Éj pókja, csend, ki fent s ki lent
Szövöd a selymes égi lent.
A csillagfényt, hold sugarát
Köszöntelek, komoly barát.

Nappal megülöd zárt, setét
Boltívű termek szegletét,
Szív nem dobog, nap nem derül,
Hová homály hálód terül.

De lent közel és messzi fent
Ha fény és élet elpihent,
Magányos, békés estelen
Előkúszol nagy nesztelen.

Ezüstös szürke fonalad
Mérföldre nyúlik perc alatt,
Leheletkönnyű szöveted,
Fáradt szívek fölé veted.

Amerre utad elvezet,
Megkönnyít minden nehezet,
Mi rút, álomban ékesül,
Keserü száj megédesül.

Fejekben ólmos gond helyett
Száz fürge kép foglal helyet.
Pillák mögé búvó szemek
Nem látnak lévőt, éreznek.

Viszel gyereknek szép mesét,
Ifjúnak szűz szerelmesét,
Erővel férfit ékítesz,
Halállal aggot békítesz.

Munkálva ringó szőnyeged,
Függesz a bús költő megett.
Magányt leső lelkünk rokon,
Mi virrasztunk az álmokon.

Mi virrasztunk át éjeken,
Ember nem látta mélyeken,
Álomtalan, vigasztalan,
Oly édesen s oly hasztalan.

Csodákért meglopjuk magát
A titka rejtő éjszakát.
Szövünk megejtő szálakat,
Miken pillangó fennakad.

Idézünk szárnyas árnyhadat,
Míg jő a gőgös virradat
S a durva vén cseléd, a Nap,
Fénysöprűvel hálónkba csap.

Szaladj, éj szürke pókja, csend!
Őrült forgását kezdi lent
Unott élet unott zaja,
Új napnak új, ezer baja.