Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borul fejem fölébe.

Körülölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.

Vasrács a mélyen ülő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben, az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.

Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás
És abban sincs és abba sem jön semmi.

Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy "rab vagyok, talpig vasban vagyok"
Talpig tétlenség rozsda vett vasában.

Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk' és poshasztja vérünk.
Tegnap sohasem volt, holnap sohase lesz,
Mindig ma van ma, abból, abban élünk.

Panasz nem használ, nem segít sírás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás írás,
Kétségbeejtő. Itt kell élned, halnod!

De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban.
Magad földjére láncolt idegen,
Magyar fogoly a magyar sivatagban.