Emlékeim oly messziről üzennek,
Mint a halál és mint a végtelenség.
Melegszem síri lángjánál tüzeknek,
Mikkel felém csillognak régi estvék.

És látom tiszta mosolyát szüzeknek,
Kiknek halottas ágyát most vetették,
Szememben elhunyt csillagok tüzelnek
S magam vagyok magamnak boldog emlék.

És érzem bár, hogy nemsokára elmék
És vége lesz e síri ünnepeknek,
Lelkemben nyári hárfák ünnepelnek.

S úgy nézem én a téli naplementét,
Mint víg majális végét néma gyermek,
Ki legelőször súgja, hogy szeretlek.