Szívem is megnyugodott és már nem fájt,
Elteltek napok hetek, hogy Te enyém voltál,
Kiöltem magamból már a sok fájdalmat is én,
Elfelejtettem azt a csodás csillogó szép szemét.

Új utakra indultam már, tele reményekkel,
Valaki más ismeretlen felé, s tele érzésekkel,
Szemem se volt könnyes, hanem ott csillogott,
Éreztem, talán majd mással leszek még boldog.

De megjelent újra életembe kiért zokogtam,
Az a rongyos régi, kivel valaha én boldog voltam,
Újra a szép kedves, udvarias szavaival jött felém,
Lepörgött szemem előtt, a mi csodás szép esténk,

De nem! nem hiszek újra neki én most már,
Hisz vár az ismeretlen, Őt csókolja majd szám,
Nem tudok hinni annak ki már hazudott nekem,
Letörlöm könnyeim, s végleg elfordítom a fejem.

Oh te hitvány életem, miért teszed ezt velem?
Miért talált rám újra, kiért nagy volt szerelmem?
Miért zakatol a szívem s mégsem hagy nyugodni?
Amikor én már soha többet, benne nem tudok bízni.