Élt egy lány aki bohó, s vidám volt,
Kerek arca mindig csak mosolygót,
Szemei fényesek, akár a csillagok,
Hosszú barna haja, a vállára omlott.

Szerelmes volt, akár csak mások,
Eljárt táncolni, bálba s szórakozott,
Oly sokan epekedtek a szíve után,
Csak egyet szeretett, de hőn igazán.

De szerelme, kit szeretet úgy imádott,
Elhagyta, s másik lány után vágyott,
Eldobta az igaz tiszta szép szerelmet,
Ott állt az oltárnál, egy másik mellet.

Várt még sok éven át, talán hozzá jön,
Álmodozott, a szíve úgy vágyott rá hőn,
Karját kitárta, szorosan magához ölelte,
De nem volt más ez, csak a képzelete.

Elhúzódott ne lássák könnyes szemét,
Hogy siratja az igaznak hitt szerelmét,
Egy imát mondogat folyton magában,
Már nem volt Ö fontos senki számára.

Most hófehér ruhában fekszik az a lány,
Gyönge sajgó szíve, már senkit nem vár,
Szerelme volt neki mindig csak az élete,
Már nem fáj semmi, ott pihen a temetőbe.