Udvarunkon öreg gerenda
korhadozik, aki faragta
elporladt már régen a pallér,
s porlik a név is, lassan megtér
viselőjéhez, világot zárva.
Üljünk ide a gerendára
mondta apám, dolga végeztén,
múltkoriban, egy langyos estén.
Akkor jutott eszembe mindez.
Úgy közeledtem, mint egy kincshez,
a korhadozó, szúrágásos,
kivénhedett, vén gerendához.
Meglehet, hogy százados beccsel
faragta az a régi mester,
életműnek volt tartozéka
ez a kimustrált vén gerenda.
A régi házból maradt hátra,
s mert nem épült be az új házba,
célja vesztetten korhad, senyved,
s talán egy kicsit figyelmeztet.
Így tűnődtem, még mindig állva,
s borsódzó háttal ültem végül
apám mellé a gerendára.