A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből, föl-le-föl
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek,
egy madár riadt röpte,
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.