187 éve, 1823. január 22.én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később zenésítette meg.

Gyönyörű költői mű e 64 sor.

A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.

Mindjárt válaszolok rá – három példával is:

A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után – mondjuk így – a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek feletti, mindenek felett áll - az egész világon. Megmaradt Haydn gyönyörű zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. – Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

A Szovjetunió himnusza a soha nem létező szabadságot emberiség legnagyobb pusztítóit Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A mostani Oroszországnak – mondjuk így a jogutódnak – csupán 10 esztendős a himnusza.

A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise – a vérben álló harcról szól és fegyverbe hív.

E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az ország építő IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom tudós művelői tehát gyakran felejtik el - így emlegetni e csodálatos 64 sort. Tehát, hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a magyart!

Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái / 1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra / tűzzel vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött énekek, pl. a Boldog- asszony anyánk, a Székely Himnusz / ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk /, a reformátusok 90-ik zsoltára: „Te benned bíztuk eleitől fogva”, vagy az evangélikusok „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű Luther éneke.

Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.

Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.

Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid válasz adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye.

Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva. Mondanunk sem kell: Ő is a fejével játszott.

Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő, Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?

Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22.-ét 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan – ám a magyar művészetek,a kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban.

Ez az állapot kiállásra, kitartásra, s ha kell kiáltásra kell, hogy kényszerítsen minden jóérzésű, gondolkodó embert, a magyar értelmiséget pedig kötelezően.

Mert látható módon megszűnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit mondok nem vallási, még csak nem is vallásossági és még kevésbé templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövő nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy egyszerűen csak munka vagy pénzkérdés, - ott ezt az első számú nemzeti feladatot – elárulták!

OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a jövő sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.

OTT, abban az országban ahol nem alapkérdés a kultúra minden szegletében az emberiség 3 ezer éves alapértéke: az igazság, a jóság és szépség – ott, abban az országban hazárdjátékosok uralkodnak, akik a szexuális aberráció és a másság félmeztelenül vonaglóit vonultatják fel, a magyar világörökség csodálatos útján az Andrássy úton.

OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy sínket szednek fel politikai parancsra – mindegy, hogy milyen indokkal – ott, azokon a helyeken temetők lesznek. Ha hagyjuk.

OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a képernyőn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett egy - állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot vagy iskolát, de még egy önsegélyező alapítványt sem tudott létrehozni magának, legjobb szándékú vezetőinek erőfeszítésével sem.

OTT, ahol egy Magyar Bálint nevű, magát a kultúra és oktatás miniszterének mondó ember kijelentheti, hogy nem a tudás az elsőrendűen fontos az iskolákban, hanem valamiféle reformanyag ilyen-olyan elsajátítása – ott a szellemi rókák garázdálkodnak a nemzet udvarán.

OTT, ahol a kabarében téma lehet az úgynevezett buta paraszt – nénikének öltözött férfiként – ott ország-idegenek uralják a televízió és rádió stúdióit. Akik e hazában nyilvánvalóan, nem érzik jól magukat Ezt a gyalázatot nem követhetnék el büntetés nélkül egyetlen európai országban sem. Hogy ugyanis ostoba közröhej tárgyává tegyék az ország egyik nemzetmegtartó erejét, a parasztságot.

OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, előre megfontolt, sátáni támadást.

OTT, ahol az emelkedő árak ellenére – lassan SEM tud szaporodni a családi könyvtár – csak és kizárólag a CD-k és DV D-k, - ott már a globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék: lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz felejthetetlen hőse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés Gyula, Sütő András, Német László vagy Kányádi Sándor.

OTT, ahol az orvost, a rendőrt, a papot és különösen a pedagógust az éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellő megbecsülés mellett ott a nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.

És cselédsorba a 21.-ik században.

Wass Albert írja: „a ki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.”

Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé tesszük valamennyi, galád mozdulatukat.

A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy:

Magyarország bajban van!

S legelsőül azért, mert 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen a világon, amely saját országával van körülvéve.

Magyarországot – viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével – a jövő magyar generációjának kell átadnunk.

Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől.

Magyarországot tehát meg kell menteni!

Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,
Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.

Murányi László

Kelt, Adyligeten az Úr 2010-ik esztendeje Fergeteg (Január) havának 15-ik napján.

Elhangzott a dabasi Művelődési Házban, 2010. január 22.-én.

Részlet Mindszenty bíboros visszaemlékezéseiből az "Emlékirataim" címmel megjelent könyvből:

A párizsi békekötés



Ifjúságom nagy élménye volt a Kárpátoktól védett ép és egész Magyarország. Diákkorom óta történelmi valóságként élt és visszhangzott bennem Vaszary Kolos hercegprímás millenniumi beszédének megállapítása; hogy bár kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn Magyarországot.

Az ország történelmét már fiatalon jól ismertem, megtanított arra, hogy a honfoglalást tulajdonképpen Szent István fejezte be, amikor Krisztushoz vezette népét s kereszténnyé tette állami és társadalmi berendezkedésünket. Halála előtt, 1038. augusztus I5-én, országát és koronáját a Szent Szűznek ajánlotta, akit mi magyarok azóta Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Pátronájának hívunk; ugyanakkor országunkat Regnum Marianum-nak, Mária Országának nevezzük. A sajátosan magyar "Regnum Marianum- "eszme azt jelenti, hogy Mária védi
országát, mi pedig, hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben is az evangéliumi tanítást.

A szent király felajánlását történelmünkre kiható természet­fölötti tényezőnek fogtam fel, azért törekedtem minden eszközzel a Regnum Marianum eszméjének felelevenítésére a nemzeti veszedelem idején.

A "Mária Országa-" eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullám-hegyei és hullám-völgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez.

"Észbontóan fájó gondolat lenne, - írtam 1948-ban újévi körlevelemben - ha az ősi máriás magyar földről a hit, a remény és a szeretet megfogyatkozásával az Isten Anyját száműznők, vagy száműzni engednők és Szent István történelmi értékű szerződését botorul felbontanók, megsemmisítenők."

Hosszú életemben nagy magyar tragédiák tanúja lettem. Még a hittudományi főiskola padjaiban ültem, amikor ránk szakadt az első világháború.

Az első kommunizmust mint fiatal hittanár fogságban éltem át, s éppen elfoglaltam a zalaegerszegi plébániát, amikor nemzetünkre rákényszerítették a trianoni békeparancsot. Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáit s nem kizárólag egy pozitivista oknyomozó történetírás pragmatikus módszereit alkalmazza rájuk, az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentisváni alapoktól a századforduló óta; úgy mint a Muhi és a Mohács előtti években is. Keresztény hívők ítéletében az analógiák itt elgondolkoztatók.

Trianonban a történelmi Magyarország 282 870 négyzetkilo­méter területéből elvettek kereken 190 000 négyzetkilométert: az egész területnek kétharmadát. A 18 264 533 lakosból pedig csak 7 980 143 maradhatott a csonka-ország szűkre szabott határai között. A sokat emlegetett Wilson-féle önrendelkezési elv ellenére három és fél millió magyar került - népszavazás nélkül - idegen uralom alá.

Később Európában és az Amerikai Egyesült Államokban politikusok és államférfiak beismerték, hogy a párizsi békekonferencia "elfogult" és "részrehajló" volt s a bosszú­vágytól fűtött békeparancs sok igazságtalanságnak lett okozója, ugyanakkor, részben hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely a második világháború kitörésére vezetett. Sajnos, - ígéretek ellenére - a szerződő felek elmulasztották az igazságtalan békeszerződés revízióját, s így csak - a hitlerizmus hódításaival egyidőben - a második világháború küszöbén és annak első éveiben ,kaptunk vissza elszakított területeket: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben a Ruténföldet, 1940-ben Erdély egy részét és 1941-ben a szerbektől megszállt területeket. Mindezekről a visszakerült ősi magyar területekről 1945. január 20-án az Ideiglenes kormánynak, amikor aláírta a fegyverszüneti szerződést, le kellett mondania.

1946 nyarán Párizsban tanácskozott a békekonferencia, :melyen ,a magyar delegáció semmi eredményt sem tudott felmutatni. Ennek egyik okát abban lehet megtalálni, hogy az ún. koalíciós kormány - elmerülve-a mesterségesen felidézett pártpolitikai küzdelmekben - nem fordított elég időt és gondot sem a békedelegáció felkészítésére, sem a nagyhatalmaknak diplomáciai úton történő tájékoztatására. Maga Nagy Ferenc miniszterelnök volt az, aki a kommunistákat a magyar békecélok szabotálásával is vádolta. Nagy szerint a magyar területi igényeket mint ártalmas revizionista és soviniszta" követeléseket emlegették. A püspöki kar is ismerte ezt a sajnálatos helyzetet ,s ezért tartottuk szükségesnek, hogy a világegyház vonalán nyugati keresztény államférfiak elé tátjuk a jogos magyar igényeket. A Nyugatra küldött emlékiratunkból valók az alábbi részletek :

„Nem kívánunk különleges magyar érdekeket előtérbe helyezni, mert meggyőződésünk, hogy magyar nemzeti szempontból is a legjobb béke az, amely valamennyi háború-sújtotta népnek megnyugvást hoz és megteremti azokat az előfeltételeket, amelyek a szomszédainkkal való békés együttműködéshez el­engedhetetlenek. Az Egyház pedig, amely egy ezredéve dolgozott itt a népek művelődésén, most is segíteni akarja híveit egy boldogabb jövő kialakításában. Így reméljük, hogy elérkezik az idő, amikor a népi és vallási különbségek nem áldatlan viszályok előidézői, hanem a sokoldalú emberi kultúra kifejlesztését előmozdító erők lesznek.

A Duna-medence népei a múltban kedvező földrajzi helyzetük adottságainak megfelelően egy többnemzetiségű állam keretében egyesültek. Az első világháború után a győzők politikai célkitűzéseiknek megfelelően a népek önrendelkezési jogának hangoztatásával felosztották az Osztrák-Magyar Monarchiát és több kis nemzetiségi államot alkottak meg, közben a Monarchia, egyetlen nemzeti államát, Magyarországot (54.5 százalék magyar) is szétdarabolták.

Hogy ez a rendezés nem volt szerencsés és nem váltotta be a hozzáfűzött. reményeket, annak legfőbb oka – amint ezt győztesek táborából is elismerték - az volt, hogy a népi elvnek önkényes, Magyarországra nézve sérelmes alkalmazása nem hozhatta meg a békét. Számos elintézetlen, függőben lévő kérdés és ellentét maradt, mert Magyarország mindig igazságtalannak tartotta, hogy a népek önrendelkezési jogának megsér­tésével, népszavazás nélkül 3 500 000 magyar került idegen uralom alá.

Magyarország két világháború megpróbáltatásai és tanulságai nyomán eljutott oda, hogy minden kétséget kizárólag lemondjon a neki tulajdonított soviniszta, imperialista törekvésekről. Ezért nem a revizionizmus szellemének felidézése, ha felhívjuk a nagyhatalmak figyelmét a határkérdés rendezetlenségére.

Mikor most a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát kérjük, egy, megbékélt jövendő alapjait akarjuk lerakni. Egy olyan békekötés, amelyet a magyarság is fenntartás nélkül el tudna fogadni. Közép-Európa békéjének legfontosabb tényezője lenne s így a jövőben nem fordulhatna elő, hogy a kisnépek érdekellentétei az egész világra zúduló háborús katasztrófák forrásai lennének.”

Az emlékirat további részében részletesen tárgyaltuk Magyarország háborús felelősségét, a szomszédainkhoz való viszonyt és a dunavölgyi megbékélés alapjait.

1946. augusztus 15-én az esztergomi bazilikában mondott szentbeszédemben is intéztem néhány gondolatot a párizsi békekonferenciához:

"Ma, 1946-ban a magyar tekintetek Nyugatra, a béketárgyalások színhelye felé irányulnak és szorongva figyelik, mennyire érvényesülnek ott Szent István országával szemben az igazságos és megnyugtató békének a háború alatt és után annyiszor meghirdetett alapelvei.

A várakozásnak eme súlyos napjaiban és épp a mai, történelmi emlékezésektől is terhes ünnepen, a magyar katolikus Egyház és a nemzet nevében küldöm a Világ-Egyház vonalán át a béketárgyalás asztalához a megnyilatkozást és kérelmet az örök igazság és a szenvedő milliók érdekében.

1. Magyarország az Egyház világokat átfogó fájának utolsó ága itt Közép-Európában. Ez a hatalmas fa kétezer éven át termette népek és nemzetek boldogítására az emberi civilizáció áldott gyümölcseit. Nem közömbös ma sem, épp a civilizáció szempontjából, hogy a fának közép-európai ága öt-hat felé hasítva elsorvad, avagy egész erejével szolgálja ezer éve betöltött küldetését a Julián barátok fáklyájával.

A Világegyház vonalán küldöm ezt a gondolatot, mert az ma is a hit és szeretet egységén túl az igazság oszlopa és erőssége (1. Tim. 3, 15).

2. Magának a magyarságnak is vannak a civilizáció védelmében elévülhetetlen és eleddig kellően nem méltányolt szolgálatai. Ittléte óta állandóan, de különösen a XIII-XIV. században a maga testével és vérével védte Nyugat békéjét és épségét. Ezért nevezi Franciaországról írt történelmi művében Michelet Nyugat áldott megmentőjének. A magyar vér széles folyamként dagad és amíg Michelangelo nyugodtan dolgozik a Szent Péter kupoláján, London nyugodtan él Shakespeare színműveinek, végvári vitézeink őrt állanak Róma, London és Párizs kapujában is.

Angliának, Franciaországnak és Magyarországnak a középkor­ban egyenlő számú lakossága volt. És ma Angliának 44, Franciaországnak 41 millió és Magyarországnak csak 10-12 millió lakosa van, mert a magyarság 500 éven át szüntelenül vérzett Nyugatért, a keresztény civilizációért. Nagyhatalomból
vérfolyamon át lettünk kis állammá, csonka és koldus nemzetté. "

Mégis elkövetkezett a nagy csalódás: a párizsi békeszerződés nemcsak érvényben hagyta a trianonit, hanem újabb teruletet is elcsatolt. Kisebbségi sorsban maradt a három és fél millió magyar,. - kisebbségi, emberi jogok biztosítása nélkül. Gazdaságilag hazánkat a megroskasztó jóvátétellel a Szovjetunió vazallusává tették. Legnagyobb kára a nemzetnek és országnak abból származott; hogy a győző hatalmak által ünnepélyesen megígért szuverenitásunkat nem nyertük vissza. A békeszerződés értelmében s annak érvénybelépése után az orosz csapatoknak három hónap múlva el kellett volna hagyni az országot, de vesztünkre a szerződő felek biztosították a Szovjetunió­nak azt a jogát, hogy "Magyarországon tartson oly haderőket, amelyekre a szovjet hadsereg és az ausztriai megszálló övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet." Mindenki tisztában volt e roppant csalás értelmével; mindenki tudta, hogy a Vörös Hadsereg azért marad az országban, mert a Szovjet tisztában volt azzal, hogy az orosz haderő kivonásával a kommunisták azonnal kiesnének erőszakkal megszerzett pozícióikból és a magyar nép percek alatt elsöpörné a választási visszaélésekkel hatalomba ültetett ún. népidemokratikus kormányt.

Az elkeseredés nőttön nőtt és lassan felőrölte a legerősebb idegeket is. Megindult a pánikszerű menekülés az országból. Éreztem, hogy a végsőkig elkeseredett, mindenéből kiforgatott magára hagyott és megalázott népet megint csak az Egyháznak kötelessége megvigasztalni, s lelkébe erőt önteni..

1947, február 9-én a párizsi békeszerződés aláírásának előestéjén, nyilatko­zatban tártam a közvélemény elé, hogy a magyar nemzet az igazságosság és az emberi jogok sérelmének tekinti az új magyar békeszerződést. Az aláírás napján, 1947. február 10-én pedig az alábbi táviratot intéztem magához a párizsi békekon­ferenciához:

A mai békekötésen beszélni nem szabad, de a legsúlyosabb vádlottnak és elmarasztaltnak hallgatni sem lehet. A kitűzött szép békecélok nem értek el a békekötés asztaláig. Vajon meddig ér és él a kívül hagyott súlyos \ erkölcsi alapelvek nélkül ez a békemű? Wilson önrendelkezési, a charták emberi jogának mellőzésével csak papír- és szájbéke születhetik… Sem az angol-amerikai, sem a lenin-sztalini elveknek nem felel meg három és fél millió magyarnak más államokhoz csatolása. Világ bírái, igazsággal, emberséggel, a félelmetesen nagy problémák mélyére hatoló vizsgálattal hárítsátok el Közép-Európában és mindenütt az újabb világiszonynak békeművetekre rávetődő éjsötét árnyékát.

Esengő kéréssel:

Mindszenty bíboros.



Este szentségimádásra hívtam a főváros népét; magam a Szent István Bazilikában vezettem a szentórát. Tízezrek mondták utánam - sírva és zokogva - az alábbi imát:



"Mindeneknek Mindenható Teremtője, Alkotója, Ó Nagy Isten! Amitől gyötrelmes napokon és vergődő éjszakákon tartottunk, rettegtünk, hogy földi igazságban, emberi megértésben és emberi érzésben a mi reménykedésünk dőre és kába lesz: az ítélkező nemzetek határozatából országunkra, népünkre - épp ebben a kegyetlen pillanatban - az újabb országcsonkítás is elkövet­kezett.



Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ-békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben,- iskolákban, templomokban, a Nagy­asszony és Szent István ezeréves örökségében. Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történe­lembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak. Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak.



Egy szó nyilalik a hazán keresztül,
Egy röpke szóban ,annyi fájdalom,
Érezzük amint a föld szíve rezdül,
És megvonaglik róna, völgy, halom.

Vártuk a békét, annak ezerszer megáhított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke (Jeremiás 6, 14). Csak csalják vele az én népemet (Ezekiel 13, 10). A mi népünk nem lép a béke útjára (Luk. 1, 79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot (Zsolt. 84, ll).

Muhi, Mohács, kétszer, Párizs.

Muhinál átcsapott rajtunk a történelmi végzet nagy sújtása. Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács.

1920. júniús 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63.5, fóldje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgyben.

Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papiroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi, magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!

Nézd, Uram, ezeréves, történelmi tengerjárásunkban ez immár a negyedik hajótörés. Elmondhatjuk apostoloddal: élünk veszélyekben nemzetbelieink, a hamis atyafiak között, veszélyekben a pogányok miatt; fáradozásban és nyomorúságban, éhségben és sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; mindennapi szorongásunk az Egyház gondviselése is (II. Kor. ll, 25-28).

Az ítélet módját nem ítéljük meg; önmagában hordja az ítéletet. De nem hallgathatjuk el, hogy a Te Isteni és a mi emberi jogunkat súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, nem ezzel biztattak.

Nincs joguk az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzetcsalád Isten-alkotta közösségét erősza­kosan, barátságok jutalmazására széttépni.

Uram, mi Hozzád, az örök és csalhatatlan igazság kútforrásához menekülünk. Benned bízva nem adjuk fel a reményt, hogy felébred még a most vészesen elaltatott emberies érzés, a keresztény felelősség és eljön a várva várt megbékélés, az igazság és szeretet világa. A Te isteni végzésed, hogy az emberi rendelkezések mulandók legyenek. Addig is, amíg ez újból beigazolódik, sorsunk örvénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal Hozzád, az igazságos Istenhez és az Igazság Tükréhez, a Magyarok Nagyasszonyához.

Töredelmesen megvalljuk: Megfeledkeztünk rólad (Jer. 2, 32) és törvényeidről: káromkodtunk, feleséget csereberéltünk, a jövő életet eltapostuk, vallási kötelességeinket, ah, de hányszor elhanyagoltuk! Bocsáss meg esengő, összetört népednek, bármi sokat is vétkezett (II. Krón. 6, 39). Vedd el néped gyalázatát (Iz. 25, 8). Te légy Istenünk és mi a Te néped (Jer. 11, 4), amely most ugyan sötétben ül, de kegyelmedből világosságot lát (Máté 4, 16). Ezentúl a felülvalókat keressük (Kol. 3, 1) és járjuk egységben és állhatatosan azt az utat, amelyet az Újév hajnalán püspökeink az engesztelés művében mutattak meg nekünk. Nálad kérni és zörgetni soha meg nem szűnünk a közel és távol, minden világtájon gyötrelmes keresztutat járó magyar testvé­reinkért. Szakítsd el már, Uram, ennek a gyötrelemnek fonalát. Múljék el ez a pohár milliók kezéből! Mária Nagyasszonyunk, hajolj le mindenkor tapasztalt irgalmasságoddal életünk tengerének örvénye fölé és mutasd meg, hogy édesanyánk vagy!

A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy ­mintha nem ismagyarok volnánk és az erkölcsi alapot felejtve - az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket .
Nem, nem sietünk ezzel a más népek méltán megérdemelt megvetésére.
Ha a nagy csákányütés alatt Téged, Istenünket, a nagyhatalmú és irgalmas Nagyasszonyt, az Egyházat, az embertestvért, önnön halhatatlan lelkünket a tévelygések után megtaláljuk, a nagy megaláztatás még nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Ámen."

Mindszenty József 1892. március 4-én született Csehimindszenten. A szombathelyi püspöki nevelőintézetben végzett tanulmányok után 1915-ben szentelték pappá. 1917-től Zalaegerszegen volt gimnáziumi hittantanár. Az 1918–19-es forradalmak idején politikai okokból letartóztatták, a Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. 1919 októberétől ismét Zalaegerszegen volt plébános, 1924-től címzetes apát, 1937-ben pápai prelátus lett. 1944. március 15-én szentelték püspökké, és helyezték a veszprémi egyházmegye élére. Mentette a meggyőződésük vagy származásuk miatt üldözötteket, szót emelt a Dunántúl hadszíntérré változtatása ellen, ezért 1944 őszén a nyilasok elhurcolták, Sopronkőhidára, onnan Sopronba vitték. 1945. április 2-án szabadult, visszatért Veszprémbe. 1945 őszén esztergomi érsekké, a következő évben bíborossá szentelték. Szemben állt a kommunista politikával, ragaszkodott az egyház társadalmi szerepének megőrzéséhez. Nyilvánosan emelt szót az 1947. évi választási csalások, majd az egyházi iskolák államosítása ellen. 1948 karácsonyán letartóztatták, a következő évben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1955-ben börtönbüntetését megszakították, és Felsőpeténybe vitték, szabadulásáig ott volt házi őrizetben. A forradalom idején kiszabadítása, érseki tisztének helyreállítása az egyik általánosan elterjedt követelés volt. Október 28-án a helyi lakosság tett kísérletet kiszabadítására, azonban az ekkor még tűzparanccsal rendelkező ÁVH-s védők ezt megakadályozták. Másnap Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője érkezett rendőrök, valamint szovjet katonák kíséretében Felsőpeténybe, hogy Budapestre vigye Mindszentyt, ő azonban nem volt hajlandó elhagyni eddigi kényszerlakhelyét. Az október 30-án a fővárosba visszatérő Horváthot elfogták az újpesti felkelők, akik megtudva a bíboros fogva tartásának helyét, kiszabadítására azonnal Felsőpeténybe indítottak egy nagyobb fegyveres egységet. Időközben azonban a felsőpetényi ÁVH-sok beszüntették Mindszenty őrzését, ezt tudatták a helyi forradalmi tanáccsal. Utóbbiak a rétsági páncélos alakulattól kértek segítséget, ahonnan négy tiszt ment a bíborosért, akit még aznap este átvittek Rétságra, ahol találkozott a kiszabadítására indult újpesti fegyveresekkel. Mindszentyt másnap, október 31-én katonákból és felkelőkből álló népes csoport kísérte Budapestre. November 3-án este rádióbeszédben szólt a nemzethez, ebben a kormányt a bukott rendszer örökösének nevezte. 4-én reggel a szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségére menekült, ahol menedékjogot kapott. 1957. március 9-én bejelentették, hogy Mindszenty ítélete hatályban van, vagyis amennyiben elhagyja a nagykövetség épületét, úgy folytatnia kell börtönbüntetése letöltését. 1962-ben – távollétében – 1956-os szerepéért is elítélték. 1971. szeptember 28-án előzetes megállapodás alapján elhagyhatta az amerikai követséget. 1973-ban a pápa – arra hivatkozva, hogy másképp továbbra is betöltetlen maradna az esztergomi érseki szék – lemondásra szólította föl. Utolsó éveit Bécsben töltötte, ott halt meg 1975. május 6-án. Máriazellben temették el, hamvait 1991-ben Magyarországon az esztergomi bazilikában helyezték végső nyugalomra. 1994 márciusában megkezdődött az egyházi eljárás boldoggá avatása érdekében.

A nándorfehérvári diadal

1456 július 4-22 Hunyadi János

Hunyadi származásáról hosszú időn át viták folytak. A legenda egyenesen Zsigmond királyt tette meg apjának.

Tény, hogy Zsigmond király mindvégig nagy figyelmet fordított az ifjú Hunyadi előrejutására. Ifjúkorát a Délvidéken, a török elleni harcban töltötte. Később bejárta Itáliát, két évig szolgált Milánóban. Hunyadi János a katonai ranglétrán Zsigmond uralkodása alatt kezdett gyorsan emelkedni. "Jó fegyvernökből a legerősebb vitéz, vitézből a legkiválóbb hadvezér lett." így jellemezte Antonio Bonfini.

A kiváló férfiból később az egész kereszténység védelmezője és a török felett 1456. július 22-én Nándorfehérvárnál II. Mohamed felett fényes diadalt arató győztes hadvezér lett. Erre em­lékeztet a déli harangszó. A török elleni küzdelmekben jeleskedő Hunyadi Jánost 1446-ban hat évre a magyar országgyűlés kormányzóvá választotta az akkor még gyermek V. László helyett. Kormányzói tisztsége lejárta után a király az ország főkapitányává nevezte ki. A kortársak szerint Hunyadi középtermetű, nagy erejű, vastag nyakú, nagy hajú, komor tekintetű, piros arcú ember volt. Férfiúi lelke kemény és emelkedett, tanácsa okos.


Az Oszmán Birodalom terjeszkedése

1453-ban az oszmán törökök elfoglalták Bizáncot, a "városok királynőjét", ahol Kelet és Nyugat kultúrája, gazdagsága találkozott egymással, s amely az egyházszakadás ellenére is a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyája volt.

Hunyadi János törökellenes harcai:

A keresztény világot szinte sokkolta a veszteség. V. Miklós pápa keresztes hadjáratra szólította fel Európa fejedelmeit. A nyugati kultúra védővonala immár a Dunánál húzódott, és Magyarországnak jutott a feladat, hogy feltartóztassa a török terjeszkedést. Hunyadi Jánosra várt a fegyveres védelem megszervezése és irányítása.

Nándorfehérvár vára 1427-ben került a Magyar Királysághoz, amikor Lazarevics István szerb fejedelem átadta Zsigmond császárnak.

A vár és a város a Duna és a Száva összefolyásánál, az itt emelkedő 50-55 méter magas hegyen és körülötte terült el. A hegy folyók felőli oldalai meredeken szakadtak le, míg a déli ol­dala enyhébben ereszkedett a síkság felé.

A gyülekező seregek

1456 tavaszán egyre gyakrabban érkeztek hírek a szultán újabb hódító terveiről, melynek célpontja ezúttal Buda volt, de ide az út Nándorfehérváron keresztül vezetett. A Duna és a Száva összefolyásánál épült vár volt az ország déli kapuja.

Hunyadit kétségek gyötörték a rendelkezésre álló fegyveresek csekély száma miatt, és minden lehetőséget megragadott a sereg létszámának növelésére.

1455 nyarán az országba érkezett Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) ferences-rendi szerzetes, Carvajal pápai követ segítségével, keresztes had toborzásába kezdett. Hunyadi támogatta ebben, mert tudta, hogy a hatalmas török sereggel szemben minden fegyverforgató kézre szükség lesz.

Kapisztrán a keresztesek első csoportjával a Dunán hajózva indult el Nándorfehérvár felé. A csapat nem lehetett nagy létszámú, hiszen öt hajó elegendő volt a szállítására.

Másnap reggel azután feltűntek a törökök a vár alatt, és az ostromló sereg hamarosan el lepte a falak előtti síkot.

Egy korabeli várostrom

A várostrom mindenkor komoly próbatétel elé állította a hadvezért és seregét. A vastag falak, az erős bástyák, a mély árkok, az ágyúk, a puskák, a harcedzett védők az ostromló jelentős veszteségeit vetítették előre, a vár feltöltött raktárai pedig hosszú ostromot jósoltak.

Az első fontos feladat a vár elszigetelése volt a külvilágtól, ami Nándorfehérvár esetében a folyók miatt különösen nehéz volt.

Ezután következett a tulajdonképpeni ostrom. Ez esetenként több rohamot foglalt magában, amit hosszas munkával készítettek elő. A cél az volt, hogy a gyalogságot és esetleg a lo­vasságot is bejuttassák a várba, azok pedig legyőzzék a védőket. Ezt persze a védők lövései és a falak akadályozták.

A legegyszerűbb eljárás volt, amikor a kaput úgy próbálták megnyitni, hogy egy nehéz gerendával betörték. Hosszas ostromnál ez nem sikerült, mivel a védők eltorlaszolták és megerősítették a bejáratot. Az ostromlók azzal is próbálkoztak, hogy az árkot betöltve létrákkal és hág csókkal feljussanak egy falszakaszra vagy bástyára, és azt elfoglalva nyissanak utat a sereg többi részének. Az igazán célravezető ostromtechnika azonban a fal egy szakaszának lerombolása és elfoglalása volt, mivel ezen keresztül nagy létszámú csapat juthatott a vár belsejébe.

A fal lerombolásának egy másik módja az aknázás volt. Egy föld alatti folyosót ástak a fal alapjáig, majd megtöltötték puskaporral, és felrobbantották. A védők, ha időben észlelték a munkálatokat, ellen-aknásíthattak, és azt felrobbantva beomlasztották az ostromlók járatát. Ez történt Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál is, amikor a törökök egy domb védelmében hatalmas méretű folyosót ástak.

Kevesebb kockázattal járt az ágyúkkal történő réslövés. A várostromoknál ebben az időben kezdtek elterjedni az ágyúk, de a mechanikus kőhajító gépeket még nem tudták kiszorítani. Nándorfehérvár ostrománál mindkét oldalon találhatunk bronzágyúkat. 1432-ben a már idézett francia utazó megjegyezte, hogy Nándorfehérváron "mind az öt erőd jól föl van szerelve tüzér­séggel. Leginkább a három bronzágyú tűnt fel, melyek egyike olyan óriási volt, minőt még soha nem láttam, csövének belseje ugyanis 42 hüvelyk széles volt, azonban vastagságához képest rövidnek találtam."

Az ostrom előtt

Hunyadi, a tapasztalt katona és hadvezér nem volt könnyű helyzetben. Kevinél tapasztalhatta, hogy serege nem elég erős ahhoz, hogy vállalja a nyílt összecsapást a törökkel. Ha vár még, érkezhetnek erősítések, azonban Szilágyi segélykérő levelei jelezték, hogy Nándorfehérvár el­esik, ha nem indul felmentésére. A keresztesek folyamatosan érkeztek a táborba, azonban a lelkes, de kiképzetlen tömeg harcértéke nem volt mérhető a tapasztalt katonákéhoz. Hunyadi mégis megpróbált katonákat faragni belőlük.

Nándorfehérvár ostroma

A török ostromárkok és ütegek eközben egyre közelebb jutottak a falakhoz. Az ostromlók időnként egy-egy rohammal is próbálkoztak, hogy a rombolt falszakaszt elfoglalják, vagy a vé­dőket akadályozzák a törések kijavításában. Ezek a próbálkozások rendre sikertelenek maradtak, sőt a vár tüzérei jelentős veszteségeket is okoztak a támadóknak. Július 20-án egy jól célzott ágyúlövés még Karadzsa beglerbéget is széttépte. Az ostrom vezetését a szultán vette kezébe. Elrendelte a város folyamatos ágyúzását mely több mint 30 órán keresztül tartott. Eközben a gyalogságot gyülekeztették, előrevonták, és felkészültek a rohamra.

21-én délután indult meg az általános támadás, de a védők helytállása rendre visszavetette a törököket a falak alól. Nagy veszteségeket szenvedtek, de a visszavonulók helyét pihent erők foglalták el, és minden kezdődött elölről. Késő délutánra a védők már kifáradtak, és a törököknek kétszer is sikerült betörniük a városba, ahonnan ekkor még kiszorították őket. Négyórás ostrom után hatoltak be az első jelentős csoportjaik a városba. A védők a fal bástyáiba és a fellegvárba vonultak vissza. A törökök elözönlötték a várost, és hamarosan feljutottak az alsó-várfalaira is. Miután elfoglalták a kaput, sikerült bejutniuk a fellegvárba vezető kapu előtt elterülő piactérre.

Hunyadi nem engedte felhúzni a felvonóhidat, mert ütőképes nehézlovassága a kapu mögött állt, készen a kirohanásra. A felvonóhíd két oldalán húzódó kettős fal mögött kénes rőzsekötegeket halmoztak fel, hogy az éj leszállta után legyen mivel megvilágítani a területet. Szilágyi az értékeket lehordatta a vízi-vár kikötőjébe, hogy szükség esetén Zimonyba menekíthessék. Ezzel együtt a védők egy része felkészült a vízi-vár védelmére, ha esetleg a fellegvár elesne. A falakért elszánt harc folyt. Alkalmas pillanatban megnyílt a vár kapuja, és a piactérre zúdult Hunyadi lovassága. A gyalogosok eközben véres kézitusát vívtak a felvonóhíd megtartásáért, hogy a lovasság vissza tudjon vonulni. Lassan alkonyodott, és a törökök bejutottak a belsővár előtt húzódó kettős fal közé. Kritikussá vált a helyzet, hiszen a második fal elestével a fellegvár is elveszett volna. Ekkor történt, hogy az egyik bástyán a törökök megvetették a lábukat, és az egyik termetes janicsár zászlót emelt a magasba.

Nyolc óra körül besötétedett, ami rövid szünetet hozott a harcokban. A védők felkészültek az éjszakai harcra. A kénes rőzsekötegek megvilágították a falakat, a lángoló házak vöröses fénybe vonták az utcákat.

Hunyadi merész terve

Hunyadi ismét merész tervet eszelt ki. Üzenetet küldött a keresztes táborba és Zimonyba, hogy a harcképes erők keljenek át a vízi-városhoz, és álljanak készen a török oldalba támadására. A sötétség leple alatt ez sikerült is, anélkül hogy a törökök ezt észlelték volna. Eközben az ostromlók friss erőket hoztak a fellegvár falaihoz. Fél tíz körül felbukkant az égen a Hold, hogy azután sápadt fénye hajnalig világítson.

Megkezdődött a roham, és a kettős fal közét megtöltötte a török gyalogság tömege. Hunyadi ekkor parancsot adott, hogy kénbe és olajba mártott lángoló rőzsekötegeket szórjanak a törökök közé. A tűz hamar belekapott az ostromlók ruhájába, hatalmas pánikot keltve. Ekkor ismét megnyílt a kapu, és kiözönlött a lovasság. Hamarosan sikerült kiszorítani a törököket a piac térről, és a harc immár a város utcáin folytatódott. Ekkor kapcsolódtak a harcba a keresztesek a vízi-város felől. Kapisztrán meghagyta nekik, hogy harc közben hangosan kiáltsák Jézus nevét, hiszen máskülönben a város sötét utcáin nem lehetett volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A törökök hamarosan azt tapasztalták, hogy elszánt keresztény harcosok töltik meg az utcákat, akik kemény küzdelemben szorították ki őket a városból.

A döntő nap

Felvirradt július 22-e. A vár árkaiban és a város utcáin mindenütt török gyalogosok véres teteme hevert. A védők a város romos falainál álltak, velük szemben a sáncokban a megtépázott török gyalogság húzta meg magát. A délelőtt feszült várakozással telt el. II. Mehmed és Hunyadi a következő lépésen gondolkodtak.

A szultán nem akart beleavatkozni az eseményekbe, mert bízott a roham sikerében. A július 21-i támadásra hatalmas erőket koncentrált, de mégsem sikerült elfoglalnia a várat. 22-én délelőtt azután elérkeztek azok az órák, melyekre az ostromlók nem készültek fel. El kellett dönteni, hogy folytassák-e a módszeres ostromot, vagy inkább a várbeliek kiéheztetésével próbálkozzanak.

Hunyadi is nehéz döntés előtt állt. A védők kimerültek, és a törökök még mindig jelentős erőfölényben voltak. Csak idő kérdése volt, hogy pihentessék és újraszervezzék a gyalogságukat egy újabb rohamra.

Kapisztrán támadása

22-én Kapisztrán a Száva és a Duna között fekvő földnyelvre vezette híveit. A törökök újabb csapatokat küldtek ellenük.

De a túlsó partról tömegek keltek át, és hamarosan több tízezer fős keresztes had sorakozott mögötte. Hat óra előtt Kapisztrán magasra emelte keresztjét, és jelt adott a támadásra. A keresztesek az anatóliai had táborára és az előtte húzódó sáncokra zúdultak. A Kapisztrán által vezetett csapat tulajdonképpen átkarolta a török harcrendet, hiszen a Száva felől támadott, melyre a balszárny támaszkodott. A nem várt irányból jövő, meglepetésszerű támadás pánikot keltett a törökök soraiban, akik sorra adták fel az ostromlövegek sáncait.

Ekkor már Hunyadi is bekapcsolódott a harcba. Katonái a keresztesekkel együtt rohanták meg a sáncokat, lovassága pedig a szpáhikat kergette el. A keresztesek egy része az elfoglalt sáncokban maradt, a többiek a török tábort pusztították. Kapisztrán arra biztatta őket, hogy gyújtsák fel a sátrakat, ugyanis attól félt, hogy a gazdátlan holmik zsákmányolásra csábítják embereit. Amikor a szultán átlátta a helyzetet, úgy döntött, hogy testőrségével az előrenyomuló keresztesek hátába kerül, és szétszórja őket. Hunyadi nem hagyta cserben Kapisztránt, hanem lovasságát harcba vezetve biztosította visszavonulásukat a sáncokba.

Eközben Hunyadi gyalogosai, főleg azok, akik a harci szekereken már gyakorlatot szereztek az ágyúk kezelésében, a sáncokban talált kis űrméretű ágyúkat a rájuk támadó törökök ellen fordították. Fergeteges tüzükkel visszaszorították a török lovasság többszöri ismételt rohamát is. Szilágyi parancsára a vár nagy űrméretű ágyúi is lőtték a török lovasság csoportjait, ha­talmas pusztítást okozva közöttük. Eközben mások a nehéz ostromlövegeket tették használhatatlanná azáltal, hogy a gyújtólyukakat beszegezték. Ezeket ugyanis nem használhatták a török el len, mivel a nehéz gerendaágyazatban (ládában) fekvő, több mázsás csövek a vár felé voltak irányozva. Megfordításukhoz különleges csigás emelőállvány kellett volna, és a gerendaágyazatot is át kellett volna építeni.

A szultán háromszor indított rohamot a sáncok ellen de hasztalanul. Végül már csak abban a 6.000 lovasban bizakodott, akik akkor tértek vissza a portyázásból, de hiába. Ekkor maga is megsebesült, testőrei eszméletlen állapotban vitték hátra. Az est közeledtével a törökök táborukat visszahagyva megkezdték az elvonulást. Hunyadi, miután az ostromágyúkat beszögeztette, s a sáncokban talált eszközöket és készleteket felgyújtatta, visszavonult a várba.

A győzelem

Július 23-án reggel az elhagyott török tábor képe fogadta a győzteseket. A szultán serege ekkor már úton volt Szófia felé, ahol sikerült rendbe szedni a megvert hadat. "...ő, aki sok kürt és sok dob hangjának kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az új csendjének leple alatt, gyalázatosan futott el" írta a szultánról Thuróczy János krónikája.

Ilyen méretű győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a szultáni haderő felett.

A déli harangszó az egész keresztény világban azóta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet, a pápa a déli harangszóval hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy imádkozzanak a szabadságukért.

Ilyen a BOX

Amikor elkezdtem a számítógépet tanulni,az első dolgok egyike az olvasás volt a NE T-en,majd a tanulmányozás, és a szörfözés. Mivel „mindenevő” vagyok, olvastam én esszét, verset, bulvárt és természeten újságokat és a politikát is.Az igen lekötött,mivel alapból is politikus alkat vagyok,mindjárt a számomra akkori vonzó Magyar Nemzetben regisztráltam és sokáig ott szóltam hozzá. Vonzott a sok velem hasonló gondolkodású ember.. Utána jött a HÍR TV, és egyebek..Ez a mindennapos állandó szokásommá vált,.A Startlapról indulok és minden áldott nap a friss híreket elolvasom. Fontos, hogy napra kész legyek. Itt minden hír és cikk más más újságból való. Feltűnő lett a számomra,hogy több cikket emelnek ki a 168 óra c. hetilapból. Természetesen mindet elolvastam, és amit ott találtam…Ennyi hazugságot összeírni,hihetetlen,és azok a csúsztatások, ferdítések, ezek a „bértollnokok” döbbenet mit művelnek,és a hozzászólások,nem hittem a szememnek. Ennyi a „megvezetett”ember, vagy már annyit hazudtak nekik, hogy nem is tudnak önmaguktól saját véleményt kialakítani. nem bírtam magammal,regisztráltam. Először csak egy egyszerű kis nevet választottam. Egy nagyon védett kedves állat nevét felhasználva kezdtem hozzászólni. Fontos volt számomra a tárgy szerűség, hitelesség, történelmi tények felhasználása.A fórumban leginkább a saját bázisa írogatott az újságnak,de voltak,ha kevesen is olyanok mint én is. Jobboldali, jobbközép és Jobbikos is. nemsokára megjelent az első nekem szóló megjegyzés:NYANYA..Na kerekedett el a szemem, MEGTALÁLTAK!Evvel nem is lett volna baj, de ez az alpári beszólás, és az előre várt férfi soviniszta megszólalás..na ezt nem hagyom ,gondoltam, és most jött egy „svédcsavar” regisztráltam ,mint férfi……. És férfi loginnevet is használtam fel hozzá, Stílust is váltottam,na nem kell félni.. egy kicsit „lazábbat”és bele kezdtem keverni egy kis szlenget is, csak úgy csepegtetve, így fedve el nememet..és visszamentem a RINGBE. immár ,mit férfi és férfi stílusban és egy kicsit keményebben fogalmazva,de továbbra IS TÁRGYSZERŰEN ÉS TÖRTÉNELEM hűen írtam a hozzászólásokat és megjegyzéseket. Elhitték hogy férfi vagyok. És férfiként is viselkednek velem. Aztán elindult a Gárdával való foglakozás…..Kritikátlan cikkek és kritikátlan hozzászólások. kinyílt a bicska a zsebemben.és elindult az adok-kapok.A sok balos között az a pár jobb érzésű ember. Összeszedtem magamat és minden tudásomat latba téve elindultak a párbeszédek. Hihetetlen mi volt . Édesapám úgy tanított:lányom ha igazad van, akkor az atyaúristennel szemben is igazad van………… Emlékeztem. kiegyenesítettem a derekamat és fejest ugrottam az írásba. Írtam és írtam,Véleményt a cikk írójának, kiemeltem a hiteltelenségét, hazugságát, mind ezt a hiteles tudásom és megtanult hiteles történelmi ismereteim tükrében. Véleményt a Fórumban a hozzászóló érzelmi indíttatású tele történelmi hibától hemzsegő megszólalásáig. Nem cikizni akartam,véleményt mondani és helyre igazítani. Hazudnék,ha nem mondanám,könnyebb volt álruhámban férfiként… ez sajnos TÉNY. Fogott a laza stílus, a duma. mert bizony oda az kell.Elmondtam,hogy miért is jött létre a Gárda, és ha van érte valaki „ felelős” akkor az maga az MSZP. Önmaga termelte ki a saját ellenzékét, és nem most,hanem az Őszöd-i beszéd kiszivárogtatása révén. Sólyom pedig, nem hogy azonnal megvonta volna bizalmát Gyurcsánytól egy enyje-bejnyével beérte.. Aztán jöttek a tüntetések,kint az utcán és a verések, a rendőrök kegyetlen verései,Amikor azt láttam a tv-ben,hogy női lovas rendőr kardlapozik…..Hihetetlen volt a látvány.Mozgás korlátozott férfit toltak kerekes kocsin a rendőrök, de talán erre mindannyian emlékszünk.Mi akik merünk másként gondolkodni…..Ezeket a megélt élményeket osztottam meg a cikkeknél és a Fórumba, de mindhiába.. Aztán elmeséltem. hogy ne csak a jelennel a múlttal is vizsgálódjunk egy kicsikét.1989.-.ben Németh Miklós és csapata 1 napi energiával és 3 napi valutával adta át a kormány rudat,BÁRKINEK,csak vigye. Rogyjon annak nyaka közé a hiteltelen politika hozadéka. Hiába és HIÁBA. leírtam a múltat, hogy a családomat 3 alkalommal is kifosztották, 46.-ban,50-ben és 72.-ben is.. Írtam tovább a vörösök által elkövetett gaztetteket..Fölöslegesen.Hárman voltunk az agy mosottakkal szemben,ők pedig igen sokan vannak. FÉLNEK. Mondják, Félnek a Gárdától. Utoljára egy férfi azt merte mondani, hogy kezd SZERINTE kísértetiesen hasonlítani a Munkásőrhöz a Gárda, na ez már nekem is sok volt.. Visszaírtam:van e a gárdistának egyáltalán fegyvere?? És milyen ??ha szabadna tudnom? Mert én erről NEM tudok, DE azt tudom,hogy a Munkásőrnek BIZONY GÉPFEGYVERE VOLT, ÉS MINDEN NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN „ÖSSZETARTÁS VOLT.A Gárdistának van két dolgos keze. De azt nem ütésre használja.Parlagfüvet szed, Házat épít,tetőt javít, gátat véd.Beláttam: fölösleges a további vita. Egy kicsit eljöttem a számítógéptől. Kiszellőztettem az agyamat. Aztán úgy döntöttem visszamegyek, VISSZAMEGYEK A RINDGBE. Ha csupán egy embert is meg tudok az érveimmel győzni, de ha csak megingatom a hitében már volt értelme tollal. Ill. a billentyűkkel harcba szállnom. Hát ilyen a BOXIlyen a BOX
Amikor elkezdtem a számítógépet tanulni,az első dolgok egyike az olvasás volt a NE T-en,majd a tanulmányozás, és a szörfözés. Mivel „mindenevő” vagyok, olvastam én esszét, verset, bulvárt és természeten újságokat és a politikát is.Az igen lekötött,mivel alapból is politikus alkat vagyok,mindjárt a számomra akkori vonzó Magyar Nemzetben regisztráltam és sokáig ott szóltam hozzá. Vonzott a sok velem hasonló gondolkodású ember.. Utána jött a HÍR TV, és egyebek..Ez a mindennapos állandó szokásommá vált,.A Startlapról indulok és minden áldott nap a friss híreket elolvasom. Fontos, hogy napra kész legyek. Itt minden hír és cikk más más újságból való. Feltűnő lett a számomra,hogy több cikket emelnek ki a 168 óra c. hetilapból. Természetesen mindet elolvastam, és amit ott találtam…Ennyi hazugságot összeírni,hihetetlen,és azok a csúsztatások, ferdítések, ezek a „bértollnokok” döbbenet mit művelnek,és a hozzászólások,nem hittem a szememnek. Ennyi a „megvezetett”ember, vagy már annyit hazudtak nekik, hogy nem is tudnak önmaguktól saját véleményt kialakítani. nem bírtam magammal,regisztráltam. Először csak egy egyszerű kis nevet választottam. Egy nagyon védett kedves állat nevét felhasználva kezdtem hozzászólni. Fontos volt számomra a tárgy szerűség, hitelesség, történelmi tények felhasználása.A fórumban leginkább a saját bázisa írogatott az újságnak,de voltak,ha kevesen is olyanok mint én is. Jobboldali, jobbközép és Jobbikos is. nemsokára megjelent az első nekem szóló megjegyzés:NYANYA..Na kerekedett el a szemem, MEGTALÁLTAK!Evvel nem is lett volna baj, de ez az alpári beszólás, és az előre várt férfi soviniszta megszólalás..na ezt nem hagyom ,gondoltam, és most jött egy „svédcsavar” regisztráltam ,mint férfi……. És férfi loginnevet is használtam fel hozzá, Stílust is váltottam,na nem kell félni.. egy kicsit „lazábbat”és bele kezdtem keverni egy kis szlenget is, csak úgy csepegtetve, így fedve el nememet..és visszamentem a RINGBE. immár ,mit férfi és férfi stílusban és egy kicsit keményebben fogalmazva,de továbbra IS TÁRGYSZERŰEN ÉS TÖRTÉNELEM hűen írtam a hozzászólásokat és megjegyzéseket. Elhitték hogy férfi vagyok. És férfiként is viselkednek velem. Aztán elindult a Gárdával való foglakozás…..Kritikátlan cikkek és kritikátlan hozzászólások. kinyílt a bicska a zsebemben.és elindult az adok-kapok.A sok balos között az a pár jobb érzésű ember. Összeszedtem magamat és minden tudásomat latba téve elindultak a párbeszédek. Hihetetlen mi volt . Édesapám úgy tanított:lányom ha igazad van, akkor az atyaúristennel szemben is igazad van………… Emlékeztem. kiegyenesítettem a derekamat és fejest ugrottam az írásba. Írtam és írtam,Véleményt a cikk írójának, kiemeltem a hiteltelenségét, hazugságát, mind ezt a hiteles tudásom és megtanult hiteles történelmi ismereteim tükrében. Véleményt a Fórumban a hozzászóló érzelmi indíttatású tele történelmi hibától hemzsegő megszólalásáig. Nem cikizni akartam,véleményt mondani és helyre igazítani. Hazudnék,ha nem mondanám,könnyebb volt álruhámban férfiként… ez sajnos TÉNY. Fogott a laza stílus, a duma. mert bizony oda az kell.Elmondtam,hogy miért is jött létre a Gárda, és ha van érte valaki „ felelős” akkor az maga az MSZP. Önmaga termelte ki a saját ellenzékét, és nem most,hanem az Őszöd-i beszéd kiszivárogtatása révén. Sólyom pedig, nem hogy azonnal megvonta volna bizalmát Gyurcsánytól egy enyje-bejnyével beérte.. Aztán jöttek a tüntetések,kint az utcán és a verések, a rendőrök kegyetlen verései,Amikor azt láttam a tv-ben,hogy női lovas rendőr kardlapozik…..Hihetetlen volt a látvány.Mozgás korlátozott férfit toltak kerekes kocsin a rendőrök, de talán erre mindannyian emlékszünk.Mi akik merünk másként gondolkodni…..Ezeket a megélt élményeket osztottam meg a cikkeknél és a Fórumba, de mindhiába.. Aztán elmeséltem. hogy ne csak a jelennel a múlttal is vizsgálódjunk egy kicsikét.1989.-.ben Németh Miklós és csapata 1 napi energiával és 3 napi valutával adta át a kormány rudat,BÁRKINEK,csak vigye. Rogyjon annak nyaka közé a hiteltelen politika hozadéka. Hiába és HIÁBA. leírtam a múltat, hogy a családomat 3 alkalommal is kifosztották, 46.-ban,50-ben és 72.-ben is.. Írtam tovább a vörösök által elkövetett gaztetteket..Fölöslegesen.Hárman voltunk az agy mosottakkal szemben,ők pedig igen sokan vannak. FÉLNEK. Mondják, Félnek a Gárdától. Utoljára egy férfi azt merte mondani, hogy kezd SZERINTE kísértetiesen hasonlítani a Munkásőrhöz a Gárda, na ez már nekem is sok volt.. Visszaírtam:van e a gárdistának egyáltalán fegyvere?? És milyen ??ha szabadna tudnom? Mert én erről NEM tudok, DE azt tudom,hogy a Munkásőrnek BIZONY GÉPFEGYVERE VOLT, ÉS MINDEN NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN „ÖSSZETARTÁS VOLT.A Gárdistának van két dolgos keze. De azt nem ütésre használja.Parlagfüvet szed, Házat épít,tetőt javít, gátat véd.Beláttam: fölösleges a további vita. Egy kicsit eljöttem a számítógéptől. Kiszellőztettem az agyamat. Aztán úgy döntöttem visszamegyek, VISSZAMEGYEK A RINDGBE. Ha csupán egy embert is meg tudok az érveimmel győzni, de ha csak megingatom a hitében már volt értelme tollal. Ill. a billentyűkkel harcba szállnom. Hát ilyen a BOX

ÉN NEM TUDOM...

Kristóf Attila
Kit tart meg a rend...
MAGYAR NEMZET, 2009. július 7. kedden.

Én nem tudom, meg lehet-e ismerni, megszeretni vagy elutasítani valakit egy, az ő gondolatait, illetve konkrét válaszait tartalmazó interjúkötet alapján. Közel 90 különböző megközelítésű írásról van szó, amelyekben Korzenszky Richárd tihanyi bencés szerzetes, perjel a hozzá intézett kérdésekre válaszol, s ezekkel a válaszokkal lényegében a világgal kapcsolatos viszonyán és véleményén keresztül az Istenhez, Jézushoz, a hithez és a katolikus Anyaszentegyházhoz fűződő személyes lelki kontaktusát világítja meg. "Ha kérdeznek... " Ezt a címet viseli a Cs. Varga István irodalomtörténész-professzor által sajtó alá rendezett kötet.

Ez a cím pontosan kifejezi Korzenszky Richárd viszonyulásának milyenségét a "széles" nyilvánossághoz. Elsősorban azt, hogy viszolyog mindenfajta "celeb" szereptől, nem törekszik sem médiahírnévre, sem véleményének preferálására, vagy személyiségének középpontba helyezésére, de nem is zárkózik önmagába. "Remetesége", szerzetesi mivolta nem külsődleges jelekben testesül meg, hanem bensejének, lelkiségének lényege. Így összefér a nyitottsággal: ha kérdezik, felel. Ami túl van a praktikus, földi kérdéseken, ami igazán lényének lényege: minden vasárnap misét celebrál a tihanyi apátság templomában. Ilyenkor több száz ember előtt tesz eleget Krisztus által rá rótt kötelességének, keresi és hirdeti az igazságot, ami Jézus tanításainak és az Ige megtestesülésének alapvető eleme.

Nagy örömömre szolgál, hogy a rendszerváltozás utáni első interjút 1990. kora-nyarán én készítettem vele a Magyar Nemzetben (1990. június 2.) Az interjúból, amit most természetesen újra elolvastam, egyetlen különös mozzanat ragadt meg emlékezetemben, talán azért, mert vizuális élmény is kötődött hozzá. Pannonhalmáról kérdeztem őt, arról, milyen érzés itt élni, innen elmenni, és ide visszatérni. Pontosan azért kérdeztem erről, mert lenyűgözött ennek a helynek magasztos, már-már az egész pannon tájat megkoszorúzó szépsége.

Így válaszolt: "Egyszer... Budapestről hazafelé jövet, nagyon messziről a Napkorong közepén tűnt fel az Apátság tornya. Két évig lestem rá, míg újra megismétlődött ez a jelenség, akkor sikerült lefényképeznem... Tudom, hogy innen el lehet látni messzire, és ide lehet látni messziről, különösen, ha az épületet... távoli, idegen Fény világítja meg..." Ez a Fény valójában nem idegen. Innen sugárzik, és ide sugárzik vissza. A kötet minden sorából, Korzenszky Richárd bármely kérdésére adott válaszából az derül ki, neki Pannonhalma az otthona, s bárhová megy, magával viszi ennek az örök otthonnak Fényét és melegét.

Mit mondjak? A kezemben tartott könyv címlapját a Pannonhalmi és Tihanyi Apátság képe díszíti. Két ősrégi, rokon, Istennek szánt építmény, bencés kolostor. S ki kell mondanom: Korzenszky Richárd Tihanyban, a hely hosszú némasága után, újjáteremtette, felragyogtatta Pannonhalma szellemét. Talán az egész kötet erről szól, erről az egyetlen dologról, miként hordozza, árasztja szét az emberi lélek, amit a hit és a szeretet vésett bele.

Ő maga erről ezt mondja: "Sokszor, sokféle módon kérdeztek életemben. Válaszaim ugyanazok voltak. Mert bárki kérdezett, s bármiről, ugyanaz volt számomra a biztonságot adó háttér, és most is ugyanaz." Ez a "háttér" az ő esetében természetes és nyilvánvaló. 18 esztendősen választotta a szerzetesi hivatást, s most, 50 év után ugyanazzal a boldogsággal, szerény derűvel és biztonsággal halad a választott úton.

A könyvet olvasva valahogy bár egy tetőtől talpig modern, a korral minden szempontból lépést tartó emberről van szó nekem róla, kissé elvontan, mintegy távoli dallam az a korai magyar keresztény világ jut az eszembe, amikor nem csupán a hitet, hanem a kultúrát is a szerzetesi létforma testesítette meg, amikor a kolostorokból kezdett szétáradni az, ami az európai létformát és életideát létrehozta. S van még valami, ami Korzenszky Richárdból szinte sugárzik: az Életerő és életigenlés, s az a fajta érdeklődő tehetség a művészetekben és irodalomban, amely már a reneszánsz embertípust jellemezte. Ez az életerő teszi fáradhatatlanná, s mondhatni, nyugtalanná. Három szó kívánkozik ide: "Az Út, az Igazság, és az Élet..." A hajdani vele készített interjú címe (A rend megtart Téged) Azonban lényének egy másfajta aspektusára is utal. A rendet, amely megtartotta és megtartja őt, saját territóriumává teszi, önmagában őrzi, és másoknak is közvetíti ezt a szigorú belső rendet, amely zilált korunkban szinte az ember egyetlen menedéke.

Hogy nem lenne-e jobb az életünk, ha sok olyan ember volna körünkben, aki kérdéseinkre úgy tud válaszolni, miként ő, én nem tudom...

A Szentatya jóváhagyta Meszlényi Zoltán vértanú püspök boldoggá-avatását

Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök életrajza

Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án született Hatvanban. Esztergomban a bencés gimnáziumban érettségizett, majd pártfogója, Vaszary Kolos bíboros hercegprímás, esztergomi érsek Rómába küldte, ahol teológiát tanult a Collegium Germanico-Hungaricumban. 1915. október 28-án szentelték pappá.

1917-től Csernoch János bíboros hercegprímás megbízásából a Prímási Palotában dolgozott. 1931-ben lett a főkáptalan tagja, nógrádi és honti főesperes, majd a káptalan helynöke.

XI. Piusz pápa kinevezése nyomán, 1937. október 28-án Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök Sinope címzetes püspökévé szentelte. Ettől a pillanattól a mindenkori hercegprímás, esztergomi érsek segédpüspöke volt.

Amikor az állambiztonsági szervek Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 26-án letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, a kinevezett érseki helynököt, Drahos Jánost pedig megölték, ő lett az esztergomi érseki helynök. Helynöki székfoglalójában szinte ígéretet tett: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!”

Meszlényi Zoltán püspököt 1950. június 29-én 17 óra 30 perckor hurcolták el esztergomi lakásáról az állambiztonsági szervek emberei. A kistarcsai internáló táborba került, ahol elkülönítve őrizték és kínozták. A kínzások, ütlegelések és végkimerülés következtében, 1951. március 4-én halt meg. Hamvait a rákoskeresztúri Új Köztemető területén helyezték el. 1966. június 24-én földi maradványait exhumálták és az esztergomi bazilikában helyezték örök nyugalomra.

Határnyitás '89

Kedves Testvérek!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe a mellékelt meghívót, amely a 2009.július 3-5. Sopronban megrendezésre kerülő Határnyitás '89 szimpóziumra hívogat.

Hasonlóan a 2007-es bajor-magyar találkozóhoz olyan együttlétet tervezünk, amelyre mind a bajor, az osztrák és a magyar evangélikusok hivatalosak.

Mindeddig elég csekély visszajelzés érkezett, pedig a MEE támogatja az útiköltséget és a négy főétkezésből kettőt átvállal.

Szeretettel kérem a Testvéreket, hogy szervezzenek kisebb-nagyobb csoportokat és jöjjenek el, hiszen tartalmas programot állítottunk össze a közös előkészítő üléseken. Külön figyelmükbe ajánlom a nyugati egyházmegyék lelkészeinek, valamint a bajor-magyar testvérkapcsolattal rendelkező gyülekezeteknek ezt az eseményt, hiszen nagyszerű találkozási alkalom mindnyájunk számára.

A program hivatalos részén kívül lehetőség lesz fertő tavi hajókirándulásra, soproni városnézésre, az osztrák gyülekezetek meglátogatására és közös beszélgetésekre. Mindennek szép lezárása a vasárnap ünnepi istentisztelet, amelyen dr. Johannes Friedrich bajor püspök prédikál majd.

Minden közös programon gondoskodunk fordításról, illetve biztosítjuk a kétnyelvűséget.

Mindezek fényében ajánlom a mellékelt dokumentumokat és szeretettel várjuk visszajelzéseiket.

A találkozás reményében tisztelettel:

Erős vár a mi Istenünk!

EZ TÖRTÉNT 89 ÉVVEL EZELŐTT

"E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig..........és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt. "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott. "Consummatum est"

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4. péntek..."
Padányi Viktor

Mindenki álljon meg egy percre és emlékezzen !

Trianon gyűrű


Gyűrűt készíttetek...

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság a komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után,
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott.
Nekem káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!

Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején,
S csak isten lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És némaságunk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt.
És árva testvéreink odakint.
Június 4. 1920.
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Reményik Sándor


Trianon, 1920. június 4.
A világ legigazságtalanabb "békéje"


1920. június 4-én, délelőtt tíz óra, Budapesten és országszerte "megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették, ma írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott." A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16 óra 30 perckor, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírta a magyarságra kényszerített békeszerződést.

A diktátum aláírására az előzetes hírek szerint tíz órakor került volna sor, ezért, amint a fenti híradásból is kiderül, akkorra időzítve tartották az országos gyászmegmozdulásokat. Valójában a délutáni időpont a helyes, de mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre olyan tájékoztató eszközök, mint a rádió és a televízió, a lakosságot már nem lehetett értesíteni a változásról. A két, politikai értelemben jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy Magyarország csak a kényszer hatására írja alá a szerződést, de valójában nem fogadja el azt. Megjegyzendő még, hogy az aláírásra a közhiedelemmel ellentétben nem a Kis-Trianon, hanem a ceremóniához elegendően nagy méretű Nagy-Trianon palotában került sor.

Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb békéjének. Az ország elveszítette területének több, mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb, az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek, és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az "utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül viszont csak egyetlen céljuk volt, és van a mai napig a megkapott magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is főleg a megszálló országok előszeretettel sütik ránk az irredenta bélyeget (bár sajnos egyre inkább ok nélkül). De vajon belegondoltak-e abba, akár csak egyszer is, hogy ők mit tennének hasonló helyzetben? Íme, ez történt volna például Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, hasonló békekötés esetén.

Az Irgalmas Isten és a Kegyes Szűz Mária legyen velünk.

APOR VILMOS PÜSPÖK ÚR EMLÉKÉRE

Tekints, kérünk Urunk, gyermekeidre, akik lélekben végigjárták Veled a kereszt fájdalmas útját. A Te szolgádnak, Apor Vilmos püspök úrnak megadtad kegyelmed, hogy életében utadat járva, vértanúhalálában is kövessen Téged. Az ő példája is arra buzdít minket, hogy életünk zarándokútját járva el tudjuk fogadni a reánk váró szenvedéseket, és majd részünk legyen Vilmos püspökkel együtt feltámadásod dicsőségében, aki élsz és uralkodol mindörökké.
Ámen.

Crux firmat mitem, mitigat fortem

A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset Boldog Apor Vilmos Húsvétja

1945. március 30 - április 2.

Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.

A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost, németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök felismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a többiek ő is nagyon félt.
Apor püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan felszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvos-tolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen, ahogy ő mondta, egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza fel életét. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.

Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem? Ilona menj segíteni a vacsora kiosztásánál! A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak közben elbújtak.

Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almás-pincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség! Erre a püspök felszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes fellépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt, nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik a halálos golyó a hasüregbe hatolt be.

A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony felkiáltott: Püspök atyánk, ezt érettünk tette! A püspök halkan de mosolyogva felelte: Szívesen, nagyon szívesen, majd összecsuklott. Papjai felfogták, és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A kötözésnél a püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.

Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülővel. Még mielőtt a püspök úrral elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte, hogy érzi magát. Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott! felelte.

Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni akarták; hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!

A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár villanyárammal rendelkezett a püspök bölcs előrelátása révén, a kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és petróleum lámpa mellett operáltak.
A püspök úr ajkáról egyetlen egy jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem enyhíthető. Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap, nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.

Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Győr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!

Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és felvette a betegek szentségét. Délután sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a nővére Apor Gizella, dr. Somogyi Antal plébános és a nővérek állják körül. Feljegyzik utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzik nyájától.

Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!

Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül saját bűneimért, de felajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért!

Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!

Elégették Bosnyák Zsófia múmiáját

Porig égett szerdán délelőtt az észak-szlovákiai Vágtapolcán (Teplicka nad Váhom) Bosnyák Zsófia (Wesselényi Ferencné) közel 400 éves múmiája közölte a szlovák rendőrség.

A múmiát a vágtapolcai római katolikus templom kápolnájában őrizték. Egy 31 éves zsolnai férfi a helyi cukrászdából kikért kulccsal látogatás ürügyén jutott be a templomba. Rövid idő múlva kihúzta a koporsót a templom elé, ahol ismeretlen anyaggal leöntötte és felgyújtotta, majd végignézte porrá égését.

Jana Balogová rendőrségi szóvivő szerint a férfit még a helyszínen letartóztatták. Tette elkövetésének oka egyelőre ismeretlen. A szóvivő szerint ugyanakkor a férfi beismerte tettét. "Az elkövetés oka hatósági vizsgálat tárgya" jegyezte meg Balogová.

A hatóságok halottgyalázás miatt büntetőeljárást indítottak a zsolnai férfi ellen. Egytől öt évig terjedő börtönbüntetés fenyegeti, ha bűnössége bebizonyosodik.

Bosnyák Zsófia Wesselényi Ferenc magyar nádor rendkívül vallásos felesége volt, halála után földi maradványait a sztrecsnói (sztrecsényi) vártemplomban helyezték el. Mumifikált holttestét 1689-ben, 45 évvel halála után vitték át a vágtapolcai templomba.

"Biztosra veszem, hogy az elkövető meghibbant, pszichikailag beteg volt, mert normális ember ilyesmit nem tud elkövetni" nyilatkozta újságíróknak Katarína Králiková, a cukrászda tulajdonosa. A templomkápolna kulcsa már évek óta a cukrászdában volt, s a látogatóknak onnan kellett kikérniük, ha meg akarták nézni Bosnyák Zsófia múmiáját. Látogatókból állítólag mindig volt elég, míg a környék lakossága szentként tisztelte Bosnyák Zsófiát.

"Szerintem az illető őrült volt. Tette elkövetése után a fa alatt ült és nevetett. Amikor megkérdeztem miért tette, csak annyit mondott. Hát üssetek agyon, üssetek agyon. Ha nem tartóztatnak fel a rendőrök, azt hiszem, megvertem volna. Bosnyák Zsófia a patrónusunk volt. Nagyon sokat jelentett mindannyiunk számára" mondta Justína Kozánková helyi lakos.

Milan Lazar, Vágtapolca polgármestere tragédiának minősítette az esetet. "Éppen születése 400. évfordulójának megünneplésére készültünk. Nem tudok napirendre térni a történtek felett" válaszolta újságíróknak.

Tragédiáról beszélnek a sztrecsnói vármúzeum alkalmazottai is. "Az úrnő 35 évet élt itt a várban, s itt is halt meg. Egész életét a jótékonyságnak szentelte, mindig mindenkin segített, ahogy tudott. Szentnek tartották. A mi számunkra csak ma halt meg" nyilatkozta Adriana Brziaková, a zsolnai Vág Menti Múzeum munkatársa.

Helyi lakosok a templom előtt az esti órákban Bosnyák Zsófia emlékére gyertyákat gyújtottak.

2009-04-01

A trencséni Xavéri Szent Ferenc templom

A trencséni jezsuita templom a magyarországi barokk művészet egyik gyöngyszeme, amely messze a határokon túl igen nagy elismertségre tett szert.


A jezsuitákat először a szomszédos szkalkai apátságban telepítette le, Püsky János nyitrai püspök 1645-ben, hogy régen tervezett magyarországi jezsuita noviciátust felépíthessék, de mivel kedvezőbb lehetőséget láttak a trencséni megtelepedésben, 1646-ben átköltöztek a szomszédos városba.

A szinte tiszta evangélikus hiten lévő városban nem fogadták szívesen a jezsuitákat, évekig akadályozták a letelepedésüket. Ugyan már 1632-ben, Bosnyák Zsófia a végrendeletében a saját városi házát a jezsuitákra hagyta, hogy ott rendházat nyithassanak. Bosnyák Zsófia, a jezsuiták régi, kipróbált tisztelője és híve, Sztrecsény (ma Streno) várának szentje, a hitvesi hűség mártírja, a jótétemények asszonya, Wesselényi Ferencné. Férje az irodalomból ismert murányi vár ostromlója, Széchy Mária (1610-1679) udvarlója. Apja Bosnyák Tamás, a füleki (ma Fil'akovo) vár híres kapitánya, anyja Kenderes Mária. Tizenhét éves korában férjhez adták, de hamarosan megözvegyült, utána szüleihez hazaköltözött. Ezután meghalt édesanyja és fivére. Amikor édesapja Füleken, a török ellen harcolt, Zsófia otthon, az árvák, özvegyek és az idősek támasza volt. Húszéves korában Pázmány Péter (1570-1637) közvetítésével újabb házasságot kötött apja hős végvári vitézével, Wesselényi Ferenccel. Sztrecsény várába költőztek a Wesselényi birtokra. Házasságuk eleinte boldog volt, két fiúk született. Közben kitört a kolera, majd meghalt Zsófia édesapja. Utána férje hűtlenné vált, szerelmes lett Széchy Máriába a murányi vár szépséges úrnőjébe. Ekkor, éjjel a vár melletti kápolnába járt imádkozni, ahol a Boldogságos Szűz jelent meg, aki biztatta: "Bízzál és imádkozzál!" Sajnos, férje utáni bánatában megbetegedett és harmincöt éves korában meghalt. A sztrecsényi vár kriptájában helyezték örök nyugalomra, amikor később a vár idegen kézre jutott, az új tulajdonos a kriptából eltávolíttatta a Wesselényiek hamvait. Zsófia holttestét azonban a koporsóban negyvenöt évi szendergés után is épségben találták, ezért nem háborgatták. Később átvitték a kriptából a falu templomába, Vágtapolcára (ma Teplika nad Váhom). Zsófiát a nép "kanonizálta", az épségben maradt holttestét a vágtapolcai lorettói kápolnában őrzik. Koporsójának felirata: Nigra sum, sed formosa (Fekete vagyok, de szép).

Vértanúk és hitvallók: Körösztös Krizosztom

Miért fusson az ártatlan? Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat" A 100 évvel ezelőtt született ferences szerzetes a délvidéki megtorlások idején nem hagyta el a híveket, életét adta értük. Krizosztom atyában a rend a lelkipásztori hűség példáját látja, ezért is emlékezik meg születésének évfordulójáról és szeretné elindítani boldoggá avatási eljárását.

Körösztös Imre Krizosztom 1909 január 10-én született Pécsett, első fogadalmát 1927-ben tette le, 1932-ben szentelték pappá. Magyarországi szécsényi és mohácsi működése után 1938-tól az amerikai magyarok papja volt. 1941-ben katonalelkészként az orosz frontra küldték, ahonnan csapatát sikerült épségben hazamenekítenie. 1943 júliusában az újonnan alapított újvidéki kolostor elöljárója lett, az odatelepített székely, valamint a horvát és a német lakosság lelkipásztora. 1944. október 23-án szerb partizáncsapatok szállták meg a várost. Körösztös Krizosztom azt mondta, amíg a templomot hívek látogatják, a ferenceseknek is maradniuk kell, ezért a fokozódó veszély ellenére sem hagyta el Újvidéket.

Amikor a partizáncsapatok letartóztatták a férfiakat, Krizosztom atyát betegsége miatt szabadon akarták bocsátani, de ő ezt a lehetőséget csak rendtársaival együtt fogadta volna el, ezt azonban már nem engedték meg neki.

1944. október 27-én éjszaka több férfivel együtt a 35 éves ferencest is kiemelték a tömegből. A kiválasztott foglyokat 1944. október 28-án este 8-9 óra körül hármasával összekötözték, majd zeneszó mellett futásra kényszerítették, miközben a katonák ütlegelték őket. A barakkokban maradt társaik halálra kínzásuk szemtanúi voltak. Sírhelyük ismeretlen. Társai, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály atyák tovább meneteltek a rabokkal, hosszú éjszakákon át gyóntattak, vigasztalták őket. Kovács Kristófot is ütötték verték, majd lelőtték. Kamarás Mihály túlélte az elhurcolást, ma a budapesti Margit körúti ferences közösség tagja.

A Körösztös család és a Ferences Rendtartomány március 14-én 11 órakor szentmisével majd emléktábla avatással emlékezik Körösztös Krizosztom ferences mártír születésének 100. évfordulójára Pécsett, az egykori ferences templomban. A szentmisét Bíró László katonai ordinárius mutatja be, koncelebrál Mayer Mihály pécsi megyéspüspök és Magyar Gergely ferences tartományfőnök.

Magyar Kurír

Zalaegerszeg 1848-as emlékhelyei

Csány László szobra 27 évig készült


Zala megye történelmi emlékhelyeire vonatkozóan az 1980-es évek óta folytatnak kutatásokat a Göcseji Múzeum munkatársai. A muzeológusok kutatásaik során igyekeznek összegyűjteni, és naprakészen dokumentálni azokat az emlékműveket köztük a Zalában élt neves személyiségek síremlékeit, valamint a tiszteletükre állított emléktáblákat, szobrokat, melyek a megye és az ott élő nagyságok múltját idézik.

Béres Katalin Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára készülve kezdtek kiemelten foglalkozni a Göcseji Múzeum munkatársai Zala megye 1848-as emlékhelyeivel. Felkutatták a hősök tiszteletére emelt emlékműveket, emléktáblákat, és igyekeztek feltérképezni azokat a ma még meglévő síremlékeket, amelyek alatt hajdani, a szabadságharcban részt vett honvédtisztek nyugszanak. Munkájukat nagyban segítette a Zala Megyei Levéltár által 1992-ben megjelentetett. A szabadságharc zalai honvédei című kötet, mely tartalmazta mindazon zalai honvédek nevét, akik részt vettek az 1848–49-es eseményekben. E névsor alapján indultak el a muzeológusok. Járták a megye temetőit, és gyűjtötték a honvédsírokat. Béres Katalin, a Göcseji Múzeum munkatársa a zalaegerszegi kutatások eredményeiről számolt be lapunknak.
Csakúgy, mint a megye más településein, Zalaegerszegen is jó néhány honvédsírra leltünk kutatásaink során. Sikerült ez annak ellenére, hogy városunkban a honvédtisztek legtöbbjét a mai strandfürdő helyén lévő, már nem létező temetőbe temették el eleveníti fel kutatásait az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után 153 évvel Béres Katalin muzeológus. Közülük csak néhányat szállítottak át később a mai Göcseji úti temetőbe. A strandfürdő helyén lévő sírkertet 1920 körül zárták be, és az 50-es években számolták fel. Ez az időszak köztudottan nem kedvezett annak, hogy 1848-as hősöket és mártírokat átszállítsanak egy másik temetőbe. Így aztán számos jelentős, zalai honvédtiszt sírja az enyészeté lett. Erre a sorsra jutott például Szabó Samu százados, illetve Bessenyei György főhadnagy síremléke. Mindketten a zalai, 47. honvédzászlóaljban szolgáltak. Tudomásunk van továbbá arról is, hogy Jákum Ferencet, akinek emlékét utca őrzi Zalaegerszegen, szintén ebbe a temetőbe temette el a város, díszes síremléket emelve neki. Sajnos, az ő sírja sincs ma már meg. Jákum Ferenc nemcsak arról nevezetes, hogy komoly összegű alapítványt hozott létre szegény gyermekek számára, hanem arról is, hogy nemzetőrként részt vett a szabadságharcban, és lakatosmesterként maga is készített fegyvereket a nemzetőrök számára.
Néhány síremléket azonban sikerült találnunk a zalaegerszegi temetőkben. A Kálváriatemetőben nyugszik Isoo Alajos ügyvéd, aki a szintén zalai
7. honvédzászlóalj hadnagyaként szolgált a szabadságharcban. A Göcseji úti temetőben három honvédsíremlékre bukkantunk. Árvay Sándor hadnagy a
7. honvédzászlóalj katonája volt, aki nyugdíjas éveiben készítette el önéletrajzi írását, melyben leírta többek között szabadságharcos élményeit is. Az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogyan zajlott Zalaegerszegen a
7. honvédzászlóalj szervezése. Árvay Sándor volt egyébként az első, aki belépett ebbe a zászlóaljba. A toborzót a mai Arany Bárány Szálló helyén lévő fogadóban tartották. A Göcseji úti temetőben található Csoknyai János honvéd hadnagy síremléke is. Ő a 47. honvédzászlóaljban szolgált, és Világosnál tette le a fegyvert. Hrabovszky Flórián pedig honvéd főhadnagy volt, aki szintén a Göcseji úti temetőben nyugszik. Az izraelita temető kerítésébe építve Haas József, honvéd síremlékére bukkantunk. Maga a sír már nincs meg. 1991-ben a Városvédő Egyesület és a Göcseji Múzeum építtette bele az emlékhelyet a temető kerítésébe. Haas József zsidó származású honvéd volt, és végigharcolta a szabadságharcot. Életrajzi adatai hiányosak. Annyit azonban tudunk róla, hogy ő is ott volt Komáromnál Klapka György mellett, majd büntetésből besorozták a császári hadseregbe, ahol 10 évig szolgált.
Az említetteken túl Zalaegerszeg peremkerületeiben is bukkantunk honvédsírokra. Csillagh László százados síremléke a család bekeházi temetőjében található. Csillagh László édesapja Zala vármegye első alispánja volt 1848-ban, a fia pedig vezéralakja volt a zalai szabadelvű ifjúságnak. A Tízek Társaságába tartozó Degré Alajos jó kapcsolatot ápolt velük, és Visszaemlékezéseim című művében név szerint is említi Csillagh Lászlót. A neszelei régi temetőben Kőnigmayer János főhadnagy nyugszik, míg a zalabesenyői templom kriptája Skublics István honvéd őrnagy hamvait őrzi. Az oltár melletti fal bal oldalán emléktábla tartalmazza életrajzi adatait. Skublics István nem zalai származású, a kiegyezés után azonban Zalabesenyőben élt, és részt vett a megye közéletében is. Az említett síremlékeket a szabadságharc 150 éves évfordulója alkalmából felújíttatta Zalaegerszeg önkormányzata.
A síremlékek mellett emléktáblák, emlékművek és szobrok is őrzik a szabadságharc hőseinek emlékét.
Természetesen. Ezeket az alkotásokat az utókor állította mindazok számára, akik emlékét megőrzésre fontosnak tartották. Az emléktáblák, emlékművek és szobrok közül sok a 150. évforduló emlékére készült. Kivételt képez ez alól Csány László szobra, melynek külön története van.
Zala megye a kiegyezést követően mindig is fontosnak tartotta megőrizni, és ápolni Csány László emlékét. Zala megye temettette el Csány Lászlót a Kerepesi úti temetőben. Kivégzése után ugyanis a Józsefvárosi temetőben nyugodott. 1968-ban vitték át onnan a Kerepesi úti temetőbe, ahol síremléket is állítottak neki. A vármegye közgyűlési termébe pedig egész alakos portrét festettek Csány Lászlóról Barabás Miklóssal.
Rabok is segítettek a szobor felállításánál.A szoborállítás gondolata 1904-ben merült fel. Borbély György főgimnáziumi tanár A Magyar Pajzs című lapjában vetette fel, hogy szobrot kellene állítani Zalaegerszegen Csány László számára. A szoborállítás 1904-től 1931-ig húzódott. Közadakozásból kívánták létrehozni azt, és 27 évig gyűjtötték rá a pénzt. Nagyon mozgalmas volt ez a közel harminc év. Borbély György fantasztikus szervezőmunkát fejtett ki a szobor felállítása érdekében. Mindenkihez pénzkérő leveleket írt, gyűjtőíveket adott ki, népünnepélyeket, estélyeket szervezett, melyeken a szobor javára gyűjtöttek. A közadakozás sikerrel folyt. 1907-ben szoborbizottságot hoztak létre, és pályázatot írtak ki a szobor készítőjére vonatkozóan. 1910-ben kiállítást is rendeztek a városban a beérkezett pályamunkákból. Tizenhét szobrász pályázott Csány László alakjának megformálására, köztük Kisfaludi Strobl Zsigmond, és Lukácsy Lajos, aki a keszthelyi Festetics-szobrot készítette. A pályázat körül botrányok törtek ki. Többek között azért, mert Borbély György a maga újságján keresztül igyekezett befolyásolni a közönséget. Istók János pályaművét szerette volna, ha előnyben részesítik a lakók. Észrevették ezt a szobrászok, és nehezményezték a kivételezést. Megvádolták ugyanakkor Istók Jánost, hogy a szobor női alakjában a szoborbizottság elnökének feleségét mintázta meg. Országos botrány lett ebből, így elhárítva a döntést, új pályázatot írt ki a bizottság. Az újabb pályázat eredményeként Istók János került ki győztesen, és megkapta a felkérést a szobor elkészítésére.
A bizottság 30–35 ezer koronát szánt Csány László szobrára. A pénz nagyjából össze is gyűlt, megkötötték a szerződést Istók Jánossal, a háború azonban közbeszólt. Minden bronzot lefoglaltak háborús célokra, szóba sem jöhetett a bronz főalak kiöntése. A mellékalakok azonban elkészültek időközben, ám a háború és annak viszontagságai miatt 1923-ig ottmaradtak a kőfaragó műhelyében. Istók János 1919-ben kapcsolatba került később a tanácsköztársaság egyes vezetőivel, akik jártak az ő műhelyében. Megtetszett nekik ott a Csány-szobor egyik mellékalakja, a követ hengerítő munkás, melyet 1919. május elsején, mint a Munka szobrát avatták fel az Országház épülete előtt.
A háború végeztével a korábban összegyűjtött pénz csak arra volt elegendő, hogy a kőből készült három mellékalakot kifizessék Balázs István kőfaragónak. A főalak nem volt sehol, így újabb gyűjtést kezdeményezett Borbély György. Mindent bevetett a cél érdekében. Ezúttal nemcsak pénzt, hanem bronzot is gyűjtött háza udvarán. 1925-ben azonban újabb tragédia következett be, a koronát felváltotta a pengő. Az átszámítás következtében nem ért semmit a közel egymilliárd korona. Így harmadszorra is gyűjtésbe kellett kezdeni. Addigra már nagyon unta a lakosság a kéregetést, ezért ösztönzésképpen közölte lapjában Borbély György az adományozók névsorát. 1929-re összeállt a szükséges pénz és bronz, melyből kiöntötte Istók János a szobrot, majd nagy nehezen Zalaegerszegre szállították azt. Kikönyörögte Borbély György a közlekedési minisztertől, hogy engedje meg a szobor ingyenes vasúti szállítását. A főalak is így került városunkba. A szobrot Sipos Dezső kőfaragó udvarán helyezték el, a talapzatra ugyanis nem futotta már. A talapzat elkészítését végül a város és a vármegye vállalta magára. Időközben, 1930-ban meghalt27 éves gyűjtés után felavatták a Csány-szobrot. Borbély György, a szoborállítás motorja. Nem érhette meg élete egyik fő művének elkészülését.
A szobor felavatására végül 1931. október 11-én került sor. Ezt az eseményt is megelőzte azonban egy kisebb botrány. A város apátplébánosa nehezményezte ugyanis, hogy a követ hengerítő munkás meztelen. Arra kérte a szobor készítőjét, hogy a jó erkölcs védelmében takarja le a szobrot. Végül azonban, a szoborállítás hosszadalmassága miatt, nem foganatosították ezt a kérést, így sikerült végre felállítani Zalaegerszegen Csány László szobrát. Hátoldalára egy bronztábla került Borbély György képmásával, és a felirattal: „Borbély György a Csány-kultusz apostola”. A szoborállítással egyidőben, 1931. október 11-én felavatták Borbély György síremlékét is a Göcseji úti temetőben. Díszsírhelyet adományozott a város Borbély Györgynek, mint Zalaegerszeg jelentős közéleti személyiségének, s ígéretet tett arra, hogy a sírról mindenkor gondoskodni fog.
Csány László szobra mellett milyen más emlékművek idézik az 1848–49-es eseményeket városunkban?
Bár kevésbé, mint a Csány-szobor, de érdekes emlékműve városunknak a szabadságharc 150 éves évfordulójára készített Gasparich-emlékmű. Pontos másolata az ugyanis annak az alkotásnak, amit 1894-ben szülőföldjén, Perlakon állítottak Gasparich Márk Kilit, ferencesrendi szerzetes tiszteletére. A szóban forgó emlékművet 1918-ban lerombolták a Perlakra bevonuló szerb horvát katonák. Gasparich Márk tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban. Ám nemcsak a honvédek lelkének ápolója, hanem a katonák lelkesítője, sőt hírszerző is volt.
Ugyancsak újkori emléke városunknak a Püspöki Grácián tiszteletére készített emléktábla, mely a nevét viselő utca elején található. Talán sokan nem tudják, hogy rendkívül színes egyénisége volt Püspöki Grácián az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak. Buda ostroma előtt három nappal csapott fel honvédnek, a 47. zalai honvéd-zászlóalj zászlótartója lett. Fantasztikus bátorsággal vitte a zászlót a vár ostromakor, és ő volt az, aki kitűzte Buda várára a győzelmi zászlót. Ezzel a cselekedetével beleírta magát a történelembe. Nagy Sándor József, az Aradon kivégzett honvédtiszt „rettenthetetlen zászlótartóként” jellemezte Püspöki Gráciánt Buda ostromáról írt jelentésében.
Meg kell még említeni Csillagh László szobrát, melyet az Andráshidai Településrészi Önkormányzat készíttetett 1998-ban. Besenyőben Skublics István emlékét őrzi tábla a templom falán. A Botfai Településrészi Önkormányzat pedig emlékművet készíttetett a temetőben a szabadságharcban részt vett hős botfaiak emlékére.
1848-as emlékműként is említhető Deák Ferenc szobra, ám tudjuk, hogy a haza bölcsének tevékenysége nemcsak erre az időszakra korlátozódik. A szobrot Deák halála után három évvel emelték. Ez volt Zalaegerszeg első világi emlékműve.

Frauenhoffer Márta

Regnum Marianum a Városligetben

Az 1919-es esztendő végén az Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság az erzsébetvárosi plébániától leválasztva megalapította a Magyarok Nagyasszonya plébániát, melynek hivatalos neve Magna Domina Hungarorum lett. Átmenetileg a Damjanich u. 50. sz. alatt működött, de lelkes plébánosa, Shvoy Lajos aki kinevezését megelőzően is már régóta tagja volt a Regnum Marianumnak 1921-ben Templomépítő Bizottságot alakított.

A városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében kezdődött meg az építkezés, Kotsis Iván tervei alapján. A munka a későbbi gazdasági válság ellenére is hatalmas lendülettel és lelkesedéssel folyt, majd gróf Mailáth Gusztáv támogatásával 1931-re készült el, dél-francia stílusban. Felszentelésére 1931. június 14-én került sor. A plébániatemplomot a köznyelvben Nagy Regnumnak és a Damjanich utca 50-et pedig Kis Regnumnak hívták.

A pártdiktatúra alatt, a vallásüldözés keretében a Regnum Marianum tevékenységét is betiltották, és az atyákat kiűzték a Házból. 1951-ben, a felvonulási tér kialakítására hivatkozva döntés született arról, hogy a regnumi plébániatemplomot fel kell számolni. Az ingoványos területen beton cölöpökre épült vasbeton szerkezetű templom bontása több mint fél évig tartott és csak katonai segédlettel, robbantásokkal sikerült porba tiporni. Ifjú regnumisták, köztük Hajnal György atya, követték a becses maradványok sorsát és figyelték azok nyughelyét.

A Zoborhegy téri új templom építkezésének megkezdésekor, 3 méter mélyről Hajnal atya ásatta ki és szállíttatta az új plébánia kertjébe a városligeti templom néhány tartóelemét mementóul. Emlékparkunk értékei ezek, valamint az új templomban őrzött két kő. Egyike a régi templom oltárszentélyénél, a tabernákulumnál volt oszlopkő, ami faragott carrarai márvány. A másik a külső homlokzatot díszítő, stilizált cserkész jelvény.
(Galéria-Szobrok-Kép-a régi templom egy darabja)

Hogyan létesült a budapesti Jézus Szíve templom?

P. Bangha Béla SJ nagyon érdekes, eredeti beszámolója a Pesti Jézus Szíve templom létrejöttének és építésének a történetéről a Mária Kongregáció lapban jelent meg.

Hogyan létesült a budapesti Jézus Szíve templom?


A világ hálátlan, sokszor a legnagyobb érdemekről senki sem beszél és amíg kétes értékű emberek lármája tölti el közélet piacát, addig a társadalom legjobbjait sokszor alig ismerjük. Ki beszél ma, pl. azokról a nagyokról, akik a 70-es és 80-as évek vallási közömbösségének legsötétebb éjszakájában a hitéleti szervezkedés magvait nálunk elültették?

Ezek a csendes és elfeledett nagyok közé tartozik Radványi Győry Teréz grófnő (1), a nagynevű és nagy múltú családnak utolsó még élő sarja. A szentéletű grófnő ma teljesen ősi kastélyának szobáihoz van láncolva Perkátán, Fejér megyében, három év óta egyetlen lépést sem tud tenni. Ma 89 éves, de szellemileg teljesen friss és egészséges. Tréfás büszkeséggel emlegeti, hogy Apponyi Albert gróf (2), aki rokona, "még csak 85 éves", ő úgy is szokta szólítani, hogy "Albert öcsém". Apponyi Albert gróf, pedig nagyon örül ennek a megszólításnak, mert úgymond: sajnos nagyon kevesen vannak már az élők között, akik őt "öcsémuramnak" nevezhetik!

A grófnő nagy időket látott. Mikor néhány évvel ezelőtt a földbirtok-rendező bíróságnak valami bizottsága Perkátára is kiszállt és a grófnő birtokait is vizsgálta, ez hír szerint így fogadta az urakat:

-Hát már megint itt vannak? Hiszen csak a múltkor nyirbálták meg a birtokot?
-Mikor voltunk itt nemrég, méltóságos grófnő?- csodálkoztak az urak.
-Hát a múltkor, 1848-ban!



Minket azonban elsősorban az érdekel, hogy ennek a nemes lelkű grófnőnek a működéséhez fűződik mindaz, amit Magyarországon a Jézus szíve tisztelet, a Mária kongregáció, lelkigyakorlatos mozgalom jelent és az a sokféle egyéb katolikus hitéleti, társadalmi, sajtó- és karitatív akció, ami a Jézus Társaság budapesti megtelepedésének következménye.

Gróf Győry Teréz telepítette be a magyar fővárosba a Jézus társasági atyákat. Ő volt az a fáradhatatlan munkás, aki a legteljesebb hitközöny idején főúri barátnőit maga köré gyűjtötte és velük együtt a budapesti Mária utcai rendházat és a József utcai templomot megépítette. Emellett számos más hitbuzgalmi és szociális akciót indított és vezetett sok-sok éven át, többször volt elnöknője, a Szent Szív zárdabeli Úrnők kongregációjának. Hűséges tanácsadója és segítője a nagy emlékű (nálunk azonban szintén elfejtett) Schaffgottsch Mariann anyának, az István úti, majd a Mikszáth téri Szent Szív intézet létesítőjének, alapítója és egyben vezetője a Szent Erzsébet egyletnek, szervezője id. Apponyi Györgyné grófnéval együtt a katolikus hölgyek kölcsönkönyvtárának és bizony nehéz volna elsorolni mindazt, amit még szépet, nagyot és nemeset érdemekben gazdag életében tett. Itt most csak a budapesti jezsuita templom és rendház létesítéséről mondunk el egyet-mást abból az alkalomból, hogy ez a templom most nyáron lett 40 éves, a megáldatásától számítva.

Ki hinné, hogy a létesülés első szálai a világhírű francia jezsuitáig, Ramiére páterig vezetnek vissza! Úgy történt, hogy 1863-ban, majd ismét 1865-ben a mi buzgó arisztokrata hölgyeink, főleg Apponyi Györgyné grófné (Apponyi Albert gróf édesanyja), meghívták az Imaapostolság és Jézus Szíve Szövetség világhírű megalapítóját Budapestre, aki el is jött és a szerviták templomában kilencnapi ájtatosságot tartott. A francia nyelvű szentbeszédeken az előkelő közönség zsúfolásig megtöltötte a templomot. A pátert az angolkisasszonyok látták vendégül. Mikor a páter a vallásos lelkesedés szent tűzét alaposan felszította a hölgyek lelkében, a szentbeszéd végén kisebb női küldöttség kereste fel, és azt kérdezte tőle, hogy már most mit tegyünk, hogy a felkeltett buzgóság el ne aludjék?



P. Ramiére (3) azt ajánlotta, hogy legyenek tagjai az Imaapostolságnak és megígérte, hogy minden hónapban elküldi nekik az imaapostolkodás havi imaszándékait. Hogy azonban a buzgó csoport vezető nélkül ne maradjon és a mozgalomnak folytatása is legyen, felkérték Kubinszky Mihály kalocsai kanonokot (4) az imaapostolkodás magyar vezetőjéül, aki aztán meg is indította a "Jézus Szíve Hírnőkét", amelynek a szerkesztését utóbb P. Tóth Mikének (5) adta át (a folyóirat ma is megjelenik, P. Zsíros Ferenc szerkesztésében). Időközben P. Wenninger Miksa SJ (6) is fel-felrándult Budapestre, Pozsonyból, Szatmárról és az akkor még erősen német nyelvű budapesti közönségnek a belvárosi plébániatemplomban havonként Jézus Szívéről prédikált. Ebben a munkában később P. Riesz Ferenc (7) támogatta. Mióta aztán Simor prímás (8) az Egyetemi templomban számukra állandó gyóntatószéket jelölt ki. Weninger és Riesz páterek állandóan is letelepültek Pesten, egy Múzeum utcai, akkor még földszintes háznak két kis udvari szobáját bérelték ki nekik az említett hölgyek, később az akkori "Őz utcába" (ma Szentkirályi utca) kerültek.



1886-ban P. Riesz és P. Mladoniczky (9) magyar és német nyelvű missziót tartottak Budapesten és úgy látszik, ekkor merült fel először a gondolat, hogy jó volna, ha jezsuitáknak Budapesten valami, akármilyen szerény kis kápolnájuk lenne. Győry grófnő lelke felujjongott erre a gondolatra és mindjárt elhatározta, hogy ezt a kis kápolnát Jézus szent szívének fogják szentelni. De csak kicsiny kápolnára mertek gondolni, mert hiszen a hitetlen, liberális kurzus idején nagyobbra nem mertek volna vállalkozni és emellett félni kellett attól is, hogy az uralkodó irányzat (Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége) sanda szemmel fogja nézni, hogy a neki gyűlöletes Jézus társaság a magyar fővárosban megveti a lábát!

Azonban a fő dolog: a pénz is hiányzott. Szerencsére Győry Teréz grófnő, amint maga is kitűnő gazda volt (már korán maga vezette a gazdaságot), úgy szervezésben és a kéregetéshez is kitűnően értett, jó gyakorlatot szerzett ebben a szegényeket gondozó Szent Erzsébet egyesületben. Az első adományt maga tette bele egy külön e célra kiszemelt erszénybe, amelyben legalul egy Jézus Szíve képet helyezett el és azzal megindult a gyűjtés. Simor prímás is "főkoldulónak" hívta és valahányszor a grófnő nála jelentkezett, tréfás izgalommal menekült előle vagy végigkutatta a zsebeit és csak 10 krajcárt talált bennük, majd ismét 10-et és így 10 krajcárjával kereste elő a kívánt adományt.

A grófnő egyik leghívebb segítője Pálffy Pálné grófné volt, a magyar patronázsok megszervezője, aki a kezdetben megijedt az új tervtől és a patronázsokat féltette tőle, de Győry Teréznek arra az érvelésére, hogy ha templom lesz, a patronázs is jobban fog terjedni, a templom építésnek egyik legbuzgóbb támogatója lett. Kiválóan támogatta a grófnőt Cselka Nándor (10) is, az akkori óbudai plébános és esperes, nála folytak az összejövetelek és tanácskozások. Ekkor már a tettek mezejére léptek, alkalmas telket kerestek. Ezzel Cselka egy Hajduska nevű buzgó konvertitát bízott meg, akinek ebben Velics Antal segédkezett. Meg is állapodtak hamarosan a Jézus Szíve templom mai telkében, melynek tulajdonosa egy Zamoyski gróf volt, aki azt feleségétől (Ocskay lány volt) hozományba kapta. A telek árát négyen adták össze: Győry grófnő, Pálffy Pálné, Majláth Györgyné (az országbíró felesége) és Wenckheim Krisztina grófnő.

Hogy a tervezett "kis kápolna" helyett rendes templom épült, valóságos gondviselésszerű beavatkozásnak köszönhető. Már úgy volt, hogy aláírják a kápolna építésére vonatkozó szerződést az építésszel és a grófnő e célból 1888 júliusában kocsin el is indult Budapest felé, útközben azonban a lovak megbokrosodtak, a kocsi felborult és a grófnő erős zúzódásokat szenvedett. Mikor a ruháján vércseppeket látott, azokat Jézus Szívének ajánlotta fel. A szerződés aláírását így elhalasztották és mire a grófnő felépült, a kápolna terve már a templom tervének adta át a helyét.

Az új templom építészéül Kauser Józsefet (11) szemelték ki, aki a Bazilika belső építésze is volt és akinek a felesége az akkori polgármesternek leánya volt, ez nem volt megvetendő körülmény a katolikusellenes türelmetlenség klasszikus korában. Annyira tartottak a hatalmon lévő liberálisoktól, hogy az alapkő letételére is csak keveseket hívtak meg. A templom a legtisztább román stílusban és szokatlan műgonddal épült, minden anyaga elsőrendű, külön erre a célra több mint 100 különböző alakú és színű téglát égettek. Meg is látszik ez a gondosság az épület páratlan szolidságán, 40 év alatt a legcsekélyebb javításra sem volt benne szükség. Közben egymást érték a gyűjtésnek mindenféle fogásai: krajcárgyűjtés, sorsjegyek, stb. Isten ujját látták abban, hogy bár a templom nagyon sokba került, a hónap elején mindig megvolt a kifizetésekhez szükséges pénz.

Tisza Kálmán neje csodálkozva kérdezgette: Hogyan tudta Győry grófnő ezt a templomot létrehozni? Majd kimondta, hogy most már nekik, a kálvinistáknak is kell új templom. Meg is építette hamarosan a mai Szilágyi Dezső téren (12), meglehetősen a mi templomunk hatása alatt, szintén piros téglákból. A mindenható kálomista miniszter neje azonban bizonyosan nem merő gyűjtésből építette az ő templomát

Minthogy a templomot Jézus Szent Szívének szentelték, nagy gondot okozott a megfelelő Jézus Szíve szobor kiszemelése is. A grófnő felkereste Münchenben a hírneves Mayer céget, de nála csak gyári árút talált. Azonban az útja mégsem volt hiába, mert valahol mégis csak talált, üvegburok alatt, kicsiny, de művészi Jézus Szíve szobrot, amely megnyerte a tetszését, azt faragtatták ki fából és csakugyan ez a szobor máig dísze a főoltárnak. (A Szent Szív intézet István úti templomában ugyanez a szobor mintájára festette meg az apszis nagy képét Schaffgotsch anya.)

Mikor a Jézus Szíve templomot és a rendházat 1891 június elején felszentelték, bizony még 30 ezer forint hiányzott az előirányzott összegből. Az adománygyűjtés most már nehezebben ment. Mit volt, mit tenni, a jó grófnő kölcsönt vett fel és aztán éveken át törlesztgette az adósságot.

De a templom megvolt és néhány páter azonnal megkezdte benne működését. Főleg P. Riesz, később P. Tomcsányi (13) szentbeszédei vonzottak sokakat. Zichy Nándor gróf (14) annyira szerette a templomot, hogy a saját palotáját is vele szembe építette fel (ma a szobra áll a templom előtt). Csakhamar szerény kis lelkigyakorlatos házat is kellett a rendház mellé építeni és ebből fejlődött ki, mikor a férfi Mária kongregációk P. Bús (15) és P. Bóta (16) vezetése alatt egymásután felvirágoztak, a mai Kongregációi Otthon. Szerkesztőségekkel, különböző vállalkozásokkal, a Szív újsággal, Magyar Kultúrával, Katolikus Kölcsönkönyvtárral, Jézus Szíve Szövetséggel, missziós mozgalommal, Kivé.-vel.

A csekély kis mag tehát terebélyes fává izmosodott. Hála érte a Gondviselésnek és hűséges eszközének, a Jézus Szíve tiszteletért lankadatlanul fáradozó, szentéletű Győry Teréz grófnőnek.

Nem illik, hogy elfeledkezzünk róla! Szeretetünk, hálánk és imádságunk kísérje perkátai csendes magányában.

Bangha Béla SJ



Jegyzetek

1 Győry Teréz (1842-1936) perkátai földbirtokos, több vallásos társulat elnöknője.
2 Apponyi Albert (1846-1933) politikus, az I. világháborút lezáró béketárgyalások egyik fő tárgyalója.
3 P. Henri Ramiére SJ (1821-1884) francia teológus, a Jézus Szíve tisztelet terjesztője
4 Kubinszky Mihály (1824-1881) később felszentelt püspök, a magyar tanárképzés előmozdítója, a csángókérdés egyik első magyarországi kutatója
5 P. Tóth Mike SJ (1835-1932) kalocsai gimnáziumi tanár, író, lapszerkesztő, polihisztor
6 helyesen P. Weninger Sándor SJ (1813-1896) elismert szónok és hithirdető
7 P. Riesz Ferenc SJ (1842-1922) vezető jezsuita, elismert szónok és hithirdető
8 Simor János (1813-1891) bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek
9 P. Mladoniczky Ferenc SJ (1826-1905) gimnáziumi tanár, neves belmisszionárius
10 Cselka Nándor (1834-1897) felszentelt püspök, a Központi Papnevelő Intézet rektora
11 Kauser József (1848-1919) egyházi építész, az újpesti plébániatemplom tervezője és a budapesti Szent István bazilika belső építésze.
12 A vízivárosi egykori piactéren, a mai Szilágyi Dezső téren, Pecz Samu (1854-1922) egyetemi tanár tervei szerint 1892-1896 között felépítették a budai oldal legnagyobb református templomát, amely a mellett, hogy a Budavári Nagyboldogasszony templom tükörképeként áll a folyóparton, kétségtelenül a pesti Jézus Szíve templom ismertető jeleit viseli magán.
13 P. Tomcsányi Lajos SJ (1846-1926) író, tanár, a Mária Kongregációs mozgalom egyik vezetője
14 Zichy Nándor (1829-1911) politikus a Kereszténydemokrata Néppárt megalapítója
15 P. Bús Jakab SJ (1861-1935) a független magyar jezsuita rendtartomány első tartományfőnöke, a budapesti Kongregációs Otthon létrehozója.
16 P. Bóta Ernő SJ (1854-1939) a Mária Kongregációk magyarországi apostola, a Jézus Szíve Szövetség alapítója.

A jegyzeteket készítette Bikfalvi Géza.

Kedves Keresztény Testvéreim!
Nap mint nap rábukkanunk olyan hírekre, információkra, hitünkkel, vallásunkkal kapcsolatban, amik már az idővel feledésébe merülnek, vagy már nem élnek olyanok aki hitelesen el tudják mondani. Akár egy templom építésének története, vagy egy rend egy közösség létre jöttével kapcsolatos. Kérlek osszátok meg velünk, de csak az ide illő és tartozó eseményekkel.
Isten Áldásával Ili