Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is

(Mt. 6.21, Lk. 12.34)
Szívünk nemcsak a mellkasunkban dobog, szívünknek van egy különös tartózkodási helye is, ez a különleges hely lehet nagyon jó, nagyon stabil hely, de lehet olyan hely is, amely kiborulással fenyeget. Szívünknek ezt a különleges tartózkodási helyét Jézus meghatározta. "Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." Szívünknek ez a különleges tartózkodási helye nemcsak vezérlő csillagunk, ez a hely meghatározza örömeinket és félelmeinket is. Értékek versengenek értünk. Döntő jelentőségű, hogy milyen értékek nyerik meg szívünket.
K.M.

Hol van a zsidók királya

Heródes király megrémült és vele egész Jeruzsálem. A király kiborulása, nemcsak a király magánügye, hiszen tekintélyével kormányozza országát, ami a királynak rossz hír, az, az alattvalók számára is rossz hír kell, hogy legyen. Így történhetett, hogy a királlyal együtt egész Jeruzsálem megrémült, számukra az evangélium, nem örömhír, hanem rémhír. Heródes tudni akarta, hogy hol van a zsidók újszülött királya, de nem tudhatta meg. 33 évvel később a jeruzsálemiek tudták, hogy hol van a zsidók királya. A tekintély birtokosai, rá tudták venni a jeruzsálemieket arra, hogy igazságtalan bírói ítéletet kényszerítsenek ki a római helytartóból.
K.M.

Labilitás - Stabilitás

Lélektani kísérletek igazolják, hogy vannak emberek, akik a közvélemény, vagy egy tekintély hatására képesek a teljesen nyilvánvaló igazságot meghazudtolni. Csak az tud behódolni a közvéleménynek, egy tekintélynek az igazság rovására, akinek a szíve távol van az Igazságtól. A hatalom birtokosai számára úgy tűnik konkurenciát jelent az Igazság, versengenek a bizonytalan szavazókért, a többségért, azokért, akik az Igazságtól távol vannak, hogy akaratukat érvényesíteni tudják. Heródes a hatalmát, a vallási vezetők tekintélyüket féltették Jézustól. Az Igazság jelenléte kiborította őket. A ránk sóvárgó, a bennünket ostromló értékek az Igazság rovására is megnyerhetik, beburkolhatják szívünket. Erre a veszélyre figyelmeztet bennünket a zsoltáros is. "Vagyonotok, hogyha gyarapszik, szívetek hozzá ne tapadjon!" A bölcsek azért bölcsek, mert mindenek felett tisztelik és szeretik az Igazságot. A bölcseket nem fenyegeti a kiborulás veszélye, mert szívük tartózkodási helye az Igazságban van, és az Igazság örök, az Igazság akkor is Igazság, ha senki sem vallja, ha semmiféle tekintély nem támasztja alá. A napkeleti bölcsek tiszta szívükkel rátalálhattak Istenre, megláthatták az Istent.
K.M.

Hol van az Isten szíve

Az ajándékban egy kicsit jelen van az ajándékozó is. A bölcsek átadták kincseiket és kincseikkel együtt a szívüket is. Ajándékoztak aranyat a királynak, tömjént az Istennek és mirhát a szenvedő embernek. Isten karácsonykor nekünk ajándékozta a szívét, Isten kincsei vagyunk, az Isten szíve bennünk dobog. Isten bennünk dobogó szíve választás elé állít bennünket. Isten szívét, heródesi lelkülettel, a jeruzsálemi sokasággal együtt, mint egy idegen testet kivethetjük magunkból, de dönthetünk úgy is, hogy csatlakozunk a napkeleti bölcsekhez, velük együtt, Istennek hozott ajándékainkkal, mi is ráhangolódhatunk, az isteni élet ritmusára. Engedelmességünk, önfeláldozásunk aranya, imádásunk és hűségünk tömjénje és szenvedésünk mirhája, egyesítheti szívünket az Isten szívével.

Kerékjártó Mihály

Tanulságos történet

Látogatóban Istennél

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt.
Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt.
Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

Fogyózik

Szívesen beszélgetek fiatalokkal. Szívesen tartok számukra előadásokat,elmélkedéseket. Életem nagyobbik része az iskolához kapcsolt, így hát most, amikor nem az iskolai munka az első számú feladatom, örülök, ha fiatalokkal találkozhatom.
Nem tudom,hogy az iskolában helyt tudnék-e állni,mint tanár, annyira megváltozott körülöttünk a világ. De a fiatalok azért mindig fiatalok,lényegében ugyanolyanok,bármennyire is más legyen a környezet. Ha valaki veszi magának a fáradságot, és elolvassa, hogyan jellemezte Horatius sok száz évvel ezelőtt az emberi életkorokat,csodálkozhataz emberi vonások lényegében nem változtak.
Újra és újra előkerül a beszélgetésekben mi is lesz majd? Van-e jövőnk? Tervezni kell, bár előre senki nem látja a jövőt, de jövőkép nélkül nincs igazi emberi élet.
Arról beszélgettünk egyszer egy gimnáziumi osztállyal fiúk és lányok voltak, egy egyházi iskola csoportja, hogy van különbség, lényeges különbség van az ember és az állat között. A disznó nem tud jól vagy rosszul viselkedni, csak egészségesen vagy betegen. Nem tud maga alá süllyedni csak akkor eszik,ha éhes, akkor iszik,ha szomjas. Embert pedig mennyit láttunk,aki evett akkor is,amikor nem volt éhes,ivott, amikor nem volt szomjas. Ha valakire azt mondjuk,hogy disznó módra viselkedett,igazából bocsánatot kellene kérnünk a disznótól,aki nem tud jól vagy rosszul viselkedni. Nincs meg a szabadsága,hogy válasszon. De nincs képe a jövőről sem. Az,hogy belőle sonka lesz,nem az ő jövőképe ha tudná szegény,hogy sonkaként végzi majd, késleltetné a hízást de hát nem tudja. A sonka nem a disznó jövőképe, hanem az ember jövőképe a disznóval kapcsolatban.
A jövő beleszól a jelenünkbe. Hogy itt és most mit teszünk,sokban függ attól,hogy van-e jövőképünk. A jövő érdekében pedig sok mindent képesek vagyunk megtenni vagy akár nem megtenni. A jövő a jelenben formálódik.
Föltettem a kérdést a csoportnak. Ki tud mondani valamit, amit az ember megtesz vagy nem tesz meg, hogy majd a jövője másként alakuljon?
Először néma csend, aztán az egyik leány bátran megszólalt.
Fogyózik!
Nagy nevetés, aztán megegyeztünk: így van. Itt és most elképzeli, hogy ő majd milyen szép lesz. Aki fogyózik, annak van jövőképe. Tudunk-e ebben a minket minden látszat jóval és látszat széppel elárasztó világban értelmesen fogyózni? Nem bekebelezni azonnal mindent, amit megkívánunk? Hogy majd értelmesebb legyen a jövőnk.
Korzenszky Richárd OSB

Lelkipásztori elmélkedés

Greccio

Greccio olasz városkát mely Assisi és Róma között vadregényes hegyen épült kevesen ismerik, pedig 1223. karácsonyán olyan dolgok történtek ott, amelyek azóta minden évben az egész világon megismétlődnek. Francesco, akit ma Assisi Szent Ferencnek ismer a világ, elhatározta, hogy a karácsonyt ugyanolyan körülmények között fogja megünnepelni, mint ahogy az Betlehemben annak idején megtörtént. Tervét megosztotta társaival, akik serény szervező munkába kezdtek. Helyszínül Greccio városka fölötti hegyet választották, mely bővelkedik barlangokban, ahol hegyi pásztorok szokták meghúzni magukat télvíz idején. Üzenettel küldte társait a pásztorokhoz, megkérdezve őket, mit szólnának hozzá, ha szenteste vendégek érkeznének hozzájuk. Francesco és társai, hogy együtt ünnepeljék itt fönn a hegyen Jézus születését a barlang lakóival, a pásztorokkal, az ökörrel, a szamárral meg a sok kis báránykával. A pásztorok meglepetésükben alig akartak hinni a fülüknek. A hosszú hideg éjszakák és ködös rövid nappalok nyomasztó hangulata bizony már jó ideje ráült a lelkükre, amit a közelgő magányos karácsony tudata már-már szinte elviselhetetlené tesz számukra és íme most valami csodálatos és sejtelmes ünnep ígérkezik, mert erről a Ferencről már igen sok érdekes dolgot hallottak, bár vele még sohasem találkoztak. Mindenesetre a hír hallatára megpezsdült az élet a hegyen. Kíváncsi érdeklődéssel készülődtek, minden pásztor takarított, rendezkedett, pedig még azt sem tudták, hogy valójában mi is fog itt történni.
A váratlan esemény híre leszivárgott a városkába is. Suttogni, beszélgetni kezdtek róla az emberek, és közben a legtöbben arra az elhatározásra jutottak, hogy bizony ebből az eseményből ők sem maradhatnak ki. De hát mi is lesz ezen a karácsonyon? Tűnődtek el önmaguk kérdésein a városlakók is, és mivel választ senkitől sem kaptak, kíváncsisággal vegyes izgalmuk szinte tetőfokára hágott, mire szentestére kelve lenyugodott a téli nap a greccioi hegyek mögött. De mégsem sötétedett be teljesen, mert a téli égbolt csillagos ragyogása visszatükröződött a frissen behavazott táj hófehér palástjáról.
Csend van. Vagy talán mégsem? Kicsiny vidám csapat érkezik a városkába. Batyu a hátukon, vándorbot a kezükben és néhány lámpás. Énekelnek; olyan magával ragadó boldogság árad körükből, amelyet mindenki megérez. Az emberek házacskáik ablakából figyelik a városkán áthaladó csapatot, ők meg csak énekelnek és mendegélnek, mint a zarán-dokok. Elhagyva a várost rátérnek a behavazott kanyargó hegyi ösvényre, mely a pásztorok tanyája felé vezet. Magasan járnak, amikor visszapillantva észreveszik, hogy az előbb még csendes, sötét és mozdulatlan városka megindul utánuk. Lámpásaik és fáklyáik fényénél férfiak és nők, öregek és fiatalok sorjáznak a nyomukban. Mire a barlanghoz érnek, már végeláthatatlan sor kígyózik utánuk. Meghatottan fogadják őket a pásztorok, de még az állatok szeméből is valami hálás köszönetféle sugárzik.
Karácsony van. Külsőleg minden olyan, mint annak idején Betlehemben. Barlangistállóban vagyunk pásztorokkal és állatokkal, meg széna, szalma és jászol vesz bennünket körül. Távolról vándorok érkeztek, helyből pedig kíváncsiskodók, de hát valami lényeges mégis csak hiányzik, maga az isteni kisded, aki értelmet ad ennek a különös összejövetelnek.
Egyszer csak elhallgat az ének és csend lesz. A jászol mellett felegyenesedik egy vézna, fiúcska alkatú férfi. Ő az Assziszibeli Ferenc. Beszélni kezd. Mindenkit megszólít, és oly bensőséges szeretettel köszönt, mintha már nagyon, de nagyon régóta ismerné valamennyiüket. Még a báránykákhoz, a szamár testvérhez és az ökörhöz is van néhány személyes jó szava. Közben két testvér egy deszkalapot helyez a jászol tetejére. A batyukból fehér gyolcsterítő kerül elő, mely máris elfedi a gyalulatlan deszka ridegségét. Ráhelyeznek gyertyát, keresztet, sőt még egy aranykelyhet is. Mellé kerül egy kis kenyér és egy kulacs bor. Mindenki figyeli a készülődést. Ekkor Ferenc odalép az egyik testvérhez. Meghajol előtte és kéri, hogy öltse magára a miseruhát. Most derül ki, hogy a barátok mindenről gondoskodtak, még papot is hoztak magukkal, mert az igazi karácsonyt akarják itt most átélni, amikor valóban megjelenik köztünk, emberek között az Isten Fia.
Éjfélre jár az idő. Jelt kell adni. Megrázzák az egyik kolompot, mire valamennyi bárányka megingatja fejecskéjét, s a sok apró csengő csilingelő hangja felülmúl minden korábbi harangzúgást. Greccio barlangjában kezdetét veszi az éjféli mise. Ferenc nem pap, hanem diakónus. Ő szolgál a pap mellett, felolvassa karácsony örömhírét, és átélt lelkesedéssel beszél Isten végtelen szeretetéről, mely az idők teljességében kiáradt minden emberre. Majd a miséző pap kezébe veszi a kenyere és a bort, és elhangzik fölötte Krisztus örök érvényű szava, ez az én testem, ez az én vérem, mire Greccioban, a hegyen, a barlangistálló jászololtárán megszületik az Isten Fia. Greccioban Betlehem van és Karácsony. Greccioban a Béke Fejedelme valami hallatlan örömmel és boldogsággal ajándékozta meg az oda sereglett emberek szívét.
1223. óta sok-sok év telt el, de a greccioi élmény újra teremti önmagát. Azóta állítanak az emberek Betlehemet otthonaikban, templomaikban, a városok terein és utcáin, piacokon vásárcsarnokokban, kórházakban és a legkülönbözőbb intézményekben. Azóta tudják, hiszik, de mindenképpen érzik az emberek, hogy Betlehem az Üdvözítő nélkül csak tűnő folklór, vele azonban élő és éltető valóság.

Dr. Balázs Pál

Tanulságos történet

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."
A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amijük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.
A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb angyal. Amikor a nagy ház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a Halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.

"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

Gondolatok

Kontrasztok

Mostanában, - hogy bizony, fél évszázad már eltelt velem - gyakrabban gondolkodom létünk nagy kontrasztjairól, életről - elmúlásról, gazdagságról - szegénységről, bánatról - örömről, szeretetről - gyűlöletről. Milyen különös, hogy a néhány felsorolt fogalom mindegyike jelen van életünkben. S milyen fontos, hogy sorsunkat élve csaknem mindegyik esetében lehetőségünk van dönteni: melyik maradjon velünk, melyiket szegődtessük társul sorsunk útján. És döntésünk hatalmas felelősség!
A gazdagságról és szegénységről elmélkedtem éppen a minap: vajon miért van az, hogy számomra sohasem volt fontos a pénz, pusztán annyira, hogy alapvető szükségleteimet, meghitt családi környezetemet biztosítsa? Miért, hogy akik régóta ismernek, tudják rólam: munkám, életem során, ha igazságtalan javadalmazást, méltánytalanságot tapasztaltam, mindig mások, soha nem a magam érdekében emeltem szót? Miért, hogy soha nem volt fontos számomra a luxus, a vagyon, a hatalom? És miért, hogy szegénynek mégsem érzem magam?
Az ember persze bűnös, és hibázik - így vagyok magam is - de számvetéseim során, a létezés igazi nagy kérdéseire adott válaszaim legtöbbször békét, nyugalmat adnak: tudom, szívem hangja szerint, jól döntöttem akkor, amikor a gazdagságot "csak" lelki épülésemre választottam, gyűlöletet talán még soha nem éreztem, - legfeljebb tehetetlen dühöt igazságtalanság, kegyetlenség láttán - s hazugság helyett inkább az őszinteség jellemzi életem.
Volt, hogy nem dönthettem, - hiszen sorsom útján hívatlanul állt elém a leselkedő, kegyetlen halál, hogy lelkemet gonoszul elrabolja, s örök béklyóba, fásult fájdalomba zárja. Mégis, ekkor is volt erőm dönteni, s földi kínhalál helyett az életigenlést választani, s megélve a poklot, a kínokat, elűzzem a sötét lelki béklyót, s helyére visszahívjam, beengedjem az örökérvényű létezés, az életigenlés meghitt békéjét, örömét. Hálás vagyok ezért, s hiszem, hogy sorsom útját járom.
Hitem, - hogy nincs halál, s az ember szelleme örök - ma már azt hiszem, talán tudás: a választás pedig sorsunk útján e nagy létkérdésben is rajtunk áll.
Hiszem, hogy aki már itt, földi életében úgy dönt, hogy sorsának útján társa a gyűlölet, a lelki nyomor, - csak annak számára létezik pokol, s halál, és számára az örök ígéret is csak félelmetes tetszhalál.

Bölcsesség

Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.
Michael Ende

Ne fogd el előlem a napot!

Ahogyan idősödik az ember, úgy döbben rá egyre élesebben a valóságra:múlik az idő. A gyermek nem veszi észre az idő múlását, hosszúnak tűnik neki minden, amire várni kell, s belefeledkezve a játékba egyszerűen megszűnik az idő.
Vannak aztán később, akik szeretnék elütni az időt, nehezen találnak értelmes tevékenységet. Ami kötelező,azt nagy nehezen megteszik, aztán jöhet a szórakozás. Egyáltalán nem baj,ha az ember szeretné jól érezni magát a bőrében. Csak nem árt tudni, a bőréből senki ki nem bújhat. S azt sem árt tudni, hogy egy idő után minden nap külön ajándék, nemcsak a nap, de ajándék az óra, a perc is. És egyáltalán nem biztos,hogy el kell ütni az időt, múlik az magától!
Valahol olvastam a következő történetet.
Délidőben volt. Diogenész,mint mindig, most is a hordójában feküdt, csupán egy pohár víz volt előtte, és nézte a napot.
Megállt a hordó előtt a tanítvány, és megkérdezte a mestert.
Bölcs Diogenész, téged bölcsességben felülmúlni nem lehet, kerülöd a kikötő forgatagát és a tudósok fecsegéseit. Mondd meg nekem, mit fürkészel itt a magányban, gondolataidba mélyedve?
Állj félre! Ne fogd el előlem a napot! Mondta Diogenész.
De a tanítvány nem értette meg,hogy a mesternek ebben a szavában ott volt a felelet.
Igen, a fény, a Nap, az élet... befogadni a fényt, az életet, a napot. Mert minden nap ajándék. S mindannyian tanítványok vagyunk. Akkor is, ha megkezdődött már számunkra a tanév, de akkor is, ha többet iskolai évet nem kezdünk már ebben az életben. Kell hogy tanítványok maradjunk egész életünkben.
Korzenszky Richárd OSB

Arra a kis időre?

Több mint huszonöt évvel ezelőtt történt,1979-ben. Pannonhalmán a monostorban meghalt egy atya. Nem volt még hetvenéves. A szomszéd szobában lakó idős atya hetvenen túl szólt az elöljárónak.
Szeretnék átköltözni a szomszéd szobába, mert mérhetetlenül sok könyvem van.
A szomszéd szoba húsz centivel szélesebb volt, mint amelyikben ő lakott.

Az elöljáró válasza.

Rendben, legyen türelemmel, kimeszelik, fölcsiszolják, lelakkozzák, két-három hét, s átköltözhet.
Lajos bácsi a kapus, aki már ki tudja, mióta vannak,akik azt mondják, Szent István óta ott van a kapuban , s tud mindent, és ismer mindenkit, mint egy igazi portás, délután, amikor az atya szokás szerint sétára indult, utána sietett.
Igaz, amit hallok?
Mit hall, kérem?
Hát azt, hogy át akar költözni a szomszéd szobába!
Igen, kérem, mert tudja, mérhetetlenül sok könyvem van.
De atya! Arra a kis időre!?
S ez az atya 2004-ben a századik évébe lépett. Huszonöt év telt el azóta. Betöltötte már a századikat, amikor eltemettük.
Nincsen kis idő. Van, az idő, amely rendelkezésünkre áll, s ez az idő könyörtelenül múlik. A fiataloké talán lassabban, az idősebbeké gyorsabban. Egy idős bácsi mondta egyszer nekem. Tudod, az órák, a percek lassan múlnak. De az évek, az évtizedek.
Nincs kis idő. Van az idő, ami múlik. De ez az idő telik is. A múló idő telik teljesedhet,gazdagodhat. Rajtunk áll, elmúlatjuk-e vagy hogy értelmesen töltjük-e el.
Nincsen kis idő. De van az idő, a múló, a mi időnk, amit ajándékba kaptunk. Azért kaptuk,hogy teljen.
Korzenszky Richárd OSB

Kit tetszik keresni?

Ha egyszer lesz időm rá, meg fogom írni az érettségi találkozók lélektanát. Túl vagyok a saját negyvenöt éves találkozómon, s tanárként később igazgatóként sokszor vettem részt találkozókon. Az ötéves az első, ilyenkor mintha mindenki azt szeretné bizonyítani, hogy ugyanazok vagyunk,akik voltunk,nem változott semmi. A tízévesen már előkerülnek fényképek apró gyerekekről. A tizenöt évesen sokszor hencegve folyik a beszélgetés, ki vitte többre. A húszévesen megszűnnek a régi ellentétek, és örül mindenki: még mind megvagyunk. Aztán ki ilyen,ki olyan segítséget keres, van, ki orvost, van,ki nevelési jó tanácsot, van, ki segítséget a lakásfelújításhoz. A huszonöt éves találkozón aztán közben találkoztak már temetéseken is sok osztály megállapodik: találkozzunk lehetőleg minden évben!
Kezdő tanár voltam Győrben, a bencés gimnáziumban. Június volt, a tanév vége. Egy idős,hajlott hátú bácsi, bottal a kezében, jön föl az iskola lépcsőházában, végigcsoszog a folyosón, kinyitja az egyik osztályterem ajtaját, benéz, aztán megy tovább. Kinéz az ablakon, lassan, tűnődve nézi a boltíveket.
Megszólítom:
- Segíthetek? Kit tetszik keresni?
- Köszönöm, nem...ismerős vagyok. Ide jártam. S most érettségi találkozóra jöttem.
- Hol vannak a többiek?
- A többiek...a többiek már mind meghaltak. Három éve egyedül tartom már az érettségi találkozót. Egyedül maradtam. Június közepén bejövök az iskolába, végigjárom a folyosókat, benézek egy-egy osztályterembe, ahol mi is voltunk, benézek a díszterembe... aztán lemegyek a templomba. Beülök a padba, imádkozom... és olyan jó együtt lenni velük!
Olyan jó együtt lenni velük! Ha ezt az élményt tudná adni minden iskola... s akkor, ha magunkra maradunk, sem vagyunk egyedül. Olyan jó együtt lenni velük...
Korzenszky Richárd OSB

Van-e visszhang?

Tihanyban Csokonai sorai jutnak eszembe:

"Zordon erdők!durva bércek!szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim..."

Hány ember fordul meg itt Tihanyban! Budapesten,ha ismerőssel akarok találkozni, a ferenciek terén kell várnom öt-tíz percet, s szinte biztos, hogy feltűnik valaki ismerős. Mennyi ember, a világ minden tájáról. Egy vasárnapi ünnepi mise után a tihanyi templom előtt beszélget az egyházközség, közben jönnek őszidőben vagy tavasszal a nyugdíjas németek vagy osztrákok. Olykor japánok,színes bőrűek. Mennyi embernek a kezében van fényképezőgép! Nem is látnak tőle, úgy vélem. Vannak,akik a videokamerát le sem veszik a szemükről. Magukat szűkítik be egy masina keresőjének látószögébe. Persze kell hogy rácsodálkozzunk a részletekre. De nem szabad hagyni,hogy beszűküljön a látóhatár.Jönnek, jönnek az emberek, fényképeznek, a csoportvezetőt hallgatják,de vajon látnak-e? Látnivaló van bőven. De más dolog nézni, és más dolog látni. Ahhoz,hogy lássak,nem csak szemre van szükség. Szükség van valamiféle megfogalmazhatatlan vágyra,hogy befogadjak.
Egy látogatásnak megvan a maga ideje. Egy óra,másfél óra,aztán leülnek a turisták a kávézó teraszára, és mondják,mondják...Mit? Mondják,ahelyett,hogy hallgatnák. Hallgatnák a kínálkozó csendet. Gyakran kérdik tőlem,van-e még visszhang Tihanyban? Visszhang... a híres tihanyi. Amiről Csokonai is énekelt.
Amikor csapatokban nyüzsögnek az emberek a templom fala mellett,és mindenki mondja a magáét,hiába kiáltja el hangosan a visszhangdombról bárki is, hogy " Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban..."
Hogy megszólaljon a hang, a titokzatos , csendre van szükség. Belső csendre. Meg természetesen jó volna a külső csend is. A fölösleges zajongást jó volna elhagyni. És megszólal a hang. Megszólal a lelkiismeret. Amelynek hangját oly könnyen elnyomja a külső zaj. Amelynek hangját oly könnyen nem hallhatóvá tesszük magunkban, amikor nem tudunk csendben maradni. Van visszhang,akárki akármit is mond.S a visszhang kincs. Vigyázni kell rá.
Korzenszky Richárd OSB

A Kulcskarika

Néha elkeseredésében hol szülő, hol tanár ki szokott fakadni: ez a kölyök semmire sem való!
Nem szívesen hallgatom az ilyen megjegyzéseket. Mert az ember, még ha most úgy látszik is, hogy semmihez sem ért, minden ember, a legügyefogyottabbnak tűnő is az életre született, sőt: boldogságra született.
Eszembe jut a a pannonhalmi szerzetesi ebédlőben látható egyik kép. Egy kulcscsomót ábrázol, különféle kulcsok, felfűzve egy karikára. És ott a felírás:" Non omnia possumus omnes",magyarul: nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak.Érdemes elgondolkodni a kulcsok példázatán.Biztos előfordult már mindannyiunkkal, hogy nem a megfelelő kulccsal próbáltunk kinyitni egy zárat.És hányszor kerestük a kulcsot a zárhoz, és mennyire örültünk, amikor végre megtaláltuk.Mert baj van, ha a zárat nem a bele való kulccsal akarjuk kinyitni.Tönkremegy a kulcs is, elromlik a zár is. Minden zárnak megvan a maga kulcsa.És minden kulcs valamelyik zárba való.
Nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak. Az egyik kulcs ezt a zárat, a másik azt a zárat nyitja.És fontos, hogy megtaláljuk az éppen megfelelőt. Ezért kell a kulcskarika:kell, hogy a különböző kulcsokat valami összefogja.
Nem vagyunk mindannyian alkalmasak mindenre. De azt sem szabad elfelejtenünk,hogy mindenki alkalmas valamire. Mindenkiben van valami tehetség, valami képesség:törődnünk kell vele, észre kell vennünk, csiszolnunk kell.Észre kell venni,hogy nincs olyan ember, aki semmire sem való!
Senki sem alkalmas mindenre. De mindenki alkalmas valamire.
Korzenszky Richárd OSB

Egymás terhét

A tihanyi altemplom egyszerű építmény. Hat oszlop tartja az íves boltozatot. Három keskeny ablakon át hasít be reggel a felkelő nap fénye. Művészettörténeti könyvekben lehet látni a képét, de egészen más, ha nem képen nézem, hanem ha lemegyek az altemplomba és ott vagyok.
Sokszor voltam lenn ebben az altemplomban,I.András király sírjánál, aki a tihanyi apátságot alapította. Gyakran találkoztam itt emberekkel, nem ritkán pedagógusokkal, vagy olyanokkal,akik közösségek vezetőségének felelősségét viselik. Meg szoktam kérdezni: mit gondolnak miért nem dőlt össze még az építmény? Miért állnak ezek az oszlopok,falak,boltozatok már vagy kilencszázötven éve?
Egyszerű kövekből vannak fölépítve az oszlopok. Egyszerű kövek alkotják a falakat is, a boltozatokat is. De ha jobban megnézzük, látjuk: mind meg van faragva.S nem akárhogyan,hanem határozott rendben vannak egymásra rakva a kövek. Nem vehetem ki egyiket sem a helyéről. Beleépültek a templomba.
Aki próbált már valamikor is építeni házat, vagy ha mást nem, hát kockavárat, tudja, hogy micsoda feszültségek vannak egy építményben. Az tudja, hogy milyen könnyen összedőlnek a falak. Ez az épület azonban áll, s aki belép, biztonságban érzi magát.
Valaki ezt az épületet elképzelte, megtervezte. A terv mindig előbb van, mint az elkészült épület. Valakik megfaragták a köveket, aztán egymáshoz illesztették őket. A kövek egymás terhét hordozzák.
Szeretnénk,ha épületes lenne a közösségünk, a családunk, nemzetünk, egyházunk.Szép szóval "szentegyháznak" mondják a templomot. Nem élhetünk faragatlanul, nem élhetünk úgy,hogy nincs elképzelésünk a jövőről,nem élhetünk úgy, hogy ne viselnénk egymás terheit. Csak úgy lehetünk épületesek, ha vállaljuk azt a helyet, ahová állítottak minket.Erről beszélnek nekem a tihanyi altemplomban a 950 esztendős kövek.
Korzenszky Richárd OSB

Jani,kuplung!

Kezdő tanár koromban történt. A második emeletről látom, hogy két idősebb rendtársam Szulpic atya és Atanáz atya (keresztnevükön egymás között, Jani és Jóska) odalenn a téren egy Trabantot akarnak beindítani. Szulpic atya a kormánynál, Atanáz atya rövid cserkésznadrágban az autó faránál. Leszaladok,hogy segítsek.
Ahogyan ketten toljuk az autót Atanáz atyával, a következőt hallom,
" Jani, kuplung! Jani, szivató! Jani, gáz! "
Mire Szulpic atya rálép a fékre, kinyitja az ajtót, s jó hangosan hátrakiált.
"Te,Jóska! Onnan kintről én is könnyen pofáznék!"
Régi történet, de nem felejtem el soha. Mindenkinek meg kellene szívlelni. Hányszor kellett nekem is hallgatnom a bölcs utasításokat mit kellene tennünk nekünk itt, Magyarországon. Mondták a határ túlsó oldaláról, mondták a tengeren túlról. Mondták itthon is, az iskolán kívülről. Mondták egykori diákok,mondták tudós szakemberek, telve jóindulattal. Én pedig csak ültem az íróasztalnál,töprengtem,gyötrődtem, s próbáltam tenni,amit éppen tudtam.
"Jani,kuplung! Jani, szivató! Jani, gáz!" hallom ma is a régi szöveget.
Figyelni kell a jó szóra, sok mindent meg kell szívlelni. De tisztában kell lenni azzal,hogy vannak feladatok, amit mindenkinek magának kell megoldania.A végső döntést végül nekem, magamnak kell meghoznom. A magam felelősségével.Hányszor sóhajtottam magamban.
" Onnan kintről én is könnyen..."
Korzenszky Richárd OSB

Inkább zoknit mosok.

Mondhatjuk,hogy az egész életünk nem áll másból,mint választások,döntések sorozatából.
Sokan vannak,akik emlékeznek Mensáros László színházi alakításaira,televíziós szerepléseire,arcvonásaira,bölcs,néha ravaszkás mosolyára. Bencés diák volt Budapesten,megküzdötte az életét,sokféle próbatételt ki kellett állnia. Súlyos szívműtét után lábadozni jött Pannonhalmára,örült,hogy közöttünk lehetett. Aztán újra és újra eljött pihenni,feltöltődni,elcsendesedni. Ilyenkor megkértük,tartson egy rendhagyó irodalomórát,vagy beszéljen a diákoknak muzsikáról,színházról. Volt két nagyszerű előadóestje, sokan látták bizonyára az egyik a XX. század, a másik egy Arany János műsor volt. A tornateremben voltak ezek az előadások, nem volt kötelező a diákoknak. Azért a tornaterem általában zsúfolásig megtelt, Laci bácsi élvezte az otthonosságot, szívesen szerepelt s beszélgetett gyerekekkel.
Az egyik ilyen előadás után, másnap reggel találkozom az egyik fiúval. Megkérdem tőle, milyen volt tegnap a Mensáros-est. Furcsán,úgy alulról néz rám, látom,nem lett volna szabad éppen neki föltennem ezt a kérdést.
Talán nem voltál ott?
Csend.
Majd tovább kérdem.
Hát mit csináltál az este?
Kis hallgatás után megszólal.
Gondolkodtam lemenjek, ne menjek, lemenjek, ne menjek. Aztán úgy gondoltam inkább zoknit mosok.
Klasszikus példává vált számomra ez az eset. Mert tudja minden szülő és diákotthoni nevelő, hogy amit a fiú csinált,az önmagában nem rossz. Sőt, jó. Kívánatos. Kötelező. Édesanyám engem is úgy hagyott ott a diákotthonban, hogy a lelkemre kötötte, az alsónadrágot,a zoknit minden nap tessék kimosni.
És mi történt? Két jó dolog között kellett választani. A Mensáros-est és a zoknimosás között. Az adott időben azonban ennek a fiúnak valami mégsem sikerült. Nem tudta a jó és a jobb között a jobbat választani. Az egész élet választások sorozata. Sokszor nem a jó és a rossz között kell álasztanunk,hanem a jó és a még jobb között. Kell, hogy ne váljunk érzéktelenné. S az adott pillanatban kell,hogy mindig a jobbat tudjuk választani.
Korzenszky Richárd OSB

Van-e kikapcsológomb?

Egyszer valahol egy előadás után ahogy ez máskor is lenni szokott valaki föltett egy kérdést.
Atya, mondja, mit csináljak, állandóan ezeket a vacak tévéműsorokat kell nézni!
Úgy emlékszem,arról beszéltem az előadásban, hogy a gyermekeket elsősorban az életre kell nevelni, nem pedig egyszerűen életrevalónak. Az életre nevelés azt jelenti, hogy segíteni kell őket, tudják boldogan leélni a maguk életét. Ne menjenek elébe a haláluknak. Tudják kivárni az életük befejeződését. Tudjanak értelmesen élni. Tudjanak törekedni harmóniára, boldogságra. Az életrevalónak nevelni azt jelenti, hogy segítsük őket, hogy minél sikeresebbek legyenek, lehetőleg minél hamarabb, minél kevesebb ráfordítással, minél kisebb erőfeszítéssel.
Ilyenkor mindig eltűnődöm, mit is várnak a szülők az iskolától. Nagyon ritkán lehet azt hallani, hogy "Tanár úr, tanárnő, segítsen, hogy a gyermekem boldog lehessen!" Sokkal többször hallja a pedagógus, tegyen meg mindent,hogy a gyermek minél előbb érvényesülni tudjon. Az érvényesülés,a boldogulás nem ugyanaz, mint boldognak lenni. Persze,nem tagadom,hogy szükséges mindenki bontakoztassa ki a képességeit, amennyire csak lehetséges, hiszen felelősek vagyunk mindannyian az adottságainkért, a tehetségünkért a tehetség, a képesség Isten adománya.
"Mindig ezeket a vacak tévéműsorokat kell nézni!" Hallom még most is az asszony hangját. Mert igyekszünk a felelősséget áthárítani a körülményekre, a környező világra, a bennünket elárasztó reklámözönre, meg a képernyőről szinte mindenhová betörni akaró erőszakáradatra.
Megkérdeztem. Tessék mondani,jó a maguk televíziója? Igen, kitűnő készülékünk van, Samsung,nagy képernyős,távirányítós. Aztán kikapcsológombja van-e? Kérdezem tovább. Mert olyan tévét nem szabad venni, amelyiket nem szabad kikapcsolni!
Tulajdonképpen arról van szó, hogy van-e nekünk kialakult, kikristályosodott értékrendünk. Tudunk-e különbséget tenni jó és rossz, fontos és kevésbé fontos között. Tudjuk-e, mi az, ami az életet szolgálja, s mi az, ami ellene dolgozik. S akkor nekünk magunknak kell tudni dönteni, még akkor is,ha sokan másként döntenek.Egyszerűen kívülről irányított, dróton rángatott emberek vagyunk-e, vagy megpróbáljuk a fölismert igazság alapján magunk,belülről, a belső meggyőződésünk szerint alakítani az életet? Hogy boldog emberek lehessünk.
Korzenszky Richárd OSB

Rendet nem rakni kell

Nem tudom ki hogyan van vele az én íróasztalomon a papírok mindig szanaszét akarnak szaladni.Néha, néha rendet teszek, de a rétegek hamarosan újra egymásra rakódnak. Nem ritkán kisebb tornyok emelkednek. Aztán bejön valaki, kér valamit,elkezdek kutatni a papírok meg könyvek között. Az egyik csomót fölemelem,rárakom a másikra. Végül megtalálom amit keresek, a papírok pedig maradnak. Megszólal a telefon, azonnal,mondom, csak éppen meg kell keresni, itt van a kezem ügyében. Keresem, a levelek lesodródnak a földre, utánuk kapok, aztán megyek,teszem a dolgomat, beszélek a rám várakozóval,intézem,ami éppen elintézendő. S azt veszem észre,hogy elkezdek kapkodni,mert semmit sem találok a helyén.
Győrben volt,diákotthoni nevelőtanárként kezdtem bencés pedagógusmunkámat a hatvanas évek végén.Több mint harmincöt év múlt el már azóta.
Egyik szombaton késő délután szekrényvizitet tartottam. Nem ártana néha most sem,ha valaki ránézne a szekrényekre, az enyémre is. Az egyik fiú szekrényében sokkal nagyobb rendet találtam,mint amire számítottam.
Mondd gyerek,mikor raktál te itt ekkora rendet?
Atya! Válaszolta, rendet nem rakni kell, hanem tartani!
Hányszor idéztem azóta is ezt a mondást! Többször idéztem talán,mint a görög filozófusok kijelentéseit. Mert milyen igaza van. Rendet tartani kell, nem pedig rakni. Ehhez pedig energiára van szükség. Állandó odafigyelésre. Egész életprogram lehet. Életprogramja mindenkinek,aki vágyik a nyugalom és béke után.
Valahol ezt a meghatározását találtam a békének.
" A béke az a nyugalom,ami a rendezettségből származik."
Igen. Ha helyükön vannak a dolgok. Ha rend van bennem,ha rend van a kapcsolataimban, ha rendben vagyok a rám bízott világgal.
Korzenszky Richárd OSB

A sólymok útja

Járunk iskolába, tanítunk,tanulunk, bölcs könyveket olvasunk. Talán néha még gondolkodunk is. Nemegyszer fölteszik nekünk a kérdést, vagy talán mi magunk is föltesszük, magunknak is, másoknak is. Mi az igazság? Hol az igazság? Kicsik és nagyok,fiatalok és idősek keresik,kutatják.
Van-e egyáltalán igazság?
Tanulunk tantárgyakat, van amelyiket könnyebben,van amelyiket nehezebben. Vannak,akiknek nehezebben megy a matematika,pedig de nagyon fontos! Nem csak azért, hogy tudjunk összeadni, tudjunk kivonni, osztani meg szorozni. Azért is. Meg hát a bonyolultabb műveletekért is. Biztos,hogy csiszolja az agyat. S még valami más miatt is nagyon fontos.
Azért,hogy belássuk, vannak dolgok,amik egyszerűen úgy vannak,nem másként. Hogy létezik igazság. Kettő meg kettő minden körülmények között négy. Ezt egyszerűen be kell, és be lehet látni. Nem lehet másként. Csakis így. S ez így van,nem függ attól,hogy ki mondja.
Szeretünk eldönteni ügyeket,kérdéseket, s úgy gondoljuk, hogy minél többen vannak,akik valamit tesznek,annál közelebb járnak az igazsághoz. Minél többen vannak,akik ugyanazt mondják,annál inkább úgy van. Nem is szólva arról,hogy ha minél hangosabban,akkor még inkább.
Az Indiánok bölcsessége című kis könyvben találtam a következőt,érdemes elgondolkodni rajta. Kicsiknek és nagyoknak,fiataloknak és időseknek egyaránt.
Ha két sólyom ül egy fán,és elrepül fölöttük egy csapat vadkacsa,nem mondja egyik sólyom sem a másiknak. "Odanézz,ott repül a többség,biztos az a helyes út,menjünk utánuk!" Továbbra is sólyomként fogják a sólymok útját járni.
Korzenszky Richárd OSB

Hogy utolérjen a lelkem

Mennyien vannak,akik bolondulnak a sebességért. Szeretnek rohanni,száguldani,és szinte belebetegszenek,ha sebességkorlátozó táblával találkoznak az úton.
Sokan ismerik bizonyára a történetet az indiánról,akit vándorútja közben fölvesz a mai kor csodája, egy autó,csupa jó szándékból, hogy segítsen neki hamarabb célba érni. Amikor azután megérkeznek, az indián kiszáll, megköszöni, majd leül az árok szélére, és ül és csak ül.
Mit csinálsz? Mire vársz?
Várom,hogy utolérjen a lelkem! mondja egyszerűen.
Lassan elmúlt a nyár. Sokan sokfelé jártak, bebarangolták talán a fél világot, talán kirándultak is, túráztak, vagy éppen a vízen voltak.
Valakinek nyári munka is akadt.
Jó néhány pedagógussal és hitoktatóval találkoztam a nyár elején és közepén, akik szinte kóvályogtak a fáradtságtól, a sok munkától, írnivalótól, elintézésre váró dologtól.Alig várták már, hogy hátat fordíthassanak a tanévnek nekik a vakáció mindig később kezdődik és korábban fejeződik be, mint a diákoknak. Alig győzik kivárni a nyarat.A nyarat,amikor aztán másfajta rohanás kezdődik, egyik programtól futunk a másikig.El kell intézni, amire eddig nem jutott idő, el kell utazni, hogy megláthassuk, amit eddig csak könyvekből ismertünk. Hajt az idő, mert hamar vége lesz a nyárnak, s nem jut idő a pihenésre.
Persze nem csak ők vannak így. Vagyunk így sokan mások, nem ritkán még papok, szerzetesek is. Elsodor valami,nem is tudjuk talán,hogy mi. Fölvesz,fölszállunk,együtt rohanunk,majd kiszállunk.
Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy valóban kiszálljunk, majd leüljünk nyugodtan, s megvárjuk, hogy utolérjen minket is a lelkünk?
Korzenszky Richárd OSB

Ahol az ég és a föld találkozik

Két szerzetes azt olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Elhatározták, hogy megkeresik azt a helyet, és mindaddig vissza nem térnek,amíg meg nem találják.Van ott egy ajtó, így olvasták, csak be kell kopogni rajta, és máris az Istennél van az ember. Végigjárták a világot, kiálltak számtalan veszélyt, mindenféle kísértéssel találkoztak, ami az embert útjáról eltéríthetné. Amit kerestek, végül megtalálták. Ott álltak az ajtó előtt, bekopogtak rajta, és szívszorongva várták, hogy kinyíljon. S amikor kinyílott, beléptek rajta, s ott álltak otthon, kolostori cellájukban. És akkor megértették, hogy az a hely, ahol a föld és az ég találkozik,itt van,ezen a földön,ott, ahová az Isten állított minket.
Hányszor érezzük úgy,hogy nem jó helyen élünk. Hogy nem jókor születtünk. Mennyien voltak és vannak mindig, akik úgy érzik, el kellene indulni, szerencsét próbálni, mert másutt majd jobb lesz.
Az ember saját magát nem tudja elhagyni. Magamat mindig magammal viszem.Ez mindig a legnehezebb csomagom.
Akárhová megyek,lehet,hogy mások a körülmények, de a lényeg ugyanaz marad, a saját bőrömből nem tudok kibújni. Önmagammal kell tisztába jönnöm,saját képességeimmel,adottságaimmal,és vállalnom kell önmagamat. Mert minden emberben adottságok,képességek vannak,csak fel kell ismerni. Ha vállalnám a kalandot, hogy útra keljek és szerencsét próbáljak, vállalnom kell, hogy megismerjem saját magamat. És rádöbbenek,hogy az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt van nem kell érte világgá mennem.Itt van, ezen a földön, s éppen ott, ahová engem állított az Isten.
Korzenszky Richárd OSB

De hát hol vagyok én?

Volt egy ember, aki délben szorongani kezdett, mert tudta,hogy jön az este, s majd jön az éjszaka.Az éjszakára pedig majd következik a reggel, reggel pedig sosem találta meg a ruháit,amelyeket este levetett.Ezért már délben szorongani kezdett.
Egyszer aztán eszébe jutott, van megoldás! Van papír és ceruza, föl kell írni rendben mindent, s akkor nem lesz baj. Már várta is,hogy eljöjjön az este. Meg is érkezett,mint minden nap törvényszerűen.
Vette a papírt,vette a ceruzát és fölírta. A zakóm a székemen. Fölírta,levetette. Az ingem a zakómon. Fölírta, levetette. A cipőm a szék előtt Fölírta,levetette. A zoknim a cipőmön. Ezt is fölírta, s levetette. A nadrágom az ingemen. Fölírta,levetette. Készen volt, ágyba bújt, csodálatos mély álomba merült nagy békességben, ahogy ki tudja, mikor utoljára.
Eljött a reggel, a nap besütött a szobába,frissen ébredt. Az éjjeliszekrényen ott volt a papír,rajta pontosan fölírva minden.
Fölkelt.
A zoknim a cipőmön. Fölhúzta,kipipálta. A nadrágom az
ingemen. Felhúzta,kipipálta. A cipőm a szék előtt. Felhúzta,kipipálta. Az ingem a zakómon. Fölvette,ezt is kipipálta. Már csak a zakó volt hátra,erről is megvan az írás.
A zakóm a székemen. Felöltötte,kipipálta.
Kihúzta magát. Pontosan a helyén volt minden. Büszke volt,mint talán még soha.
Majd egyik pillanatról a másikra rettenetesen zavarba jött.
Hangosan kérdezte magától.
De hát hol vagyok én?
Mennyi minden részletet tudunk erről a világról! Mennyi mindent megtanulunk,megtanítunk. Félünk sokszor,hogy el is felejtjük. De ha okosak vagyunk,tudjuk,hogy mi hol található.
S azt gondoljuk,ez elég.
S néha egészen váratlan pillanatokban belénk hasít az egyik leglényegesebb kérdés.
De hát hol vagyok én?
Korzenszky Richárd OSB

Toronyiránt

Kinézek az ablakomon.Templomokat látok odaát.Zamárdi,Kőröshegy.Kőröshegyen két tornyot is, a katolikust, a reformátust.
A túlsó part látványa mindig varázslatos.Még a nem filozófus embert is bölcselkedésre indítja.Az "itt" és az "ott" nem egyszerűen elvont fogalom.Mindannyian itt vagyunk s ki tudja, mikor, ott, odaát leszünk."Mi van túl minden tarkaságon,világon,virágon,ruhákon? A semmi vagy Isten." töpreng Babits Mihály, a költő. Mi van túl? Mi van odaát?
Ha éjszaka fölébredek és kinézek, gyakran látni a túlparti fényeket. Nappal, ha tiszta az idő, szépen látni a somogyi dombokat. Még látni a templomokat is.
Hányszor tűnödtem már azon, hogyan találták meg őseink, elődeink a templomok helyét. A régi templomok útmutatók. Öreg halászok mesélik még ma is,milyen fontos volt nekik a tihanyi apátsági templom kettős tornya, amikor a vízen hajóztak. Radar még nem volt, de voltak a templomok, égre mutató tornyaikkal.S ha kibukkant a torony a ködből, biztos volt az irány.
Labirintusnak tűnik sokszor ez a világ, nem tudom,honnan és nem tudom, hová, és nem tudom, miért. Igazodási pontok kellenének, biztos pontok. Tornyok,fölfelé mutatók.
Ebben a furcsa labirintusvilágban még egymást is könnyen elveszítjük. Szétesnek családok, megszakadnak barátságok, szembe fordulnak egymással emberek. Pedig a túlsó part mindannyiunkat vár. Egymásra kellene találnunk újra. Még itt, ezen a parton. Hogy értelmes legyen az életünk.
Korzenszky Richárd OSB

Bölcsesség

„...A szeretet, a ragyogó, szemből sugárzó, jóindulatú, jóakaratú szeretet meg tudja nyitni a szíveket, és utat tud készíteni az emberek felé. Tanuljuk meg csodálatos magyar szentünktől, Erzsébettől a kommunikációnak ezt a roppant egyszerű és mindig hatásos módját, hogy a szeretet nyelvén, a jóakarat, a megbocsátás, a jóindulatú közeledés nyelvén megtaláljuk egymást. Föloldódjanak híveinkből a gyanakvásnak, az egymástól való félelemnek a jeges tömbjei, és tudjunk a legismertebb magyar szent nyomán a magunk kicsi kis környezetében, egyszerű életében, s ebben a körülöttünk levő egyre dermesztőbben hideg világban valóban a szeretetnek küldöncei, apostolai és csillogó példái lenni...”

Bindes Ferenc Laudetur.hu

Lélekrajz az emberről

Ki vagyok én? Hogyan és miképpen ismerem magamat? Igaz-e az, amit tudok, vagy tudni vélek önmagamról? Bevallom-e saját magamnak megismert valómat, vagy csak idealizált képemet dédelgetem lelkem szobácskájának falán?

Megannyi kérdés, mert hiszen szubjektív önismeretemből szükségszerűen hiányzik az objektivitás; vagyis belső tudatom reflexióit csak saját lelkem képes felfogni, a kívülről elém tartott tükrök, mások felém irányuló megnyilvánulásai pedig túl színesek, vagy túl fakók mint amilyen az időjárás, máskor kicsinyítenek vagy nagyítanak, s olykor még direkt torzítanak is, mert hát ilyen a tükrök természete az embereké pedig még olyanabb, s mindezeket én magam dolgozom fel önismeretem nyersanyagaként. A kívülről jövő impulzusok olykor örömmel és megelégedettséggel töltenek el, máskor önkontrollal fogadom mind a jó mind a rossz vélekedéseket, s közben az is előfordul, hogy hevesen visszautasítom azokat, megsértődök miattuk, bezárkózok a magam szűk világába, és haragszom az egész világra. Adott esetben lehet, hogy igazam van, máskor pedig tévedek.

Mindenesetre ha az ember önmagáról kezd gondolkodni, akkor ezeken a mezsgyéken kell tájékozódnia. A sok bonyolult tényező között hamarosan kiderül két alapvetően fontos dolog. Az első az, hogy a saját önismeretem még magam számára is kaotikus, de és ez nagyon fontos közben észrevehető, hogy él bennem valaki, hasonló egy bizalmas kis testvérhez, aki őszintén a szín tiszta igazat súgja nekem, és ez a valaki a lelkiismeretem. A másik segítség pedig kívül van. Ugyanis a sok fényes tükör között fellelhető egy nagybetűs Mérce, a természet és a dolgok rendje, amely úgy működik, ahogy kell neki, és nem másképpen, és ha még egy kicsit érzékenyebb vagyok, akkor meghallom és megértem az Isten Szavát is, amely felém is végképp kimondja a teljes igazságnak.

Az önismeretnél azonban nem állhatunk meg, hiszen minden pillanatban relációban vagyunk másokkal, mert még magányunkban is mások, leginkább a szerető Te után vágyakozunk. Szóval ki vagy TE? Te, a férjem, a feleségem, az anyám és az apám, a gyermekem és az az ember vagy, akit külsőleg ismerlek, együtt lakok, dolgozok, utazok és beszélgetek veled. De mégis, tulajdonképpen ki is vagy te úgy igazán? Ismerlek téged? Ismerjük mi egymást? Amikor látótávolságba kerülsz természetesen megismerlek, mint bármely más körülöttem létező tárgyat. Száz közül, még telefonban is megismerem a hangodat. Megvannak a megszokott közös témáink. De vajon ez lennél te, egy felismerhető valaki és néhány közös téma? Mi lakik a lelked mélyén? Mi lenne, ha egyszer más területen is kipróbálnánk egymást? Vajon akkor is ilyennek mutatkoznál? Hogyan tudnék veled szemben viselkedni az új helyzetben?

Vajon miért fordít hátat egy felnőtt ember a szüleinek? Szerelemes jegyesek hogyan válhatnak gyűlölködő házasokká, majd idegen elváltakká? Jó barátok mitől lehetnek egy idő után rosszakaró ellenségekké? Miért? Miért? Miért? Ugyanis az ember nem ilyenekre vágyik, hanem arra, hogy kiteljesedjék. Úgy látszik, feldolgozhatatlan kavics került a gépezetbe. Akadályok persze kívül is meg belül is voltak, vannak és mindig lesznek. Tehát a megoldást nem az akadályok létében kell keresni, hanem a helyes önismeretben és a dolgok rendjéhez való személyes viszonyulásunkban.

Dr. Balázs Pál Laudetur.hu

Tanulságos történet

A fiú és a szög

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki.

"Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál.
Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről , megsebzed őt. Egy ugyanolyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi.

Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében.