Visszhang, mint maga az élet

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált: Áúúúúúúúúúúúúúú.
Meglepetésére hangot hall az erdő gyomrából: - Áúúúúúúúúúúúúúúúú.....!
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te?
... de az egyetlen válasz ami érkezik:
- Ki vagy te?
Méregbe gurul a fiú és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy!
... és a hang visszaszól:
- Gyáva vagy!
A fiú ránéz az Apjára és megkérdezi,
- Apa mi folyik itt?
Fiam - válaszolta az Apja. Figyelj csak! - majd elkiáltja magát:
- Csodállak!
... a hang felel:
- Csodállak!
Az Apja azt kiáltja:
-Csodálatos vagy!
... a hang pedig válaszol:
- Csodálatos vagy!

Majd az Apja elmagyarázza:

Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz.
Az élet tükröt tart cselekedeteidnek.
Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet!
Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat!
Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled szemben, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes.
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz.
Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.

Ki a teológus?

Ma Aquinói Szent Tamásra, a jeles középkori teológusra emlékezik az egyház.
Nem feltétlen azok a teológusok, akik sokat írnak, és elvont stílusban.

Istent nem lehet fogalmakba belezárni, de emberi fogalmakkal egyre jobban meg kell közelíteni. A különbség viszont csak a tevékeny szeretet és az imádság világa lehet. Istenről többet tud a kötelességét becsülettel teljesítő ember, mint az, aki spekulatív úton sok mindent kimond, de élete követhetetlen.

Az igazán nagy teológusok nemcsak gondolkodni, hanem ünnepelni és szeretni is tudnak. A teológia műveléséhez nemcsak az ülőhelyzet, hanem a térdelés is hozzátartozik.

Sánta János

Saul megtérése

Ma van népies kifejezéssel pálforduló ünnepe. Arra emlékezünk, aki Saulként indult el és Pálként érkezett célba.

De nem önerőből, hanem isteni rásegítéssel. Az utazás segít abban, hogy megváltozzunk. Régebben ezt zarándoklatnak hívták, amely kifejezi egész létünk zarándok-jellegét. Megyünk, mert hajt valami bennünket. Aki semmi változást nem akar, az már meg se mozdul. De a mozgás olyannyira kötelező ebben a világban, hogy aki nem mozdul, azt viszik, ha máskor nem, az utolsó útján.

A mozgás hozzásegít az önismerethez, mert amikor felvállaljuk egy út kiszámíthatatlanságát, akkor biztos, hogy más emberként érünk célba, mint ahogy elindultunk. Istenhez csak cselekedeteink mozgalmasságával lehet eljutni. De az ő vonzása is segít ebben a mozgásban.

Sánta János

A kert közepe

Ott áll egy fa, amelyről Isten megtiltotta, hogy gyümölcsöt vegyünk.
A kíváncsiság mégis hajt, és megszegjük a tilalmat.
A következmény nem rögtön látszik.

Hiszen a gyümölcs jó, nem kapunk tőle gyomorrontást. Oly ártatlannak tűnik, hogy többet tudjunk jóról és rosszról. Telik az idő, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tudásba zártuk a jót és a rosszat. Négyszögletbe a kört. Összeilleszthetetlen alakzatok.

Tudásunk nagyon értékes, de csak akkor, ha azt is elfogadjuk, hogy a dolgok lényegét, azaz közepét nem tudással szerezzük meg. Az ember hajlamos megfordítani a dolgot: szeretné a kör közepét birtokolni, és mindenki mást elküldeni onnan.

Akik hasznosak, azok valahol belül maradhatnak a körön, de akik haszontalanok, azok kiszorulnak. A baj csak az, hogy az ilyen köröket nem lehet harmóniába hozni. Mindenki a maga vallását kezdi élni. Önmagunk fölé lépünk. De ezzel éppen önmagunkat tapossuk el. Ezt akadályozza meg Jézus, aki az emberi emberre építi az emberfeletti embert.

Sánta János

A krisztusi ember világít

Jézus Krisztus az igazság. Az ő jelenléte mint fény rávilágít a dolgok közötti különbségre.

Nélküle is megvan minden, de sötétségben, vagy legalábbis félhomályban, mindenkinek olyan állapotban, amennyire Jézus erejében akart a világban eligazodni. Sokan jól érzik magukat a félhomályban, és nem akarják a teljes fényt.

Sokaknak kényelmes egy Krisztus nélküli és egy krisztusi életállapot között félúton megmaradni, mondván, hogy mi nem szentek, csak átlagos keresztények akarunk lenni. Sokan csak sütkérezni szeretnek, de nem akarnak világítani. Akarjunk világítani, Isten előtt úgyis át leszünk világítva.

Sánta János

Ökumenizmus és Árpád-házi Szent Margit

Tegnap kezdődött a krisztuskövető hívők közös imahete, mert fontos, hogy Jézus szavai, „Legyenek mindnyájan egyek”, minél jobban megvalósuljanak.

Felmérhetetlen csoda, hogy ezt az egységet emberi önfejűségünk ellenére sem tudjuk tönkretenni, és éppen ezt a csodát éljük át a mostani héten, amikor átlépve felekezeteink határát együtt imádkozunk. Az Egyház tanítja, hogy sokféle út vezet Istenhez, és tiszteljük a Krisztust nem ismerők istenkeresési módjait is, de azért örüljünk, hogy Jézusban már közvetlenül találkozhatunk Istennel. Aki

Krisztust nem ismeri, csak közvetve képes az Istennel való találkozás örömét felismerni. Ne adjuk hát fel olyan könnyen a krisztusi utat. Sokan ma ezt teszik, és önmaguk csapdájába kerülnek. Mert annyira krisztusiak vagyunk, hogy a Krisztus-követés igényét csak leporolni kell lelkünkben, noha ez a por lehet nagyon vastag is. Amikor együtt imádkozunk, ezzel a Krisztustól távol levőket is közelebb hívjuk.

Kérjük erre a szándékra Árpád-házi Szent Margit közbenjárását is, akinek ma van az ünnepe. Ő jóval a reformáció előtt élt, de egyáltalán nem vitáktól mentes korban. S alázatával, szolgálatkészségével csodát tett, s 800 év után is példaképünk.

A szenteket akkor kezdik el becsülni, ha már nincsenek közöttünk, s e tekintetben egyre megy, ki melyik krisztuskövető felekezet tagja. A nagy emberek halála után szellemi légszomjat érzünk. Ők itt is, és az égben még inkább segítik a krisztuskövetők teljes értékű találkozását.

Sánta János

Erdő Péter bíboros szentbeszéde a Margitszigeten


Elhangzott január 17-én, az Árpád-házi Szent Margit emlékére bemutatott szentmisén.

(Mt 25,1-13; 2010. január 17.)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Évtizedek óta összejövünk itt, a Szigeten, hogy Szent Margit ünnepén könyörögjünk nemzetünkért. Ő ugyanis számunkra az engesztelő imádságnak, a másokért felajánlott életnek a ragyogó példája. Imádkozott annak idején a polgárháborúba süllyedt országért, azért hogy bátyja és édesapja kibéküljenek egymással. Ha ma itt élne közöttünk, miért imádkozna? Vagy még inkább: miben kérjük imáját és közbenjárását mi, mai magyar katolikusok? Hiszen meggyőződésünk, hogy ő ma is közbenjárónk, és hogy nem szűnik meg könyörögni hazánkért.

Ha körülnézünk a környezetünkben, nem kevés fáradt, szomorú arcot látunk, sokan úgy érzik, hogy evilági, anyagi értelemben már nem érik meg, hogy a helyzetük jobbra fordul, vagy hogy vonzó jövőt építhetnének, biztos terveket készíthetnének az életük számára. Húsz évvel ezelőtt többen szinte a szabadság mámorát élték át, és persze voltak illúzióik, túlzott várakozásaik is. A hívő ember azonban tudta, hogy a földi paradicsom nem létezik, hogy a kapitalista világban sem gondtalan az élet, de mégis a váratlan, nagy változások sok emberben parttalan reményeket keltettek. Volt is miért dolgozni. Számos alkotó tevékenység vált lehetővé. Valódi értékekhez is utat nyitott a viszonylagos szabadság. Az azóta eltelt időben aztán rengetegen kiábrándultak, sokaknak nehezebb lett az anyagi helyzete, vagy legalábbis majd’ mindenki számára bizonytalanabbá vált az élet, a megélhetés, a szerzett ismeretek használata, a tanult foglalkozás gyakorlása. Így aztán a közvélemény szemében le is értékelődött az igazi tudás, a szakmai hozzáértés. Az emberek kezdték úgy gondolni, hogy az élethez egyedül jó fellépés, rugalmasság és szerencse szükséges. Ezek azonban önmagukban nem garantálják az értékek megteremtését és hordozását.

A török időkre visszatekintve sokszor elcsodálkozunk a történetírók beszámolóin: hogyan lehetséges az, ahogy egy-egy magyar főúr csapataival, vagyonával újabb és újabb nyereség reményében vagy félelemből hol Zápolyához, hol Ferdinánd királyhoz, hol meg egyenesen különböző kalandorokhoz vagy magához a törökhöz szegődött, és mindezt életében hatszor-nyolcszor is megismételte. Aztán szomorúan olvassuk, hogy a nyugati kortárs szerzők állhatatlannak, megbízhatatlannak tartották a magyarokat olyan mértékig, hogy például Érsekújvár környékén egy osztrák tábornok a közelében lévő nagyszámú magyar szövetséges sereget szándékosan nem várta be, hanem egymaga ütközött meg a törökkel, mondván: a saját csapatai nem hagyják cserben, de a magyarok bármikor meglepetést okozhatnak. Ide vezet a puszta rugalmasság szilárd értékek és hűség nélkül: se haszon, se becsület, se boldogság nem lesz belőle.

Árpád-házi Szent Margit olyan családból származott, amelyben a hit és Isten akaratának keresése igencsak otthonos volt. Édesapja, IV. Béla király, II. Endre királyunk legidősebb fia és Árpád-házi Szent Erzsébet bátyja volt. A niceai görög császár leányát, Laszkarisz Máriát vette feleségül. Tíz gyermekük született, közöttük Szent Kinga, Boldog Jolán és Margit, akit ma ünneplünk. Amikor 1241-ben a tatárok pusztították Magyarországot, Béla király Trau várába menekült. Felesége áldott állapotban volt. Együtt tettek fogadalmat, hogy születendő gyermeküket Istennek szentelik. Ezt a felajánlásukat pedig Isten elfogadta, és Margit személyesen, szabadon is hűséggel ragaszkodott a szerzetességhez akkor is, amikor később az uralkodóház politikai kapcsolatai kedvéért szülei már inkább házasságra szánták. Isten hűsége és kitartása Szent Margit számára is megadta a hűség és a kitartás kegyelmét. Ebben az időben Szent Domonkos rendje még fiatal közösség volt. A vezeklő szeretet, az önfeláldozás radikális formáit hordozta. A virrasztásban és imádságban töltött éjszakák, a súlyos, fertőző betegek ápolása, az alázatosság gyakorlása hozzátartozott az életükhöz. Amikor Béla király gyermekét születése előtt Istennek ajánlotta, hitt abban, hogy Isten meghallgatja könyörgését és megszabadítja az országot a tatároktól. Szent Margit tudta és vállalta, hogy az ő élete ajándék és felajánlás legyen az egész népért. Bár halála után hamar megindult a tanúvallomások gyűjtése, hiszen az életszentség híre övezte, a zavaros politikai helyzet nem tette lehetővé a per befejezését. Csak 1789-ben, a francia forradalom évében engedélyezték tiszteletét, szenttéavatására pedig népünk történetének ugyancsak kritikus időszakában, 1943-ban került sor.
Ugyanakkor tisztelete virágzott az egész országban. Illyés András erdélyi püspök például 1700 körül a szentek életéről írt híres könyvében több fejezetet is szentel neki ilyen címen: „A magyar Szent Margit szűz élete” .

Ha a tatárjárás után volt újjászületés, pedig emberileg kevés volt a remény, hogy talpra álljon az ország, akkor ezt nemcsak bátor és szorgalmas embereknek köszönhettük, amilyen IV. Béla király is volt, hanem köszönhettük annak is, hogy voltak, akik imádkoztak, voltak, akik az életüket engesztelésül ajánlották föl ezért a népért. Béla király, amikor az újjáépítés során a Budai Várhegyen palotát emelt és azt tette székhelyévé, gondoskodni akart lelki támaszról is népe számára. Budán megtelepítette a domonkosok férfiágát, a Nyulak Szigetén pedig a domonkos apácáknak, köztük éppen leányának, Margitnak épített kolostort. Jól tudta tehát, hogy az emberi igyekezet sikeréhez Isten áldására is szükség van, hogy a népnek nemcsak a fizikai életét, de a lelkét is meg kell erősíteni. Ilyen erőforrás volt Szent Margit imádsága és engesztelése, ilyen erőforrásokra van szükségünk ma is, hogy minden nehézség között magasabbra emeljük a tekintetünket a bizalmatlanságok, gyűlölködések, intrikák, anyagi gondok mindennapi, lehangoló világánál. Hogy átérezzük: Isten segíteni tud, és segíteni akar rajtunk, magyarokon is. Ha pedig ő szeret minket, akkor nekünk is szeretnünk kell önmagunkat és egymást. Nem tarthatjuk magunkat jelentéktelennek, jövőtlennek, de elhagyatottnak sem. Nem mondhatjuk azt, hogy csak az elmúlt nemzedékek ostobaságai vagy bűnei miatt kerültünk csapdába, mintegy ártatlanul. Már Jeremiás próféta azt mondja népének: „Azokban a napokban nem mondják többé: az apák ették az éretlen szőlőt és fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,29-30; vö. Ez 18,2). Ezért mondja Ezekiel próféta az üdvösség távlatában: „Aki igaz, megtartja a törvényt, és az igazsághoz szabja tetteit… és hűségesen megtartja parancsaimat, az ilyen ember igaz és biztosan életben marad, mondja az Úr, az Isten” (Ez 18,5-9). Tehát a saját tetteinkért vagyunk felelősek, de Istennél van a teljes igazságosság és az irgalom. A jutalom és a büntetés pedig nem a földi életben, hanem az örökkévalóság távlatában teljesedik be.

Sokszor megmutatkozott már a történelemben, hogy az isteni gondviselés a legkilátástalanabb helyzetekben is tudott hozni gyógyulást, szabadulást, megmenekülést, megújulást.

Újuljunk meg hát lélekben, forduljunk különös szeretettel egymás felé, különösen a betegek, az idősek, a munkanélküliek, a gondokkal küzdő családok felé. Ne szűnjünk meg imádságunkkal engesztelni Istent nemzetünkért. Ehhez kérjük a Magyarok Nagyasszonyának, minden magyar szentnek, különösen pedig Szent Margitnak a közbenjárását. Amen.

Jézus nem vallást, hanem életformát alapít

Jézus vándorol, tanít, gyógyít és tanítványokat gyűjt. Nincs stabil állomáshelye, mai szóval élve bejelentett állandó lakcíme és öröklakása sincs.
Úgy tűnik, hogy szabadideje sincs, és amit mond, azt rögtön mások által is mondatni akarja, mert az első pillanattól fogva munkatársakat keres. Mindemellett gyógyít, tehát nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezi azt, hogy ő honnan jött. Minden tette megkötözi a gonosz lelkeket, hogy az ember szabaddá váljon.

Felmerül a kérdés, hogy Jézus mennyit dolgozott? Sokat vagy keveset? Nyilván, azidőtájt nem nyolcórákban és munkaidőkeretekben mérték a munkaidőt, egyáltalán az életszemlélet nem ilyen gépies volt, mint manapság. Jézus egyszerűen azt a világot élte közöttünk, ahonnan jött. Istentől. S azt a világot itt közöttünk nem lehetett máshogy kifejezni, mint vándorlással, gyógyítással, és munkatársak keresésével. Mindig oda ment, ahol fogékonyak voltak az emberek, de legalábbis nevelhetők.
Ne csodálkozzunk azon, hogy nyugtalan az alaptermészetünk, ez is mutatja, hogy többre vagyunk hivatottak, mint a földi keretek.

Sánta János

Párbeszéd a szeretetről


– Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? – kérdeztem egyszer anyát.
– Magról vetik – nevetett rám.
– És honnan szerzik hozzá a magot?
– Nem kell azt vetni, szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.
– Öntözni nem is kell?
– Dehogynem. Jó szóval.
– Nem könnyel?
– Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretetpalánta hajtásait.
– Hát palántázni kell a szeretetet?
– Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.
– Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?
– Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.
– Elsősorban mi hát a szeretet?
– Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.
– És mi a szeretet másodsorban?
– Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
– Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.
– Az élet már ilyen.
– Mégis érdemes szeretni?
– Csak azt érdemes.

Kun Erzsébet

Átmeneti gazdag ifjúból Isten örök gyermeke

Jézushoz odalép a gazdag ifjú:
Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az üdvösséget.
Tartsd meg a parancsokat, mondja neki Jézus.
Mind megtartottam, válaszol.

Ebben a pillanatban Jézus megkedveli, add el mindenedet, amid csak van, árát oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben. Erre az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Mennyisége mégis mellékes, mert ez a vagyon alacsonyrendű, ti. birtokolt dolgok összessége, amely nem gazdagít senki mást.

Ez az ifjú most átmenetileg gazdag, de ha nem vált szemléletet, hamar megöregszik vagyonával együtt. Jézus önmagunk szétosztására szólít, hogy az ő örök gyermekei legyünk. Ne vagyonfüggő ifjak legyünk, hanem szeretetfüggő gyermekek, olyanok, akiknek nem kevesebbje van, mint a Minden, és semmit sem akarnak megkaparintani, hanem hagynak mindent élni, mert csak ebben a rendben tudunk csak növekedni Isten országa felé.

Sánta János

Isten szívét adta egy bölcsőbe

Isten szeretete egyszer olyan közel ért a földhöz, hogy gyermekké lett Betlehemben, és édesanyja Mária, Jézusnak nevezte! Ez az Agapé, amelyről János ezt a lélegzetelállító tőmondatot írja: „Az Isten szeretet”.
Hiába próbálod te és próbálom én is a kis örömöket összegyúrni nagy örömmé, nem állnak össze, mert az igazi nagy öröm mindig felbomlik kis örömökre.
A nagy öröm pedig az, hogy Megváltó született nekünk Betlehemben.

Mindennap keressük meg a magunk feladatát.
Ha visszanézünk, csak azt mondhatjuk: „Igen, Uram, úgy volt, ahogy megígérted. Velünk voltál minden napon. Ha visszatekintünk az elmúlt háromszázhatvanöt napra, akkor nem mondhatunk mást, minthogy Istenünk szabadításának számát sem tudjuk, igazán csak Ő tudja, hogy mikor, miből és kitől szabadított meg.
Kérdezzük meg magunktól: tudok–e egy kicsit jobban szeretni az év utolsó napján, mint az év első napján? Szeretetből, szeretetet nem várva, pénzt nem kérve, többet szolgáltam–e? Elég szabad voltam–e, hogy ne nézzem kinek?

Nem tudom, mit hoz az új esztendő. Ám azt tudom, hogy nekem mit kell belevinnem, hogy megújult–megújító esztendőm legyen:
Jézus Krisztust kell magammal vinnem az évbe!
Az újév új életnek a kezdete, különben mi lenne az új benne?
Lehet, valakivel szakítanunk kell, és attól újulhat meg az életünk.
Lehet, hogy valamit abba kell hagynunk, de az is lehet,hogy valamit el kell kezdenünk...

Ugyan mit hoz az új esztendő? Nem tudom, Isten biztos tudja, de amit bevetettünk az elmúlt években, az biztos beérik, és meghozhatja év végére a termést. Az lesz, amit vetettünk! Igyekezzünk, hogy ma és mától kezdve minden nap, amíg lesz „napunk” – keressük meg a napunk feladatát! Amit aznap bízott ránk a Mindenség Ura, hogy maradéktalanul elvégezzük azt, mert anélkül szegényebb lenne a világ.

Gyökössy Endre

Találkozás Istennel semleges helyen

Karácsonykor Isten belép a világunkba, és mi meghívást kapunk az ő világába. Az ember viszont nem akar ennyire megváltozni.

Szeretnénk, ha valahol félúton találkoznánk vele, valamilyen semleges helyen, ahová ő is eljön, és mi is elmegyünk, aztán tisztelettel megkérjük, húzódjon vissza az ő isteni világába, és mi is visszajövünk ide. Csak egy kicsit akarunk megváltozni, nem teljesen. De vigyázat, nincs semleges hely. Nincs harmadik fajta létállapot, Istenen és emberen kívüli. Illetve, most még van, mégpedig az alkudozás légköre.

A kölcsönös előnyök világa. Nehezen fér a fejünkbe, hogy Isten tényleg nem keres előnyöket a megtestesüléssel. Nem behabzsolni akar minket, nem hivalkodni akar azzal, hogy én még ilyet is tudok, bezzeg ti, hol vagytok énhozzám, hanem egyszerűen csak meghív bennünket egy jobb világba, sőt a létező legjobb világba, Őhozzá. Nincs köztes állapot.

Adjunk hálát Isten alázatáért, és mi is hajtsunk fejet, amikor egy embert, Krisztus képmását fel kell emelnünk valamilyen helyzetből.

Sánta János

Az újrakezdés módja

A gyenge ember úgy kezd új életet, hogy elsöpri a múltat, az erős ember pedig úgy, hogy a jelenbe beépíti a múltat. Ha elsöpörjük a múltat, akkor félő, hogy a múlt értékeit is elfelejtjük, ha beépítjük a múltat a jelenbe, akkor félő, hogy a rosszat is hagyjuk tovább élni.

Mindkettőnek van tehát kockázata. De mégis jobb, ha a múltat beépítjük a jelenbe, mert a múlt nem mindenestül rossz, csak erőt kell gyűjteni az értékek kigyűjtéséhez, és a hiányos dolgok felszámolásához. Az emberi tapasztalat azt mutatja, hogy nem a forradalmak, hanem inkább a szentek vitték előre a történelmet, mert fel tudták vállalni azt, amelyre Jézus mutatja a túlhaladhatatlan példát: nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni.
Ha egy diktatúra valamennyire tiszteli Jézust, akkor szívesen akarja kisajátítani, mondván, hogy már nála megjelentek forradalmi nézetek. Jézus valóban a legradikálisabb egyénisége a történelemnek, csak nem úgy, amint a diktátorok képzelik. Jézus nem elsöpri azt, ami van, mert attól még a gyökér ott marad a földben, hanem eggyé válik a földdel, meghal értünk, hogy belülről változtasson át mindent.

Sánta János

János látta a Szentlelket

Keresztelő János látta, hogy a Szentlélek galamb képében leszáll Jézusra. Ez hasonlít arra, mintha egy villanyszerelő azt mondaná; látta az elektromos áramot. Nyilvánvaló, hogy képtelenség, Csak a hatásait látjuk.

Ami nem látható, arra a jeleiből és hatásaiból következtetünk. De mégis... Vajon ki látja jobban az elektromos áramot? A szakember, vagy egy olyan valaki, aki csak kicserélni tudja az égőt? S vajon ki látja jobban a Szentlelket? Az, aki a világ dolgait csak tárgyként kezeli, amely szabadon adható és vehető, vagy az, aki mindenben és mindenkiben észreveszi a lelket, a benne rejlő szellemi többletet? Így a hívő ember számára minden élővé válik, a nem hívő számára pedig minden élettelenné.

Sánta János

A meglepetések Istene
P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta bátorító szavait halljuk, amelyekkel Isten megjelenéséről jövendöl. Isten ma is jön, állandóan kinyilatkoztatja magát, és ha odafigyelünk jelenlétének jeleire, a mi szívünket is eltölti az a vigasz, amelyről a próféta szól.

A második olvasmány Szent Pál apostolnak Tituszhoz írt leveléből vett részlet, amelyben központi üzenetként az Apostol boldog felfedezése áll: „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára”, tehát a mi számunkra is.

Az Evangélium beszámol Jézus megkeresztelkedéséről. Miért keresztelkedett meg Jézus? A keresztség ott a Jordán vizében a bűnök bocsánatát jelképezte, de Jézusnak nem volt bűne, nem volt szüksége a bűnbocsánatra. Jézus tettével kifejezte azt, hogy szolidaritást vállalt velünk, bűnös emberekkel. Ha odaállunk a várakozó nép közé és megfigyeljük Jézus magatartását a keresztség pillanatában, három dolgot tudunk meg. Először azt, hogy Jézus imádkozott, másodszor azt, hogy megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt látható alakban, galambként, harmadszor pedig azt, hogy szózat hallatszott az égből, amellyel az Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus az Ő szeretett Fia.

Először megtudjuk azt, hogy miután Jézus fölvette a keresztséget, imádkozott. Jó lenne tudni, hogy mit imádkozott Jézus életének és küldetésének e fontos pillanatában, hiszen ebben a pillanatban lépett a nyilvánosság elé és kezdte meg működését. Nem tudjuk, mit imádkozott, de biztosan megköszönte mennyei Atyjának szeretetét, majd pedig oltalmát kérte küldetésére, amely kezdettől fogva nehéznek bizonyult. A mi életünk is nehéz küldetés, ezért nekünk is szükségünk van arra, hogy a mennyei Atyához forduljunk imánkkal: köszönjük meg szeretetét és kérjük segítő kegyelmét.

Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézusra leszállt a Szentlélek. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Isten azonnal meghallgatta Jézus imáját és ezt tudatta Vele. Isten a mi imáinkat is meghallgatja, és igen gyakran tudatja is ezt velünk, leginkább az események révén. De arra is gondolhatunk, hogy a mi keresztségünk pillanatában ránk is leszállt a Szentlélek, és azóta az Ő térerejében élünk. A hívő embernek van belső, kegyelmi tartaléka, amely képes átsegíteni őt a legkilátástalanabb helyzeteken is, nevezetesen a Szentlélek tartós jelenléte életében.

Harmadszor megtudjuk azt, hogy szózat hallatszott az égből, amely megerősítette, hogy Jézus az Atya szeretett Fia. Ezt a szózatot mások is hallották, nemcsak Jézus, de érdekes módon, mintha a körülállók nem értették volna meg, hogy mit mondott a mennyei hang. Szent Lukács evangélista egy jelentős megjegyzéssel vezeti be Jézus megkeresztelkedésének eseménysorozatát: „A nép feszülten várakozott”. De nem Jézusra várakoztak az emberek, hanem azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Keresztelő Szent János már közismert és köztiszteletben álló próféta volt. Erőteljes szavaival, amelyekkel elítélte a farizeusokat és a bűnösöket, kiváltotta sokak tetszését. Nekik nem kellett másmilyen megváltó, nagyon is meg voltak elégedve Keresztelő Jánossal.

Valószínűleg ez az eleve megalkotott kép az eljövendő Messiásról akadályozta őket abban, hogy elfogadják Jézust, mint az „Atya szeretett fiát”. Nekik jobban imponált Keresztelő Szent János, akit úgy éltek meg, mint „hazájuk szeretett fiát”. A lelki életben fontos, milyen az Istenről alkotott képünk, vagy más szóval, ki az én Istenem, ki Isten nekem? A legfontosabb azonban az, hogy megmaradjon bennünk a nyitottság Isten kinyilatkoztatásával szemben, azaz ne akarjuk mindenképpen előírni Istennek, hogy mikor, hogyan és milyen formában nyilatkoztassa ki magát nekünk.

A mi Istenünk a meglepetések Istene is, amint ezt pontosan a karácsonyi és az utána következő evangéliumi jelenetekből kiolvashatjuk: a mi Istenünk úgy jelent meg, mint Kisded, úgy mutatkozott be a templomi tanítóknak, mint tizenkét éves gyermek, úgy állt a zsidók elé, mint egyszerű halandó ember, akinek mintha szüksége lett volna a bűnbánati keresztségre, amint ezt a mostani Evangéliumban olvassuk. A keresztség révén mi is az Atya szeretett gyermekeivé váltunk. Ezt bizonyítja a bennünk működő Szentlélek, ezt tanítja az Egyház, ezt ismételgeti minden evangéliumi olvasmány.

Hol van a zsidók újszülött királya?

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe és tudakolták: "Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte." Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak "A júdeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy a legkisebb Júda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek." Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: "Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte." Ők pedig miután meghallgatták a királyt elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Mt 02:01-12

Megszületett a Király, uralma alá helyezhetjük életünket

A paradicsomkertben egy eszme megkísértette az embert. Ez az eszme bírta rá az embert arra, hogy független, autonóm és ugyanakkor végzetesen véges, halandó személlyé váljon. Az ember a paradicsomkertben visszavonta bizalmát Teremtőjétől, a bizalomból önbizalom lett. Az ember önmagába zárult olyan lett, mint az Isten; öntörvényű lett. Ez a liberális eszme azt hirdeti, hogy az ember áll a piramis csúcsán és tegyen a legjobb belátása szerint. Ez ellen az eszme ellen Karácsonykor megszületett a Király, a Mindenható Isten Fia. Lehet uralma alá helyezni az életünket, megajándékozhatjuk Jézust bizalmunkkal. Bizalmuk gyümölcseként Jézus megsemmisíti eloldottságunkból fakadó végzetes határainkat, a halálunkat, végességünk korlátait megnyitja Isten végtelen világára.

Nem szolgálhattok két úrnak

Benedek pápánk korunk szellemi küzdelmét abban látja, hogy a tolerancia diktatúrája igyekszik elszigetelni, maga alá gyűrni az Igazságot. A liberalizmus csak azt várja el tőled, hogy ne add fel kiváló pozíciódat, hogy te légy a piramis csúcsán, mert megérdemled. Ha jó neked légy vallásos a magad módján, de ne hangoztass egyetemes igazságokat, nemcsak azért mert ilyenek nincsenek, hanem azért se, mert ezek az igazságok sértenék mindazok emberi méltóságát, akik piramisuk csúcsán tartózkodnak. Nem szolgálhatunk két úrnak a piramis csúcsán, csak egy valaki lehet. Heródes nem hajlandó átadni helyét, mozgósítja a bölcseket és az őt körülvevő vallásos apparátust is, mert tudni akarja az Igazságot, tudni akarja, hogy hol van a zsidók újszülött királya. A liberalizmusban az Igazságnak alárendelt szerepe van. Heródest az Igazság csak annyiban érdekli, amennyiben az Igazság számára hasznos lehet.

Amikor nem adunk helyet az Isten Fiának

Lehet úgy is vallásos valaki, ha a piramis csúcsán van, mint Heródes király, ha az „én és az enyém” fogalmaiba, mint legfelsőbb kategóriákban szerveződik az élete. Aki így vallásos az meg tudja magyarázni, hogy mire jó neki az, hogy vallásos. Lehetséges, hogy kiemelkedő vallásos teljesítményeket tudunk felmutatni, de ha mi vagyunk a piramis csúcsán, akkor nem adhatunk helyet az Isten Fiának, akkor eloldottak vagyunk az Igazságtól, az örök élet forrásától. A piramis csúcsán lévő ember szeretete megmagyarázható szeretet, a „mire jó nekem” kérdéskörbe szerveződő szeretet. A szeretet, ami megmagyarázható, feltételekhez kötött, nélkülözi a szabadságot, meg sem érdemli ezt a szép szót.

Amikor helyet adunk az Isten Fiának

Amikor Jézus keresztáldozata megérinti szívünket, amikor felismerjük Mennyei Atyánk, minden értelmet meghaladó, határtalan, emberlétünk pokláig hatoló, megtestesült szeretetét, akkor megjelenik nekünk az Úr. Az Úr szeretetteljes megjelenése könnyeket fakaszt, igaz bűnbánatra indít. Kiszabadulhatunk az én és az enyém szorításából, önfeledté válhatunk, belefeledkezhetünk az Istenbe, szabadon megnyílhatunk Isten szeretete előtt, helyet adhatunk az Isten Fiának. Ha Jézus az Úr, a „mire jó nekem” nem lesz többé meghatározó kérdéskör, helyette az „én mire vagyok jó” Jézusnak, kérdéskörben szerveződhet az életünk. Ha Jézus az Úr, Isten többé nem a bűneinkről kérdez bennünket, hanem a szeretetünkről. Engedelmességünk, önfeláldozásunk aranya, imádásunk és hűségünk tömjénje és szenvedésünk mirhája, egyesítheti szívünket az Isten szívével.

Kerékjártó Mihály

Szűz Mária és az új esztendő.

Az idő az örökkévalóságra mutat, Mária pedig Jézusra. Jó, hogy vannak közvetítők, így könnyebb felismerni a mély titkokat. Léptünk egyet az évek sorában, Mária is mindig lépett egyet hitének fejlődése útján.

Minden év egy újabb próbatétel, csak a mának élő ember ábrándozik azon, hogy majd könnyebb lesz a következő év. Miért kell, hogy könnyebb legyen? Azért, hogy jobban elfeledkezzünk a mennyországról, amely az igazi hazánk? Máriához kapcsolódva egyetlen dolgot kérhetünk ma, az új év kezdetekor: Erősítse az Úr hitünket, hogy Isten mindig megújuló kihívásait, amelyeket emberek révén kapunk, hittel fogadjuk. Ha van hitünk, nincs nehéz év, ha nincs hitünk, csak nehéz év van. Persze, hitünk meg is gyengülhet, ezért kérnünk kell az állhatatosság kegyelmét is.

Sánta János

Esztendőfordulóra – Az Egyház szemben a világválsággal -
P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Év végén és az újesztendő küszöbén vissza és előre tekintünk. Hálát adunk az Istentől kapott jókért, és áldását kérjük az újesztendőre. Az elmúlt évben mindenfelé a súlyos gazdasági és erkölcsi világválságtól szenvedtek az emberek. Most is szorongva fürkészzük, mit hoz a jövő. Felmerül a kérdés: Miképpen néz szembe az Egyház a világválsággal? Paradoxonnak tűnik, de ez az igazság: ma is, mint mindig, minden nemzedéknek ugyanazt válaszolja az egyház: függetlenül a külső, gazdasági, társadalmi, politikai körülményektől, alapvetően, lényegesen ezt jelenti ki: Nincs másban üdvösség, csakis Jézus Krisztusban, ő az egyetlen üdvözítő, szabadító, ő, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.

Henri de Lubac világhírű jezsuita teológus, az egyik zsinati szakértő, akit a pápa élete végén bíborossá nevezett ki, 1942-ben egy előadást tartott éppen erről a témáról: Az Egyház szemben a világválsággal. Pontosan az imént leszögezett tételt igazolja. Folyamatban van összes műveinek kiadása 50 kötetben. Az egyik címe Paradoxes, ebben tették közzé az említett előadást, amelyből most átveszek néhány gondolatot, hiszen – paradox módon – mindig időszerű az, ami örök érvényű.

A jezsuita teológussal két pontot hangsúlyozok:

1) Minthogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, Istenember, és ő az élő kapcsolat Isten és az ember között, az Egyház, amikor Jézusra mutat, ezzel megmondja nekünk, megtanítja, hogy ki az Isten és ki az ember.

2) És minthogy Krisztus a Megváltó, aki kiengeszteli az embereket Istennel és egymás között, az Egyház ezt tanítva megmutatja, hogy az emberek miként élhetnek közösségben egymással.

Tény az, hogy a jelenlegi világválság, miként 1942-ben a bolsevista és a náci totalitarizmus előretörése idején, nemcsak a gazdasági, politikai, társadalmi életet sújtja, hanem mindenekelőtt erkölcsi válság, ahogy ezt a pápa több ízben hangsúlyozta, harmadik körlevelében pedig részletesen kifejtette. Az Egyház nem ad technikai eligazításokat, recepteket a világgazdasági válság megoldásához, de szociális tanítása révén, amely az erkölcsteológia területéhez tartozik, támpontokat nyújt a helyes, a közjót szolgáló, demokratikus választásokhoz, hogy az igazságosság és a szolgáló szeretet szellemében rendezzük közös dolgainkat.

Mindennek alapja pedig a következő teológiai megfontolás.

1) Az ember és Isten kapcsolata. A keresztény kinyilatkoztatás szerint Isten az ember saját képmására teremtette, gondolkodó és szabad lénynek. Az imago Dei, Isten képmása az emberi méltóság és az emberi jogok alapja, forrása. De az újkor kezdetétől az ember öntelten úgy kezdte nagyságát hangoztatni, hogy elfordult Istentől, akit vetélytársának kezdett tekinteni. Fokozatosan kialakult az ateizmus, istentagadás, sőt az anti-teizmus, harcos Isten-ellenesség a XIX. és XX. században. Elég, ha itt Feuerbach és Marx, illetve az „Isten halálát” hirdető Nietzschére utalunk. Ez, a magát ateista humanizmusnak hirdető irány az ember halálát hozta: mert ha az Isten halott, halott a tőle elszakadt emberek szívében, nincs többé abszolút norma, mérték, az ember túlteszi magát jón és rosszon, saját maga mértéke és bírája lesz. „Ha Isten nem létezik, minden megengedett”, mondta Dosztojevszkij ateista hőse. A XX. századi totalitarizmusok embertelensége igazolja ezt a megállapításunkat.

2) Az ember és az emberek. Az a tény, hogy minden ember Isten képmása, a hagyományos keresztény tanítás szerint alapja az emberi nem egységének. Közös az emberi természet, valamennyien Isten képmása, az Atya gyermekei vagyunk, Krisztus minden ember Üdvözítője, mindnyájunkat kiengesztelt Istennel és egymással. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy végig a történelem során, ma is, mindenütt viszályok, háborúk, testvérharcok szaggatják szét az egységet, kezdve a családokon, nemzeteken belül és a nemzetek között. Ennek pedig a bűn az oka, az önzés, a pénz- és hatalomvágy, az állati ösztönök elvadulása. Messze vagyunk attól, hogy a világot és magunkat igazán humanizáljuk! A társadalmi életben is a demokrácia még álom, vágyott eszmény. Mert a demokrácia is evangéliumi eredetű, ahogy a francia filozófus, Bergson mondta.

„Krisztus a mi Békénk”, tanítja Szent Pál. És ugyancsak ő: Krisztusban már nincs többé zsidó vagy pogány, szabad vagy rabszolga, férfi vagy nő, hanem csak megváltott ember, mindannyian testvérek és örök életre hivatottak. De a megváltás kegyelmét, a feltámadt Krisztus Lelke által kiárasztott kegyelmét be kell fogadnunk. XVI. Benedek pápa első, „Isten szeretet” k. körlevelében ezt fejtette ki Szent János első levelét magyarázva. Az isten- és emberszeretet minden törvényt összefoglal, de saját erőnkből képtelenek vagyunk az igazi szeretetre. Csak a Lélek erejében tudjuk szeretni testvéreinket. XVI. Benedek a keresztény reményről írt második körlevelében azt magyarázta a Római levél alapján, hogy meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk egészen a végső beteljesedésig, az utolsó ítéletig. A megkereszteltek már az isteni életet élik, de visszaeshetnek a bűnbe, állandó bűnbánatra, megtisztulásra van szükségünk, és a földön vándorló Egyház is reformokra szorul, hogy méltóképpen tanúskodjon Alapítójáról, Uráról. Végül a Szentatya harmadik enciklikájában konkrétebben alkalmazta említett tanítását, lelki-erkölcsi támpontokat adva a gazdasági és erkölcsi világválság megoldásához.

Természetesen, senki, a pápa sem adhat recepteket a világgazdaság és a világpolitika problémáinak gyors megoldásához. Az Evangéliumból nem lehet levezetni politikai rendszereket, szerkezeteket. De mivel a megújulás mindig nem rendszer-, hanem alapjában emberkérdés, csak az evangéliumi új emberek lesznek képesek egy igazságosabb és testvéribb világ, a szeretet civilizációja építésére.

Félelemből megölt magzatok

Ma aprószentek ünnepe van, akiket Heródes félelemből végeztetett ki. Ma emlékezünk azokra is, akik a modern félelem és a modern felelőtlenség miatt nem születhettek meg, akikkel magzati korukban végeztek. A forrás azonos.A félelem, amely nem engedi meg, hogy az élet terjedjen. Gátakat kell szabni, nehogy a fejlett világ kényelmét és élvezet-keresését veszélyeztessék.

Az abortusz és az eutanázia hozzák felszínre a legjobban, hogy erkölcs és jog nem válhat ketté. Ma divatos dolog azt mondogatni bizonyos tettekre, hogy nem erkölcsös, de jogos. Ezt súlyosan el kell ítélnünk. Hiszen így nincs megállás. Ha a jogalkotás elszakad a lelkünkbe írt erkölcstől, akkor végül is bármihez jogunk lehet, pl. arra, hogy holnaptól kézen állva lehet csak kimenni az utcára, de kicsit komolyabbra fordítva, arra is, hogy egyneműek párkapcsolatát az állam házasságnak ismerje el. Végül is, innen kezdve már azt se kellene előírni, hogy csak két ember köthet házasságot. Lehetne háromnak, négynek, vagy akárhánynak, akármilyen belső elosztásban.

Ha tombolnak is a modern Heródesek, és pénzzel, fegyverekkel, életellenes hitelkonstrukciókkal kizsigerelnek embereket, akkor se övék a végső szó.

Sánta János

Köszönöm, ó rongyos idegen!

Lesütött szemmel és lehajtott fejjel jött velem szembe, s szólt az az ember.
Teste rongyos ruhákba bújt, s szemében a fény rég kihunyt.

„Éhezem, asszonyom, ennék!”- így szólt, s mondhatom nagyon udvarias volt.
„Csak jegyeim vannak, pénz nincsen nálam, de élelmet vehetünk”- feleltem lágyan.
A hajléktalannal elindultunk csendben, s ő mondta: „Ha lesz pénzem, megadom menten.”

Szeméből sütött a reménytelenség. „Nem számít -mondtam- nem kell a fizetség.” Ahogy végigjártuk az üzlet polcait, gyermekként választott, s kért még valamit. Boldogan biztattam, vegyen csak bátran, mert életemben sok rosszat csináltam. Elment az úton, sosem feledem, mert olyat adott, ami nem volt nekem. Esélyt, hogy adjam, mit adhatok, szeretetet, kinek nem jutott, élelmet, kinek más nem adott,s, hogy jó lehessek, ahogy tudok.

Köszönöm, ó rongyos idegen, az étel közt megtaláltam a szívem, hogy lehettem én, kinek több jutott, ki a kopogásra ajtót nyitott.
Lásd, nem vagyok angyal, bár szerettem volna, lényem sok emberhez volt már goromba. És ez az idegen férfi, ki nem állt félre, eloldta az angyalt, hogy szálljon végre!

Közhelyek nélküli karácsonyt!

Jordán folyót és Tibériás tavát lehetne rekeszteni a karácsonyi közhelyekkel. Szeretet ünnepe, fenyőgallyas Kisjézuska, rendkívüli árleszállítás, különleges hitelek, tizenharmadik havi jövedelem és így tovább.

A karácsony lényegét nehezebb észre venni mint a húsvét lényegét. A karácsony könnyen alakítható saját kényünk-kedvünk szerint, mert a kis Jézust is egyszerű dolog kézbe venni. A húsvéttal nem ez a helyzet, Egy vérben ázó, keresztre feszített embertől menekülünk, a feltámadással meg nem tudunk mit kezdeni.

Karácsonykor Jézus engedi, hogy birtokba vegyük, de vigyázzunk, nem tudunk a titka elől kitérni. Mert ez csak a kezdet, amely majd nagypénteken és húsvétvasárnapkor teljesedik be.

Szelíd iga és édes teher. Most még szelíd, nagypénteken már iga, most még édes, ott már teher.

De Istennél nincs jobb pedagógus. Úgy jön közénk, hogy kedvet adjon a nehezéhez is, hogy aztán örök karácsonyunk legyen!

Sánta János

A kereszt a másik ember félkész élete

A keresztet nem szeretjük hordozni. Beleakad mindenbe és nem haladunk. Szeretnénk kiegyenesedve járni.
S végképp elrémít, hogy nem a fejünk van legfelül, hanem valami más, amit ráadásul valaki ránk rakott, vagy valahogy ránk került. A kereszt nem más mint a másik ember félkész élete, amelyet úgy látszik, muszáj cipelni. A másik ember élete nem romlott de nincs is készen.

A keresztektől időlegesen meg lehet szabadulni, de akkor felpörgünk, mint a terheletlen motor, amely önmagát hajtja szét. Csak terhelten tudunk hasznosak lenni. Mindenkinek van vontatmánya; a világból egy darabot mindenkinek lelkesítenie kell, hogy kivegye részét az üdvösség művéből.

Sánta János

Advent visszahív keresztény mivoltunk gyökereihez
P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Advent 3. vasárnapjára

Advent harmadik vasárnapjának első olvasmánya Szofoniás próféta öröméneke, amellyel bátorítja Izrael fiait, hogy ne féljenek, mert közel az Úr. Minket is gyakran gyötörnek félelmek, ezért jó hallani ezt a buzdító olvasmányt, amely képes megnyugtatni a mi zaklatott lelkünket is.

A második olvasmányban Szent Pál jól ismert buzdítását olvassuk, amelyet a filippieknek írt, de nekünk is szánt, hogy örüljenek és ezáltal jóságos emberszeretetüket ismerje meg mindenki. A boldog ember másoknak is boldogságot kíván, vagy megfordítva, csak úgy tudunk boldogok lenni, ha másokat igyekszünk boldogítani.

Az Evangéliumban Keresztelő Szent János erőteljes beszédét halljuk Szent Lukács tolmácsolásában. János nem bánt kesztyűs kézzel hallgatóságával. Mindenkinek megmondta mi az, ami akadályozza őt abban, hogy befogadja az üdvösséget. Felfigyelhetünk arra, hogy három kategóriába tartoztak ezek az akadályok: a gazdagság („akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs”); a kapzsiság (a vámosoknak azt mondta, hogy ne szedjenek be többet, mint amennyi meg van szabva); és a zsarnokoskodás (a katonáknak azt mondta, hogy ne zsaroljanak és ne bántsanak senkit). Vajmi kevés változott azóta az ember természetében: ma is ez a három bűn rontja emberek közti viszonyainkat.

Keresztelő Szent János azonban nem csak feddő szavakat intézett hallgatóihoz, hanem Istenhez hívó buzdítást is. Két nagy felhívást intézett mindenkihez: hogy éljenek Istennek tetsző életet és hogy higgyenek Jézusban.

Az Istennek tetsző életre való felszólítás Keresztelő Szent János kedvenc témája volt, nemcsak első fellépésénél, hanem később a Heródessel való vitájában is. Ebben az evangéliumi jelenetben János hithirdetése kérdések és válaszok formájában történik. Az emberek megrendülten kérdezik Jánostól, mitévők legyenek? János nyugodtan és megnyugtatóan magyarázza mindenkinek, milyen irányban haladjanak tovább. Fontos mozzanat ez a megtérés útján. Amikor Isten szava megrendít bennünket, szükségszerűen megfogalmazódik bennünk a „Mit tegyek?” kérdés. Nem elég megrendülni, lépni kell; nem elég ellágyulni, cselekedni kell.

A Jézusba való hit Keresztelő Szent János küldetésének lényege volt. Elfogadni az Evangéliumot nem jelenti csak azt, hogy ezentúl jó emberek akarunk lenni. Az Evangélium elfogadása személyes hitre késztet bennünket, ami pedig Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Ekkor viszont Jézus hív és küld bennünket, úgy, mint annak idején a Saulból megtért Pált indította apostoli útjára. Sok mai kereszténynél mintha nagyobb hangsúlyt kapna a személyes hit, mint az erkölcsi magatartás. Keresztelő Szent Jánosnál a sorrend fordítva volt: előbb kellett megváltoztatni az erkölcsi magatartást, hogy azután visszhangra találjon a szívünkben a hit hívása.

Van a vasárnapi Evangéliumban egy érdekes ellentmondás. Az egész jelenetből világos, hogy Keresztelő Szent János örömet akart sugározni az emberek felé a közeli megváltás miatt. Ezt hirdette szóval, de ezt hirdette jelképes tettekkel is, pl. amikor vízzel keresztelt a bűnbánat jeleként. Ennek ellenére szavai a farizeusok lelkében nem örömöt, hanem nyugtalanságot idéztek elő.

Fontoljuk meg, hogy mi történik a mi lelkünkben a mostani evangéliumi igék hallatán: örülünk Jánossal, mivel közel van az Úr, vagy nyugtalanság lepi meg lelkünket, mint a farizeusokét, mert akaratlanul is arra gondolunk, hogy sok mindent el kellene hagynunk, másként kellene tovább élnünk és viselkednünk, ha Jézus tanítványai akarunk lenni? Ne ijedjünk meg akkor sem, ha nyugtalanságot tapasztalunk, mert ez azt jelenti, hogy mi már sohasem élhetünk úgy, mintha nem találkoztunk volna Jézussal. A keresztségben Jézus mindörökre magába ojtott bennünket, Övéi vagyunk és ezért nyugtalan a szívünk, ha eltávolodunk Tőle. Keresztelő Szent János hozzánk is szól és hív bennünket, hogy térjünk vissza keresztény mivoltunk gyökereihez, Keresztségünk kegyelméhez, hogy térjünk vissza az Úr Jézushoz, aki azért jött, hogy az Atyához vezessen bennünket.

Örömmel hirdetni Isten szeretetét
P. Szentmártoni Mihály elmélkedés Advent 2. vasárnapjára

Advent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.

A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az Apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.

Az Evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.

Ez az Evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.

Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk, és amikor Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.

Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bizalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy Szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.

Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az Evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nem csak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk.

Álljunk meg egy pillanatra a mai Evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.

Gyermeki lélekkel

Már évekkel ezelőtt olvastam Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek című könyvét. A könyv arról szól, hogy két egykori barát, akik együtt jártak katonai iskolába, és együtt kezdték meg szolgálatukat, több mint negyven év után találkoznak és átbeszélik az egész éjszakát. Egyikük úgy gondolja, sőt azzal vádolja a másikat, hogy barátja meg akarta őt ölni, elcsábította feleségét, tönkretette egész életét. Hajnalra a gyertyák csonkig égnek, de az igazság mégsem derül ki.

A mai naptól kezdve mi nem esténként gyújtjuk meg gyertyáinkat, hanem hajnalban. Gyertyáink nem kialszanak, hanem a karácsony ünnepéhez közeledvén egyre többet gyújtunk meg belőlük. Nem sötét szobáinkban üldögélünk, hanem a hajnali misére sietünk. Nem a magunk igazát keresve akarunk reggelig beszélgetni, hanem azt a Jézus Krisztust szeretnénk hallgatni, aki Igazságnak nevezte magát (vö.: Jn 14,6).

A mai nappal elkezdődött az advent, a karácsonyi előkészület ideje. Ha másról nem, de a templomi adventi koszorúról mindenképpen észrevesszük. A mi koszorúnk hagyományos. Nem követi a divatot, nem trendi. A napokban olvastam, hogy az egyik magyar városban adventi kiállítást tartottak, amelyen a virágkötőknek és nagyközönségnek bemutatták az idei adventi trendet és kínálatot. Az adventi és karácsonyi díszítések színes kavalkádjában volt még háromszög alakú adventi koszorú is, de a kör alakúakon is mindenféle színű és formájú gyertyák sorakoztak, némelyiken akár nyolc is. Már majdnem elkezdtem örülni, hogy legalább gyertyát tesznek a koszorúra és nem Aladdin csodalámpáját, amikor az egyik képen felfedeztem egy koszorút, amelyen piros LED-es égők világítottak. Újból igazoltnak láttam, hogy a fantáziának az ízléstelenség sem szab határt. Ennyire talán nem kellene tágan értelmezni az adventi koszorú fogalmát.

Mi nem vagyunk trendik, nekünk csak egy hagyományos, fenyőágakból készült koszorúnk van négy gyertyával. A bűnbánati időre emlékeztető három lila gyertyából egyet már meg is gyújtottunk. A harmadik vasárnapra, az öröm vasárnapjára rózsaszín gyertya szokott lenni, de ettől mi annyiban eltérünk, hogy az 1957-ben, advent harmadik vasárnapjára virradóra meggyilkolt Brenner János atyára emlékezve piros színű gyertyát használunk. Az ő boldoggá avatásáért imádkozunk minden szentmise végén. Az advent nem divat kérdése. Ilyenkor Jézus jövetelét, születését várjuk. Ővele szeretnénk találkozni, felé sietünk. És ez így van minden esztendőben, teljesen függetlenül attól, hogy éppen mi a divat, függetlenül attól, hogy gazdasági világválság-e, s függetlenül attól, hogy influenzajárvány van-e. Minden adventben, idén is Jézus születésére szeretnénk felkészülni, mert erre szolgál az adventi idő.

Most, az első adventi vasárnapon szeretnék külön is szólni a gyermekekhez. Tudom, hogy minden gyerek türelmetlenül várja már a karácsonyt. Sokan bizonyára kaptak szüleiktől adventi naptárat, amelynek ablakocskáit napról napra fel lehet nyitni. Kérlek benneteket: ne legyetek türelmetlenek! Tanuljátok meg azt, hogy milyen jó csendesen, türelmesen várni Jézust! Azt is tudom, hogy minden gyermek szeretne szép ajándékot kapni. Nagyobbat és szebbet, mint a korábbi években. Kérlek benneteket: ne legyetek telhetetlenek! Idén sajnos sok családban várhatóan szegényebb lesz a karácsony, s talán az ajándék is kevesebb lesz, s lehet, hogy a karácsonyfa is kisebb lesz. De ez nem baj. Ne ezekre a külső dolgokra figyeljetek, hanem arra a szeretetre, amit szüleitektől kaptok, és arra a szeretetre, amit a kis Jézustól kaptok!

A felnőttek karácsonykor mindig visszaemlékeznek gyermekkoruk boldog, szép ünnepeire. Ti nem emlékeztek vissza, mert ti most vagytok gyermekek. Ti majd sok év múlva fogtok visszaemlékezni a mostani időkre. Tegyétek valóban széppé a jócselekedetekkel ezt az adventet, hogy később örömmel emlékezzetek vissza rá! Imádkozzatok azért, hogy a ti szívetekben és minden ember szívében megszülessen Jézus, a betlehemi Gyermek!

Horváth István Sándor

Advent kezdete

Újra itt van az Úrjövet időszaka, és újra ugyanúgy el is fog menni, mint tavaly, vagy tavalyelőtt? Néha félünk az ünnepléstől, mert túl gyorsan az utána következő hétköznapok sodrására gondolunk, és rossz ez így, hogy se az ünnep, se a hétköznap nem olyan hosszú, hogy kialakuljon egy normális emberi életritmusunk.

Karácsony előtt már annyi a csillogás, hogy mire odaér a naptár, talán már bele is untunk. Ezen lehet bánkódni, de ha jól meggondoljuk, talán nem is baj ez: mert legalább szentestére már eltűnik minden oda nem való csillogás. Csak szelíd és természetes fények jelzik, épphogy áttörve az évszázados sötétséget, hogy megjött a fény forrása.

Gyönge ez a fény, vagy inkább csak egy-két lelkes hírvivő szava jut el Heródes fülébe: Heródes reakciója viszont katapultálja az eseményeket: „Kiirtani minden kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket!” Ha neki valódi uralma van, akkor mitől fél? Ettől a kis bébitől, aki édesen szunyókál anyja ölén.

Minden testvérünk tudja, hogy mennyi vaj van a füle mögött! S félelmünk oka leginkább a bűneinkbe való belecsontosodás. Pedig a karácsony a hajlékonyság ünnepe, a Szentlélek erejében új élet indul el Máriától, aztán húsvét még hajlékonyabbá teszi az embert: Isten, aki minden merevségünket legyőzve a Feltámadottat megmutatja nekünk, erőt ad, hogy a bűn görcsétől a szeretet oldottságáig eljussunk.

Sánta János

Szentmártoni Mihály S. J. elmélkedése Advent 1. vasárnapjára


HINNI ISTEN ÍGÉRETEIBEN

(Jer 33, 14-16; 1 Tessz 3, 12-4,2; Lk 21, 25-28.34-36)

Advent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.

A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.

Az Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.

Advent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be. Az adventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.

Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.

Adventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Advent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?

Adventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás Advent és Karácsony között. Advent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.

Advent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.

Megbocsátás és bocsánatkérés

Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.

Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.
Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot.

Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra.

Sánta János

Hogyan gyónjunk?

Lelkipásztorok részéről sűrűn elhangzik, hogy azok gyónnak, akiknek nem kellene, és azok nem gyónnak, akiknek kellene.

Persze, ez így igencsak sarkos, mert mindenkinek kell gyónnia, de elgondolkodtató tény, hogy hazánkban a katolikusoknak kb. 10 százaléka jár rendszeresen templomba, és közülük se mindenki igényli a bűnbánat szentségét. Magyarázni mindent lehet, de mindennek az ellenkezőjét is, így jobb, ha magunkba nézünk, mint a tékozló fiú, és ne várjunk addig, hogy a moslék mellől kelljen felállnunk. Isten képe nem tűnik el senkiből, csak a világ számtalan hatása mélyre döngöli.

Ha papként egy idegennel találkozom, már többször megtapasztaltam, hogy két dolog ugrik be nekik: a papi nőtlenség kérdése, a másik viszont az, amely nagy jel: „Nekem annyi bűnöm van, hogy több pap se lenne elég, hogy feloldozzon!” Ez a megszólalás már előszobája annak, amit a tékozló Fiúnál úgy írnak le, hogy magába szállt. Persze, lehet, hogy csak utána száll magába, ha már elment onnan a pap, és az is lehet, hogy nem jut tovább: Leszáll, aztán ott marad. Napokig, évekig, ki tudja, meddig.

A gyónáshoz az is kell, hogy ne maradjunk leszállva, hanem keljünk fel és menjünk a kegyelem forrásához Jézushoz, akit a gyóntató pap képvisel.

Sánta János

Tudás és szeretet

Szépen hangzik a modern ember vágya, tudjunk minél többet. Tudás-alapú társadalomról beszélünk. Ez helyénvaló, de a tudás szeretet nélkül szárazzá, hűvössé, egymás idegenjeivé teszi az embereket. Aki tud valamit, az nem azonosul vele, hanem távolról néz rá. Meredeken hangzik, de igaz, leginkább az ördög tud mindent, hiszen látja Istent, és ismeri az ember erős és gyenge pontjait is. Szóval mindent tud, de semmit sem szeret. Istenben az a csodálatos, hogy egyszerre tud és szeret. Három személlyé válik, az Atya a Fiúra a Szentlélekben néz, és viszont, de mégis, a szétesés legkisebb veszélye nélkül, mert a szeretet összetartja őket. Ilyennek kellene lenni nekünk is, és akkor belátnánk, a tudás nem száraz adathalmaz, hanem élő kapcsolat egymással. Amennyiben kívülről nézek valamit és valakit, annyiban ismerem, amennyiben azonosulok vele, annyiban szeretem.

Sánta János