Ki volt Dr. Gyökössy Endre?

Dr. Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológust, Isten öreg bojtárjának is nevezték, de legnépszerűbb neve, Bandi bácsi volt. Mi több, ő is így nevezte saját magát. Ezért választottuk rovatunknak a:„Bandi bácsi üzenetei”, címet. Hisszük és reméljük, hogy Bandi bácsi üzenetei, hívőnek hitetlennek egyaránt, hasznos útmutatást adnak, ebben a világban, ahol mind több az útvesztő. Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. (Jn 14,6). Bandi bácsi egész életét annak szentelte, hogy ezt az utat, megmutassa másoknak is.

Gyökössy Endre, Budapest-Rákospalotán született 1913. február 17-én. Édesapja, id. Gyökössy András, jogász volt. Elemi iskoláit Újpesten végezte, majd ugyanott a „Könyves Kálmán” gimnázium hallgatója lett. Érettségi után Nagykőrösön tanítói oklevelet szerzett. A budapesti Református Teológia elvégzés után 1939-ben szentelték lelkésszé és a Kálvin téri református templomban kezdte meg szolgálatát.

Két doktorátusa is van, egy bölcsészeti és egy pszichopedagógiai. A baseli (Svájc) egyetemen Karl Barth és Emil Brunner, neves professzorok mellett a többek között egyházjogot és pasztorál-pszichológiát is tanult. Mivel mindig is azt volt a véleménye, hogy a lelkész ne csak prédikáljon, hanem lelkileg is közelítse meg az embert, ezért később a gyakorlati teológia kutató professzora is lett. 1941-ben házasodott meg Baselben. Házasságukból öt gyerekük született. Közülük kettő meghalt.

Dr. Gyökössy sohasem ragaszkodott a titulusainak tiszteletben tartására. Legjobban szerette, ha Bandi bácsinak hívják, mi több ő saját magát is úgy nevezte. Voltak, persze akik - talán a valamivel tisztelettudóbbnak hangzó - „Isten öreg bojtárjának” nevezték. Több évtizedes munkásságát, gyakorlatilag lehetetlen összegezni. Szolgálatának legfőbb ismérve, lehajolni az elveszett emberhez, nem csak a szószékről beszélni hozzá.

Külön tanulmányt lehetne írni irodalmi teljesítményéről. Hihetetlen egyszerűséggel ír, még a legbonyolultabb teológiai kérdésekről is. Írói munkásságának, két fontos tulajdonságát emelhetnénk ki. Először is, minden írása azt bizonyítja, hogy igenis lehet beszélni, írni a keresztény élet minden területéről, anélkül, hogy bármelyik felekezetet elmarasztalnánk. Másodszor, Bandi bácsi – Jézushoz hasonlóan – soha nem a bűnöst ostorozta, hanem éppen ellenkezőleg, az Istentől elrugaszkodott ember gyötrődései iránti érzékenységéről tanúskodik.

Ugyanakkor – és ezzel egyáltalán nem leszünk tiszteletlenek emlékének – Bandi bácsi igazi vagány ember volt, és öregségére is az maradt. A rendszerváltás után egyszer felkérték, mondjon beszédet a Parlamentben. Ott minden bizonnyal mindenki azt várta tőle, hogy mézes-mázas szavakat fog használni. Ő viszont hű maradt önmagához, és jól odamondogatott a honatyáknak.

Idézem szavait:

„Ott ezt mondtam a Tisztelt Háznak: Szenvedjétek el egymást szeretetben! Ha láttátok volna, hogy kapták fel a fejüket az emberek! Igen, mondtam, képviselő uraim, ez még önökre is vonatkozik. Hogy egymás másságát elszenvednénk. Mert ha ezt képesek megcsinálni, ha elfogadják a másikat, ha készek a párbeszédre, akkor abból a másiktól talán valami hasznosat is meríthetnek, és beépíthetik a saját életükbe.” Hát ez volt Bandi bácsi!

Bandi bácsit, életében csak egyetlen egy vád ért, éspedig, hogy túlságosan ökumenikus beállítottságú. Mondhatnám, ő ezt a “vádat” örömmel elviselte. Soha nem titkolta, hogy baráti körének nagy része éppen a katolikus papság köréből verbuválódott. Bandi bácsi szavaival élve, legtöbb ember azt sem tudja, hogy a katolikus szó, valójában az egyetemes, vagy általános fogalmat fedi. 1980 óra „papíron” nyugalmazott lett, de mint ő maga is mondotta, nyugdíjas lelkész pedig nincsen! Az vagy az élete végéig lelkész, vagy soha nem is volt az!

Dr. Gyökössy Endre. lelkész-pszichológus és professzor, 1997. november 20-án költözött el az örökkévalóságba. Utolsó földi útjára 1997. december 6-án kísérték.

Talán semmi sem szőtte át Bandi bácsi szolgálatát annyira, mint az a „felfedezése”, hogy Jézus volt az egyetlen valláslapító, Aki az AGAPÉ szeretetet hozta és gyakorolta a világban. Ez az a szeretet, ami hétköznapi nyelven nem jelent mást, mint, hogy. „Akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz engem”! Hogy ezt az elvet mennyire magáévá tette Bandi bácsi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Kol 3,13. alapján felállított hitvallása:

„Szenvedjétek el egymást szeretetben”

- Ez az én alapigém.
Lényem és szolgálatom alapdallama ez az ige.
Tulajdonképpen ezt kellene ráírni a síromra, ha egyszer meghalok.
Mert a Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült.
Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem
Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud
igazán szenvedni, aki szeret.
Jézusról beszéljek? A keresztjéről?
Olyan nagyon szenvedett - mert olyan nagyon szeretett!
Életét adta érettünk a kereszten.
Maradjunk annál, hogy az Ő követője,
a Homo Christianus csak azt az életet követheti,
amelyet Gazdája bemutatott.

Arnold Ernő

Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok

Beszélgetés Herendi János bátaszéki plébánossal


Pappászentelésének 45. évfordulóját ünnepli Herendi János apátplébános. Papi szolgálatának csaknem fél évszázados idejéből 40 évet töltött jelenlegi szolgálati helyén, a Tolna megyei Bátaszéken. Az alábbiakban a Herendi János apátplébánossal készített beszélgetést olvashatják.

Már messziről hívogat a sík terepen elterülő község templomának tornya, mely kecsesen, méltósággal magasodik Bátaszék központjában. Nemcsak a tornya emelkedik ki a város képéből, hanem a település első embereinek munkája is messzi földön híres. Az elmúlt évtizedekben szemmel láthatóan kivirágzott a város egyházi élete. Plébánosa idén ünnepli papszentelésének 45. évfordulóját. A papi szolgálatból 40 évet töltött Bátaszéken, ahol egyházi és világi munkatársaival, segítőivel közösen építették az egyházközséget. Herendi János plébános, aki az említett évfordulókon kívül ebben az évben tölti be 70. életévét is, kiemelte, hogy munkáját minden esetben a mellette álló önzetlen emberek segítették. De nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az együttműködéshez minden esetben szükség van egy jó vezetőre is, aki összefogja a különböző helyről, különböző habitussal megáldott embereket.

Az alábbiakban a 40 éves papi szolgálatról, az azt megelőző hivatásébredésről, illetve a bátaszéki egyházközségről olvashatnak.

– Honnan, milyen indíttatásból forrásozott a papi pálya?

– Vallásos nevelés kaptam, de ráhatás nem volt szüleim részéről. Hetedik, nyolcadikos koromban Dunaszekcsőn Némedi Ferenc volt a káplánunk, aki tudott bánni a fiatalokkal. Eljött velünk focizni, korcsolyázni jártunk, horgásztunk. Bár jártam ministrálni elsős korom óta, de a káplán úr volt az, aki jobban hozzásegített a papi pályához. Mohácson kezdtem a gimnáziumot. Egy alkalommal Cserháti József püspök a pécsi kispapokkal kirándulást tett az egyházmegye területén, akkor találkoztam vele. Mikor Dunaszekcsőre értek, elbeszélgetett velem. Kérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni a bencés gimnáziumba. Elvitt Győrbe, szerzett lakást is nekem, mert csak az elsősöknek volt kollégium. Azok, akik menet közben csatlakoznak, családokhoz kerültek. Ott aztán tovább érlelődött a gondolat, hiszen bejártunk a szemináriumba havonta. Cserháti püspök megbízott felsőbb éves kispapokat, akik velünk, bencés diákokkal tartották a kapcsolatot. Így a gimnázium után mindjárt a szemináriumba kerültünk.

– Teológián belül melyik szakághoz kötődött legjobban?

– Az egyháztörténelemhez. Bár aki tanított minket, azzal kezdetben volt egy kis nézeteltérésünk, de aztán ez megszűnt, és elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa lettem. Azt mondta, hogy aki nem akar vizsgázni, az a beszámolókból kaphat egy jegyet. Én jelentkeztem, hogy nem akarok vizsgázni. Erre ő: magának vizsgázni kell, mert én ki akarom buktatni. Szemtelen voltam, és azt mondtam, hogy akkor elmegyek újságírónak. Melyikbe? – kérdezte. – A Ludasba. – Oda való maga. Mért nem megy most? – Mert még egy kis anyagot gyűjtök a tanár úr óráján. Nem mondom, hogy megtorolta, de keményen megizzasztott a vizsgákon. Később aztán rendeződtek a sorok és már kedvelt engem.

– Mennyire maradtak meg a szemináriumi kapcsolatok?

– Mi voltunk a legkisebb évfolyam. 1959 után, mikor szétrúgták a budapesti akadémiát, nemigen küldtek oda újonnan felvett kispapot. Mindig jöttek-mentek, de végeredményben öten voltunk, akik együtt kezdtük és végeztük. Vagyunk még négyen, amiből ketten aktívak vagyunk. Kapcsolatom két győri és egy fehérvári atyával tart ma is. Évente igyekszünk összejönni, telefonon viszont gyakran beszélünk.

– A szentelés után rövid időn belül, öt év után került Bátaszékre. Hol töltötte előtte papi szolgálatát?

– 59 napot töltöttem nyáron a bonyhádi plébánián szentelésem után. Itt meghalt egy idős káplán. Cserháti püspök első szenteltjeként kerültem ide. Onnan elkerültem Tevelre, Simontornyára és Himesházára. Majd innen 1970 nyarán helyeztek Bátaszékre. A napokban számoltam helyeimet, mert olyan rövid idők voltak. A leghosszabb időt Himesházán töltöttem, közel három évet.

– Milyen helyzet fogadta Bátaszéken?

– Ettől a helytől fáztam. Tíz évvel idekerülésem előtt a káplánt, plébánost és a református lelkészt elvitték, börtönbe zárták koholt vádak alapján. Mindegyik ’63-ban szabadult. A református lelkész mesélte, hogy az én plébánosom tartotta benne a lelket. Mindig azt mondta: „egyszerre jöttünk, egyszerre megyünk”. Így is volt. Elég kemény plébánoshoz kerültem. Nem ahhoz, akit elvittek, hanem egy korábbihoz. Szinte évente két káplán cserélődött nála. Beteg ember volt. Háromszor volt infarktusa. ’74-ben meghalt. Utána visszakerült decemberben az a plébános, akit innen elvittek. Ő kétszer volt életében börtönben. Ez meglátszott az egészségi állapotán. 1984-től 86-ig, haláláig a bátai plébánián élt. Egy családnál lakott, akik gondozták.

– Ezek szerint egyedül végezte a plébánia ügyeit.

– Volt amikor volt káplánom, kezdetben Sebestyén Ferenc, aki autóbaleset áldozata lett. Az ő emléke 25 év után még ma is él. Rajta kívül Kövesdi János, Pál József és Cziglányi Zsolt szolgáltak itt.

– Milyen volt a hívők közössége, amikor idekerült?

– Sokkal többen voltak, mint most. Ragaszkodtak a paphoz. Igyekeztek mindenben segíteni akkor is és most is. Őket megrázta az, amikor egyik pillanatról a másikra elvitték a plébánost. Különféle dolgokat híreszteltek, amik valótlanok voltak. Én azt hiszem, ez azért volt, hogy ’56 után őket, akik semmit nem csináltak, el tudják hallgattatni azok, akik a forradalom idején hangadók voltak, majd később „kabátot váltottak”.

Kezdetben, amikor idekerültem, előző hittanbeíratásnál mindössze 16 iskolást írtak be. Ilyen nyomás volt. Mondták, hogy majd kivizsgálják, de mivel már elmúlt a történet, nem tettek semmit. Ekkor kezdtük a templomi hitoktatást. Nemigen örültek. Amikor a Sebestyén Feri idekerült, biciklizni vitte őket, kirándultak, ez szemet szúrt másoknak, mert a gyerekek csüngtek rajta, szerették. Szívesen jöttek hittanra.

– Mit tekintett fő lelkipásztori tevékenységének?

– Mikor kikerültem a szemináriumból, ott is megkérdezték, és mondtam, hogy a fiatalokkal való foglalkozás és az idősek, betegek látogatása. Már ott közölték, hogy ez a legnehezebb feladat. Annak idején az iroda is rám maradt. Nem volt könnyű időszak.

– Amióta megismertem Bátaszéket, folyamatosan azt látom, hogy épül szépül. Mik voltak a legjelentősebb munkák?

– A templom teljes renoválása, az ablakok és torony kivételével. Állandóan beázott. Német segítséggel sikerült a nagy munkát elvégezni. Új tetőt kapott, majd következett a belső festés, az oltárok felújítása és legutoljára az orgona 4 évig tartó restaurálása. Ennek most volt a megáldása.

– Mennyire összetartó népek a bátaszékiek?

– Nagyon összefognak. Amikor segítséget kérünk, akkor az egyházközség és az önkormányzat is jelentős szerepet vállal. A mostani ünnepségben is jelenetős szerepet vállalt a polgármester. Ő találta meg azt a forrást, amely lehetővé tette, hogy a Duna-Mecsek Alapítvány támogatást adjon. Bármikor munka van, jönnek az egyházközségi tagok is és segítenek.

– Milyen közösségek vannak itt a plébánia területén?

– Ifjúsági közösség nincs, a legélőbb a Cursillo. Nagyon sokan részt vesznek benne. Havonta van összejövetelük. Valamikor külön volt férfi és női csoport, de összevontuk őket. Ők azok, akikre az egyházközségben mindig lehet számítani. Minden munkában vezető szerepet játszanak, Bognár Jenő polgármesterrel egyetemben.

– Mióta működik?

– Tavaly ünnepeltük a 75. évet, melyet megszakítás nélkül élt túl. Van még a kántorunknak egy ifjúsági kórusa is, akiknek hetente tart próbát. Ők a havi diákmisén szerepelnek. Ezenkívül van egy Kolping Egyesületünk. Sajnos kevés az utánpótlás, nincs fiatal, akikre lehet számítani. Kezdetben nyugatiak támogatták: a németek küldtek ruhákat, traktorokat. Cserkészettel is próbálkoztunk, de ahhoz kellene egy megszállott vezető. Bátaszéken nem volt régen cserkészet, így sajnos nincs olyan idősebb ember, aki vállalná a diákok terelgetését, és évtizedes tapasztalataival összefogná a cserkészeket.

– Ide tartozik a bátai Szent Vér kegyhely. Régen rendkívül látogatott hely volt. Ma milyen népszerűségnek örvend?

– Sudár apát úr idejében feltámasztotta a kegyhelyet. Most úgy vagyunk, hogy jönnek szombaton is Vácról. Évente megtartjuk a búcsút, és vannak zarándok, akik bejelentkeznek. Probléma az, hogy nincs önálló papja Bátának. Bár hozzáteszem, nem is tudná ma eltartani.

– Van-e remény, hogy ha bekapcsolódik a Magyar Zarándokútba, akkor fellendül?

– Igen. A Kolpingnak van három vendégszobája, nappalival, társalgóval, konyhával, vizesblokkal. Ez alkalmas lehet a szállásadásra. Itt Bátaszéken megszűnnek az óvodák, központi óvoda lesz. Az a terv, hogy az egyik óvodából vendégfogadó lesz. Bízom benne, hogy ez segíteni fogja a bátai Szent Vér-kegyhely látogatását, hisz Magyarországon az egyetlen Szent Vér-kegyhely, és Európában is csak 5-6 van.

– Papi jelmondata mennyire kísérte végig papi pályafutását?

– Szent Páltól vettem az idézetet: „Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok.” Megkérdezték a szemináriumban, hogy mit akarok ezzel: azt, hogy soha ne bízzam el magam. Ami vagyok, az Isten kegyelméből van és nem a saját okosságomból, bölcsességemből. Hálát adok mindenért, amit kapok. Azért is, hogy mindig olyan munkatársaim voltak itt Bátaszéken, akik segítettek és ötletekkel álltak elő, és nemcsak előálltak, hanem tették is a dolgukat.


2010. Június. 14

Az igazság szabaddá tesz

Kegyetlenül megkínozták, mielőtt a duzzasztóba dobták


A lengyel kommunista rendszer emblematikus áldozata, Jerzy Alfonz Popiełuszko atya (1947-1984) élete máig érzelmekkel teli emlékeket ébreszt a lengyel társadalom többségében. Varsó egyik külvárosában, a zoliborzi templom kertjében lévő sírját a kegyetlen kivégzése óta eltelt 25 évben a helyi plébánia számításai szerint mintegy 18 millió zarándok látogatta meg.

Ha választ akarunk kapni arra a kérdésre, minek tulajdonítható ez a nem mindennapi vonzerő, választ kell keresnünk arra a kicsit sem egyszerű kérdésre, miért kellett ezt a szelíd mosolyú, halk szavú fiatal lengyel papot oly kegyetlenül meggyilkolnia a kommunista rezsimnek.

A kérdés genezise a Szolidaritás mozgalom idejére vezethető vissza, amikor is a varsói kohóüzemet elfoglaló sztrájkoló munkások katolikus papot kértek maguk közé. Kérésük a zoliborzi Szent Kosztka Szaniszló-plébániára futott be, ahol Bogucki plébános mintegy véletlenszerűen azt a papot - vagyis Popiełuszko atyát - küldte el közéjük, aki épp szabad volt aznap. Jerzy atya ekkor még nem sejthette, hogy e pillanattól kezdve a munkások közül szimbolikus és valóságos értelemben sem tér már vissza eddigi papi életviteléhez.

Az 1981-es hadiállapot bevezetése, a Szolidaritás szabad szakszervezet legaktívabb tagjainak internálása és bebörtönzése után a kommunista hatalom úgy vélte, végleg sikerült kiiktatnia legveszélyesebb politikai ellenfelét. Ezt követően legfőbb ideológiai ellenségét az egyházban vélte felfedezni, ahol a papok nem maradtak a templom falai között, hanem a társadalmi élet szervezésének fő katalizátoraivá váltak.

A lengyel egyház ezen szerepét erősítette II. János Pál 1983-as második lengyelországi zarándokútja, amelyet rendkívüli erővel hatott át a pápai jelmondat: "Ne féljetek", illetve ennek evangéliumi eredete: "az igazság szabaddá tesz titeket". Popiełuszko atya s számtalan paptársa mindezt a templomok szószékéről úgy adta tovább, hogy "az igazságot nem lehet börtönbe zárni és elpusztítani, mert az igazság maga az Isten". Az erőszakkal szétvert Szolidaritás-struktúrák helyét egyre bátrabban az egyház vette át, amely erőszakmentes ideológiát és a szeretet hatalmát hirdetve egyre valóságosabb alternatívájává vált az erőszakszervezeteire támaszkodó államhatalomnak.

Megszervezte az üldözött és bebörtönzött ellenzéki aktivisták családjának rendszeres segélyezését. Szakmai kollégiumokat hozott létre, amelyek jogi, gazdasági, tudományos és egyéb szinteken foglalkoztak a társadalom legégetőbb kérdéseivel. Alapítványokba tömörítette a szabad idejükben társadalmi munkát vállaló laikusokat. Soha még annyi értelmiségi, művész és ismeretterjesztő előadó nem kapcsolódott be az egyház életébe, mint ezekben az időkben. A templomok megnyitották kapuikat, s az istentiszteletek után rendszeresek voltak a történelmi, irodalmi előadások, koncertek.

A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének feltáró munkája alapján tudjuk, hogy a regnáló párthatalmat besúgói jelentések tömkelege figyelmeztette a növekvő veszélyre. A hadiállapot bevezetését elhatározó és az országot irányító botcsinálta pártkatonákból álló tábornoki kar nem késlekedett a szükséges következtetés levonásával. A levéltári dokumentumok szerint egy belső párthatározat már 1983-ban a lengyel állam legnagyobb ellenségének nevezte az egyházat, s a Szolidaritás betiltása után leginkább annak likvidálására törekedett. Jaruzelski tábornok egy belső tájékoztatón azt mondta, ezer papot egyszerre nem zárhatunk börtönbe, mert az feltűnő lenne. Talán még százat sem. Kezdjük tehát a legveszélyesebbekkel...

1984-ben Popiełuszko nevét már az ország öt, a pártra és a hatalomra nézve legveszélyesebb ellenséges papja neve között találjuk. Állambiztonsági aktája "Popiel" fedőnév alatt egyre vaskosabbá válik. Hemzsegnek körülötte a provokátorok, besúgók. Ő és paptársai zaklatásához a hatalom minden eszközt felhasznál. Ha a szép szóval kezdett meggyőzési, beszervezési kísérlet nem hoz eredményt, következik a brutális fenyegetési, zsarolási és megfélemlítési hullám. 1984 januárja és júniusa között tizenháromszor idézték be kihallgatásra, és kétszer tartóztatták le. Egy éjszaka Popiełuszko atya ablakán keresztül téglára erősített bomba vágódott és robbant szobájába. Életét az mentette meg, hogy ágyát korábban egy másik szobába helyezte át.

A törékeny fizikai alkatú Jerzy atya ekkor válik lelki értelemben véve is bámulatos teherbírású, karizmatikus vezetővé. Miután saját bőrén tapasztalhatja meg a hatalom embertelen módszereit, még jobban megnövekszik a hasonló sorsban részesülők iránti együttérzése. Azok oldalára állt, akiket a hadiállapot bevezetésével a triumfáló erőszakapparátus végleg legyőzöttnek tekintett. A szabadságért és az emberi jogok kivívásáért elbukók mellé. Életvédő mozgalmat indított. Jogi tanácsadást szervezett, olyan kiadványt állított össze, amelyben "viselkedési mintát" adtak a rendőrség által letartóztatottaknak. Neves személyiségek (írók, tudósok) jelenlétét szervezi meg a munkások ellen indított politikai perek során, s személyesen jelenik mindenütt, ahol megaláztatás, üldöztetés ér bárkit is.

Szentmiséire az egész országból érkeztek küldöttségek. Kibomlottak a betiltott Szolidaritás Szakszervezet zászlói, ellenállásra biztató röplapok szálltak a levegőben. A tömeg a templom előtti teret, majd a környező utcákat is betöltötte. A hatalom mindezt tehetetlen dühvel szemlélte. Miközben Popiełuszko atya azt hirdette, hogy "a rosszat jóval" kell legyőzni.

Az országban egyre több helyre hívták misézni, lelkigyakorlatra, s ő minden meghívást vállalt, hogy az embereknek elmondhassa: "a szeretetben kell erőssé válnunk". Útjain végig nyomában volt a titkosrendőrség, balesetet álcázva két alkalommal is az életére törtek.

A kommunista vezetők papok eltávolításával akarták bebiztosítani a párt ideológiai főhatalmát. Kizárt dolognak tartották annak a lehetőségét, hogy az egyház bármilyen téren alternatívát képezzen az egypártrendszerrel szemben. Megerősítették az ügynökhálózatot. Az 1980-as években a lengyel BM közel százezer fizetett besúgóval figyeltette a rendszer ellenségeinek ténykedését. Aki - mint Popiełuszko tette - átlépett egy határt, meg kellett büntetni, de rajta keresztül az egyházra is le kellett sújtani. Áthidaló megoldásként ekkor merült fel Popiełuszko atya Vatikánba való kiküldésének lehetősége. E felvetésre azonban szelíd, de határozott hangon ő maga válaszolt. "Itt van a helyem, ha feljebbvalóim erre utasítanak, engedelmeskedem, de én magam áthelyezést kérni sosem fogok senkitől."

A likvidálására vonatkozó utasítás a hatalom legfelsőbb vezetőinek asztalán került jóváhagyásra. Az ellene bevetett utolsó ilyen akció végén, 1984. október 19-én az elrabolt, majd kegyetlenül megkínzott és meggyilkolt Jerzy atya zsákba gyömöszölt testét egy hídról a Visztula egyik vízduzzasztó medencéjébe vetették. Holttestét október 30-án emelték ki. A hatalom amolyan tessék-lássék alapon rendezett egy tárgyalást vélt vagy valós gyilkosai ellen. Alacsony beosztású rendőröket ítéltek el néhány évre, majd jóval büntetésük letöltése előtt amnesztiával szabadon engedték őket. Valójában ma sem derült fény arra, kik irányították megölésének véres akcióját. Mikor, hol és pontosan milyen körülmények között szenvedett vértanúhalált, s e gyilkosságban mekkora része volt a lengyel, illetve a szovjet titkosszolgálatnak, a KGB-nek. Az életével foglalkozó lengyel szakértők nem sok esélyt adnak arra, hogy ezekre a kérdésekre valaha is választ kaphatunk.

Hívei a halála után egyre szélesebb körben ismerték fel: Popiełuszko atya életáldozata nem csupán egy emberi elhatározás következménye, hanem az isteni gondviselés különleges ajándéka volt a lengyel nemzet számára. Vértanúi áldozatának elvetett magja így százszoros termést hozott nemzete számára. Rakowski akkori lengyel miniszterelnök mindezt látva egy pártaktíván nem véletlenül jelentette ki: "Ennek a papnak a halála még sokba fog kerülni nekünk." S valóban, a lengyel pártállam napjai Popiełuszko kivégzése után katonai mérőszalagként rövidültek.

Kultusza példátlan gyorsasággal terjedt. Jelenleg Lengyelországban 21 iskola és 81 közterület (utca, tér) viseli nevét. Mintegy 88 emlékművet (vagy keresztet), illetve 21 szimbolikus sírhelyet emeltek tiszteletére. Az országban 135 emléktábla hirdeti életáldozatát. Lengyelországban 140 könyv, külföldön 52 kiadvány jelent meg életéről. Jerzy Popiełuszko halála óta mintegy háromszáz, az ő közbenjárására történő imameghallgatást, kegyelemközvetítést regisztráltak volt plébániájának ezzel foglalkozó dokumentátorai. A halálának 25. évfordulóján tartott emlékkonferencián bejelentették, boldoggá avatásának bizonyítási eljárása lezárult. Boldoggá avatásának bekövetkezte életpéldáját világszerte ismertté és az egyház által is felmutatható értékké teszi.

S mindez azért, mert szavai a legteljesebb összhangban voltak tetteivel. Áldozatával erőt ad másoknak is, hogy példáját követve ugyanezt tegyék. Életre váltva az evangéliumi ígéretet: "Az igazság szabaddá tesz."

Brückner József (1894–1973)
Esztergomi kanonok, nagyprépost, a szeminárium rektora



Prokopp Mária egyetemi tanár emlékező írása.

Brückner József a XX. század szentéletű papi egyénisége, akinek, mint az 1920-30-as évek kiemelkedő budapesti gimnáziumi hittanárnak, majd az esztergomi szeminárium tanárának és rektorának sokat köszönhet a hazai katolikus egyház. Az általa nevelt diákoknak papoknak meghatározó szerepe volt – és van – a mai katolikus családok és lelkipásztorok életében.

Az emlékezés aktualitását a Biblia éve adja, mivel ő az a lelkipásztor és hittanár volt, aki messze a II. Vatikáni Zsinat előtt, 1916-tól kezdve nemcsak a kezébe adta a diákoknak a teljes Szentírást, hanem a nyolcévi gimnázium iskolai hitoktatása alatt annak teljes ismeretét és számos részének könyvnélküli elsajátítását is elérte.

Teológiai tanulmányait Bécsben végezte, mint a Pázmáneum kispapja. 1916 karácsonyán szentelik pappá. Működését még Trianon előtt kezdi meg Nagyszombatban, majd Budapesten folytatja a Sacre Coeur, a Szent Szív nővérek 8-osztályos leánygimnáziumában, a városligeti Szent István Gimnáziumban és a Damjanich utcai Tanítónőképzőben, mint hittanár. Valósággal forradalmasította a hitoktatást, melynek középpontjában a Biblia behatóbb ismerete állt. Minden diáknak, minden órán, pillanatok alatt, rá kellett találnia az általa megadott helyre. Az Ó- és az Újszövetségi párhuzamok értelmezése, számos részlet memoriterként való ismerete, így elsősorban a Nyolc boldogság, Szent Pál apostol Szeretet-himnusza, és Szent János evangéliumának első fejezete volt az alap.

A hittani ismeretek életté változtatását szolgálta a diákok beszámolója az előző heti karitatív munkáikról, amelyet a tanári asztalra helyeztek az óra elejére. József atya minden óra végén megadott néhány jótékonysági feladatot, címet, gyűjtési felhívást stb. A hitoktatás szerves része volt a vasárnapi diákmise a szentbeszéddel. Ő, aki a doktori disszertációját a bécsi egyetemen a Liturgia tárgyköréből írta, minden diák kezébe a kétnyelvű magyar-latin Missalét adta. A szentmise állandó részeinek latin és magyar szövegét minden diák kívülről tudta. A válaszokat, már akkor, közösen mondták.

1932-től a papnevelés és tanítás lett a feladata, előbb a budapesti Központi Szemináriumban, majd az esztergomi érseki szemináriumban, ahol 1941-52 között rektor volt. Példaképe Prohászka Ottokár volt, aki 1882-1904 között, 22 éven át volt tanár és lelkivezető Esztergomban, és aki itt, a papképzés terén, kezdte el az ország vallási életének megújítását, a liberalizmusból való feltámasztását. Ezt a tevékenységét a sajtón és az ország-járó lelkigyakorlatain keresztül, Esztergomból terjesztette ki az egész Kárpát-medencére. Brückner atya, aki Prohászka püspököt a Regnum papi közösségből személyesen is ismerte, Esztergomban a legfőbb feladatának a püspök szellemi örökségének a folytatását tartotta. S ezt három szóban foglalta össze: Sanctissimum, Sanctissima, Sanctissimus. Vagyis minden katolikus kereszténynek, s főképpen a papnak az élete középpontjában a Legszentebb Oltáriszentség rendszeres imádásának kell állnia, továbbá a Boldogságos Szent Szűz és a Szentatya tiszteletének.

Szobája egész nap nyitva állt a kispapok számára, akiknek atyai barátjuk volt. Személyes kapcsolatban volt mindegyikükkel, sőt a szülőkkel és a testvérekkel is. Több hivatás érkezett azokból a családokból, akiknek szüleit a középiskolában tanította.

A családpasztoráció egész papi életének fontos részét képezte. Ezt mindvégig gyakorolta, azután is, hogy 1952. február 1-én, tanév közben, a kommunista államhatalom eltávolította a szemináriumból, és megvonta papi működési engedélyét. Lakhelyéül az esztergomi prímási palota egyik, mellékhelyiségből nyíló szobáját jelölték ki. Itt senkit sem fogadott, elsősorban a beszerelt lehallgató készülékek miatt. De járta az országot, egykori tanítványainak családjait pasztorálta. Naponta 50-60 levelet írt híveinek problémáira válaszolva, amelyek többnyire csak egyetlen mondatból: „Tegye szívét a paténára, minden gondját a Szűzanya kezébe!” és egy szentírási helyből álltak Imádkozott, éjszakánként virrasztott, szigorúan böjtölt, a gyomorbetegsége ellenére is, vezekelt a Nemzetünkért. A Bakócz-kápolna, országunk egyik legfőbb kegyhelye, ahol Prohászka püspök is 22 éven át, minden csütörtökön, adorált, Brückner atya esztergomi éveinek legfőbb szentélye volt. Itt tette a Magyarok Nagyasszonya kezébe, és a szentmiséiben a paténára, a Haza és benne minden lakójának, főképpen a végtelen számú lelki gyermekének az ügyét, hogy Hazánk Pannonia Sacra legyen.

Mindszenty József bíboros hercegprímás 1945 őszétől, a kinevezésétől kezdve, rendszeresen látogatta az érseki papnevelő intézetet. Megismerte annak rektorát, Brückner atyát, akit egyre jobban megbecsült. Elfogatása közeledtével több bizalmas írását az ő gondjára bízta. Brückner atya a prímás 1948. dec. 26-i elfogatása, az Andrássy út 60-ban való embertelen kínzása, aljas kirakatpere és életfogytiglani ítélete után is nyíltan vallotta hűségét a főpásztorához, és erre buzdította kispapjait is. Ezért kellett távoznia a szemináriumból 1952-ben.

1973. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, a Bakócz-kápolnában bemutatott reggeli szentmise után, Budapestre utazott, hogy az egyik súlyosan beteg, volt tanítványának a Betegek szentségét feladja. Utána találkoznia kellett volna, egy adott helyen, a Bécsből, a már ott tartózkodó Mindszenty bíboros atya követségében érkező pappal. Erre már nem került sor. Brückner atya és tanítványa holttestét, a Budapest, Nagyszombat u. 6. számú ház udvari lakásából, a rendőrség egy hét után hozta ki, jóllehet többen jelentették még március 25-én a III. kerületi rendőrségnek, hogy a zárt ajtó mögül két személy nem ad életjelt magáról. A törvényszéki boncolás jegyzőkönye nincs a helyén. 35 év után sem tudhatja meg a mai magyar ember, hogy hogyan távozott az Örökkévalóságba az egyik kiváló XX. századi pásztora.

Brückner atya vetésének gyümölcsei ma is éltetik honfitársainkat unokaöccsein és számos tanítványa leszármazottjain keresztül.

Istennek legyen hála!

Halála 35. évfordulóján, 2008. március 25-én

Prokopp Mária egyetemi tanár


forrás: Magyar Kurír 2008. március 25. 15:12

Holnap van II. János Pál pápa halálának ötödik évfordulója.

Imádkozzunk boldoggá avatásáért!

dr. Kiss-Rigó László megyéspüspök

1955. április 6-án született Budapesten.Gyermekkora egy részét Indiában töltötte.
Két év sorkatonai szolgálat után Esztergomban és Budapesten végezte teológiai tanulmányait.
1981. június 14-én szentelték pappá Esztergomban.
1982-ben teológiai doktorátust szerzett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, Budapesten.
Szécsényben, majd a budapesti Haller téri templomban volt káplán.
1983-tól 1985-ig a római Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasa volt. A Lateráni Egyetemen szerzett egyházjogi licenciátust.
1985-től az esztergomi Szent Anna Plébánia káplánja, 1997-től plébánosa.
1986-tól az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára, 2003-tól főigazgatója.
1991-től 2004-ig az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának igazgatója.

1998-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára.
II. János Pál pápa 1994-ben pápai káplán címmel tüntette ki.
2004. február 21-én szentelték püspökké Esztergomban.
Megyéspüspök: 2006. augusztus 26-tól

Jelmondata:

Erő, szeretet, józanság

(vö. 2Tim 1,7: "...hiszen Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.")



Kinevező bulla



BENEDEK PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA

Tisztelendő Testvérérének,
Kiss-Rigó Lászlónak,
eddigi Pudentiana-i címzetes püspöknek és Esztergom-Budapesti segédpüspöknek,
és most áthelyezve a Szeged-Csanádi Egyházmegyébe,
üdvöt és apostoli áldást.


Isten akaratából az egyetemes Egyház vezetőjeként a részegyházak lelkipásztori szolgálatára - amennyire csak lehetséges - minden erénnyel rendelkező férfiakat választunk, hogy a krisztushívők nagyobb lelki javáról gondoskodjunk. Mivel a Szeged-Csanádi Egyházmegyében széküresedés történt főpásztorának, Tisztelendő Testvérünknek, Gyulay Endrének a lemondása folytán, úgy ítéltük meg, hogy te, aki bővelkedel lelki és szellemi adottságokkal, valamint jámborsággal, a lelkek iránti buzgósággal és bölcsességgel, alkalmas vagy ennek az egyházmegyének a kormányzására. Ezért a Püspöki Kongregáció javaslatát kikérve, felmentünk eddigi megbízatásaid alól,

és a SZEGED-CSANÁDI Egyházmegye főpásztorává kinevezünk.

Megadjuk mindazokat a jogokat és megbízunk mindazokkal a kötelezettségekkel, amelyek az egyházi törvények szerint tisztségedhez és szolgálatodhoz kapcsolódnak. Kinevezésedről értesítsd a papságot és a híveket, akiket mint szeretett gyermekeinket buzgó vallási életre és az irántad való tiszteletre bíztatunk. Egyébként, Tisztelendő Testvérem, ahogyan előzőleg az Esztergom-Budapesti közösségben már hasonló tevékenységben buzgólkodtál, ugyanúgy törekedjél arra, hogy - Isten segítségével - minél több jót tegyél a Szeged-Csanádi hívek közösségéért, és gondoskodj Megváltónk üdvözítő művének szolgálatáról.


Kelt Rómában, Szent Péternél,
az Úr kétezerhatodik esztendejében,
június hónap 20. napján,
pápaságunk második évében.
XVI. BENEDEK PÁPA

Chiara Luce – életszentség 18 évesen

Chiara Luce 1971. október 2-án született Ruggero Badano és Maria Teresa Caviglia kései gyermekeként. Szülei a katolikus hitben nevelték fel. Kedves, életvidám, szerény lány volt, sokat teniszezett, úszott, kirándult, szeretett énekelni és táncolni. Kilencéves korában már a Fokoláre Mozgalomhoz tartozott. Tehetsége sokféle módon megmutatkozott, vonzó társasági lény volt, sok baráttal, akik „normálisnak", ugyanakkor rendkívülinek is tartották őt.

Amikor csatlakozott a Chiara Lubich által alapított Gen (új generáció) Mozgalomhoz, megismerte a Szeretet-Istent, életének ideálját. Úgy döntött, minden pillanatban az ő akaratát fogja tenni, s Jézust akarta látni minden felebarátjában. Különös szeretettel fordult a rászorulók, a szegények felé, s szívesen foglalkozott afrikai gyerekekkel: arról álmodott, hogy egyszer majd orvos lesz Afrikában.

16 évesen nagyon vonzotta a szerzetesi élet. Nem sokkal később a vállában csontrákot állapítottak meg. Amikor megtudta, teljesen Isten szeretetére bízta magát. Ragaszkodott elképzeléséhez, hogy misszionárius lesz. A betegség azonban gyorsan terjedt, hamarosan a gerince is meggyengült, s egy idő után Chiara már nem tudott járni. Amikor fájdalmak gyötörték, azt ismételgette: „Jézus, ha Te is akarod ezt, én is akarom." Lassan beletörődött abba, hogy már sehová nem mehet, és idejét imádsággal töltötte, lelki támaszt adott családjának és barátainak. Akik felkeresték őt, nyugalommal, békével és örömmel találkoztak. Chiara üzenetet küldött kortársainak: „A fiataloké a jövő. Én már nem tudok futni, de szeretném átadni nektek ezt az égő lángot, mint az Olimpiában. Csak egy életetek van, és mindent megér, hogy jól éljétek!"
A Chiara Luce nevet a Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich adta neki.

1990. október 7-én ért véget rövid és sugárzó élete. Röviddel halála előtt azt mondta: „Ne sírjatok miattam, Jézushoz megyek! Nem akarom, hogy a temetésemen az emberek sírjanak, inkább énekeljenek teli torokból!" Utoljára így szólt édesanyjához: „Légy boldog: én az vagyok!"

Egész élete az Isten szeretetébe való feltétel nélküli beleegyezés volt, újra és újra kimondott „igen", gyermekkorától kezdve: ez változtatta betegségét fényes utazássá az Élet teljessége felé. Halála után életszentségének híre fokozatosan elterjedt.

A Szentszék XVI. Benedek pápa aláírásával tavaly decemberben közzétette azt a dekrétumot, amelyben elismerik a boldoggá-avatáshoz szükséges csodát.
Mozgalmunk tagjai közül ő az első, aki ilyen elismerésben részesül. Ez bátorít bennünket, hogy higgyünk az evangélium logikájában: a búzaszem, ha elhal a földben, sok termést hoz. Ragyogó példája segíteni fog bennünket, hogy megismertessük a karizma fényét, és hírül adjuk a világnak, hogy Isten a Szeretet – ezekkel a szavakkal reagált a boldoggá avatás hírére Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke. Egy Triesztben történt csodálatos gyógyulás elismerése egy fontos lépéssel közelebb hozta a boldoggá-avatást, amelyet 1999-ben indított el Livio Maritano, Acqui püspöke – olvasható a Fokoláre Mozgalom honlapján.
Az ünnepélyes eseményre várhatóan még idén sor kerül.

Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata

Congregatio Sororum Scholarum de Kalocsa

A közösség hivatása: tanítás-nevelés, (hallássérült pasztoráció)

A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek szerzetének gyökerei a XVI–XVII. sz. fordulójáig Lotharingiába nyúlnak vissza. Ott alapított Fourier Péter (szentté avatása: 1897) és Le Clerc Alix (boldoggá avatása: 1947) egy új szerzetet, születési dátumának 1597 karácsonyát tekinthetjük. Az ágostonos lelkiségű új szerzetesközösség a szegény gyermekek ingyenes ok-tatását tűzte ki célul. Hamarosan Európaszerte virágzásnak indult a rend, eljutott Németországba, majd cseh földre is. Az 1834-ben Regensburg püspöke által jóváhagyott szerzetesi közösség – amely a Miasszonyunkról Nevezett Ágostonos Kanonisszák kongregációja szabályzatának kibővített változata alapján élt – neve: Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek volt. 1851-ben Schneider Gábor plébános kezdeményezésre Hirschauban alapítottak zárdát, amely később elszakadt a müncheni központtól. 1854-ben Horazdiowitz lett a cseh ág székhelye. Onnan 1860-ban érkeztek az első nővérek Franz Mária Terézia vezetésével Kalocsára Kunszt József kalocsai érsek meghívására. Csehországban közben megindult a német anyanyelvűek elleni mozgalom, ezért a visszatérés oda nem volt ajánlatos. Kalocsán önálló anyaház alakult. A végleges pápai megerősítés 1907 februárjában történt.

A társulat Magyarországon gyors fejlődésnek indult. A nővérek működése és valamennyi intézetük munkája a nép nevelésére irányult. A trianoni békeszerződés érzékenyen érintette a társulatot. A 30 házból 18 Bácskában, 3 pedig cseh területen helyezkedett el, ezekről le kellett mondani.

Franz M. Terézia anya utóda, Bánhalmi (Bleilőb) M. Bernárda 1911-33-ig kormányozta a Társulatot. Ezalatt 24 új zárdát létesített és megnyitotta a kaput a missziók felé. 1926-ban utaztak először a nővérek Kínába. A politikai helyzet azonban fokozatosan romlott, 1950–51-ben az ott működő tagok Ausztráliába menekültek. Magvetésük viszont nem hullott köves talajba, a kínai nővérek a nagyon nehéz helyzet ellenére ma is működnek és ígéretes fejlődésről számolnak be. Létszámuk 80-on felüli.

A következő általános elöljáró Vojnich Mária Aquina anya volt (1933-47). A háború után új általános főnököt választott a Társulat Bali M. Ildefonza anya személyében. Miután a háborús károk helyreállítása befejeződött, 1948-ban államosították a felekezeti iskolákat. Az iskolanővérek legfontosabb működési területüket vesztették el: 3 tanítónőképző, 1 óvónőképző, 3 líceum, 1 mező-gazdasági leány-középiskola, 11 polgári, 31 elemi iskola, 23 óvoda, 2 főiskolai leánykollégium, 1 iparitanuló-otthon és l árvaház ajtaja csukódott be mögöttük, kb. 12 500 tanulót vettek ki a kezükből. Új távlatot a falumisszió jelentett. 1950 júniusában percek alatt kellett távozniuk a nővéreknek otthonukból, mindenüket hátrahagyva. A feloszlatáskor kb. 1000 kalocsai iskolanővér élt hazánkban. A szétszóratás ideje alatt sorozatos kihallgatások, házkutatások, zaklatások miatt az új tagok felvétele és képzése csak a legnagyobb titokban történhetett. A társulat központja Rómába került.

1989 őszén káptalant tartottak Rómában. (Ekkor hagyták el a „Szegény” jelzőt, a szerzet neve ettől kezdve Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek lett.) A 7. általános főnöknő, Nagy-Pál Mária M. Consummata megválasztása egybeesett a magyarországi nagy politikai változásokkal, melyek lehetővé tették a szerzetesek újbóli működését. Rögtön megindult a tervezés, a nővérek idős koruk ellenére fiatalos lendülettel láttak munkához. Jelenleg kollégiumokat, óvodákat, általános iskolákat, szakközépiskolákat, gimnáziumokat, szociális otthonokat vezetnek és tartanak fenn, valamint hittant tanítanak. 1995 óta Máriai Franciska M. Romuálda az általános elöljáró. A jelenlegi létszám 121 fő, ebből 12-en léptek be az újrakezdés óta. A társulat házai Rómában, Kalocsán, Budapesten, Kiskunfélegyházán, Soltvadkerten, ill. Kínában találhatók. A kongregáció fő célkitűzése az oktatás-nevelés. A zenei és képzőművészeti nevelést mindig fontos feladatának tekintette, soraiból neves művészek kerültek ki, pl. Kákonyi Teréz M. Konstantina, Moullion M. Antónia, Szentgyörgyváry Margit M. Palládia. A tanítványok sokszor adtak elő nővérek tollából származó színdarabokat. A társulat tagjainak életelvei: Senkinek sem ártani, mindenkinek használni (Szt. Ambrus – Fourier Szent Péter)! Minden lehetséges jót gyakorolni! Hivatásunk: Buzgóság a nevelésben (Le Clerc Boldog Alix). Példaképük az angyali üdvözlet Boldogasszonya, az „Ecce Ancilla Domini”. Különös pártfogójukként tisztelik Szent Józsefet is. Egységük forrása a közösségben Jézus Szentséges Szívének szeretete az Oltáriszentségben.

Egyházjogi státusza: pápai jogú női szerzetes intézmény.

Egy rossz mozdulat: alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul

Ép lélek

Egy pohár vizet nem tud segítség nélkül meginni, mégis templomot épít, közösséget formál és ezer más módon példázza: nincs elrontott élet. Telenkó Miklós sárospataki görög katolikus papnál jártunk lélekerősítésen.

Ha zátonyra futott a házassága, melyik férfiember ne cserélne sorsot egy boldog, sziklánál is szilárdabb hitvesi kapcsolatban élő társával? Ha egy lelket megtipor az élet, hogy ne irigyelné azt a családapát, akinek szerető felesége, nyolcéves kisfia aranyozza be a napjait? Ki ne vágyna meghitt otthonra egy mesés környezetben - mondjuk a Bodrog lankás partján, átellenben a sárospataki várral?

Telenkó Miklósnak mindez megadatott. A kisujját sem kellett mozdítania érte. Csak éppen életben kellett maradnia.

Rossz mozdulat

A 48 éves görög katolikus lelkész otthonának falán fénykép ábrázolja két évtizeddel ifjabb énjét a korábbi pápa társaságában. A délceg fiatalembert elnézve igazat adunk egykori szemináriumi elöljárójának. "Hogy te, akit mindig csak úgy láttalak, mint akibe hol jobb felől, hol bal felől karol egy-egy lány, nőtlenül szentelődj? Szó sem lehet róla!" - figyelmeztette a papi lét után türelmetlenül vágyakozó végzős teológust a bölcs pedagógus.

Merthogy görög katolikuséknál ez a rend. Ha szentelés előtt társra lelsz, házasodj meg legott, ám ha nőtlenül veszed fel az egyházi rend szentségét, utána már Krisztus jegyese leszel.

Miklós ennek az előrelátásnak köszönheti Irént, húsz éve hűséges párját. Három év múlva ugyanis megismeri, majd oltár elé vezeti a muzeológus-néprajzkutató lányt, aki rövidesen papné is lesz.

1991 februárjában vagyunk. A lelkész beleveti magát a munkába; bokros teendői miatt júniusig egyetlen közös vasárnapi ebédet sem tud elkölteni - akkor már várandós - feleségével. Első állomáshelyén, Mikóházán és több más helyen ifjúsági közösségeket, kirándulásokat szervez, Hejcén fillérekért vásárolt parasztházában megalapítja a Keresztény Összejövetel Zemplén nevű találkozót, és gőzerővel készül II. János Pál magyarországi látogatására. Hegyet mászik, biciklizik, vagy ha úgy adódik, átússza a Balatont.

Aztán egy forró júniusi délutánon meggyszedés közben tesz egy rossz mozdulatot. A létra egyik lábát figyelmetlenségből vakondtúrásba szúrta; a faszerkezet megbillen, Miklós meg a földre zuhan. Nem lehet ennél szerencsétlenebbül esni. Arcát véresre zúzza, alig kap levegőt, és egy porcikáját sem tudja mozdítani. Csak fekszik, magatehetetlenül.

"Nézzenek oda, a tisztelendő úr napozik!" - értik félre a helyzetet az arra járó hívek. Amikor kiderül, mi történt, riadt telefonálás; mentők, helikopter, budapesti kórház, majd németországi gyógykezelés tizenegy hónapig.

Miklós alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul. Csak a bal kezét tudja felemelni, de vállmagasságnál azt sem tovább. Ígéretes életpálya törik ezzel ketté; mit ketté: "Alig estem túl a partvonalon, számomra már lefújták a mérkőzést - gondoltam." És hogy a megpróbáltatás még gyötrelmesebb legyen, kisbabájukat is elveszítik. Csoda-e, ha a lelkészt nemcsak a hite hagyja el, de a mélyponton arra kéri édesanyját: ő adta neki az életet, hát most ő is vegye el!

Az első hónapokban lélekben megjárja a poklok poklát, majd kínjai mellé idővel egyre inkább a reménykedés társul. A bizakodás, hogy mihamarabb elhagyhatja a kórházat, és felépül. Egy alkalommal elviszik Lourdes-ba is, mondván, ott mindenki meggyógyul - de hasztalan. Ma már kacagtató történetként meséli nyomorúságát: miként hevert a Mária-kegyhelyen egy idegosztályon, és hogy mennyire nehéz volt elhinni róla: Krisztus felszentelt papja hánykolódik ott az ágyon. "Ja, du bist Napoleon" - hagyta rá egy alkalommal "rögeszméjét" a betegeket látogató német lelkész.

Később az adott feladatot, hogy ismét megbarátkozzon az élettel. Étterembe menni, és elfogadni, hogy mások emelik szájához az ételt? Eleinte még a teraszra sem mert kiülni a kórházban, és attól is idegenkedett, hogy tolószékes katalógusokat böngésszen. Bármit kérdeztek tőle, ő csak annyit felelt: "Meine Frau kommt" - a feleségem jön, majd ő intézkedik.

Talpig hűségben

Mert ennek a történetnek legalább két főszereplője van. A férj és asszonya - talpig nehéz hűségben. A kétdiplomás, doktorátust szerző, a tudományos pályán épp csak elinduló Szabó Irén, aki az első években betegápolóként segít, hogy Miklósba visszatérjen az élet. A feleség számára ekkor nyeri el értelmét a mélységnél is mélyebben a házastársi eskü: el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan, sem jóban, sem rosszban, semmiféle bajában. Isten őt úgy segélje.

Aztán Miklós kiérdemli a hit ajándékát is; a folyamat állomásairól nehéz beszélni, de annyi bizonyos: a család, a barátok szeretete szegélyezik az utat. Napestig lehetne sorolni a példákat a hétköznapi csodákról, a mindig jókor érkező segítségről, a gondviselés ajándékairól. A támogatókról, akik munkával, pénzzel segítik, hogy a házaspár otthonra találjon Sárospatakon, egy régi iskolában."Ötven teherautónyi szemetet kellett elszállítani, míg megtisztítottuk a területet" - vezet körbe Miklós az épületben, melyből meghitt lelkészlakot varázsoltak, tágas nappalival, kandallóval, és - hogy a tolókocsit ne akadályozza semmi - küszöb nélküli szobákkal.

A példákat arról, hogy miként tud valaki, aki egy pohár vizet sem képes segítség nélkül meg inni, zarándokházat működtetni és a lelkészlak mellé templomot építeni. Az ugyancsak görög katolikus lelkész édesapáról, aki naponta elolvassa a Szentírásból azokat a részeket, ahol Jézus meggyógyít egy bénát, és egyszer azt mondja: "Hidd el, fiam, ha sorsot cserélhetnénk, beülnék helyedre a tolószékbe."

Ahhoz viszont, hogy ma teljes értékű lelkipásztori munkát végezhessen, Miklósnak tisztáznia kellett viszonyát a baleset után odaveszni látszó hivatásával. És mit tesz Isten: bár nem adta meg a testi gyógyulást, Lourdes máshoz segítette hozzá - a lelki felépüléshez. Amikor ugyanis külföldi paptársainak segédkezve gyóntatott a kegyhelyen, egy hívő megrendítő bűnvallomása nyomán ráeszmélt, hogy helyhez kötöttségének lehet magasabb értelme.

"Arra döbbentem rá: ha mondjuk állatorvos lennék, tolószékből nem sokra jutnék. Talán a papság az egyetlen hivatás, amelyet bénán is folytathatok. Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, így nem jut elég ideje egy-egy emberre. Én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé" - mondja.

Hamarosan azzal is tisztába került, hogy két út áll előtte. Vagy depresszióssá, szenvedélybeteggé válik, vagy elfogadja a rá kimért sorsot, és így, folytonos erős akarással talán még többre is képes lehet, mint az egészségesek. Ő az utóbbit választotta.

"Egyedi látványosság lettem, hiszen Magyarországon nem vesz fel még egy ember tolószékben keleti miseruhát. Mármost valaki egyszer azt mondta: mindegy, mit csinálsz, de azt te tudd a legjobban. Ha pedikűrös vagy, és a nagylábujj körmét te vágod le a legszebben, az is jó, mert Isten mindenkit arra szánt, hogy valaminek ő legyen a bajnoka" - magyarázza.

Ilyenformán helyzete arra is alkalmat nyújt, hogy megsokszorozza mások erejét. Hiszen belátható a közhely igazsága: aki az ő sorsával szembesül, menten átértékeli a saját gondjait. "Tudja, hányszor hallgattam végig embereket, hogy micsoda szenvedéssel jár mondjuk egy lúdtalp?" - példálózik nevetve, mekkora drámát lehet csinálni a legbanálisabb ügyekből is.

Ám még mielőtt arra a vélekedésre jutnánk, hogy a lelki ajándékokat tekintve jó is, hogy így esett, hallgassuk meg minderről az érintettet. Ő ugyanis az együgyű kérdésre - ha visszaforgathatná az idő kerekét, meg nem történtté tenné-e a balesetet - így felel: "Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy ugyanilyen küzdelmes életet kapok, de akkor is." A hétköznapokban ugyanis a mégoly gazdag lelki gyümölcsök keserves testi szenvedésből fakadnak; nem is beszélve arról, hogy egy kis megerőltetés, és kész a baj: rosszullét, fulladás, kórház.

"Ugye, milyen kellemetlen akár csak két órát egy helyben ülni?" - tréfálkozik Miklós egy budapesti katolikus közösségben, amikor látja, hogy előadásának végére mind több hallgatója fészkelődni kezd. Az ő teste pedig igen keveset érez, ám amit igen, azt kiváltképp erősen, így akár egy átülés is embert próbáló fájdalmakkal járhat.

Isten ajándéka

Ahhoz pedig, hogy e kiszolgáltatottságban az élet zökkenőmentesen mehessen tovább, kell egy segítő, aki a keze helyett keze, lába helyett lába. Aki, ha Miklós megszomjazik vagy a fürdőszobába kell mennie, ha szivarra gyújtana, ha telefonon keresik, ha levelet írna, ha ki kell nyitni az ajtót, ha be kell csukni az ajtót, azonnal ugrik, éjjel és nappal.

Mert az már nem megy, hogy továbbra is Irén lássa el ezt a feladatot. Végtelenül reális és hétköznapiságában megrendítő tapasztalás ez is. Az, hogy az ebédnél nem a feleség eteti a férjét, nem ő fújja ki az orrát, nem homi érzéketlenségről árulkodik. Hanem arról, hogy eldöntötték: az élet ügyes-bajos dolgaiban ráhagyatkoznak egy külső segítségre - hogy a legnagyobban: a házastársi egységben képesek legyenek megmaradni. Mert Irén csak így tud nem belepusztulni a folytonos készenlétbe, s csak így lehet elérni, hogy az asszony örök életére ne betegápoló, hanem az legyen, amire igazi hivatása szólítja: tudományos munkájában is kiteljesedő hitves - és anya.

Ez a segítség negyedik éve Péter, a másodéves teológushallgató. A halk szavú, mély tekintetű fiatalember együtt lakik a lelkészpárral; állandó jelenlétével és csendes szolgálatával szinte családtag lett - sőt több annál.

"Menj már ki, Peti!" - veti oda szinte foghegyről Miklós, amikor csengetnek. Így csak azok szólnak egymáshoz, akik túl vannak minden udvariaskodáson. Mert napjában nem lehet milliószor illedelmesen megkérni a másikat, hogy legyen kedves behozni egy könyvet, előkészíteni a kalapomat, vagy éppen szólni a fiúknak, hogy vágjanak fát. "Akivel ennyire összenőttünk, azzal fél szavakból is értjük egymást; elég csak annyit mondanom: víz, és már hozza is a poharat" - mondja Miklós.

És ha kell, Péter fuvarozza, rendet tesz a kápolnában - de ha arról van szó, legózik a kis Tódorral. Őt már említettük. Kisfiú, nyolcéves, tüneményes. Most éppen azzal mulattatja a családot, hogy tótágast áll a fotelon. Pedig nevét egy komoly emberről: Romzsa Tódorról, a vértanú munkácsi görög katolikus püspökről kapta. A korábbi kisbaba halála után saját utódért esdeklő házaspár ugyanis bő tíz éve őt kérte meg égi közbenjárójának. És lőn: a főpapot II. János Pál pápa 2001 júniusában avatta boldoggá - rá egy hónapra pedig megfogant a gyermek.

Ha lányként érkezik a világra, Sárospatak szentjéről, Árpád-házi Erzsébetről keresztelik el. De fiúnak született, így Tódor lett. A görög eredetű név jelentése: Isten ajándéka.

AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK

vitéz Horváth Lajos református lelkipásztor,
Magyar királyi tábori lelkész főhadnagy

ÉLETRAJZ

Nekem az édesapám volt. A XIX. század végén született, 1899. augusztus 28-án Veszprém megyében, a Pápa melletti Nagygyimóton. Édesapja Horváth Pál, református kántortanító, édesanyja régi középnemesi család sarja: Csajthay Krisztina. Heten voltak testvérek, apám a hetedik, a legfiatalabb. Már öt éves korában ott ült az iskolában, majd amikor az elemi iskolát befejezte, a híres pápai Református Kollégiumban tanult tovább és itt tett akkoriban, a háborúban gyakori hadiérettségi vizsgát, majd jelentkezett katonának.
1917. januárjában bevonult a veszprémi Magyar Királyi 31-es honvéd gyalogezredbe, önkéntes tizedesként. Az orosz frontra ment az ezred, ám a nagy hidegben sikerült tüdőgyulladást szereznie, kórházba került. Gyógyultan nem a saját ezredébe, hanem „ideiglenesen” egy bosnyák ezredbe került vissza. (Bosznia-Hercegovina annektálása következtében a Monarchiában innen is soroztak a hadseregbe.) Itt kapta rajparancsnokként azt a feladatot, hogy menjenek előre éjszaka és „szerezzenek nyelvet”. Ez magyarul annyit jelentett: ejtsenek foglyot, lehetőleg tisztet, akit aztán ki lehet faggatni. A szakaszparancsnoka, egy őrmester kíséretében elindult a sötétben a raj. Tudni kell, a bosnyákok félelmetes harcosok voltak, fanatikusak, ahogy ma is azok. Amikor az előretolt orosz őrs közelébe értek, lehasaltak, a mindegyikük saját tulajdonát képező görbe kést, bicskát a szájukba fogták keresztbe és hason kúszva közelítettek a tanyához, melyben az előretolt őrség békésen szendergett. A két őrszemnek egy pillanat alatt vágták át a nyakát, majd az egész raj berohant az orosz körletbe és őrült vérengzésbe kezdett. Az őrmesternek és apámnak nagy nehezen sikerült két embert megmenteni, a többi nyolc-tíz a bosnyákok áldozata lett. Szerencsére az egyikük egy hadnagy volt, így a feladatot sikerült teljesíteni.
Parancsnoka felterjesztette a II.osztályú , (kisezüst), az őrmestert az I.oszt. (nagyezüst) vitézségi éremre, amit mindketten meg is kaptak. Leszerelésekor ezen kívül még a Károly-csapatkereszt és a Háborús emlékérem tulajdonosa volt, hadapródőrmester-jelölti rendfokozatban.

A háború végén beiratkozott a Pápai Református Teológiai Akadémiára, majd annak elvégzése után különböző helyeken szolgált segédlelkészként, míg 1927-ben a Pápa melletti Mihályházán a gyülekezet lelkészévé választották, ahol nyugdíjazásáig, 1960-ig szolgált. 1923-ban tábori lelkészi kinevezést kapott, a második világháború idején ennek következtében három alkalommal is katonai, tábori lelkészi szolgálatot teljesített. 1942-ben a Kormányzó úrtól megkapta a Nemzetvédelmi Keresztet.

1927. január 4-én feleségül vette a szomszéd község, Nyárád református gyülekezete kán-tortanítójának lányát, Kovács Lenkét, édesanyámat. Házasságukból három gyermek született, Pál nevű bátyám, akit egyéves korában tüdőgyulladás vitt el, jómagam és húgom.

1966-ban Százhalombattára költözött. Életének 74-ik évében, keringési elégtelenség következtében halt meg 1972. szeptember 24-én, Budapesten, az ORFI- kórházban.

TEVÉKENYSÉGE

Már diákkorában kitűnt irodalmi tehetségével. Keresztapámmal, az osztálytársával, dr. Tóth Endre (később a debreceni ref. teológia professzora) örökös riválisok voltak az Önképzőkörben. Az első verseskötete 1926-ban jelent meg, Muzsikaszó címmel.
Jelentős szépirodalmi és egyházi irodalmi munkát végzett, egyházi versei, műfordításai a pápai református egyházmegyében ismertek voltak.1945 előtt országszerte játszották drámáit (Csopaki szüret, Balatoni vihar, Vándormadarak) valamint népszínműveit, vígjátékait. A háború utáni darabjai azonban az íróasztalfiókban maradtak: elküldéséért börtön járt volna (pl. Jób harca).
Közismert volt: a pápai egyházmegyében két nagy szónok-óriást tartottak nyilván: apám barátját, Császár Károly bácsit, az esperesét és apámat.

NEMZETI ELKÖTELEZETTSÉGE

Nem tűrt megalkuvást. Nem lehetett megfélemlíteni. Mindig, minden körülmények között kiállt az igazságért. A mások igazságáért is. És az elesettekért, a bajban lévőkért. A községben mindenki hozzá járt kérvényt íratni, pártfogást kérni és akin csak tudott, mindig segített. És mindig ingyen! Soha nem fogadott el egy fillért sem és nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy a hálás emberek az anyámnak néhány tojást, vagy egy csirkét hoztak „ajándékba”.
1943-ban úgy adódott, hogy egy pápai ügyvéd barátja, dr. Györki (Gottlieb) Imre megkér-dezte tőle:
Lajos, úgy érzem, nehéz évek következnek ránk, nem tudnál segíteni valahogyan?
Imre, minden magyar embernek kötelessége, hogy segítsen a másikon. De hát én hogytudnék segíteni?
Papír kellene, Lajos, amivel bizonyítani tudnánk, ha szükséges, hogy nem vagyunk zsidók. Magyarul: keresztlevéllel talán életben maradhatnánk
Apám erre késznek mutatkozott, ám kihangsúlyozta, hogy neki az egyházi előírásokat is be kell tartania, azaz: ad mindenkinek keresztlevelet, de ehhez az is szükséges, hogy akinek ad, azt meg is keresztelje. Ebben egyeztek meg.
Ettől kezdve késő este, vagy éppen éjjel jöttek a delikvensek és az éjszaka sötétjében átvonultak a templomba, ahol apám megkeresztelte őket és kiadta a keresztlevelet.
Az első három az egyházi anyakönyvben is szerepel. Amikor a negyedik keresztelendő is megjelent, Györki Imre bácsi is jött velük, lehet hogy az illető ismerőse, vagy rokona volt. A keresztelés után, amikor a hivatalos dolgokat intézni a lelkészi hivatalba mentek, az ügyvéd elhűlve látta, hogy apám annak rendje és módja szerint az illető adatait be akarja vezetni a matrikulába.
Te Lajos, te beírod őket az anyakönyvbe? Hát így akaratlanul is rávezeted ellenségeinket a nyomunkra!
Hát innentől kezdve már apám nem írt be senkit, hanem egy pepita füzetbe vezette a továbbiakban a megkeresztelt zsidó atyafiakat. Mivel aztán ez a füzetke elveszett, így a mai napig sem tudjuk, hány embert keresztelt meg édesapám Mihályházán, azalatt, amíg ott szolgált.
Aztán hogy ezek közül mennyinek sikerült életben maradnia, hány emberen segített végül is a keresztlevél azt nem lehet tudni. Egy részüknek azonban bizonyosan. Többen kijutottak ugyanis az Egyesült Államokba és az ötvenes években nyilván hálából minden évben küldtek apámnak száz dollárt. Nagy pénz volt ez akkoriban. Négy részletben érkezett, 25-25 dolláronként, amit természetesen nem kaptunk kézhez, hanem az u.n. UNNRA csomagküldő szolgálat juttatta el címünkre a kiválasztott tárgyakat, élelmiszereket.
A másik bizonyítékot, hogy többeknek sikerült megmaradniuk, a már azóta elhunyt pápai szemész-főorvos, dr. Pénzes Tibor barátom szolgáltatta, aki lelkendezve közölte velem, hogy a televízióban egy műsorban látta az apám nevét Jeruzsálemben, a Jed Vashem kertben, egy fa alatt, fehér zománctáblán: Horváth Lajos, ref..lelkész, Mihályháza. Ott ugyanis mindenkinek ültetnek egy fát, aki zsidókat mentett, Vallenbergtől a legkisebbekig. Aztán másoktól is hallottam ugyanezt, ám magam, személyesen ezt nem láttam.

Aztán jött az 1944. októberi „ kiugrási kísérlet” néven ismertté vált rettenet. Amit a német titkosszolgálat és a beépült nyilasok sikeresen meghiúsítottak. Felejthetetlen emlék ez is. Apám nem sokkal ezután kapott egy okiratot, melyben közölték, hogy „Szálasi Ferenc nemzetvezető soron kívül tábori lelkész főhadnagyból tábori lelkész századossá léptette elő.”.

Tudni kell: Apám feltétlenül és minden tudásával, erős akaratával az általa nemzetmentőnek tekintett és tisztelt Kormányzójának elkötelezett hívének, szolgájának tekintette magát. Ezek után természetes volt, hogy az előléptetést nem fogadta el, visszautasította. Nem lett következménye.

A másik ilyen esemény, amely határozottságát, megingathatatlanságát tanúsította, az a háború vége felé történt. Hozzánk az oroszok 1944. virágvasárnapja utáni hétfőn érkeztek el. Előtte való napon, vasárnap reggel, az apám már készült a virágvasárnapi istentiszteletre, amikor megjelent két fekete egyenruhás nyilaskeresztes és előadta, hogy a helybeli német parancsnoknak az a kívánsága, hogy az apám a templomban olvassa fel a kiürítési parancsot.

Természetesen ezt az apám kategorikusan visszautasította, mondván:
a templomban, a szószékről ő kizárólag a bibliából olvas és a püspöki körlevél még az, ami onnan felolvasható. A két „testvér” azonban makacsul ragaszkodott a kérés teljesítéséhez, mondván, nem lenne jó, ha a német tiszt személyesen jönne el hozzánk, amit természetesen az apám sem szeretett volna, így valami olyasmit mondott, hogy majd megoldjuk.

A két nyilas beült a templom utolsó sorába, ellenőrizendő, hogy végrehajtja-e a pap az utasítást, vagy szembe mer szállni a még egy kis ideig meglévő hatalommal.
Hát végrehajtotta. Csakhogy: nem a szószékről, ahogy azt meg is mondotta, hanem az istentisztelet végén, lejőve a szószékről, a templom kövezetéről. Előzőleg meg más is történt.

Apám megváltoztatta az előre eltervezett textust, az alapigét és prédikációja a zsidók kivonulásával foglalkozott, amikor Egyiptomból menekültek. Kitért azokra a nehézségekre, amivel a menekülőknek szembesülniük kellett, a napi tíz-tizenöt várható szülés útközben, az éhezés, a szomjúság kínjaira, melyet a zsidók akkoriban elszenvedtek, az idősek szenvedéseire, a halálos betegek szállításának gondjaira.

Nos, egy ilyen prédikáció után olvasta fel a kiürítési parancsot és az emberek ott a templomban megértették, hogy miről is van szó. Majd pedig azt mondta: most pedig énekeljük el a Szózatot. És amikor odaértünk, hogy itt élned, halnod kell, sokan sírva fakadtak.
Másnap senki nem ment el a faluból. Csak a németek és a nyilasok.
A harmadik emlékezetes és számomra ma is félelmetes esemény a háború után esett meg, 1950 elején. Nagyon hideg volt, emlékezem: a templomban annyira fázott a fülem, hogy dörzsölgettem. És megjelent nálunk vasárnap délelőtt két bőrkabátos ávós. Akárcsak a németek idejében.
1949. karácsony másnapján Mindszenty József bíborost, Magyarország hercegprímását, az Ország Első Zászlósurát a kommunista banda letartóztatta. A két ávós spicli azt óhajtotta, hogy a tiszteletes úr a szószékről ítélje el a hazaáruló katolikus briganti papot.

Természetesen tudtuk anyámmal együtt hogy ebből nagy baj lesz, mert ezt az apám semmilyen körülmények között nem fogja vállalni. Persze, nekik is hiába mondott akármit, nem nyugodtak bele, végül majd valamit mondok, aztán elküldte őket.

Amikor bementünk a templomba, a két ávós pontosan ott ült, ahol évekkel korábban a nyilasok. Én a szószékkel szemben, a karzaton helyezkedtem el.
Félelmeink valóra váltak.Ennyi idő távlatából nem emlékezhetem pontosan, de a mondat valahogy így hangzott:

Ha pedig valaki ennek a népnek, ennek a nemzetnek árt, ellenére tesz, vagy az életére tör sújtsa az Isten büntetése és a nemzet megvetése, függetlenül attól, hogy az a kereszt, vagy a vörös csillag nevében történik!
Akkor ott azt hittem, leszakad a mennybolt. A két ávós sietve távozott. Amikor kijöttünk, már az autójuk sem volt sehol. Talán csak nem megúsztuk?

Aztán jöttek. Éjjel, talán éjfél körül. De nem ketten, négyen.
És elvitték. Azt az éjszakát nem kívánom senkinek sem.
Másnap délelőtt lélekszakadva mentünk Dénes bácsihoz. Dénes bácsi egy egyszerű falusi ember volt. Korábban az apám harangozója, de később felvitte az Isten a dolgát: párttitkár, később tanácselnökként segítette a községet és ezt most jó értelemben kell érteni, mert Varga Dénes jóindulatú ember volt, ahol tudott, segített. Harangozó korában apám több alkalommal is mellé állt, kezesként, amikor házát tatarozta, vagy amikor mérnökök mellé figuránsként beajánlotta.
Mindent elmondtunk és Dénes bácsi délelőtt vonatra ült és beutazott Pápára, ahol akkoriban az Államvédelmi Hatóság pápai részlege a Kórházzal szemben, a Kovács huszárezredestől államosított (elrabolt) szép házban volt.
Azt nem tudjuk apám erről soha nem beszélt, hogy mi zajlott le az ÁVÓ irodában, de aznap délután az apám és Dénes bácsi együtt jöttek haza a vonattal.
Dénes bácsinak ezért világnézetétől függetlenül mindig hálás voltam.
Ma már ő sem él.

ELISMERTSÉG

1929-ben megjelent egy könyv, „Veszprém megyei fejek” címmel, melyben szócikkekkel a megye kiválóságait ismertették, fényképekkel, a veszprémi római katolikus megyéspüspöktől, az alispánon át a városi tisztviselőkön keresztül a falusi jegyzők, papok, bírók és egyszerű, de elismert parasztgazdák tevékenységeinek felsorolása mellett. Ebben apám is szerepel.
1995-ben, a Pécsi Székesegyházban post mortem a Vitézi Rend felvette tagjai sorába és születésének századik évfordulóján 1999. augusztus 28-án egykori templomában, ahol harminc-három éven át hirdette Isten igéjét, Mihályházán a templom előcsarnokában a gyülekezet és a Vitézi Rend emléktáblát helyezett el az emlékére.

2001-ben megjelent a „Veszprém megyei életrajzi lexikon” című könyv, amelyben édesapám életútját, munkásságát elismerően méltatják.

- o - o - o -

Utolsó kívánságuknak megfelelően a mihályházi temetőben nyugszanak, bátyám sírjától néhány méterre.

vitéz Horváth László
tb. törzskapitány

Dr. Rózsa Huba professzor pápai protonotáriusi címet kapott

Mons. Dr. Rózsa Huba professzor munkája elismeréseként a pápai prelátusi cím
után megkapta a pápai protonotáriusi címet. Mons. Dr. Rózsa Huba pápai prelátus,
professzor Budapesten született 1939. május 30-án.
Teológiai doktori fokozat megszerzése után káplánként Törökbálinton kapott beosztást
1964 és 1967 között, püspöki szertartó volt Shvoy Lajos megyéspüspök mellett 1967-
1968-ban, kisegítıként dolgozott Albertfalván 1968-1969-ben. Teológiai tanári
kinevezést kapott Esztergomba 1969-ben, ahol a Szemináriumban tanított 1969 és 1972,
ill. 1975 és 1977 között. Rómában biblikus tanulmányokat végzett a Biblikus Intézetben
1972 és 1975 között. A Hittudomány Akadémiának, ill. megalapítása után Pázmány
Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanára 1977-tıl. Ugyancsak 1977-tıl
lelkipásztorként kisegítı Csepel-Belvárosban, ahol nagyon szeretik a hívek.

Dr. Rózsa Huba jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar
Ószövetségi Szentírástudományi Tanszék tanszékvezetı professzora. A hazai katolikus
bibliatudomány vezetı szakembereként, rendkívüli alapossággal számos publikációja, könyve
jelent meg széles kultúrtörténeti kitekintéssel és a természettudomány eredményeinek
felhasználásával, a elsısorban az Ószövetségi könyvekrıl.
A Pentateuchus Kutatási Program programvezetıjeként az ószövetségi
szentírástudomány tanszéken folyó kutatási projektet irányítja, a mózesi könyvek keletkezési
problémáját és az ún. Pentateuchus-kérdést vizsgálja, sajátos hangsúlyt helyezve a bibliai
ıstörténet és a pátriárkai történetek elemzésére. A kutatási programban a modern ószövetségi
biblikus kutatás legújabb eredményei felhasználásával, az irodalom- és hagyománytörténet,
valamint a szövegkritika eszközeivel kerülnek elemzésre az eredeti források, a történelem-,
régészet- és vallástudomány által feltárt tények naprakész beépítésével.
Rózsa Huba a legmodernebb szentírástudomány eredményeit és megállapításait
használta, filológiai, történetkritikai, hermeneutikai és strukturális szempontok alapján
vizsgálva a bibliai szövegeket. A hatalmas szakirodalmi apparátussal felszerelt, didaktikusan
is jól felépített köteteit az Országos Rabbiképzı-zsidó Egyetem Történelem és Vallásbölcselet
Tanszékén is tanítják, ahol komplexen vizsgálják az ókori zsidóság gazdaság- és
társadalomtörténet, mővelıdéstörténet és eszmetörténetének közel ezeréves útját.

Legjelentısebb három publikációi: 1. Rózsa, H., Die Gestalt von Kain und Abel in der
biblischen Tradition, in Parare Viam Domino. Commemorativ Studies on the occasion of Rt.
Rev. Polikárp F. Zakar OCist.'s 75th Birthday. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Canonici
Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/7), ed. Szuromi, Sz.A. Budapest
2005. 307-337.
2. Rózsa H., JHWH az egyetlen Isten (I-II. rész), in Teológia XXXIX. évf. 3-4. szám (2005)
137-152; XL évf. 1-2. szám (2006) 67-84.
3. Rózsa H., Papság, papi szolgálat az Ószövetségben, in Teológia XLII évf. 1-2. szám (2008)
58-69.
Végzettség:
1969: teológiai doktori fokozat (Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia)
1975: szentírástudományi szaklicencia (Pápai Biblikus Intézet, Róma, Vatikán)


1996: PhD-vé minısítés (PPKE HTK)
Felsıoktatási tevékenység:
1969-1972: Esztergomi Érseki Hittudományi Fıiskolán filozófia oktatás.
1975-1977: Fıiskolai tanár az esztergomi Érseki Hittudományi Fıiskolán. Ó- és újszövetségi
szentírás-magyarázat (exegézis) tanítása. Társszerzı két újszövetségi témájú könyvben.
1977-tıl: Ószövetségi Szentírástudományi Tanszék tanszékvezetı tanára a Budapesti Római
Katolikus Hittudományi Akadémián, majd annak jogutódján, a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Hittudományi Karán. Az Apostoli Szentszéktıl professor ordinarius-i kinevezésben
részesült.
1986-1988: dékán (PPKE HTK)
1991-1998: PPKE HTK Levelezı Tagozat igazgatója
1998-2000: dékán (PPKE HTK)
2000-2002: prodékán (PPKE HTK)
2003: A Magyar Köztársaság elnöke egyetemi tanárnak nevezi ki a PPKE-re
2003-tól a Hittudományi Doktori Iskola vezetıje
Publikációk három fıbb kutatási témában: az elsı témakör a mózesi könyvek
keletkezése, az ún. Pentateuchus-kérdés, a második témakör is a mózesi könyvekkel függ
össze, a bibliai ıstörténet és a pátriárkai történetek a Teremtés könyvében (Mózes 1. könyve),
harmadik témakör pedig az üdvösségközvetítık az Ószövetség bibliai hagyományában.
Kézikönyvet írt a modern ószövetségi biblikus kutatás eredményeirıl "Az Ószövetség
keletkezése" címmel. A bibliai ıstörténetrıl jegyzetet adott ki (Bibliai ıstörténet Gen 1-4,
1994), tanulmányok sorát publikálta (1996-97), majd ezek összefoglalása könyv formájában
(Kezdetben teremtette, 1997), majd monográfiaként is megjelent (Genesis I., 2002). A
pátriárkai történetek témája egyetemi jegyzetként jelent meg (A pátriárkai történetek
exegézise, 1996). Az üdvösségközvetítık az Ószövetségben tárgykörében egyetemi jegyzetet
adott ki (Üdvösségközvetítık az Ószövetségben I. A királyi Messiás, 1993;
Üdvösségközvetítık az Ószövetségben II. Az Úr szenvedı Szolgája, Emberfia, 1996), majd
két nagy tanulmányban rögzítette kutatásai eredményét (A messiási eszme kérdése a mai
biblikus kutatásban 1996; "Igaz Szolgám sokakat megigazulttá tesz, és ó hordozta bőneiket"
Iz 53,11. Az Ebed-JHWH dalok irodalom- és hagyománytörténete, értelmezése, teológiája és
hatástörténete 1998). Az eredmények tudományos monográfia formájában is megjelentek
(Üdvösségközvetítık az Ószövetségben, 2001), amihez elnyerte az OM tankönyvtámogatását
is.
Rózsa Huba szerkesztıbizottsági tagja a HTK nemzetközi szerkesztıbizottság által
lektorált referált magyar nyelvő Teológia, és idegen nyelvő Folia Theologica folyóiratainak.
A katolikus bibliatudomány terén végzett kimagasló és iskolateremtı munkáját több szakmai -
köztük Széchenyi-díjjal ismerték el. 2000-tól 2003-ig, majd 2004-tıl 2008-ig tartóan OTKA
és FKFP támogatással valósult meg "A Teremtés könyve kompozíció-, szerkesztés- és
hagyománytörténeti elemzése" címő kutatási projekt elsı és második szakasza.
Rendszeresen részt vesz az International Organization for the Study of Old Testament
(I.O.S.O.T.) háromévenként tartott kongresszusain, valamint a Colloquium Biblicum két
évenként Bécsben rendezett konferenciáin.
1992-tıl a Szent István Társulat alelnöke. Alapító tagja és alelnöke a 2002-ben alapított
Magyar Hebraisztikai Társulatnak.

John Henry Newman bíboros: Vezess, drága fény

Vezess, drága fény, a sötétségben,
mely körülvesz engem!
Sötét az éj, s én távol vagyok hazámtól:
vezess el engem oda!
Irányítsd lépteimet, mert nem látok tovább,
csak egy lépésnyire önmagamtól.
Egykor távol jártam attól, hogy kérjelek:
te vezess engem.
Magam akartam megválasztani utamat.
Magam fénye voltam, bár mélységek közt jártam,
saját ösvényemen,
s büszkén egyéni célokat hajszoltam.
De most - hadd felejtsem el mindezt!
Oly hosszú időn át megőriztél engem,
vezess továbbra is: süppedő mocsáron át,
folyamok árján és leselkedő szirteken keresztül,
míg túl az éjszakán,
a hajnali fényben nem integet az angyal.

„Sohasem voltak kétségeim afelől, hogy hivatásomat Istentől kaptam”

Veres András szombathelyi megyéspüspök Szent András apostol ünnepén, 1959. november 30-án született Pócspetriben. 2006 óta szombathelyi megyéspüspök. Jelmondata: „Adduxit eum ad Jesum” – „Elvitte őt Jézushoz” (Jn 1,41).

Az idén 50. születésnapját ünneplő Veres András így írt papi hivatásáról 2009-ben a Martinus című egyházmegyei lapban:

„Nem lehettem több négy évesnél, s én már a nagyobb fiúk között csetlettem-botlottam az oltár körül. Minden templomi eseményen, legyen az mise, litánia vagy keresztúti ájtatosság, én biztosan ott voltam a templomban. De nem ám a gyermekeknek fenntartott helyen, az áldoztató rács külső oldalán, hanem a szentélyben, a ministránsok között. Meg is tanultam hamar a ministrálás minden csínját-bínját, de legnagyobb bánatomra, ha nagyobb fiúk is jelen voltak, akkor én korom miatt csak „lógós” lehettem, vagyis főministráns nem. Szívem szerint meghajtottam volna az idő kerekét, hogy néhány évvel idősebb lévén, én segíthessek közvetlenül a miséző papnak. De amire az ember nagyon vágyik, arra nem kell sokáig várni, az előbb-utóbb be is teljesedik. (...)

A rendszeres minist­rálás és a templomi szolgálatban való forgolódás egész biztosan alakította gondolkodásomat, de még a viselkedésemet is. Így fordulhatott elő egyszer Máriapócson, hogy az egyik búcsú alkalmával miközben mentem az utcán, éppen néhány nappal előtte szereltem le a katonaságtól, tehát még nem volt reverendám vagy papi ingem, az egyik néni megkérdezte tőlem: Tisztelendő úr, mikor lesz a mise a római templomban? Mivel tudtam, hiszen a mi plébániánkhoz tartozott a templom, megmondtam. De az kíváncsivá tett, hogy honnan tudja, hiszen semmi külső jele nem volt a ruházatomon annak, hogy kispap vagyok. Megkérdeztem tehát: Honnan tudja, hogy kispap vagyok? A néni válasza azóta is gyakran elgondolkodtatott: Látszik az, lelkem!

Kétségeim sohasem voltak afelől, hogy hivatásomat Istentől kaptam. Gyermekkorom plébánosai, a falumból származó papok és kispapok példája biztosan erősítette bennem a meghívást. Szüleim nagyon diszkréten mindig megfontoltságra intettek, de tudom, hogy örültek döntésemnek. Azt is mindig éreztem, és érzem ma is, hogy imáikkal sokan kísérnek és segítenek, hogy szolgálatommal sokakat Jézushoz tudjak vezetni.”

A légkör változott meg a halálkamrában…

Idén ünnepelte pappászentelésének 70. évfordulóját Olofsson Placid bencés szerzetes, aki megjárta a szovjet kényszermunkatábort is. Vasmiséje kapcsán beszélgettünk vele különleges nevéről, hivatásáról, miért volt számára „könnyű" a Gulag, s arról, mit gondol napjaink válságáról.

– Nem mindennapi a vezetékneve: Olofsson. Honnan ered?
– XII. Károly svéd király nagy hadvezér volt, 1714-ben végigharcolta az orosz törzseket, egészen le Törökországig. Poltavánál volt az utolsó csatája, de akkor elterjedt a hír, hogy Stockholmban éhínség tört ki. Sugárhajtású repülőgépe nem volt a szerencsétlennek, csak lóháton tudta megtenni az utat, de a legek könyvében benne van, hogy két hét alatt odalovagolt, ami óriási teljesítmény. Ő bírta, csak a lovak nem bírták: a Veres Pálné utcai iskola falán van egy bronz emléktábla, hogy XII. Károly ott cserélt lovakat, ott volt szállóvendég. Egyik ősünk, Albert Olofsson – akiről már nem lehet megállapítani, hogy a királynak tábornoka volt vagy csicskása – belázasodott és nem tudott hazalovagolni, aztán megnősült, és így maradtunk itt.

– Hogyan kapta a Placid nevet?
– A keresztnevem Károly, a Placid a szerzetesnevem, 76 éve kaptam, amikor Pannonhalmán beöltöztem bencésnek. Úgy történt, hogy panyókára vettük a zakónkat, és ölünkbe adták a reverendát. Odamentünk az oltárhoz, és akkor tudtam meg, hogy Placidus leszek. Ez nagyon bencés név: Szent Benedek első két tanítványa Szent Maurus és Szent Placidus volt. Szent Placidus a szentképemen is látható, édesapám festette, ez volt a budapesti bencés gimnázium oltárképe: négy méter magas, Szent Benedek, Szent Maurus, Szent Placidus látható rajta. 1927-ben festette, én akkor 11 éves voltam, s Placidus képéhez én álltam modellt neki.

– Milyen volt a család, ahol hivatása bontakozott, s hogyan kezdődött kapcsolata a bencésekkel?
– Édesapám a műszaki egyetem elődjén, a Királyi József Műegyetemen végzett. Tehetséges ember volt, fiatalon meghívták docensnek az egyetemre. Nem akart megnősülni, a tudománynak élt. Egyszer szörnyű napszúrást kapott, amiből felépült, de a két szemideg találkozásánál roncsolódott valami, s az orvosok azt mondták, ha folytatja a munkáját, megvakul. Ekkor otthagyta az egyetemi katedrát, és elment középiskolai tanárnak. Viszont ha már így alakult, úgy gondolta, családot alapít. Akkor már 38 éves volt. Egy barátja azt mondta neki: „Van nekünk egy 34 éves sógornőnk Dunaföldváron, bemutatlak neki.” Májusban bemutatta, augusztusban megvolt az esküvő. Huszonhárom éven át éltek szép házasságban. 1914-ben született a nővérem, én 1916-ban. Akkor már háború volt, s édesapámat behívták katonának, de nem a frontra, hanem a pécsi hadapród iskolába ment tanárnak. Nővéremmel mindketten magántanulók voltunk. Aztán később, amikor gimnáziumba mentem, édesapám a bencés gimnáziumot választotta, mert az volt a legközelebb ahhoz az iskolához, ahol ő tanított. Így kezdődött a bencés kötődésem. Vallásos családban nőttem fel, de elég liberális szellemben, édesanyám leszokott a templomba járásról, amikor picik voltunk. Amikor katekizmust tanultunk az elemiben, közeledtünk a katolikus valláshoz, aztán amikor bencés diák lettem, természetes volt, hogy aktív vallásos életet éltünk. Kiváló tanáraim voltak, mind igazi egyéniségek, az eszményképeim voltak. 1933-ban jelentkeztem Pannonhalmára, de nem azért, mert szerzetes akartam lenni, hanem mert olyan akartam lenni, mint a tanáraim. Nem úgy sikerült az életem, de kénytelen voltam elfogadni a Jóistentől, hogy mindig a képességeimet meghaladó feladatokat várt tőlem.

– Hogyan kezdte papi életét?
– Már az első misémmel is bajban voltam, meg a papszenteléssel is. 1939-ben nem volt püspök a főapát úr, ezért hárman, pannonhalmiak a győri püspöktől kértük a szentelést, akit a szentelés előtt egy nappal vakbélgyulladással megműtöttek. Kétségbeesve telefonáltunk minden püspöki székhelyre, hogy hol szentelnek fel minket vasárnap. Újmise nincs papszentelés nélkül, igaz? Szombathelyen, Grősz József püspök azt mondta, neki is van 10 diakónusa, de jöhetnek a győriek meg a pannonhalmiak is, ezért végül odamentünk. Szombaton kellett elindulnunk, s a ferences kolostorban kértünk három kicsi cellát. Másnap 9-re mentünk a székesegyházba. Éppen harangoztak, amikor 23-an felmentünk a legfelső lépcsőre, és újmisés áldást adtunk. Visszamentünk a ferences kolostorba a csomagunkért. Kinyitom a cella ajtaját, hát az asztalon egy misekönyv, a misekönyvön egy miséző kehely, a kehely körül egy papi stóla, és tömjénnel van befüstölve a cella. Álmodni sem mertem volna ilyet. Megtapasztaltuk a ferences lelkiség egyszerű családias melegségét: így kezdtem papi életemet.

– 1946-ig tanított...
– A papszentelésig el kellett végeznünk a noviciátust, meg kellett szerezni a tanári diplomát, én magyar-német-bölcselet-szakos tanár vagyok, a doktorátust is megszereztem. Az első dispozíciómat Győrszentivánba kaptam, de a következő évben kiütött a háború. Kinevezett tábori lelkész lettem, főhadnagyi rendfokozattal, a komáromi és az érsekújvári hadikórháznak voltam a lelkésze egy évig. Sebesültekkel, haldoklókkal foglalkoztam. Utána tanárkodtam, Sopronban és Pápán is tanítottam a bencés gimnáziumban. A főapátom a háború után egy hónappal a pesti gimnáziumba helyezett, mivel pesti gyerek voltam. Se villany, se közlekedés nem volt Budapesten, a romokon jártunk, szörnyű helyzet volt. A tanári kar háromnegyed része nekem is tanárom volt, tehát kollégák lettünk, az első osztálynak lettem az osztályfőnöke. 68 diákom volt. De nem tudtam befejezni az évet, mert 1946 tavaszán letartóztatott a magyar rendőrség.

– Hogyan tudta meg, hogy mi a hivatása?
– 79 évvel ezelőtt osztályfőnököm volt Szunyogh Xavér Ferenc. Óriási ember volt, mondott nekünk valamit akkor: gyerekek, amikor imádkozzátok a miatyánkot, ne értsétek félre azt a fél mondatot, hogy legyen meg a te akaratod. Mert azt olyan sokan úgy értik, hogy nekem is van akaratom, meg neki is van akarata, de neki egy pár számmal nagyobb kalapja van, nekem bele kell nyűglődnöm az ő akaratába. Azt mondta az osztályfőnökünk: amikor imádkozzátok a miatyánkot, csempésszétek bele ezt a pici szót: legyen meg a te üdvözítő akaratod. Mert ez akkor már kérés, itt már nincs belenyűglődés: kérem, hogy legyen meg. A mennyben megvan, az világos, de hogy énbennem is legyen meg. Az Andrássy út 60-ban kezdtem a börtönéletemet. A kihallgatás ott úgy történt, hogy teljesen mezítelenre vetkőztetve két reflektor megvilágított, és a sötétből szórták rám a rágalmakat: ez az emberi méltóság megalázása. S ha az embert egész éjszaka kínozzák, akkor nem tud ám nappal olyan fennkölt elmélkedéseket produkálni. Imádkoztam: Istenem, mit akarsz velem? Se a szüleim nem börtöntölteléknek neveltek, se Pannonhalma nem erre készített elő, hát én a te akaratodat akarom, a te üdvözítő akaratodat akarom teljesíteni. Nem sietett a Jóisten. Én most már tudom, hogy neki az örökkévalóság is rendelkezésére áll, csak én vagyok ilyen percemberke, hogy én mindjárt akarok tudni valamit. Négy hétig voltam az Andrássy úton, három hétig a Markóban. Nem tudtak velem mit csinálni, átpasszoltak a szovjetekhez. A szovjeteknek akkora rutinjuk volt, mindjárt megkaptam a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbíróságától a tízéves kényszermunkát a Gulagon. És még mindig nem tudtam, mi a Jóisten akarata, de a Szovjetunió logikátlansága megértette velem. A hadbíróság Budapesten elítélt tíz év kényszermunkára, mégis elvittek ezerkétszázunkat Sopronkőhidára. A Jóistennek valami oka volt erre, mégpedig a következő: amikor még Pesten voltam, de már elítélve, a Conti utcai szovjet börtönben a reverendám miatt kitüntetésben részesültem: reggeli után kaptam egy vödröt meg egy rongyot, és a folyosót kellett felmosnom, meg a vécét kellett kipucolnom. De egy géppisztolyos katonának mindig utánam kellett jönnie, nehogy megszökjem. Eszem ágában sem volt szökni, a katona unta magát, és elkezdett énekelni. A Szentlélek oldalba bökött: ha ő énekelhet, akkor én is énekelhetek. Elkezdtem halkan dúdolni magyar nótákat, hadd tudják a cellában, hogy egy magyar sikálja itt a padlót. Másnap a másik katona is unta magát, ő is énekelt, s a Szentlélek megint oldalba bökött, hogy hiszen ő nem is tud magyarul, nekem nem kell a magyar nóta szövegét énekelni, hanem azt énekeltem: „Egy katolikus pap takarítja itt a folyosót”. Már hatodik vagy nyolcadik napja takarítottam. Akkor már tudtam, hogy az egyik folyosó végén van hat cella, ahol 32 halálraítélt várta a kivégzését. Ott elénekeltem azt, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg bűneit, én innen a folyosóról megadom a feloldozást. És csak fújtam, fújtam, fújtam. De még mindig nem értettem, hogy az Úristen mit üzen. Elmentünk Sopronkőhidára, ahol az összes rabot pucérra levetkőztetik, a ruháját forró gőzős dezinfekciós kamrába viszik. A tetvek persze ezt kinevették, de kaptunk a fejünkre egy dió nagyságú kenőszappant, egy vödröt, és mosakodtunk. Ahogyan én ott mezítelenül mosakodtam, odajött hozzám szintén egy Gyöngyös melletti fiatalember, és azt mondta: Te énekeltél a folyosón? Én – mondtam. Nem tudom neked elmondani, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában. Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, most 25 évem van. Amikor meghallottuk az énekedet, összenéztünk, elkezdtünk suttogni, hogy Isten milyen csodálatos. S ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel a géppisztolyos gazemberekkel, nem tudunk megbékélni még saját magunkkal sem, akkor legalább Istennel béküljünk ki. A légkör változott meg a halálkamrában. Akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa 2., 8., 11. pontja alapján vagyok elítélve. Engem az Úristen azért küldött ide – elvégre lelkipásztor vagyok –, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Ez volt a feladatom a tíz év alatt, és ezért volt nekem könnyebb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, akkor hazajöttek abból a táborból, ahol én voltam, negyvenhatan magyarok, tizenegyen ott maradtunk. Volt köztük egy rakás 25 évre elítélt. Én csak tíz évre voltam elítélve. De nekem utolsó nap kellett hazajönnöm: 1955 novemberének végén. Miért? Mert nekem ott feladatom volt. Ugye milyen csodálatos a Jóisten?

– Mi történt, miután hazajött? Hogyan folytatta „félbehagyott” hivatását?
– Az első utam Pannonhalmára vezetett, a főapátom azt mondta, ő sem tud mit csinálni, mi voltunk körülbelül háromszáznegyvenen, és a kommunisták hatvanban korlátozták a létszámot. A saját lábamon kellett megállni. Pesterzsébeten felvettek fűrészgépesnek, két évig csináltam, amikor levágtam az ujjamat. Fegyelmit kaptam, hogy hat hétre kivontam a munkaerőmet a népköztársaság munkaerő-gazdálkodásából. Aztán húsz évig voltam mosodavezető. 1977-ben nyugdíjba mentem, Szabó Géza volt akkor a Szent Imre-templom plébánosa, s azt mondta, a templomban mindig lesz munka. Hétköznap tehát ott voltam, dolgoztam, s közben Pannonhalmáról és Esztergomból is engedélyem volt, hogy otthon misézhettem a szobámban. Vasárnap pedig felszálltam a 7-es buszra, és elmentem a Thököly úti domonkos templomba, ahol nem ismertek; ott miséztem, prédikáltam. 1990-ben már fütyültünk a kommunista rendelkezésekre, már mehettem volna Pannonhalmára; de akkor Várszegi Asztrik főapát javaslatára és engedélyével itt maradtam. Csináltam mindent: miséztem, gyóntattam, betegeket látogattam, eskettem, temettem, mindent az égadta világon. Most már csak a szeniorok közösségét és a felnőtt katekézist vezetem.

– Túl van már az ezüstmisén, az aranymisén, a gyémántmisén, sőt, már a rubinmisén is…
– Amikor, 25 évvel később, a megbélyegzésből hazajöttem, mosodás voltam. Budapesten nem lehetett ezüstmisét mondani, sehol egy plébános nem merte megengedni. Agyagosszergényben sokan ismertek, írtam a plébánosnak, hogy ha az ezüstmisémet nála szeretném mondani, megengedi? Nem merte megengedni. Ez 1964-ben volt, a telivér kommunizmus idejében. A győri püspökséget megkérdezte, ott nem merték megtagadni, de kikötötték, hogy nem ünnepélyesen és nem hivatalos időben. Szombaton elmentem Pannonhalmára, és annál az oltárnál, ahol az újmisémet huszonöt évvel azelőtt mondtam, csöndesen hálaadó szentmisét mondtam, aztán mentem Agyagosszergénybe. Amikor már csak 80 méterre voltam Agyagosszergénytől, megállt mellettem egy motorkerékpáros: Tanár úr, hová megy? Mondtam neki: Agyagosszergénybe. – Akkor picit lassabban, a kollégámat hazaviszem, és kijövök a tanár úrért. Nem egyedül jött, mozgósította három pajtását az utcából, és úgy vonultam be Agyagosszergénybe, mint egy államfő, a három motoros dudált, csengetett, ahogy csak tudtak. Másnap a 8 és 10 órai misén is voltak, de a 9 óraira, az ezüstmisémre nem fértek be. Az aranymisém 1989-ben volt, már Pannonhalmán, két autóbusznyi hívő jött el. A gyémántmisémet már itt is megtartottam, a vasmisémet pedig Rómában.

– Mit gondol napjaink válságáról?
– Erre csak egyet tudok mondani. Várszegi Asztrik azzal fejezte be rubinmisémen a prédikációját: Placidnak semmije nincs, de sugárzik belőle az evangélium, ami jó hír, örömhír. Mi az örömhír gyermekei vagyunk, még akkor is, ha éppen szörnyűséges környezetben vagyunk. Mindenképpen meg kell találnunk a megváltás örömhírét. Jézus is szörnyű helyzetben testesült meg a földön: nem a római birodalom felső szintjén, hanem egy kis peremvárosban, egy pici népben, Palesztinában, ami a római birodalom fennhatósága alatt volt. Ellenséges katonák voltak, még a főpapok és a vallási vezetők is ellenségesek voltak, és Jézusnak ilyen környezetben kellett megváltania a világot, az életét adta azért, hogy nekünk evangéliumunk legyen, hogy az örömhír legyen a mi hitvallásunk. Nem szabad elkeseredni, nem szabad örökké a rosszat nézni, még akkor sem, ha már ott tartunk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a helyest a helytelentől. A vallásnak itt óriási jelentősége van, mert a vallás meg tudja mondani: ez az igaz, ez a hamis. Akkor is, ha vértanúnak kell lenni. Nem szerzem meg az ellenfeleimnek azt az örömöt, hogy kámpicsorodottan, elkeseredetten lássanak. Ez a nagy hivatása minden hívő embernek.

A kismama lóháton érkezett Szent Erzsébet

A véletlenek néha csodálatos eseményeket varázsolnak az ember köré. Sárospatak főterén álltam, s egyszer csak egy fejedelemasszony lovagolt be a térre. Meglepetésemből még fel sem ocsúdtam, amikor a szemközti palotából maga a király, II. Endre lépett elő, hogy kitárt karjaiba ölelje rég nem látott leánykáját. Határozottan állítom, hogy mindezt láttam, mert míg néztem a bronzba öntött kompozíciót, megelevenedett előttem az igazi történet.
Történt pedig, hogy az Úr 1207. esztendejében a pataki várban az ifjú magyar királyi párnak, II. Endrének és Merániai Gertrúdnak leánygyermeke született, Erzsébet. A szülők a kor szokása szerint még gyermekkorában előkelő jegyest kerestek kislányuknak, a thüringiai őrgróf, Hermann személyében. A négy éves Erzsébetet fényes kísérettel és gazdag hozománnyal vitték Wartburg várába, hogy leendő férje környezetében nevelődjék. A kiszemelt vőlegény azonban korán meghalt, s bizony Erzsébet természete sem illett bele a piperkőc idegen világba. Már majdhogynem változásra került a sor, amikor az őrgróf másik fia, Lajos előlépett vőlegényjelöltnek. Kettejük szerelme oly őszinte, tiszta és eszményi volt, hogy felül tudott emelkedni koruk merev viselkedési szokásain. Nagyon hamar megesküdtek, és boldog házasságban éltek, melyben három gyermek gyarapította kettejük örömét.
Erzsébet, noha nagyon boldognak érezte magát házasságában, mégis vágyott arra, hogy láthassa édesapját. Már csak őt..., mert édesanyját még kislány korában meggyilkolták. Lóháton, kismamaként tette meg a sok száz mérföldes utat, mert ha Endre országrontó, tékozló uralkodónak is bizonyult, neki mégis csak az édesapja volt.
Erzsébet ezzel a látogatásával a maga csodálatos lelkületét fizikai és lelki közelségbe hozta nemcsak apjával, hanem egész magyar népünkkel. Bizonyosságot nyert, hogy rossz szülőknek is lehet kiváló és nemeslelkű gyermeke. Árpádházi Szent Erzsébet, mert róla van szó, azon kevés magyar kiválóság közé tartozik, akiket a XIII. századtól napjainkig nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ több száz népe ismer és folyamatosan ünnepel. (Ugyanis a magyar szentek közül csak Erzsébetnek és Szent Istvánnak van ünnepe, illetve megemlékezése a világegyház kalendáriumában. Ez azt jelenti, hogy ünnepükön az egész világon róluk mondják a szentmiséket és a zsolozsmát; Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában, a Csendes- óceán szigetvilágában, Amerikában és természetesen itt Európában is.)

Szent Erzsébet olyan gyorsan élt, mint a szélvész, de nagyon rövid ideig, 1231. november 17-dikéig; mindössze 24 évet. A vele kapcsolatos események halála után is folytatódtak, személyiségének varázsa lázban tartotta az akkori világot, vagyis Európát. Mindössze négy év leforgása alatt lezajlott a szentté avatási procedúra, és 1235. május 27-én IX. Gergely pápa már "oltárra is emelte". A pápa ezen ünnepélyes aktus alkalmával egy másik kegyet is gyakorolt: ugyanis az édesapát, II. Endre királyt, aki ekkor jogos egyházi kiközösítést volt kénytelen elszenvedni, maga a pápa oldozta fel leányának szentté avatására való tekintettel.
Vajon mi a titka Szent Erzsébet asszony különleges tiszteletének? Minden bizonnyal kevés lenne a boldog és szerelmes fejedelemasszony emlékezete. Hát akkor mi? Szerencsére nem kell sokáig kutakodni, mert a tanúk bőséges sora, és a kultusz termékeny ereje siet a segítségünkre. Ezen a helyen elegendő, ha csak néhány megdöbbentő lelki kincsre hívjuk fel a figyelmet.
Létezik egy lelki kincs, amellyel szemben csődöt mond minden eszköz; legyen az politikai hatalom, pénz, hadsereg, társadalmi rang, fondorlat vagy zsarolás, és ez a szegénység. De milyen szegénység? Mert nem egyszerűen a szükséget szenvedő, a kiszolgáltatott vagy a nyomorgó emberről van szó, hiszen azokat gyakran csekély ellenszolgáltatás fejében elképesztő dolgokra is fel lehet használni. Az a bizonyos kincs, amit Szent Erzsébetben felfedezhetünk, nem más, mint az önként vállalt szegénység, vagyis olyan fizikai állapot, mely egy tudatos lelki döntés boldog elvállalását jelenti. Amikor "a világ" ezzel a jelenséggel találkozik, akkor megdöbben; nem tud vele mit kezdeni, mert nincs hozzá sem érzéke, sem eszköze, de ugyanakkor ösztönösen azt is megérzi, hogy félni sem kell tőle. Kíváncsiság keríti hatalmába, s közben találgatja, hogy ez mire jó. Természetes is, hogy "a világ" ezt nem érti, mert az önként vállalt szegénység motívuma egy hallatlanul gazdag természetfeletti szeretet jelent Isten és ember között. Az arra fogékonyak megértését az evangélium, s főleg Jézus önkiüresítése és szeretetből felajánlott keresztáldozata inspirálja. - Szóval a világ ezt nem érti, de a gyümölcseit mégis képes élvezni, mert az evangéliumi szegény a maga lelki gazdagsága által akaratlanul is "a világ" gyámolítójává lép elő, s lassan kiderül, hogy a hatalmasok, erősek és gazdagok rászorulnak Isten szegénykéire.
Szent Erzsébet asszony, noha királylány és fejedelemasszony volt, mégis gyermekkora óta a lelki szegénység útját járta, míg végül eljutott a teljes kiüresítettségig, és vele párhuzamosan a kiváló lelki gazdagságig. Nagy kortársához, Assisi Szent Ferenc lelki közösségéhez csatlakozott, és szinte mindenben hozzá hasonlított. Ezen a ponton kezd érthetővé válni, hogy Szent Erzsébetben sokan az evangéliumi eszme egy lehetséges megvalósulását látják meg, mások őszinte tisztelettel megcsodálják őt, de szinte mindenki szeretettel van iránta.

Dr. Balázs Pál

Bűne csak hűsége, állhatatossága volt...
Képek Meszlényi Zoltán életéből


Mindszenty József bíboros prímás 1948-as letartóztatása, majd koncepciós perben elítéltetése után, amikor a kinevezett érseki helynök, Drahos János váratlanul meghalt, Meszlényi Zoltánra maradt a helynöki szék. Nem sokáig: 1950. június 29-én őt is elhurcolják. E naptól a kistarcsai internálótábor az otthona. Az utolsó otthon…

Az emlékező Brusznyai József atya 3 évet töltött az ÁVH börtönében, együtt raboskodott a vértanú püspökkel. Öccse volt a veszprémi ötvenhatos mártír, Brusznyai Árpád.

A párhuzamos vonalak, mint tudnivaló, csak a végtelenben találkoznak. A rokon pályán futó életutak pedig a legtöbbször sehol. Így van ez történetünk szereplőivel is. Pedig mennyi bennük a közös! Mindketten Isten katonájául szegődtek, mindkettőben nagy tudású papot tisztelhettek a hívek, egyformán elvhűségben éltek. És a diktatúra legkegyetlenebb éveiben egy helyen raboskodtak. Ekkor ágazott el végleg a két út: csak egyikük maradhatott földi szolgálatban.

A Rákosi-kor börtöneiről és kényszermunkatáborairól filmszociográfiák születtek, a Gulyás testvérek, a Böszörményi Géza–Gyarmathy Lívia alkotópáros vagy Almási Tamás keze alatt; ő a kistarcsai börtönbe vezette vissza az egykori női rabokat. A legmegrázóbb volt, amikor beléptek egykori cellájukba.

Másutt, de ugyanolyan cellában voltak a férfiak. Persze, a cellák egyformák: hidegek, kegyetlenek. Az egyikben raboskodott Brusznyai József, ötvenheted-magával. Átellenben pedig Meszlényi Zoltán.

Példát adó életút

A két egyházi férfiú életindulása között harmincesztendőnyi a korkülönbség: Meszlényi Zoltán, a mártírrá lett püspök 1892-ben, a börtöntárs, Brusznyai József esperes-plébános 1922-ben született. József atya már fiatalon hallotta hírét az akkor már nagy tekintélyű főpapnak, ismerte élete főbb állomásait: hogy Esztergomban, a bencéseknél érettségizett, majd mentora, Vaszary Kolos bíboros hercegprímás, esztergomi érsek, felfedezvén a tehetségét, Rómába küldte tanulni. 1915-ben szentelték pappá, 1931-ben már a főkáptalan tagja, főesperes, később káptalani helynök. XI. Piusz pápa kinevezése után, 1937-ben Serédi Jusztinián bíboros címzetes püspökké szentelte, így a mindenkori esztergomi érsek segédpüspöke lett.

Mindszenty József bíboros prímás 1948-as letartóztatása, majd koncepciós perben elítéltetése után, hogy a kinevezett érseki helynök, Drahos János váratlanul meghalt, Meszlényi Zoltánra maradt a helynöki szék. Nem sokáig: 1950. június 29-én őt is elhurcolják. E naptól a kistarcsai internálótábor az otthona. Az utolsó otthon…

Szörnyű titkok háza

Kevés dokumentum van az ÁVH legrettegettebb intézményeiről, és a legfontosabb részek nem is hozzáférhetők – a személyiségi jogok miatt. Bármily képtelenég: az ávós pribékek személyiségi jogainak védelmében… A rabok emberi jogai ott megszűntek. Az ávósok élet és halál urai voltak. Emlékfoszlányokból épül annak az időnek könyörtelenségrajza és szenvedéstörténete. A tábor titkait csak a rabok és rabtartóik ismerik. De sokan már nem élnek, az élők közül pedig számosan nem képesek, vagy – mint a verőlegények, gyilkosok – nem akarnak emlékezni. A legtöbb dolog így örökre homályban marad.

Az emlékek közül előjön a kép, a cella falán tábla, rajta: „Az őrizetesek jogai és kötelességei”. Három joguk volt, meséli az emlékező: kaphattak tisztasági csomagot, végszükségben kérhettek orvosi segítséget, a harmadik jog pedig, hogy bármikor jelentkezhettek önként föltáró, beismerő vallomásra. E jogával soha, senki sem élt az ötvenhét pap cellatársból.

Meszlényi Zoltán püspök se tett soha beismerő vallomást. Nem volt mit. Bűne csak a végtelen hite, hűsége, állhatatossága volt. A föltárást viszont naponta gyakorolta: föltárta a lelkét. Az Istennek. Ideje nagy részében imádkozott – amikor éppen nem vallatták, nem kínozták, nem verték, nem aprították vadállatias őrei. Lehetősége volt még a cellában állni, éjszaka a deszkapriccsen feküdni, szigorúan hanyatt, karjait kiegyenesítve, a törzse mellett tartva. Hogy miért kellett vigyázzállásban feküdni? Hát persze, a kínzás egy formája ez is… És mi a legkegyetlenebb, hogy a rab így nem tudja a kezével eltakarni a szemét. A kétszázas villanykörte fénye pedig átüt a szemhéjon. Az alvás így csak reménytelen kísérlet marad, pihenést csak a tudatkiesés kósza pillanatai hoznak.

„A legsunyibb megfélemlítési mód volt – mondja Brusznyai atya – az első időből, a vallatás, a »tényfeltárás« idejéből: éjjel-nappal szólt a hangszóró. Szabályos helyszíni közvetítés volt a püspöki hivatalból. A titkos lehallgató orvfölvétele. Még a saját hangomat is visszahallhattam. Hátborzongató cinizmus!”

Kínok kínja: némaságra ítélve

„Esténként imával zártam a napot. És arra gondoltam: hála a jóistennek, ma nem vertek meg” – idézi fel a boldog perceket az emlékező. Persze kínozni nem csak veréssel lehet. Azzal is, hogy az ablakon nincs üveg, hogy a rab télen az égre nyitott cellában fagy majdnem halálra. Hogy teljesen elszigetelik a külvilágtól. Hogy nincs kihez szólni. Hogy senki emberfiát, csak elállatiasodott kínzóit láthatja. Noha pár méterre voltak egymástól, Brusznyai József se láthatta soha, egy pillanatra se a szenvedő püspököt, akire kiszabták a legembertelenebb büntetést: a teljes, lélekölő magányt.

A kínokat 1951. március 4-ig viselte. A rákoskeresztúri temető rabparcellájában sietve, titokban földelték el. 1966-ban aztán exhumálták, és méltó helyen, az esztergomi bazilikában helyezték örök nyugalomra.

Meszlényi Zoltán rabságának részleteit csak elképzelni tudjuk, meggyötrésének, halálra kínzásának kizárólag az ávósok lehetnének tanúi. De ők megőrizték sötét titkukat.

Magyar Kurír

"Szenvedni és nagy dolgokat cselekedni: ez a magyarok hivatása"

P. Bálint József SJ emlékezete

Fájdalommal tudatjuk, hogy Bálint József atya augusztus 18-án, hajnalban a budapesti Szent Ferenc Kórházban életének 94., jezsuita hivatásának 75., papságának 64. évében elhunyt. Nyugodjék békében! Gyászmiséje és temetése szeptember 21-én, hétfőn 18 órakor volt a budapesti Mária utcai templomunkban (1085 Bp. Mária u. 25).

"1946-ban tizenegy jezsuitát szentelt föl Hamvas püspök úr a szegedi Dómban annak a főoltárnak a lábánál, amelynek boltívén ez a fölirat szerepel: "Facere magna et pati fortia hungarorum est" (XI. Pius pápa a magyar zarándokokhoz): "Szenvedni és nagy dolgokat cselekedni: ez a magyarok hivatása". Hát, ami a szenvedést illeti, jócskán kivettük a részünket, ha nagy dolgokat nem is cselekedtünk"
A fentebbi némiképp humoros idézet Bálint atya visszaemlékezéseiből való, aki nem csak az 1940-es évek második felét töltötte Szegeden jezsuita képzésének részeként, hanem a szocializmus bukásával az újjáéledő Magyar Jezsuita Rendtartomány tagjaként is fontos feladatokat látott el Szegeden, 1990-91 és 1995-96 folyamán házfőnök, illetve a jezsuita Szent József templom templomigazgatója is volt. Utoljára 2006. július 26-án misézett templomunkban, gyémántmisés papként itt emlékezett napra pontosan 60 évvel korábbi papszentelésére, illetve az akkor már az égben szolgáló tíz paptársára.
A nagy melegben tartott igen hosszú mise után fáradhatatlanul dedikálta helyben megvásárolható könyveit, amikor az egyik idősebb néni megkérdezte tőle: "És a következő jubileum, a vasmise 10 év múlva esedékes?" Bálint atya mosolyogva nézett fel szemüvege mögül: "Nem, a vasmisére már csak öt évet kell várnom."
Ez az emlék jutott először eszembe halálát hallva, és közben arra gondoltam: pedig már nem is kellett volna olyan sokat várnia Aztán mégjobban elszontyolodtam, amikor utána számoltam, már három hét sem volt hátra a magyar jezsuiták jubileumáig, a szeptember 7-i dátumig, amikor meghalt.
Aztán megvigasztalt maga Bálint atya. Ahogy leemeltem a polcról a könyvét, kihullott belőle a szentkép, amit a gyémántmiséjén kaptam. Ez állt rajta: "Papszentelésük gyémántjubileuma alkalmából hálát adnak a teljes Szentháromságnak lent a földön: P. Bálint József S. J., fent az égben : P. Banicz Lajos S. J., P. Bella László S. J., P. Fenyővári Antal S. J., P. Klembala Ernő S. J., P. Könyves Tibor S. J., P. Lőrincz Zoltán S. J., P. Orosz András S. J., P. Ruff János S. J., P. Turzó István S. J., P. Varga Andor S. J." Vagyis semmiféle jubileumról nem lehet lemaradni, csak valaki itt a földön éri meg, valaki pedig már a Jóisten és szentjei társaságában. És valóban nem lehet mondani, hogy Bálint atya rossz társaságban ünnepelné az önálló magyar rendtartomány vagy akár leendő vasmiséje jubileumát
A könyvében több kép is szerepel róla, az egyik nagyon megfogott: egy kertben ábrázolja kézenállás közben. Ezt írta a kép alá: "Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban". Azt hiszem, ilyen volt az ő jezsuita élete, sportosan vidám maradt akkor is, ha jezsuitaként felfordult körülötte a világ. És így fogadta balesetét, és az utolsó hetek, hónapok kórházi megpróbáltatásait is. Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban.
Bálint József 1916-ban született Cegléden. Vácon járt a piaristákhoz, ott hallott először a jezsuitákról, akik közé aztán Isten egyre erősebben vonzotta. 1934-ben, 75 évvel ezelőtt lépett be a Jézus Társaságába, ahol a szentéletű Kaszap István novíciustársa volt. A Manrézából Szegedre került, ahol filozófiát és teológiát tanult, közben nevelőtanárként dolgozott. Később szemináriumi filozófiatanár is volt. Tudós ember, de amikor az élet úgy hozta, szakmát tanult. A kommunizmus éveiben kétszer is volt börtönben, leghosszabb ideig a 60-as években. Fizikai bántalmazásoktól sem volt mentes ez az időszak.
A szocializmus idején több éven keresztül fizikai munkásként kereste a kenyerét, volt molnár, kanász, házi munkás szociális otthonban, betegápoló, suszter, asztalos, kertész, földmunkás, de a leghosszabb ideig kántor és karvezető Újpesten, Turán, végül Rátkán. Hivatalosan onnan ment nyugdíjba. A feloszlatás évi alatt titokban tartotta a kapcsolatot rendtársaival.
Már elmúlt hatvan éves, amikor lehetősége nyílott, hogy Rómában ledoktoráljon. Fáradhatatlan, buzgó lelkipásztor volt, kiváló lelkivezető, aki hosszú időn keresztül tartott lelkigyakorlatokat a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Házban is.
1989-ben az újjáéledő KALOT-mozgalomban tevékenykedett, minden januárban megtartotta a Don-kanyarban elesett hősi halottak emlékszentmiséjét, missziós munkájában eljutott Kanadába és Ausztráliába is, sorra adta ki kéziratban maradt könyveit. A 90-es években Kispest, Jézus Szíve-templom, aztán, Szeged, Tahitótfalu voltak szolgálati helyei. A legutolsó a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon volt.
2008-ban a "Hit pajzsa" kitüntetést vehette át, pár hónapja a budapesti jezsuita rendház falán emléktáblát helyzetek el a kommunista diktatúra idején börtönbüntetést szenvedett jezsuiták emlékére, a nevek között ott van az övé is.
Most, amikor egykori papszentelése helyén, a szegedi Dómban augusztus 30-án a Kárpát-medence minden tájáról magyarok gyűlnek majd össze nagytalálkozóra a szeptember 1-jén életbe lépő szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozásul, és most, amikor a médiából már azt halljuk, hogy feleslegesen ugrottunk neki a szlovákoknak, jobb lett volna csendben maradni, hiszen látható, hogy az Európai Unió is semmiségnek, két ország torzsalkodásának tekinti az ügyet, akik még most sem tudtak túllépni Trianonon, emlékezzünk Bálint atyára egy 1995. január 14-én templomunkban elmondott homília részletével, amely a Don-kanyarban elesett hősi halottak emlékére végzet szentmisén hangzott el, és próbáljunk mi is "Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban" szembeszállni a közönyösség, a "pénz-szagú" világ mindent elnyelő áradatával:

"Még az oktalan állat, a hűséges kutya is kimegy a gazdája sírjához, hogy égre vonítsa fájdalmát. Nekünk, magyaroknak fél évszázadon át még vonítanunk sem volt szabad. Börtön járt érte, ha a trianoni gyalázatot, a győztesek párizsi bosszúdiktátumát, vagy netán a Don-kanyarban elesett hősi halottakat emlegettük. Nem volt szabad sem mondani, sem tenni, de még csak gondolni sem bármit, ami a temetők halotti csendjét, a győztesek érzékeny lelkiismeretét megbolygathatta volna. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy valaki a Requiem egy hadseregért című könyvet megírhassa.
De végül is elérkezett az idő, hogy föltárjuk a sírokat, hogy lefújjuk a port a hősi halottak nevéről, és ne csak áldozatokról, hanem hősi halottakról beszéljünk. Elérkezett annak az ideje is, hogy a szegedi Porta Heroumon levakarják Aba Novák híres festményéről a kommunista rendszer által odafröcskölt vakolatot, akiknek az volt az elvük: "Mindent eltakarítani, ami a magyarságnak a szabadságért folytatott hősi küzdelmére emlékeztet!"
Hát nem és nem! A mi jelszavunk: lerántani a halotti leplet és újra láthatóvá tenni hőseink arcát - és újból világgá és égre kiáltani Mátrai százados, tábori lelkésznek ott a Porta Heroum szürke vakolata alatt rejtőző imádságos följajdulását: "Látod-e Uram, látod - aratás helyett újból magyar sírokkal szórtuk tele a fél világot!" És ezt most már négyzetre, harmadik, negyedik hatványra emelve jajgathatjuk bele a nagyvilágba a II. világháború után.
De nem csak az ég felé jajdulunk, hanem főleg a nyugati világnak kiáltjuk oda: Ezer éven keresztül tartottuk hátunkat, véreztünk értetek és helyettetek!
Mivel fizettetek? Trianonban levágtátok kezünket, lábunkat, Párizsban földbe tiportatok bennünket. 1956-ban mi voltunk, akik az első és halálos sebet ejtettük a bolsevizmuson. Mivel fizettetek? Szép szavakkal, bolondítással a Szabad Európában, félreértés ne essék, mert mélységes hálával vagyunk eltelve azok iránt, akik a keresztény szolidaritás jegyében százezrével fogadták be a magyar menekülteket a világháborúk és az 56-os szabadságharc után is.
1989-ben felhúztuk a vasfüggönyt, 1990-ben széttéptük a Varsói Szerződés rabláncának első láncszemét. Mivel fizettetek? Besoroltatok bennünket "Európa hátsó baromfiudvarába!" (Antall József szavai) és nyíltan megmondtátok: "Nem vállalhattok garanciát védelmünkért".
Hol vagy, ó, egyesült Európa?! Hol vagy, ó, keresztény Európa?
Bécs falánál 1683-ban, Buda falánál 1686-ban még együtt voltál! De azután? Elsöpört a francia forradalom, a nacionalizmus, a kommunizmus, a nácizmus, a fasizmus és újfent a kapitalista világ profitéhes pénzembereinek bűnszövetkezete.

Maradj meg kereszténynek és magyarnak!"

In Memoriam László atya

A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia közleménye arról tájékoztat, hogy László atya, Dr. Lipp László szervező lelkész temetése szeptember 4. napján, pénteken 15 órai kezdettel lesz a gazdagréti Szent Angyalok templomban.
László atyától szeptember 3-án, csütörtökön 20 órától szeptember 4. reggel 6 óráig is búcsút lehet venni, virrasztás lesz.


A temetésre gépkocsival érkezőknek a környező utcák parkolóit kell igénybe venni, a templom területére behajtási lehetőség nem lesz.
László atya akarata szerint, a gyászolók a virágmegváltást és egyéb adományokat a templomépítés folytatásának céljára helyezzék el a helyszínen kihelyezett perselyekbe vagy a következő számlaszámra: 10102093-04117303-00000001

László atya halálának híre mindenkit megrendített. Így a kerület vezető politikusai is egymástól függetlenül, és szinte egy időben juttatták el szerkesztőségünkhöz együttérzésüket kifejező közleményüket, visszaemlékezésüket. Ezeket az írásokat olvashatják a következőkben. Csatoltan megtekinthetik az ÚjbudaTV László atya előtt tisztelgő rövidfilmjét. Felhívjuk figyelmüket, hogy a magyar televízió vallási műsorok főszerkesztősége felkérésére készített, László atyáról szóló portréfilmünket augusztus 31. és szeptember 6. között, az ismétlési rendnek megfelelően, különböző időpontokban mindennap megnézhetik az ÚjbudaTV-ben.
A László atya által létrehozott, közel 20 éven át szerkesztett Hit és Élet című műsort emlékére továbbra is, megújítva műsoron tartjuk.
A következő összeállítást László atya utolsó, nyárról szóló írásának egy részletével zárjuk, mely az Aprószentekben, a gazdagréti katolikus közösség irodalmi és közéleti folyóiratában jelent meg, mindegyik kiadott példányon László atya saját kezű aláírásával.

Az Aprószentek című újságból, a gazdagréti katolikus közösség irodalmi és közéleti folyóiratából:

Gyermekkorom nyarainak volt egy szeretett időtöltése. Ottó öcsémmel, a sasadi bérelt kertben kiválasztottunk egy-egy fát, aminek ágai között ücsörögve órákat el tudtunk tölteni.
A fák sohasem egyforma levelei, bogarak, méhek lepkék, hangyák, gyíkok titokzatos, színes eleven világa teljesen lenyűgözött. A csendes bámulások világát nem zavarta meg a testvéri beszélgetések fel-feltörő zuhataga, hogy aztán újra a csend bájos világa kerüljön előtérbe.
Utólag paradicsomi állapotnak mondhatnám, ahol az érdekek jogos és jogtalan félelmei, árnyai még nem ütötték fel alattomos fejüket. Nyár volt, nyár, ami azóta se jött vissza, de őslenyomatként lelkemben maradt.

László atya

László atya Elhunyt


A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia Közleménye László Atya Dr. Lipp László, A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia szervező lelkésze 2009. augusztus 25.-én türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt. A médiából jól ismert László atya 1948. február 25-én született, Budapesten. A Ferences Gimnáziumi tanulmányait követően 1971. Június 20- án Pappá szentelték. Egyháztörténetből doktori címet szerzett. Két Ige határozta meg életét: a Róm. 8.28 „Az Istent szeretőknek minden a javára válik..” Jn. 10.10 „…hogy életünk legyen és bőségben legyen.” 1989 óta a Gazdagréti Lakótelep egyházközösségi élet megszervezését, és a templom felépítését tűzte ki elsődleges céljául, melyet Dr. Paskai László bíboros érsek 2002. Április 13-án áldott meg. Határon innen és határon túli ismertségét a médiában ( TV, rádió éjszakai műsorok), és a közéletben vállalt szerepével (Papi labdarugó csapat szervezése, vezetése, Tábori lelkészség megszervezése, hospice szolgálat megszervezése a közösség keretein belül) vívta ki. Az általa megvalósított Szent Angyalok Templom jelzés értékű az ország Fővárosába érkező és távozó évente, mint egy 6 millió ember számára, mellyel László atya örökre beírta magát a magyarság szívébe. Temetéséről később intézkednek.

Elhunyt Ozsvári Csaba ötvösművész

Ozsvári Csaba ötvösművész, a magyar egyházművészet kiemelkedő alakja családja és barátai körében július 9-én Óbudaváron váratlanul elhunyt. Küldetésként megélt munkásságával számos elismerést szerzett a magyar katolikus kultúrának és művészetnek határainkon innen és túl.

Ozsvári Csaba 1963-ban született Budapesten. 1982-től 1987-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanszékének hallgatója, diplomamunkája a csempeszkopácsi templom bronzkapuja volt. Főiskolai tanulmányai befejeztével az egyházművészet területén kezdett dolgozni, maradandót alkotva a liturgikus és szakrális művészetben. Munkáját hivatásként élte meg, alkotásaival akarta közelebb segíteni az embert Istenhez.

1993-1995 között a Váci Egyházmegye megrendelésére készített liturgikus ötvöstárgyakat, majd 1996-ban Paskai László bíboros számára misekönyvet. 1997-ben tíz év munkáiból Officium címmel rendezett kiállítást a Budavári Mátyás-templomban.

Báró Apor Vilmos boldoggáavatása alkalmából (1997) domborművet készített II. János Pál pápának, az alkotás címe: Vir Dolorum.

Joseph Ratzinger bíboros egyik püspöki mellkeresztje is Ozsvári Csaba alkotása 1998-ból. Ugyanebben az évben részt vett a Mai egyházművészet kiállításon a Római Magyar Akadémián. A következő évben Karl Joseph Rauber apostoli nuncius rendelt tőle liturgikus tárgyakat.

Legismertebb művei közé tartozik az a domborművekkel díszített misekönyv, a magyar egyház hivatalos ajándéka, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából alkotott. A misekönyvet XVI. Benedek pápa jelenleg is használja, legutóbb az idei húsvéti vigília szertartáson. Ugyancsak sokan láthatták a budapesti városmisszió során a Szent István-bazilika előtt felállított mintegy három méter magas keresztjét, illetve a felújított máriapócsi kegykép alakjait is az ő koronái (glóriái) díszítik.

A magyar főpásztorok 2008-as ad limina látogatásuk alkalmával egy Ozsvári-kelyhet ajándékoztak a Szentatyának. XVI. Benedek pápát személyesen is köszönthette ez év április 1-jén, az általános kihallgatás keretében, és átadhatott neki a magyarországi Schönstatt Mozgalom tagjai nevében egy általa készített feszületet, amelyen az Egyházat jelképezve a Szűzanya is látható.

A Szentatya rózsái

2006. február 12-én, ünnepélyes keretek között dr. Bábel Balázs érsek úr megáldotta II. János Pál pápa szobrát a jánoshalmi templomban. Az ünnephez készítettek sárga rózsákból egy gyönyörű csokrot, melyet a pápa szobra elé helyeztek el. A rózsák egymás után adták meg magukat az elmúlásnak, kivéve hármat, melyek nem akartak elhervadni.
A három közül az első VIRÁGVASÁRNAP április 9-én,
A második NAGYPÉNTEKEN április 14-én,
A harmadik, az utolsó pedig április 21-én (irgalmasság vasárnapja előtti pénteken) kezdett kókadozni.

Az első 57, a második 62, a harmadik pedig 69 napig virított Szentatyánk szobra előtt.

A szöveg a kispesti Nagyboldogasszony főplébánia közösségi termében olvasható, a gyermekét tartó Szűzanya szobra mellett.

Ebben a teremben tartja a Jó Tanács Anyja praesidium a heti összejöveteleit.

"Csaba testvér!"

Böjte Csaba (Kolozsvár, 1959. január 24.) ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben embertelen körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása.

Édesapját egy verse miatt a Ceauşescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult. A börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében azonban szabadulása után másfél hónappal meghalt. Mégis alapvető élmény volt annak megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik. Ennek hatására döntötte el, hogy pap lesz.

Civilként autóvillamossági szerelőnek tanult, majd miután ezt feladta, egy évig élt bányászként a Hargitán. Ezzel akaraterejét próbára téve lelkiekben már a papi pályára készült. A ferences rendbe még a Ceauşescu-diktatúra alatt jelentkezett 1982-ben, a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, majd 1989-ben pappá szentelték.

Több helyen eltöltött szolgálata után 1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete. Oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A román hatóságok ellenezték ezt a lépését és többször felszólították az épület elhagyására. Böjte atya válasza az volt, hogy a gyerekeket rakják az utcára a rendőrök. Ez nem történt meg.

Az árvákat befogadó ferences rendi szerzetesnek hamar híre ment Déván. Mára tevékenységét ismerik többek között egész Erdélyben, Romániában és Magyarországon is. Az alapvető életfeltételeken kívül (ruha, étel, stb.) taníttatásukkal is foglalkozik, melyben vallási és erkölcsi nevelésük is beletartozik.

Az Úristen humora

Tíz év a Gulágon: A Szovjetunió összeomlott, Placid atya még mindig él.

Beszélgetés Olofsson Placid bencés szerzetessel.

Olofsson Károly bencés szerzetes, sokak Placid atyája tíz esztendőt töltött a Gulágon. A harminckétezer magyar politikai elítélt közül egyike volt azoknak, akik hazatértek. 1955. november 25-én éjszaka érkezett Budapestre. Szívbeteg édesanyja ekkor már betöltötte a 80. esztendőt. Placid atya éjnek idején nem mert hazamenni, nehogy összeessen a meglepetéstől. Az utcán szólított le valakit: értesítené-e az édesanyját? Az ismeretlent Sághegyi Györgynek hívták, hét évet ült a Gulágon, 1953-ban szabadult. Amíg Placid atya lent ácsorgott és várakozott a ház előtt, egy kedves fiatal lány megkérdezte tőle: Kit tetszik keresni? Saját magamat válaszolt váratlanul. Ez a szívbemarkoló történet olvasható Placid atya A hit pajzsa, Olofsson Placid atya élete című kötetben.

Három dolgot kell megkülönböztetnünk, mert mindig összekeverik kezdjük beszélgetésünket Bartók Béla úti otthonában, más a hadifogság, más a Malenkij robot és a Gulág. A hadifoglyok fegyverrel a kezükben estek fogságba, őket lefegyverezték és kivitték a különböző lágerekbe. A Malenkij robotba került embereket egyszerűen összefogdosták az utcán és elvitték őket munkára. Azt hazudták, néhány napra viszik el őket, de három év múlva sem tértek haza. A Gulágra a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága által nyolc, tíz, tizenöt, húsz évre, elítéltek kerültek. A Gulag szovjet találmány. 1952-ben körülbelül három és fél millió politikai foglyot tartottak számon a Szovjetunióban, mintegy hétezret Gulág-lágerben.
Hány magyar politikai fogoly került a Gulágra?
Körülbelül harminckétezret ítéltek el, közülük 26 és félezren meghaltak. Tiszteletükre állítottunk emlékművet Budapesten, a Honvéd téren. Körülbelül hat-hétezren tértünk csak haza. Sajnos már talán ezren sem vagyunk életben. 1955. novemberében tértem haza. A kőkeresztet minden év október egyik szombatján megkoszorúzzuk, a rendszerváltozás óta. A kommunista időkben persze nem lehetett, teljesen megbélyegzett emberek voltunk.
Kint összeállítottuk a túlélés négy szabályát. Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?
Placid atyának is van humora. Nélküle nem élhették volna túl a borzalmakat.
Nem ám! A szovjeteknek a mindjárt hónapokat, esetleg éveket jelentett. Szeptember 24-én írtuk alá, hogy hazajöhetünk, ám csak november 25-én értünk haza. Csak túléltük a borzalmakat, nem voltunk vértanúk, sem hősök...
Dehogynem.
Karácsonykor vittek el, a marhavagonban nem tudtunk felállni, csak görnyedeztünk. Öt órakor értünk Munkácsra. Épp harangoztak a szentmisére. Hárman összenéztünk, és elmondtuk a Szentolvasó egyik tizedét: Akit te szent Szűz épp a mai napon hoztál a világra. Szentül hittük, hogy a jövő karácsonyt már odahaza töltjük, de tíz esztendő kellett hozzá. Végtelenül naivak voltunk.

A letartóztatásom éjszaka történt. Négy óra után értünk az Andrássy út 60-ba, leültettek. Mellettem egy rendőr állt, civilben, géppisztollyal. Hat óra után szóltam neki, engedjen el, misézek a Bazilikában, majd hét órára visszajövök. Persze nem engedett el. Rettentően naivak voltunk.
Bűntelen volt.
Engem a szovjet törvénykönyv 58-as paragrafusának 2. pontjára hivatkozva antibolsevista propagandáért ítéltek el. Még csak tiltakozni sem tudtam ellene. A háború alatt lelkipásztori munkát végeztem, tábori lelkész is voltam, természetes, hogy nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat. A terrorcselekmény és az összeesküvés vádja azonban nem volt igazságos. De, antibolsevista propagandát űztem, édes jó Istenkém.
Hogyan szólt a túlélés első szabálya a Gulágon?
Az első törvény: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert egyre gyengébbek leszünk. A holokauszt-szenvedők hirdetik: a koncentrációs tábor volt az igazi szenvedés, a Gulág csupán turistautat jelentett a Szovjetunióba. Ezt cáfolom, az emberek 75,3 százalék nem hal meg egy szimpla turistaúton.
Megdöbbenve olvastam, hogy a Gulágra cipő nélkül érkezett...
Ellopták útközben. Mínusz 46 fokban érkeztünk meg.
Csoda, hogy túlélte.
Semmi baja a lábamnak, semmi fagyás rajta. De akkor bőgtem, mint egy gyermek. Higgye el, olyan érzés volt, mintha parázson álltam volna.
Mikor kapott cipőt?
A lágerban adtak egy fatalpú cipőféleséget. Majd később a katonaságtól kiszuperált cipőket kaptuk meg.
Hogy szólt a túlélés következő szabálya?
Mint fentebb említettem, az első szabály szerint: A szenvedés elviseléséhez minden erőnkre szükség van. Gyakorlatilag nem engedtük, hogy valamelyikünk panaszkodjék. Ha elégedetlenkedett valaki, arra kértük, beszéljen a szakmájáról! Ilyenkor tudta, rossz fát tett a tűzre. A második szabály tehát: a szenvedés elkerülhetetlen, de az élet apró örömeit észre kell vennünk! Nemegyszer a fejemhez vágták, micsoda öröm lehetett a Gulágon!
Milyen apró örömökkel találkozott Placid atya?
Tavasszal például marharépát egyeltünk, a picikéket pedig nekünk adták. Ha a káposztalevesbe két kis répa került, micsoda örömöt jelentett! Vagy más példa. Örökké motoztak bennünket. De ha a katona elfelejtette levenni a fejemről a vattasapkát, nem fáztam meg. Minden apró örömöt észrevettünk, hogy túléljük valahogy a borzalmakat.
Mi volt a harmadik és negyedik szabály?
A politikai fogoly mindig ártatlannak véli magát. El kellett felejtenünk az ártatlan és gazember fogalompárt, inkább a kicsi és gyönge, nagy és erős fogalmakkal azonosultunk. Amikor minket elítélt a hadbíróság, ők voltak az erősek, a győztesek, mi pedig a senkik, a vesztesek. Mindig mondtam a fogolytársaimnak, ha erdőn járunk egy csapáson, mi sem nézünk a talpunk alá, hogy eltapossuk-e a hangyát? Hisz az olyan kicsike. De, ha nem értünk egyet azzal, hogy mi hangyák vagyunk velük szemben, akkor ebben a helyzetben és körülmények között meg kell mutatnunk, hogy különbek, értékesebbek, nemesebbek vagyunk náluk. Ez mozgósította bennünk az energiákat. Hisz abban a helyzetben az rúgott belénk, aki épp akart. Én például a 876-os számú népellenség voltam.
A negyedik szabály a valláshoz kötődött: Akinek van hová kapaszkodnia, könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi hívő emberek a Jóistenbe, a mindenható Istenbe kapaszkodtunk. És rájöttünk: a Jóisten is akarja a túlélésünket. Az Úristen segített az ötleteivel. Például egy olasz jezsuitát rendelt mellém, aki elmondta: a rendkívüli helyzetben a szentmiséhez nem kell kiérlelt bor, elég a szőlőlé is. A kaukázusi fogolytársaim mindig kaptak szőlőt a csomagban, ha egy szemet kinyomtam, máris tudtam áldozni.
Mindennap misézett?
Minden éjszaka. Kettő és három között hason fekve, a felső priccsen elzavarva a poloskákat miséztem. Másnap áldoztattam a fogolytársaimat. Egyszer az egyik brigádtagom, nem fogadta el a kenyeret. Másnap se, harmadnap sem fogadta el. Akkor már fellázadt a lelkiismeretem és odamentem hozzá: Te pajtás, öngyilkos akarsz lenni? Nem élhetsz csupán káposztalevessel és zabkásával. Nekünk a kenyér életfontosságú eledel. Erre ő azt válaszolta: Hithű zsidó vagyok, a Moszkvai Izraelita Hitközségtől kapok maceszt. A Jom Kippur ünnepe előtt hat héttel ők nem esznek kovászos kenyeret. Pajtás, nem írnál a hitközségnek, nekem is szükségem lenne egy kis maceszre! Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a Moszkvai Izraelita Hitközség maceszával misézik. Ez csak az Úristen csodája lehetett!
Megható élményt jelenthetett: a reverendát hosszabb ideig viselni...
Abban tartóztattak le, nem volt más ruhám. Amikor Budapestről Sopronkőhidára vittek, még reverendában álltam a hadbíróság előtt. A Szovjetunióba szállítás közben, Tatabánya környékén, orosz katonák vették le rólam a marhavagon közepén. Fekete sapkát készítettek belőle. Helyette kaptam egy rongyos pufajkát.
Mit érzett ekkor?
Mindszenty bíborost nagyon tisztelem. Az Emlékiratait németül olvastam először. Majd kipottyant a könnyem, ahogy ő leírta, mit jelentett számára, amikor elvitték Karácsony másnapján Esztergomból az Andrássy út 60-ba, s azonnal letépték róla a reverendáját. Meghatóan írta le, micsoda szívfájdalom, ha egy papi személytől elveszik a reverendát.

Mikor rólam lehúzták a reverendát, nem voltak fennkölt gondolataim. Arra gondoltam: Te jóságos ég, ezeket a katonákat materialistáknak nevelték. Ők azt hiszik, engem ez a reverenda tesz pappá. Pedig én fölszentelt katolikus pap vagyok, s ha a Jóisten hazahoz a ti ölelő karjaitokból, én akkor is fölszentelt katolikus pap leszek, mert nem tudjátok levakarni rólam. Ez a kópé gondolat jutott eszembe.

Placid atya hazahozott a lágerből egy keresztet. De hogy került egy korpusz a poklok közepébe?
Édeske, az nem kereszt, az feszület, mégpedig egy darab mordóviai nyírfából kifaragott Krisztus-test. Egy Kecskemét melletti tanyáról származó analfabéta fiatalember faragta. Egyszer talált egy darabka vaslemezt, amit három hónapig csiszolt, hogy kése legyen. Közben örökké elásta, nehogy észrevegyék. Majd megrajzoltatta velem a korpuszt, amit négy hónapig készített.
Találkozhatott különleges emberi sorsokkal
Valóban, egyik alkalommal ott állt előttem a munkácsi tiszti főorvos, aki oroszul azt kérdezte: van-e közöttünk magyar? Egyedül voltam. Szemvizsgálatokat végzett a lágerben. Egymás mellett aludtunk a földön, így ismertem meg a sorsát. Beleszeretett egy doktornőbe, a tízparancsolat minden parancsát megszegte volna a kedvéért, annyira imádta. Ám későbbi neje nem akarta őt követni, amikor Kárpátalja újra a Szovjetunióhoz került. Ahhoz, hogy János ott maradhasson, vállalnia kellett a harcos ateista szövetség főtitkárságát. Képzelje el ezt a beszélgetést. Aztán mégis letartóztatták, és megkapta ő is a maga tíz évét. Lelkileg összeomolva mesélte el, hogy a felesége csomagot küldött neki rendszeresen, miközben elvált tőle, és hozzáment az egyik legjobb barátjához, a sebészfőorvoshoz. No, ekkor minden lelkipásztori energiámat elővettem, próbáltam megmagyarázni neki: Ahogy te harcos ateistává lettél az életedért, neki sem volt könnyű politikai fogoly feleségeként várakozni rád. Ő is az életéért tette. Rengeteget beszélgettünk. Karácsonykor már megáldoztattam. Majd később ő szervezte meg a nők áldoztatását.
A hívek áldoztatása külön leleményességet kívánt
A Jóisten mindig segített. A női rabok között dolgozott Teofila nővér. De valahogy el kellett hozzá juttatnom az áldoztatási ostyát. Egy rabnőtől megkérdeztem, ismeri-e a nővért? Hogyne ismerné. Elvinnee neki egy levelet? Hogyne vinne! De ez olyan levél, ha a katona megtalálja, azonnal egye meg! Egy pici papíroson megírtam, hogy másnaptól ezzel a hölggyel küldöm az ostyát. Így is történt. Az Úristen 12 napra megint megoldotta az áldoztatást.

Augusztus 11-én viszont engem vittek el szállítmányban. A hölgyek megtudták, hogy elvisznek. A szállítás előtt a raktárosnő odamutatott egy fához: Akik ott állnak, gyónni akarnak. Te jóságos ég! Ezt megint az Úristen rendezte. Mit találhattam ki hamarjában? Azt mondtam a parancsnoknak: Nézze, ott vannak a honfitársaim, engedje meg, hogy elbúcsúzzam tőlük! Ő azt nem engedheti meg mondta, de fogta magát és elfordult. Értek én a szóból. Abban a pillanatban odamentem hozzájuk, kinyílt a tömeg, majd összezárult. Azt mondtam nekik: Egyenként nem adhatok feloldozást, de mindenki bánja meg vétkeit, általános feloldozást adok.
Abban pokolban mi rázta meg leginkább?
Egyszer hat női rabot hoztak az Északi-tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzve önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. 25 éves büntetésüket töltötték: bokájukhoz öt kilós vasgömb hegesztve, kopaszra nyírva. Országutat építtettek velük. Mintha megállt volna az idő.
Placid atya három éve töltötte a vasmiséjét. Ez is az Úristen csodája?
Bizonyára.
Ez hány évet jelent pontosan?
65 évet! Ötven az aranymise, hatvan a gyémántmise, 65 év a vasmise.
Beszélgetésünk idején minden dátumra, névre, eseményre pontosan emlékezett. Ma is hihetetlen energia lakozik önben!

A lágerban nekem az volt a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Boldog lehettem, mert rám talált az életfeladatom. Jelenleg állami, önkormányzati, egyházi iskolákba hívnak, előadásokat tartok. Nemrég az egyik polgári kör meghívásának tettem eleget. Ma ez a hivatásom: mert ha vidáman mesélem is az élményeimet, én azért az Evangéliumot hirdetem.
Frigyesy Ágnes

A túlélés szabályai

Dr. Olafsson Károly Placid OSB (Placid Atya)

A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét, mert mindig a szakmájáról beszéltettük azt, aki elkezdett panaszkodni. Az már egy fogalom volt, hogy nem szabad panaszkodni. Zárójelben mondom, hogy 1952-ben együtt ültem a moszkvai Statisztikai Intézet igazgatójával, aki azt mondta abban az időben még ez Sztálin életében volt, hogy a Szovjetunióban 3,5 millió politikai fogoly van 16 ezer lágerben. De hát az nem mind pusztult bele a lágerbe, hát abból százan, ezren, százezren túlélték! A kutya fáját, én sem vagyok silányabb! Ezt kellett nekünk mondani, mert ez mozgósította bennünk az energiákat, hogy túl tudjuk élni.

Keresni kell az élet apró örömeit , mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.

Isten vándora Magyar Örökség-díjas

Magyarságmentő papi szolgálatáért Magyar Örökség-díjjal tüntették ki Regőczi István atyát március 21-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A díjat Juhász Judit, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettese adta át, a laudációt Roska Tamás professzor mondta.

Regőczi István egyszerű molnárcsalád gyermekeként 1915-ben látta meg a napvilágot a Somogy vármegyei Látrányban. 1933–43 között Flandriában élt és tanult. Pappá 1943 márciusában szentelték, első szentmiséjét március 29-én Belgiumban mutatta be.

Jelmondata Prohászka Ottokártól való:

"Én a kemény életet választottam magamnak."

Magyarországra 1945-ben tért vissza.

A II. világháborút követően felkarolta a hadiárvákat, megnyitotta a Sasfiókák gyermekotthont Vácott, ahol mintegy háromszáz gyermeket nevelt, közülük később tízen választották a papi pályát. 1949-ben az árvaházat bezárták, Regőczi atyát pedig letartóztatták és bebörtönözték. Szabadulását követően Máriabesnyőn lett káplán, ahol újabb árva-otthont nyitott hatvan gyermeknek.
1959-től Szalkaszentmártonban volt lelkész, ahol templomot épített.
1963-ban ismét bebörtönözték. Szabadulása után írt könyvei miatt
(Az én sasfiókáim, Sasfiókák viharban, Mi nem hallgathatunk) illegális sajtótevékenység címén politikai fogolyként 23 hónap szigorú fegyházra ítélték.

1968-tól nem kapott hivatalos egyházmegyei beosztást. Budapesten megvásárolta a Kútvölgyi úton található, romos Boldogasszony-kápolnát, aminek már a lebontását fontolgatták. Regőczi atya a kápolna mellett létrehozta a Táborhegy zarándokházat, s a helyet a magyarság engesztelő központjává tette.
A kegyhely egy idő után szűkösnek bizonyult, ezért jóval nagyobb kőkápolnát építettek, melyet 1991. május 3-án Katona István váci segédpüspök szentelt fel.

A Kútvölgyi kápolna ma is a szentségimádás, az engesztelés, a hálaadás és az imádság helye.

Regőczi István még kispapként ismerte meg a szentéletű Julia Magdalena Verhaeghet, a Krisztus Ügye (Das Werk) lelki család alapítóját, akit nagyon tisztelt, s akitől sok biztatást, lelkierőt merített. A közösség egy másik tagja, Beatrix nővér István atya jobbkezévé vált, évtizedek óta szolgál mellette.

Regőczi István több magyar és flamand nyelvű kötet szerzője. Isten vándora című önéletrajzi írása először 1972-ben jelent meg.