153 éve született Prohászka Ottokár

Tábori Nándor Pest Megye Díszpolgára 2010. február 09. Hoffman Pál és Manger Henrik Pest Megye Közgyűlési képviselők javaslatára a Pest Megyei Közgyűlés díszpolgárrá választotta Tábori Nándor egykori taksonyi káplánt Újlengyel jelenlegi plébánosát. Mint Hoffman Pál elmondta, Tábori Nándor atya helytállását, emberségét édesapja és Manger Henrik szülei személyes elbeszélései alapján ismerték meg. A szüleik Oroszországi kényszermunkán a „Malenkij roboton” évekig rabtársai volt Nándi atyának. A képen a hátsó sorban a Pest Megyei Közgyűlés képviselői, Szabó István, Szűcs Lajos, Hoffman Pál és Manger Henrik. Elől a Málenkij robotos társai között Tábori Nándor atya látható. A Taksonyi Hírharang méltatásában mutatjuk be Tábori Nándor atyát. Nem hiszem, hogy lenne olyan tősgyökeres taksonyi, aki e nevet ne ismerné..., igen Nándi atyáról van szó, a Tábori (Tagscherer) család egyik tagjáról, aki papi hivatása miatt került el szülőfalujából. A taksonyi, valamint több környező képviselőt-testület ajánlása alapján Pest Megye Közgyűlése Tábori Nándornak a Pest Megye Díszpolgára Címet adományozta. Nándi atya a díjat december 4-én vehette át a Megyeházán dr. Szűcs Lajostól, a Közgyűlés elnökétől. Az elismerő Díszpolgári Címhez ezúton is gratulálunk. Hogy miért is kapta e megtisztelő kitüntetést? Mindez kiderül az alábbi, életét összefoglaló rövid leírásból. Tábori Nándor 1922. május 21-én született Taksonyban. 1945. január 3-án sógornője, a már málenkij roboton lévő bátyjának kisgyermekes felesége helyett vállalta a kényszermunkát. Kispapként még sorstársainál is sanyarúbb sors várt rá: a bányába kisebb fejadaggal a legkeményebb munkát végeztették a törékeny emberrel. Megtanult oroszul, irodára került. Ettől kezdve még többet tudott segíteni társain a teljesítmény elszámolásoknál, a gyengélkedőkön, betegeken. Misézett, imádkoztatott, esténként közös éneklést szervezett, és személyes példaadással is tartotta a lelket a csüggedőkben. Betegtársa helyett leszállt a bányába, a személycsere életébe kerülhetett volna. Megőrizte hitét, tisztességét, becsületességét, és akkor is, amikor fenyegetéssel, kínzással be akarták szervezni, hogy besúgja, ki volt csendőr, rendőr, katona, Volksbundista, sőt még az orosz tisztekről is jelentenie kellett volna. Minderről Szebeni Ilona „Merre van a magyar hazám?" és a „Haza fogunk menni" című könyveiben vallanak az elhurcoltak, de a helyi kiadványokban, megemlékezésekben is a legnagyobb tiszteltettel és megbecsüléssel említik Nándi atyát. 1949. november 4-én tért haza nagybetegen, a vitaminhiánytól félig vakon. Felépülése után befejezte a szemináriumot, 1951-ben szentelik pappá, Jászkarajenőn, Pécelen és Rákóczifalván káplán, majd szülőfalujában, Taksonyban pap. A dunaharaszti földrengésben leomlott templom-kupolát vezetésével újraépítik. 1958. szeptember l-jétől Újlengyel plébánosa. Az akkor félkész templomot befejezték, csákányt, lapátot ragadott akkor is, amikor a község az orvosi rendelőt építette. Ne csak a léleknek legyen gyógyító háza, hanem a testnek is. Az akkor még kiterjedt tanyavilágban élő időseknek, betegeknek bevásárolt, gyalogosan, kerékpárral látogatta őket. Hitoktató tevékenységéért járó fizetéséről lemondott a szociálisan rászoruló gyerekek javára, szerény nyugdíjából a vak gyermekek óvodáját, iskoláját támogatja. Nyolcvanhét évesen, nyugdíjasként is ellátja papi teendőit, aranymiséjét 2001 -ben tartotta. Tábori Nándor a Magyar Köztársaság Tiszti-keresztjének kitüntetettje.

„Szeretne gazdag lenni?” Megszólalt a 20 gyerekes milliárdos

Lukács Ernő egy igazi „anticeleb”, aki 45 éve hűséges feleségéhez, 20 gyereke van, albérletből költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerű és a média által nem ünnepelt személyiség.

- Hogy kezdődött ez a mesébe illő történet?

Ernő bácsi:

- Éppen hogy csak elkezdtem a feleségemnek udvarolni, három évre be kellett vonulnom katonának. Még ma is pontosan tudom, hogy 819 napot vártunk egymásra. Közben a legtöbb katonatársamat elhagyta a párja. Nagyon jól választottam.

- Tényleg egy brigádgyűlésen állította választás elé az akkor 20 éves Juliannát?

- Mondtam neki, ha tíz gyereket nem akarsz, akkor ne gyere hozzám! Persze mindenki azt hitte, hogy vicceltem. Végül eléggé túlteljesítettük a célt. El kell gondolkodni, hogy kié a nagyobb érdem. Szerintem 99 százalékban a feleségemé. Tavaly július 3-án voltunk 45 éves házasok. De olyan, mintha csak öt másodperc lett volna az életünk idáig.

Juci néni:

- Nem csak enyém az érdem, de az biztos, hogy a nőnek ott kell állnia a férje mellett, és segítenie, mert anélkül nem megy. 21 éves koromtól 46-ig mindig terhes voltam, és volt, hogy nekem kellett ellátni 16 marhát egyedül. Városi létemre nem voltam olyan ijedős csaj. Igazi vadnyugati életünk volt.

- Gondolta, hogy egyszer milliomosok lesznek?

- 33 évig laktunk a tanyán úgy, hogy abból 16 évig nem volt villanyunk. El lehet képzelni, milyen volt nekem városi lánynak elindulni három óvodás korú kisgyerekkel egy olyan helyre, amely két kilométerre van a legközelebbi kis falutól. A háztartási gépeinket, mosógépet, hűtőszekrényt elajándékoztuk, és kezdődhetett a kemény élet. Az esti fürdetés után minden éjjel kézzel mostam, ugyanis akkor még csak szövetpelenka volt. Közben meg sorban születtek a gyerekek.

- Sosem panaszkodott, hogy nehezen megy a sora?

- Nem, ezt az életet mi vállaltuk, panasznak nem volt ott helye! Mindenki azt kérdi tőlünk, hogy a gyerekek talán véletlenül születtek? Ez olyan butaság, hiszen véletlenül nem születik gyerek. Mi tudatosan vállaltuk valamennyit, és azt éreztük, hogy nekünk ezt végig kell csinálnunk, bármi áron.

Ernő bácsi:

- Csak azt tudtam, hogy haladni fogok előre, és minden kölykömnek veszek házat. Soha nem fogadtunk el semmiféle segélyt. Többször is behívtak, hogy adnának nekünk nevelési támogatást, de én azt mondtam, hogy adják inkább más szerencsétlennek. Pont azért, hogy később ne vessék a szemünkre, hogy azért van ennyi gyerekünk, hogy abból éljünk meg.

Juci Néni:

- Így visszanézve lehet, ha elfogadtuk volna, és ha szegények maradunk, akkor nem piszkált volna minket annyit az APEH, meg a VPOP. De sebaj, mert ezt is kibírtuk. Hihetetlen összegű, több millió forintos bírságokat kaptunk, amikről később, a befizetés után mondta ki a bíróság, hogy jogtalan volt. Pedig évente ellenőriznek minket és mindig, minden rendben volt.

- Gondolja, hogy sokan irigykednek magukra?

Ernő bácsi:

- Bár ellenségeink tudtommal sosem voltak, egyesek azért szerettek alánk tenni. Az APEH-nál ismeretlenek már sokszor feljelentettek.

Juci néni:

- Talán nem sokan tudják, hogy miken mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. Mindig azt mondom, hogy amit elértünk, azt bárki utánunk csinálhatja. Én 16 évig mostam minden nap kézzel. De még egymásnak sem szoktunk panaszkodni.

- Lehet ennyi munka mellett még a gyerekekkel is külön foglalkozni?

Ernő bácsi:

- Esténként miután végeztünk a munkával, még tanultunk a gyerekekkel, úgy hogy többen kitűnő bizonyítványt kaptak. De játékra is maradt idő, ha kellett kézen jártam nekik az udvaron, vagy tanítottam őket biciklivel hátrafelé tekerni, fociztunk, bújócskáztunk. Aztán futószalagszerűen kezdődhetett a fürdetés. Elkaptam a legfiatalabbat, megfürdettem, majd bevittem az ágyba lefektetni. Három után vízcsere. Persze a vizet előbb fel kellett húzni a kerekes kútból, még ma is, sötétben is tudnám, hogy 13 tekerés után van fent a vödör. Aztán bográcsban meg kellett melegíteni, és úgy bevinni a fürdőszobába.

Lukács Ernő és családja. Igazi "anticeleb".


Miközben végig csodáljuk a carrarai márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett termeket, találkozunk Évivel, a család legfiatalabb sarjával. A csinos, 20 éves lány kozmetikusnak tanul.

- Nem sokan mondhatják el, hogy 20. gyerekként jöttek a világra. Még jó, hogy a szüleid nem álltak meg 19-nél. Nem lettél elkényeztetve, mint legkisebb?

Évi:

- Igaz, hogy mindent megkapok. Van fodrász műhelyünk, és kozmetikánk is a birtokon. Most kaptam egy szoláriumot, sok vendégem jön a városból. De a kastélyt tényleg én takarítom. Nálunk sosem volt bejárónő, vagy bébiszitter.

Ma már a 14 lányból, és 6 fiúból csak kettő van otthon, a többiek szép sorban kirepültek. Persze szinte sosem üres a ház, csak a szűk családhoz 63 fő tartozik, és a legidősebb unoka már 25 éves. Ernő bácsihoz, aki jó emberismerő hírében áll mindenki szívesen fordul tanácsért.

Ernő bácsi:

- Pszichológus-fajta vagyok, ha valamelyik lányomnak jött egy udvarlója, nekem elég volt csak ránéznem, hogy tudjam zsivány-e vagy sem. Ha aztán nem fogadták meg a tanácsom, később mindig azt mondták: apu miért nem hallgattunk rád!

- Mivel foglalkoznak a felnőtt gyerekek?

- Mindenki leérettségizett, a fiúk a földeken dolgoznak velem, a lányok mind szakmát tanultak ki. Van köztük cukrász, szűcs, varrónő, virágkötő, fodrász, kozmetikus. A fiaim közül egyik sem lett miniszter, az apjukat követve az állattenyésztést, földművelést választották. A parasztember nem igen tud elszakadni ettől. Ez az élet a legszebb.

- Akkor sikeresnek mondhatja magát a gyereknevelésben. Úgy érzi, hogy át tudta adni azokat az értékeket, amelyek szerint él?

- Mindent megtettem, de azaz igazság, hogy talán nem mindenki vette át. Igyekeztünk a gyerekeinket tisztességre nevelni. Csúnyán beszélni, duzzogni, veszekedni nem lehetett. Nem engedtük, hogy árulkodjanak egymásra, össze kellett tartaniuk. Mindenki szót fogadott, és mindenkinek meg volt a maga feladata. Tíz állatot kapott minden gyerek, azokat nekik kellett ellátniuk. Olyan komolyan vettük őket, mintha felnőttek lennének. Együtt dolgoztunk, harcoltunk azért, hogy jó termés legyen. Az volt az elvünk, ha valakinek nincs kedve a munkához, akkor csinálja kedvetlenül, de akkor is meg kell csinálni, úgyhogy jobb lesz, ha vidáman teszi.

Nemcsak 17 gyerekünknek vettünk házat, és kocsit, de akkoriban még a szüleinket, sőt a környéken a rászorulókat is mi segítettük. Ezt ma kevesen mondhatják el. Óriási volt a türelmünk, de a gyerekeink is nagyon jók voltak. Felnéztek rám az egyszer biztos. A gyerekek elköltözése után sem maradt űr az életükben, nagyon jól érezzük magunkat kettesben is, miközben ugyanúgy adjuk-vesszük az állatokat, mint régen.

- Hatvannyolc évesen is intenzíven dolgozik. Nem érzi úgy, hogy most már ideje megpihenni?

- Ha lehet ilyet mondani, még intenzívebben megy a munka, mint valaha. Épp holnap viszik két kamionnal a marháimat a törökök. De nemrégiben adtam el lovakat a Jordán királynőnek, és Rómába is került néhány arab telivérünk. Vannak még terveim, például tovább akarok építkezni. Néha még az asszonynak kell engem fékeznie, de addig fogom csinálni teljes erőbedobással, amíg bírom.

- Egészségügyi problémájuk sem volt soha?

- Semmi. Egész életemben nagyon jó erőben voltam. Ami ehhez az élethez kellett is. Ha este kaptam a hírt, hogy másnap reggel le kell adni négy bikát, akkor magam kötöttem össze őket, és gyalog vittem az állatokat a négy kilométerre levő leadó helyre. Ez a 700 kilós állatokkal nem is volt olyan könnyű. Mondja, szeretne ön milliomos lenni?

- Nem bánnám…

- Akkor a következőt kell csinálni: keressen egy istállót, vegyen három kis bocit. Ez abszolút reális idáig. Egy istállót pár nap alatt meg lehet építeni. Felneveli a három bikát, amiért pont egymillió forint jár. Kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat! Aztán senki sem fogja tudni, hogy az istállóból jött. Talán még kell hozzá egy talicska, és egy kasza, és valamelyik öregtől tanulja meg, hogy kell azt kikalapálni, kifenni. Keressen egy kis zöld füvet, azt bárhol lehet találni. Ebből egy év alatt már milliomos lehet. Amelyik fiatal elkezdi, amit most mondtam, nem fog csalódni! Ha leadta a három bikát, utána vegyen hatot, ekkor már két millió forintja lesz. Ha még többet akar, akkor vegyen még többet. Csak el kell látni őket, de ez egy nagyon kedves állat, élmény velük dolgozni, és óriási hasznot hoz. Ennél egyszerűbb dolog alig van.

Juci néni:

- Mi mindent, amire szükségünk volt, magunk termesztettünk. Ha volt négy anyadisznónk, akkor annak a szaporulatából egy év alatt 22 db 200 kilón felüli disznót tudtunk levágni. Abból aztán elláttuk az egész nagycsaládot. Amit a saját kertünkben termeltünk mindenféle vegyszer nélkül, az olyan ’bio’ volt, hogy ma sehol nem kap olyan egészségeset a boltokban.

Ernő bácsi:

- A reggeli müzli, és kakaó helyett frissen fejt tejet kaptak a kicsik. Mindenki hozta a saját jelével címzett bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Megkérdeztem tőlük, hogy habosan vagy simán kérik, és kívánság szerint fejtem egyenesen a poharukba, néha még viccből az arcukra is spricceltem. Aki végzett, az istálló másik kijáratánál távozhatott.

- Ezek szerint diploma nélkül is tökéletesen lehet boldogulni?

- Természetesen fontos lehet egy diploma, de azzal nem veszíti el az értékét, ha közben mezőgazdasággal is foglalkozik az ember. Mondjuk, reggel 7-8-ig megeteti az állatokat, szépen rendet tesz, majd bemegy és megfürdik, akkor utána kastélyban is élhet, és kamatoztathatja a diplomás tudását. Vegyünk például egy parasztembert, vagy egy házaspárt. Ha az asszony reggel elvisz 100 tojást a piacra, akkor aznapra már szinte megkeresett annyit, amiből meg lehet élni. És ha még a férje közben megeteti az anyadisznót, 14 malacát, 8 hízót, és 6 bikát, akkor már teljes milliomosok. Senkitől sem függenek.

- És nem kell még drágán megvenni az állattartáshoz szükséges takarmányt is?

- Az attól függ, hogy milyen takarmányról van szó. Mert, ha az ember, amikor kaszálni kéne, csak vakarózik, ha gyűjteni kéne, csak alszik, akkor bizony drága. De ha ő maga megcsinálja, akkor semmibe sem kerül. Itt az utak mentétől kezdve, ahol fű van, ott lehet kaszálni, és télire meg beteremteni. Ha ezt most összehasonlítja a maga életével ott Pesten, és úgy érzi, hogy valamivel elégedetlen, esetleg a munkahelyi hajtás megviseli idegileg, akkor már jöhet is a marhatenyésztés. Fiatalok, ki kell költözni a tanyára, aztán hogy ne születnének sorban a gyerekek?! A problémákon pedig úgy kell átlépni, hogy azok nagyon alul maradjanak. Nem lelkizünk mi soha. Ha megdöglöttek az állatok, nem számít, hoztam helyette hússzal többet, vagy ha szárazság volt, esetleg elverte a jég a termést, mindenen túlestünk, mint a vénasszony a csibeitatón.

- A világ fejlődése, az egyre jobb életkörülmények mellett változtak bármit is a mindennapjaik?

- A mi világunk nem változik, ugyanúgy szántjuk a földet. Egyedül, ami talán jelentős, hogy van mobiltelefon, és internet, de sokszor gondolok rá, hogy bár ezek hasznos dolgok, az emberek életén mégsem sokat segít. Az én sikerem egyik titka az, hogy ha valamit kitaláltam, azt azon nyomban véghez is vittem. Ha éjjel jutott eszembe valami, hajnalban már el is kezdtem a kivitelezést. Persze hoztam rossz döntéseket is, de mindig volt annyi önkritikám, hogy nem szépítettem, bevallottam a tévedéseimet. Ha nagy baj ért is minket, megbeszéltük, hogy a rossz után majd jön a jó, és továbbmentünk. Keseregni nincs értelme, úgy nem működnek a dolgok. Nekem például elég, ha ránézek a feleségemre, és máris jó kedvem van. (nevet)

- Hogy érzi, volt az életében, a sikereiben valami felsőbb, Isteni segítség is az emberi erőfeszítések mellett?

- Magamtól nem tudtam volna ezt végig csinálni. Biztos, hogy kaptam Istentől segítséget. Nem nagyon szeretem elmondani az ilyesmit, mert hihetetlenül hangzik, de olyan is volt, hogy a nagy szárazság miatt már nem tehettem mást, mint hogy elmentem imádkozni, aztán megjött az eső. Máskor meg épp hazaértem, amikor kaptuk a hírt, hogy megszületett a kis unokám, de azt mondták, hogy nem marad meg, mert koraszülött, és tüdővérzést kapott. Éjfél is volt már mikor azonnal visszafordultam, elmentem a szekszárdi nagy templomhoz, letérdeltem ott kívül a lépcsőkön, mert az ajtó már zárva volt, és két órával később hívtak, hogy a gyerek jobban van, már lehet bízni.

- Van bármi az életükben, amit ha újra kezdenék, másképp csinálnának?

- Semmi. Ez így volt jó a nehézségekkel, és a buktatókkal együtt.

Hetek / Piros Júlia

<b>Február 4-én 80 éves Szabó Ferenc SJ
„Életkorunk mindössze hetven év,
jó erőben lehet tán nyolcvan is…”

Hetven után című versed mottójául a 89. zsoltár szavait idézted. És így kezdted:
„Hetven után ráadás minden év
kezdem hinni: én is meghalhatok…”
Kaptál ráadásul 10 évet…
</b>

Jezsuiták: új utakon

Biro Ferenc - 2008.05.23 01:37

Az igazi hűség az egyházhoz nem a konzerválásban, hanem a helyes változásban van. – mondta P. Szabó Ferenc jezsuita atya, aki történész, irodalmár, költő és teológus.

– Milyen feladat vár a keresztény egyházakra az Európai Unióban?

– A harcos ateizmusnak ugyan vége, de az emberek jó része – úgymond – megvan Isten nélkül. Sajnos az „egydimenziós” gondolkodás a jellemző: ebben a világban kell élnünk, a boldogságunkat keresnünk. Itt Európában, amelynek a keresztény örökségét nem lehet tagadni vagy figyelmen kívül hagyni, a feladatunk az, hogy – amint a pápa mondja – fölélesszük a keresztény gyökereket, s egy új evangelizálás bontakozzék ki. Legalább azon a szinten, hogy a keresztényi értékeket és világnézetet továbbadhassuk az új nemzedéknek. Meglehet, a kereszténységnek csak kisebb szigetei lesznek a nagy hitetlen társadalomban, ezek azonban komoly erőt jelenthetnek akkor, ha – bár a felszínen nem – a mélységben tudnak terjeszkedni. Az Isten mindenkit hív, mindenki lelkében működik a kegyelem, a szentlélek, s ha valaki jó szándékú, lelkiismerete szerint cselekszik – még ha nem talált is rá a hitre –, eljuthat az üdvösségig. Valamiképp tehát ők is keresztények.

– Milyen veszéllyel járhat, ha a keresztényi értékek háttérbe szorulnak?

– Ha Európa polgárai megfeledkeznek a földrész keresztény gyökereiről – e nélkül amúgy az európai irodalom, a művészet vagy a jogrend sem érthető –, fennáll a veszélye, hogy egy lélek nélküli európai demokráciát valósítanak meg, ami spirituális kiüresedéshez vezet. Ez esetben megállíthatatlanná válhat új totalitarizmusok kialakulása, az emberarcú barbárság – nemegyszer megtapasztalt – terjedése. Erkölcsi mérce nélkül a szabadság könnyen szabadossággá válik. Ha az ember az embernek istene, akkor ember embernek farkasa lesz, nem testvére. Ha nem tesszük emberibbé a társadalmat a neveléssel, a keresztényi értékek átadásával, a fejlődés egyet jelent a pusztítás és önpusztítás fegyvereinek tökéletesítésével.

– A fentiek aggasztó kontúrokat kiélesítő fényében már-már illuzórikusnak tetszhetnek a jezsuiták jelmondatai: Hit és igazságosság, mindenben Istent keresni, mindent Isten nagyobb dicsőségére tenni... Hogyan lehet ma Isten jelenlétében élni?

– Szent Ignác elve volt, hogy mindenben Isten állandó jelenlétét keressük. A jezsuita meggyőződés: életünkben végső soron minden Istenről beszél. Isten jelen van a teremtményekben, ahogy az evangélium mondja, gondja van a kis mezei virágokra is, meg a madarakra, de jelen van az emberekben is. A szemlélődő ember életében viszsza-visszatérő élmény az Isten jelenlétében való létezés, cselekvés. Ugyanakkor a pap vagy a jezsuita sem vonhatja ki magát az ateista környezet hatása alól. A világ elanyagiasodott mentalitása ránk is hat, olykor úgy élünk, mintha Isten nem lenne, Isten hiányát érezzük. Mindenkit megdöbbentenek a katasztrófák ártatlanoknak okozott szenvedései, a háborúk kegyetlenkedései. Az ember azt kérdezi: hol van hát az Isten? Miért hallgat? Törődik egyáltalán velünk? Ezek súlyos kérdések, s egyetlen igazán megnyugtató válasz van, amikor a hitünk Jézusra mutat, aki a szenvedést nem magyarázta, hanem magára vette és meghalt értünk, majd pedig feltámadott. Végső soron a feltámadás hite a vigasztalásunk. Ez ad reményt, hogy van értelme a szenvedésnek. Szentek példái mutatják ezt. A mi atyáink, a jezsuiták közül sokan voltak éveken át a kommunista börtönökben, s valamennyien azt mondják: olyan közel soha nem érezték magukat az Istenhez, mint ott a rácsok mögött, a szenvedések közepette. A hit védelme és terjesztése, az igazságosságért való küzdelem, a szociális apostolkodás hagyományosan a jezsuiták feladata volt. Van, köztünk, aki különféle szociális missziókban vesz részt, ételt és lelki vigaszt oszt a nyomortanyákon. A hivatásunk mégis inkább talán az lenne, hogy az egyház szociális tanítását terjesszük és próbáljuk befolyásolni azokat az embereket – politikusokat is –, akik döntenek a nép sorsáról.

– A jezsuitákkal kapcsolatban – főként a rendszerváltás előtti évtizedekben – több vélelem és előítélet is szárnyra kapott: a megszállottság, a küldetéstudat, a cél eszközökben nem válogató elérése, a szellemi fölény kardként való forgatása, egyaránt csaknem szinonimájává lett a jezsuitának.

– Sokszor beszéltek a gőgös jezsuitákról az egyházon belül is. A számos tévhit között az egyik leghamisabb, hogy az inkvizíciót a jezsuiták találták ki. Miközben maga Szent Ignác is volt az inkvizíció börtönében. A kommunista időkben egy orosz nyelvű egyháztörténet egyik ábráján fekete köpenyes alak ált, géppisztollyal a kezében. Ő volt a jezsuita. A szovjet történész forrásai Eugen Sue kitalált történetei voltak. Főként a szabadkőművesek, régen azért támadták a jezsuitákat, mert úgymond befolyásosak voltak, mint királyok, vezető kormányférfiak gyóntatói. XIV. Kelemen pápa azután föl is oszlatta a rendet 1773-ban. Rómában töltött éveim alatt az ablakom az Angyalvárra nyílt, ahol a jezsuita generálist – ártatlanul – élete végéig fogva tartották. Azóta nincsenek jezsuita gyóntatók.

Végül is a renddel kapcsolatos mendemondák zöme a jezsuiták, hitük ereje és céltudatosságuk révén elért eredményeivel függött össze. Ezeket sokan nem nézték jó szemmel...

– Amiként a nyitott, új utak keresésére fogékony szellemiséget sem. A rend mai irányzataira is jellemző, hogy hűségesek akarnak maradni a katolikus egyház nagy hagyományaihoz, ám legalább ennyire, hogy nem akarnak mindenre rábólintó „udvari teológusok” lenni.

– Valóban. Véleményem szerint sem tévedhetetlenek azok a dokumentumok, amelyek a római kongregációkban születnek. Nem is értek egyet mindig velük. Még a pápai enciklikák minősítéséről is lehetne vitatkozni. Ott voltam 1968-ban Vatikánban, amikor bemutatták a Humane vite kezdetű, a születésszabályozás kérdéseit is taglaló körlevelet. A dokumentumot kidolgozó bizottság tagjainak többségi véleményét nem fogadta el. Ez pedig az volt: a házasság egésze legyen nyitott a gyermekáldásra, de nem minden aktus. Maradt tehát a régi felfogás. Monsignore Lambruscini püspök azonban az újságírókkal zsúfolásig megtelt teremben azzal kezdte: „Ez az enciklika kötelező, de nem tévedhetetlen.” Később a jelenlegi pápa tovább szigorította ezt az álláspontot, ami szerintem tragédia a lelkipásztorkodásban. Mert ezt a kérdést nem szabad egy szintre venni az abortuszszal. Ott határozottan küzdenünk kell ellene, mindenáron védve a megfogant emberi lényt. A születésszabályozás esetében viszont egy kis rugalmasság sok gondtól óvta volna meg a hívő családokat.

– Nos, ezt se mondta volna ki „udvari teológus”...

– Rendtársam és barátom, Delubac mondta: az igazi hűség nem a konzerválásban van. Az igazi hűség a helyes változásban van. Ha meg akarunk valamit őrizni és az új kornak továbbadni, akkor is alkalmazkodni kell, új nyelven szólni. Hogy ugyanazt értő fülekre találva mondhassuk. Vonatkozik ez például a missziókra is. Annak idején elítélték a jezsuita Matteo Riccit, aki behatolt a kínai császár udvarába, most a pápa a más kultúrákhoz való alkalmazkodás példaképéül állította. Nem lehet a latin műveltséget és teológiát egyszerűen átplántálni, mondjuk Indiába vagy Kínába. Meg kell keresni a módját, hogyan hirdethetjük az evangéliumot, miként mondhatjuk ugyanazt másként. Még a dogmák is fejlődnek. Ezt Prohászka feszegette néhány modernista vita kapcsán, így azután moder-nizmussal is gyanúsították és három írását indexre tették. Valójában pedig nem volt modernista. Ezt egy nagyobb tanulmányban fehéren feketén megmutattam. Viszont modern volt és a modernség kihívásaira akart válaszolni.

Biró Ferenc




P. Szabó Ferenc 1931-ben született Kálócfán
1953-ban lépett a Jezsuita Rendbe
1956-ban a forradalomban vállalt szerepe miatt emigrálni kényszerült
1962-ben szentelték pappá
1965-ben Párizsban doktorált
1967-től 25 éven át a Vatikáni Rádió munkatársa, a pápa tolmácsa
1992-ben hazatért, s létrehozta a Távlatok című folyóiratot, amelynek máig főszerkesztője. Számos egyháztörténeti könyv, verseskötet és tanulmány szerzője. Most megjelent kötete: Gondolkodók a XX. században.

JÉZUS TÁRSASÁGA

„Hit és igazságosság”, „mindenben Istent keresni”, „mindent Isten nagyobb dicsőségére” tenni: olyan jelmondatok ezek, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a jezsuita névvel. A jezsuiták szerzetesek, mégis a világban élnek; figyelmük elsősorban az emberre irányul, mégis Isten a legfontosabb számukra.
A lélek rejtelmes mélységeinek és a különböző imamódoknak kipuhatolása nyomán, szociális elkötelezettségben, a tudományok művelése által és a művészetekben a jezsuita számára alapvető szempont: mit tett, mit tesz, mit kell tennie Istenért?
A Jézus Társaság a 16. században néhány jó barát közös kezdeményezéseként született. Ma a Katolikus Egyház talán legnépesebb szerzetesrendje.

HOZZÁD TARTOZOM(Jer 20,7-9)

Ó nem átkozom a prófétával
azt a napot amelyen megszülettem
mindig áldalak azért hogy lettem
s hogy Fiad mellé társul elszegődtem
mikor fiatal fejjel vállaltam a küldetésem
szabadon és örömmel tettem

Most újra megajánlom magam
úgy ahogy ma itt vagyok
a múltam belém épült – vállalom
mert Irgalmad is vállalt engem
erősíts meg hűségemben!
Szabó Ferenc (részlet)

TANÍTÁS

Ha egy évre tervezel: ültess rizst.
Ha tíz évre tervezel: ültess fát.
Ha száz évre tervezel: taníts!
A jezsuita nevelés mottója a „magis”, a „több”. „E dinamizmus olyan optimizmusra épül, melyet a hit tart fenn, a Teremtő és Üdvözítő művébe, a minden emberi lényben és minden teremtett dologban folyó munkájába vetett hit.” A Ratio Studiorum, a jezsuita nevelés négyszáz éve fejlődő dokumentuma a maga jellegzetesen a haladásban bízó szemléletével annak tudatában íródott, hogy a társadalom mindig rászorul a kiigazításra annak érdekében, hogy igazságosabb és emberibb legyen. A „magis” így kizár minden önteltséget és passzív birtoklást.

Prof. Dr. Marton József:
Márton Áron, Erdély püspöke

Tartalom:

1. Márton Áron szülőföldje
2. Az első világháborúban
3. A háború utáni bizonytalanság
4. A kispap
5. A papi hivatás után
6. A fiatal püspök
7. Az emberi jogok védelmében
8. Politikai vádak alatt
9.Nyílt kiállás a kommunista diktatúra idején
10. Életfogytiglani börtönre ítélve
11. Kérészéletű szabadságban
12. Házi őrizetben
13. Korlátolt szabadságban
14. Készen az utolsó búcsúzásra

1. Márton Áron szülőföldje

A 20. század erdélyi nagyok Panteonjában egyik fő hely Márton Áront illeti.

1896. augusztus 28-án Székelyföld Csíkszentdomokos nagy községében született a Márton Ágoston és Kurkó Juliánna római katolikus földműves szülők harmadik gyermekeként. Életének alakulását érzékenyen érintette szülőföldje történelmi és földrajzi helyzete. Csíkszentdomokos az Olt folyó völgyében, a Keleti-Kárpátok alatt helyezkedik el. Hűvös hegyvidéki éghajlat jellemzi, az emberek kemény munkával keresik meg a mindennapi kenyerüket. Mégis Erdély egyik legnépesebb székely-magyar települése.

Márton Áron mélyen vallásos családban nevelkedett. Elemi iskoláit a csíkszentdomokosi Római Katolikus Elemi Népiskolában kitűnő eredménnyel végezte. 1907-ben ösztöndíjas kisdiákként a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1911-ben az ősi csíksomlyói gimnáziumot Csíkszeredába költöztették. Ebben az „új főgimnáziumban” (amely ma a Márton Áron nevet viseli) kezdte el a gimnázium felső tagozatát. Líceumi tanulmányait Gyulafehérvárt fejezte be, mivel papi hivatást érzett magában. Mailáth G. Károly püspöka papságra készülő gimnazistákat – hivatásápolás céljából – az egyházmegye iskoláiból a gyulafehérvári főgimnáziumba gyűjtötte. Itt érettségizett 1915. június 12-én.

2. Az első világháborúban

Érettségije után három napra Márton Áront besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulás előtt, udvarhelyi állomáson édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának. Később, az első világháborúra emlékezve így vall erről: „… az mentett meg engem.”

Az osztrák-magyar hadseregben először a székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közkatonája, majd tizedes és hadapród-jelölt lett. Szinte egy éves Doberdo-i harctéri szolgálat után, 1916 nyarán Nagyszebenben tisztiiskolai kiképzésben részesült, hogy azután a Monarchia keleti határán és az olasz fronton védje a hazát. Katonái és tiszttársai egyformán szerették. Szigorú, de beosztottjait megbecsülő hadnagy volt. Nem félt a veszélyes helyzetektől, négyszer sebesült. A végsőkig kitartott, 1919 áprilisában részt vett a székely hadosztály tiszai hadműveleteiben, amiért hadifogolyként rövid időre a brassói Fellegvárba zárták. Emiatt nevezték el falubeli barátai„fogoly úrnak”.

3. A háború utáni bizonytalanság

A harctéri szolgálat után másfél évig szülőfalujában tartózkodott. Bár gimnazista korában már ébredezett lelkében a papi hivatás csírája, a nagy politikai átalakulás döntésképtelenné tette őt is, akárcsak a többi huszonéves erdélyi magyar fiatalt. Embert-próbáló időszak volt az. A világháború után Erdély nagy átalakulása következett be.

A trianoni békediktátum után cselekvésre határozta el magát. A hat éve érettségizett fiatalember, a háború poklait és várfogságát megjárt és leszerelt katona 1920 őszén tehetetlenségben és tétlenségben vergődve tudomásul vette a trianoni döntést. Eszményei, szép reményei szertefoszlottak, de józan ítélőképessége és akaratereje megmaradt. Nem kívánt csíkszentdomokosi otthonában tovább tétlenkedni, ezért a nyári munkák befejeztével állás után nézett. Egyik barátjával Brassóba mentek, hogy a Schiel gyárban vasesztergályosok legyenek.

4. A kispap

Márton Áron életének és egész tevékenységének meghatározó momentuma az a kegyelmi pillanat, amelyben a papi hivatással kapcsolatos végső döntését meghozta. A brassói jelentkezéskor kapja a a kijózanító pofont, másképpen fogalmazva: papi hivatásához a végső kegyelmet. A gyárszász nemzetiségű igazgatója elutasítja őket, mert nem szászok. Anemzetiségében és személyében megalázott Márton Áron társával hazatér, majd rövid vívódás után megérti, hogy Isten őt más munkára, népének sajátos szolgálatára szánta. Erre, már érett fejjel, a Gyulafehérvári Teológián tudatosan készült fel.

1920. október 11-én, már kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Megjelenésével új szint hozott a Teológiára. Feltűnően határozott és kiegyensúlyozott. Tanulótársai körében nemcsak kora miatt, hanem személyi értékei révén is tekintélyre tett szert. Tanulmányban és magatartásban kiváló és érett szeminarista volt mindvégig. Elöljáróinak nem volt nehéz benne felfedezni a jövő kiváló papját. A róla szóló tanári jellemzéseket prófétikus írásoknak mondhatjuk: „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, … A legszebb reményekre jogosít… Sokat várhat tőle az egyházmegye.”

Kispapként kispaphoz méltóan viselkedett. Nyári szünidőben csíkszentdomokosi otthonában szívesen végezte a földműves munkát is. Szerény külső körülmények között, de annál nagyobb elkötelezettséggel készült elő a papi életre.

5. A papi hivatás után

1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Mailáth G. Károly erdélyi püspök. Azelső ünnepélyes szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.

A frissen szentelt Márton Áron tudatosan és lelkesen indul az „aratásba”. A 20-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának evilági kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Nemcsak az iskolásoktól kívánt komoly munkát, hanem maga is felhasználta szabadidejét, hogy sokat olvasson, és önmagát képezze. Az alkalommal élve, Nagyszebenben román és német nyelvtudását gyarapította. Nem sokáig maradt Szebenben, 1930 nyarán Gyulafehérvárott püspöki levéltárosi minőségben újabb munkakörbe nyerhetett betekintést.

Két évig tartó gyulafehérvári szolgálat után, 1932 őszétől, Kolozsvár lesz Márton Áron számára az igazi munkatér: az egyetemi ifjúság lelkipásztora, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A romániai nemzeti kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények, rendeletek még inkább cselekvésre késztetik a rendkívül energikus, kiváló szervező és mély lelkiéletet élő fiatal papot. Dr. György Lajossal Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indít.

Tevékenységével nemcsak Kolozsvárt, hanem az egész egyházmegye életét megpezsdítette, ébresztgette az alvó lelkeket. Méltósági kitüntetések nélkül méltóságteljesen végezte kötelességét, tele ambícióval, küzdelemmel.

6. A fiatal püspök

Ökumenikus szellemével felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az – izraelitát is beleszámítva – öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére. Nem véletlen, hogy amikor 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

1939. február 12. emlékezetes nap marad Erdély történelmében. Andrea Cassulo romániai apostoli nuncius lelkes papi és hívő közösség jelenlétében Márton Áront püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály templomban.

Szentelése napján elhangzott felejthetetlen szavait, nem szabad ma sem elhallgatnunk: Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék.

Ígérem, püspökké szentelésemnek ezena felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtthaladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni és amennyire segítségükre tudoklenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.

Márton Áron püspöki címerében a halmok fölött magányos fenyő áll, a háttérben Székelyföld havasait szimbolizáló hegycsúcs magasodik, középen a Pax jele, melynek két oldalán Csík címeréből a Nap és a Hold látható. Ezzel is jelezni akarta: Csík magas méltóságba, terhes feladatok elé állított fia vállalja mindig a zöld fenyő hivatását, kopári körülmények között is görcsösen ragaszkodik az életadó értékekhez ésirányt mutat; gerinces egyenességet és égbelendülő bátorságot tanúsít. Non recuso laborem (Nem vonakodom a munkától, ill. a munkával járó erőkifejtéstől, fáradozástól, szenvedéstől).

Márton Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította a gondviselés az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek. Úgy, ahogyan beígérte 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”

Az 1938-ban II. Károly román király által bevezetett diktatúra felszámolta a többpártrendszert, s ezáltal megszüntette az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Pártot, betiltotta a párti szervezkedést is. 1940-ben, a második bécsi döntés – Erdély kettészakítása – után Márton Áron nem élt a „nagy lehetőséggel”, nem települt át szeretett és számára hírnevet hozó városba, Kolozsvárra. Pedig voltak szempontok, melyek szerint előnyösebb lett volna elhagyni az ősi püspöki székhelyt, s átköltözni a magyarországi részekre, mert itt élt a hívek túlnyomó többsége. Kettészakadt egyházmegyéjének kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt, Gyulafehérvárott. A romániai részekre szakadt Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „… Veletek együtt hiszem én is, hogy a szenvedéseknek az a faja, amelytől most gyötörtetünk, meg fog szűnni….Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan jelenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy sorsunk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van.”

„Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”

7. Az emberi jogok védelmében

Márton Áron püspöknek volt gondja egyházmegyéjének nagyobb részben Magyarországra került híveire is.Igaz, útlevéllel és ritkán látogathatta meg őket. Az ilyen látogatásraleginkább a papszentelések adtak alkalmat. 1944-ben akkor érkezettKolozsvárra, amikor a Magyarországot megszálló Gestapo és SS parancsnokságoknyomására a kormányzat zsidóellenes intézkedéseket léptetett életbe.Május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály templomban. Ezt az alkalmatragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus szelleme éscselekedetei ellen. „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti akereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberektestvériségének gondolatát… Népünknek nem tulajdonsága az ellenségeskedés.Újabban is megható tanújelét adta, hogy bajbajutott embereket – hamás nép fiai is azok – mennyi megértéssel, szeretettel és segítőkészséggel tud felkarolni s a legnagyobb áldozatokat mindig ő hozza…” A püspök beszéde végén felszentelt papjaihoz fordul: „Kedves Fiaim!… lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sememberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

8. Politikai vádak alatt

Az igazságért szót emelő Márton Áron a politikától igyekezett távol tartania magát. Következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával tovább növelte tekintélyét az erdélyi nép előtt, felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után, 1944 őszén körlevelet adott ki, melyben a várható rendszerváltásra készítette fel papjait. Papjait óvatosságra intette, de őmaga nem hallgatott, felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjenek meg 1919 igazságtalanságai.

Próbálta a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Ezt a törekvését koncepciós perében úgy állítottak be, hogy az 1945 és 1946-os években egy hatalmas összeesküvésben meg akarták buktatni a kormányt, vissza akarták állítani a kapitalizmust. Szó sem volt erről. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A leghatározottabban kijelentem, hogy semmiféle összeesküvésben vagy kormányellenes szervezkedésben nem vettem részt... Ami a másik vádpontot illeti, amely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”

9. Nyílt kiállás a kommunista diktatúra idején

A romániai magyar szervezetek vezetőinek félreállításáért rendezett koncepciós perben nem véletlenül került Márton Áron a középpontba. A nagy püspök figyelemmel kísérte az egész magyar nép minden politikai, iskolaügyi, közgazdasági erőfeszítéseit. 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Jól látta és szóvá is tette a magyarnépet képviselő Magyar Népszövetség sakkfigura szerepét a Román Kommunista Párt kezében.

Márton Áron tiltakozó álláspontra helyezkedett, mert mást nem tehetett. Kemény ellenállást tanúsított a kommunista kormány intézkedéseivel szemben. Körlevélben emelte fel szavát a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Inkább lemondott a papságnak juttatott államsegélyről, de nem volt hajlandó korlátozni papjainak létszámát. A következményeket mérlegelve felfüggesztette a püspök fennhatósága alatt működő katolikus autonómia ősi intézményét, az Egyházmegyei Tanácsot (Státust). Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezen kívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel.

Lassan az egyházi erőkkel sem tudott kellőképpen együtt működni. A katolikus egyházfőket fokozatosan a börtönök mélyére süllyesztették, míg más felekezetű vezetők a továbbélés reményében az állami hatalmakkal való megegyezésre törekedtek. 1949-ben Márton Áron teljesen egyedül maradt. Személyét az államhatalom nyűgösnek érezte, s mindent megtett, hogy félreállítsa. Pedig Márton Áron az üdvösség szolgálatát soha nem tekintette politikai cselekvésnek, tudta, hogy Krisztus örömhíre nem kötődik egyik rendszerhez sem. Tudta azt is, hogy az evangélium hirdetése elalkudhatatlan kötelessége az egyháznak, függetlenül a politikai-állami környezettől, mely őt körülveszi. Nem kereste az összeütközést a világ hatalmasaival, nem zárkózott ela tárgyalások elől.

Jól tudta azonban, hogy az ő küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét értékhátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta felPetru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtetts természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nemlehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseketerkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élőmagyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek,amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveikéntmegjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „…Mindenesetre mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagábankülön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőtEurópa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.”

Krisztusi küldetés szerint járt el akkoris, amikor 1948-ban a kormány olyan statútumot, megegyezést akartelfogadtatni vele, ami az egyház számára kedvezőtlen volt, amivel arábízott Egyházat egyoldalúan az állami érdekeknek rendelte volna alá.Márton Áron által készített statútum-tervezetet az állam nem fogadtael, mert az a szöveg őrizte az egyház függetlenségét, a már törvényenkívül helyezett görög katolikusok érdekeit is figyelembe véve. Hogyaz egyedül maradt, legyőzhetetlen püspököt megtörjék, hírnevét a tömeg-kommunikációs eszközökkel próbálták hívei és népe előtt lejáratni, tekintélyét tönkrezúzni.

10. Életfogytiglani börtönre ítélve

A katolikus egyház statútumáról való tárgyalás végett a kultuszminiszter Márton Áront Bukarestbe rendelte, s a tövisi úton 1949. június 21-én csellel letartóztatták. A kommunista kormány előző években végbevitt atrocitásai, az egyházat súlyosan érintő törvényei és rendelkezései alapján várható volt,hogy a bátor hangú püspököt félre fogják állítani. Márton Áron számoltis ezzel a bekövetkezendő helyzettel. Fizikai akadályoztatása esetére gondoskodott az egyházmegye kormányzásáról. A Szentszék De nominatio substitutorum című rendelkezése alapján megjelölte az egyházi joghatósággal rendelkező helyettes ordináriusok sorozatát.

Márton Áron elfogatásának híre eljutott Rómáig. XII. Pius pápa Áron püspököt 25 éves papi jubileuma alkalmával címzetes érsekké nevezte ki. A Szentatya így értékelte azt a hűséges főpapját, aki ezüstmiséjét nem tudta elmondani, mivel tíz nappal azelőtt letartóztatták.

A fogoly püspököt először Nagyszebenbe szállították. Két évig tartó vizsgálati fogságba került. Ez alatt az idő alatt egyik börtönből a másikba hurcolták, hogy idegileg kikészítsék. A Piteşti-i, a nagyenyedi, a máramarosszigeti, a bukaresti börtönökben sínylődött. A bukaresti katonai hadbíróság hazaárulás címen 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélte.

Románia híresebb börtöneinek föld alatti cellái Márton Áron személyi fejlődésének újabb, immár a lelki fejlődésben a beteljesedést jelentő szakaszát hozták meg. Egyéniségének alakulásában semmiképpen sem lebecsülendő eseményekről van szó. A börtönből való szabadulását követő években börtöni éveiről nem igen beszélt. Egyszer papnövendékének magánbeszélgetés során mégis a következőképpen nyilatkozott a nagy „iskoláról”: „Jóságában az Isten elvitt szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, egyik vagy a másik nemzethez való tartozásától, vallási hovatartozásától függetlenül”. A börtönben is tanúségtevő volt. Vállalta a ráeső munkát, nem fogadta el rabtársaitól a kivételezést. Apostolként térített: gyilkos, életunt embereket újjávarázsolt. Börtöntársai igen elismerőleg nyilatkoznak Márton Áron börtönévei alatt is bizonyított emberségéről és jóságos magatartásáról. Ő viszont ezekről az évekről ritkán beszélt.

Az a hat év, amikor a világtól elzártan, sötét erők karmai között mindenétől és mindenkitől távol tartva élt, jelentette a határvonalat Márton Áron pusztán emberi és szent mivolta között. Egyesek már a haláláról beszéltek. Lelki- és átvitt értelemben ez igaz is: meghalt teljesen a világnak, hogy egészen Istennek éljen. Ha addig egyesek népéhez való ragaszkodásában, az igazságért való küzdelemben használt keményebb szavait rosszul értelmezve szemére vethetikis, letartóztatásától kezdve hasonló vádakkal nem illethetik. 1949.június 21-én már megjelenik előttünk a Szent, a nyugalmat és lelkibékét árasztó magányos nagy Remete. Ettől kezdődően Márton Áron „életszentségének”jelei határozottan kimutathatók.

11. Kérészéletű szabadságban

A börtönből való szabadulást csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez. Végül engedtek neki. 1955. március 25-én vette át újból az egyházmegye vezetését. Nem volt könnyű a helyzete. Nagy paphiánnyal, s részben megosztott hívekkel és papsággal kellett megszerveznie a lelkipásztori munkát. A hatóságok azt gondolták, hogy a Püspök szabadlábra helyezésével sikerül még jobban megosztani a katolikus papságot, bekövetkezik a bosszúállás. Nem így történt. Áron püspök megfontoltan, bölcsen cselekedett. Megérkezése napján egyszerre adja tudtul szabadulását – táviratilag – Rómának és – körlevélben – papjainak és híveinek. Ebben már a felelős főpap és jóságos atya egyszerre szólal meg tárgyilagossággal és szeretettel. A béke-papi-mozgalomban részvetteknek megbocsát, lelkigyakorlatotír elő, szigorú penitenciára kötelezi őket. Ezzel megoldotta egyházmegyéjében az alkudozások időszakában keletkezett egyik legsúlyosabb problémát. Rezidenciáját a betolakodóktól megtisztította, és Huber József személyében megtalálta az alkalmas munkatársát.

1955-57 között Márton Áron egyházmegyéjében szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.

12. Házi őrizetben

A béke angyalaként járt körül, a hatóságok mégis veszélyt sejtettek. Ezért ismét megfosztották szabadságától, elvették személyi igazolványát, titkos rendőrök állandó őrizete mellett házi fogságra kényszerítették. Egyházi rendelkezéseinek végrehajtását gáncsolták. Dolgozószobájába, az egész püspöki palotába, a püspöki kertbe lehallgató berendezéseket rejtettek el. 1957-ben, amikor a pártvezérek látták, hogy addigi akciójuk hiábavaló volt, magyar és román nyelven körlevelet szerkesztettek Márton Áron népellenes tevékenységéről, és szétküldték a Székelyföld párt-szervezeteihez és tanáraihoz. Mindezen diverziók ellenére a Főpap megmaradt bölcsnek és szentnek, hajlíthatatlannak és magatartásában méltóságteljesnek. Nem veszítette el szavainak hitelét és súlyát. Megfontoltmegnyilatkozásaira odafigyeltek az emberek. Háziőrizete alatt csaka székesegyházba mehetett, de ott híveinek, jövendőbeli papjainakvilágító fáklya volt, derűt és reményt sugározva. Szavait itták ahallgatói. „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk,hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkelmégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de atéli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”

Minden külsőség mellőzésével, a háziőrizet idején is szentelt papokat és bérmált a székesegyházban. Vasárnapról vasárnapra különböző egyházközségekből jöttek a hívek a bérmálkozók, hogy találkozhassanak és hallgathassák püspöküket. Bátorító szavai életerőt jelentettek a besúgásra épült rendszer bizalmatlan és csüggedt embereinek. „… ti az istengyermekségnek és a Krisztusban való testvériségnek vagytok a heroldjai. Ezzel az örömhírrel mentek hozzuk. A szeretet, a bizalom, a kölcsönös jóakarat és segítés törvényét kell hirdetnetek közöttük. ”

Háziőrizete alatt nem érték nyílt támadások, de több alkalommal zavarták nyugalmát. Lehallgató készülékekkel minden mozdulatát számon tartották. Házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is előfordult, hogy rálőttek, de a golyó szerencsére nem talált. Többször szerették volna különböző alkalmakból eltenni láb alól, de a gondviselő Isten vigyázott rá. Soha nem szegte meg a háziőrizetet, mert szavát adta. Többször felajánlották Márton Áronnak a szabadságot kompromisszumok ellenében. Ő minden alkalommal határozottan csak ennyit mondott. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nemismerek.”

13. Korlátolt szabadságban

Palotafogsága alól 1967 év végén mentették fel a hivatalos állami szervek. Ezt megelőzően olyan események, ortodox ünnepségek következtek – külföldi emminenciák (Franz König bécsi bíboros-érsek) részvételével –, amelyeken Márton Áronnak, mint az ország egyetlen magyar római katolikus püspöknek hiányzása Romániára rossz fényt vetett volna a nagyvilágban. Az állami hatóságok azt szerették volna, hogy a háziőrizetet felfüggesztve csak a nagyobb ünnepségeken jelenik meg. Márton Áron mindjárt a tárgyalások kezdetén kikötötte, hogy csak úgy lesz hajlandó résztvenni az Arges-i ortodox ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a háziőrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal ésa hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatásszabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”.A hatóságok megígérték a feltételek teljesítését azzal a kiegészítéssel,hogyha „a püspök nem politizál”, „feloldják a házifogság alól, megkapjaa személyazonossági igazolványát. Emil Bodnaras, a Román Államtanácselnökhelyettese 1967. november 22-én közölte Márton Áronnal, hogya kényszerhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feltételnélkül feloldották, s szabadon mozoghat.

A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott. Bérmaútjai diadalmenetté váltak. Azokkal szemben már kifogást senki sem emelhetett, de a helyi állami hatóságok mindent megtettek, hogy az ifjúságot távoltartsák a bérmálástól. De hiábavaló volt minden korlátozó próbálkozás, a hívek lelkesedését és a gyermekek öntudatát nem tudták korlátozni. A nagy püspöknek biztató szavaira áhítoztak hívek és az igazságot keresőemberek egyaránt.

1970-ben, 1971-ben és 1974-ben eljutott az örök városba, ahol VI. Pál pápa fogadta. A sok megpróbáltatást kiállt püspök a püspöki szinóduson mondott beszédében igazi tanúságtevőként mondhatta: „A hierachia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot, vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.”

Az Egyházát ért bántalmazások vagy a jogtalanságok idején megtalálta a módját, hogy az igazságtalanságokat okosan felszínre hozza. Pl. többször vett részt görög keleti ünnepségeken. Ha azonban ott a görög katolikusokat támadták, tiltakozásból lemondta az elkészített asztali beszédet vagy még az ünnepi asztaltól is távoltartotta magát. 1968. február 29-én az Európa felé orientálódó Ceauşescu-féle állampolitika a romániai egyházfőket az államfőhöz fogadásra kényszerítette. Az asztalnál Márton Áron püspököt az államfő és Emil Bodnăraş közé ültették. A Ceauşescu beszédeit követő taps akkor is elmaradhatatlan volt. Márton Áron jegyzetét idézem: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok.” S mit tudott meg? Azt, hogy félnek tőle, mert ahogy leült az Elnök, – idézem tovább a Püspököt – „megállapította, hogy mindketten 'oltyánok' vagyunk, ti. az Olt mellett születtünk. Valami nagyon ravasz embernek tartanak – gondoltam magamban –, mert a Pátriárka is ezt mondta”.

A püspök kemény helytállása hűséges papjainak támogatásával sikerült. Vallotta: a püspök ereje papjaiban található. Értük kiállt, lelkipásztori munkájuk miatt ért bántalmazásokért vállalta a felelősséget. Szinte jelszóként ismételgette papjainak az esetleges hatósági emberekkel való ütközés esetére: „hivatkozzál rám!” Plébániáktól megfosztott papjait börtönből való szabadulása után visszahelyezte, s amikor emiatt támadták, azt írta a kultuszügyosztály vezetőjének: „Kész vagyok visszamenni a börtönbe, de nem mondhatok le a püspöknek arról a jogáról, hogy én szabjam meg, melyik pap hol működhet.”

A „fogoly püspök” legfontosabb feladatának tartotta, hogy munkatársaival, papjaival a szeretetteljes viszonyt fenntartsa. Ezt nem mindig sikerült könnyen megvalósítania. De ő mestere volt a megromlott kapcsolatok helyrehozásának. A szent jóságával és saját hibáit beismerő igazságérzettel tudott válaszolni elégedetlenkedő papjainak is.

Apró élet-események ezreivel igazolhatnánk Márton Áron figyelmességét, józanságát, emberi nagyságát. Habár a kommunikációban az írás személytelenebb, mint a közvetlen beszéd, a főpásztor a levelezésein keresztül is – mivel püspöksége alatt ez jutott neki igazából osztályrészül –, utat talált a lelkekhez. De az emberek is igyekeztek őhozzá. Rezidenciáját „otthonná” varázsolta. Szeretettel fogadott minden hozzá igyekvő embert.

Püspöksége idején (1938–1980) szinte végig őrálló „fogoly úr” volt, amint csíkszentdomokosi legénytársai szólították:

Gyulafehérvár foglya volt a bécsi döntés után,

a börtön foglya a kommunista hatalom berendezkedésekor,

püspöki rezidenciájának foglya egy évtizedig,

s amikor polgárjogait visszaadták, már saját gyengeségének lett a foglya.

Fogoly volt és mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni. Lelkileg meggyötörtek, testileg megkínzottak, mindenükből kiforgatottak, önmagukkal viaskodók, papok és hívek, katolikusok és nem katolikusok, írók és költők, lelkiismeretfurdalást érző tanügyiek, jó és kevésbé jó szándékú emberek vigaszra és eligazításra találtak nála. Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a Püspöktől.

14. Készen az utolsó búcsúzásra

1970-és évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengült. 1974-ben súlyos prosztatakrízisen esett át. A prosztatarák által előidézett súlyos fájdalmak ellenére Márton Áron továbbra is hűségesen teljesítette főpásztori kötelességeit. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését 1976–1978 között, de a helyzetre való tekintettel a pápa nem fogadta el. II. János Pál pápa 1980. április 2-án mentette fel a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól.Május 15-én bocsátotta ki utolsó körlevelét. „ … Szeretett Híveim,mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekbenés a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A püspökbúcsúzó körlevelében papjainak és híveinek imáiba ajánlotta magát.Életének utolsó hónapjai szenvedéssel telített. Óriásiak voltak afájdalmai, de fegyelmezetten és türelemmel viselte. Így érkezett elmennyei születésének napja. Székesegyházának búcsúünnepén, 1980. szeptember29-én visszaadta halhatatlan lelkét Teremtőjének. Rómában az 5. püspökiszinóduson Márton Áron halálhírére a résztvevő püspökök egypercesnéma hallgatással tisztelegtek. II. János Pál pápa október 1-i általánoskihallgatáson többek között ezeket mondta: „Tegnap érkezett a hírRómába, hogy Msgr. Márton Áront Gyulafehérvár volt püspökét az Atyahazaszólította… Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostolibuzgósága, valamint a Péter székével való bensőséges és állhatatos egysége miatt.” 1980. október 4-én temették el Márton Áron a gyulafehérvári székesegyház kriptájába.

Gondolatait és tanácsait, ha mernénk megfontolni és megcselekedni, a mának is utat mutatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. ... A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdek-ellentéteket és társadalmi válaszfalakateltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnkösszefogásával munkálhatjuk eredményesen.”

x

Márton Áron püspököt már életében szentnek tekintették. A Szentszék engedélyével 1992-ben indult be a szenttéavatási pere. Imádkozzunk boldoggáavatásáért bizalommal és övéiről hűségesen gondoskodó Isten iránti hálával! Kérjük, az imameghallgatásokat küldjék be a Gyulafehérvári Róm. Kat. Érsekség címére: Arhiepiscopia Romano-Catolică

Str. Mihai Viteazul Nr. 21.

Ro-510010-Alba Iulia ROMÂNIA

„Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen.

Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”

Tüski István, református lelkipásztor,
Budapest, 1924. június 2. – Utrecht, 2010. július 27.

A kolduló barát

Egyke gyerekként nőtt fel szülei és nagyszülei közt. Édesapja a bácskai Zentából került Budapestre, ahol a Váci utca környékén volt jó nevű ruhaszalonja. A Nagyvárad téri református gyülekezet volt lelki otthona. Itt konfirmált s már akkor tudta, Isten a maga szolgálatára hívja.

Nyitott szívvel kapcsolódott a különböző ifjúsági mozgalmakhoz. Az SDG, a KIE és a cserkészet aktív tagja volt. Családjának elmondta gimnazista éveiben, hogy a lelkészi pályát választja. Édesapja a hír hallatára megdöbbent. Kérte, mielőtt végleg döntene, szerezze meg a szabó-varró segédlevelet, “mert a papság nem szakma”. Ezt megtette, s csak utánna került a budapesti teológiára. Mint teológus belevetette magát a Nagyvárad téri ifjúsági munka szervezésébe. A háború nehéz éveiben legtöbbet a Ráday Kollégiumban tartózkodott, házbizalmi feladatokat végezve a beköltözött professzorok családjai közt is. Amikor az oroszok elfoglalták ezt a területet, kihajtották és gyüjtőtáborba vitték a férfiakat. Ez a rövid ideig tartó orosz fogság meghatározta egész életét.

A háború befejezése után vallástanári kinevezést kapott ipari iskolában és gimnáziumban. 1947-ben váratlanul levelet kapott: ‘Kedves Pista, egy holland ösztöndíj ügyében keressen fel engem a lakásomon. Szeretettel üdvözli kész híve, dr. Sebestyén Jenő.’ Így kezdődött Hollandia. Érkezése, Kovács Ilonka és más stipendistákkal egyetemben, egybe esett a Vöröskeresztes gyermekvonat érkezésével. Otthonról megbizatásuk volt dr. Papp Lászlótól, segítsenek a gyermekeknek. A következő gyermekcsoport már nem jöhetett. Bekövetkezett 1948. augusztus 20. Magyarország akkori nagykövete ennyit mondott: ‘Tiszteletes urak, most várjanak.’ Vártak, de nem tétlenül.

Tanulás mellett gyűjtötték az ittlévő magyarok címeit, beindították a magyar istentiszteleteket. A munka folyamatossá vált s holland gyülekezeti szolgálat helyett lehetőséget keresett a szórvány szolgálatra. A holland egyházak végül közösen találtak keretet a rendkívüli magyar lelkigondozói munkára. Menekültek menekült-lelkésze lett. Kérésére megalakult az ’50-es évek elején az Admiraal de Ruyter Fonds (Admiraal de Ruyter Alapítvány), az Európában szükséget szenvedő magyarok segítésére. Ezzel összekapcsolódott a kelet- és nyugat-európai magyarság munkaterülete, melyet a menekülteknek nyújtott aapítványi segítség megerősített 1956-ban.

Holland feletteseitől iratmissziós támogatást kért. Ebből született többek között a Heidelbergi Káté, több biblia és a szórvány énekesköny kiadása. 1956 áprilisában került a könyvkötőhöz, és november 4. után ezt az énekeskönyvet vihette magával az ausztriai menekülttáborokba. Élete legnagyobb csodájának tekintette. Isten a történelem Ura, előre elkészíttette a lelki táplálékot a feldúlt lelkű magyar menekülteknek.

November 4. után hat hét alatt ötször jött vissza Bécsből a menekültekkel megtelt Vöröskeresztes vonatokkal. Felmérhetetlen időszak. Kérni sem kellett, jött a segítség. Az anyaországból meg folyamatosan jöttek a kérések, melyeket rendszerezett s a holland egyházi hivatalokhoz és diakóniákhoz fordulva továbbított.

Az első Erdélybe látogató holland hivatalos egyházi delegáció tagja és tolmácsaként egy ismeretlen ember megszólította. ‘Nem István vagy te, hanem József, hogy segíts a népeden.’ Az üzenet megerősítette, hogy a koldulás útját kell folytassa. Ez után minden kelet-európai látogatás adatgyűjtés volt. Nézte hol, kinek, mire lenne szüksége. S mikor visszajött, kért, koldult, próbálkozott. Parókiaépítések, templomrenoválások, félretett lelkészek segítése, szükség esetén Trabant beszerzése, könyvek kiadása. Határon kívül élők híreinek, kéréseinek továbbítása. Orvosi segítség szervezése. Végtelen a sor. Minden kérésre próbált megoldást keresni, de a döntés sosem volt az ő kezében. Csak a kérés továbbítására volt lehetősége; ezt felelősséggel vállalta. Ha sikerült, nagyon boldog volt. Ha nem, más úton újra próbálkozott.

Két sínen futott az élete, Hollandiában és Közép-Európában. De neki ez a kettő egy volt, mert azt vallotta: “Isten országának nincs földi határa.” Hollandián belül kialakult a szórvány istentiszteletek rendje, konferenciák, nyári gyerektáborok szervezése. A munka hivatalosan a Hollandiai Magyar Protestáns Lelkigondozói Szolgálat keretén belül folyt, holland egyházak támogatásával.

A Nyugat-európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat alapító tagja volt. Kezdeményezésére megalakult a Mikes Kelemen Kör. Ő lett a hollandiai Magyar Federáció első elnöke.
Az 1989-es változások után új lehetőségek nyíltak. Dr. Szabó Dániel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület akkori főgondnoka, megszervezte az első Kárpát-medencei esperes-gondnok találkozót. Itt született meg a Tanácskozó Zsinat és a Református Világszövetség újraindításának gondolata. E találkozó anyagi fedezetét Hollandiában kérte, kapta és vitte haza.

Legfontosabbnak az egyházi iskolák újranyitását és az egyházi épületek visszaszerzését tartotta (lásd pl. Kálvin téri egyházi épületek), úgy Magyarországon, mint a határokon túl. Gulácsi Lajos püspök úrral és dr. Szabó Dániellel keresték a kárpátaljai iskolák megnyitásához szükséges épületeket, melyek megvásárlására, berendezésére és beindítására kért és talált anyagi keretet.

A Károli Gáspár Református Egyetem gondolata dr. Szabó Dániel szivében született meg és az egyetem szükségét látva, mindent megtett beindítása érdekében. Nagykőrös, Kecskemét, sok-sok vidéki óvoda és általános iskola kapott az általa indítványozott ETI közvetítő munkája révén támogatást.

Közben Hollandiában az általa létrehozott vianeni Magyar Otthonban folyt a munka, egyházi és kulturális téren.
Tisztelettel gondozta a de Ruyter admirális megemlékezéseket mindkét országban, gondoskodott emléktáblák elhelyezéséről a Holland-Magyar kapcsolatok szemponjából nevezetes helyeken. Végül ereje fogyott, de a segítő szándéka megmaradt az utolsókig.

Családja hivatásában mellette állt, s támogatta. Saját magának soha senkitől nem kért. Amije volt, azt mindig osztotta. Örült, ha adhatott, mint József a testvéreinek. Előrelátóan mindíg jövőt tervezett, de tudatosan a napokért adott hálát. Istent mint a történelem Urát látta s hálás volt mindennapi ajándékaiért. Ő maga ezt írja: ‘az egész életutam kairosz-ok sorozata, felfűzve a történelem kronosz láncfonalára.’

Kairosz=az Isten adta lehetőségek ideje
Kronosz=az esztendőkkel mérhető idő.


Tüski István emlékére hálaadó istentiszteletet tartanak szeptember 17-én a Vianeni “Hoeksteen” templomban, 11 órai kezdettel. Cím: Groenekade 7, 4133 NB Vianen. A család kérésére, ha valaki úgy gondolja, a Stichting Protestants Christelijke Geestelijke Verzorging voor Hongaren, 3675 számlára küldhet adományt.
Távirat cím: H.Tollensstraat 20, 3521 XX Utrecht, Hollandia

Alois testvér: Az ember jósága Isten jóságának visszfénye
Öt éve távozott közülünk Roger testvér, Taizé alapítója


Roger testvérre utóda, Alois testvér emlékezik abban a nemzetközi Communio folyóiratban megjelent cikkben, amelynek magyar fordítását az alábbiakban olvashatják.

Ahogy Roger testvér egyre idősebb lett, úgy vált számára egyre fontosabbá ez a szó: jóság. Szívesen idézte Nagy Szent Bazilt, aki számára az ember jósága Isten visszfénye, az ember istenképiségének megnyilvánulása volt. [2] Nagyon régen, amikor megkért, hogy én vállaljam a közösség vezetésének felelősségét, nem adott irányelveket, nem mondta meg, hogyan kell ezt a felelősséget gyakorolnom, hanem a következő szavakat hagyta meg: „A prior és az egész közösség számára az ítélőképesség, az irgalmasság lelkülete és a kifogyhatatlan jóság olyan adományok, amelyeket semmi más nem pótolhat.” [3] Ezért mondom szívesen az imádságot: „A te jó lelked vezessen engem.” [4] Ha e lélek mellett kitartunk, előbbre juthatunk.

Isten csak szeretni tud

Az az elképzelés, hogy Isten szigorú bíró, sok ember tudatában pusztítást okozott. Roger testvér épp ellenkező véleményen volt, amikor azt hangsúlyozta: Isten csak szeretni tud. Isten feltétel nélkül szeret. Mindenekelőtt a fiatalok figyelmét kellett fölhívni erre, akikben a folyamatos intések elzárják a szeretet Istenéhez vezető utat.

Olivier Clément ortodox teológus mondta nekünk egy alkalommal, hogy Roger testvérnek Isten szeretetéhez való ragaszkodásával véget ért az a korszak, amelyben a különböző keresztény felekezetek tagjai féltek egy büntető Istentől.

Roger testvér azért merte Isten szeretetét oly erőteljesen kifejezni, mert támogatásra lelt olyan gondolkodókban, akik előtte jártak. Soha nem felejtem el, micsoda boldogság töltötte el, amikor rátalált Ninivei Izsák (VII. század) szavaira: „Isten csak szeretetét tudja adni.” [5] Azt akarta, hogy e szavak az egyik taizéi énekben megjelenjenek.

További csodálatos oldalakat találunk a Diognétoszhoz írt levélben, Iréneusznál [6], Bazilnál, Szalézi Ferencnél, az író Dosztojevszkijnél vagy annál a teológus Karl Barthnál, aki újra felfedezte bizonyos egyházatyák keresztény univerzalizmusát. Az Istentől való félelem azonban újra és újra megjelent, és letompította ezeknek a tanúságtételeknek az erejét.

Fiatalkorában Roger testvér olyan keresztényeket ismert meg, akik azon a véleményen voltak, hogy az Evangélium terhet rak a hívőkre. Volt idő, amikor emiatt nehéz volt számára hinni. Az Istenbe vetett bizalom egész életén át küzdelmet jelentett számára. Mindig tudott azonban édesanyjára hivatkozni, aki azt mondta, hogy neki elegendőek Szent János szavai: „Isten a szeretet.” [7] Levonva ebből a következtetéseket a szív jóságának tanúja lett szerettei számára.

Roger testvér gondosan ügyelt a közös imák alkalmával felolvasott bibliai helyek kiválasztására: összezavarodhat-e valaki egy nehezen érthető szöveg miatt? Azt kérte, hogy csak olyan olvasmányokat válasszunk, melyek lehetővé teszik, hogy az ember eljusson az Evangélium lényegéhez, Isten végtelen szeretetéhez, a nehezebb részletek pedig inkább a kiscsoportos tanulmányozásra maradjanak.

Rendelkezett azzal az adománnyal, hogy Isten szeretetét másoknak közvetítse. Milyen sok embernek adta át a bizonyosságot: Isten úgy szeret téged, ahogy vagy, és mindig egészen közel van hozzád.

Ez a hozzáállás nem tévesztendő össze a minden igényt kielégítő kényelmesség útjával. Soha nem arról van szó, hogy saját mércénk szerint alakítsuk ki istenképünket, mert ezáltal Istent saját jólétünk szolgálatába állítanánk. Roger testvér azonban föl akarta vállalni annak kockázatát, hogy kifejezze reményét: minden ember életében Isten jóságáé az utolsó szó.

Emlékszem 1973 húsvétjára. Egészen fiatalon, másokkal érkeztem Taizébe a Feltámadás megünneplésére. Sokunkat megérintettek Roger testvér szavai, ahogyan Pál Rómaiakhoz írt levelét értelmezte: „Ki ítélne el minket? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?” [8]

Fölvállalni a jóság kockázatát

Amikor Isten jóságát fölfedezzük, életünkben is újraéledhet a jóság. Isten szava élő: figyeljünk az Evangélium jóságra irányuló meghívására, engedjük, hogy ez a hívás fülünkbe jusson, és szívünkben változást indítson el. E hívás vonz minket, akaratunk pedig örömét leli abban, hogy válaszolunk rá. Roger testvér maga is szert tett erre a tapasztalatra. Fiatalkorában megérintették Mikeás próféta szavai: „Megmondta neked, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: azt, hogy mindenképpen igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és hűségesen járj Isteneddel.” [9] Megértette, hogy Isten jósága a miénk után vágyódik. „Csak egyvalaki jó” [10]: Jóságunk forrása nem önmagunkban található. Hiányt szenved, valami abszolútra utal, egy nagyobb jóságra. Lényege abban áll, hogy Isten jóságának jele legyen.

Fiatalkorában Roger testvér hosszabb ideig beteg volt: a tuberkulózis akkoriban gyakran halált okozott. Lábadozása idején magányos sétái segítettek megérlelni hivatását. És folyamatosan a jóságra irányuló, egy és ugyanaz a hívás foglalkoztatta: „A betegség ezen évei alatt megértettem, hogy a boldogság forrása nem a feltűnést keltő adományokban, nem is a fáradságos sikerekben rejlik, hanem önmagunk egyszerű és alázatos odaadásában, mely által másokat szívünk jósága révén szeretnénk megérteni.” [11]

Itt található annak a dinamizmusnak egyik eredete, mellyel megalapította közösségünket: „Nem hagyott nyugodni a megérzés, miszerint a közösségi életforma annak lehet a jele, hogy Isten a szeretet. Fokozatosan érlelődött meg bennem a meggyőződés, hogy mennyire fontos lenne létrehozni egy férfiakból álló közösséget, amelynek tagjai arra törekednek, hogy egész életüket odaadják. Ebben a közösségben a szív jósága és az egyszerűség lenne mindennek a forrása.” [12]

Ez a meggyőződése olyan erős volt, hogy közösségünknek csak a legminimálisabb kereteket fogalmazta meg azért, hogy a testvéri figyelem és szeretetet lehessen mindennek az alapja.

Jóság és egyszerűség

Jóság és egyszerűség találkozásából remény születik. Fiatalok ezreinek fogadása ugyanúgy megerősíti ezt bennünk, mint amikor különböző földrészekre megyünk, hogy megosszuk életünket a legszegényebbekkel. A szív egyszerűségével együtt járó jóság figyelmünket a legszegényebbek, a szenvedők és a gyermekek fájdalmai felé fordítják.

A vendégfogadás felébreszti a jóságot. Amikor egy városban ifjúsági találkozót készítünk elő, családok ezreit hívjuk meg arra, hogy fogadjanak be egy vagy több fiatalt, akiket nem ismernek, vagy talán nyelvüket sem beszélik. Ilyenkor megértjük, hogy milyen kevés is elegendő ahhoz, hogy sokak szívében megjelenjen a jóság.

Míg a kemény szigor akadályt jelent a hit útján, a jóság kaput nyit felé. A jóság ámulatba ejt és rácsodálkozáshoz vezet. Ezáltal pedig olyan új távlat tűnik fel, amely túl van az élet keménységén, az ártatlanok szenvedésén, az igazságtalanságokon és még a jóléti társadalmakban rejlő anyagi is lelki nyomorúságokon is. Egy ilyen tapasztalat ahhoz a döntéshez vezethet, hogy bizalmunkat Istenbe helyezzük.

Többször volt alkalmam beszélgetni Geneviève-vel, Roger testvér hét nővére közül a legfiatalabbal, aki 2007-ben, 95 éves korában halt meg. Testvérével való hasonlósága feltűnő volt: került minden kemény szót, minden végleges ítéletet. Egy ilyen karakternek természetesen árnyoldalai is vannak. Roger testvér viszont ezt a természetes adományt az Evangélium szolgálatába tudta állítani! És mi, testvérek, tudjuk, hogy ez őt néha egészen teherbírásának határáig vezette.

Jóság és nagylelkűség

A jóság egy további kifejeződése az érdek nélküli nagylelkűség. Isten sohasem erőlteti ránk önmagát, benne nincs erőszak [13]. Azt akarja, hogy őt az ember szabadon szeresse. Ugyanez az ingyenes önzetlenség emberi kapcsolatainkban is lényeges szerepet játszik azáltal, hogy szabadságot nyújt a másiknak. Ez semmiképpen sem tétlenséget jelent, hanem azt, hogy engedi a Szentlelket a másikban munkálkodni.

A nagylelkűség érdeknélküliséget jelent. Roger testvér gyakran emlékeztetett minket arra, hogy mi, testvérek, nem lelki mesterek vagyunk, hanem olyan emberek, akik meghallgatnak. Halála után is oly sok fiatal jön Taizébe, mert megértették, hogy Roger testvér Keresztelő Jánoshoz hasonlóan nem önmagára, hanem Isten jelenlétére mutatott rá.

A fiatalok tudják, hogy közösségünk számukra elsősorban egy helyet akar felkínálni, ahol Istent kereshetik. Sokan közülük ezt mondják nekünk: „Ide hazajövünk, itt otthon érezzük magunkat.”

Lényeges, hogy a fiatalok szabadnak érezzék magukat, és ne legyenek behálózva sem a lelkipásztori területen, sem az érzelmek terén. Természetesen a barátságot keresik, és mi annyit próbálunk belőle adni nekik, amennyi lehetséges. Ám mindez egyfajta ítélőképességet kíván meg tőlünk annak érdekében, hogy Isten felé vivő útjukon szabad teret hagyjunk nekik.

Az ingyenesség ugyanezen lelkületével soha nem akartuk a fiatalokat egy, a közösség köré szerveződő mozgalomba gyűjteni. II. János Pál pápa 1986-ban tett látogatása alkalmával mondta el a következő szavakat, melyek oly sokat jelentenek nekünk: „Áthaladtában letér az utazó a taizéi forráshoz, majd szomját csillapítván folytatja útját. (…) Ahogy tudjátok, a taizéi testvérek nem akarnak föltartóztatni benneteket. Az imádságban és a csöndben ahhoz szeretnének titeket hozzásegíteni, hogy a Krisztus megígérte élő vízből merítsetek, hogy megtapasztaljátok örömét, felismerjétek jelenlétét és válaszoljatok hívására. Innen továbbhaladva tegyetek tanúságot Isten szeretetéről és szolgáljátok testvéreiteket, visszatérve egyházközségeitekbe, városotokba, falutokba, az iskolába, az egyetemre vagy munkahelyetekre.” [14]

Ugyanezt az ingyenességet élik meg testvéreink, akik a legrászorultabbak életkörülményeiben osztozva Afrika, Ázsia vagy Dél-Amerika szegénynegyedeiben élnek. Nem más céllal mennek oda, mint hogy Isten szeretetének tanúi legyenek minden ember felé, mindenekelőtt a legelhagyatottabbak felé. Jelenlétük annak jele kíván lenni, hogy a különböző kultúrák közötti szakadékok áthidalhatók. Nem az a céljuk elsősorban, hogy sikeres projekteket hajtsanak végre; így válik lehetővé, hogy viszonzást nem váró jósággal egyszerűen csak jelen legyenek. Ebből azután olyan kézzelfogható tervek születnek, melyeket korábban talán elképzelni sem tudtunk volna.

Néhány megerősítés

Néhányan megerősítettek minket ezen az úton.

A jó János pápa

Roger testvér gyakran emlegette, milyen nagy hatással volt rá XXIII. János. Ő az az ember, akit a világon talán a leginkább tisztelt. Miért? Isten irgalmassága ragyogott át rajta: „XXIII. János Isten képmását látta beszélgetőtársában. Akivel találkozott, abban a legjobbat, a legtisztább szándékot vette észre. Csak az együttérzés teszi lehetővé, hogy úgy tekintsünk a másikra, amint van. Egy szerető tekintet mindenkiben felismeri az emberi lélek mély szépségét.” [15]

XXIII. János életében a jóság kitüntetett helyet kapott. Néha naivitásnak tartották azt, emiatt szenvedett. A jóság nem vak. Belső harcot igényel. Tudatában van mások és saját maga árnyoldalainak.

Roger testvér és XXIII. János pozitívan látták az embert. Mindketten egy új látásmódot tártak elénk: „Isten megadja azt, hogy utunkon a jóság szikrájával járjunk, mely lelkünk mélyén arra vár, hogy fellobbanjon.” [16]

Roger testvér számára felbecsülhetetlen értéket jelentett, hogy a szív jósága élő maradjon a közösségben: „A szív jósága talán a közösség szépségének egyik legtisztább kifejeződése.” [17]

Ami egy kis közösségre igaz, igaz az Egyházra is. Roger testvér számára a „közösség” az Egyház egyik legszebb elnevezése volt. Ebben a közösségben a kölcsönös ítélkezéseknek nem szabad helyet kapniuk. „Ha az Egyház fáradhatatlanul meghallgat, gyógyít és kiengesztel, akkor válik igazán tündöklővé – a szeretet, az együttérzés, a vigasztalás közösségévé. Sohasem távolságot tartva, sohasem védekezően, hanem megszabadulva a szigorúság minden formájától. Az Egyház ilyenkor a hit alázatos bizalmát sugározza az emberek szívébe.” [18]

Az orosz lélek

Roger testvér szerette az orosz ortodox egyházat. Feltétlen tisztelettel volt ennek az egyháznak a keresztényei iránt, akik nagy megpróbáltatásokon mentek keresztül: „Tudtak szeretni és megbocsátani. A szív jósága sokuk számára éltető valóság.” [19]

Dosztojevszkij tudta, hogy a kiengesztelődés útjai akkor nyílnak meg, ha ráébredünk a jóság bennünk rejlő kincseire: „Ha mindenki felismerné a saját magában rejlő őszinteséget, hűséget, megtörhetetlen derűt, tisztaságot és a jó utáni vágyat…, akkor minden ember azonnal boldog lehetne.” [20]

Szergej Bulgakov Szarovi Szent Szerafimról 1933-ban megjelent cikkében arról ír, hogy noha a kemény oroszországi események az emberek borúlátását erősítették, a Szerafimra való emlékezés mégis megengedte, hogy higgyenek minden ember alapvető jóságában. Azok rezignációjával szemben, akik azt mondják: „Ember embernek farkasa” ez a szent ezt feleli „Az ember embertársának öröm forrása.” Szerafim minden zarándokot ezekkel a szavakkal köszöntött: „Örömöm!” Majd hozzátette: „Krisztus föltámadt!”, mert a Föltámadott fénye mutatja, milyen jóságra képes az ember.

Edmond Michelet

A francia miniszter Edmond Michelet szívesen jött Taizébe. Szívbéli, mély kapcsolat fűzte Roger testvérhez. Ennek okát a Rue de la Liberté című könyvét olvasva értettem meg igazán, melyben a dachaui koncentrációs táborban megélt tapasztalatait írja le.

Tudunk-e még egy jó Isten által belénk helyezett jóságról beszélni a XX. század közepén? Igen, Edmond Michelet tudott; Roger testvérrel együtt tudta ezt. Hosszú évek elképzelhetetlen szenvedései után Michelet a következő meghökkentő szavakat írta le: „Mindenkinek saját joga, hogy a koncentrációs táborban szerzett tapasztalataiból olyan következtetéseket vonjon le, amilyen neki tetszik. Én a jövőm számára az emberbe vetett remény tanulságát akarom megőrizni. Hinni akarom, hogy az őszinte keresési szándék – ami visszaadhatja az emberi lélek hihetetlen lehetőségeibe vetett bizalmat – az egyetlen alkalmas eszköz ahhoz, hogy átjussunk olyan helyzeteken, mint amiken mi mentünk keresztül.” [21]

Stanislas Lyonnet

Az 1980-as évek elején a Rómában tanító jezsuita, Stanislas Lyonnet több alkalommal látogatott Taizébe. Roger testvér szerette őt hallgatni, amint a Biblia egészén keresztül kifejtette Isten szeretetének folytonosságát. Nagy lelkesedéssel mutatta be, hogyan világítja meg az Ószövetség az Újszövetséget. Mindig visszatért Jeremiásnak és Ezekielnek azon írásaira, amelyek az új szövetséget hirdették: Isten megbocsát, és akaratát többé már nem kőtáblákra, hanem az emberek szívébe írja. Egy új szabadság tárul fel, ami több, mint a jó és rossz megkülönböztetése: arra vezeti a hívőket, hogy úgy teljesítsék Isten akaratát, mintha az a sajátjuk volna.

Lyonnet úgy vélte, hogy egy büntető Istennek a képe óriási akadályt jelent a hit számára. Paradox kijelentései olykor meglepőek voltak, de sohasem könnyelműek: „A Bibliában az istenfélelem a belé vetett bizalmat jelenti.”

Paul Ricœur

Paul Ricœur már 1947-ben az egyik első újságcikkét Taizéről írta. Roger testvér támaszra lelt nála saját gondolatai számára, és nem habozott ezt a címet adni 2001-ben megjelent könyvének: „Isten csak szeretni tud”, mert megbízott a nagy filozófus ezen szavaiban: „Isten egyetlen hatalma a lefegyverzett szeretet. Isten nem akarja szenvedésünket. Isten a mindenhatóból „mindeneket szeretővé” lesz. Istennek nincs más hatalmi eszköze, mint hogy szeret minket, és szenvedésünk idején segítő szavakat intéz hozzánk.” [22]

Miért jött Paul Ricœur Taizébe? „Mert igazolni akartam azon meggyőződésemet, hogy akármennyire is gyökérig hatoló legyen is a gonoszság, az nem olyan mély, mint a jóság. Ha a vallásnak, a vallásoknak van értelme, akkor az nem más, mint hogy felszabadítsa a jóság magvát az emberekben, és ott keresse, ahol már teljesen eltemették. Föl kell szabadítanunk e bizonyosságot, és nyelvezetet kell adni neki. A nyelvezet, amit Taizében adnak neki, nem a filozófia és nemcsak a teológia nyelvezete, hanem a liturgiáé. Számomra a liturgia nem egyszerűen cselekvés, hanem gondolkodásmód is.” [23]

A szív jósága az utolsó leheletig: 2005. augusztus 16.

Ezen az estén a közös imádság alatt egy fiatal nő beteges cselekedete véget vet Roger testvér életének. Emberek ezrei vannak a Kiengesztelődés templomában. Egy spanyol fiatalember még megpróbál közbelépni. Fájdalmas vonásokat észlel Roger testvér arcán, amikor megfordul, hogy lássa, ki támadta meg. Ez a fiatalember azt látja, hogy mielőtt elvesztette eszméletét, Roger testvér fájdalmas tekintete szerető és megbocsátó tekintetté változik át. Életének utolsó pillanatáig Roger testvér a szív jóságának evangéliumi értékéhez tér vissza.

Levelek, táviratok, e-mailek ezrei érkeztek hozzánk a következő napokban minden földrészről, melyek arról tanúskodnak, hogy a szeretet és a jóság ezen üzenete, melyet Roger testvér élete és halála által adott át nekünk, emberek sokaságára volt hatással.

Mélyebben értettük meg, hogy a jóság nem üres szólam volt csupán, hanem olyan erő, mely képes átalakítani a világot, mert Isten általa tevékenykedik. A gonoszsággal szemben a szív jósága sebezhető valóság. Roger testvér életének odaadása azonban biztosíték arra nézve, hogy Isten békéje és a belé vetett bizalom fogja kimondani földünkön az utolsó szót.

Egy Roger testvér által írt olyan imádsággal szeretném befejezni, melyet nagyon szeretett és szívesen mondogatott: „Isten, te szeretsz minket. Megbocsátásod szemlélődése váljék a jóság sugárzásává az alázatos szívben, mely beléd helyezi bizalmát.”

Ez a cikk a Communio című folyóirat számára íródott, s a 2008. március-áprilisi számban jelent meg.

Ki volt Dr. Gyökössy Endre?

Dr. Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológust, Isten öreg bojtárjának is nevezték, de legnépszerűbb neve, Bandi bácsi volt. Mi több, ő is így nevezte saját magát. Ezért választottuk rovatunknak a:„Bandi bácsi üzenetei”, címet. Hisszük és reméljük, hogy Bandi bácsi üzenetei, hívőnek hitetlennek egyaránt, hasznos útmutatást adnak, ebben a világban, ahol mind több az útvesztő. Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. (Jn 14,6). Bandi bácsi egész életét annak szentelte, hogy ezt az utat, megmutassa másoknak is.

Gyökössy Endre, Budapest-Rákospalotán született 1913. február 17-én. Édesapja, id. Gyökössy András, jogász volt. Elemi iskoláit Újpesten végezte, majd ugyanott a „Könyves Kálmán” gimnázium hallgatója lett. Érettségi után Nagykőrösön tanítói oklevelet szerzett. A budapesti Református Teológia elvégzés után 1939-ben szentelték lelkésszé és a Kálvin téri református templomban kezdte meg szolgálatát.

Két doktorátusa is van, egy bölcsészeti és egy pszichopedagógiai. A baseli (Svájc) egyetemen Karl Barth és Emil Brunner, neves professzorok mellett a többek között egyházjogot és pasztorál-pszichológiát is tanult. Mivel mindig is azt volt a véleménye, hogy a lelkész ne csak prédikáljon, hanem lelkileg is közelítse meg az embert, ezért később a gyakorlati teológia kutató professzora is lett. 1941-ben házasodott meg Baselben. Házasságukból öt gyerekük született. Közülük kettő meghalt.

Dr. Gyökössy sohasem ragaszkodott a titulusainak tiszteletben tartására. Legjobban szerette, ha Bandi bácsinak hívják, mi több ő saját magát is úgy nevezte. Voltak, persze akik - talán a valamivel tisztelettudóbbnak hangzó - „Isten öreg bojtárjának” nevezték. Több évtizedes munkásságát, gyakorlatilag lehetetlen összegezni. Szolgálatának legfőbb ismérve, lehajolni az elveszett emberhez, nem csak a szószékről beszélni hozzá.

Külön tanulmányt lehetne írni irodalmi teljesítményéről. Hihetetlen egyszerűséggel ír, még a legbonyolultabb teológiai kérdésekről is. Írói munkásságának, két fontos tulajdonságát emelhetnénk ki. Először is, minden írása azt bizonyítja, hogy igenis lehet beszélni, írni a keresztény élet minden területéről, anélkül, hogy bármelyik felekezetet elmarasztalnánk. Másodszor, Bandi bácsi – Jézushoz hasonlóan – soha nem a bűnöst ostorozta, hanem éppen ellenkezőleg, az Istentől elrugaszkodott ember gyötrődései iránti érzékenységéről tanúskodik.

Ugyanakkor – és ezzel egyáltalán nem leszünk tiszteletlenek emlékének – Bandi bácsi igazi vagány ember volt, és öregségére is az maradt. A rendszerváltás után egyszer felkérték, mondjon beszédet a Parlamentben. Ott minden bizonnyal mindenki azt várta tőle, hogy mézes-mázas szavakat fog használni. Ő viszont hű maradt önmagához, és jól odamondogatott a honatyáknak.

Idézem szavait:

„Ott ezt mondtam a Tisztelt Háznak: Szenvedjétek el egymást szeretetben! Ha láttátok volna, hogy kapták fel a fejüket az emberek! Igen, mondtam, képviselő uraim, ez még önökre is vonatkozik. Hogy egymás másságát elszenvednénk. Mert ha ezt képesek megcsinálni, ha elfogadják a másikat, ha készek a párbeszédre, akkor abból a másiktól talán valami hasznosat is meríthetnek, és beépíthetik a saját életükbe.” Hát ez volt Bandi bácsi!

Bandi bácsit, életében csak egyetlen egy vád ért, éspedig, hogy túlságosan ökumenikus beállítottságú. Mondhatnám, ő ezt a “vádat” örömmel elviselte. Soha nem titkolta, hogy baráti körének nagy része éppen a katolikus papság köréből verbuválódott. Bandi bácsi szavaival élve, legtöbb ember azt sem tudja, hogy a katolikus szó, valójában az egyetemes, vagy általános fogalmat fedi. 1980 óra „papíron” nyugalmazott lett, de mint ő maga is mondotta, nyugdíjas lelkész pedig nincsen! Az vagy az élete végéig lelkész, vagy soha nem is volt az!

Dr. Gyökössy Endre. lelkész-pszichológus és professzor, 1997. november 20-án költözött el az örökkévalóságba. Utolsó földi útjára 1997. december 6-án kísérték.

Talán semmi sem szőtte át Bandi bácsi szolgálatát annyira, mint az a „felfedezése”, hogy Jézus volt az egyetlen valláslapító, Aki az AGAPÉ szeretetet hozta és gyakorolta a világban. Ez az a szeretet, ami hétköznapi nyelven nem jelent mást, mint, hogy. „Akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz engem”! Hogy ezt az elvet mennyire magáévá tette Bandi bácsi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Kol 3,13. alapján felállított hitvallása:

„Szenvedjétek el egymást szeretetben”

- Ez az én alapigém.
Lényem és szolgálatom alapdallama ez az ige.
Tulajdonképpen ezt kellene ráírni a síromra, ha egyszer meghalok.
Mert a Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült.
Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem
Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud
igazán szenvedni, aki szeret.
Jézusról beszéljek? A keresztjéről?
Olyan nagyon szenvedett - mert olyan nagyon szeretett!
Életét adta érettünk a kereszten.
Maradjunk annál, hogy az Ő követője,
a Homo Christianus csak azt az életet követheti,
amelyet Gazdája bemutatott.

Arnold Ernő

Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok

Beszélgetés Herendi János bátaszéki plébánossal


Pappászentelésének 45. évfordulóját ünnepli Herendi János apátplébános. Papi szolgálatának csaknem fél évszázados idejéből 40 évet töltött jelenlegi szolgálati helyén, a Tolna megyei Bátaszéken. Az alábbiakban a Herendi János apátplébánossal készített beszélgetést olvashatják.

Már messziről hívogat a sík terepen elterülő község templomának tornya, mely kecsesen, méltósággal magasodik Bátaszék központjában. Nemcsak a tornya emelkedik ki a város képéből, hanem a település első embereinek munkája is messzi földön híres. Az elmúlt évtizedekben szemmel láthatóan kivirágzott a város egyházi élete. Plébánosa idén ünnepli papszentelésének 45. évfordulóját. A papi szolgálatból 40 évet töltött Bátaszéken, ahol egyházi és világi munkatársaival, segítőivel közösen építették az egyházközséget. Herendi János plébános, aki az említett évfordulókon kívül ebben az évben tölti be 70. életévét is, kiemelte, hogy munkáját minden esetben a mellette álló önzetlen emberek segítették. De nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az együttműködéshez minden esetben szükség van egy jó vezetőre is, aki összefogja a különböző helyről, különböző habitussal megáldott embereket.

Az alábbiakban a 40 éves papi szolgálatról, az azt megelőző hivatásébredésről, illetve a bátaszéki egyházközségről olvashatnak.

– Honnan, milyen indíttatásból forrásozott a papi pálya?

– Vallásos nevelés kaptam, de ráhatás nem volt szüleim részéről. Hetedik, nyolcadikos koromban Dunaszekcsőn Némedi Ferenc volt a káplánunk, aki tudott bánni a fiatalokkal. Eljött velünk focizni, korcsolyázni jártunk, horgásztunk. Bár jártam ministrálni elsős korom óta, de a káplán úr volt az, aki jobban hozzásegített a papi pályához. Mohácson kezdtem a gimnáziumot. Egy alkalommal Cserháti József püspök a pécsi kispapokkal kirándulást tett az egyházmegye területén, akkor találkoztam vele. Mikor Dunaszekcsőre értek, elbeszélgetett velem. Kérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni a bencés gimnáziumba. Elvitt Győrbe, szerzett lakást is nekem, mert csak az elsősöknek volt kollégium. Azok, akik menet közben csatlakoznak, családokhoz kerültek. Ott aztán tovább érlelődött a gondolat, hiszen bejártunk a szemináriumba havonta. Cserháti püspök megbízott felsőbb éves kispapokat, akik velünk, bencés diákokkal tartották a kapcsolatot. Így a gimnázium után mindjárt a szemináriumba kerültünk.

– Teológián belül melyik szakághoz kötődött legjobban?

– Az egyháztörténelemhez. Bár aki tanított minket, azzal kezdetben volt egy kis nézeteltérésünk, de aztán ez megszűnt, és elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa lettem. Azt mondta, hogy aki nem akar vizsgázni, az a beszámolókból kaphat egy jegyet. Én jelentkeztem, hogy nem akarok vizsgázni. Erre ő: magának vizsgázni kell, mert én ki akarom buktatni. Szemtelen voltam, és azt mondtam, hogy akkor elmegyek újságírónak. Melyikbe? – kérdezte. – A Ludasba. – Oda való maga. Mért nem megy most? – Mert még egy kis anyagot gyűjtök a tanár úr óráján. Nem mondom, hogy megtorolta, de keményen megizzasztott a vizsgákon. Később aztán rendeződtek a sorok és már kedvelt engem.

– Mennyire maradtak meg a szemináriumi kapcsolatok?

– Mi voltunk a legkisebb évfolyam. 1959 után, mikor szétrúgták a budapesti akadémiát, nemigen küldtek oda újonnan felvett kispapot. Mindig jöttek-mentek, de végeredményben öten voltunk, akik együtt kezdtük és végeztük. Vagyunk még négyen, amiből ketten aktívak vagyunk. Kapcsolatom két győri és egy fehérvári atyával tart ma is. Évente igyekszünk összejönni, telefonon viszont gyakran beszélünk.

– A szentelés után rövid időn belül, öt év után került Bátaszékre. Hol töltötte előtte papi szolgálatát?

– 59 napot töltöttem nyáron a bonyhádi plébánián szentelésem után. Itt meghalt egy idős káplán. Cserháti püspök első szenteltjeként kerültem ide. Onnan elkerültem Tevelre, Simontornyára és Himesházára. Majd innen 1970 nyarán helyeztek Bátaszékre. A napokban számoltam helyeimet, mert olyan rövid idők voltak. A leghosszabb időt Himesházán töltöttem, közel három évet.

– Milyen helyzet fogadta Bátaszéken?

– Ettől a helytől fáztam. Tíz évvel idekerülésem előtt a káplánt, plébánost és a református lelkészt elvitték, börtönbe zárták koholt vádak alapján. Mindegyik ’63-ban szabadult. A református lelkész mesélte, hogy az én plébánosom tartotta benne a lelket. Mindig azt mondta: „egyszerre jöttünk, egyszerre megyünk”. Így is volt. Elég kemény plébánoshoz kerültem. Nem ahhoz, akit elvittek, hanem egy korábbihoz. Szinte évente két káplán cserélődött nála. Beteg ember volt. Háromszor volt infarktusa. ’74-ben meghalt. Utána visszakerült decemberben az a plébános, akit innen elvittek. Ő kétszer volt életében börtönben. Ez meglátszott az egészségi állapotán. 1984-től 86-ig, haláláig a bátai plébánián élt. Egy családnál lakott, akik gondozták.

– Ezek szerint egyedül végezte a plébánia ügyeit.

– Volt amikor volt káplánom, kezdetben Sebestyén Ferenc, aki autóbaleset áldozata lett. Az ő emléke 25 év után még ma is él. Rajta kívül Kövesdi János, Pál József és Cziglányi Zsolt szolgáltak itt.

– Milyen volt a hívők közössége, amikor idekerült?

– Sokkal többen voltak, mint most. Ragaszkodtak a paphoz. Igyekeztek mindenben segíteni akkor is és most is. Őket megrázta az, amikor egyik pillanatról a másikra elvitték a plébánost. Különféle dolgokat híreszteltek, amik valótlanok voltak. Én azt hiszem, ez azért volt, hogy ’56 után őket, akik semmit nem csináltak, el tudják hallgattatni azok, akik a forradalom idején hangadók voltak, majd később „kabátot váltottak”.

Kezdetben, amikor idekerültem, előző hittanbeíratásnál mindössze 16 iskolást írtak be. Ilyen nyomás volt. Mondták, hogy majd kivizsgálják, de mivel már elmúlt a történet, nem tettek semmit. Ekkor kezdtük a templomi hitoktatást. Nemigen örültek. Amikor a Sebestyén Feri idekerült, biciklizni vitte őket, kirándultak, ez szemet szúrt másoknak, mert a gyerekek csüngtek rajta, szerették. Szívesen jöttek hittanra.

– Mit tekintett fő lelkipásztori tevékenységének?

– Mikor kikerültem a szemináriumból, ott is megkérdezték, és mondtam, hogy a fiatalokkal való foglalkozás és az idősek, betegek látogatása. Már ott közölték, hogy ez a legnehezebb feladat. Annak idején az iroda is rám maradt. Nem volt könnyű időszak.

– Amióta megismertem Bátaszéket, folyamatosan azt látom, hogy épül szépül. Mik voltak a legjelentősebb munkák?

– A templom teljes renoválása, az ablakok és torony kivételével. Állandóan beázott. Német segítséggel sikerült a nagy munkát elvégezni. Új tetőt kapott, majd következett a belső festés, az oltárok felújítása és legutoljára az orgona 4 évig tartó restaurálása. Ennek most volt a megáldása.

– Mennyire összetartó népek a bátaszékiek?

– Nagyon összefognak. Amikor segítséget kérünk, akkor az egyházközség és az önkormányzat is jelentős szerepet vállal. A mostani ünnepségben is jelenetős szerepet vállalt a polgármester. Ő találta meg azt a forrást, amely lehetővé tette, hogy a Duna-Mecsek Alapítvány támogatást adjon. Bármikor munka van, jönnek az egyházközségi tagok is és segítenek.

– Milyen közösségek vannak itt a plébánia területén?

– Ifjúsági közösség nincs, a legélőbb a Cursillo. Nagyon sokan részt vesznek benne. Havonta van összejövetelük. Valamikor külön volt férfi és női csoport, de összevontuk őket. Ők azok, akikre az egyházközségben mindig lehet számítani. Minden munkában vezető szerepet játszanak, Bognár Jenő polgármesterrel egyetemben.

– Mióta működik?

– Tavaly ünnepeltük a 75. évet, melyet megszakítás nélkül élt túl. Van még a kántorunknak egy ifjúsági kórusa is, akiknek hetente tart próbát. Ők a havi diákmisén szerepelnek. Ezenkívül van egy Kolping Egyesületünk. Sajnos kevés az utánpótlás, nincs fiatal, akikre lehet számítani. Kezdetben nyugatiak támogatták: a németek küldtek ruhákat, traktorokat. Cserkészettel is próbálkoztunk, de ahhoz kellene egy megszállott vezető. Bátaszéken nem volt régen cserkészet, így sajnos nincs olyan idősebb ember, aki vállalná a diákok terelgetését, és évtizedes tapasztalataival összefogná a cserkészeket.

– Ide tartozik a bátai Szent Vér kegyhely. Régen rendkívül látogatott hely volt. Ma milyen népszerűségnek örvend?

– Sudár apát úr idejében feltámasztotta a kegyhelyet. Most úgy vagyunk, hogy jönnek szombaton is Vácról. Évente megtartjuk a búcsút, és vannak zarándok, akik bejelentkeznek. Probléma az, hogy nincs önálló papja Bátának. Bár hozzáteszem, nem is tudná ma eltartani.

– Van-e remény, hogy ha bekapcsolódik a Magyar Zarándokútba, akkor fellendül?

– Igen. A Kolpingnak van három vendégszobája, nappalival, társalgóval, konyhával, vizesblokkal. Ez alkalmas lehet a szállásadásra. Itt Bátaszéken megszűnnek az óvodák, központi óvoda lesz. Az a terv, hogy az egyik óvodából vendégfogadó lesz. Bízom benne, hogy ez segíteni fogja a bátai Szent Vér-kegyhely látogatását, hisz Magyarországon az egyetlen Szent Vér-kegyhely, és Európában is csak 5-6 van.

– Papi jelmondata mennyire kísérte végig papi pályafutását?

– Szent Páltól vettem az idézetet: „Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok.” Megkérdezték a szemináriumban, hogy mit akarok ezzel: azt, hogy soha ne bízzam el magam. Ami vagyok, az Isten kegyelméből van és nem a saját okosságomból, bölcsességemből. Hálát adok mindenért, amit kapok. Azért is, hogy mindig olyan munkatársaim voltak itt Bátaszéken, akik segítettek és ötletekkel álltak elő, és nemcsak előálltak, hanem tették is a dolgukat.


2010. Június. 14

Az igazság szabaddá tesz

Kegyetlenül megkínozták, mielőtt a duzzasztóba dobták


A lengyel kommunista rendszer emblematikus áldozata, Jerzy Alfonz Popiełuszko atya (1947-1984) élete máig érzelmekkel teli emlékeket ébreszt a lengyel társadalom többségében. Varsó egyik külvárosában, a zoliborzi templom kertjében lévő sírját a kegyetlen kivégzése óta eltelt 25 évben a helyi plébánia számításai szerint mintegy 18 millió zarándok látogatta meg.

Ha választ akarunk kapni arra a kérdésre, minek tulajdonítható ez a nem mindennapi vonzerő, választ kell keresnünk arra a kicsit sem egyszerű kérdésre, miért kellett ezt a szelíd mosolyú, halk szavú fiatal lengyel papot oly kegyetlenül meggyilkolnia a kommunista rezsimnek.

A kérdés genezise a Szolidaritás mozgalom idejére vezethető vissza, amikor is a varsói kohóüzemet elfoglaló sztrájkoló munkások katolikus papot kértek maguk közé. Kérésük a zoliborzi Szent Kosztka Szaniszló-plébániára futott be, ahol Bogucki plébános mintegy véletlenszerűen azt a papot - vagyis Popiełuszko atyát - küldte el közéjük, aki épp szabad volt aznap. Jerzy atya ekkor még nem sejthette, hogy e pillanattól kezdve a munkások közül szimbolikus és valóságos értelemben sem tér már vissza eddigi papi életviteléhez.

Az 1981-es hadiállapot bevezetése, a Szolidaritás szabad szakszervezet legaktívabb tagjainak internálása és bebörtönzése után a kommunista hatalom úgy vélte, végleg sikerült kiiktatnia legveszélyesebb politikai ellenfelét. Ezt követően legfőbb ideológiai ellenségét az egyházban vélte felfedezni, ahol a papok nem maradtak a templom falai között, hanem a társadalmi élet szervezésének fő katalizátoraivá váltak.

A lengyel egyház ezen szerepét erősítette II. János Pál 1983-as második lengyelországi zarándokútja, amelyet rendkívüli erővel hatott át a pápai jelmondat: "Ne féljetek", illetve ennek evangéliumi eredete: "az igazság szabaddá tesz titeket". Popiełuszko atya s számtalan paptársa mindezt a templomok szószékéről úgy adta tovább, hogy "az igazságot nem lehet börtönbe zárni és elpusztítani, mert az igazság maga az Isten". Az erőszakkal szétvert Szolidaritás-struktúrák helyét egyre bátrabban az egyház vette át, amely erőszakmentes ideológiát és a szeretet hatalmát hirdetve egyre valóságosabb alternatívájává vált az erőszakszervezeteire támaszkodó államhatalomnak.

Megszervezte az üldözött és bebörtönzött ellenzéki aktivisták családjának rendszeres segélyezését. Szakmai kollégiumokat hozott létre, amelyek jogi, gazdasági, tudományos és egyéb szinteken foglalkoztak a társadalom legégetőbb kérdéseivel. Alapítványokba tömörítette a szabad idejükben társadalmi munkát vállaló laikusokat. Soha még annyi értelmiségi, művész és ismeretterjesztő előadó nem kapcsolódott be az egyház életébe, mint ezekben az időkben. A templomok megnyitották kapuikat, s az istentiszteletek után rendszeresek voltak a történelmi, irodalmi előadások, koncertek.

A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének feltáró munkája alapján tudjuk, hogy a regnáló párthatalmat besúgói jelentések tömkelege figyelmeztette a növekvő veszélyre. A hadiállapot bevezetését elhatározó és az országot irányító botcsinálta pártkatonákból álló tábornoki kar nem késlekedett a szükséges következtetés levonásával. A levéltári dokumentumok szerint egy belső párthatározat már 1983-ban a lengyel állam legnagyobb ellenségének nevezte az egyházat, s a Szolidaritás betiltása után leginkább annak likvidálására törekedett. Jaruzelski tábornok egy belső tájékoztatón azt mondta, ezer papot egyszerre nem zárhatunk börtönbe, mert az feltűnő lenne. Talán még százat sem. Kezdjük tehát a legveszélyesebbekkel...

1984-ben Popiełuszko nevét már az ország öt, a pártra és a hatalomra nézve legveszélyesebb ellenséges papja neve között találjuk. Állambiztonsági aktája "Popiel" fedőnév alatt egyre vaskosabbá válik. Hemzsegnek körülötte a provokátorok, besúgók. Ő és paptársai zaklatásához a hatalom minden eszközt felhasznál. Ha a szép szóval kezdett meggyőzési, beszervezési kísérlet nem hoz eredményt, következik a brutális fenyegetési, zsarolási és megfélemlítési hullám. 1984 januárja és júniusa között tizenháromszor idézték be kihallgatásra, és kétszer tartóztatták le. Egy éjszaka Popiełuszko atya ablakán keresztül téglára erősített bomba vágódott és robbant szobájába. Életét az mentette meg, hogy ágyát korábban egy másik szobába helyezte át.

A törékeny fizikai alkatú Jerzy atya ekkor válik lelki értelemben véve is bámulatos teherbírású, karizmatikus vezetővé. Miután saját bőrén tapasztalhatja meg a hatalom embertelen módszereit, még jobban megnövekszik a hasonló sorsban részesülők iránti együttérzése. Azok oldalára állt, akiket a hadiállapot bevezetésével a triumfáló erőszakapparátus végleg legyőzöttnek tekintett. A szabadságért és az emberi jogok kivívásáért elbukók mellé. Életvédő mozgalmat indított. Jogi tanácsadást szervezett, olyan kiadványt állított össze, amelyben "viselkedési mintát" adtak a rendőrség által letartóztatottaknak. Neves személyiségek (írók, tudósok) jelenlétét szervezi meg a munkások ellen indított politikai perek során, s személyesen jelenik mindenütt, ahol megaláztatás, üldöztetés ér bárkit is.

Szentmiséire az egész országból érkeztek küldöttségek. Kibomlottak a betiltott Szolidaritás Szakszervezet zászlói, ellenállásra biztató röplapok szálltak a levegőben. A tömeg a templom előtti teret, majd a környező utcákat is betöltötte. A hatalom mindezt tehetetlen dühvel szemlélte. Miközben Popiełuszko atya azt hirdette, hogy "a rosszat jóval" kell legyőzni.

Az országban egyre több helyre hívták misézni, lelkigyakorlatra, s ő minden meghívást vállalt, hogy az embereknek elmondhassa: "a szeretetben kell erőssé válnunk". Útjain végig nyomában volt a titkosrendőrség, balesetet álcázva két alkalommal is az életére törtek.

A kommunista vezetők papok eltávolításával akarták bebiztosítani a párt ideológiai főhatalmát. Kizárt dolognak tartották annak a lehetőségét, hogy az egyház bármilyen téren alternatívát képezzen az egypártrendszerrel szemben. Megerősítették az ügynökhálózatot. Az 1980-as években a lengyel BM közel százezer fizetett besúgóval figyeltette a rendszer ellenségeinek ténykedését. Aki - mint Popiełuszko tette - átlépett egy határt, meg kellett büntetni, de rajta keresztül az egyházra is le kellett sújtani. Áthidaló megoldásként ekkor merült fel Popiełuszko atya Vatikánba való kiküldésének lehetősége. E felvetésre azonban szelíd, de határozott hangon ő maga válaszolt. "Itt van a helyem, ha feljebbvalóim erre utasítanak, engedelmeskedem, de én magam áthelyezést kérni sosem fogok senkitől."

A likvidálására vonatkozó utasítás a hatalom legfelsőbb vezetőinek asztalán került jóváhagyásra. Az ellene bevetett utolsó ilyen akció végén, 1984. október 19-én az elrabolt, majd kegyetlenül megkínzott és meggyilkolt Jerzy atya zsákba gyömöszölt testét egy hídról a Visztula egyik vízduzzasztó medencéjébe vetették. Holttestét október 30-án emelték ki. A hatalom amolyan tessék-lássék alapon rendezett egy tárgyalást vélt vagy valós gyilkosai ellen. Alacsony beosztású rendőröket ítéltek el néhány évre, majd jóval büntetésük letöltése előtt amnesztiával szabadon engedték őket. Valójában ma sem derült fény arra, kik irányították megölésének véres akcióját. Mikor, hol és pontosan milyen körülmények között szenvedett vértanúhalált, s e gyilkosságban mekkora része volt a lengyel, illetve a szovjet titkosszolgálatnak, a KGB-nek. Az életével foglalkozó lengyel szakértők nem sok esélyt adnak arra, hogy ezekre a kérdésekre valaha is választ kaphatunk.

Hívei a halála után egyre szélesebb körben ismerték fel: Popiełuszko atya életáldozata nem csupán egy emberi elhatározás következménye, hanem az isteni gondviselés különleges ajándéka volt a lengyel nemzet számára. Vértanúi áldozatának elvetett magja így százszoros termést hozott nemzete számára. Rakowski akkori lengyel miniszterelnök mindezt látva egy pártaktíván nem véletlenül jelentette ki: "Ennek a papnak a halála még sokba fog kerülni nekünk." S valóban, a lengyel pártállam napjai Popiełuszko kivégzése után katonai mérőszalagként rövidültek.

Kultusza példátlan gyorsasággal terjedt. Jelenleg Lengyelországban 21 iskola és 81 közterület (utca, tér) viseli nevét. Mintegy 88 emlékművet (vagy keresztet), illetve 21 szimbolikus sírhelyet emeltek tiszteletére. Az országban 135 emléktábla hirdeti életáldozatát. Lengyelországban 140 könyv, külföldön 52 kiadvány jelent meg életéről. Jerzy Popiełuszko halála óta mintegy háromszáz, az ő közbenjárására történő imameghallgatást, kegyelemközvetítést regisztráltak volt plébániájának ezzel foglalkozó dokumentátorai. A halálának 25. évfordulóján tartott emlékkonferencián bejelentették, boldoggá avatásának bizonyítási eljárása lezárult. Boldoggá avatásának bekövetkezte életpéldáját világszerte ismertté és az egyház által is felmutatható értékké teszi.

S mindez azért, mert szavai a legteljesebb összhangban voltak tetteivel. Áldozatával erőt ad másoknak is, hogy példáját követve ugyanezt tegyék. Életre váltva az evangéliumi ígéretet: "Az igazság szabaddá tesz."

Brückner József (1894–1973)
Esztergomi kanonok, nagyprépost, a szeminárium rektora



Prokopp Mária egyetemi tanár emlékező írása.

Brückner József a XX. század szentéletű papi egyénisége, akinek, mint az 1920-30-as évek kiemelkedő budapesti gimnáziumi hittanárnak, majd az esztergomi szeminárium tanárának és rektorának sokat köszönhet a hazai katolikus egyház. Az általa nevelt diákoknak papoknak meghatározó szerepe volt – és van – a mai katolikus családok és lelkipásztorok életében.

Az emlékezés aktualitását a Biblia éve adja, mivel ő az a lelkipásztor és hittanár volt, aki messze a II. Vatikáni Zsinat előtt, 1916-tól kezdve nemcsak a kezébe adta a diákoknak a teljes Szentírást, hanem a nyolcévi gimnázium iskolai hitoktatása alatt annak teljes ismeretét és számos részének könyvnélküli elsajátítását is elérte.

Teológiai tanulmányait Bécsben végezte, mint a Pázmáneum kispapja. 1916 karácsonyán szentelik pappá. Működését még Trianon előtt kezdi meg Nagyszombatban, majd Budapesten folytatja a Sacre Coeur, a Szent Szív nővérek 8-osztályos leánygimnáziumában, a városligeti Szent István Gimnáziumban és a Damjanich utcai Tanítónőképzőben, mint hittanár. Valósággal forradalmasította a hitoktatást, melynek középpontjában a Biblia behatóbb ismerete állt. Minden diáknak, minden órán, pillanatok alatt, rá kellett találnia az általa megadott helyre. Az Ó- és az Újszövetségi párhuzamok értelmezése, számos részlet memoriterként való ismerete, így elsősorban a Nyolc boldogság, Szent Pál apostol Szeretet-himnusza, és Szent János evangéliumának első fejezete volt az alap.

A hittani ismeretek életté változtatását szolgálta a diákok beszámolója az előző heti karitatív munkáikról, amelyet a tanári asztalra helyeztek az óra elejére. József atya minden óra végén megadott néhány jótékonysági feladatot, címet, gyűjtési felhívást stb. A hitoktatás szerves része volt a vasárnapi diákmise a szentbeszéddel. Ő, aki a doktori disszertációját a bécsi egyetemen a Liturgia tárgyköréből írta, minden diák kezébe a kétnyelvű magyar-latin Missalét adta. A szentmise állandó részeinek latin és magyar szövegét minden diák kívülről tudta. A válaszokat, már akkor, közösen mondták.

1932-től a papnevelés és tanítás lett a feladata, előbb a budapesti Központi Szemináriumban, majd az esztergomi érseki szemináriumban, ahol 1941-52 között rektor volt. Példaképe Prohászka Ottokár volt, aki 1882-1904 között, 22 éven át volt tanár és lelkivezető Esztergomban, és aki itt, a papképzés terén, kezdte el az ország vallási életének megújítását, a liberalizmusból való feltámasztását. Ezt a tevékenységét a sajtón és az ország-járó lelkigyakorlatain keresztül, Esztergomból terjesztette ki az egész Kárpát-medencére. Brückner atya, aki Prohászka püspököt a Regnum papi közösségből személyesen is ismerte, Esztergomban a legfőbb feladatának a püspök szellemi örökségének a folytatását tartotta. S ezt három szóban foglalta össze: Sanctissimum, Sanctissima, Sanctissimus. Vagyis minden katolikus kereszténynek, s főképpen a papnak az élete középpontjában a Legszentebb Oltáriszentség rendszeres imádásának kell állnia, továbbá a Boldogságos Szent Szűz és a Szentatya tiszteletének.

Szobája egész nap nyitva állt a kispapok számára, akiknek atyai barátjuk volt. Személyes kapcsolatban volt mindegyikükkel, sőt a szülőkkel és a testvérekkel is. Több hivatás érkezett azokból a családokból, akiknek szüleit a középiskolában tanította.

A családpasztoráció egész papi életének fontos részét képezte. Ezt mindvégig gyakorolta, azután is, hogy 1952. február 1-én, tanév közben, a kommunista államhatalom eltávolította a szemináriumból, és megvonta papi működési engedélyét. Lakhelyéül az esztergomi prímási palota egyik, mellékhelyiségből nyíló szobáját jelölték ki. Itt senkit sem fogadott, elsősorban a beszerelt lehallgató készülékek miatt. De járta az országot, egykori tanítványainak családjait pasztorálta. Naponta 50-60 levelet írt híveinek problémáira válaszolva, amelyek többnyire csak egyetlen mondatból: „Tegye szívét a paténára, minden gondját a Szűzanya kezébe!” és egy szentírási helyből álltak Imádkozott, éjszakánként virrasztott, szigorúan böjtölt, a gyomorbetegsége ellenére is, vezekelt a Nemzetünkért. A Bakócz-kápolna, országunk egyik legfőbb kegyhelye, ahol Prohászka püspök is 22 éven át, minden csütörtökön, adorált, Brückner atya esztergomi éveinek legfőbb szentélye volt. Itt tette a Magyarok Nagyasszonya kezébe, és a szentmiséiben a paténára, a Haza és benne minden lakójának, főképpen a végtelen számú lelki gyermekének az ügyét, hogy Hazánk Pannonia Sacra legyen.

Mindszenty József bíboros hercegprímás 1945 őszétől, a kinevezésétől kezdve, rendszeresen látogatta az érseki papnevelő intézetet. Megismerte annak rektorát, Brückner atyát, akit egyre jobban megbecsült. Elfogatása közeledtével több bizalmas írását az ő gondjára bízta. Brückner atya a prímás 1948. dec. 26-i elfogatása, az Andrássy út 60-ban való embertelen kínzása, aljas kirakatpere és életfogytiglani ítélete után is nyíltan vallotta hűségét a főpásztorához, és erre buzdította kispapjait is. Ezért kellett távoznia a szemináriumból 1952-ben.

1973. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, a Bakócz-kápolnában bemutatott reggeli szentmise után, Budapestre utazott, hogy az egyik súlyosan beteg, volt tanítványának a Betegek szentségét feladja. Utána találkoznia kellett volna, egy adott helyen, a Bécsből, a már ott tartózkodó Mindszenty bíboros atya követségében érkező pappal. Erre már nem került sor. Brückner atya és tanítványa holttestét, a Budapest, Nagyszombat u. 6. számú ház udvari lakásából, a rendőrség egy hét után hozta ki, jóllehet többen jelentették még március 25-én a III. kerületi rendőrségnek, hogy a zárt ajtó mögül két személy nem ad életjelt magáról. A törvényszéki boncolás jegyzőkönye nincs a helyén. 35 év után sem tudhatja meg a mai magyar ember, hogy hogyan távozott az Örökkévalóságba az egyik kiváló XX. századi pásztora.

Brückner atya vetésének gyümölcsei ma is éltetik honfitársainkat unokaöccsein és számos tanítványa leszármazottjain keresztül.

Istennek legyen hála!

Halála 35. évfordulóján, 2008. március 25-én

Prokopp Mária egyetemi tanár


forrás: Magyar Kurír 2008. március 25. 15:12

Holnap van II. János Pál pápa halálának ötödik évfordulója.

Imádkozzunk boldoggá avatásáért!

dr. Kiss-Rigó László megyéspüspök

1955. április 6-án született Budapesten.Gyermekkora egy részét Indiában töltötte.
Két év sorkatonai szolgálat után Esztergomban és Budapesten végezte teológiai tanulmányait.
1981. június 14-én szentelték pappá Esztergomban.
1982-ben teológiai doktorátust szerzett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, Budapesten.
Szécsényben, majd a budapesti Haller téri templomban volt káplán.
1983-tól 1985-ig a római Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasa volt. A Lateráni Egyetemen szerzett egyházjogi licenciátust.
1985-től az esztergomi Szent Anna Plébánia káplánja, 1997-től plébánosa.
1986-tól az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára, 2003-tól főigazgatója.
1991-től 2004-ig az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának igazgatója.

1998-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára.
II. János Pál pápa 1994-ben pápai káplán címmel tüntette ki.
2004. február 21-én szentelték püspökké Esztergomban.
Megyéspüspök: 2006. augusztus 26-tól

Jelmondata:

Erő, szeretet, józanság

(vö. 2Tim 1,7: "...hiszen Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.")



Kinevező bulla



BENEDEK PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA

Tisztelendő Testvérérének,
Kiss-Rigó Lászlónak,
eddigi Pudentiana-i címzetes püspöknek és Esztergom-Budapesti segédpüspöknek,
és most áthelyezve a Szeged-Csanádi Egyházmegyébe,
üdvöt és apostoli áldást.


Isten akaratából az egyetemes Egyház vezetőjeként a részegyházak lelkipásztori szolgálatára - amennyire csak lehetséges - minden erénnyel rendelkező férfiakat választunk, hogy a krisztushívők nagyobb lelki javáról gondoskodjunk. Mivel a Szeged-Csanádi Egyházmegyében széküresedés történt főpásztorának, Tisztelendő Testvérünknek, Gyulay Endrének a lemondása folytán, úgy ítéltük meg, hogy te, aki bővelkedel lelki és szellemi adottságokkal, valamint jámborsággal, a lelkek iránti buzgósággal és bölcsességgel, alkalmas vagy ennek az egyházmegyének a kormányzására. Ezért a Püspöki Kongregáció javaslatát kikérve, felmentünk eddigi megbízatásaid alól,

és a SZEGED-CSANÁDI Egyházmegye főpásztorává kinevezünk.

Megadjuk mindazokat a jogokat és megbízunk mindazokkal a kötelezettségekkel, amelyek az egyházi törvények szerint tisztségedhez és szolgálatodhoz kapcsolódnak. Kinevezésedről értesítsd a papságot és a híveket, akiket mint szeretett gyermekeinket buzgó vallási életre és az irántad való tiszteletre bíztatunk. Egyébként, Tisztelendő Testvérem, ahogyan előzőleg az Esztergom-Budapesti közösségben már hasonló tevékenységben buzgólkodtál, ugyanúgy törekedjél arra, hogy - Isten segítségével - minél több jót tegyél a Szeged-Csanádi hívek közösségéért, és gondoskodj Megváltónk üdvözítő művének szolgálatáról.


Kelt Rómában, Szent Péternél,
az Úr kétezerhatodik esztendejében,
június hónap 20. napján,
pápaságunk második évében.
XVI. BENEDEK PÁPA

Chiara Luce – életszentség 18 évesen

Chiara Luce 1971. október 2-án született Ruggero Badano és Maria Teresa Caviglia kései gyermekeként. Szülei a katolikus hitben nevelték fel. Kedves, életvidám, szerény lány volt, sokat teniszezett, úszott, kirándult, szeretett énekelni és táncolni. Kilencéves korában már a Fokoláre Mozgalomhoz tartozott. Tehetsége sokféle módon megmutatkozott, vonzó társasági lény volt, sok baráttal, akik „normálisnak", ugyanakkor rendkívülinek is tartották őt.

Amikor csatlakozott a Chiara Lubich által alapított Gen (új generáció) Mozgalomhoz, megismerte a Szeretet-Istent, életének ideálját. Úgy döntött, minden pillanatban az ő akaratát fogja tenni, s Jézust akarta látni minden felebarátjában. Különös szeretettel fordult a rászorulók, a szegények felé, s szívesen foglalkozott afrikai gyerekekkel: arról álmodott, hogy egyszer majd orvos lesz Afrikában.

16 évesen nagyon vonzotta a szerzetesi élet. Nem sokkal később a vállában csontrákot állapítottak meg. Amikor megtudta, teljesen Isten szeretetére bízta magát. Ragaszkodott elképzeléséhez, hogy misszionárius lesz. A betegség azonban gyorsan terjedt, hamarosan a gerince is meggyengült, s egy idő után Chiara már nem tudott járni. Amikor fájdalmak gyötörték, azt ismételgette: „Jézus, ha Te is akarod ezt, én is akarom." Lassan beletörődött abba, hogy már sehová nem mehet, és idejét imádsággal töltötte, lelki támaszt adott családjának és barátainak. Akik felkeresték őt, nyugalommal, békével és örömmel találkoztak. Chiara üzenetet küldött kortársainak: „A fiataloké a jövő. Én már nem tudok futni, de szeretném átadni nektek ezt az égő lángot, mint az Olimpiában. Csak egy életetek van, és mindent megér, hogy jól éljétek!"
A Chiara Luce nevet a Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich adta neki.

1990. október 7-én ért véget rövid és sugárzó élete. Röviddel halála előtt azt mondta: „Ne sírjatok miattam, Jézushoz megyek! Nem akarom, hogy a temetésemen az emberek sírjanak, inkább énekeljenek teli torokból!" Utoljára így szólt édesanyjához: „Légy boldog: én az vagyok!"

Egész élete az Isten szeretetébe való feltétel nélküli beleegyezés volt, újra és újra kimondott „igen", gyermekkorától kezdve: ez változtatta betegségét fényes utazássá az Élet teljessége felé. Halála után életszentségének híre fokozatosan elterjedt.

A Szentszék XVI. Benedek pápa aláírásával tavaly decemberben közzétette azt a dekrétumot, amelyben elismerik a boldoggá-avatáshoz szükséges csodát.
Mozgalmunk tagjai közül ő az első, aki ilyen elismerésben részesül. Ez bátorít bennünket, hogy higgyünk az evangélium logikájában: a búzaszem, ha elhal a földben, sok termést hoz. Ragyogó példája segíteni fog bennünket, hogy megismertessük a karizma fényét, és hírül adjuk a világnak, hogy Isten a Szeretet – ezekkel a szavakkal reagált a boldoggá avatás hírére Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke. Egy Triesztben történt csodálatos gyógyulás elismerése egy fontos lépéssel közelebb hozta a boldoggá-avatást, amelyet 1999-ben indított el Livio Maritano, Acqui püspöke – olvasható a Fokoláre Mozgalom honlapján.
Az ünnepélyes eseményre várhatóan még idén sor kerül.

Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata

Congregatio Sororum Scholarum de Kalocsa

A közösség hivatása: tanítás-nevelés, (hallássérült pasztoráció)

A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek szerzetének gyökerei a XVI–XVII. sz. fordulójáig Lotharingiába nyúlnak vissza. Ott alapított Fourier Péter (szentté avatása: 1897) és Le Clerc Alix (boldoggá avatása: 1947) egy új szerzetet, születési dátumának 1597 karácsonyát tekinthetjük. Az ágostonos lelkiségű új szerzetesközösség a szegény gyermekek ingyenes ok-tatását tűzte ki célul. Hamarosan Európaszerte virágzásnak indult a rend, eljutott Németországba, majd cseh földre is. Az 1834-ben Regensburg püspöke által jóváhagyott szerzetesi közösség – amely a Miasszonyunkról Nevezett Ágostonos Kanonisszák kongregációja szabályzatának kibővített változata alapján élt – neve: Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek volt. 1851-ben Schneider Gábor plébános kezdeményezésre Hirschauban alapítottak zárdát, amely később elszakadt a müncheni központtól. 1854-ben Horazdiowitz lett a cseh ág székhelye. Onnan 1860-ban érkeztek az első nővérek Franz Mária Terézia vezetésével Kalocsára Kunszt József kalocsai érsek meghívására. Csehországban közben megindult a német anyanyelvűek elleni mozgalom, ezért a visszatérés oda nem volt ajánlatos. Kalocsán önálló anyaház alakult. A végleges pápai megerősítés 1907 februárjában történt.

A társulat Magyarországon gyors fejlődésnek indult. A nővérek működése és valamennyi intézetük munkája a nép nevelésére irányult. A trianoni békeszerződés érzékenyen érintette a társulatot. A 30 házból 18 Bácskában, 3 pedig cseh területen helyezkedett el, ezekről le kellett mondani.

Franz M. Terézia anya utóda, Bánhalmi (Bleilőb) M. Bernárda 1911-33-ig kormányozta a Társulatot. Ezalatt 24 új zárdát létesített és megnyitotta a kaput a missziók felé. 1926-ban utaztak először a nővérek Kínába. A politikai helyzet azonban fokozatosan romlott, 1950–51-ben az ott működő tagok Ausztráliába menekültek. Magvetésük viszont nem hullott köves talajba, a kínai nővérek a nagyon nehéz helyzet ellenére ma is működnek és ígéretes fejlődésről számolnak be. Létszámuk 80-on felüli.

A következő általános elöljáró Vojnich Mária Aquina anya volt (1933-47). A háború után új általános főnököt választott a Társulat Bali M. Ildefonza anya személyében. Miután a háborús károk helyreállítása befejeződött, 1948-ban államosították a felekezeti iskolákat. Az iskolanővérek legfontosabb működési területüket vesztették el: 3 tanítónőképző, 1 óvónőképző, 3 líceum, 1 mező-gazdasági leány-középiskola, 11 polgári, 31 elemi iskola, 23 óvoda, 2 főiskolai leánykollégium, 1 iparitanuló-otthon és l árvaház ajtaja csukódott be mögöttük, kb. 12 500 tanulót vettek ki a kezükből. Új távlatot a falumisszió jelentett. 1950 júniusában percek alatt kellett távozniuk a nővéreknek otthonukból, mindenüket hátrahagyva. A feloszlatáskor kb. 1000 kalocsai iskolanővér élt hazánkban. A szétszóratás ideje alatt sorozatos kihallgatások, házkutatások, zaklatások miatt az új tagok felvétele és képzése csak a legnagyobb titokban történhetett. A társulat központja Rómába került.

1989 őszén káptalant tartottak Rómában. (Ekkor hagyták el a „Szegény” jelzőt, a szerzet neve ettől kezdve Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek lett.) A 7. általános főnöknő, Nagy-Pál Mária M. Consummata megválasztása egybeesett a magyarországi nagy politikai változásokkal, melyek lehetővé tették a szerzetesek újbóli működését. Rögtön megindult a tervezés, a nővérek idős koruk ellenére fiatalos lendülettel láttak munkához. Jelenleg kollégiumokat, óvodákat, általános iskolákat, szakközépiskolákat, gimnáziumokat, szociális otthonokat vezetnek és tartanak fenn, valamint hittant tanítanak. 1995 óta Máriai Franciska M. Romuálda az általános elöljáró. A jelenlegi létszám 121 fő, ebből 12-en léptek be az újrakezdés óta. A társulat házai Rómában, Kalocsán, Budapesten, Kiskunfélegyházán, Soltvadkerten, ill. Kínában találhatók. A kongregáció fő célkitűzése az oktatás-nevelés. A zenei és képzőművészeti nevelést mindig fontos feladatának tekintette, soraiból neves művészek kerültek ki, pl. Kákonyi Teréz M. Konstantina, Moullion M. Antónia, Szentgyörgyváry Margit M. Palládia. A tanítványok sokszor adtak elő nővérek tollából származó színdarabokat. A társulat tagjainak életelvei: Senkinek sem ártani, mindenkinek használni (Szt. Ambrus – Fourier Szent Péter)! Minden lehetséges jót gyakorolni! Hivatásunk: Buzgóság a nevelésben (Le Clerc Boldog Alix). Példaképük az angyali üdvözlet Boldogasszonya, az „Ecce Ancilla Domini”. Különös pártfogójukként tisztelik Szent Józsefet is. Egységük forrása a közösségben Jézus Szentséges Szívének szeretete az Oltáriszentségben.

Egyházjogi státusza: pápai jogú női szerzetes intézmény.

Egy rossz mozdulat: alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul

Ép lélek

Egy pohár vizet nem tud segítség nélkül meginni, mégis templomot épít, közösséget formál és ezer más módon példázza: nincs elrontott élet. Telenkó Miklós sárospataki görög katolikus papnál jártunk lélekerősítésen.

Ha zátonyra futott a házassága, melyik férfiember ne cserélne sorsot egy boldog, sziklánál is szilárdabb hitvesi kapcsolatban élő társával? Ha egy lelket megtipor az élet, hogy ne irigyelné azt a családapát, akinek szerető felesége, nyolcéves kisfia aranyozza be a napjait? Ki ne vágyna meghitt otthonra egy mesés környezetben - mondjuk a Bodrog lankás partján, átellenben a sárospataki várral?

Telenkó Miklósnak mindez megadatott. A kisujját sem kellett mozdítania érte. Csak éppen életben kellett maradnia.

Rossz mozdulat

A 48 éves görög katolikus lelkész otthonának falán fénykép ábrázolja két évtizeddel ifjabb énjét a korábbi pápa társaságában. A délceg fiatalembert elnézve igazat adunk egykori szemináriumi elöljárójának. "Hogy te, akit mindig csak úgy láttalak, mint akibe hol jobb felől, hol bal felől karol egy-egy lány, nőtlenül szentelődj? Szó sem lehet róla!" - figyelmeztette a papi lét után türelmetlenül vágyakozó végzős teológust a bölcs pedagógus.

Merthogy görög katolikuséknál ez a rend. Ha szentelés előtt társra lelsz, házasodj meg legott, ám ha nőtlenül veszed fel az egyházi rend szentségét, utána már Krisztus jegyese leszel.

Miklós ennek az előrelátásnak köszönheti Irént, húsz éve hűséges párját. Három év múlva ugyanis megismeri, majd oltár elé vezeti a muzeológus-néprajzkutató lányt, aki rövidesen papné is lesz.

1991 februárjában vagyunk. A lelkész beleveti magát a munkába; bokros teendői miatt júniusig egyetlen közös vasárnapi ebédet sem tud elkölteni - akkor már várandós - feleségével. Első állomáshelyén, Mikóházán és több más helyen ifjúsági közösségeket, kirándulásokat szervez, Hejcén fillérekért vásárolt parasztházában megalapítja a Keresztény Összejövetel Zemplén nevű találkozót, és gőzerővel készül II. János Pál magyarországi látogatására. Hegyet mászik, biciklizik, vagy ha úgy adódik, átússza a Balatont.

Aztán egy forró júniusi délutánon meggyszedés közben tesz egy rossz mozdulatot. A létra egyik lábát figyelmetlenségből vakondtúrásba szúrta; a faszerkezet megbillen, Miklós meg a földre zuhan. Nem lehet ennél szerencsétlenebbül esni. Arcát véresre zúzza, alig kap levegőt, és egy porcikáját sem tudja mozdítani. Csak fekszik, magatehetetlenül.

"Nézzenek oda, a tisztelendő úr napozik!" - értik félre a helyzetet az arra járó hívek. Amikor kiderül, mi történt, riadt telefonálás; mentők, helikopter, budapesti kórház, majd németországi gyógykezelés tizenegy hónapig.

Miklós alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul. Csak a bal kezét tudja felemelni, de vállmagasságnál azt sem tovább. Ígéretes életpálya törik ezzel ketté; mit ketté: "Alig estem túl a partvonalon, számomra már lefújták a mérkőzést - gondoltam." És hogy a megpróbáltatás még gyötrelmesebb legyen, kisbabájukat is elveszítik. Csoda-e, ha a lelkészt nemcsak a hite hagyja el, de a mélyponton arra kéri édesanyját: ő adta neki az életet, hát most ő is vegye el!

Az első hónapokban lélekben megjárja a poklok poklát, majd kínjai mellé idővel egyre inkább a reménykedés társul. A bizakodás, hogy mihamarabb elhagyhatja a kórházat, és felépül. Egy alkalommal elviszik Lourdes-ba is, mondván, ott mindenki meggyógyul - de hasztalan. Ma már kacagtató történetként meséli nyomorúságát: miként hevert a Mária-kegyhelyen egy idegosztályon, és hogy mennyire nehéz volt elhinni róla: Krisztus felszentelt papja hánykolódik ott az ágyon. "Ja, du bist Napoleon" - hagyta rá egy alkalommal "rögeszméjét" a betegeket látogató német lelkész.

Később az adott feladatot, hogy ismét megbarátkozzon az élettel. Étterembe menni, és elfogadni, hogy mások emelik szájához az ételt? Eleinte még a teraszra sem mert kiülni a kórházban, és attól is idegenkedett, hogy tolószékes katalógusokat böngésszen. Bármit kérdeztek tőle, ő csak annyit felelt: "Meine Frau kommt" - a feleségem jön, majd ő intézkedik.

Talpig hűségben

Mert ennek a történetnek legalább két főszereplője van. A férj és asszonya - talpig nehéz hűségben. A kétdiplomás, doktorátust szerző, a tudományos pályán épp csak elinduló Szabó Irén, aki az első években betegápolóként segít, hogy Miklósba visszatérjen az élet. A feleség számára ekkor nyeri el értelmét a mélységnél is mélyebben a házastársi eskü: el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan, sem jóban, sem rosszban, semmiféle bajában. Isten őt úgy segélje.

Aztán Miklós kiérdemli a hit ajándékát is; a folyamat állomásairól nehéz beszélni, de annyi bizonyos: a család, a barátok szeretete szegélyezik az utat. Napestig lehetne sorolni a példákat a hétköznapi csodákról, a mindig jókor érkező segítségről, a gondviselés ajándékairól. A támogatókról, akik munkával, pénzzel segítik, hogy a házaspár otthonra találjon Sárospatakon, egy régi iskolában."Ötven teherautónyi szemetet kellett elszállítani, míg megtisztítottuk a területet" - vezet körbe Miklós az épületben, melyből meghitt lelkészlakot varázsoltak, tágas nappalival, kandallóval, és - hogy a tolókocsit ne akadályozza semmi - küszöb nélküli szobákkal.

A példákat arról, hogy miként tud valaki, aki egy pohár vizet sem képes segítség nélkül meg inni, zarándokházat működtetni és a lelkészlak mellé templomot építeni. Az ugyancsak görög katolikus lelkész édesapáról, aki naponta elolvassa a Szentírásból azokat a részeket, ahol Jézus meggyógyít egy bénát, és egyszer azt mondja: "Hidd el, fiam, ha sorsot cserélhetnénk, beülnék helyedre a tolószékbe."

Ahhoz viszont, hogy ma teljes értékű lelkipásztori munkát végezhessen, Miklósnak tisztáznia kellett viszonyát a baleset után odaveszni látszó hivatásával. És mit tesz Isten: bár nem adta meg a testi gyógyulást, Lourdes máshoz segítette hozzá - a lelki felépüléshez. Amikor ugyanis külföldi paptársainak segédkezve gyóntatott a kegyhelyen, egy hívő megrendítő bűnvallomása nyomán ráeszmélt, hogy helyhez kötöttségének lehet magasabb értelme.

"Arra döbbentem rá: ha mondjuk állatorvos lennék, tolószékből nem sokra jutnék. Talán a papság az egyetlen hivatás, amelyet bénán is folytathatok. Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, így nem jut elég ideje egy-egy emberre. Én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé" - mondja.

Hamarosan azzal is tisztába került, hogy két út áll előtte. Vagy depresszióssá, szenvedélybeteggé válik, vagy elfogadja a rá kimért sorsot, és így, folytonos erős akarással talán még többre is képes lehet, mint az egészségesek. Ő az utóbbit választotta.

"Egyedi látványosság lettem, hiszen Magyarországon nem vesz fel még egy ember tolószékben keleti miseruhát. Mármost valaki egyszer azt mondta: mindegy, mit csinálsz, de azt te tudd a legjobban. Ha pedikűrös vagy, és a nagylábujj körmét te vágod le a legszebben, az is jó, mert Isten mindenkit arra szánt, hogy valaminek ő legyen a bajnoka" - magyarázza.

Ilyenformán helyzete arra is alkalmat nyújt, hogy megsokszorozza mások erejét. Hiszen belátható a közhely igazsága: aki az ő sorsával szembesül, menten átértékeli a saját gondjait. "Tudja, hányszor hallgattam végig embereket, hogy micsoda szenvedéssel jár mondjuk egy lúdtalp?" - példálózik nevetve, mekkora drámát lehet csinálni a legbanálisabb ügyekből is.

Ám még mielőtt arra a vélekedésre jutnánk, hogy a lelki ajándékokat tekintve jó is, hogy így esett, hallgassuk meg minderről az érintettet. Ő ugyanis az együgyű kérdésre - ha visszaforgathatná az idő kerekét, meg nem történtté tenné-e a balesetet - így felel: "Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy ugyanilyen küzdelmes életet kapok, de akkor is." A hétköznapokban ugyanis a mégoly gazdag lelki gyümölcsök keserves testi szenvedésből fakadnak; nem is beszélve arról, hogy egy kis megerőltetés, és kész a baj: rosszullét, fulladás, kórház.

"Ugye, milyen kellemetlen akár csak két órát egy helyben ülni?" - tréfálkozik Miklós egy budapesti katolikus közösségben, amikor látja, hogy előadásának végére mind több hallgatója fészkelődni kezd. Az ő teste pedig igen keveset érez, ám amit igen, azt kiváltképp erősen, így akár egy átülés is embert próbáló fájdalmakkal járhat.

Isten ajándéka

Ahhoz pedig, hogy e kiszolgáltatottságban az élet zökkenőmentesen mehessen tovább, kell egy segítő, aki a keze helyett keze, lába helyett lába. Aki, ha Miklós megszomjazik vagy a fürdőszobába kell mennie, ha szivarra gyújtana, ha telefonon keresik, ha levelet írna, ha ki kell nyitni az ajtót, ha be kell csukni az ajtót, azonnal ugrik, éjjel és nappal.

Mert az már nem megy, hogy továbbra is Irén lássa el ezt a feladatot. Végtelenül reális és hétköznapiságában megrendítő tapasztalás ez is. Az, hogy az ebédnél nem a feleség eteti a férjét, nem ő fújja ki az orrát, nem homi érzéketlenségről árulkodik. Hanem arról, hogy eldöntötték: az élet ügyes-bajos dolgaiban ráhagyatkoznak egy külső segítségre - hogy a legnagyobban: a házastársi egységben képesek legyenek megmaradni. Mert Irén csak így tud nem belepusztulni a folytonos készenlétbe, s csak így lehet elérni, hogy az asszony örök életére ne betegápoló, hanem az legyen, amire igazi hivatása szólítja: tudományos munkájában is kiteljesedő hitves - és anya.

Ez a segítség negyedik éve Péter, a másodéves teológushallgató. A halk szavú, mély tekintetű fiatalember együtt lakik a lelkészpárral; állandó jelenlétével és csendes szolgálatával szinte családtag lett - sőt több annál.

"Menj már ki, Peti!" - veti oda szinte foghegyről Miklós, amikor csengetnek. Így csak azok szólnak egymáshoz, akik túl vannak minden udvariaskodáson. Mert napjában nem lehet milliószor illedelmesen megkérni a másikat, hogy legyen kedves behozni egy könyvet, előkészíteni a kalapomat, vagy éppen szólni a fiúknak, hogy vágjanak fát. "Akivel ennyire összenőttünk, azzal fél szavakból is értjük egymást; elég csak annyit mondanom: víz, és már hozza is a poharat" - mondja Miklós.

És ha kell, Péter fuvarozza, rendet tesz a kápolnában - de ha arról van szó, legózik a kis Tódorral. Őt már említettük. Kisfiú, nyolcéves, tüneményes. Most éppen azzal mulattatja a családot, hogy tótágast áll a fotelon. Pedig nevét egy komoly emberről: Romzsa Tódorról, a vértanú munkácsi görög katolikus püspökről kapta. A korábbi kisbaba halála után saját utódért esdeklő házaspár ugyanis bő tíz éve őt kérte meg égi közbenjárójának. És lőn: a főpapot II. János Pál pápa 2001 júniusában avatta boldoggá - rá egy hónapra pedig megfogant a gyermek.

Ha lányként érkezik a világra, Sárospatak szentjéről, Árpád-házi Erzsébetről keresztelik el. De fiúnak született, így Tódor lett. A görög eredetű név jelentése: Isten ajándéka.

AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK

vitéz Horváth Lajos református lelkipásztor,
Magyar királyi tábori lelkész főhadnagy

ÉLETRAJZ

Nekem az édesapám volt. A XIX. század végén született, 1899. augusztus 28-án Veszprém megyében, a Pápa melletti Nagygyimóton. Édesapja Horváth Pál, református kántortanító, édesanyja régi középnemesi család sarja: Csajthay Krisztina. Heten voltak testvérek, apám a hetedik, a legfiatalabb. Már öt éves korában ott ült az iskolában, majd amikor az elemi iskolát befejezte, a híres pápai Református Kollégiumban tanult tovább és itt tett akkoriban, a háborúban gyakori hadiérettségi vizsgát, majd jelentkezett katonának.
1917. januárjában bevonult a veszprémi Magyar Királyi 31-es honvéd gyalogezredbe, önkéntes tizedesként. Az orosz frontra ment az ezred, ám a nagy hidegben sikerült tüdőgyulladást szereznie, kórházba került. Gyógyultan nem a saját ezredébe, hanem „ideiglenesen” egy bosnyák ezredbe került vissza. (Bosznia-Hercegovina annektálása következtében a Monarchiában innen is soroztak a hadseregbe.) Itt kapta rajparancsnokként azt a feladatot, hogy menjenek előre éjszaka és „szerezzenek nyelvet”. Ez magyarul annyit jelentett: ejtsenek foglyot, lehetőleg tisztet, akit aztán ki lehet faggatni. A szakaszparancsnoka, egy őrmester kíséretében elindult a sötétben a raj. Tudni kell, a bosnyákok félelmetes harcosok voltak, fanatikusak, ahogy ma is azok. Amikor az előretolt orosz őrs közelébe értek, lehasaltak, a mindegyikük saját tulajdonát képező görbe kést, bicskát a szájukba fogták keresztbe és hason kúszva közelítettek a tanyához, melyben az előretolt őrség békésen szendergett. A két őrszemnek egy pillanat alatt vágták át a nyakát, majd az egész raj berohant az orosz körletbe és őrült vérengzésbe kezdett. Az őrmesternek és apámnak nagy nehezen sikerült két embert megmenteni, a többi nyolc-tíz a bosnyákok áldozata lett. Szerencsére az egyikük egy hadnagy volt, így a feladatot sikerült teljesíteni.
Parancsnoka felterjesztette a II.osztályú , (kisezüst), az őrmestert az I.oszt. (nagyezüst) vitézségi éremre, amit mindketten meg is kaptak. Leszerelésekor ezen kívül még a Károly-csapatkereszt és a Háborús emlékérem tulajdonosa volt, hadapródőrmester-jelölti rendfokozatban.

A háború végén beiratkozott a Pápai Református Teológiai Akadémiára, majd annak elvégzése után különböző helyeken szolgált segédlelkészként, míg 1927-ben a Pápa melletti Mihályházán a gyülekezet lelkészévé választották, ahol nyugdíjazásáig, 1960-ig szolgált. 1923-ban tábori lelkészi kinevezést kapott, a második világháború idején ennek következtében három alkalommal is katonai, tábori lelkészi szolgálatot teljesített. 1942-ben a Kormányzó úrtól megkapta a Nemzetvédelmi Keresztet.

1927. január 4-én feleségül vette a szomszéd község, Nyárád református gyülekezete kán-tortanítójának lányát, Kovács Lenkét, édesanyámat. Házasságukból három gyermek született, Pál nevű bátyám, akit egyéves korában tüdőgyulladás vitt el, jómagam és húgom.

1966-ban Százhalombattára költözött. Életének 74-ik évében, keringési elégtelenség következtében halt meg 1972. szeptember 24-én, Budapesten, az ORFI- kórházban.

TEVÉKENYSÉGE

Már diákkorában kitűnt irodalmi tehetségével. Keresztapámmal, az osztálytársával, dr. Tóth Endre (később a debreceni ref. teológia professzora) örökös riválisok voltak az Önképzőkörben. Az első verseskötete 1926-ban jelent meg, Muzsikaszó címmel.
Jelentős szépirodalmi és egyházi irodalmi munkát végzett, egyházi versei, műfordításai a pápai református egyházmegyében ismertek voltak.1945 előtt országszerte játszották drámáit (Csopaki szüret, Balatoni vihar, Vándormadarak) valamint népszínműveit, vígjátékait. A háború utáni darabjai azonban az íróasztalfiókban maradtak: elküldéséért börtön járt volna (pl. Jób harca).
Közismert volt: a pápai egyházmegyében két nagy szónok-óriást tartottak nyilván: apám barátját, Császár Károly bácsit, az esperesét és apámat.

NEMZETI ELKÖTELEZETTSÉGE

Nem tűrt megalkuvást. Nem lehetett megfélemlíteni. Mindig, minden körülmények között kiállt az igazságért. A mások igazságáért is. És az elesettekért, a bajban lévőkért. A községben mindenki hozzá járt kérvényt íratni, pártfogást kérni és akin csak tudott, mindig segített. És mindig ingyen! Soha nem fogadott el egy fillért sem és nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy a hálás emberek az anyámnak néhány tojást, vagy egy csirkét hoztak „ajándékba”.
1943-ban úgy adódott, hogy egy pápai ügyvéd barátja, dr. Györki (Gottlieb) Imre megkér-dezte tőle:
Lajos, úgy érzem, nehéz évek következnek ránk, nem tudnál segíteni valahogyan?
Imre, minden magyar embernek kötelessége, hogy segítsen a másikon. De hát én hogytudnék segíteni?
Papír kellene, Lajos, amivel bizonyítani tudnánk, ha szükséges, hogy nem vagyunk zsidók. Magyarul: keresztlevéllel talán életben maradhatnánk
Apám erre késznek mutatkozott, ám kihangsúlyozta, hogy neki az egyházi előírásokat is be kell tartania, azaz: ad mindenkinek keresztlevelet, de ehhez az is szükséges, hogy akinek ad, azt meg is keresztelje. Ebben egyeztek meg.
Ettől kezdve késő este, vagy éppen éjjel jöttek a delikvensek és az éjszaka sötétjében átvonultak a templomba, ahol apám megkeresztelte őket és kiadta a keresztlevelet.
Az első három az egyházi anyakönyvben is szerepel. Amikor a negyedik keresztelendő is megjelent, Györki Imre bácsi is jött velük, lehet hogy az illető ismerőse, vagy rokona volt. A keresztelés után, amikor a hivatalos dolgokat intézni a lelkészi hivatalba mentek, az ügyvéd elhűlve látta, hogy apám annak rendje és módja szerint az illető adatait be akarja vezetni a matrikulába.
Te Lajos, te beírod őket az anyakönyvbe? Hát így akaratlanul is rávezeted ellenségeinket a nyomunkra!
Hát innentől kezdve már apám nem írt be senkit, hanem egy pepita füzetbe vezette a továbbiakban a megkeresztelt zsidó atyafiakat. Mivel aztán ez a füzetke elveszett, így a mai napig sem tudjuk, hány embert keresztelt meg édesapám Mihályházán, azalatt, amíg ott szolgált.
Aztán hogy ezek közül mennyinek sikerült életben maradnia, hány emberen segített végül is a keresztlevél azt nem lehet tudni. Egy részüknek azonban bizonyosan. Többen kijutottak ugyanis az Egyesült Államokba és az ötvenes években nyilván hálából minden évben küldtek apámnak száz dollárt. Nagy pénz volt ez akkoriban. Négy részletben érkezett, 25-25 dolláronként, amit természetesen nem kaptunk kézhez, hanem az u.n. UNNRA csomagküldő szolgálat juttatta el címünkre a kiválasztott tárgyakat, élelmiszereket.
A másik bizonyítékot, hogy többeknek sikerült megmaradniuk, a már azóta elhunyt pápai szemész-főorvos, dr. Pénzes Tibor barátom szolgáltatta, aki lelkendezve közölte velem, hogy a televízióban egy műsorban látta az apám nevét Jeruzsálemben, a Jed Vashem kertben, egy fa alatt, fehér zománctáblán: Horváth Lajos, ref..lelkész, Mihályháza. Ott ugyanis mindenkinek ültetnek egy fát, aki zsidókat mentett, Vallenbergtől a legkisebbekig. Aztán másoktól is hallottam ugyanezt, ám magam, személyesen ezt nem láttam.

Aztán jött az 1944. októberi „ kiugrási kísérlet” néven ismertté vált rettenet. Amit a német titkosszolgálat és a beépült nyilasok sikeresen meghiúsítottak. Felejthetetlen emlék ez is. Apám nem sokkal ezután kapott egy okiratot, melyben közölték, hogy „Szálasi Ferenc nemzetvezető soron kívül tábori lelkész főhadnagyból tábori lelkész századossá léptette elő.”.

Tudni kell: Apám feltétlenül és minden tudásával, erős akaratával az általa nemzetmentőnek tekintett és tisztelt Kormányzójának elkötelezett hívének, szolgájának tekintette magát. Ezek után természetes volt, hogy az előléptetést nem fogadta el, visszautasította. Nem lett következménye.

A másik ilyen esemény, amely határozottságát, megingathatatlanságát tanúsította, az a háború vége felé történt. Hozzánk az oroszok 1944. virágvasárnapja utáni hétfőn érkeztek el. Előtte való napon, vasárnap reggel, az apám már készült a virágvasárnapi istentiszteletre, amikor megjelent két fekete egyenruhás nyilaskeresztes és előadta, hogy a helybeli német parancsnoknak az a kívánsága, hogy az apám a templomban olvassa fel a kiürítési parancsot.

Természetesen ezt az apám kategorikusan visszautasította, mondván:
a templomban, a szószékről ő kizárólag a bibliából olvas és a püspöki körlevél még az, ami onnan felolvasható. A két „testvér” azonban makacsul ragaszkodott a kérés teljesítéséhez, mondván, nem lenne jó, ha a német tiszt személyesen jönne el hozzánk, amit természetesen az apám sem szeretett volna, így valami olyasmit mondott, hogy majd megoldjuk.

A két nyilas beült a templom utolsó sorába, ellenőrizendő, hogy végrehajtja-e a pap az utasítást, vagy szembe mer szállni a még egy kis ideig meglévő hatalommal.
Hát végrehajtotta. Csakhogy: nem a szószékről, ahogy azt meg is mondotta, hanem az istentisztelet végén, lejőve a szószékről, a templom kövezetéről. Előzőleg meg más is történt.

Apám megváltoztatta az előre eltervezett textust, az alapigét és prédikációja a zsidók kivonulásával foglalkozott, amikor Egyiptomból menekültek. Kitért azokra a nehézségekre, amivel a menekülőknek szembesülniük kellett, a napi tíz-tizenöt várható szülés útközben, az éhezés, a szomjúság kínjaira, melyet a zsidók akkoriban elszenvedtek, az idősek szenvedéseire, a halálos betegek szállításának gondjaira.

Nos, egy ilyen prédikáció után olvasta fel a kiürítési parancsot és az emberek ott a templomban megértették, hogy miről is van szó. Majd pedig azt mondta: most pedig énekeljük el a Szózatot. És amikor odaértünk, hogy itt élned, halnod kell, sokan sírva fakadtak.
Másnap senki nem ment el a faluból. Csak a németek és a nyilasok.
A harmadik emlékezetes és számomra ma is félelmetes esemény a háború után esett meg, 1950 elején. Nagyon hideg volt, emlékezem: a templomban annyira fázott a fülem, hogy dörzsölgettem. És megjelent nálunk vasárnap délelőtt két bőrkabátos ávós. Akárcsak a németek idejében.
1949. karácsony másnapján Mindszenty József bíborost, Magyarország hercegprímását, az Ország Első Zászlósurát a kommunista banda letartóztatta. A két ávós spicli azt óhajtotta, hogy a tiszteletes úr a szószékről ítélje el a hazaáruló katolikus briganti papot.

Természetesen tudtuk anyámmal együtt hogy ebből nagy baj lesz, mert ezt az apám semmilyen körülmények között nem fogja vállalni. Persze, nekik is hiába mondott akármit, nem nyugodtak bele, végül majd valamit mondok, aztán elküldte őket.

Amikor bementünk a templomba, a két ávós pontosan ott ült, ahol évekkel korábban a nyilasok. Én a szószékkel szemben, a karzaton helyezkedtem el.
Félelmeink valóra váltak.Ennyi idő távlatából nem emlékezhetem pontosan, de a mondat valahogy így hangzott:

Ha pedig valaki ennek a népnek, ennek a nemzetnek árt, ellenére tesz, vagy az életére tör sújtsa az Isten büntetése és a nemzet megvetése, függetlenül attól, hogy az a kereszt, vagy a vörös csillag nevében történik!
Akkor ott azt hittem, leszakad a mennybolt. A két ávós sietve távozott. Amikor kijöttünk, már az autójuk sem volt sehol. Talán csak nem megúsztuk?

Aztán jöttek. Éjjel, talán éjfél körül. De nem ketten, négyen.
És elvitték. Azt az éjszakát nem kívánom senkinek sem.
Másnap délelőtt lélekszakadva mentünk Dénes bácsihoz. Dénes bácsi egy egyszerű falusi ember volt. Korábban az apám harangozója, de később felvitte az Isten a dolgát: párttitkár, később tanácselnökként segítette a községet és ezt most jó értelemben kell érteni, mert Varga Dénes jóindulatú ember volt, ahol tudott, segített. Harangozó korában apám több alkalommal is mellé állt, kezesként, amikor házát tatarozta, vagy amikor mérnökök mellé figuránsként beajánlotta.
Mindent elmondtunk és Dénes bácsi délelőtt vonatra ült és beutazott Pápára, ahol akkoriban az Államvédelmi Hatóság pápai részlege a Kórházzal szemben, a Kovács huszárezredestől államosított (elrabolt) szép házban volt.
Azt nem tudjuk apám erről soha nem beszélt, hogy mi zajlott le az ÁVÓ irodában, de aznap délután az apám és Dénes bácsi együtt jöttek haza a vonattal.
Dénes bácsinak ezért világnézetétől függetlenül mindig hálás voltam.
Ma már ő sem él.

ELISMERTSÉG

1929-ben megjelent egy könyv, „Veszprém megyei fejek” címmel, melyben szócikkekkel a megye kiválóságait ismertették, fényképekkel, a veszprémi római katolikus megyéspüspöktől, az alispánon át a városi tisztviselőkön keresztül a falusi jegyzők, papok, bírók és egyszerű, de elismert parasztgazdák tevékenységeinek felsorolása mellett. Ebben apám is szerepel.
1995-ben, a Pécsi Székesegyházban post mortem a Vitézi Rend felvette tagjai sorába és születésének századik évfordulóján 1999. augusztus 28-án egykori templomában, ahol harminc-három éven át hirdette Isten igéjét, Mihályházán a templom előcsarnokában a gyülekezet és a Vitézi Rend emléktáblát helyezett el az emlékére.

2001-ben megjelent a „Veszprém megyei életrajzi lexikon” című könyv, amelyben édesapám életútját, munkásságát elismerően méltatják.

- o - o - o -

Utolsó kívánságuknak megfelelően a mihályházi temetőben nyugszanak, bátyám sírjától néhány méterre.

vitéz Horváth László
tb. törzskapitány

Dr. Rózsa Huba professzor pápai protonotáriusi címet kapott

Mons. Dr. Rózsa Huba professzor munkája elismeréseként a pápai prelátusi cím
után megkapta a pápai protonotáriusi címet. Mons. Dr. Rózsa Huba pápai prelátus,
professzor Budapesten született 1939. május 30-án.
Teológiai doktori fokozat megszerzése után káplánként Törökbálinton kapott beosztást
1964 és 1967 között, püspöki szertartó volt Shvoy Lajos megyéspüspök mellett 1967-
1968-ban, kisegítıként dolgozott Albertfalván 1968-1969-ben. Teológiai tanári
kinevezést kapott Esztergomba 1969-ben, ahol a Szemináriumban tanított 1969 és 1972,
ill. 1975 és 1977 között. Rómában biblikus tanulmányokat végzett a Biblikus Intézetben
1972 és 1975 között. A Hittudomány Akadémiának, ill. megalapítása után Pázmány
Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanára 1977-tıl. Ugyancsak 1977-tıl
lelkipásztorként kisegítı Csepel-Belvárosban, ahol nagyon szeretik a hívek.

Dr. Rózsa Huba jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar
Ószövetségi Szentírástudományi Tanszék tanszékvezetı professzora. A hazai katolikus
bibliatudomány vezetı szakembereként, rendkívüli alapossággal számos publikációja, könyve
jelent meg széles kultúrtörténeti kitekintéssel és a természettudomány eredményeinek
felhasználásával, a elsısorban az Ószövetségi könyvekrıl.
A Pentateuchus Kutatási Program programvezetıjeként az ószövetségi
szentírástudomány tanszéken folyó kutatási projektet irányítja, a mózesi könyvek keletkezési
problémáját és az ún. Pentateuchus-kérdést vizsgálja, sajátos hangsúlyt helyezve a bibliai
ıstörténet és a pátriárkai történetek elemzésére. A kutatási programban a modern ószövetségi
biblikus kutatás legújabb eredményei felhasználásával, az irodalom- és hagyománytörténet,
valamint a szövegkritika eszközeivel kerülnek elemzésre az eredeti források, a történelem-,
régészet- és vallástudomány által feltárt tények naprakész beépítésével.
Rózsa Huba a legmodernebb szentírástudomány eredményeit és megállapításait
használta, filológiai, történetkritikai, hermeneutikai és strukturális szempontok alapján
vizsgálva a bibliai szövegeket. A hatalmas szakirodalmi apparátussal felszerelt, didaktikusan
is jól felépített köteteit az Országos Rabbiképzı-zsidó Egyetem Történelem és Vallásbölcselet
Tanszékén is tanítják, ahol komplexen vizsgálják az ókori zsidóság gazdaság- és
társadalomtörténet, mővelıdéstörténet és eszmetörténetének közel ezeréves útját.

Legjelentısebb három publikációi: 1. Rózsa, H., Die Gestalt von Kain und Abel in der
biblischen Tradition, in Parare Viam Domino. Commemorativ Studies on the occasion of Rt.
Rev. Polikárp F. Zakar OCist.'s 75th Birthday. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Canonici
Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/7), ed. Szuromi, Sz.A. Budapest
2005. 307-337.
2. Rózsa H., JHWH az egyetlen Isten (I-II. rész), in Teológia XXXIX. évf. 3-4. szám (2005)
137-152; XL évf. 1-2. szám (2006) 67-84.
3. Rózsa H., Papság, papi szolgálat az Ószövetségben, in Teológia XLII évf. 1-2. szám (2008)
58-69.
Végzettség:
1969: teológiai doktori fokozat (Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia)
1975: szentírástudományi szaklicencia (Pápai Biblikus Intézet, Róma, Vatikán)


1996: PhD-vé minısítés (PPKE HTK)
Felsıoktatási tevékenység:
1969-1972: Esztergomi Érseki Hittudományi Fıiskolán filozófia oktatás.
1975-1977: Fıiskolai tanár az esztergomi Érseki Hittudományi Fıiskolán. Ó- és újszövetségi
szentírás-magyarázat (exegézis) tanítása. Társszerzı két újszövetségi témájú könyvben.
1977-tıl: Ószövetségi Szentírástudományi Tanszék tanszékvezetı tanára a Budapesti Római
Katolikus Hittudományi Akadémián, majd annak jogutódján, a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Hittudományi Karán. Az Apostoli Szentszéktıl professor ordinarius-i kinevezésben
részesült.
1986-1988: dékán (PPKE HTK)
1991-1998: PPKE HTK Levelezı Tagozat igazgatója
1998-2000: dékán (PPKE HTK)
2000-2002: prodékán (PPKE HTK)
2003: A Magyar Köztársaság elnöke egyetemi tanárnak nevezi ki a PPKE-re
2003-tól a Hittudományi Doktori Iskola vezetıje
Publikációk három fıbb kutatási témában: az elsı témakör a mózesi könyvek
keletkezése, az ún. Pentateuchus-kérdés, a második témakör is a mózesi könyvekkel függ
össze, a bibliai ıstörténet és a pátriárkai történetek a Teremtés könyvében (Mózes 1. könyve),
harmadik témakör pedig az üdvösségközvetítık az Ószövetség bibliai hagyományában.
Kézikönyvet írt a modern ószövetségi biblikus kutatás eredményeirıl "Az Ószövetség
keletkezése" címmel. A bibliai ıstörténetrıl jegyzetet adott ki (Bibliai ıstörténet Gen 1-4,
1994), tanulmányok sorát publikálta (1996-97), majd ezek összefoglalása könyv formájában
(Kezdetben teremtette, 1997), majd monográfiaként is megjelent (Genesis I., 2002). A
pátriárkai történetek témája egyetemi jegyzetként jelent meg (A pátriárkai történetek
exegézise, 1996). Az üdvösségközvetítık az Ószövetségben tárgykörében egyetemi jegyzetet
adott ki (Üdvösségközvetítık az Ószövetségben I. A királyi Messiás, 1993;
Üdvösségközvetítık az Ószövetségben II. Az Úr szenvedı Szolgája, Emberfia, 1996), majd
két nagy tanulmányban rögzítette kutatásai eredményét (A messiási eszme kérdése a mai
biblikus kutatásban 1996; "Igaz Szolgám sokakat megigazulttá tesz, és ó hordozta bőneiket"
Iz 53,11. Az Ebed-JHWH dalok irodalom- és hagyománytörténete, értelmezése, teológiája és
hatástörténete 1998). Az eredmények tudományos monográfia formájában is megjelentek
(Üdvösségközvetítık az Ószövetségben, 2001), amihez elnyerte az OM tankönyvtámogatását
is.
Rózsa Huba szerkesztıbizottsági tagja a HTK nemzetközi szerkesztıbizottság által
lektorált referált magyar nyelvő Teológia, és idegen nyelvő Folia Theologica folyóiratainak.
A katolikus bibliatudomány terén végzett kimagasló és iskolateremtı munkáját több szakmai -
köztük Széchenyi-díjjal ismerték el. 2000-tól 2003-ig, majd 2004-tıl 2008-ig tartóan OTKA
és FKFP támogatással valósult meg "A Teremtés könyve kompozíció-, szerkesztés- és
hagyománytörténeti elemzése" címő kutatási projekt elsı és második szakasza.
Rendszeresen részt vesz az International Organization for the Study of Old Testament
(I.O.S.O.T.) háromévenként tartott kongresszusain, valamint a Colloquium Biblicum két
évenként Bécsben rendezett konferenciáin.
1992-tıl a Szent István Társulat alelnöke. Alapító tagja és alelnöke a 2002-ben alapított
Magyar Hebraisztikai Társulatnak.

John Henry Newman bíboros: Vezess, drága fény

Vezess, drága fény, a sötétségben,
mely körülvesz engem!
Sötét az éj, s én távol vagyok hazámtól:
vezess el engem oda!
Irányítsd lépteimet, mert nem látok tovább,
csak egy lépésnyire önmagamtól.
Egykor távol jártam attól, hogy kérjelek:
te vezess engem.
Magam akartam megválasztani utamat.
Magam fénye voltam, bár mélységek közt jártam,
saját ösvényemen,
s büszkén egyéni célokat hajszoltam.
De most - hadd felejtsem el mindezt!
Oly hosszú időn át megőriztél engem,
vezess továbbra is: süppedő mocsáron át,
folyamok árján és leselkedő szirteken keresztül,
míg túl az éjszakán,
a hajnali fényben nem integet az angyal.

„Sohasem voltak kétségeim afelől, hogy hivatásomat Istentől kaptam”

Veres András szombathelyi megyéspüspök Szent András apostol ünnepén, 1959. november 30-án született Pócspetriben. 2006 óta szombathelyi megyéspüspök. Jelmondata: „Adduxit eum ad Jesum” – „Elvitte őt Jézushoz” (Jn 1,41).

Az idén 50. születésnapját ünneplő Veres András így írt papi hivatásáról 2009-ben a Martinus című egyházmegyei lapban:

„Nem lehettem több négy évesnél, s én már a nagyobb fiúk között csetlettem-botlottam az oltár körül. Minden templomi eseményen, legyen az mise, litánia vagy keresztúti ájtatosság, én biztosan ott voltam a templomban. De nem ám a gyermekeknek fenntartott helyen, az áldoztató rács külső oldalán, hanem a szentélyben, a ministránsok között. Meg is tanultam hamar a ministrálás minden csínját-bínját, de legnagyobb bánatomra, ha nagyobb fiúk is jelen voltak, akkor én korom miatt csak „lógós” lehettem, vagyis főministráns nem. Szívem szerint meghajtottam volna az idő kerekét, hogy néhány évvel idősebb lévén, én segíthessek közvetlenül a miséző papnak. De amire az ember nagyon vágyik, arra nem kell sokáig várni, az előbb-utóbb be is teljesedik. (...)

A rendszeres minist­rálás és a templomi szolgálatban való forgolódás egész biztosan alakította gondolkodásomat, de még a viselkedésemet is. Így fordulhatott elő egyszer Máriapócson, hogy az egyik búcsú alkalmával miközben mentem az utcán, éppen néhány nappal előtte szereltem le a katonaságtól, tehát még nem volt reverendám vagy papi ingem, az egyik néni megkérdezte tőlem: Tisztelendő úr, mikor lesz a mise a római templomban? Mivel tudtam, hiszen a mi plébániánkhoz tartozott a templom, megmondtam. De az kíváncsivá tett, hogy honnan tudja, hiszen semmi külső jele nem volt a ruházatomon annak, hogy kispap vagyok. Megkérdeztem tehát: Honnan tudja, hogy kispap vagyok? A néni válasza azóta is gyakran elgondolkodtatott: Látszik az, lelkem!

Kétségeim sohasem voltak afelől, hogy hivatásomat Istentől kaptam. Gyermekkorom plébánosai, a falumból származó papok és kispapok példája biztosan erősítette bennem a meghívást. Szüleim nagyon diszkréten mindig megfontoltságra intettek, de tudom, hogy örültek döntésemnek. Azt is mindig éreztem, és érzem ma is, hogy imáikkal sokan kísérnek és segítenek, hogy szolgálatommal sokakat Jézushoz tudjak vezetni.”

A légkör változott meg a halálkamrában…

Idén ünnepelte pappászentelésének 70. évfordulóját Olofsson Placid bencés szerzetes, aki megjárta a szovjet kényszermunkatábort is. Vasmiséje kapcsán beszélgettünk vele különleges nevéről, hivatásáról, miért volt számára „könnyű" a Gulag, s arról, mit gondol napjaink válságáról.

– Nem mindennapi a vezetékneve: Olofsson. Honnan ered?
– XII. Károly svéd király nagy hadvezér volt, 1714-ben végigharcolta az orosz törzseket, egészen le Törökországig. Poltavánál volt az utolsó csatája, de akkor elterjedt a hír, hogy Stockholmban éhínség tört ki. Sugárhajtású repülőgépe nem volt a szerencsétlennek, csak lóháton tudta megtenni az utat, de a legek könyvében benne van, hogy két hét alatt odalovagolt, ami óriási teljesítmény. Ő bírta, csak a lovak nem bírták: a Veres Pálné utcai iskola falán van egy bronz emléktábla, hogy XII. Károly ott cserélt lovakat, ott volt szállóvendég. Egyik ősünk, Albert Olofsson – akiről már nem lehet megállapítani, hogy a királynak tábornoka volt vagy csicskása – belázasodott és nem tudott hazalovagolni, aztán megnősült, és így maradtunk itt.

– Hogyan kapta a Placid nevet?
– A keresztnevem Károly, a Placid a szerzetesnevem, 76 éve kaptam, amikor Pannonhalmán beöltöztem bencésnek. Úgy történt, hogy panyókára vettük a zakónkat, és ölünkbe adták a reverendát. Odamentünk az oltárhoz, és akkor tudtam meg, hogy Placidus leszek. Ez nagyon bencés név: Szent Benedek első két tanítványa Szent Maurus és Szent Placidus volt. Szent Placidus a szentképemen is látható, édesapám festette, ez volt a budapesti bencés gimnázium oltárképe: négy méter magas, Szent Benedek, Szent Maurus, Szent Placidus látható rajta. 1927-ben festette, én akkor 11 éves voltam, s Placidus képéhez én álltam modellt neki.

– Milyen volt a család, ahol hivatása bontakozott, s hogyan kezdődött kapcsolata a bencésekkel?
– Édesapám a műszaki egyetem elődjén, a Királyi József Műegyetemen végzett. Tehetséges ember volt, fiatalon meghívták docensnek az egyetemre. Nem akart megnősülni, a tudománynak élt. Egyszer szörnyű napszúrást kapott, amiből felépült, de a két szemideg találkozásánál roncsolódott valami, s az orvosok azt mondták, ha folytatja a munkáját, megvakul. Ekkor otthagyta az egyetemi katedrát, és elment középiskolai tanárnak. Viszont ha már így alakult, úgy gondolta, családot alapít. Akkor már 38 éves volt. Egy barátja azt mondta neki: „Van nekünk egy 34 éves sógornőnk Dunaföldváron, bemutatlak neki.” Májusban bemutatta, augusztusban megvolt az esküvő. Huszonhárom éven át éltek szép házasságban. 1914-ben született a nővérem, én 1916-ban. Akkor már háború volt, s édesapámat behívták katonának, de nem a frontra, hanem a pécsi hadapród iskolába ment tanárnak. Nővéremmel mindketten magántanulók voltunk. Aztán később, amikor gimnáziumba mentem, édesapám a bencés gimnáziumot választotta, mert az volt a legközelebb ahhoz az iskolához, ahol ő tanított. Így kezdődött a bencés kötődésem. Vallásos családban nőttem fel, de elég liberális szellemben, édesanyám leszokott a templomba járásról, amikor picik voltunk. Amikor katekizmust tanultunk az elemiben, közeledtünk a katolikus valláshoz, aztán amikor bencés diák lettem, természetes volt, hogy aktív vallásos életet éltünk. Kiváló tanáraim voltak, mind igazi egyéniségek, az eszményképeim voltak. 1933-ban jelentkeztem Pannonhalmára, de nem azért, mert szerzetes akartam lenni, hanem mert olyan akartam lenni, mint a tanáraim. Nem úgy sikerült az életem, de kénytelen voltam elfogadni a Jóistentől, hogy mindig a képességeimet meghaladó feladatokat várt tőlem.

– Hogyan kezdte papi életét?
– Már az első misémmel is bajban voltam, meg a papszenteléssel is. 1939-ben nem volt püspök a főapát úr, ezért hárman, pannonhalmiak a győri püspöktől kértük a szentelést, akit a szentelés előtt egy nappal vakbélgyulladással megműtöttek. Kétségbeesve telefonáltunk minden püspöki székhelyre, hogy hol szentelnek fel minket vasárnap. Újmise nincs papszentelés nélkül, igaz? Szombathelyen, Grősz József püspök azt mondta, neki is van 10 diakónusa, de jöhetnek a győriek meg a pannonhalmiak is, ezért végül odamentünk. Szombaton kellett elindulnunk, s a ferences kolostorban kértünk három kicsi cellát. Másnap 9-re mentünk a székesegyházba. Éppen harangoztak, amikor 23-an felmentünk a legfelső lépcsőre, és újmisés áldást adtunk. Visszamentünk a ferences kolostorba a csomagunkért. Kinyitom a cella ajtaját, hát az asztalon egy misekönyv, a misekönyvön egy miséző kehely, a kehely körül egy papi stóla, és tömjénnel van befüstölve a cella. Álmodni sem mertem volna ilyet. Megtapasztaltuk a ferences lelkiség egyszerű családias melegségét: így kezdtem papi életemet.

– 1946-ig tanított...
– A papszentelésig el kellett végeznünk a noviciátust, meg kellett szerezni a tanári diplomát, én magyar-német-bölcselet-szakos tanár vagyok, a doktorátust is megszereztem. Az első dispozíciómat Győrszentivánba kaptam, de a következő évben kiütött a háború. Kinevezett tábori lelkész lettem, főhadnagyi rendfokozattal, a komáromi és az érsekújvári hadikórháznak voltam a lelkésze egy évig. Sebesültekkel, haldoklókkal foglalkoztam. Utána tanárkodtam, Sopronban és Pápán is tanítottam a bencés gimnáziumban. A főapátom a háború után egy hónappal a pesti gimnáziumba helyezett, mivel pesti gyerek voltam. Se villany, se közlekedés nem volt Budapesten, a romokon jártunk, szörnyű helyzet volt. A tanári kar háromnegyed része nekem is tanárom volt, tehát kollégák lettünk, az első osztálynak lettem az osztályfőnöke. 68 diákom volt. De nem tudtam befejezni az évet, mert 1946 tavaszán letartóztatott a magyar rendőrség.

– Hogyan tudta meg, hogy mi a hivatása?
– 79 évvel ezelőtt osztályfőnököm volt Szunyogh Xavér Ferenc. Óriási ember volt, mondott nekünk valamit akkor: gyerekek, amikor imádkozzátok a miatyánkot, ne értsétek félre azt a fél mondatot, hogy legyen meg a te akaratod. Mert azt olyan sokan úgy értik, hogy nekem is van akaratom, meg neki is van akarata, de neki egy pár számmal nagyobb kalapja van, nekem bele kell nyűglődnöm az ő akaratába. Azt mondta az osztályfőnökünk: amikor imádkozzátok a miatyánkot, csempésszétek bele ezt a pici szót: legyen meg a te üdvözítő akaratod. Mert ez akkor már kérés, itt már nincs belenyűglődés: kérem, hogy legyen meg. A mennyben megvan, az világos, de hogy énbennem is legyen meg. Az Andrássy út 60-ban kezdtem a börtönéletemet. A kihallgatás ott úgy történt, hogy teljesen mezítelenre vetkőztetve két reflektor megvilágított, és a sötétből szórták rám a rágalmakat: ez az emberi méltóság megalázása. S ha az embert egész éjszaka kínozzák, akkor nem tud ám nappal olyan fennkölt elmélkedéseket produkálni. Imádkoztam: Istenem, mit akarsz velem? Se a szüleim nem börtöntölteléknek neveltek, se Pannonhalma nem erre készített elő, hát én a te akaratodat akarom, a te üdvözítő akaratodat akarom teljesíteni. Nem sietett a Jóisten. Én most már tudom, hogy neki az örökkévalóság is rendelkezésére áll, csak én vagyok ilyen percemberke, hogy én mindjárt akarok tudni valamit. Négy hétig voltam az Andrássy úton, három hétig a Markóban. Nem tudtak velem mit csinálni, átpasszoltak a szovjetekhez. A szovjeteknek akkora rutinjuk volt, mindjárt megkaptam a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbíróságától a tízéves kényszermunkát a Gulagon. És még mindig nem tudtam, mi a Jóisten akarata, de a Szovjetunió logikátlansága megértette velem. A hadbíróság Budapesten elítélt tíz év kényszermunkára, mégis elvittek ezerkétszázunkat Sopronkőhidára. A Jóistennek valami oka volt erre, mégpedig a következő: amikor még Pesten voltam, de már elítélve, a Conti utcai szovjet börtönben a reverendám miatt kitüntetésben részesültem: reggeli után kaptam egy vödröt meg egy rongyot, és a folyosót kellett felmosnom, meg a vécét kellett kipucolnom. De egy géppisztolyos katonának mindig utánam kellett jönnie, nehogy megszökjem. Eszem ágában sem volt szökni, a katona unta magát, és elkezdett énekelni. A Szentlélek oldalba bökött: ha ő énekelhet, akkor én is énekelhetek. Elkezdtem halkan dúdolni magyar nótákat, hadd tudják a cellában, hogy egy magyar sikálja itt a padlót. Másnap a másik katona is unta magát, ő is énekelt, s a Szentlélek megint oldalba bökött, hogy hiszen ő nem is tud magyarul, nekem nem kell a magyar nóta szövegét énekelni, hanem azt énekeltem: „Egy katolikus pap takarítja itt a folyosót”. Már hatodik vagy nyolcadik napja takarítottam. Akkor már tudtam, hogy az egyik folyosó végén van hat cella, ahol 32 halálraítélt várta a kivégzését. Ott elénekeltem azt, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg bűneit, én innen a folyosóról megadom a feloldozást. És csak fújtam, fújtam, fújtam. De még mindig nem értettem, hogy az Úristen mit üzen. Elmentünk Sopronkőhidára, ahol az összes rabot pucérra levetkőztetik, a ruháját forró gőzős dezinfekciós kamrába viszik. A tetvek persze ezt kinevették, de kaptunk a fejünkre egy dió nagyságú kenőszappant, egy vödröt, és mosakodtunk. Ahogyan én ott mezítelenül mosakodtam, odajött hozzám szintén egy Gyöngyös melletti fiatalember, és azt mondta: Te énekeltél a folyosón? Én – mondtam. Nem tudom neked elmondani, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában. Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, most 25 évem van. Amikor meghallottuk az énekedet, összenéztünk, elkezdtünk suttogni, hogy Isten milyen csodálatos. S ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel a géppisztolyos gazemberekkel, nem tudunk megbékélni még saját magunkkal sem, akkor legalább Istennel béküljünk ki. A légkör változott meg a halálkamrában. Akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa 2., 8., 11. pontja alapján vagyok elítélve. Engem az Úristen azért küldött ide – elvégre lelkipásztor vagyok –, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Ez volt a feladatom a tíz év alatt, és ezért volt nekem könnyebb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, akkor hazajöttek abból a táborból, ahol én voltam, negyvenhatan magyarok, tizenegyen ott maradtunk. Volt köztük egy rakás 25 évre elítélt. Én csak tíz évre voltam elítélve. De nekem utolsó nap kellett hazajönnöm: 1955 novemberének végén. Miért? Mert nekem ott feladatom volt. Ugye milyen csodálatos a Jóisten?

– Mi történt, miután hazajött? Hogyan folytatta „félbehagyott” hivatását?
– Az első utam Pannonhalmára vezetett, a főapátom azt mondta, ő sem tud mit csinálni, mi voltunk körülbelül háromszáznegyvenen, és a kommunisták hatvanban korlátozták a létszámot. A saját lábamon kellett megállni. Pesterzsébeten felvettek fűrészgépesnek, két évig csináltam, amikor levágtam az ujjamat. Fegyelmit kaptam, hogy hat hétre kivontam a munkaerőmet a népköztársaság munkaerő-gazdálkodásából. Aztán húsz évig voltam mosodavezető. 1977-ben nyugdíjba mentem, Szabó Géza volt akkor a Szent Imre-templom plébánosa, s azt mondta, a templomban mindig lesz munka. Hétköznap tehát ott voltam, dolgoztam, s közben Pannonhalmáról és Esztergomból is engedélyem volt, hogy otthon misézhettem a szobámban. Vasárnap pedig felszálltam a 7-es buszra, és elmentem a Thököly úti domonkos templomba, ahol nem ismertek; ott miséztem, prédikáltam. 1990-ben már fütyültünk a kommunista rendelkezésekre, már mehettem volna Pannonhalmára; de akkor Várszegi Asztrik főapát javaslatára és engedélyével itt maradtam. Csináltam mindent: miséztem, gyóntattam, betegeket látogattam, eskettem, temettem, mindent az égadta világon. Most már csak a szeniorok közösségét és a felnőtt katekézist vezetem.

– Túl van már az ezüstmisén, az aranymisén, a gyémántmisén, sőt, már a rubinmisén is…
– Amikor, 25 évvel később, a megbélyegzésből hazajöttem, mosodás voltam. Budapesten nem lehetett ezüstmisét mondani, sehol egy plébános nem merte megengedni. Agyagosszergényben sokan ismertek, írtam a plébánosnak, hogy ha az ezüstmisémet nála szeretném mondani, megengedi? Nem merte megengedni. Ez 1964-ben volt, a telivér kommunizmus idejében. A győri püspökséget megkérdezte, ott nem merték megtagadni, de kikötötték, hogy nem ünnepélyesen és nem hivatalos időben. Szombaton elmentem Pannonhalmára, és annál az oltárnál, ahol az újmisémet huszonöt évvel azelőtt mondtam, csöndesen hálaadó szentmisét mondtam, aztán mentem Agyagosszergénybe. Amikor már csak 80 méterre voltam Agyagosszergénytől, megállt mellettem egy motorkerékpáros: Tanár úr, hová megy? Mondtam neki: Agyagosszergénybe. – Akkor picit lassabban, a kollégámat hazaviszem, és kijövök a tanár úrért. Nem egyedül jött, mozgósította három pajtását az utcából, és úgy vonultam be Agyagosszergénybe, mint egy államfő, a három motoros dudált, csengetett, ahogy csak tudtak. Másnap a 8 és 10 órai misén is voltak, de a 9 óraira, az ezüstmisémre nem fértek be. Az aranymisém 1989-ben volt, már Pannonhalmán, két autóbusznyi hívő jött el. A gyémántmisémet már itt is megtartottam, a vasmisémet pedig Rómában.

– Mit gondol napjaink válságáról?
– Erre csak egyet tudok mondani. Várszegi Asztrik azzal fejezte be rubinmisémen a prédikációját: Placidnak semmije nincs, de sugárzik belőle az evangélium, ami jó hír, örömhír. Mi az örömhír gyermekei vagyunk, még akkor is, ha éppen szörnyűséges környezetben vagyunk. Mindenképpen meg kell találnunk a megváltás örömhírét. Jézus is szörnyű helyzetben testesült meg a földön: nem a római birodalom felső szintjén, hanem egy kis peremvárosban, egy pici népben, Palesztinában, ami a római birodalom fennhatósága alatt volt. Ellenséges katonák voltak, még a főpapok és a vallási vezetők is ellenségesek voltak, és Jézusnak ilyen környezetben kellett megváltania a világot, az életét adta azért, hogy nekünk evangéliumunk legyen, hogy az örömhír legyen a mi hitvallásunk. Nem szabad elkeseredni, nem szabad örökké a rosszat nézni, még akkor sem, ha már ott tartunk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a helyest a helytelentől. A vallásnak itt óriási jelentősége van, mert a vallás meg tudja mondani: ez az igaz, ez a hamis. Akkor is, ha vértanúnak kell lenni. Nem szerzem meg az ellenfeleimnek azt az örömöt, hogy kámpicsorodottan, elkeseredetten lássanak. Ez a nagy hivatása minden hívő embernek.

A kismama lóháton érkezett Szent Erzsébet

A véletlenek néha csodálatos eseményeket varázsolnak az ember köré. Sárospatak főterén álltam, s egyszer csak egy fejedelemasszony lovagolt be a térre. Meglepetésemből még fel sem ocsúdtam, amikor a szemközti palotából maga a király, II. Endre lépett elő, hogy kitárt karjaiba ölelje rég nem látott leánykáját. Határozottan állítom, hogy mindezt láttam, mert míg néztem a bronzba öntött kompozíciót, megelevenedett előttem az igazi történet.
Történt pedig, hogy az Úr 1207. esztendejében a pataki várban az ifjú magyar királyi párnak, II. Endrének és Merániai Gertrúdnak leánygyermeke született, Erzsébet. A szülők a kor szokása szerint még gyermekkorában előkelő jegyest kerestek kislányuknak, a thüringiai őrgróf, Hermann személyében. A négy éves Erzsébetet fényes kísérettel és gazdag hozománnyal vitték Wartburg várába, hogy leendő férje környezetében nevelődjék. A kiszemelt vőlegény azonban korán meghalt, s bizony Erzsébet természete sem illett bele a piperkőc idegen világba. Már majdhogynem változásra került a sor, amikor az őrgróf másik fia, Lajos előlépett vőlegényjelöltnek. Kettejük szerelme oly őszinte, tiszta és eszményi volt, hogy felül tudott emelkedni koruk merev viselkedési szokásain. Nagyon hamar megesküdtek, és boldog házasságban éltek, melyben három gyermek gyarapította kettejük örömét.
Erzsébet, noha nagyon boldognak érezte magát házasságában, mégis vágyott arra, hogy láthassa édesapját. Már csak őt..., mert édesanyját még kislány korában meggyilkolták. Lóháton, kismamaként tette meg a sok száz mérföldes utat, mert ha Endre országrontó, tékozló uralkodónak is bizonyult, neki mégis csak az édesapja volt.
Erzsébet ezzel a látogatásával a maga csodálatos lelkületét fizikai és lelki közelségbe hozta nemcsak apjával, hanem egész magyar népünkkel. Bizonyosságot nyert, hogy rossz szülőknek is lehet kiváló és nemeslelkű gyermeke. Árpádházi Szent Erzsébet, mert róla van szó, azon kevés magyar kiválóság közé tartozik, akiket a XIII. századtól napjainkig nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ több száz népe ismer és folyamatosan ünnepel. (Ugyanis a magyar szentek közül csak Erzsébetnek és Szent Istvánnak van ünnepe, illetve megemlékezése a világegyház kalendáriumában. Ez azt jelenti, hogy ünnepükön az egész világon róluk mondják a szentmiséket és a zsolozsmát; Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában, a Csendes- óceán szigetvilágában, Amerikában és természetesen itt Európában is.)

Szent Erzsébet olyan gyorsan élt, mint a szélvész, de nagyon rövid ideig, 1231. november 17-dikéig; mindössze 24 évet. A vele kapcsolatos események halála után is folytatódtak, személyiségének varázsa lázban tartotta az akkori világot, vagyis Európát. Mindössze négy év leforgása alatt lezajlott a szentté avatási procedúra, és 1235. május 27-én IX. Gergely pápa már "oltárra is emelte". A pápa ezen ünnepélyes aktus alkalmával egy másik kegyet is gyakorolt: ugyanis az édesapát, II. Endre királyt, aki ekkor jogos egyházi kiközösítést volt kénytelen elszenvedni, maga a pápa oldozta fel leányának szentté avatására való tekintettel.
Vajon mi a titka Szent Erzsébet asszony különleges tiszteletének? Minden bizonnyal kevés lenne a boldog és szerelmes fejedelemasszony emlékezete. Hát akkor mi? Szerencsére nem kell sokáig kutakodni, mert a tanúk bőséges sora, és a kultusz termékeny ereje siet a segítségünkre. Ezen a helyen elegendő, ha csak néhány megdöbbentő lelki kincsre hívjuk fel a figyelmet.
Létezik egy lelki kincs, amellyel szemben csődöt mond minden eszköz; legyen az politikai hatalom, pénz, hadsereg, társadalmi rang, fondorlat vagy zsarolás, és ez a szegénység. De milyen szegénység? Mert nem egyszerűen a szükséget szenvedő, a kiszolgáltatott vagy a nyomorgó emberről van szó, hiszen azokat gyakran csekély ellenszolgáltatás fejében elképesztő dolgokra is fel lehet használni. Az a bizonyos kincs, amit Szent Erzsébetben felfedezhetünk, nem más, mint az önként vállalt szegénység, vagyis olyan fizikai állapot, mely egy tudatos lelki döntés boldog elvállalását jelenti. Amikor "a világ" ezzel a jelenséggel találkozik, akkor megdöbben; nem tud vele mit kezdeni, mert nincs hozzá sem érzéke, sem eszköze, de ugyanakkor ösztönösen azt is megérzi, hogy félni sem kell tőle. Kíváncsiság keríti hatalmába, s közben találgatja, hogy ez mire jó. Természetes is, hogy "a világ" ezt nem érti, mert az önként vállalt szegénység motívuma egy hallatlanul gazdag természetfeletti szeretet jelent Isten és ember között. Az arra fogékonyak megértését az evangélium, s főleg Jézus önkiüresítése és szeretetből felajánlott keresztáldozata inspirálja. - Szóval a világ ezt nem érti, de a gyümölcseit mégis képes élvezni, mert az evangéliumi szegény a maga lelki gazdagsága által akaratlanul is "a világ" gyámolítójává lép elő, s lassan kiderül, hogy a hatalmasok, erősek és gazdagok rászorulnak Isten szegénykéire.
Szent Erzsébet asszony, noha királylány és fejedelemasszony volt, mégis gyermekkora óta a lelki szegénység útját járta, míg végül eljutott a teljes kiüresítettségig, és vele párhuzamosan a kiváló lelki gazdagságig. Nagy kortársához, Assisi Szent Ferenc lelki közösségéhez csatlakozott, és szinte mindenben hozzá hasonlított. Ezen a ponton kezd érthetővé válni, hogy Szent Erzsébetben sokan az evangéliumi eszme egy lehetséges megvalósulását látják meg, mások őszinte tisztelettel megcsodálják őt, de szinte mindenki szeretettel van iránta.

Dr. Balázs Pál

Bűne csak hűsége, állhatatossága volt...
Képek Meszlényi Zoltán életéből


Mindszenty József bíboros prímás 1948-as letartóztatása, majd koncepciós perben elítéltetése után, amikor a kinevezett érseki helynök, Drahos János váratlanul meghalt, Meszlényi Zoltánra maradt a helynöki szék. Nem sokáig: 1950. június 29-én őt is elhurcolják. E naptól a kistarcsai internálótábor az otthona. Az utolsó otthon…

Az emlékező Brusznyai József atya 3 évet töltött az ÁVH börtönében, együtt raboskodott a vértanú püspökkel. Öccse volt a veszprémi ötvenhatos mártír, Brusznyai Árpád.

A párhuzamos vonalak, mint tudnivaló, csak a végtelenben találkoznak. A rokon pályán futó életutak pedig a legtöbbször sehol. Így van ez történetünk szereplőivel is. Pedig mennyi bennük a közös! Mindketten Isten katonájául szegődtek, mindkettőben nagy tudású papot tisztelhettek a hívek, egyformán elvhűségben éltek. És a diktatúra legkegyetlenebb éveiben egy helyen raboskodtak. Ekkor ágazott el végleg a két út: csak egyikük maradhatott földi szolgálatban.

A Rákosi-kor börtöneiről és kényszermunkatáborairól filmszociográfiák születtek, a Gulyás testvérek, a Böszörményi Géza–Gyarmathy Lívia alkotópáros vagy Almási Tamás keze alatt; ő a kistarcsai börtönbe vezette vissza az egykori női rabokat. A legmegrázóbb volt, amikor beléptek egykori cellájukba.

Másutt, de ugyanolyan cellában voltak a férfiak. Persze, a cellák egyformák: hidegek, kegyetlenek. Az egyikben raboskodott Brusznyai József, ötvenheted-magával. Átellenben pedig Meszlényi Zoltán.

Példát adó életút

A két egyházi férfiú életindulása között harmincesztendőnyi a korkülönbség: Meszlényi Zoltán, a mártírrá lett püspök 1892-ben, a börtöntárs, Brusznyai József esperes-plébános 1922-ben született. József atya már fiatalon hallotta hírét az akkor már nagy tekintélyű főpapnak, ismerte élete főbb állomásait: hogy Esztergomban, a bencéseknél érettségizett, majd mentora, Vaszary Kolos bíboros hercegprímás, esztergomi érsek, felfedezvén a tehetségét, Rómába küldte tanulni. 1915-ben szentelték pappá, 1931-ben már a főkáptalan tagja, főesperes, később káptalani helynök. XI. Piusz pápa kinevezése után, 1937-ben Serédi Jusztinián bíboros címzetes püspökké szentelte, így a mindenkori esztergomi érsek segédpüspöke lett.

Mindszenty József bíboros prímás 1948-as letartóztatása, majd koncepciós perben elítéltetése után, hogy a kinevezett érseki helynök, Drahos János váratlanul meghalt, Meszlényi Zoltánra maradt a helynöki szék. Nem sokáig: 1950. június 29-én őt is elhurcolják. E naptól a kistarcsai internálótábor az otthona. Az utolsó otthon…

Szörnyű titkok háza

Kevés dokumentum van az ÁVH legrettegettebb intézményeiről, és a legfontosabb részek nem is hozzáférhetők – a személyiségi jogok miatt. Bármily képtelenég: az ávós pribékek személyiségi jogainak védelmében… A rabok emberi jogai ott megszűntek. Az ávósok élet és halál urai voltak. Emlékfoszlányokból épül annak az időnek könyörtelenségrajza és szenvedéstörténete. A tábor titkait csak a rabok és rabtartóik ismerik. De sokan már nem élnek, az élők közül pedig számosan nem képesek, vagy – mint a verőlegények, gyilkosok – nem akarnak emlékezni. A legtöbb dolog így örökre homályban marad.

Az emlékek közül előjön a kép, a cella falán tábla, rajta: „Az őrizetesek jogai és kötelességei”. Három joguk volt, meséli az emlékező: kaphattak tisztasági csomagot, végszükségben kérhettek orvosi segítséget, a harmadik jog pedig, hogy bármikor jelentkezhettek önként föltáró, beismerő vallomásra. E jogával soha, senki sem élt az ötvenhét pap cellatársból.

Meszlényi Zoltán püspök se tett soha beismerő vallomást. Nem volt mit. Bűne csak a végtelen hite, hűsége, állhatatossága volt. A föltárást viszont naponta gyakorolta: föltárta a lelkét. Az Istennek. Ideje nagy részében imádkozott – amikor éppen nem vallatták, nem kínozták, nem verték, nem aprították vadállatias őrei. Lehetősége volt még a cellában állni, éjszaka a deszkapriccsen feküdni, szigorúan hanyatt, karjait kiegyenesítve, a törzse mellett tartva. Hogy miért kellett vigyázzállásban feküdni? Hát persze, a kínzás egy formája ez is… És mi a legkegyetlenebb, hogy a rab így nem tudja a kezével eltakarni a szemét. A kétszázas villanykörte fénye pedig átüt a szemhéjon. Az alvás így csak reménytelen kísérlet marad, pihenést csak a tudatkiesés kósza pillanatai hoznak.

„A legsunyibb megfélemlítési mód volt – mondja Brusznyai atya – az első időből, a vallatás, a »tényfeltárás« idejéből: éjjel-nappal szólt a hangszóró. Szabályos helyszíni közvetítés volt a püspöki hivatalból. A titkos lehallgató orvfölvétele. Még a saját hangomat is visszahallhattam. Hátborzongató cinizmus!”

Kínok kínja: némaságra ítélve

„Esténként imával zártam a napot. És arra gondoltam: hála a jóistennek, ma nem vertek meg” – idézi fel a boldog perceket az emlékező. Persze kínozni nem csak veréssel lehet. Azzal is, hogy az ablakon nincs üveg, hogy a rab télen az égre nyitott cellában fagy majdnem halálra. Hogy teljesen elszigetelik a külvilágtól. Hogy nincs kihez szólni. Hogy senki emberfiát, csak elállatiasodott kínzóit láthatja. Noha pár méterre voltak egymástól, Brusznyai József se láthatta soha, egy pillanatra se a szenvedő püspököt, akire kiszabták a legembertelenebb büntetést: a teljes, lélekölő magányt.

A kínokat 1951. március 4-ig viselte. A rákoskeresztúri temető rabparcellájában sietve, titokban földelték el. 1966-ban aztán exhumálták, és méltó helyen, az esztergomi bazilikában helyezték örök nyugalomra.

Meszlényi Zoltán rabságának részleteit csak elképzelni tudjuk, meggyötrésének, halálra kínzásának kizárólag az ávósok lehetnének tanúi. De ők megőrizték sötét titkukat.

Magyar Kurír

"Szenvedni és nagy dolgokat cselekedni: ez a magyarok hivatása"

P. Bálint József SJ emlékezete

Fájdalommal tudatjuk, hogy Bálint József atya augusztus 18-án, hajnalban a budapesti Szent Ferenc Kórházban életének 94., jezsuita hivatásának 75., papságának 64. évében elhunyt. Nyugodjék békében! Gyászmiséje és temetése szeptember 21-én, hétfőn 18 órakor volt a budapesti Mária utcai templomunkban (1085 Bp. Mária u. 25).

"1946-ban tizenegy jezsuitát szentelt föl Hamvas püspök úr a szegedi Dómban annak a főoltárnak a lábánál, amelynek boltívén ez a fölirat szerepel: "Facere magna et pati fortia hungarorum est" (XI. Pius pápa a magyar zarándokokhoz): "Szenvedni és nagy dolgokat cselekedni: ez a magyarok hivatása". Hát, ami a szenvedést illeti, jócskán kivettük a részünket, ha nagy dolgokat nem is cselekedtünk"
A fentebbi némiképp humoros idézet Bálint atya visszaemlékezéseiből való, aki nem csak az 1940-es évek második felét töltötte Szegeden jezsuita képzésének részeként, hanem a szocializmus bukásával az újjáéledő Magyar Jezsuita Rendtartomány tagjaként is fontos feladatokat látott el Szegeden, 1990-91 és 1995-96 folyamán házfőnök, illetve a jezsuita Szent József templom templomigazgatója is volt. Utoljára 2006. július 26-án misézett templomunkban, gyémántmisés papként itt emlékezett napra pontosan 60 évvel korábbi papszentelésére, illetve az akkor már az égben szolgáló tíz paptársára.
A nagy melegben tartott igen hosszú mise után fáradhatatlanul dedikálta helyben megvásárolható könyveit, amikor az egyik idősebb néni megkérdezte tőle: "És a következő jubileum, a vasmise 10 év múlva esedékes?" Bálint atya mosolyogva nézett fel szemüvege mögül: "Nem, a vasmisére már csak öt évet kell várnom."
Ez az emlék jutott először eszembe halálát hallva, és közben arra gondoltam: pedig már nem is kellett volna olyan sokat várnia Aztán mégjobban elszontyolodtam, amikor utána számoltam, már három hét sem volt hátra a magyar jezsuiták jubileumáig, a szeptember 7-i dátumig, amikor meghalt.
Aztán megvigasztalt maga Bálint atya. Ahogy leemeltem a polcról a könyvét, kihullott belőle a szentkép, amit a gyémántmiséjén kaptam. Ez állt rajta: "Papszentelésük gyémántjubileuma alkalmából hálát adnak a teljes Szentháromságnak lent a földön: P. Bálint József S. J., fent az égben : P. Banicz Lajos S. J., P. Bella László S. J., P. Fenyővári Antal S. J., P. Klembala Ernő S. J., P. Könyves Tibor S. J., P. Lőrincz Zoltán S. J., P. Orosz András S. J., P. Ruff János S. J., P. Turzó István S. J., P. Varga Andor S. J." Vagyis semmiféle jubileumról nem lehet lemaradni, csak valaki itt a földön éri meg, valaki pedig már a Jóisten és szentjei társaságában. És valóban nem lehet mondani, hogy Bálint atya rossz társaságban ünnepelné az önálló magyar rendtartomány vagy akár leendő vasmiséje jubileumát
A könyvében több kép is szerepel róla, az egyik nagyon megfogott: egy kertben ábrázolja kézenállás közben. Ezt írta a kép alá: "Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban". Azt hiszem, ilyen volt az ő jezsuita élete, sportosan vidám maradt akkor is, ha jezsuitaként felfordult körülötte a világ. És így fogadta balesetét, és az utolsó hetek, hónapok kórházi megpróbáltatásait is. Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban.
Bálint József 1916-ban született Cegléden. Vácon járt a piaristákhoz, ott hallott először a jezsuitákról, akik közé aztán Isten egyre erősebben vonzotta. 1934-ben, 75 évvel ezelőtt lépett be a Jézus Társaságába, ahol a szentéletű Kaszap István novíciustársa volt. A Manrézából Szegedre került, ahol filozófiát és teológiát tanult, közben nevelőtanárként dolgozott. Később szemináriumi filozófiatanár is volt. Tudós ember, de amikor az élet úgy hozta, szakmát tanult. A kommunizmus éveiben kétszer is volt börtönben, leghosszabb ideig a 60-as években. Fizikai bántalmazásoktól sem volt mentes ez az időszak.
A szocializmus idején több éven keresztül fizikai munkásként kereste a kenyerét, volt molnár, kanász, házi munkás szociális otthonban, betegápoló, suszter, asztalos, kertész, földmunkás, de a leghosszabb ideig kántor és karvezető Újpesten, Turán, végül Rátkán. Hivatalosan onnan ment nyugdíjba. A feloszlatás évi alatt titokban tartotta a kapcsolatot rendtársaival.
Már elmúlt hatvan éves, amikor lehetősége nyílott, hogy Rómában ledoktoráljon. Fáradhatatlan, buzgó lelkipásztor volt, kiváló lelkivezető, aki hosszú időn keresztül tartott lelkigyakorlatokat a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Házban is.
1989-ben az újjáéledő KALOT-mozgalomban tevékenykedett, minden januárban megtartotta a Don-kanyarban elesett hősi halottak emlékszentmiséjét, missziós munkájában eljutott Kanadába és Ausztráliába is, sorra adta ki kéziratban maradt könyveit. A 90-es években Kispest, Jézus Szíve-templom, aztán, Szeged, Tahitótfalu voltak szolgálati helyei. A legutolsó a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon volt.
2008-ban a "Hit pajzsa" kitüntetést vehette át, pár hónapja a budapesti jezsuita rendház falán emléktáblát helyzetek el a kommunista diktatúra idején börtönbüntetést szenvedett jezsuiták emlékére, a nevek között ott van az övé is.
Most, amikor egykori papszentelése helyén, a szegedi Dómban augusztus 30-án a Kárpát-medence minden tájáról magyarok gyűlnek majd össze nagytalálkozóra a szeptember 1-jén életbe lépő szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozásul, és most, amikor a médiából már azt halljuk, hogy feleslegesen ugrottunk neki a szlovákoknak, jobb lett volna csendben maradni, hiszen látható, hogy az Európai Unió is semmiségnek, két ország torzsalkodásának tekinti az ügyet, akik még most sem tudtak túllépni Trianonon, emlékezzünk Bálint atyára egy 1995. január 14-én templomunkban elmondott homília részletével, amely a Don-kanyarban elesett hősi halottak emlékére végzet szentmisén hangzott el, és próbáljunk mi is "Ifjúsági tornászbajnokként, kézállásban" szembeszállni a közönyösség, a "pénz-szagú" világ mindent elnyelő áradatával:

"Még az oktalan állat, a hűséges kutya is kimegy a gazdája sírjához, hogy égre vonítsa fájdalmát. Nekünk, magyaroknak fél évszázadon át még vonítanunk sem volt szabad. Börtön járt érte, ha a trianoni gyalázatot, a győztesek párizsi bosszúdiktátumát, vagy netán a Don-kanyarban elesett hősi halottakat emlegettük. Nem volt szabad sem mondani, sem tenni, de még csak gondolni sem bármit, ami a temetők halotti csendjét, a győztesek érzékeny lelkiismeretét megbolygathatta volna. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy valaki a Requiem egy hadseregért című könyvet megírhassa.
De végül is elérkezett az idő, hogy föltárjuk a sírokat, hogy lefújjuk a port a hősi halottak nevéről, és ne csak áldozatokról, hanem hősi halottakról beszéljünk. Elérkezett annak az ideje is, hogy a szegedi Porta Heroumon levakarják Aba Novák híres festményéről a kommunista rendszer által odafröcskölt vakolatot, akiknek az volt az elvük: "Mindent eltakarítani, ami a magyarságnak a szabadságért folytatott hősi küzdelmére emlékeztet!"
Hát nem és nem! A mi jelszavunk: lerántani a halotti leplet és újra láthatóvá tenni hőseink arcát - és újból világgá és égre kiáltani Mátrai százados, tábori lelkésznek ott a Porta Heroum szürke vakolata alatt rejtőző imádságos följajdulását: "Látod-e Uram, látod - aratás helyett újból magyar sírokkal szórtuk tele a fél világot!" És ezt most már négyzetre, harmadik, negyedik hatványra emelve jajgathatjuk bele a nagyvilágba a II. világháború után.
De nem csak az ég felé jajdulunk, hanem főleg a nyugati világnak kiáltjuk oda: Ezer éven keresztül tartottuk hátunkat, véreztünk értetek és helyettetek!
Mivel fizettetek? Trianonban levágtátok kezünket, lábunkat, Párizsban földbe tiportatok bennünket. 1956-ban mi voltunk, akik az első és halálos sebet ejtettük a bolsevizmuson. Mivel fizettetek? Szép szavakkal, bolondítással a Szabad Európában, félreértés ne essék, mert mélységes hálával vagyunk eltelve azok iránt, akik a keresztény szolidaritás jegyében százezrével fogadták be a magyar menekülteket a világháborúk és az 56-os szabadságharc után is.
1989-ben felhúztuk a vasfüggönyt, 1990-ben széttéptük a Varsói Szerződés rabláncának első láncszemét. Mivel fizettetek? Besoroltatok bennünket "Európa hátsó baromfiudvarába!" (Antall József szavai) és nyíltan megmondtátok: "Nem vállalhattok garanciát védelmünkért".
Hol vagy, ó, egyesült Európa?! Hol vagy, ó, keresztény Európa?
Bécs falánál 1683-ban, Buda falánál 1686-ban még együtt voltál! De azután? Elsöpört a francia forradalom, a nacionalizmus, a kommunizmus, a nácizmus, a fasizmus és újfent a kapitalista világ profitéhes pénzembereinek bűnszövetkezete.

Maradj meg kereszténynek és magyarnak!"

In Memoriam László atya

A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia közleménye arról tájékoztat, hogy László atya, Dr. Lipp László szervező lelkész temetése szeptember 4. napján, pénteken 15 órai kezdettel lesz a gazdagréti Szent Angyalok templomban.
László atyától szeptember 3-án, csütörtökön 20 órától szeptember 4. reggel 6 óráig is búcsút lehet venni, virrasztás lesz.


A temetésre gépkocsival érkezőknek a környező utcák parkolóit kell igénybe venni, a templom területére behajtási lehetőség nem lesz.
László atya akarata szerint, a gyászolók a virágmegváltást és egyéb adományokat a templomépítés folytatásának céljára helyezzék el a helyszínen kihelyezett perselyekbe vagy a következő számlaszámra: 10102093-04117303-00000001

László atya halálának híre mindenkit megrendített. Így a kerület vezető politikusai is egymástól függetlenül, és szinte egy időben juttatták el szerkesztőségünkhöz együttérzésüket kifejező közleményüket, visszaemlékezésüket. Ezeket az írásokat olvashatják a következőkben. Csatoltan megtekinthetik az ÚjbudaTV László atya előtt tisztelgő rövidfilmjét. Felhívjuk figyelmüket, hogy a magyar televízió vallási műsorok főszerkesztősége felkérésére készített, László atyáról szóló portréfilmünket augusztus 31. és szeptember 6. között, az ismétlési rendnek megfelelően, különböző időpontokban mindennap megnézhetik az ÚjbudaTV-ben.
A László atya által létrehozott, közel 20 éven át szerkesztett Hit és Élet című műsort emlékére továbbra is, megújítva műsoron tartjuk.
A következő összeállítást László atya utolsó, nyárról szóló írásának egy részletével zárjuk, mely az Aprószentekben, a gazdagréti katolikus közösség irodalmi és közéleti folyóiratában jelent meg, mindegyik kiadott példányon László atya saját kezű aláírásával.

Az Aprószentek című újságból, a gazdagréti katolikus közösség irodalmi és közéleti folyóiratából:

Gyermekkorom nyarainak volt egy szeretett időtöltése. Ottó öcsémmel, a sasadi bérelt kertben kiválasztottunk egy-egy fát, aminek ágai között ücsörögve órákat el tudtunk tölteni.
A fák sohasem egyforma levelei, bogarak, méhek lepkék, hangyák, gyíkok titokzatos, színes eleven világa teljesen lenyűgözött. A csendes bámulások világát nem zavarta meg a testvéri beszélgetések fel-feltörő zuhataga, hogy aztán újra a csend bájos világa kerüljön előtérbe.
Utólag paradicsomi állapotnak mondhatnám, ahol az érdekek jogos és jogtalan félelmei, árnyai még nem ütötték fel alattomos fejüket. Nyár volt, nyár, ami azóta se jött vissza, de őslenyomatként lelkemben maradt.

László atya

László atya Elhunyt


A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia Közleménye László Atya Dr. Lipp László, A Gazdagréti Szent Angyalok Plébánia szervező lelkésze 2009. augusztus 25.-én türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt. A médiából jól ismert László atya 1948. február 25-én született, Budapesten. A Ferences Gimnáziumi tanulmányait követően 1971. Június 20- án Pappá szentelték. Egyháztörténetből doktori címet szerzett. Két Ige határozta meg életét: a Róm. 8.28 „Az Istent szeretőknek minden a javára válik..” Jn. 10.10 „…hogy életünk legyen és bőségben legyen.” 1989 óta a Gazdagréti Lakótelep egyházközösségi élet megszervezését, és a templom felépítését tűzte ki elsődleges céljául, melyet Dr. Paskai László bíboros érsek 2002. Április 13-án áldott meg. Határon innen és határon túli ismertségét a médiában ( TV, rádió éjszakai műsorok), és a közéletben vállalt szerepével (Papi labdarugó csapat szervezése, vezetése, Tábori lelkészség megszervezése, hospice szolgálat megszervezése a közösség keretein belül) vívta ki. Az általa megvalósított Szent Angyalok Templom jelzés értékű az ország Fővárosába érkező és távozó évente, mint egy 6 millió ember számára, mellyel László atya örökre beírta magát a magyarság szívébe. Temetéséről később intézkednek.

Elhunyt Ozsvári Csaba ötvösművész

Ozsvári Csaba ötvösművész, a magyar egyházművészet kiemelkedő alakja családja és barátai körében július 9-én Óbudaváron váratlanul elhunyt. Küldetésként megélt munkásságával számos elismerést szerzett a magyar katolikus kultúrának és művészetnek határainkon innen és túl.

Ozsvári Csaba 1963-ban született Budapesten. 1982-től 1987-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanszékének hallgatója, diplomamunkája a csempeszkopácsi templom bronzkapuja volt. Főiskolai tanulmányai befejeztével az egyházművészet területén kezdett dolgozni, maradandót alkotva a liturgikus és szakrális művészetben. Munkáját hivatásként élte meg, alkotásaival akarta közelebb segíteni az embert Istenhez.

1993-1995 között a Váci Egyházmegye megrendelésére készített liturgikus ötvöstárgyakat, majd 1996-ban Paskai László bíboros számára misekönyvet. 1997-ben tíz év munkáiból Officium címmel rendezett kiállítást a Budavári Mátyás-templomban.

Báró Apor Vilmos boldoggáavatása alkalmából (1997) domborművet készített II. János Pál pápának, az alkotás címe: Vir Dolorum.

Joseph Ratzinger bíboros egyik püspöki mellkeresztje is Ozsvári Csaba alkotása 1998-ból. Ugyanebben az évben részt vett a Mai egyházművészet kiállításon a Római Magyar Akadémián. A következő évben Karl Joseph Rauber apostoli nuncius rendelt tőle liturgikus tárgyakat.

Legismertebb művei közé tartozik az a domborművekkel díszített misekönyv, a magyar egyház hivatalos ajándéka, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából alkotott. A misekönyvet XVI. Benedek pápa jelenleg is használja, legutóbb az idei húsvéti vigília szertartáson. Ugyancsak sokan láthatták a budapesti városmisszió során a Szent István-bazilika előtt felállított mintegy három méter magas keresztjét, illetve a felújított máriapócsi kegykép alakjait is az ő koronái (glóriái) díszítik.

A magyar főpásztorok 2008-as ad limina látogatásuk alkalmával egy Ozsvári-kelyhet ajándékoztak a Szentatyának. XVI. Benedek pápát személyesen is köszönthette ez év április 1-jén, az általános kihallgatás keretében, és átadhatott neki a magyarországi Schönstatt Mozgalom tagjai nevében egy általa készített feszületet, amelyen az Egyházat jelképezve a Szűzanya is látható.

A Szentatya rózsái

2006. február 12-én, ünnepélyes keretek között dr. Bábel Balázs érsek úr megáldotta II. János Pál pápa szobrát a jánoshalmi templomban. Az ünnephez készítettek sárga rózsákból egy gyönyörű csokrot, melyet a pápa szobra elé helyeztek el. A rózsák egymás után adták meg magukat az elmúlásnak, kivéve hármat, melyek nem akartak elhervadni.
A három közül az első VIRÁGVASÁRNAP április 9-én,
A második NAGYPÉNTEKEN április 14-én,
A harmadik, az utolsó pedig április 21-én (irgalmasság vasárnapja előtti pénteken) kezdett kókadozni.

Az első 57, a második 62, a harmadik pedig 69 napig virított Szentatyánk szobra előtt.

A szöveg a kispesti Nagyboldogasszony főplébánia közösségi termében olvasható, a gyermekét tartó Szűzanya szobra mellett.

Ebben a teremben tartja a Jó Tanács Anyja praesidium a heti összejöveteleit.