"Csaba testvér!"

Böjte Csaba (Kolozsvár, 1959. január 24.) ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben embertelen körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása.

Édesapját egy verse miatt a Ceauşescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult. A börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében azonban szabadulása után másfél hónappal meghalt. Mégis alapvető élmény volt annak megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik. Ennek hatására döntötte el, hogy pap lesz.

Civilként autóvillamossági szerelőnek tanult, majd miután ezt feladta, egy évig élt bányászként a Hargitán. Ezzel akaraterejét próbára téve lelkiekben már a papi pályára készült. A ferences rendbe még a Ceauşescu-diktatúra alatt jelentkezett 1982-ben, a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, majd 1989-ben pappá szentelték.

Több helyen eltöltött szolgálata után 1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete. Oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A román hatóságok ellenezték ezt a lépését és többször felszólították az épület elhagyására. Böjte atya válasza az volt, hogy a gyerekeket rakják az utcára a rendőrök. Ez nem történt meg.

Az árvákat befogadó ferences rendi szerzetesnek hamar híre ment Déván. Mára tevékenységét ismerik többek között egész Erdélyben, Romániában és Magyarországon is. Az alapvető életfeltételeken kívül (ruha, étel, stb.) taníttatásukkal is foglalkozik, melyben vallási és erkölcsi nevelésük is beletartozik.

Az Úristen humora

Tíz év a Gulágon: A Szovjetunió összeomlott, Placid atya még mindig él.

Beszélgetés Olofsson Placid bencés szerzetessel.

Olofsson Károly bencés szerzetes, sokak Placid atyája tíz esztendőt töltött a Gulágon. A harminckétezer magyar politikai elítélt közül egyike volt azoknak, akik hazatértek. 1955. november 25-én éjszaka érkezett Budapestre. Szívbeteg édesanyja ekkor már betöltötte a 80. esztendőt. Placid atya éjnek idején nem mert hazamenni, nehogy összeessen a meglepetéstől. Az utcán szólított le valakit: értesítené-e az édesanyját? Az ismeretlent Sághegyi Györgynek hívták, hét évet ült a Gulágon, 1953-ban szabadult. Amíg Placid atya lent ácsorgott és várakozott a ház előtt, egy kedves fiatal lány megkérdezte tőle: Kit tetszik keresni? Saját magamat válaszolt váratlanul. Ez a szívbemarkoló történet olvasható Placid atya A hit pajzsa, Olofsson Placid atya élete című kötetben.

Három dolgot kell megkülönböztetnünk, mert mindig összekeverik kezdjük beszélgetésünket Bartók Béla úti otthonában, más a hadifogság, más a Malenkij robot és a Gulág. A hadifoglyok fegyverrel a kezükben estek fogságba, őket lefegyverezték és kivitték a különböző lágerekbe. A Malenkij robotba került embereket egyszerűen összefogdosták az utcán és elvitték őket munkára. Azt hazudták, néhány napra viszik el őket, de három év múlva sem tértek haza. A Gulágra a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága által nyolc, tíz, tizenöt, húsz évre, elítéltek kerültek. A Gulag szovjet találmány. 1952-ben körülbelül három és fél millió politikai foglyot tartottak számon a Szovjetunióban, mintegy hétezret Gulág-lágerben.
Hány magyar politikai fogoly került a Gulágra?
Körülbelül harminckétezret ítéltek el, közülük 26 és félezren meghaltak. Tiszteletükre állítottunk emlékművet Budapesten, a Honvéd téren. Körülbelül hat-hétezren tértünk csak haza. Sajnos már talán ezren sem vagyunk életben. 1955. novemberében tértem haza. A kőkeresztet minden év október egyik szombatján megkoszorúzzuk, a rendszerváltozás óta. A kommunista időkben persze nem lehetett, teljesen megbélyegzett emberek voltunk.
Kint összeállítottuk a túlélés négy szabályát. Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?
Placid atyának is van humora. Nélküle nem élhették volna túl a borzalmakat.
Nem ám! A szovjeteknek a mindjárt hónapokat, esetleg éveket jelentett. Szeptember 24-én írtuk alá, hogy hazajöhetünk, ám csak november 25-én értünk haza. Csak túléltük a borzalmakat, nem voltunk vértanúk, sem hősök...
Dehogynem.
Karácsonykor vittek el, a marhavagonban nem tudtunk felállni, csak görnyedeztünk. Öt órakor értünk Munkácsra. Épp harangoztak a szentmisére. Hárman összenéztünk, és elmondtuk a Szentolvasó egyik tizedét: Akit te szent Szűz épp a mai napon hoztál a világra. Szentül hittük, hogy a jövő karácsonyt már odahaza töltjük, de tíz esztendő kellett hozzá. Végtelenül naivak voltunk.

A letartóztatásom éjszaka történt. Négy óra után értünk az Andrássy út 60-ba, leültettek. Mellettem egy rendőr állt, civilben, géppisztollyal. Hat óra után szóltam neki, engedjen el, misézek a Bazilikában, majd hét órára visszajövök. Persze nem engedett el. Rettentően naivak voltunk.
Bűntelen volt.
Engem a szovjet törvénykönyv 58-as paragrafusának 2. pontjára hivatkozva antibolsevista propagandáért ítéltek el. Még csak tiltakozni sem tudtam ellene. A háború alatt lelkipásztori munkát végeztem, tábori lelkész is voltam, természetes, hogy nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat. A terrorcselekmény és az összeesküvés vádja azonban nem volt igazságos. De, antibolsevista propagandát űztem, édes jó Istenkém.
Hogyan szólt a túlélés első szabálya a Gulágon?
Az első törvény: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert egyre gyengébbek leszünk. A holokauszt-szenvedők hirdetik: a koncentrációs tábor volt az igazi szenvedés, a Gulág csupán turistautat jelentett a Szovjetunióba. Ezt cáfolom, az emberek 75,3 százalék nem hal meg egy szimpla turistaúton.
Megdöbbenve olvastam, hogy a Gulágra cipő nélkül érkezett...
Ellopták útközben. Mínusz 46 fokban érkeztünk meg.
Csoda, hogy túlélte.
Semmi baja a lábamnak, semmi fagyás rajta. De akkor bőgtem, mint egy gyermek. Higgye el, olyan érzés volt, mintha parázson álltam volna.
Mikor kapott cipőt?
A lágerban adtak egy fatalpú cipőféleséget. Majd később a katonaságtól kiszuperált cipőket kaptuk meg.
Hogy szólt a túlélés következő szabálya?
Mint fentebb említettem, az első szabály szerint: A szenvedés elviseléséhez minden erőnkre szükség van. Gyakorlatilag nem engedtük, hogy valamelyikünk panaszkodjék. Ha elégedetlenkedett valaki, arra kértük, beszéljen a szakmájáról! Ilyenkor tudta, rossz fát tett a tűzre. A második szabály tehát: a szenvedés elkerülhetetlen, de az élet apró örömeit észre kell vennünk! Nemegyszer a fejemhez vágták, micsoda öröm lehetett a Gulágon!
Milyen apró örömökkel találkozott Placid atya?
Tavasszal például marharépát egyeltünk, a picikéket pedig nekünk adták. Ha a káposztalevesbe két kis répa került, micsoda örömöt jelentett! Vagy más példa. Örökké motoztak bennünket. De ha a katona elfelejtette levenni a fejemről a vattasapkát, nem fáztam meg. Minden apró örömöt észrevettünk, hogy túléljük valahogy a borzalmakat.
Mi volt a harmadik és negyedik szabály?
A politikai fogoly mindig ártatlannak véli magát. El kellett felejtenünk az ártatlan és gazember fogalompárt, inkább a kicsi és gyönge, nagy és erős fogalmakkal azonosultunk. Amikor minket elítélt a hadbíróság, ők voltak az erősek, a győztesek, mi pedig a senkik, a vesztesek. Mindig mondtam a fogolytársaimnak, ha erdőn járunk egy csapáson, mi sem nézünk a talpunk alá, hogy eltapossuk-e a hangyát? Hisz az olyan kicsike. De, ha nem értünk egyet azzal, hogy mi hangyák vagyunk velük szemben, akkor ebben a helyzetben és körülmények között meg kell mutatnunk, hogy különbek, értékesebbek, nemesebbek vagyunk náluk. Ez mozgósította bennünk az energiákat. Hisz abban a helyzetben az rúgott belénk, aki épp akart. Én például a 876-os számú népellenség voltam.
A negyedik szabály a valláshoz kötődött: Akinek van hová kapaszkodnia, könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi hívő emberek a Jóistenbe, a mindenható Istenbe kapaszkodtunk. És rájöttünk: a Jóisten is akarja a túlélésünket. Az Úristen segített az ötleteivel. Például egy olasz jezsuitát rendelt mellém, aki elmondta: a rendkívüli helyzetben a szentmiséhez nem kell kiérlelt bor, elég a szőlőlé is. A kaukázusi fogolytársaim mindig kaptak szőlőt a csomagban, ha egy szemet kinyomtam, máris tudtam áldozni.
Mindennap misézett?
Minden éjszaka. Kettő és három között hason fekve, a felső priccsen elzavarva a poloskákat miséztem. Másnap áldoztattam a fogolytársaimat. Egyszer az egyik brigádtagom, nem fogadta el a kenyeret. Másnap se, harmadnap sem fogadta el. Akkor már fellázadt a lelkiismeretem és odamentem hozzá: Te pajtás, öngyilkos akarsz lenni? Nem élhetsz csupán káposztalevessel és zabkásával. Nekünk a kenyér életfontosságú eledel. Erre ő azt válaszolta: Hithű zsidó vagyok, a Moszkvai Izraelita Hitközségtől kapok maceszt. A Jom Kippur ünnepe előtt hat héttel ők nem esznek kovászos kenyeret. Pajtás, nem írnál a hitközségnek, nekem is szükségem lenne egy kis maceszre! Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a Moszkvai Izraelita Hitközség maceszával misézik. Ez csak az Úristen csodája lehetett!
Megható élményt jelenthetett: a reverendát hosszabb ideig viselni...
Abban tartóztattak le, nem volt más ruhám. Amikor Budapestről Sopronkőhidára vittek, még reverendában álltam a hadbíróság előtt. A Szovjetunióba szállítás közben, Tatabánya környékén, orosz katonák vették le rólam a marhavagon közepén. Fekete sapkát készítettek belőle. Helyette kaptam egy rongyos pufajkát.
Mit érzett ekkor?
Mindszenty bíborost nagyon tisztelem. Az Emlékiratait németül olvastam először. Majd kipottyant a könnyem, ahogy ő leírta, mit jelentett számára, amikor elvitték Karácsony másnapján Esztergomból az Andrássy út 60-ba, s azonnal letépték róla a reverendáját. Meghatóan írta le, micsoda szívfájdalom, ha egy papi személytől elveszik a reverendát.

Mikor rólam lehúzták a reverendát, nem voltak fennkölt gondolataim. Arra gondoltam: Te jóságos ég, ezeket a katonákat materialistáknak nevelték. Ők azt hiszik, engem ez a reverenda tesz pappá. Pedig én fölszentelt katolikus pap vagyok, s ha a Jóisten hazahoz a ti ölelő karjaitokból, én akkor is fölszentelt katolikus pap leszek, mert nem tudjátok levakarni rólam. Ez a kópé gondolat jutott eszembe.

Placid atya hazahozott a lágerből egy keresztet. De hogy került egy korpusz a poklok közepébe?
Édeske, az nem kereszt, az feszület, mégpedig egy darab mordóviai nyírfából kifaragott Krisztus-test. Egy Kecskemét melletti tanyáról származó analfabéta fiatalember faragta. Egyszer talált egy darabka vaslemezt, amit három hónapig csiszolt, hogy kése legyen. Közben örökké elásta, nehogy észrevegyék. Majd megrajzoltatta velem a korpuszt, amit négy hónapig készített.
Találkozhatott különleges emberi sorsokkal
Valóban, egyik alkalommal ott állt előttem a munkácsi tiszti főorvos, aki oroszul azt kérdezte: van-e közöttünk magyar? Egyedül voltam. Szemvizsgálatokat végzett a lágerben. Egymás mellett aludtunk a földön, így ismertem meg a sorsát. Beleszeretett egy doktornőbe, a tízparancsolat minden parancsát megszegte volna a kedvéért, annyira imádta. Ám későbbi neje nem akarta őt követni, amikor Kárpátalja újra a Szovjetunióhoz került. Ahhoz, hogy János ott maradhasson, vállalnia kellett a harcos ateista szövetség főtitkárságát. Képzelje el ezt a beszélgetést. Aztán mégis letartóztatták, és megkapta ő is a maga tíz évét. Lelkileg összeomolva mesélte el, hogy a felesége csomagot küldött neki rendszeresen, miközben elvált tőle, és hozzáment az egyik legjobb barátjához, a sebészfőorvoshoz. No, ekkor minden lelkipásztori energiámat elővettem, próbáltam megmagyarázni neki: Ahogy te harcos ateistává lettél az életedért, neki sem volt könnyű politikai fogoly feleségeként várakozni rád. Ő is az életéért tette. Rengeteget beszélgettünk. Karácsonykor már megáldoztattam. Majd később ő szervezte meg a nők áldoztatását.
A hívek áldoztatása külön leleményességet kívánt
A Jóisten mindig segített. A női rabok között dolgozott Teofila nővér. De valahogy el kellett hozzá juttatnom az áldoztatási ostyát. Egy rabnőtől megkérdeztem, ismeri-e a nővért? Hogyne ismerné. Elvinnee neki egy levelet? Hogyne vinne! De ez olyan levél, ha a katona megtalálja, azonnal egye meg! Egy pici papíroson megírtam, hogy másnaptól ezzel a hölggyel küldöm az ostyát. Így is történt. Az Úristen 12 napra megint megoldotta az áldoztatást.

Augusztus 11-én viszont engem vittek el szállítmányban. A hölgyek megtudták, hogy elvisznek. A szállítás előtt a raktárosnő odamutatott egy fához: Akik ott állnak, gyónni akarnak. Te jóságos ég! Ezt megint az Úristen rendezte. Mit találhattam ki hamarjában? Azt mondtam a parancsnoknak: Nézze, ott vannak a honfitársaim, engedje meg, hogy elbúcsúzzam tőlük! Ő azt nem engedheti meg mondta, de fogta magát és elfordult. Értek én a szóból. Abban a pillanatban odamentem hozzájuk, kinyílt a tömeg, majd összezárult. Azt mondtam nekik: Egyenként nem adhatok feloldozást, de mindenki bánja meg vétkeit, általános feloldozást adok.
Abban pokolban mi rázta meg leginkább?
Egyszer hat női rabot hoztak az Északi-tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzve önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. 25 éves büntetésüket töltötték: bokájukhoz öt kilós vasgömb hegesztve, kopaszra nyírva. Országutat építtettek velük. Mintha megállt volna az idő.
Placid atya három éve töltötte a vasmiséjét. Ez is az Úristen csodája?
Bizonyára.
Ez hány évet jelent pontosan?
65 évet! Ötven az aranymise, hatvan a gyémántmise, 65 év a vasmise.
Beszélgetésünk idején minden dátumra, névre, eseményre pontosan emlékezett. Ma is hihetetlen energia lakozik önben!

A lágerban nekem az volt a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Boldog lehettem, mert rám talált az életfeladatom. Jelenleg állami, önkormányzati, egyházi iskolákba hívnak, előadásokat tartok. Nemrég az egyik polgári kör meghívásának tettem eleget. Ma ez a hivatásom: mert ha vidáman mesélem is az élményeimet, én azért az Evangéliumot hirdetem.
Frigyesy Ágnes

A túlélés szabályai

Dr. Olafsson Károly Placid OSB (Placid Atya)

A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét, mert mindig a szakmájáról beszéltettük azt, aki elkezdett panaszkodni. Az már egy fogalom volt, hogy nem szabad panaszkodni. Zárójelben mondom, hogy 1952-ben együtt ültem a moszkvai Statisztikai Intézet igazgatójával, aki azt mondta abban az időben még ez Sztálin életében volt, hogy a Szovjetunióban 3,5 millió politikai fogoly van 16 ezer lágerben. De hát az nem mind pusztult bele a lágerbe, hát abból százan, ezren, százezren túlélték! A kutya fáját, én sem vagyok silányabb! Ezt kellett nekünk mondani, mert ez mozgósította bennünk az energiákat, hogy túl tudjuk élni.

Keresni kell az élet apró örömeit , mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.

Isten vándora Magyar Örökség-díjas

Magyarságmentő papi szolgálatáért Magyar Örökség-díjjal tüntették ki Regőczi István atyát március 21-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A díjat Juhász Judit, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettese adta át, a laudációt Roska Tamás professzor mondta.

Regőczi István egyszerű molnárcsalád gyermekeként 1915-ben látta meg a napvilágot a Somogy vármegyei Látrányban. 1933–43 között Flandriában élt és tanult. Pappá 1943 márciusában szentelték, első szentmiséjét március 29-én Belgiumban mutatta be.

Jelmondata Prohászka Ottokártól való:

"Én a kemény életet választottam magamnak."

Magyarországra 1945-ben tért vissza.

A II. világháborút követően felkarolta a hadiárvákat, megnyitotta a Sasfiókák gyermekotthont Vácott, ahol mintegy háromszáz gyermeket nevelt, közülük később tízen választották a papi pályát. 1949-ben az árvaházat bezárták, Regőczi atyát pedig letartóztatták és bebörtönözték. Szabadulását követően Máriabesnyőn lett káplán, ahol újabb árva-otthont nyitott hatvan gyermeknek.
1959-től Szalkaszentmártonban volt lelkész, ahol templomot épített.
1963-ban ismét bebörtönözték. Szabadulása után írt könyvei miatt
(Az én sasfiókáim, Sasfiókák viharban, Mi nem hallgathatunk) illegális sajtótevékenység címén politikai fogolyként 23 hónap szigorú fegyházra ítélték.

1968-tól nem kapott hivatalos egyházmegyei beosztást. Budapesten megvásárolta a Kútvölgyi úton található, romos Boldogasszony-kápolnát, aminek már a lebontását fontolgatták. Regőczi atya a kápolna mellett létrehozta a Táborhegy zarándokházat, s a helyet a magyarság engesztelő központjává tette.
A kegyhely egy idő után szűkösnek bizonyult, ezért jóval nagyobb kőkápolnát építettek, melyet 1991. május 3-án Katona István váci segédpüspök szentelt fel.

A Kútvölgyi kápolna ma is a szentségimádás, az engesztelés, a hálaadás és az imádság helye.

Regőczi István még kispapként ismerte meg a szentéletű Julia Magdalena Verhaeghet, a Krisztus Ügye (Das Werk) lelki család alapítóját, akit nagyon tisztelt, s akitől sok biztatást, lelkierőt merített. A közösség egy másik tagja, Beatrix nővér István atya jobbkezévé vált, évtizedek óta szolgál mellette.

Regőczi István több magyar és flamand nyelvű kötet szerzője. Isten vándora című önéletrajzi írása először 1972-ben jelent meg.