2009. Augusztus. 13

Jónás a bűnbánattal megtért niniveiek pusztulására, Ábrahám pedig a bűnös sodomaiak megmentésére vágyott. Isten vallásos szolgái csak az ítélet meghirdetésére, barátai azonban az ítélet alatt levők megmentésére is készek. Te döntöd el, hogy Jónás módjára várod mások romlását, vagy Ábrahámhoz hasonlóan könyörögsz megmenekülésükért. Indulataink és vágyaink azt is jelzik, hogy milyen lélek lakik bennünk.

2009. Augusztus. 12

Ábrahám évtizedeken át görcsösen vágyott gyermekáldásra, mostanra azonban ezt már elengedte, és szembenézett gyermektelenségével. Újból ígéretet kapva a gyermekáldásra kineveti Istent (17). Nevethetsz, de azt őszintén, Isten elé leborulva tedd, hogy kételkedő mosolyod örömkiáltássá válhasson – mert nem késik ígéretével az Úr.

2009. Augusztus. 11

Száraj kitalálta, miképp lehetne Istentől kicsikarni azt, amire vágyott. Sikerrel járt, de meggondolatlan tettének az lett az ára, hogy megromlott a viszonya Hágárral. Mindketten felelősök voltak ezért. Hágár tiszteletlenné vált, Száraj pedig rosszul bánt vele. A könnyebbnek tűnő menekülés vagy kegyetlenség helyett inkább alázattal fogj hozzá elrendezni az ügyeidet.

2009. Augusztus. 10

A gyermektelen Abrám számára Isten minden ajándéka csak pótléknak tűnt. Szeretetpótlék helyett magunkat osszuk meg környezetünkkel! Ne csak hallgassuk őket, hanem figyeljünk is rájuk egész lényünkkel! Enélkül bármilyen nagy értéket is adunk nekik, talán semmit sem jelent számukra.

2009. Augusztus. 9

A Melkisédektől kapott áldás megerősítette Abrámot abban, hogy jó úton jár, Istent követve él. Hálája kifejezéseként önként odaadta jövedelmének tizedét. Nekünk is a hálából áldozatot hozni kész lelkület terjedésén kell fáradoznunk – és a hálás szív majd „megtalálja” azt a módot, amellyel áldássá lehet a szolgálata.

2009. Augusztus. 8

„Ha te balra tartasz, én jobbra megyek...” (9). A kenyérért való küzdelemben, a hatalom megszerzéséért vívott harcokban gyakran kerülünk szembe közeli barátokkal, családtagokkal. Ábrahám példája arra ösztönöz, hogy inkább álljunk félre, vállaljuk a második helyet. Ezzel nemcsak Ábrahám hitének és engedelmességének leszünk követői, de az Úr Jézus Krisztus bizonyságtevői is lehetünk (Mt 5,39–42).
Imádkozzunk: Kérjünk áldást a lelkipásztori, hitoktatói és diakónusi szolgálatra készülő fiatal testvéreinkre, hogy elhívatásukban megerősödve kezdhessék el tanulmányaikat.
Hálaáldozatunk: Szervezzünk gyűjtést gyülekezetünkben egyházi iskoláink tápintézetei számára.

2009. Augusztus. 7

„…megáldalak,… és áldás leszel” (2). Isten jótéteményeit mindenki szívesen fogadja. Sokan imádkoznak is azért, hogy Isten áldását kapják. Ha jót kívánunk valakinek, akkor Isten áldását kérjük rá. Áldást kapni nagy felelősség. Tovább kell adni Isten áldását. Szerepünk a vízvezetéké: rajtunk keresztül sokan részesedhetnek Isten jótéteményeiből. Vigyázzunk, mert a vízvezetékben sokáig álló víz megromlik!

2009. Augusztus. 6

„…építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen...” (4). Nemcsak téglákból, de szellemi erőfeszítésekből is épülhet égbe törő torony. Ez az erőlködés hiábavaló, de nem is szükséges, mert Krisztusban megismerhetővé vált a menny titka. Tudhatjuk: a teremtő Úr, mindnyájunk szeretető Atyja az ég lakója, aki leküldte Fiát hozzánk, hogy megváltást szerezzen a bűnös embernek, és elkészítse útját Isten színe elé (Jn 14,2).

2009. Augusztus. 5

„Ezektől ágaztak szét a népek a földön...” (32). Noé három fiától származnak a különböző népek. Termet, bőrszín és egyéb jellemvonásban sokféle különbség van az emberek között, de az eredetük egy. Ez az összekötő erő nagyon hiányzik ma az országok, sokszor még a családok közösségéből is. A háborúk korában emlékeztessük kortársainkat Isten teremtő tettére, közös eredetünkre és megbonthatatlan összetartozásunkra.

2009. Augusztus. 4

„Ha ott lesz az ív a felhőn,… visszaemlékezem az örök szövetségre...” (16). Isten nem pusztítja el többé a földi életet, sőt gondoskodik arról, hogy az ember fáradságos munkája ne legyen hiábavaló. Lehetnek szűk esztendők is, de annyi minden évben megterem a szántóföldeken, amennyi a föld lakossága mindennapi kenyeréhez szüksége. Csak igazságos legyen az elosztás, az emberek között legyen megértés és szeretet.

2009. Augusztus. 3

„Azután oltárt épített Nóé az Úrnak...” (20). Nóé hálát ad a megtartatásért. A megpróbáltatás idején sokan kiáltanak segítségért az Úrhoz, de a gyógyulás, a szabadulás, a megtartás idején hányan adnak hálát? Ezzel megszomorítjuk Urunkat és magunk ellen is vétkezünk, mert ha elfelejtjük, hogy milyen áldást kaptunk tőle, nem merünk bízni abban, hogy ma is segíthet!

2009. Augusztus. 2

„Veled azonban szövetségre lépek...” (18). Az özönvíz azt az üzenetet hordozza számunkra, hogy Isten valóban Úr, és őt nem lehet semmibe venni, igéjét nem szabad megvetni. A bűnt – Isten rendje szerint – büntetés követi. Csak az menekülhet meg, akivel Isten kegyelmi szövetséget köt. Isten elleni lázadásaink és bűneink ítéletét csak Isten háríthatja el rólunk. Ez a bűntörlő kegyelem jelent meg Jézus Krisztusban minden ember számára.

2009. Augusztus. 1

„De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt” (6,8) az ítélet idején. Nóé kegyelmet talált, mert Isten kereste, hogy kinek adhat kegyelmet. Letekint a földre, keresi az értelmeseket, akik félik őt (Zsolt 14,2), akik a falakra, résekre állnak (Ez 22,30), akik Lélekben és igazságban imádják (Jn 4,23), sőt keresi az elveszetteket is, hogy megmentse őket. Nóé meghallotta Isten szavát, és a szerint cselekedett. Isten ma nagyobb kegyemet ad. Fogadd el, és megmenekülsz!
Imádkozzunk az ige üzenetéért, imádkozzunk a prófétai szó erejéért, és imádkozzunk azért, hogy Isten Szentlelke nyissa meg a szívünket és az értelmünket a próféta üzenetének meghallására és annak megfogadására.
Hálaáldozatunk enyhítse azoknak fájdalmát, próbatételét, akik a hitükért számkivetést, üldöztetést vagy éppen megsemmisítést szenvednének.

2009. Február. 8

Jn. 12. 20-33

20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent.
21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: "Uram, Jézust szeretnénk látni."
22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak.
23 Jézus így válaszolt nekik: "Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.
24 Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.
25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.
26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.
27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem!
28 Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" Erre hang hallatszott az égből: "Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem."
29 A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: "Angyal beszélt vele."
30 Jézus megszólalt: "Nem énértem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek.
31 Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.
32 Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.
33 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

Jn 12, 20 Néhány görög keresi Jézust.

Ez a rövid tudósítás arról számol be, hogy a farizeusoknak a Jézus népszerűségére vonatkozó megállapítása megfelel a tényeknek. Nem ok nélkül féltették tőle a népet. Az ünnepre érkező görögök, akik görögül beszélő zsidók vagy a prozeliták lehettek, vagy az ún. „istenfélők” kategóriájába tartozók, tudnak Jézusról és szeretnének találkozni vele. Mindenképpen a hellénista világ képviselőiről van szó, akik a Jézushoz vezető utat keresik. A tanítványok segítségét kérik. Fülöp a galileai Betsaidából való, a Galileai-tó keleti partjának vidékéről, mely már voltaképpen nem is Galilea, hanem Gaulanitis tartományához tartozik. Fülöp Andráshoz fordul, akinek szintén görög eredetű neve van. A két tanítvány együtt szerepel már az 1:44-ben és a 6:8-ban is, később Asia Provinciában volt jelentős szerepük. A görögök helyesen érzékeltetik, hogy a tanítványok hívatása a Jézushoz vezető út megvilágítása. A görögök nemcsak lelkes utazók voltak, hanem kíváncsi természetüek is, akik az igazságot kutatták. Jézus indirekt módon válaszol a görögök kérésére. Kijelentése egyrészt azt hirdeti, hogy elérkezett az az idő, amikor ő már nem lesz látható az emberek számára. Elérkezett megdicsőülésének az ideje. Letelt messiási munkájának azon szakasza, amikor emberi testben munkálkodott. Eljött az óra, amikor az Emberfia a keresztre felemeltetik, majd pedig a mennyei preegzisztens, dicsőséges létmódjába visszatér. Jézus megdicsőüléséhez tartozónak tekinti kereszthalálát, mert az ellenség felett ezzel aratott győzelmet. A búzaszemről szóló példázatot a szokásos nyomósító formula vezeti be. A kép jól ismert az őskeresztyén tradícióban (1Kor 15:36k.). A búzaszemnek el kell halni ahhoz, hogy gazdag termést hozzon. Jézus halála az üdvtörténetnek az a páratlan jelentőségű eseménye, amely alapján egy új életfolyamat indul el a régiben, a régiből. Megváltó munkája nyomán, megdicsőülésével kezdődik a tanítványok gyűjtése ebben a világban. A földi élet elvesztése, feláldozása az örök élet garanciája (vö. Mk 8:35 par.). Mindenki, aki az életét átadja Jézusnak, új életet nyer. Az életet szeretni ugyanis azt jelenti, hogy az életet a maga önző vágyai szerint kiélni, az életet gyűlölni pedig azt, hogy Krisztus rendelkezésére bocsátani. Akik Jézust szeretnék látni, azokat követésére szólítja. Ez azt jelenti, vele együtt küzdeni a bűn minden formája ellen, szenvedés és halál árán. Ahogyan Krisztus nem Krisztus szenvedés és halál nélkül, úgy az ő tanítványa sem tanítvány a vele való szenvedés és halál nélkül. Aki ebben az életben a bűn elleni harcot Krisztust követve vállalja, az követheti őt az örök életben is. Az ő szolgája ott lesz, ahol ő van. Krisztus szolgáját az Atya megbecsüli, vagyis mennyei létmóddal ajándékozza meg. Jézus követése a földön Isten dicsőségéhez vezet a mennyben. Az Atya az ember mulandó és romlandó élete helyett örökkévalót ajándékoz.

Jn 12, 27 Jézus harca, az Atya válasza, a jövőt hirdető kijelentés.

A preegzisztens, teremtést közvetítő Úr remeg, szorong, fél, aggodalommal tekint arra az órára, arra az időre, aminek közelébe jutott, az előtte lévő szenvedés és halál vállalására, az ember bűnéért való áldozatra. Az élet odaadása az élet megtartásának, az élet megszerzésének, az életadásnak az útja. Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, aki fél a haláltól. A haláltól való félelmét az Atya akaratára való eszmélés által győzi le. Az itt érzékelhető harc teszi nyilvánvalóvá, hogy Jézusnak milyen küzdelembe került az Atya akaratára való ráhangolódás. Azért imádkozik, hogy engedelmes Fiúként végezhesse el azt a munkát, amit az Atya rábízott. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a Fiú harcában született meg az Atya akaratára, vagyis a keresztre mondott igen. Az Atya nevének megdicsőítése a legfontosabb neki. Erre az Atya válasza a Jézus eddigi messiási munkáját megerősítő szó, amelyet a mennyei szózat első része tartalmaz. A mondat első felével ugyanis az Atya igent mond, a hitelesítő pecsétet rátette arra, amit Jézus eddig szavai és tettei által elvégzett. A mondat második fele ígéret a jövőre nézve, amely halálát, feltámadását és a mennybemenetelét jelenti. A Fiú az Atya erejét kéri, az Atya vállalja a Fiú munkájának eddigi és a következőkben megvalósítandó részét. Az Atya ott van a Fiú mögött, a Fiú rábízza magát az Atyára. Az a bensőséges kapcsolat és tökéletes egység, amely az eddigiek során is megnyilvánult, a döntő események előtt mindig látható. Az Atya és a Fiú párbeszédéből a nép semmit nem ért. Valami rendkívüli dolgot mindenki érzékel, de a maguk módján igyekeznek megmagyarázni. Némelyek ismert természeti jelenségre gondolnak, mások szellemi lény szavára. Az ember a maga ismeretei alapján igyekszik a számára érthetetlen jelenségeket megérteni. Így azonban a valóság lényegi megértéséhez nem jut el. A mennyből jövő szózat sem a fizikai jelenségekkel, sem a szellemi lények közbelépésével nem azonosítható. Amikor az Isten szava rendkívüli keretek közt szólal meg, mindig valami nagyon jelentős dologra hívja fel annak az embernek a figyelmét, aki különben nem számol vele. Így hívja fel figyelmüket az ő küldöttére. Ez történt megkeresztelkedése (Mk 1:11) és megdicsőülése alkalmával is (Mk 9:7). Isten szava megerősíti a Fiút küldetésében. Jézus a rendkívüli jelenség értelmét érthető szavakkal világítja meg. A világ ítéletéről van szó. Isten a kárhoztató hatalmat, a világ fejedelmét kivetette. A világ ítélete tehát azt jelenti, hogy Isten lehetőséget teremtett a világnak a pusztító hatalomtól való megszabadulásra. Jézus biztos abban, hogy a Sátán halálos csapást kap azzal, hogy ő Istenhez mindhalálig hű marad. A gonosz hatalma halála által örökre meg van törve. Az ő felemeltetése a földről mindenek számára azt jelenti, hogy nem kell földhöz ragadt életet élniük, létük nincs a földhöz kötve. Jézus a vele való életet, a világ fejedelmétől független, a bűntől szabad életre nyitott lehetőséget mindenkinek hirdeti. Váltságmunkája univerzális jelentőségű és egyetemes érvényű. Jézus felemeltetésével beteljesednek az ószövetségi próféciák (Dán 7:14; Ez 37:25; Ézs 9:6; Zsolt 89:5). Kijelentésére környezete részéről a reflexió ugyanaz, mint korábban. Ez az esemény is nyilvánvalóvá teszi Isten végtelen kegyelmét és az emberi bűn határtalan mélységét. Az ember vakká lett, nem látja a mellette lévő Krisztust. Isten írott kijelentésére hivatkoznak az élő kijelentéssel szemben. Krisztusról szóló ismereteik alapján megkérdőjelezik kijelentését. A keresztről szóló beszéd számukra botránkozás. Jézus a vele szemben értetlenül viselkedő embernek újra felajánlja a benne és általa adott lehetőséget. Kérdésükre nem elméleti fejtegetéssel válaszol, hanem számukra megoldást jelentő útmutatást ad, érzékeltetve azt, hogy a lehetőség ideje rövidre szabott. Az üdvösségre, az életre vezető utat Jézus mint a világosság forrása világította meg. Aki vele jár, a fény részesévé lesz, védetté a sötétség hatásától. Az ember Jézus nélkül kiszolgáltatott az ellenség hatalmának. A mellette való döntés, a belé vetett hit nemcsak oltalom az ember számára, hanem a helyzetét és a lényét meghatározó erő közvetítője is. A bizonytalanságot felváltja a biztonság érzése, a sötétség hatását a világosság ereje. A világosság fiainak lenni annyit jelent, mint Krisztushoz tartozva Isten akarata szerint élni a jövő reménységével. Jézus ismételten döntésre szólítja hallgatóit, mert ez a döntés számukra létfontosságú. A belé vetett hit az értelmes jelen és a reményteljes jövő alapja. Jézus szavainak elhangzása után elrejtőzik előlük. Messiási munkájának megszokott ritmusa által nemcsak azt érzékelteti, hogy a vele való találkozás lehetősége időhöz kötött és felelősségre indít, hanem azt is, hogy neki van hatalma arra, hogy elrejtőzzék előlük, vagyis függetlenítse magát tőlük. Jézus hatalma nagy, ő nem válik függvényévé az ember hatalmának. Jézus elrejtőzése eszméltető jel arra nézve, hogy a lehetőségek ideje egyszer lejár.

2009. Február. 7

Jn. 12. 12-19

12 Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön,
13 pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: "Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!"
14 Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva:
15 "Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve."
16 Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla.
17 A sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, és feltámasztotta a halálból, most bizonyságot tett mellette.
18 Elébe is azért vonult ki a sokaság, mert hallották, hogy ezt a jelt tette.
19 A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: "Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!"

Jn 12, 12 Jézus bevonulása Jeruzsálembe.

Ez a részlet a szinoptikusokkal azonos eseményről szóló tudósítás. Itt János még egy Mk előtti tradíciót ad elénk. A másnap Niszán 10-e: vasárnap. Az ünnepi zarándokok királyoknak és hősöknek járó ünneplésben részesítik Jézust. A baion csak itt fordul elő: „pálmaág”. Ezzel szokták üdvözölni azt, akit különösképpen ünnepelnek, általában a győzelmi ünnep és az ünnepelt király szimbóluma (vö. Jel 7:9). Jeruzsálem és környéke a három nagy ünnepen (húsvét, pünkösd és a lombsátrak ünnepe) tele volt a világ különböző részein élő zsidókkal, akik fontosnak tartották azt, hogy legalább évenként egyszer és leginkább a páskaünnepen megjelenjenek a szent városban. Az ünnepi zarándokok egy része kiment Jézus elé, hogy üdvözölje, ünnepelje és Jeruzsálembe vigye. Közülük sokan már a bethániai eseményeknél is ott voltak, némelyeket a szenzációkeresés vonzott Jézushoz. Sokan viszont úgy köszöntötték őt, mint köztiszteletben álló urat. Eis hypantésin term. technicusa a király fogadásának. Az üdvözlő mondat első része a héber hósija” nak (2Sám 14:4; 2Kir 6:2; vö. Zsolt 118:25k.) „segíts már”, illetve LXX sóson dé „Éljen a király”. A Hallél-zsoltárokat minden zsidó ifjúnak kívülről kellett tudnia. Az Istent dicsőítő ének ezekkel a zsoltárokkal hozzátartozott a páska ünnepi rítusához. Egyértelmű, hogy Jézust Izráel királyaként ünnepelte a sokaság. Ő viszont módosította a nép róla alkotott képét. Az onarion csak itt fordul elő a pólon helyett: fiatal, kis szamarat jelent. E szimbólum azt jelenti, hogy Jézus a Messiás, a béke királya, a prófécia beteljesítője (Zak 9:9), aki messiási igénnyel lépett fel. A szamár Keleten nemes állatnak számított: az uralkodók, ha harcba indultak, lóra, ha békés szándékkal közeledtek, szamárra ültek (Bír 10:4; 2Sám 17:23; 16:1kk.). A tanítványok előtt csak Uruk mennybemenetele után vált világossá ennek az eseménynek az értelme. Jézus földi élete eseményeinek tanúi az ő megdicsőülése után lesznek azok szakértői és hiteles hírnökei. A sokaság Jézus mellett tett bizonyságot, a mellette lévők Lázár feltámasztását tanúsították. A sírból hozta vissza őt. Messiási jelei pozitív hatással voltak a népre. Farizeusi körökben igen nagy aggodalommal figyelték a Jézus körüli nagy mozgást. A maguk tehetetlenségének adnak hangot ezzel, az Úr vonzóerejét bizonyítják. Ő igen nagy hatással volt a népre, és ezt nem azok állapítják meg, akik elfogultak lehetnek iránta, hanem ellenfelei. A maguk tehetetlensége Jézussal szemben olyan tény, amellyel minden idő Jézus-ellenes akcióinak számolnia kell. A sokaság vonzalma Jézus iránt olyan tény, amely reménységre jogosít fel. Jézus hatása a népre egyre nagyobb lett. Követőinek száma félelmetesen megnövekedett. A világ utána indult. Olyan észrevétel ez, amely a valóságot rögzíti és az ígéretes jövőt hirdeti.

2009. Február. 6

Jn. 12. 9-11

9 Nagyon sokan megtudták a zsidók közül, hogy ő ott van, és odamentek; nemcsak Jézus miatt, hanem azért is, hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halottak közül.
10 A főpapok pedig elhatározták, hogy Lázárt is megölik,
11 mert a zsidók közül sokan miatta mentek oda, és hittek Jézusban.

Jn 12, 9 A főpapok úgy döntöttek, hogy Lázárt is megölik.

A nép vezetői megtudták Jézus tartózkodási helyét. A sadduceusok, élükön a főpapokkal Jézusban egy készülődő felkelés vezetőjét látták. Ők viszont Rómával igen szoros kapcsolatban voltak, mindenben készek voltak összedolgozni. Egy felkelés hatalmi pozíciójukat veszélyeztette volna. A sadduceusok, akik a farizeusokkal ellentétben a halottak feltámadásában nem hittek, jelet kaptak arra nézve, hogy Jézus ereje nagyobb, mint a halál hatalma. Mellette szóló bizonyság a halálból feltámasztott Lázár. Jézus legnagyobb csodája a nép köréből sokakat megmozgatott és hitre indított. A főpapok azonban úgy döntöttek, hogy azt a nyilvánvaló, élő bizonyságot, ami Jézus mellett szól, vele együtt meg kell semmisíteni. A sadduceusok készek voltak arra, hogy az igazságot a maguk önző érdekeinek megfelelően elnémítsák. A tények ellenük szóltak, de állásfoglalásukat nem befolyásolták. Aki fél az igazságtól, személyes érdekeit az igazság elé és fölé helyezi, az szomorú útra jut és nehéz sors lesz osztályrésze, mert az igazság minden hatalmi manipuláció ellenére győzelemre jut. Az önigazság elvakulttá teszi az embert, s a hatalommal párosulva félelmetes tetteket szül. Lázár feltámadásának ténye a főpapokat arra indítja, hogy új tervet készítsenek, szüntessék meg a Jézus mellett szóló bizonyságot. A főpapi határozat az élet, az ember és az igazság ellen szól. A sok hívő, aki éppen a Lázár feltámasztása nyomán jutott hitre, még csak fokozza az elvakult főpapok elszántságát. A sötét indulatokat a jótettek nem akadályozzák meg a gonosz terv kivitelezésében, hiszen félnek annak győzelmétől.

2009. Február. 5.

Jn. 12. 1-8

1 Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül.
2 Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt.
3 Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.
4 Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt:
5 "Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?"
6 De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek.
7 Jézus erre így szólt: "Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta;
8 mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!"

Jn 12, 1 Jézus szolgálatában.

A történet ebben a formájában a Jézusnak szolgáló asszonyokat emeli ki, jelezve azt, hogy Jézus nem ritka kivételként igényelte és fogadta el a női szolgálatot a maga körében, hanem ismételten, sorozatosan elvárta azt. Környezetéhez tartoznak azok az asszonyok, akik az adott helyzetben úgy szolgálnak neki, ahogyan a Mesternek arra szüksége van. Az írásmagyarázók ezt a történetet ugyan többnyire a szinoptikus anyag hasonló elbeszélése paraleljének tekintik (Mk 14:3–9 = Mt 26:6–13; vö. Lk 7:36–50), azonban ha tudjuk, hogy Jézus mint vándortanító barátai körében talált otthonra, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy az ily módon sorra került étkezési alkalmak közül nem csupán egyetlen tekinthető hitelesnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy Jézust számtalan alkalommal vendégül látták barátai, és ebből néhány tipikus esetet rögzítettek az evangéliumok, éppen azokat, amelyek útmutatást jelentenek, Jézus mérvadó tanítását tartalmazzák a vendéglátás alkalmával. Az evangéliumi hagyomány leszűkítésére való törekvés az óegyházi írásmagyarázatokkal kezdődik meg, és folytatódik a későbbi egyházi hagyományban, különösen a római egyházban. Nagy Gergelytől kezdve már nemcsak a „bűnös asszonyt” azonosítják Mária Magdolnával, hanem Mária Magdolnát is azonosnak tekintik a bethániai Máriával. Ez az azonosítás a szöveg alapján nem korrekt. Az újabb írásmagyarázók többsége el is veti. Feltűnő, de nem véletlen János evangélista ábrázolásában, hogy Lázár az, aki csupán elfogadja Jézus szolgálatát, Márta és Mária viszont az Úrnak szolgál. Lázár passzív, Márta és Mária aktív. Márta az étkezés gazdája, annál az asztalnál szolgál, ahol Jézus jelen volt az asztalközösségben. Mária szimbolikus gesztusa által Krisztus sorsát és annak jelentőségét jelzi. Az óegyházi hagyomány magyarázata szerint Mária gesztusa azt hirdeti, hogy a Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömüzenet az egész teremtett világot betölti.
1. Lázár feltámasztásának története nem maradt visszhang nélkül.
Az eseménynek sok szemtanúja volt. Ez a történet megerősíti Jézus halál fölötti erejét azzal, hogy tudósít a halálból feltámasztott Lázár további sorsáról. A feltámasztott halott ott van az élők társaságában. A történet időmeghatározása szerint hex hémerón tou pascha „hat nappal húsvét előtt” érkezett Betániába. Ha Niszán 14-et, a páskaünnep időpontját vesszük kiindulási alapul, akkor attól függően, hogy a határnapot beszámítjuk-e, vagy nem, Niszán 8., illetve 9. napjáról van szó. Niszán 14. péntekre esett abban az évben, amelyről szó van, így Niszán 9. szombat volt. – Nem valószínű, hogy Jézus szombaton hosszabb útra vállalkozott volna annál, amit a törvény engedélyezett. Így minden valószínűség szerint Niszán 8. pénteki napon érkezett meg Betániába: Lázár és testvérei házába. Meghatározása Lázár neve mellett nem egységes a szövegekben. A szövegek közül a jelentősebbek és szám szerint is a legtöbb a hon égeiren ek nekrón formát hozza. Mások a ho tethnékós formát rögzítették. Az előző forma föltétlenül jobb, ugyanis a szövegek értelem szerinti jelentéstartalmát is magában foglalja, a hangsúlyt viszont arra teszi, hogy Jézus Lázárt feltámasztotta a halálból.

2–3. Jézust vendégül látták a betániai testvérek.

Márta szolgált. Asszonyok felszolgálása farizeusi körökben nem volt szokásos. Jézus viszont messiási munkája utolsó idejében is megerősíti azt, amit messiási munkája kezdetén hirdetett: elfogadja a nők szolgálatát. Messiási munkája kezdetén Péter anyósa szolgál fel az asztal körül (Mk 1:29–31), messiási munkája utolsó napjaiban pedig Márta szolgál annál a vacsorázó asztalnál, amely mellett Jézus foglal helyet a baráti közösségben. – Jézus élete utolsó napjaiban jelt ad arról, hogy asszony is elláthatja a szolgálatot annál az asztalnál, ahol ő van jelen. Jézus elfogadta a vacsorát attól az asszonytól, aki ugyanúgy tett róla bizonyságot, mint Péter: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Jn 11:27). Jézus a jövő útját jelzi a betániai vacsorával, és egyáltalán nem véletlen, hogy a szemtanú János, Jézus szeretett tanítványa értette legjobban és örökítette meg leghűségesebben a Mester intencióit. – A vacsora alatt Mária odalépett Jézushoz. Megkente lábait és megtörölte hajával. Mária 1 font valódi nárdusolajat vett elő. Egy font 32,75 dkg, tehát igen nagy mennyiségről van szó. A nárdusolajat a Himalájában termő Nardostachys vagy Valeriana Gatamansi gyökeréből nyerték, Plinius szerint igen drága olaj volt. Nárdust használtak a templomi illatáldozathoz. Az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott Keleten a vendég lábának megmosása és illatos olajjal való megkenése is. Ami tehát ma nekünk szokatlan és ismeretlen, ti. a lábmosás, a lábfürdő azonnali biztosítása a vendég számára, akkoriban gyakori, természetes, az udvarias vendégfogadás egyik jele volt, így semmi rendkívüli nincs e gesztus ismétlődésébén. Mária esetében – ha a kor szokásait figyelembe vesszük – nem az a rendkívüli, hogy Jézus lábát olajjal megkente, hanem az, hogy rendkívül értékes, nagy mennyiségű olajat használt erre a célra, és hajával törölte le. Ebben az aktusban a szeretetteljes tisztelet, a legmélyebb alázat és hála jelét látja Jézus szolgálatáért, amit testvérük feltámasztása által tett értük. Mária többet tesz, mint amennyi az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott. Ez a többlet hirdeti Jézus személyének páratlan jelentőségét. Mária tette szimbolikus jelentőségű. Arra utal, hogy a Krisztus esemény, s a róla szóló híradás jó illatként tölti be az egész világot, mint ahogyan a 2Kor 2:14kk. és az Ef 5:2 értékeli Krisztus evangéliumát. Mária szeretetből fakadó gesztusa Krisztus sorsára utal, és annak jelentőségét ösztönösen hirdeti. A Mester iránti őszinte szeretet pontosan jelzi azt, ami az adott pillanatban helyes, szükséges, irányt mutató tett. A szeretet nem számító, nem nézi a maga hasznát. A szeretet szeretni akar. A szeretet veszi fel azokat a jelzéseket, amely Jézusban láthatóvá teszi Isten Fiát, s a szeretet adja azokat az impulzusokat, amelyből a szituációnak megfelelő tett születik. Mária az evangéliumi hagyomány szerint Jézusra figyelt, beszédét hallgatta messiási munkája során. Mária Jézus tanítványa volt, aki nemcsak hallgatta, hanem értette is a Mestert, jelezte útját, hirdette a közeli és távoli jövőt.

4–6. Az éles kontraszt Mária és Júdás személye között.

Míg Mk néhány jelenlévőről szól közelebbi meghatározás nélkül, Mt a tanítványokról beszél általában, János konkrétan megnevezi a tanítványi kör egyik tagját. Júdás teszi szóvá Mária gesztusát. Értelmetlen pazarlásnak minősíti tettét, kellő indoklással. Júdás Jézus közvetlen környezetének tagja, de semmi köze nincs a Mesterhez. Teljesen távol maradt tőle, s értetlen vele szemben. Júdást nem a Krisztus iránti szeretet, hanem a pénz szerelme motiválja. Tetszetős érv mögé rejti a maga önzését. A „tetszetős érv”, az „okos” beszéd a hazugság leplezője, a csalárd, becstelen életmód palástolója. A képmutatást rejtő „okos” beszéd nem hat a meggyőzés erejével.

7–8. Jézus Júdással szemben védelmébe veszi Máriát, utalva saját közeli halálára.

Jézus a temetésére szóló gesztusként értékeli Mária tettét. Elmarasztalja Júdás érvelését. Jézus nem a szegényeknek szóló szolgálat ellen szól, az mindig aktuális teendő, hanem az ellen a lelkület ellen, amely az önzést tetszetős szólam mögé rejti, az értetlenséget frázissal leplezi, a humánum látszatával palástolja a maga belső rendezetlenségét, az igazi krisztiánum és az igazi humánum hiányát. Jézus zárómondata a közeli és távoli jövőről mondott prófécia.

2009. február. 4.

Jn. 11. 45-57

45 Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett.
46 Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, miket tett Jézus.
47 Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: "Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz.
48 Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is."
49 Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: "Ti nem értetek semmit.
50 Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen."
51 Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért;
52 és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.
53 Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt.
54 Jézus tehát nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem elment onnan a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba; és ott tartózkodott a tanítványaival.
55 Közeledett a zsidók húsvétja, és vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe húsvét előtt, hogy megtisztuljanak.
56 Keresték Jézust és a templomban megállva így tanakodtak egymás között: "Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre?"
57 A főpapok és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy elfoghassák.

Jn 11, 45 A nagytanács határozata.

45–46. A csoda hatása kettős (ld. 7:43; 9:16; 10:19).

Egyesek hitrejutnak (vö. 2:11.23; 4:39; 8:30), mások ellenben hitetlenségükben megmaradva Jézus ellen szervezkednek. Az evangélium legnagyobb csodája sem győzte meg az ellenség tagjait. A halott feltámasztása, amely a halálból való élet perspektíváját hirdeti, nem illeszthető sem az emberi gondolkodás rendszerébe, sem semmiféle világképbe. Ez nem kevesebb, mint annak a jele; hogy Jézus a Krisztus, akiben a halál felett is diadalmaskodni képes Úr jelent meg a földön, aki a feltámadás és az élet. Jézus a csodák csodáját vitte véghez, az abszolút csodát, amely a válságos helyzetbe került emberi nem számára megoldást, életet jelent.

47–48. A főpapok és farizeusok összehívták a nagytanácsot.

A hivatalban lévő főpap mellett a hivatali elődök is viselték ezt a címet, ezért jogos a többes szám használata. A nagytanácsban egyaránt voltak farizeusok és sadduceusok. A farizeusok semmiféle politikai pártnak nem számítottak, azt tekintették fontosnak, hogy minden egyes ember a törvény előírásának megfelelően éljen. Kínos pontossággal igyekeztek a törvény előírásait megtartani. A sadduceusok ezzel szemben elit politikai csoport, amely az uralkodó arisztokratikus felső réteghez tartozik, és a rómaiakkal jó kapcsolatban van: a hatalmi pozícióban összedolgoznak. Minden főpap sadduceus volt, és magától értődően a nagytanács ülésein a papok uralkodtak, a sadduceusok voltak a szóvivők. Féltek, ha Jézus még több követőt tud szerezni, veszélyessé válik rájuk nézve. Tanácstalanságuknak adnak hangot: Jézus veszélyes, mivel a tettei alapján a nép körében népszerű. A jelek és a nép mellette szólnak. A nép elvakult vezetői féltik hatalmukat, templomukat, egzisztenciájukat és az országot. Jézusban egy Róma-ellenes messiási mozgalom szervezőjét látják. A nagytanács tanácstalanságának oka egyrészt Jézus népszerűsége, másrészt a rómaiak uralmától való félelem egy esetleges ellenük irányuló akció után. Izráel vezető testülete a Messiástól fél és félti a meglévő státuszát, pozícióját.

49–53. Kajafás nyilatkozata.

A főpap tiszténél fogva jelzi a jövő eseményét, megszünteti a testület tanácstalanságát. A főpapi tiszt életfogytiglanra szóló tisztség volt Izráelben. Az evangélium írója az esemény jelentőségére nézve hangsúlyozza azt, hogy abban az évben Kajafás töltötte be ezt a tisztséget. Izráel hitbeli meggyőződése szerint a főpap által Isten szól, mint ahogyan a próféták által is (4Móz 27:18–21). Isten a főpap által vezeti népét. Isten még azáltal is meg tudja a hiteles üzenetet szólaltatni, aki nem érti a Messiás titkát és a hatalmi viszonyokat mérlegelve nyilatkozik. Kajafás a jövő útját világította meg. Jézusnak meg kell halni, hogy Izráel népét a pusztulástól megmentse. Kajafás azt mondja, ami Isten tanácsvégzése. Krisztus halála nem szerencsétlenség vagy politikai számítgatás következménye, hanem Isten megváltó tervének beteljesedése. A mindenható Isten erejét jelzi, hogy üdvözítő tervét nemcsak azok által viszi előre, akik neki engedelmeskednek, hanem azok által is, akiknek a tetteit politikai számítgatás, a hatalom megtartása és egyéb tisztátalan és tisztázatlan motívumok határozzák meg. Isten maga adta egyszülött Fiát halálra (Jn 3:16) engesztelő áldozatként, nemcsak egy népért, hanem az egész világért (1Jn 2:2).

Jn 11, 54 Jézus számol a veszélyes helyzettel és védi életét.

Célszerű lépéseket tesz azért, hogy ne legyen az ellenség könnyű prédája. Ő kész küldetését vállalni és az életét feláldozni, de könnyelműen odadobni nem. Mindent megtesz azért, hogy idő előtt ne kerüljön ellenfelei kezébe, még egyszer visszavonul közülük a puszta közelébe; az Efraim nevű városba. Valószínűleg a mai et-Taijibeh-ről lehet szó, ami Jeruzsálemtől 20 km-re fekszik északra, Bételtől 7 km-re északkeletre (2Krón 13:19). Itt maradt Jézus rejtve egyedül, nyugodtan tanítványaival. Csendben, baráti közösségben készült a döntő küzdelemre. A rövid kronológiai híradás érzékelteti, hogy Jézus számára ennek a páskaünnepnek különös a jelentősége. Ez a páska szenvedésének az ideje. Az ünnepi zarándokok már az ünnep kezdete, vagyis Niszán 14 előtt özönlöttek Jeruzsálembe, hogy a kultikus tisztasági előírásoknak eleget tegyenek, amely feltétele volt annak, hogy a templom belső területére lépjenek és a páskabárányból ehessenek (4Móz 9:10; 2Krón 30:17k.; vö. Ioseph. Bell. Iud. I, 229 és Ant. XXI, 145). Az ünnepi zarándokok egymás közt latolgatták, hogy vajon Jézus feljön-e az ünnepre, ugyanis tudtak arról a határozatról, ami Jézus életét veszélyeztette. A nagytanács a néptől várta, hogy aki közülük tud Jézus tartózkodási helyéről, az jelentse, hogy letartóztathassák. A határozat az ő haláláról már készen volt, a kivitelezés lehetőségére vártak. Jézus ellenfeleinek a maguk nagyon emberi, ellenséges indulatok alapján hozott határozata nem siettetheti, nem is késleltetheti Isten határozatát. Az ő határozatuk célja Jézus végérvényes kiiktatása a nép köréből. Isten határozatának célja a nép megmentése. Az ő határozatuk motivációja a harag és gyűlölet Jézus ellen, Isten határozatának motívuma az ember a teremtett világ iránti szeretet. Ők le akarják tartóztatni Jézust, hogy megöljék; Isten váltságul adja Jézust, hogy megszüntesse az ember halálát.

2009. Február. 3.

Jn. 11. 17-44

17 Amikor aztán Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van.
18 Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez,
19 ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.
20 Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt.
21 Márta ekkor így szólt Jézushoz: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.
22 De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten."
23 Jézus ezt mondta neki: "Feltámad a testvéred!"
24 Márta így válaszolt: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon."
25 Jézus ekkor ezt mondta neki: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;
26 és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?"
27 Márta így felelt: "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba."
28 Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: "A Mester itt van, és hív téged."
29 Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá.
30 De Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen tartózkodott, ahol Márta találkozott vele.
31 A zsidók, akik vele voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy Mária hirtelen felállt, és kiment. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, hogy a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon.
32 Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem."
33 Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és háborgott,
34 és megkérdezte: "Hova helyeztétek őt?" Azt felelték: "Uram, jöjj és lásd meg!"
35 Jézus könnyekre fakadt.
36 A zsidók ezt mondták: "Íme, mennyire szerette!"
37 Közülük néhányan pedig így szóltak: "Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg?"
38 Jézus - még mindig mélyen megindulva - a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta.
39 Jézus így szólt: "Vegyétek el a követ." Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: "Uram, már szaga van, hiszen negyednapos."
40 Jézus azonban ezt mondta neki: "Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?"
41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: "Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.
42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem."
43 Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: "Lázár, jöjj ki!"
44 És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: "Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!"

Jn 11, 17 Jézus és Márta.

Amikor Jézus megérkezett Bethániába, Lázár már 4. napja a sírban volt, ugyanis a halottat keleti szokás szerint lehetőleg már a halála napján eltemették (ApCsel 5:6.10). Bethánia közel volt Jeruzsálemhez: két és háromnegyed km a távolság a két város között. Ezzel is magyarázható a látogatók nagy száma. A fővárosból minden valószínűség szerint sokan keresték fel a testvéreket, mivel sokan ismerték őket. Mindhárman Jézus környezetéhez tartozónak számítottak. Az elhunyt hozzátartozóinak látogatása Izráelben bevett szokás. A halálesetet követő nyolc napon belül barátok és ismerősök íráshely idézésével vagy más kegyes mondásokkal vigasztalták az elhunyt szeretteit. Jézus és a testvérek kapcsolatának jellemzése emlékeztet a Lk 10:38–42-re. Jn evangéliumában azonban Márta kerül előtérbe, és őt részesíti tanításában Jézus. Míg Mária otthon maradt a vendégekkel, Márta Jézus elé sietett, amint meghallotta jövetelének hírét. Márta nem titkolja, hogy csalódást okozott neki Jézus késésével, ugyanis testvérének a haláltól való megmentését tőle remélte. Jézus erejétől várta a beteg gyógyítását. Márta és Jézus találkozása, illetve párbeszéde a történet rendkívül jelentős része. Márta tud arról, hogy Jézus Atyjával olyan viszonyban van, hogy kérése teljesítése felől semmi kétsége nem lehet. Korlátokat nem ismerő lehetőségei vannak az Atyjával való páratlan kapcsolata által. Márta Jézus imádságában, az Atya iránti kérésében látja Jézus csodatevő erejének alapját. Az Atya segítségül hívása által árad ki a gyógyító, szabadító erő. A csoda nem mágia, nem varázslás, hanem az imádság meghallgatásának jele. Az Atya meghallgatja a Fiút, és kiárasztja gyógyító, életet adó erejét: a Szentlélek erejét. Anélkül, hogy Márta kimondaná, hangot ad reménységének ezzel a mondattal: „amit csak kérsz, megadja néked”. Jézus által jóra fordulhat testvére sorsa, az ő Atyjával való egyedüli kapcsolata alapján. Márta Isten erejére számít, amely Jézus közbenjárása által nyerhető el. Viszont reménytelenségnek is hangot ad: testvére halála Jézus kérése miatt végérvényes, megváltoztathatatlan, szomorú valóság. Jézus a halálból való életet ígéri, a feltámadás reménységével vigasztalja Mártát. A halott feltámadását hirdeti. – A jövő életet hirdet. Ez az, amit Jézus mondani tud ebben a helyzetben? A feltámadás ígéretéről minden istenfélő izráelita tud, reménységüknek ez a forrása. Márta a jövő ígérete helyett valami mást, valami többet vár. Jézus szavát félreérti. Igaz, hogy Jézus a jövő eseményeként hirdeti meg Lázár feltámadását, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ez a jövő az utolsó napra értendő. Márta viszont így érti Jézus ígéretét. Ezt az ígéretet eszkhatológiai értelemben veszi, éles határt húzva az ígéretes jövő és a válságos jelen, a reményteljes jövő és a reménytelennek látszó jelen közé. – Jézus azonban megszünteti a teljes váltság napjához fűződő ígéreteknek azt a szemléletét, amely a kettőt mereven elválasztja egymástól, éles határt húzva a jelen és a jövő közé. Jézus szemlélete szerint az ígéretes és reményteljes, a teljes és végérvényes megoldást jelentő utolsó nap eseménye, az újjáteremtés ereje kihat a jelenre, előlegezi az élet erőit, az ember s a teremtett világ sorsára nézve, s a halál erői ellen való küzdelemre indít. – Márta jövőre vonatkozó reménysége statikus és mechanikus, amelyből nem árad ki a jelen válságos helyzetében vigasztalást és megnyugvást jelentő erő. Jézus Mártának – aki a maga jövőre vonatkozó reménységével reménytelenül áll a jelen válságos helyzetében – az emberi sors teljes, gyökeres, végérvényes megoldásáról szóló kijelentését hirdeti.
Jézus mondata nemcsak e történet csúcspontja, hanem Jézusnak az önmagáról szóló kijelentései sorában is az első. Egy asszony a fültanúja annak a kijelentésnek, amely a távoli jövő reménységét közelvalóvá teszi, megvalósulását hirdeti a jelenben. A teljes váltság napjának az eseményei ígéretes előjelként válnak valósággá Jézus jelenlétében. Ahol Jézus jelen van, ott az ígéretes jövő jelenné válik, a távoli jövőre időzített események jeleként. Egó eimi hé anastasis kai hé zóé. Jézus az Ószövetség és a keleti vallások jellegzetes kijelentési stílusában szólaltatja meg mint ahogyan az eddigiek során is többször az ember jelenlegi és eljövendő sorsára, egzisztenciájára nézve végleges megoldást jelentő szavát. Jézus beszédmódja a kijelentő Úrra utal, a kijelentést adó Isten szól ilyen módon. Beszédének stílusával kijelentése tartalmát erősíti meg. Kijelentése által azt hirdeti Jézus, hogy általa a kijelentő Isten van jelen az emberek között, szavából Isten kijelentését kell meghallanunk. Jézus szavában nem Isten lényéről, hanem az ember számára valójelentőségéről, funkciójáról, munkájáról, illetve ajándékáról szól. Jézus az embert a halál állapotából életre keltő hatalom. A halálból való életre nyitja meg a lehetőséget Jézus a feltámadás által. Ez azt jelenti, hogy az ember sorsára nézve megoldást ajándékoz. Az ember sorsa a bűn miatt a halál, ezért a megoldást számára a halálból való feltámadás jelenti. Az élet részesévé az ember a feltámadás által lesz. Jézus paradox módon megfogalmazott mondata: a ho pisteyón eis eme kan apothané zésetai, kai pas ho zón kai pisteyón eis eme ou mé apothané eis ton aióna által világossá teszi, hogy a zóé eszkhatológiai jelenség, amelyet feltámadás által nyerhet el az ember. Jézus a feltámasztás által életet ajándékoz. Míg az Atya műve a teremtés, s nem a létezők életre keltése, addig a Fiú, az Úr Jézus munkája a halálból való feltámasztás és az életben való megtartás. Az ember jelenlegi és eljövendő egzisztenciája Krisztushoz kötött. Krisztus az ember életlehetőségének hordozója. Az ember önmagában csak a halál csíráját hordozza. A Krisztusban való hit által lehet az ember a feltámadás és az élet részese. Ez a történés hit által már a földi életen belül bekövetkezhet. A hitre jutás voltaképpen egy történetsorozat megindítója. Annak a történetsorozatnak a kezdő aktusa, melynek befejező mozzanata az utolsó napon való feltámadás (6:39–40.44; 5:29). Hit által támad fel az ember a bűn által meghatározott életformából arra az életre, amelyet a Lélek vezetése határoz meg. Erre az életre nézve érvényes Krisztus ígérete, reménységet ébresztő szava az ember számára. A testi halál nem semmisíti meg egzisztenciálisan, a halál nem szünteti meg személyiségét lényege szerint, a halál állapotában sem válik semmivé. Luther szavai szerint a halálban is élettel van körülvéve az, aki hisz Krisztusban. Pál apostol tanítása arról szól, hogy a halál sem szüntetheti meg a hívők Krisztussal való közösségét (Róm 8:38k.). Aki az Istentől nyert élet részesévé lett, azon nincs hatalma az örök halálnak. Márta, a halott testvére sorsa miatt aggódó asszony olyan kijelentést kap, amely nemcsak a dialógus csúcspontja, hanem az evangélium eszkhatológiájának dogmatikai magva. Jézus szavai szerint tehát a hívő, ha testi halállal meg is hal, él. Krisztus uralma alatt marad, közelebb jutva hozzá. Ez az egyik lényeges dolog, a másik pedig azt világítja meg, hogy annak a hívőnek a számára, aki még él e földi élet keretei között, a halál a maga tulajdonképpeni értelmében és borzalmas voltában nincs. A testi halál számára elvesztette félelmetes voltát, ugyanis nem lehet úrrá rajta, nem választhatja el Krisztustól. A hívőnek már most része van az eszkhatológikus feltámadásban és életben, a halálból életre jutott (Jn 5:24). Krisztus uralmi köréből nem veheti ki többé az élet ellensége. Krisztus, az iránta való feltétlen bizalom, a kijelentése iránt tanúsított hit által teszi a halál ellenére az élet részesévé az embert. Jézus kijelentése döntés elé állítja az embert. Mártának szóló kérdése az emberi nem minden tagjának szól. Jézus minden ember számára egzisztenciális megoldást jelentő lehetőséget az ember egyéni, személyes döntése alapján ajándékozza. Az ember élőlény lett Isten teremtő akaratából, s új életet nyerhet helyes döntése, az Isten iránt való feltétlen bizalom alapján Krisztus által. Márta felelete bizonyságtétel Jézus, az Isten Fia, a megígért Messiás mellett. Az a hitvallás, amely Jézus tanítványi körében Péter részéről hangzott el, elhangzott egy asszony részéről is. A Krisztus messiási küldetése mellett nemcsak a tizenkettő egyik tagja, Péter tett tehát bizonyságot ily módon, hanem bizonyságot tett a Krisztusnak szolgáló asszonyok közösségének egyik közismert tagja is: Márta. Márta hitvallása jelzi az igazi hívő magatartást, amely az emberi keretek között meglátja Krisztust. Az emberarcú Jézus a korlátlan hatalmú Úr, aki hatalmát az ember javára veszi igénybe. A megígért élet a világ régi keretei között ugyan, de megtapasztalható módon jelentkezik annak jeleként, hogy Jézus által Isten eszkhatológikus uralma elkezdődött a világban. Márta hitvallása zárja a párbeszédet annak ígéretes jeleként, hogy az utána következő nemzedékek női tagjai az emberi keretek közt jelentkező Isten Fiának személyes döntésüket igénylő kérdésére helyesen válaszolhatnak, az iránta való feltétlen bizalom jegyében. Márta megnyitotta a Krisztusról helyesen bizonyságot tevők női sorát, Péter mellé állva a maga hitvallásával. Krisztus megbecsülésének kézzelfogható jele az a női nem iránt, hogy párbeszédet folytatott egy asszonnyal, és állásfoglalását igényelte elhangzott kijelentésével kapcsolatban.

Jn 11, 28 Jézus és Mária.

A történet folyamatában a következő részlet Mária és Jézus találkozása. Márta, bizonyságtétele után azonnal indult Máriához, hogy értesítse Jézus jelenlétéről és tolmácsolja az Úr üzenetét. A szöveg nem beszél arról, hogy Jézus megbízása alapján indult el Márta Máriához. Tudjuk azonban, hogy az evangéliumi tudósítás lényegre törekszik, így vannak olyan mozzanatok, amelyéket nem említ meg. A továbbiak során viszont világossá válik, hogy Márta Jézus üzenetét tolmácsolta Máriának. Az üzenetet titokban, minden feltűnést mellőzve igyekezett átadni, mivel biztosítani akarta Máriának a Mesterrel való nyugodt beszélgetés lehetőségét, a tömeg távoltartásával. Jézus megnevezése: ho didaskalos arra enged következtetni, hogy a testvérek Jézus tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42). Márta szándéka azonban nem sikerült, mert a zsidók követték Máriát. Mária Jézushoz ment csendes reménységgel, várakozással, a zsidók viszont arra gondoltak, hogy a sírhoz igyekszik. Logikájuk érthető. A sír mellett való siratás gyakorlata Izráelben szokásos volt. Mária ugyanúgy köszönti a Mestert, mint Márta. Ő is meg volt győződve arról, hogy Jézus megmenthette volna testvérét a haláltól. Mária az Úr elé borulva, teljes tiszteletben részesítve őt, elétárja fájdalmát. Mária sietve ment ahhoz a Mesterhez, aki nem sietett hozzájuk a hívó szóra. Az Úr késlekedése miatt nem lett kiábrándult tanítvánnyá. Az Úrhoz fordul reménytelen helyzete, a halál közvetlen közelségének élménye és miatta való bánata ellenére. A próba nem rendíti meg Jézus iránti bizalmát.

Jn 11, 33 Jézus és a zsidók.

A részlet a feltámasztás előkészítése. Mária és a zsidók sírása belső megrendülést idéz elő Jézusban. A 33. verssel némelyek feltételezése szerint az evangélista a 20. verssel kezdődően elhagyott forráshoz, a már átdolgozott sémeia forráshoz tér vissza. A 33. vers enebrimésato tó pneumati kifejezése az etaraxen heauton kifejezéssel együtt Jézus belső felindulását jelzi. – Jézus az ellen indult fel, akinek áldozatává lett az ember. Azért és arra indult fel, hogy segítsen a reménytelen sorsú emberen. Az embrimoumenos lelki megrázkódtatásának külső jele, amely által a csodatévő a neki segítségére lévő lélek hatása alá kerül. Jézus esetében az Atyától való Lélek erejének átvételéről van szó. Jézust az Atya indítja az ember sorsának gyökeres és végérvényes megoldásáról beszélő jelek cselekvésére. Jézus természetfölötti erőt merít a halál erejének megtöréséhez. Jézus az élet erejével indul a halott felé. A felebarát iránti szeretetéről, az emberrel való együttérzéséről beszélnek könnyei. – A zsidók közül néhányan azonban Jézus mély együttérzésének jeleit is támadási alapnak tekintik és fel is használják hangulatkeltési motívumként ellene. Jézus-ellenes mondataik azonban kettős bizonyságtételt jelentenek Jézus mellett. Elismerik egyrészt, hogy Jézus a vak szemeit megnyitotta, tehát olyan jel történt általa, amely a Messiáshoz fűződik az ószövetségi ígéretekben, másrészt Jézus erejével olyan realitásként számolnak, amely elég a betegek meggyógyításához. Jézus elleni vádjuk így Jézus mellett szóló bizonyságtétel voltaképpen. Mondataikkal elismerték Jézus messiási jeleit. Elismerték a Jézus által bekövetkezett gyógyításokat. – Jézus ezek után újra felindulva indult el a sírhoz. A sír barlangsír volt, egy kővel lezárva. Jeruzsálem környezetében gyakoriak voltak a sziklába vájt temetkezési helyek, a barlangsírok. Arimathiai József sírja is ilyen volt. Jézus rendelkezik a sír felnyitásáról. Márta figyelmezteti, hogy a halott már negyednapos, így az enyészet feltartóztathatatlanul úrrá lett rajta. Palesztinában a halottat még aznap eltemették, amikor a halál bekövetkezett. Közhiedelem szerint a lélek még három napig ott van a holttest körül. Itt Márta megállapítása nyilvánvalóvá teszi, hogy a halott már túl van azon a lehetőségen, amelyet a közhiedelem úgy tartott számon, hogy még visszatérhet az életbe. Lázár már negyednapja halott, vagyis a megelevenedésre semmi remény, teljes képtelenség, bomlásnak indult. Márta a tényleges helyzetet regisztrálja, és erre figyelmezteti Jézust. – Jézus viszont Mártát emlékezteti arra, hogy Isten dicsősége válik nyilvánvalóvá rövidesen az előtt, aki hisz. Márta a tényre, a realitásra tekint, és az emberi lehetőséggel számol. Jézus Istennek arra az erejére utal, amely az ember legválságosabb helyzetét is képes megváltoztatni, az enyészetből is ki tudja menteni, ki tudja venni az embert. Jézus Isten dicsőségét éppen az enyészetnek átadott ember életre támasztásán ragyogtatja fel. Isten dicsősége abban mutatkozik meg, hogy a halál ellenére életet támaszt, életet ajándékoz. A sír száját megnyitja. Isten dicsősége ott ragyog fel, ahol az ember válsága legjobban látható: a sír közelében, a halott sorsának megváltoztatásában. Isten dicsősége nem öncélú, távoli ragyogás és túláradó erő, hanem a romlást és enyészetet előidéző erőktől való megmentés, a halálból életre szólító hatalom. Isten dicsősége az életre támasztásban, a halál erőinek megsemmisítésében mutatkozik meg.

Jn 11, 41 A halott feltámasztása.

Jézus Istenhez fordul, mint ahogyan csodái előtt máskor is tette, az imádkozás megszokott rendje szerint. Szemeit az égre emelve ad hálát Atyjának imádsága meghallgatásáért. Az imádság annak a jele ebben az esetben is, hogy Jézus nem mágusként, theios anérként jár el, aki a saját erejéből cselekszik és a maga dicsőségét keresi, hanem mint Isten küldötte, aki nem a maga dicsőségét keresi, és semmit sem tesz magától (8:50), hanem az Atya indítására munkálkodik, és az ő dicsőségét szolgálja. Jézus imádsága az Atyával való teljes egységét jelzi. A kérő gesztusa a meghallgatásért való hálaadással párosul. – A kérő és az ajándékozó Isten tökéletes egysége, összhangja mutatkozik meg ebben a részletben. Jézus Isten Fia. János evangéliumában már az előzőek során is a Fiú és az Atya egységéről szól a kijelentés (Jn 3:32; 5:30.36; 8:26.40.47; 4:34). A Fiú szüntelenül élő, személyes kapcsolatban van az Atyával. Az Atya a Fiú erőforrása, a Fiú az Atya erejének közvetítője. Közbenjár a népért, ugyanakkor jelt ad népének isteni eredetéről, indítást a hitre. – Jézus tettét imádsága előzi meg, az Atyával való élő közösségről jelt adó szava. Ez a szó erőteljes, az embert megmentő tettben mutatkozik meg. Jézus, szava által, életre szólítja a halott Lázárt. Szavára a halott megelevenedik és kijön sírjából. Az óegyházi írásmagyarázók szerint Lázár kijövetele a sírból csoda a csodában. Jézus utolsó szava Lázárnak a hétköznapi életbe való visszatérésére utal. Lázárt az Úr visszaadta szeretteinek és az életnek, a Mártának adott kijelentése ígéretes jeleként. Az emberiség sorsa Jézusnak a halálból életre hívó szava által válik ígéretessé és reményteljessé. A Jézus kijelentésére bizonyságtétellel felelő asszony Jézus halottat feltámasztó tette által meglátta Isten dicsőségét, visszanyerte Máriával együtt testvérét: Lázárt.

2009. Február. 2

Jn. 11. 1-16

1 Volt pedig egy beteg ember, Lázár, Betániából, Máriának és testvérének, Mártának a falujából.
2 Mária volt az, aki megkente az Urat kenettel, és megtörölte a lábát a hajával: az ő testvére, Lázár volt a beteg.
3 A nővérei megüzenték Jézusnak: "Uram, íme, akit szeretsz, beteg."
4 Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta: "Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia."
5 Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt.
6 Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt,
7 de azután így szólt tanítványaihoz: "Menjünk ismét Júdeába!"
8 A tanítványok ezt mondták neki: "Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy?"
9 Jézus így válaszolt: "Nem tizenkét órája van-e a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát,
10 de ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága."
11 Ezeket mondta nekik, és azután hozzátette: "Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem."
12 A tanítványok ezt felelték rá: "Uram, ha elaludt, meggyógyul."
13 Pedig Jézus a haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól.
14 Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: "Lázár meghalt,
15 és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá!"
16 Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele."

Jn 11, 1 A külső szituáció.

Jézus híradást kap arról, hogy egy ember, akinek a neve Lázár, betegen fekszik. A beteg nevének jelentése: „az, akinek Isten segít”. Rövidített formája Lázár. Bethánia a lakóhelye, nem egészen 3 km-re (15 stadion) Jeruzsálemtől. Testvérei Márta és Mária Jézus szűkebb baráti, illetve tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42; Jn 11:5). A későbbiek során Mária az az asszony, aki közvetlenül a kereszthalál előtt megkente Jézust (12:1kk.), amint a szöveg utal is rá (Jn 11:2). – Ezt a két asszonyt úgy mutatja be a szöveg, mint ismert, jelentős személyiségeket, annak ellenére, hogy az evangéliumban eddig nem említette őket. A testvérek üzenetének az a célja jóllehet egyenes beszéd formájában nincs róla szó, hogy Jézus jöjjön el a beteghez és gyógyítsa meg. Jézus az üzenetre rejtélyes, titokzatos mondattal válaszol. Jézus ugyanis látja a betegségnek azt a célját, amely az ember szeme előtt el van rejtve. Ismeri a földi események mennyei hátterét. A hé astheneia ouk estin pros thanaton pontos fordítását nem könnyű visszaadni. Az eredeti szöveg nemcsak a betegség jellegét határozza meg, hanem a betegség okára és céljára is utal egyszerre, amely nem a halál, hanem Isten dicsőségének megmutatkozása az embert teljes megsemmisüléssel fenyegető, pusztító erővel szemben. Az 1Jn 5:16–17-ben ugyanezt a kifejezést találjuk. A 2Kir 20:1; Péld 11:19 és 12:20 is az eis thanaton kifejezéssel él. A thanatos-t Jézus itt kettős értelemben használja. Azt jelzi, hogy ez a betegség nem válik a beteg életét egyszer s mindenkorra megszüntető tényezővé, örök halállá: Isten terve szerint más a rendeltetése. A fordításban a részlet tartalma a leghűségesebben így adható vissza: „ez a betegség nem válik örök halállá”, esetleg: „Ez a betegség nem a halál miatt való”. A betegség ugyanis halálos, a beteg halott lesz, mire megérkezik Jézus, viszont a halott nem marad a halálban. A halál ellenére való élet távlatát hirdeti itt meg az Élet Fejedelme. Kijelentése szerint Lázár betegsége nem lesz az életét örökre megszüntető eszközzé. Jézus kijelentése összecseng a 9:3-mal: a mondat második felét vö. Ézs 52:13 próféciájával. Jézus Lázár betegségét abban a nagy összefüggésben látja, amelyben helyes és teljes megvilágításba kerül az ember földi sorsának valamennyi részlete, az ő életútjának földi részlete is. Ez az esemény döntő jelentőségű a Fiú megdicsőítése, kereszthalála szempontjából (12:23; 13:31; 14:13). Jézus közvetlen, testvéri kapcsolatban volt a bethániai testvérekkel. Nem tartotta távol magától azokat, akik ragaszkodtak hozzá: szerette őket. Isten célja azon szeretetközösség helyreállítása, amelyet az ember bizalmatlansága rontott meg. Az ember azt várná, hogy Jézus azonnal felkerekedik, hogy megmentse barátját. Ehelyett két teljes napot várt a híradás után. A szöveg nem említi ugyan, de nyilván Isten útmutatására vár Jézus, mint ahogyan az előzőek során is (Jn 7:8), az első jeltől kezdve (Jn 2:1–12).

Jn 11, 7 Jézus párbeszéde tanítványaival.

Miután eltelt két nap, Jézus felszólítja tanítványait, hogy vele együtt menjenek át Júdeába. Indítványa nyugtalanságot idéz elő. A tanítványok jól tudják, hogy mivel járhat ez az út, és emlékeztetik rá a Mestert is (Jn 10:31; 8:59). Jézus válasza arra a biztonságra utal, amelyet az Atyajelent neki szolgálati ideje alatt. Palesztinai időbeosztás szerint a nap napkeltével kezdődik és napnyugtával végződik, s a nappalt osztják fel 12 órára. Tehát ha a nappal hosszabb, az órák is azok, ha rövidebb, az órák is azok, de a napnak mind a 12 órája világos. Jézus kijelentésével a szolgálatra kijelölt időszakra utal. Míg Jézus szolgálatának az ideje tart, amíg el nem végezte azt a munkát, amellyel az Atya megbízta, addig hiábavaló minden ellene irányuló, az életét veszélyeztető akció. Ahogyan nappal teljesen biztonságos a járás, úgy Jézus helyzete is biztonságos mindaddig, amíg le nem telik földi szolgálatának kimért ideje. Az Atya iránti feltétlen bizalom alapján készül Júdeába, nem a júdeai helyzetet mérlegelve. Az Atya ugyanis életveszélyes helyzetben is oltalmában tartja. Míg a 9. vers pozitív, a 10. vers negatív formában fejezi ki ugyanazt a gondolatot. Éjszaka az élet feltételei mások. A sötétség életveszélyes. Jézus számára azonban még nem érkezett el az idő. Még nem jött el megáldoztatásának órája. Miután tanítványai aggodalmát igyekszik eloszlatni, egy kis szünet után megismétli javaslatát úgy, hogy közli júdeai útjának konkrét célját. Az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6). A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll. A tanítványok nevelésének szerves része hitük erősítése. Az Isten iránt való feltétlen bizalom megerősítéséhez szolgáló alap Jézus készülőben lévő tette. Jézus kijelentése: „elmegyünk hozzá”, az első mozzanata annak a folyamatnak, amely a halálból való életet munkálja. Tamás, nevének jelentése szerint az „iker”, a tanítványok gondolatát fejezi ki, s a halott sorsában való osztozás perspektíváját látja maguk előtt Júdea tartományában. Nyilatkozata abban a helyzetben, amelyet az előzőek során ott tapasztalt, teljes mértékben érthető. Jézust Júdeában már az előzőek során is meg akarták kövezni. Ott rá a halál vár, s a Mester sorsában részesítik általában követőit is. Tamás a Mester sorsában való osztozásra szólítja fel a többieket. Az evangéliumban ez az egyetlen olyan hely, ahol szó van a tanítványok Jézusért való esetleges szenvedéséről. Tamás ezzel megszólaltatja azt a gondolatot, amelyről Jézus búcsúbeszédében tanítja őket. Jézus itt nem megy bele e téma elemzésébe.

2009. Február. 1.

Jn. 10. 31-42

31 Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék.
32 Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: "Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében: ezek közül melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?"
33 A zsidók így feleltek neki: "Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat."
34 Jézus így válaszolt: "Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?
35 Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni,
36 akkor, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, arról ti azt mondjátok: Káromlást szólsz, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?!
37 Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem;
38 de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában."
39 Ekkor ismét el akarták fogni, de ő kimenekült a kezük közül.
40 Jézus újra elment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol korábban János keresztelt, és ott tartózkodott.
41 Sokan mentek oda hozzá, és azt mondták, hogy János nem tett ugyan egyetlen csodát sem, de mindaz, amit János őróla mondott, igaz volt.
42 És ott sokan hittek benne.

Jn 10, 31 Isten Fia és Isten népe vitájának záró részlete.

Jézus kijelentésére ellenfelei nem érvekkel, hanem megkövezésével akarnak válaszolni, mivel azt istenkáromlásnak tartják (3Móz 24:16). Nem előszőr teszik ezt. Jézus szavának ugyanaz a hatása, mint a 8:58-ban. Ő azonban nyugodtan folytatja kijelentését. A megkövezési szándékot, a gyilkos indulatokat megfékezte, még újabb lehetőséget teremtett környezete tagjainak a megtérésre. Ahogyan a 8:13–20-ban, úgy itt is vita következik. Jézus első mondata világossá teszi a szituációt. Hármas érvvel igyekszik ellenfelei álláspontját megváltoztatni. Az Atyától való sok jótettre hivatkozik először, amely köztudott volt. A kala fogalmát tettekkel összefüggésben csak itt használja az evangélium szerzője, különben gyakori (Mt 5:16; 1Pt 2:12; 1Tim 5:10; 6:18 stb.). A jótettek esetében Jézus egyértelművé tette, hogy azok mögött az van, aki egyedül jó, vagyis az Isten (Lk 18:19). Ellenfelei kitartanak a maguk elgondolásai mellett. A második érv az Írásra, az Ószövetségre hivatkozik (Zsolt 82:6), amely szerint azok az emberek, akik Istentől egy speciális, tőle való feladatra nyertek felhatalmazást, isteni tekintéllyel rendelkeznek, pl. a bírói tisztben lévők Istent képviselik az emberek között, az igazságot érvényesítve (2Móz 21:1–6; 22:9–10). Aki az Úrral kapcsolatba került, az szentnek számít (2Móz 20:11; 3Móz 16:19; 2Krón 26:18; Jer 1:5). Jézus – mint szolgálatra felszentelt – egy az Atyával, vagyis az ő tekintélyének súlya van munkája mögött… Küldetése nyomán nemcsak az történik, hogy Isten szava hitelesen szólal meg a világban, hanem az is, hogy a világ Isten hatása alá kerül. Ellenfelei újra hallhatják, hogy helytelen az Isten Fiához való viszonyuk. Jézus ugyanis nem maga teszi Isten Fiává magát, hanem eleve az, amint tettei jelzik, kijelentése megvilágítja és szentsége megerősíti. A Fiú küldetése az, amely az Atya rendelkezése alapján való harmadik érvként szólal meg. Ha már egy emberre is érvényes bizonyos megszorításokkal és egy bizonyos funkció gyakorlása közben az Isten meghatározás (Zsolt 82:6), akkor a minore ad maius mennyivel inkább érvényes Jézus esetében, akinek a funkciója teljesen az Atya akaratán alapszik, személye vele egy, tettei vele összhangban vannak: A látványos csodák, a meggyőző szó és Jézus egész földi munkája túlmutat önmagán; bizonyság arról, hogy általa Isten Fia jelent meg emberként a földön. Itt a tettekre való hivatkozással Jézus egész kijelentő munkájára hivatkozik, amely az Atyával való teljes egységének bizonysága. Az ő tettei ugyanis nem szenzációs ritkaságok, hanem Isten országának a jelei, amelyek magára Istenre mutatnak. Ellenfelei letartóztatási szándéka azonban – amely újra ismétlődött – nem járt sikerrel. Jézustól senki nem veheti el az életét. Kiment ellenfelei kezéből, vagyis ártalmatlanná tette az ellene irányuló akciót (Jn 12:23). A veszélyes helyzetnek ura. Csendben elvonult, hogy felkészüljön a végső harcra. Isten jelenlétéből Jézus messiási munkája során rendszeresen az emberek közé ment, hogy őt megjelenítse köztük, s az emberek társaságából Isten közelségébe, hogy erőt merítsen a további küzdelemhez. Az a hely, amit felkeresett, nagyon jelentős, ugyanis ez az, ahol Keresztelő János és ő maga is keresztelt. Ezen a helyen nyerte el a megerősítést küldetéséhez. A végső nagy harc előtt csendben akart lenni, visszavonultan készülve arra, ami rá vár. Mint ahogyan egykor Jákób (1Móz 35:1–5), úgy Jézus is oda megy vissza, ahol Isten megerősítést jelentő szava egykor elhangzott (Jn 1:29). János a Jézusra vonatkozó kijelentést megvilágította, jelezve az ígéret beteljesedését (Jn 1:15.16). Sokan adtak hangot annak, hogy János ugyan csodát nem tett, de mindaz, amit Jézusról mondott, beteljesedett. A hiteles szó nyomán hittek. abban, akiről ő bizonyságot tett.

2009. Január. 31

Jn. 10. 22-30

22 Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt.
23 Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt.
24 Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: "Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!"
25 Jézus így válaszolt nekik: "Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem,
26 de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.
27 Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.
28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.
29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.
30 Én és az Atya egy vagyunk."

Jn 10, 22 chanukka).

A lombsátrak ünnepe után három hónappal ünnepelték Izráelben ezt az ünnepet, kb. a mi decemberünknek megfelelő Kiszlév hónap 25-étől nyolc napon át, örömmel és hálaadással annak emlékére, hogy Makkabeus Júdás az Antiochus Epiphanes (Kr. e. 175–163) által megszentségtelenített templomot megtisztította és Kr. e. 165. Kiszlév (dec.) 25-én újból felszentelte (1Makk 4:47–58). Az evangélista az évszakot is meghatározta, így pontosítva az esemény időpontját. A téli napforduló után néhány nappal Jézus a templom egyik jól ismert részén sétált. Salamon oszlopcsarnoka a templom keleti oldalán feküdt szemben az oltárral, mint fedett épület télen védelmet jelentett a hideg keleti szél ellen. Csupán ezt a részt nem építették újra, fel. Iosephus szerint (Ios. ant. XX 9,7) még Salamon korából származik. Később ez lett a keresztyének „gyülekezeti” terme (ApCsel 3:11; 5:12). Az ünnepet egyébként gyakran mint a fénynek vagy világosságnak az ünnepét is említették, ugyanis nemcsak a templomot világították ki ekkor, hanem minden zsidó házat is, és ezt a szokást mind a mai napig megtartották. A fény kettős jelentésű. Emlékeztet arra, hogy Izráel visszanyerte szabadságát, és emlékeztet egy nagyon régi legendára, amely szerint csak egyetlen kis edény maradt meg tiszta olajjal a lámpák számára. Ez a korsó sértetlen volt és még mindig a főpapi pecséttel volt lezárva. Az olaj csak annyi volt, hogy rendes körülmények között egy napig éghettek vele a lámpák, mégis kitartott ekkor nyolc napig, egészen addig, amíg az új olajat az előírás szerint előkészítették és felszentelték. A visszanyert szabadságra való emlékezés a csodálatosan nyert világosságra való emlékezéssel párosult, amikor Jézus kijelenti, hogy ő a világ világossága. Ezzel azt mondja, hogy egyedül ő képes az embereket úgy megvilágosítani, hogy felismerjék Istent, azt, aki jelen van köztük. – Jézust egyenes, nyílt, világos válaszadásra szólítják fel környezetének tagjai. A parrésia ellentéte a paroimiának. A Messiás-kérdést illetően azért vádolja Jézust ez a felszólítás, mert még mindig bizonytalanságban vannak. Nem önmagukban, hanem a kijelentőben van a hiba. Jézus elhárítja magától ezt a vádat és arra emlékezteti őket, ami korábban történt. Eddig sem a kijelentés hiányzott, hanem a kijelentés befogadására való készség. Ennek elmulasztása az oka a bizonytalanságnak. A mulasztás nem Jézus, hanem ellenfelei részéről történt. Nem a kijelentés hiánya, hanem a hit hiánya a bizonytalanság oka. Jézus emellett rámutat a szavakon túl a mellette szóló tettekre (Jn 4:26; 9:37). Az Írást ismerő népnek a tettek alapján (Ézs 35:5.6) tudnia kellett, hogy a vakok szemeinek megnyílása, a süketek füleinek megnyitása, a sánták meggyógyítása a Messiásról tesznek bizonyságot, az üdvösség korának eljöveteléről. Jézusnak az Atya nevében véghezvitt tettei egyértelműen hirdetik, hogy benne a megígért Messiás jelent meg. Jézustól környezetének tagjait a hitetlenség zárja el, az idegen szellemiség hatása. Az ellenség elvakító, megbénító hatalma csak a Jézus iránt való feltétlen bizalom hatására semmisül meg. A gazdacsere jelenti azt a döntő eseményt, amely alapján az ember annak látja Krisztust, aki valójában: a Messiásnak. Jézus a diagnózist azért állapítja meg még egyszer, hogy a terápiát alkalmazza. Ellenfelei kételkedésének az az oka, hogy még mindig amellett vannak, aki Istennek és embernek egyaránt ellensége. A Jézussal szemben tanúsított bizalmatlanság elzár a benne adott áldásoktól. Az ellenség táborához és a hozzá való tartozásnak jelei és következményei vannak. Aki Jézushoz tartozik, az figyel rá, hallgat rá, közösségben van vele, követi őt. Ő nekik ígéri az örök életet, az Istennel való életközösséget, egy értelmes, tartalmas életet, védelmet mindenféle ellenséggel szemben. Soha el nem vesznek, vég nélküli életben részesülnek és oltalmat, biztonságot nyernek. Aki Krisztus kezébe tette az életét, az mindennel és mindenkivel szemben biztonságban van. Ez nem jelenti azt, hogy mentesülne a földi léthez hozzátartozó nyomorúságoktól, amelyek a betegség, szenvedés, halál, azonban az élet árnyoldalait és a földi lét végét is abban a reménységben élheti át az ember, hogy Krisztus vele van, és az Atya erős karjai közül senki sem veheti ki: védelemben, oltalomban részesül. Krisztus mögött és Krisztusban az Atya van jelen. Kijelentése itt is mint ahogyan egész földi munkája során túlmutat önmagán. Krisztus az Atya mindenre kiterjedő hatalmát és mindenek fölötti nagyságát hirdeti. Senki sincs, aki képes lenne fölébe kerekedni. A Fiú és az Atya tökéletes egységben, teljes harmóniában van, semmi és senki nem választja el őket egymástól. Köztük a szeretetközösség zavartalan. Az egység titka a szeretet érvényesülése. A szeretet az a kötelék, amely egyesít, összhangot teremt, egyetértést munkál. Ez a szeretet a tökéletes engedelmesség motorja. Jézus egysége az Atyával a tökéletes szereteten és tökéletes engedelmességen alapul. Egy volt az Atyával, mert szerette, engedelmeskedett neki, és eljött a világba, hogy bennünket a magáévá tegyen, azzá, ami kezdetben voltunk és általa lehetünk: Isten gyermekeivé. Az Atya és Fiú egysége hármas egység: az akarat, a munka és a lényeg egysége, amely alapjává lett az Isten és ember egységre jutásának.

2009. Január. 30

Jn. 10. 1-21

1 "Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló;
2 de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.
3 Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti.
4 Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.
5 Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik."
6 Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit jelent, amit mondott nekik.
7 Jézus tehát így szólt hozzájuk: "Bizony, bizony, mondom néktek: én vagyok a juhok ajtaja.
8 Aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk.
9 Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.
10 A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek."
11 "Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.
12 Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és elszéleszti őket.
13 A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal.
14 Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem,
15 ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért.
16 Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.
17 Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem.
18 Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól."
19 Ismét meghasonlás támadt a zsidók között e beszédek miatt.
20 Sokan így szóltak közülük: "Ördög van benne, és őrjöng: mit hallgatok rá?"
21 Mások ezt mondták: "Nem megszállott ember beszédei ezek. Vajon meg tudja-e nyitni az ördög a vakok szemét?"

Jn 10, 1 A példázat.

Ünnepélyes kettős „ámen” vezeti be a jó pásztorról szóló tanítást. Jézus ezzel hangsúlyozza beszéde jelentőségét. A példázat a palesztinai viszonyokat tükrözi. Az akol a házat kőkerítéssel bekerített udvar, ahová éjszakára a juhokat beterelték. A tolvaj nem férhetett hozzá könnyen a juhokhoz. A pásztor naponta kivitte a legelőre a nyájat. Ő szabadon jár ki-be az ajtón – ez is mutatja, hogy pásztor. Az őr is ismeri. A pásztor a nyáj előtt ment, nem maga előtt hajtotta. A juhok követték őt, mert ismerték a hangját. Idegen után nem mentek. Jézus rejtett beszéd formájában tanított, a farizeusok nem értették meg, amit mondani akart. A paroimia (= logos apokryphos) rejtett beszéd, példázat. Jézus a példázat által megvilágítja népéhez való viszonyát és szól ellenfeleinek a néppel való kapcsolatáról. A tiszta szándék és a népe javát szolgáló tettek alapján ragaszkodás, bizalom jellemzi ezt a viszonyt. Ennek az ellenkezője érvényes ellenfeleire. Elvakultságuk azonban akadályozza őket abban, hogy megértsék a példázatot. A fölényesség és hamis öntudat akadálya Jézus kijelentése megértésének.

Jn 10, 7 A jó pásztor életét adja a juhokért.

Újra kettős „ámen” vezeti be Jézus beszédét, amelyben megvilágítja a példázat képes kifejezéseit. Az ajtó és a pásztor képét egyaránt a maga személyéré vonatkoztatja. Ünnepélyes formában tanít küldetéséről és annak jelentőségéről népe számára. Arról szól, hogy népe javát jelentő szolgálathoz általa vezet az út. Aki nem a vele való kapcsolat és felhatalmazás alapján akar a néphez közelíteni, az ártalmára van annak, és eredménytelen az akciója. Jézus azonban nemcsak a juhokhoz vezető lehetőséget biztosítja, hanem az Atyával való kapcsolatot, az élethez vezető lehetőséget is. Ő az, aki nemcsak valódi szolgákat ad népének, hanem az élet feltételét, lehetőségét ajándékozza nekik. Ószövetségi képekkel fejezi ki küldetése jelentőségét és célját (Zsolt 118:20). Ő a nép megtartója, aki védelmet, biztonságot, szabadságot jelent számukra. A gyülekezetnek Krisztus biztosítja az üdvösséget, Ő az élet erőinek közvetítője. Ellenfelei célja a nép életének pusztítása, megsemmisítése. Az ellenség nemcsak kárt okoz, hanem az életet is veszélyezteti. Jézus eljövetelének célja az élet ajándéka, ami nem csupán a puszta létet jelenti, hanem ezzel együtt mindazt, ami azt boldoggá és kellemessé teszi. Ő, aki út a juhokhoz, út a juhok számára is az értelmes, tartalmas, boldog, örök élethez. A 11. verssel változik a kép. Itt éri el Jézus kijelentése a csúcspontját, és a képes beszéd valóságról szóló beszéddé lesz. Ő ugyanis az a pásztor, a jó pásztor, aki modellje mindazoknak, akik erre a tisztre nyernek elhívást. A legnagyobb áldozatra is kész a juhokért: életét adja értük. Ebben teljesedik ki az Atyától kapott küldetése (Ám 3:12; 2Móz 22:12; 1Sám 17:34–36; Ézs 31:4). A béres és minden más szolga, aki úgy dolgozik a nyáj körül, hogy nem tartoznak hozzá a juhok, amikor veszélyt lát, nem értük küzd, hanem a maga életét menti. A béres nem hoz áldozatot azért, hogy a juhokat megmentse, nem veszi fel a harcot az ellenséggel, hanem csak magára gondol, a nyáj pedig prédává lesz (Zak 11:6). A béres nem a juhokkal törődik, hanem magával és a haszonnal. Hiányzik belőle az, ami a pásztort pásztorrá teszi: a minden áldozatra kész szeretet. Dolgozik bérért, de semmit nem kockáztat a juhokért. Mielőtt Jézus tanításának ezt a gondolati egységét lezárná, megismétli és ezzel hangsúlyossá teszi azt a kijelentést, amely az ő páratlanjelentőségét tolmácsolja népe számára. Az agathos fogalma helyett a pásztor jelzőjeként a kalos fogalmát használja. Ez azt jelenti, hogy ő az a pásztor, aki nemcsak olyan értelemben jó, hogy erkölcsileg feddhetetlen, hanem azzal a tulajdonsággal is rendelkezik, ami őt vonzóvá, megnyerővé teszi. A jó pásztor nem riasztja, hanem vonzza a maga személyi adottságaival a juhokat. Egzisztenciális közösségben, személyes kapcsolatban van velük. Együtt él velük. Azt a kapcsolatot éli meg a földön az emberekkel, amelyet a mennyei Atyával él át. Az Atya egzisztenciális közösségben van a kijelentő Úrral és ő ugyanúgy az Atyával. Az ismeret tartalma bensőséges életközösséget, elszakíthatatlan kapcsolatot jelent, melyben mindkét fél kölcsönösen megtalálja örömét és boldogságát. Jézus kijelenti, hogy a legnagyobb áldozatra kész népéért. A nyájat két veszedelem fenyegeti. Az egyik a külső ellenség: a ragadozó farkasok; a másik a belső ellenség: azok, akik körülte vannak, de nem pásztori lelkülettel forgolódnak a béresek.

Jn 10, 16 És lesz egy nyáj és egy pásztor.

Jézus meghirdeti az ígéretes, reményteljes jövőt minden nép számára. Akkor, amikor még népe tagjaival is vitában van, látja és láttatja azt a jövőt, amikor nemcsak népe, hanem a népek is, és nemcsak a népek fiai, hanem népe tagjai is egymásra találnak és vele együtt lesznek. Jézus a népek körében megszólaló evangéliumi munkáról és annak ígéretes kiteljesedéséről és beteljesedéséről, a próféciák valóra válásáról (Ézs 42:6; 49:6; 58:8) rendkívül röviden, tömören, de nagyon nagy távlatot mutatva szól. Munkája, amelyet küldetése szerint Izráel körében végez (Mt 10:5–6; 15:24), a népek körében folytatódik (Mk 16:15; Mt 28:19), és eredményes lesz (Mt 8:11; Lk 13:28). Jézus Krisztus fősége alatt végül az egész világ minden népének különböző fajtái egyesülnek. Nyilvánvalóvá válik, hogy – jóllehet az üdvösség Izráelből támad – az üdvözítő nemcsak Izráelé, hanem minden népé. Jézus a világ megváltója (Jn 4:42; Ez 37:22–24; 34:23; Hós 1:11; Mik 2:12; Ef 2:14–22; 4:4–6; Jn 17:11.21–23).

Jn 10, 17 Az Atya szeretete és a Fiú engedelmessége.

Jézus egész élete az Atya útmutatása szerint alakult. Készségesen magáévá tette az Atya tervét, és önként vállalta annak teljesítését akkor is, ha ez az életébe került. Hatalma van arra, hogy rendelkezzék önmagával. Ezt a lehetőséget azonban ő nem arra használja, hogy elszakítsa magát tőle, hanem arra, hogy teljesítse akaratát. Jézus önként vállalja élete feláldozását a világért, és megjövendöli, hogy a hatalma kiterjed az életre és halálra egyaránt. Az élet erői és a halál erői felett egyaránt rendelkezik. Az élet szabad döntésén alapuló feláldozását újra az élete felvétele követi. Jézus hatalmával nem úgy él, ahogy neki tetszik; hanem úgy, ahogy az összhangban van az Atya tetszésével. Hatalmával úgy él, ahogy az Atya kívánja. Isten Fiának lenni hallatlan nagy lehetőség és végtelen nagy felelősség. A legnagyobb kiváltság Jézus esetében a legnagyobb áldozat vállalásával párosul: önkéntes engedelmesség az Atya iránt a teljes bizalom jegyében. Jézus ismételten hangsúlyozza, hogy a halált önként vállalta. Számára ez nem a vereség jele, hanem a győzelemé, nem olyan háló, amelyből nem tudott kiszabadulni, nem olyan zsákutca, amelyből nincs kiút, hanem olyan áldozat, amely alapján szabadok lehetnek azok, akiket egész életükben a halálfélelem gyötör, jel a halálon át vezető életre. Jézus nem elvesztette a maga életét, hanem önként adta oda. Önként vette magára a keresztet, hogy annak átkától megszabadítsa az embert. Ez volt az Atya akarata a Fiú számára. Ezt a Fiú teljesítette, mert hatalmát az Isten és az emberek iránti szeretet motiválta. Az igazi engedelmesség, amely a teremtett világ javát szolgálja, szeretetből születik. A szeretet indítására működő hatalom életet jelent minden embernek.

Jn 10, 19 Megszállott vagy Isten Fia?

Azok az emberek, akik Jézus körül voltak mint ahogyan az ember általában, mindig kétféleképpen válaszoltak Jézus kijelentésére. Az egyik rész úgy gondolja: megszállott, elment az esze. A másik rész Isten Fiának tartja. Jézus jelet és kijelentést ad. A személyét illető döntést senki nem kerülheti ki. Akik ellene döntenek, elzárják magukat tettei, szavai mérlegelése és hatása alól, akik mellette döntenek, tetteire hivatkoznak. Jézus tettei jelzik mennyei eredetét, igazolják azokat, akik mellette döntöttek. Isten jelekkel tett bizonyságot az egyszülött Fiú mellett.

2009. Január. 29

Jn. 9. 35-41

35 Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: "Hiszel te az Emberfiában?"
36 Ő így válaszolt: "Ki az, Uram, hogy higgyek benne?"
37 Jézus így felelt neki: "Látod őt, és aki veled beszél, ő az."
38 Erre az ember így szólt: "Hiszek, Uram." És leborulva imádta őt.
39 Jézus pedig ezt mondta: "Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek."
40 Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: "Talán mi is vakok vagyunk?"
41 Jézus ezt mondta nekik: "Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök."

Jn 9, 35 Jézus pártfogásába veszi a kitaszított embert.

Krysostomos (meghalt 407), a híres konstantinápolyi pátriárka ezt mondta: „A zsidók kitaszították őt a templomból, de a templom Ura megkereste és megtalálta.” Jézus soha nem hagy senkit cserben, aki róla bizonyságot tesz, aki az igazságot minden körülmény között, ha kell, mindenkivel szemben vállalja. A meggyógyult ember nem maradt egyedül. Jézus kérdéssel indítja a beszélgetést. Egyenes, személyes, lényeget érintő a kérdés. Ugyanilyen a válasz. Őszinte, világos, tiszta beszéd, amely az ismeret hiányát nem leplezi. Ez a párbeszéd annak a jele, hogy a Jézus személyére vonatkozó hiányos ismeret teljessé lehet, és a munkája nyomán megszületett benyomás öntudatos, szilárd hitté lehet, ha az emberben megvan a készség arra, hogy figyeljen a kijelentő Úrra és bizalommal fogadja szavát. Jézus nem az Emberfiára vonatkozó elméleteket közli, hanem önmagára mutat. Ő az, aki beteljesítette Isten ígéreteit és hitelesen szól róla. Ő az, aki emberi módon az élő Istent hozza közel az emberhez. A meggyógyult ember hittel válaszol a vele beszélő Úr kijelentésére, és Istenként tiszteli őt. Jézus csodája kettős. A vak szeme ugyanis nemcsak annyit lát az életből és Jézusból, amit egy egészséges szemmel rendelkező ember láthat, hanem annál lényegesen többet. Látja Jézusban a Messiást, az emberben az Istent. Jézus a mögötte lévő tapasztalatot tömören összegzi. Azért jött a világba, hogy az ítélet végbemenjen: akik nem látnak, látást nyerjenek, akik látnak, vakok legyenek. Hogy ki melyik csoportba tartozik, attól függ, hogy mit válaszol Jézus kijelentésére, megszólító szavára. A vak is csak akkor lát, ha Jézus kijelentését hittel fogadja, a látó pedig csak akkor lesz vakká, ha a szeme láttára és füle hallatára zajló eseményekre, a kijelentő Jézus hitre szólító szavára elutasítással válaszol. A kegyelem ítéletté válik, ha az ember nem él vele. Jézus hitre szólít, hogy látást adjon. A farizeusok találva érzik magukat Jézus szava nyomán. Jézus a kérdésükre adott válaszában érzékelteti velük, hogy a gyógyulás az ő esetükben is azzal kezdődne, ha felismernék tényleges helyzetüket, és készek lennének változtatni azon. Áltatják ömagukat, így mozdíthatatlanok, gyógyíthatatlanok, azaz a bűnük megmarad. Bűnbocsánatot az nyerhet, aki elfogadja. Az önteltség, a gőg vakká tesz, akadályozza a tiszta látást. Jézus a kérdező farizeusok konkrét tapasztalatát összegzi, és annak értékelését adja az ő esetükre nézve.

2009. Január. 28

Jn. 9. 13-34

13 Ezt a nemrég még vak embert a farizeusok elé vezették.
14 Az a nap pedig, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta a szemét, szombat volt.
15 Ekkor a farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: "Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok."
16 Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: "Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot." Mások így szóltak: "Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?" És meghasonlás támadt köztük.
17 Ezért ismét a vakhoz fordultak: "Te mit mondasz őróla, hogy megnyitotta szemedet?" Ő azt mondta, hogy próféta.
18 A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit,
19 és meg nem kérdezték tőlük: "A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát?"
20 Szülei pedig így válaszoltak: "Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született,
21 de hogy most mimódon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról."
22 Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából.
23 Ezért mondták a szülei: "Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg."
24 Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és ezt mondták neki: "Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös."
25 Erre ő így válaszolt: "Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok."
26 Ekkor megkérdezték tőle: "Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet?"
27 Ő így válaszolt: "Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?"
28 Megszidták, és ezt mondták: "Te vagy az ő tanítványa, mi a Mózes tanítványai vagyunk.
29 Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való."
30 Az ember így válaszolt nekik: "Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet.
31 Tudjuk, hogy az Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja.
32 Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét.
33 Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni."
34 Erre így feleltek neki: "Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket?" És kiközösítették.

Jn 9, 13 A meggyógyult ember és szülei kihallgatása.

A helyzet azonnal kiéleződik, amint a farizeusok tudomására jut a gyógyítás. Őket elsősorban nem Jézus gyógyítási csodája érdekli, hanem sokkal inkább a szombat törvény megszegése. A gyógyítás történetéről ezért azt kérdezik meg, aki vak volt, és most lát. Az kétségtelen, hogy a korabeli szombat törvényt Jézus megsértette, mert sarat készített, s ezzel munkát végzett. Gyógyított, és ezt csak életmentés alkalmával lehetett megtenni. A vak szemét megkente, az általa nyállal elkészített masszával, ami szintén sértette előírásukat. Jézus mint a törvény Ura azonban szuverén Úr, és az ő előírásaikat más esetben is félretette azért; hogy valóban az embereknek szolgáljon. A meggyógyított bizonyságtétele kettős hatást ér el a farizeusok körében. Vannak, akik kitartanak amellett, hogy Jézus bűnös, mert megszegte a törvényt: csak ennyit látnak meg abból, ami történt. Vannak, akik számára a gyógyítás Jézus isteni eredetének, küldetésének legitimitását bizonyítja. Bűnös ember nem képes a vakok szemeit meggyógyítani. Vannak, akik helyes következtetésre jutnak Jézus tette, Jézus munkája nyomán. A meggyógyított prófétának tartja őt, vagyis pozitívan értékeli, Isten küldötteinek a sorába tartozónak tartja. A próféták gyakran adtak csodálatos jelt arról, hogy Isten ereje nyilvánul meg általuk (2Móz 4:1–17; 1Kir 18). A hittapasztalat alapján megfogalmazott bizonyságtétel Isten munkájáról szól akkor is, ha nem a szakértők pontos teológiai téziseit alkalmazza. Jézus személyét megbecsüli akkor is, ha nincs kellő ismerete ahhoz, hogy pontos, teológiailag helyes meghatározást adjon róla. A zsidók hitetlensége megdöbbentő: nem hiszik, hogy vak volt az, aki most lát és gyógyulásának történetéről számolt be előttük. Ezért előhívatták a vak szüleit is, hogy kihallgassák őket. A szív keménysége, a tradícióhoz való merev ragaszkodás, a kellő rugalmasság hiánya akadály az élő Isten felismerésében és jó munkája helyes értékelésében. A rosszindulat vakká tesz, a szeretet láttatja meg a valóságot. A vak szülei nem a farizeusok oldalán állnak, azonban ők nem voltak szemtanúi fiuk gyógyításának, így csak azt tudják ők is, amit elmondott. Mindenesetre azt tanúsítják, hogy az ő fiukról van szó, és azt is, hogy vak volt, most pedig lát, de hogy ez hogyan történt, arról nem tudnak. A szülők a fiúra mutatnak, mint aki elég érett már ahhoz, hogy hitelesnek számítson a beszámolója. A szülők vallomását a farizeusoktól való félelem motiválja, bár az igazságot így sem hallgatták el. Féltek attól, hogy kizárják őket a zsinagógából, vagyis elzárják az Isten tiszteletének lehetőségeitől (Ezsd 10:8). Ezért térnek ki a további kérdések elől, bár a tényeket nem hallgatták el. Ezek a tények nem igazolják a farizeusok feltételezéseit, a valóság Jézus mellett szól.

Jn 9, 24 A meggyógyított ember újabb kihallgatása és kiközösítése.

A farizeusok az újabb kihallgatással valamilyen terhelő adatot igyekeznek nyerni, aminek segítségével az igazságot el lehetne hallgattatni. A lelki, szellemi terror eszközével igyekeznek nyomást gyakorolni a meggyógyult emberre. Megesketik, hogy álljon az igazság oldalára (Józs 7:19), ami természetesen nem lehet más, mint az, hogy egyetért az ő véleményükkel, amely Jézust elmarasztalja. A maguk oldalára akarják állítani őt, hiszen meggyőződésük szerint egyedül ők vannak a helyes ismeret birtokában. Jézus, mivel a szombat törvényt megszegte, bűnös: ki van zárva, hogy egy bűnösnek legyen hatalma ahhoz, hogy csodát tegyen. Az ószövetségi gondolkodás szerint Isten a bűnös imádságát nem hallgatja meg (Jób 27:9; Zsolt 27:9; Ézs 1:15; Ez 8:18), viszont az igazak könyörgését meghallgatja (Zsolt 34:16; 145:19; Péld 15:29). A meggyógyult ember felelete rendkívül ügyes. Ő nincs abban a helyzetben, hogy a törvény kazuisztikus bonyolult magyarázatának valamennyi részletét ismerje, átlássa, e tekintetben éppen ezért nem tud nyilatkozni Jézus bűnös voltát illetően. Egyet azonban tud, és ez számára döntő dolog, a legfontosabb ismeret: „vak voltam és most látok”. Ez a letagadhatatlan tény és az egyetlen igazság. A vak ember a saját maga egzisztenciájában élte át azt a mélyre ható változást, amit a Jézussal való találkozás jelent. Ezzel a nyilatkozatával, amellyel szilárdan állást foglalt az igazság mellett, teljesítette a farizeusok kérését: dicsőséget adott az Istennek. A gyógyulás tény. Ennek alapján a farizeusi álláspontnak is el kellene mozdulni a holtpontról. Ők azonban tovább kérdeznek. Ugyanazt kérdezik. Isten népének tagjai nem az igazságot keresik, hanem támpontokat a maguk igazolására. Ez az egyszerű ember elég okos ahhoz, hogy nem ismétli meg korábbi elbeszélését, nehogy beleköthessenek, ha valamit esetleg nem pontosan ismétel, csupán hivatkozik, utal arra, amit korábban már hallottak. Kérdez ő is. A kérdése eszméltet, és megerősíti az ő pozitív állásfoglalását Jézus mellett. A farizeusokat felháborítja kérdése. Tiltakoznak és érzékeltetik a különbséget, ami köztük van. A meggyógyult Jézus tanítványa, ők Mózesé. Mózes tekintélyét elismerik, Jézusét nem. Az ő ismereteiket tekintik Isten követei abszolút mércéjének, pedig az meglehetősen hiányos. A hiányos ismeretek abszolutizálása akadálya a helyes és teljes ismeret megszerzésének. Jézus személyéről való hiányos ismereteik nem arra indítják a farizeusokat, hogy kiegészítsék azokat, hanem arra, hogy elzárkózzanak tőle. A kihallgatás során egyre világosabbá válik, hogy a meggyógyított ember nemcsak lát, hanem át is lát rosszindulatú, Jézust mindenáron elmarasztalni igyekvő, a maguk helytelen koncepcióját védő kérdéseiken. Ismereteik hiányossága miatt elmarasztalja őket, és a kihallgatás kezdetén előadott tételükre eszméltetve ismétli meg azt a tényt, ami csodálatos, ami Isten rendkívüli tette Jézus által, amellyel őt igazolja: Egy születésétől fogva vak ember szemét megnyitotta. Isten van vele, azért képes rendkívüli tettekre, a reménytelen helyzetben lévő ember sorsának megváltoztatására. – A vak ember Jézus tette nyomán lát és láttatni igyekszik a valóságot, az igazságot. – Nem bűnös az, akit ők annak tartanak; valóság az, amit kétségbe vonnak: az igazság az, ami és aki ellen tiltakoznak. – Mivel a kihallgatás nem azt az eredményt hozta, amit vártak; mivel koncepciójukat a megidézett tanú nem igazolta, sőt őket marasztalta el jogosan, bűnösnek nyilvánítva őt, sértve érezve magukat, kirekesztették, kizárták őt a vallási közösségből. Megsértődni az igaz szó miatt, a hatalom eszközével elnémítani az igazságot, és lehetetlen, nehéz helyzetbe hozni azt, aki annak hangot ad, ez az, ami itt történt Mózesre és a törvényre való hivatkozás alapján. Isten népének vezetői kivetették a gyülekezetből azt, aki bizonyságot tett Jézus cselekedetéről.

2009. Január. 27

Jn. 9. 1-12

1 Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert.
2 Tanítványai megkérdezték tőle: "Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?"
3 Jézus így válaszolt: "Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.
4 Nekünk - amíg nappal van - annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.
5 Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok."
6 Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire,
7 majd így szólt hozzá: "Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában" - ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.
8 A szomszédok pedig, és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: "Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni?"
9 Egyesek azt mondták, hogy ez az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá. De ő kijelentette: "Én vagyok az."
10 Erre ezt kérdezték tőle: "Akkor hogyan nyílt meg a szemed?"
11 Ő így válaszolt: "Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg. Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok."
12 Megkérdezték tőle: "Hol van ő?" "Nem tudom" - felelte.

Jn 9, 1 A vakon született meggyógyítása.

A csoda bevezetése pontosabb időmeghatározást nem tartalmaz. Tipikus átvezető, bevezető formulával kezdődik az esemény elbeszélése (Mk 2:14; 1:16; 2:23; Mt 9:27). Minden lényegtelen körülményt mellőzve arra irányítja figyelmünket, ami fontos. Ez az egyetlen olyan csoda az evangéliumban, amelynek a szereplője születésétől fogva hordozta nyomorúságát. Az ApCsel-ben még két esetről tudunk (ApCsel 3:2; 14:8). A vak megpillantása indítja el a párbeszédet Jézus és tanítványai között. Kérdésük koruk általános felfogását tükrözi, amely szerint a betegség egy sajátos bűn büntetése (2Móz 20:5; 5Móz 5:9). Jézus elutasítja a bűn és betegség kérdésének a korában elterjedt megítélését. Egyáltalán nem megy bele a bűn és betegség összefüggése bonyolult kérdésének megvilágításába. Mindenesetre azt világossá teszi, hogy van ártatlanul vállalt és viselt szenvedés is. A szenvedés és a bűn összefüggésének a szimplifikáló megítélése nem járható út. Már az Ószövetség emberei is tudták, hogy más az elmélet és az élet. A szenvedés, az emberi nyomorúság nyilvánvalóvá teheti Isten munkáját. Jézus, amikor a különböző nyomorúságokban szenvedő embert látta, megkönyörült rajta és orvosolta baját. Amikor az éhező sokaságot látta, megelégítette őket (Jn 6), amikor a leprással találkozott, megtisztította (Mk 1:41). Népe olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok (Mk 6:34): Minden emberi nyomorúság kihívás annak a megszüntetéséért tett lépésekre. A csoda az irgalmas Isten szeretetének jele, aki megváltoztatja a segítségre szoruló ember helyzetét. Küldetésükről szól, feladatukról beszél, amelyet az Atya megbízása alapján kell teljesíteni addig, amíg az arra kiszabott idő tart. Jézus küldetésének tartalma és ideje egyaránt annak hatalmában van, akitől megbízatását kapta. A nappal a munkálkodásra szánt idő, a lehetőségek alkalma. Az éjszaka, amely követi a nappalt, határt szab a munkálkodásra adott alkalomnak. Jézus a küldetése teljesítésére adott alkalmat értékeli és használja ki. Jelenléte életet jelentő áldás a világ számára. Küldetése sokkal nagyobb körnek szól, mint amennyi abból látható. A gyógyítás az ókori szokásnak megfelelően történik. Jézus a nyálat gyógyító munkája során még egy esetben alkalmazza (Mk 7:33) az evangéliumi bizonyságtétel szerint. A nyálnak az ókorban gyógyító erőt tulajdonítottak. A római történetíró, Tacitus, Vespasianus (Kr. u. 9–79.) császárról jegyzett fel két hasonló esetet. Egy vak és egy beteg kezű ember gyógyult meg ily módon (Tacitus, Hist. 4:81). Jézus gyógyítási eljárásával megszegi a szombatot, mert sarat készít, ami tiltott a törvény szerint. A vak szemére helyezte, és elküldte a Siloám tavához, hogy mosakodjon meg. Ez voltaképpen egy több tóból álló vízgyűjtő, amelyet Gihon forrása (Mária-forrás) táplál. A vak számára az elküldés volt a hit próbája (2Kir 5:10–14). A Siloám neve eredetileg: „vízvezeték”, „kiömlés”. Az evangélista a szó (sáláh) passzívumi participiumának a jelentését veszi, ami azt jelenti: „küldött”, ezzel utalva Jézus messiási küldetésére, aki úgy van ott népe körében és úgy munkálkodik, mint Isten küldötte. Az ő küldetése nyomán gyógyul meg a beteg. A vakon született engedelmeskedett Jézus szavának, és úgy tért vissza az elküldő szavának teljesítése után, mint aki látott. Jézus útmutatásának teljesítése gyógyulást jelent. Érthetetlen csoda történt. Jézus gyógyító ereje isteni küldetésének jeleként a vakon született ember szemeit megnyitotta annak bizonyságául, hogy ő a világ világossága, az irgalmas Isten küldötte. A hirtelen bekövetkezett gyógyulás nagy csodálkozást szül. Szomszédok, ismerősök hinni sem akarják a dolgot. A csoda a vak ismerősei körében hihetetlennek tűnik. Némelyek mindenképpen racionális síkra terelve a dolgot, megpróbálják kétségbe vonni, hogy a vak személye azonos a meggyógyított ember személyével. Ő azonban nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy ő volt az általuk ismert vak, hanem azt is, hogy Jézus hogyan gyógyította meg. A meggyógyult ember hitelesen szól Jézus tettéről, arról azonban nem tud felvilágosítást adni, hogy hol van a csodálatos orvos.

2009. Január. 26

Jn. 8. 48-59

48 Azután így szóltak hozzá a zsidók: "Vajon nem jól mondjuk, hogy samáriai vagy te, és ördög van benned?"
49 Jézus így válaszolt: "Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az én Atyámat, ti pedig gyaláztok engem.
50 Én nem keresem a magam dicsőségét: van, aki keresi, és ő majd ítéletet mond.
51 Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha."
52 A zsidók ezt mondták neki: "Most már tudjuk, hogy ördög van benned. Ábrahám meghalt, a próféták is meghaltak, te pedig azt mondod: Ha valaki megtartja az én igémet, az nem ízleli meg a halált soha.
53 Te nagyobb vagy atyánknál, Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak! Kinek tartod magadat?"
54 Jézus így válaszolt: "Ha én dicsőíteném magamat, a dicsőségem semmi volna: az én Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek,
55 pedig nem ismeritek őt; én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóvá, hazuggá lennék; de én ismerem őt, és megtartom az ő igéjét.
56 Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is."
57 A zsidók erre ezt mondták neki: "Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot?"
58 Jézus így felelt nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok."
59 Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék, de Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

Jn 8, 48 Az élet ígérete, Jézus nagyobb, mint Ábrahám.

Jézus ellenfeleinek a vádja egyre súlyosabb. A samaritánus jelző azt jelenti, hogy Izráel ellensége, a megvetett nép köréhez tartozik. Nem kevésbé súlyos a másik megállapításuk sem, ami azt jelenti: gonosz lélek hatása alatt áll, megszállott. Ha a fogalmak arám formáját nézzük, akkor a samaritánus egyúttal az ördögök fejedelmével hozható összefüggésbe, a Sátánt jelenti. A Jézus elleni vád tehát az, hogy Jézus az ördög fia, vagyis gonosz lélek hatalma alatt van. Jézust az Izráel táborán kívüliekhez sorolják, aki sem a néphez, a vallási közösséghez, sem Istenhez nem tartozik. Ő a vádat elutasítja és visszafordítja ellenfeleire. Tiszteli az Atyát, vagyis teljesíti akaratát, ők viszont nem tisztelik az ő küldöttét. Ezzel a magatartásukkal az Atyát sértik. Jézus nem a maga számára várja az elismerést. Nem az határozza meg kijelentő munkájában, hogy mi lesz annak emberi visszhangja. Abban a tudatban teljesíti küldetését, hogy van, aki egykor hiteles mércével méri meg személyét és munkáját egyaránt. Ő biztos abban, hogy végül nyilvánvalóvá válik öröktől fogva meglévő dicsősége, személyének és munkájának hitelessége. Az Atya iránti feltétlen bizalma akkor is megmarad, amikor népe teljesen negatív módon nyilatkozik róla. Kijelentő munkáját folytatja tovább, és az ő beszédének a megtartásához az örök élet ígéretét fűzi. Ünnepélyes formában közli az üzenetet, megerősítve annak rendkívül jelentős tartalmát (vö. 8:52.55; 14:23; 15:20; 17:6). Az embernek nemcsak a jelene, hanem a szó szoros értelmében a jövője, az élete függ attól, hogy megtartja-e Jézus beszédét, vagyis hittel fogadja-e és engedelmeskedik-e annak. Ahogyan már az előzőek során is szó volt róla, a hithez az örök élet ígérete fűződik (Jn 3:16.36; 5:24; 6:40.47), a hitetlenség következménye viszont a halál. A „nem lát halált” ugyanazt jelenti, mint a „nem ízleli meg a halált” (Mk 9:1; vö. Zsid 2:9), vagyis nem jut kárhozatra, nem lesz része az örök halálban. A halál Jézus által elvesztette borzalmas mivoltát, ő megszabadít annak hatalma alól. Így az ember testi halála az a kapu, amely által az ember Istenhez jut. Ez a kijelentés újabb botránkozást vált ki, és az ellenfél igazolva látja a maga álláspontját, amelynek hangot is ad. Jézust megszállottnak tartják. Kijelentését a maguk emberi gondolkodásmódja alapján ítélik meg. Személye és beszéde egyaránt botránkoztató számukra. Szavait szó szerint értik és helytelenül magyarázzák. Jézus ugyanis nem az ember biológiai létmódjáról nyilatkozik, hanem testi-lelki-szellemi létének, egész személyiségének a totális megsemmisüléséről szól, amikor halálról beszél, és ebben nem lesz részük azoknak, akik vele közösségben vannak. A megromlott emberi logika nem képes követni Jézus kijelentését, sem megérteni annak lényegét. A hitetlen szív nem tudja felfogni, hogy Jézusban valóban nagyobb van jelen népe körében, mint a próféták, Isten korábbi követei. Vádolják azzal gyanúsítva, hogy túlértékeli a maga személyét ahelyett, hogy kijelentése alapján elgondolkodnának, és megváltoztatnák személyére vonatkozó nézeteiket. A vita csak akkor eredményes, ha a vitázó partner kész többre jutni, és a maga álláspontját megváltoztatni. A hamis öntudattal rendelkező vitapartnerekkel Jézus nem szakítja meg a beszélgetést. A személye túlértékelésére vonatkozó vádat elutasítva partnereit újra tévedésükre figyelmezteti. Két dolgot hangsúlyoz. Az egyik az, hogy az igazi tisztelet és megbecsülés Istentől való és neki ebben van része. Az az Isten van mellette és azzal van állandó kapcsolatban, ismerve őt, akire ellenfelei úgy hivatkoznak, mint atyjukra, de hazug módon, helytelenül. A valóság, az igazság Jézus oldalán van. Ha ő azonosulna népe fiainak álláspontjával, hazuggá lenne. Az álláspont-változtatásra nem neki, hanem népe fiainak van szükségük. Isten hiteles megismerése csak ezáltal lehetséges. Egyetlen út vezet az élő Istenhez, a hiteles kijelentést megszólaltató Jézus. A mi értelmünk meghomályosodott, megvilágosodásra, Krisztus szavára van szükségünk, a benne adott kijelentésre ahhoz, hogy Istent annak lássuk, aki lényege szerint valóban. A teljes igazságot Jézus hirdette róla, Ő az Atyát ismeri és szavának megfelelően jár el, engedelmeskedik annak. Aki Jézusra tekint, az láthatja, mit jelent Isten akarata szerint élni. Ami pedig az Ábrahámra való hivatkozást illeti, ő örült, hogy megláthatta és meglátta Jézus napját, vagyis a megváltás idejét. Ábrahám tudta, hogy a Megváltó az ő nemzetségéből származik, aki minden nép számára áldást jelent (1Móz 12:3). Isten az egész teremtett világra áldást jelentő megváltás titkaiba avatta be Ábrahámot. Jézus kijelentése által eszméltet az örök létre, ellenfelei azonban továbbra is megmaradnak a maguk korlátai között. Csak empirikus, racionális módon követik Jézus kijelentését, így újabb botránkozást jelent az számukra, és alkalmat arra, hogy megkérdőjelezzék hitelességét. Az ötven évre való hivatkozás azért történik, mert a léviták szolgálati idejének határa az 50. év volt (4Móz 4:3; 8:24k.): az 50. évben vonultak vissza a szolgálatból. Jézus ünnepélyes bizonyságtétellel válaszol kérdéseikre. Kijelentése azt jelenti, hogy időben és jelentőségben egyaránt fölötte van Ábrahámnak, vagyis az, aki nemcsak volt korábban, mint a köztiszteletben álló ősatya, hanem ő az örökké létező, aki a múltnak és jelennek egyaránt Ura, vagyis egy az örökkévaló Istennel. Jézus kijelentése láttatni kívánja az emberben az Istent, aki tegnap, ma és örökké ugyanaz. Az „én vagyok” kijelentésre azonban nem hódolat és imádat a válasz a zsidók részéről, hanem kövek ragadása. A megkövezés az istenkáromlók kivégzésének módja. A Messiást megkövezni szándékozó nép számára azonban ő még újabb jelet és időt ad a megtérésre. Elrejtőzött előlük és kiment a templomból. Jézus isteni hatalma szavában és tettében egyaránt nyilvánvalóvá lett, nemcsak a vita során, hanem a vita záró részletében, záró akkordjában is. Népét megmentette a gyilkos szándék kivitelezésétől. A kijelentő Isten elrejtőzése is kijelentés, a templom elhagyása népe megmentéséért történt. Az objektív hang és eszméltető tett megfelelő visszhangra vár, lehetőség, amelyet meg lehet ragadni.

2009. Január. 25

Jn. 8. 37-47

37 "Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de ti meg akartok ölni, mert az én igémnek nincs helye bennetek.
38 Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok."
39 Ezt mondták neki: "A mi atyánk Ábrahám." Jézus így szólt hozzájuk: "Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek.
40 De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki azt az igazságot hirdettem nektek, amelyet az Istentől hallottam: Ábrahám ezt nem tette volna.
41 Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok." Ezt mondták neki: "Mi nem paráznaságból születtünk: egy atyánk van, az Isten."
42 Jézus így szólt hozzájuk: "Ha az Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől indultam el, és tőle jövök; nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem.
43 Miért nem értitek az én beszédemet? Mert hallani sem bírtátok az én igémet.
44 Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.
45 Mivel pedig én az igazságot mondom, nem hisztek nekem.
46 Közületek ki tud rám bűnt bizonyítani? Ha az igazságot mondom, miért nem hisztek nekem?
47 Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit; ti azért nem halljátok, mert nem az Istentől valók vagytok."

2009. Január. 24

Jn. 8. 30-36

30 Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne.
31 Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: "Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok;
32 megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket."
33 Ők ezt kérdezték tőle: "Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek: hogyan mondhatod hát, hogy szabadokká lesztek?"
34 Jézus így válaszolt nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, hogy aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.
35 A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre.
36 Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek."

2009. Január. 23

Jn. 8. 21-29

21 Majd Jézus ismét szólt hozzájuk: "Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de a bűnötökben haltok meg: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek."
22 Erre ezt mondták a zsidók: "Talán megöli magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek?"
23 Ő így folytatta: "Ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom.
24 Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben."
25 Megkérdezték tehát tőle: "Ki vagy te?" Jézus így válaszolt nekik: "Az, akinek eleitől fogva mondom magamat.
26 Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de aki elküldött engem, igaz, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam."
27 Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik.
28 Jézus tehát ezt mondta: "Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem ahogyan az Atya tanított engem, úgy mondom ezeket.
29 És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves."

Jn 8, 21 Jézus kijelenti halálát és a hitetlenség következményét.

A vita Jézus és ellenfelei között tovább folytatódik. Az evangéliumra jellemző, gazdag érveket tartalmazó részlettel van dolgunk. Jézus a párbeszéd folytatására mindig kész, szükség van a helyzet józan, reális feltárására. Ő ismeri a jövőt és feltárja hallgatói előtt. Tudatában van annak, mi vár rá, és mi vár vitázó partnereire. Mindkettőről szól. Az ő elmenetele a nép fiai számára a párbeszéd, a közvetlen beszélgetés lehetőségének végét jelenti: Jézus az alkalom megragadásának jelentőségét hirdeti. Krisztus elmeneteléről szóló prófécia eszméltetés népe fiai számára. A mellette való döntés elmulasztása tragédiává lehet. A bűn állapotában maradni halált jelent (Ez 3:18; 18:18). A céltévesztés, az Istentől való elszakadás az ember pusztulását jelenti. A rossz irányba haladó emberi élet egyre inkább elszakad az élet forrásától és kimerülve pusztul el. A Krisztusban adott lehetőség felelősségre indít. Krisztus útja a kereszthez, az Atyához vezet. A közvetlen párbeszéd lehetősége közte és népe fiai között a továbbiakban már nem adatik meg. Ellenfelei azonban újra nem értik kijelentését. A gőg süketté teszi az embert Jézus szavai számára. A földi lehetőségeken és eshetőségeken túlmutató szavakat mindenképpen e világi gondolkodásmód keretei közé igyekeznek beszorítani. Jézus megvilágítja a köztük lévő különbség hátterét és az ellentét okát. A lent és fent, az e világ és nem e világ fogalmai érzékeltetik azt a különbséget, amely Jézus és ellenfelei között van. Ezekkel a fogalmakkal érzékelteti azt, hogy az emberi adottságok egyrészt nem azonosak az Istenével, másrészt viszont azt is, hogy az ember annak a hatása alá került, aki állandóan ellene hangolja. A világ itt az Istennel szembehelyezkedett ellenség hatása alatt lévő szférát jelenti, a bűn hatalma alatt lévő életet, amelynek a vége pusztulás. Jézus nemcsak a diagnózist ismétli meg, hanem a terápiára is figyelmeztet. A bűn állapotában való lét halált jelent: aki nem hisz Jézusban, aki nem hiszi, hogy ő az, akiről a próféciák jövendöltek kezdettől fogva, az nem részesül az általa biztosított életben. A megmenekülés, az élet útja a Jézusba vetett hit, az iránta való bizalom. Kijelentésére újabb kérdés a válasz. Nem ad lényére vonatkozóan más kijelentést, csak azt, amit már eddig is elmondott. A tén archén ho ti kai lalo hymin fordítása elég nehezen oldható meg, teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy mit akar a görög szöveg mondani. Személyét illetően lehet egy ilyen megoldás: „A kezdet, amit már mondtam is néktek”. Elképzelhető azonban ez is: „Az vagyok, amit kezdettől fogva mondtam nektek”. Mindenesetre az világos, hogy Jézus ellenségei kérdését nem tartja jogosnak, és ezzel korábbi kijelentéseit megerősíti a próféciák Messiásra vonatkozó kijelentésének szellemében. Ő az, aki kezdetben volt; a kezdet Urával azonos. Ő az, akinek azonban nemcsak múltja, hanem jelene és jövője is van. Ő a szüntelenül létező, soha el nem múló valóság, az Atyával élő közösségben lévő, róla hiteles kijelentést megszólaltató Úr. Jézus nem függetlenítette magát küldetése során az Atyától. A világban azt képviselte, akitől a megbízást nyerte. Egy ígéretes kijelentés hangzik azután, miután megállapítja, hogy sok mondanivalója volna még. – A keresztre és az Atyához való felemeltetése olyan esemény, amely elősegíti felismerését. A kereszt a határtalan szeretet, a legnagyobb áldozatvállalás szimbóluma. Jézusnak az ember iránti szeretete végtelen. Jézusnak az Atya iránti engedelmessége maradéktalan. Tetteinek modellje az Atya tette, tanításának alapja az, amit tőle tanult. Az Atyára figyelő, neki engedelmeskedő Fiú az Atyával való közösségben lévő, az ő jótetszését tökéletesen megvalósító Úr. Az Atyáról úgy tesz bizonyságot, mint aki soha nem hagyta el, mindig vele maradt; küldetéséről úgy nyilatkozik, hogy mindig az Atya tetszésének megfelelően járt el. Azt tette, ami kedves előtte. Jézus feltétel nélkül engedelmeskedett az Atyának, az Atya szüntelenül vele volt. Az Atya tanítása a Fiú kijelentésében szólalt meg a világban. A Fiú hiteles képet adott, és megbízható ismereteket közölt e világban az Atyáról és az ő világáról. A bizonyságtételének jó visszhangja volt, sokan hitre jutottak, miközben tanított. Jézusnak nemcsak akadékoskodó vitapartnerei voltak, hanem hitre jutott követői is.