Nem vagy egyedül.

"Bizony boldog azaz ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem." Jób könyve 5.17-19

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába.

Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, csak hamu
maradt belőle.

A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is odalett. Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem? - kiáltott Istenhez.

Másnap reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten. - felelte a kapitány.

Életünknek vannak időszakai, amikor úgy tapasztaljuk minden összedőlt, minden elveszett, minden értelmét vesztette. Hamis gondolatok, reménytelenség, mély szomorúság és csüggedés lesz úrrá bennünk. De sose adjuk fel a reményt, Isten megóvja gyermekeit és nem enged meg hiábavaló szenvedéseket! Bár utunkon megengedi a sötét alagutakat, az elbukásokat, a csalódásokat, de csak azért, hogy egy élettel telibb állapotba vezethessen el bennünket...
A hívő emberben a legsötétebb időszakban is benne kell, hogy ragyogjon a hit halvány kis fénysugara, mely elegendő fényt és melegséget ad tovább menni a keskeny úton. Törekedjünk elfogadni a sötét és szenvedésekkel teli időszakokat is azon Istenbe vetett bizalomban, hogy Istenünk a testi és lelki gyötrelmeket bizonyára titkon felhasználja akaratának teljesítéséhez saját és embertársaink javára, fejlődésünk és lelkünk üdvösségének érdekében. Mert még ha szenvedésünkben nem is látjuk, de a sötét és átszenvedett napok éppoly gyümölcsözőek, sőt gyümölcsözőbbek lehetnek, mint a gondtalan és örömmel
teljes napok. Természetesen a szenvedést nem kell nekünk keresnünk, de ha kikerülhetetlenül az utunkba helyezi a jó Isten, akkor próbáljuk meg minél előbb elfogadni azt, megbékélve az Ő akaratával, a szenvedés okozta fájdalommal, veszteséggel, tehetetlenséggel és szárazsággal.

Mert idővel a fájdalomból mély boldogság, a veszteségből igaz bőség, a tehetetlenségből erős bizalom, a szárazságból lelki forrás születik meg bensőnkben. Mi sokszor nem tudjuk, Isten viszont jól tudja mi a jó számunkra, bízzuk hát Rá önmagunkat és életünket, így összetöretéseinkben is Őáltala születünk újjá.

Sose feledjük, Istenünk irgalmas szeretetével, irántunk érzett örök szerelmének a virágával a szenvedésben is ott van velünk.

AZ én utaim.

"Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti
gondolataitoknál." Ézs 55.9

Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és mint többnyire a barátok ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá mint többnyire a barátok ők is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen
nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak.

Az első fa szerette a szépet.
A második fa szerette a kalandokat.
A harmadik fa pedig szerette Istent.

Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt.
Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni mondta. A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni. A harmadik fa közben az ágait rázta. Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak. Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok.

Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe. Végre! Kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek. Remek! Kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek. Jaj, ne! Kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét. A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.

Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. Mégiscsak megvalósultak az álmaim mondta. Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét.

Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyik felállt. Hallgass el! És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. Mégiscsak megvalósultak az álmaim mondta. Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének Fiát vihettem.

Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle.
Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére, gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki. A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. Mégiscsak megvalósulnak az álmaim mondta. Nem leszek
ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.

Tanulság:

"Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti." Zsolt 37.5

A Szentírás ihlette képzelt történetek.