2Kor 8, 1 • Adakozás Macedóniában.

Nem folytatódik az eddigi gondolatmenet (ld. a bevezető részt). Nem tudjuk a missziói utak szituációjába sem pontosan beilleszteni ezt a részt, hiszen az előzőekben éppen Titusz visszaérkezéséről olvastunk, nem pedig Korinthusba küldéséről. A korábbi szakaszokban említett konfliktusokról sem esik itt szó.
A missziói terület gyülekezetei „egy test” – egymás örömében is jó részesülniük. Így ad hírt az apostol Korinthusnak a makedónok közti eseményekről. A kharis szó nemcsak kegyelem, hanem „kegyelemből fakadó tett, esemény” is – itt ebben az értelemben használatos. Ez egyben meg is alapozza az egész szakaszjellegét: amiről itt szó van, az Istentől kiinduló esemény! Macedónia gyülekezeteit nem nevezi meg, gondolhatunk Filippire, Thesszalonikára, esetleg még Béreára.

Fontos, hogy miért indult ez a gyűjtés: az ApCsel 11:29 elmondja, hogy Klaudiusz császár idejében éhínség volt Jeruzsálemben és Júdeában. Akkor ennek oka egy aszályos és az utána következő szombatév terméskiesése volt, Kr. u. 47-ben. A következő szombatév alkalmából, Kr. u. 54-ben a Júdeában élő, és Mózes törvényét tartó keresztyének támogatására indult újra gyűjtés. Erről beszél az 1Kor 16:1kk. és a Gal 2:10 is, ez utóbbi azt is említi, hogy az apostoli zsinat is kérte erre Pált. (Érdekes, hogy erről viszont az ApCsel 15 hallgat.) Mindenesetre Pálnak fontos a keresztyén egyházban a koinonia, ezért indítja meg a gyűjtést. Az összegyűjtött pénzt a jeruzsálemi templomadó mintájára a Római Birodalomban szabad volt továbbítani, ugyanis a templomadót fizették a szórványban élők is, és ennek biztonságos hazaérkezését a római törvények szavatolták.

Az anyagi ügyek azonban fényt vetnek egy sokkal fontosabb, lelkiekben lejátszódó, „kegyelemből fakadó tettre” is. Arra nevezetesen, hogy a makedóniai gyülekezeteknél paradox módon a nagy szegénység (kata bathous ptókheia – rendkívül mély szegénység, „a szegénység legmélyebb bugyra”) a tisztaszívűség gazdagságában jelentkezett és nem kesergésben, önzésben stb. Pál tanúskodik arról, hogy erejük felett tudtak adakozni; önként, sürgetve kérték, hogy ebben a szolgálatban részesek lehessenek. Az ÚF-ból hiányzik a koinonia szó, a fordítás igeként oldja fel a kifejezést.

Még fokozni is lehet ezt a jó hírt és örömöt: Macedóniában ez annyira nem pusztán anyagi ügy volt, hogy az adakozók nem is elsősorban javaikat adták a szegényeknek, hanem önmagukat Istennek, és nekik, a közösséget munkáló apostolnak és társainak! Mindebben pedig ismét nem az emberi jószándék vagy humanizmus az alap, hanem hogy „Isten akaratából” történik így.
Titusz feladata lesz, hogy ezt a munkát Korinthusban is befejezze. Úgy is érthetjük a szöveget, hogy amit Macedóniában elkezdett, az legyen teljessé Korinthusban is, de úgy is, hogy amit egykor elkezdett Korinthusban, és ami a viszály miatt megakadt, most folytatódhat és célba érhet.

Érdemes a szavakra felfigyelnünk: ami egy keresztyén gyülekezetet jellemez, az itt együtt található. Szentek ami nem emberi, hanem Istentől adott minősítés, kegyelemből fakadó tett, mely alapja is, gyümölcse is a keresztyén létnek, koinonia, mely egy gyülekezeten belül is, gyülekezetek között is nélkülözhetetlen, végül pedig a diakónia, mintegy hitelesítéséül mindannak, ami a gyülekezet hitében megvalósul.

2Kor 8, 7 • Az adakozás normája és mértéke.

A diakóniának egy speciális megvalósulásáról szól ezután az apostol. A korinthusi gyülekezet már sokfélét bizonyított az elmúlt időben (a 7. vers úgy is fordítható: tőletek ránk áradó szeretetben elég komoly kéziratok állnak mindkét variáns mögött) és most ebben az adakozásban is jó lenne bizonyítaniuk. Jellemző, hogy az apostol nem rendelkezik, nem parancsot oszt, hanem kér; a diakónia alapja nem lehet „törvény”! Egyben a gyakorolt diakónia a minősítője, próbája is az érzések valóságának.

Miután pedig keresztyén gyülekezetről van szó, mi más is lehetne a minősítés alapja, mint Jézus Krisztus teste, aki gazdag létére szegénnyé lett… De Ő nem csupán példa, hanem egyben erőforrás is: gazdaggá tett bennünket! Ezért nem is lehet a diakóniát parancsolni, csak kérni.

Gyakorlati utasítás és egyben probléma a számunkra az a megjegyzés, hogy az akarás és a cselekvés bizonyos fokig ellenpárként szerepel, és mintha a cselekvés néha az akarattól elválasztható lenne. Bizonnyal az a magyarázata, hogy gyűjteni egyszerű technikai feladat, ezt el lehetett kezdeni „alapozás” nélkül, a koinonia átélése nélkül is (gyűjtés már volt az előző évben is, vö. 9:2). Ugyanakkor Korinthusban az apostol szerint nem ilyen egyszerűen, technikailag kezdődött az adakozás, hanem az előző évben komoly akarat élt bennük, és most nyilván a viszály lezárása után lehet az akaráshoz méltó befejezést is elérni.

Lehetséges, hogy némely kifogás is elhangzott Korinthusban. Az egyik az adakozás mértékére vonatkozhatott: kitől mennyi várható el? Az apostol szerint „ek tou ekhein” kinek mennyije van, annak mértéke szerint (vö. ApCsel 5). Ami az egyiktől áldozat, lehet, hogy a másiktól gyalázat ki ne gondolna a szegény özvegy két fillérére? (Lk 21:1–4; Mk 12:41–44).

A másik lehetséges kifogás az, hogy mennyivel jobb eszerint a jeruzsálemieknek, ők csak kapnak?! Az apostol a mértéktelenségtől is óv: nem kell annyit adni, hogy itt nyomorúság támadjon emiatt. De arra is utal, hogy ez a diakónia kölcsönös: most ők adnak, máskor a jeruzsálemiek (vö. Róm 15:25–27 eszerint a zsidók már úgyis adtak a pogányoknak a maguk lelki javaiból). Egyenlőségről beszél az apostol, és felidézi a manna példáját (Ex 16). Annyiban fontos ez, hogy nem egy humanista életideálra akar vezetni az apostol, hanem a bibliai példák vezetnek: Isten egyaránt gondoskodik minden emberről.

Az ÚF feleslegről beszél, és ez nem szerencsés kifejezés itt. A perisseuma jelentése: bőség, maradék. Leginkább az 5000 megvendégelése (Mk 8:8) mutatja, hogy nem feleslegről van szó, hanem az isteni ajándék bőségéről, melyből most Korinthus részesült inkább, mint Jeruzsálem.

2Kor 7, 5 • A kibékülés útján.

Három gondolatkör következik egymás után, melyeket összeköt a tartalom: az apostol és a gyülekezet konfliktusának békés rendeződése.

Az 5–7. vers folytatja a 2:13-ban abbahagyott leírást. Pál szorongva várja vissza Tituszt, aki Korinthusba ment – talán akkor vitte magával a „könnyhullatással írt” levelet is – miután maga is kételkedett az ügy jó kimenetelében. Hogy a testének nincs nyugalma (sarx), valószínűleg csak stiláris fordulat (vö. 13. v.: Titusz „lelkét” vigasztalták meg), bár némely magyarázó kiemeli, hogy az apostol nem egy optimista, tisztán „lelki” személyiség, aki nem gondolja át mélyen, testileg-lelkileg, egzisztenciálisan a dolgokat. A valóság mindenesetre az: harc és félelem van az apostolban is.
Többről van azonban szó, mint emberi konfliktusról, hiszen Isten ügyének szolgálatában vannak, Isten szolgái és Isten gyülekezete áll szemben egymással. A feloldás ezért csak az: Isten, aki cselekszik, vigasztalást ad. Az ÚF megalázottakról beszél, a görög szöveg csak alázatosról (vö. Ézs 49:13; Jób 5:11). Őértük lép színre Isten, és a konfliktus, ill. ennek leírása így válik evangéliummá, Szentírássá – és nem marad puszta historikum.

Titusz érkezése többet is jelentett egy jó hírnél – ő maga is megtöltekezve és megvigasztalva érkezett, amelyet örömmel közölt az apostollal is. Az apostol fokozza is az élmény leírását: vágyódás, kesergés és buzgóság (zélos) támadt a gyülekezetben, az apostol pártján állókban.

A 8–13. vers visszatér a küldött levél hatására. Ismét bepillanthatunk az apostol lelkivilágába: ő maga sem volt nyugodt, sőt ideiglenesen maga is bánta a levél elküldését. Ugyancsak azt is említi, hogy a gyülekezetet egy kis időre bizonnyal megbántotta. Végül is azonban az egész ügyre örömmel tekint vissza, mert a gyülekezet megszomorodása nem „világ szerinti” – azaz nem keserűségbe, kiuttalanságba, végül is ily módon nem halálba, megtérés nélküli életre vezetett, hanem „Isten (akarata) szerint” szomorodtak meg, és ennek végső eredménye a megtérés. A héber súb szónak jobban megfelelt volna a görög epistrephó, itt azonban Pál a metanoia szót használja, emiatt a magyarázók egy része is inkább „értelmük megváltozását” fordít ezen a helyen; a metanoia szó szerinti értelmének megfelelően.

Talán az is benne van ebben a gondolatban, hogy maguk a korinthusiak is ráébredtek: nemcsak egy ember ellen támadtak igazságtalanul, hanem az ügyet, Isten ügyét is megsértették ezzel.

A megszomorodás kétféle következménnyel is járhat – itt az üdvösségre vezető lépés történt meg általa. Sőt nem is csak egy lépés, hanem éppen hetet sorol fel az apostol: igyekezet, védekezés, méltatlankodás stb. Megint érdemes felfigyelni a stílus változatosságára: az ergadzomai és kat’ergadzomai váltására, a hét kifejezésnek a diatribére hasonlító jellegére, majd a sértő és sértett finom kifejezésekre. Kockáztassuk meg: ez is mutatja a megbékélt lelkiállapotot; indulatosan nem lehetne így figyelni a pontos és szép fogalmazásra. Az apostol megnyugodva állapítja meg: „tiszták vagytok az ügyben”. (Említsük még meg: a 12. versnek a kéziratokban sok variánsa van, hogy kinek az igyekezete ki iránt értelmezhető – a legérthetőbb az ÚF megoldása.)

Még egy nagy öröme van az apostolnak (14–16. v.): amikor Tituszt elküldte Korinthusba, talán az ő megnyugtatására is, láthatóan több jót mondott Korinthusról, mint amit az adott helyzet indokolt volna. Így azután félt attól, hogy Titusz egészen más, rossz tapasztalatot fog szerezni a gyülekezetben. Most azonban igazolódott az apostolnak a gyülekezetről adott diagnózisa. Ebben persze nem az apostol „tisztánlátása” érvényesült, hanem az, hogy a gyülekezet mégiscsak szent, választott, az Isten temploma – tehát nem csak az empíria, a látható tapasztalat az egyetlen valóság Isten ügye körül. Tituszt „félelemmel és rettegéssel” fogadták – nem lehet ezt a kijelentést szó szerinti értelemben túlértékelni. Ugyanis bibliai formula ez (vö. Zsolt 2:11; Fil 2:12), mely az isteni ügynek, isteni tekintélynek kijáró magatartást fogalmazza meg. Tituszt ilyen tekintélyként fogadták – mondja az apostol ezzel.

Az öröm említésével fejeződik be ez a szakasz, egyébként ötször beszél csak ebben a tárgyalt szakaszban örömről az apostol.

2Kor 6, 11 • Az apostoli szolgálatról szólóak lezárása.

Mint már említettük, a 2:13 után a 7:5 folytatja ugyanazt a történeti szituációt a missziói utak során. Így a mostani szakasz az apostoli szolgálatról szóló 3–6. rész befejezése, egyben láthatóan amolyan összefoglalása, rövid tartalomjegyzéke is. Nem töredékként képzelendő el ez a szakasz, hanem mint egy kis szünet, újra átolvasás, újra átgondolás után még egyszer leírt tanításként. Hiszen jönnek sorra elő a már említett szavak: fájdalom, szemrehányás, befogadás, koinonia, bizalom, dicsekvés – és majd a következő szakaszban még a levél és az apostolt megsértő személy említése is.

A 11. vers az apostol nyitottságát említi. A vers első fele, a „megnyitott száj” a szólásban való egyenességet, nyíltságot hangsúlyozza (vö. Bír 11:35k.; Jób 3:1; Mt 5:1) – és ennek mintájára módosítja kissé az apostol a Zsolt 119:32 szavait. Az ő nyitottsága viszonzását kéri a korinthusiaktól is – mégpedig mint gyermekeit említi őket; láthatóan megbékélt az apostol hangulata.
A 7:2-től ismét az ajánlás-befogadás gondolatköre következik, felidézve legalább szavakban a gyülekezet egy részének vádjait: megbántott, megkárosított, megcsalt minket az apostol! Különösen a legutolsó nagyon súlyos vád. Mindezekre majd még a 12:14kk.-ban is válaszol az apostol. Itt azonban már nem polemizál, hanem éppen a helyreállt békességet és koinoniát említi. Bizalom, dicsekvés, vigasztalódás és öröm tölti el az apostolt, hiszen a nagy törés közte és a gyülekezet között meg szűnt. Így következik azután a 2:13-ban abbahagyott missziói helyzet tárgyalása.

2Kor 6, 14 • Megtisztulás, megszentelődés.

(Egy töredék.) Ez a szakasz teljesen kiesik az eddigi gondolatkörből, sem nem következménye vagy folytatása, sem nem bevezetése egy új témának. Sokféle elmélet van arra, hogy honnan származó töredék lehet, hogy egyáltalán páli eredetű-e stb. Sokan megpróbálják mégis beilleszteni a levél gondolatmenetébe – ami meglehetősen nehezen sikerül. Mindenesetre a kéziratok mind itt közlik, tehát a levél összeállítása óta a helye nem vitás. Ugyanakkor a tartalmi illeszkedést kár erőltetni: így is van mondanivalója, önmagában is. Egyébként ennek a szakasznak tartalma, műfaja: intelem.

Az ÓSZ parancsa adja a kiindulópontot (Lev 19:19 és Deut 22:9–11). A felemás iga itt a szinkretizmus, a kompromisszum képe, mely Isten népének kezdettől fogva tilos. Öt eszméltető kérdés hangzik el, és érdemes a stílus finomságára is figyelnünk: mindegyik kérdésben más szó szerepel, melyek önmagukban is sokat mondanak; metokhé, koinónia, sumphónésis, meris és sugkatathesis. Ezek a zsidó népnek evidenciák, de vajon azok-e már Korinthusban is? A 14. versben az „anomia” a pogányság megjelölése, akik még Mózes törvényét sem ismerik. Beliar-Beliál a Sátán késői zsidó megnevezése. A bálványokkal való szembeállítás ismert más levelekből is: 1Thessz 1:9; 1Kor 10:14. Az „Isten temploma” fogalom alkalmazása a gyülekezetre pedig ismert az 1Kor 3. és 6. részből.

Mindezek elmélyítésére ószövetségi idézetek következnek. A görög szöveg margóján megtalálhatók az idézett helyek, bár az apostol egyiket sem teljesen szó szerint idézi, hanem inkább szabadon, csak egyes szavakat kiemelve. (Sám; Ézs; Jer; Ez; Zof szövegét idézi Pál.) Az intelmeknek ez a formája közeli rokon a qumráni iratokkal és a 12 pátriarcha testamentumával.

Jellemző, hogy a 7:1-ben mindezeket nem is parancsként, nem is intelemként, hanem ígéretként említi az apostol – hiszen jórészt próféciákról van szó. Az intelemnek ez ad súlyt, nem valami fenyegetés; aki Isten útján jár, az halad a cél felé, az ígéretes cél felé. A testi és lelki bűnök együttes említése valószínűleg a teljes emberre kíván utalni, bár némelyek gondolnak arra is, hogy a hellénista világban volt egy bűntelen, tiszta lélek fogalom, s talán ebben a mondatban apológia is csendül meg…

2Kor 6, 1 • Az apostoli szolgálat „közelről”.

A krisztológia csúcsa után ismét az emberi élet sűrűje, a szolgálat mélysége következik. Jóllehet ez a levél nem úgy állt össze perikópákból, mint a szinoptikus evangéliumok, mégis érezhető, hogy az apostol szünetekkel ír, meg-megszakítva a gondolatmenetet. Ezért van mindig újra pár mondat elvi alapvetés, és azután jön az etika, vagy az elvi alapvetés következményeinek tárgyalása.

A megbékélés szolgálatát úgy végzik, mint akik Isten munkatársai. Pál ezúttal nem az apostoli tekintélyre hivatkozik, hanem erre a tényre. A figyelmeztetés pedig arra vonatkozik, hogy az egyszer már megnyert kegyelem – ezt nem vitatja el a korinthusiaktól – el ne vesszen, ne legyen a keresztyének élete tartalmatlan, eredménytelen. (A kharis nem egyszerűen státust teremt, hanem eseménysorozatot vált ki az emberben.)

Az apostol az Ézs 49:8 szövegét idézi a 2. versben a LXX alapján, mely az isteni „most” kiemelését szolgálja. Van olyan Istentől minősített időszak, melyet meg kell ragadni. A „dektos” és „euprosdektos” szavak mintegy fokozást jelentenek, ha nem is nyelvtanilag…

Mint munkatársak, ők megtettek mindent, hogy ez az időszak akadálytalanul meghozhassa gyümölcsét (vö. 1Kor 9:12). Önmaguk ajánlása szólal meg ismét: mint Isten szolgái ajánlják magukat. Ez arra utal, hogy az ajánlás módja az, ami Isten szolgáinak megfelel, nem arról van szó, hogy mint Isten szolgáit ajánlják magukat (ezt Korinthus sem vonhatja igazán kétségbe).

Az apostol a következőképpen jellemzi saját magát és munkatársait: sok tűrésben kellett „bizonyítaniuk” (a hupomoné olyan kitartást, tűrést fejez ki, melynek alapján valaki hű marad önmagához). Hogy pedig erre miért volt szükség? Először három minősített élethelyzetet, ember okozta nehézséget említ Pál: nyomorúság (vö. I. rész), kényszerhelyzet (anagké) és szorongattatás közben kellett hűnek lenniük a szolgálathoz. Azután három konkrét utalás következik: verés, börtön és nyugtalanság érte őket. Ez utóbbi – az akatastasia – másként fordítva: csődület támasztása; vö. ApCsel 13:50; 14:5; 17:5; 19:23kk.; az ÚF-ból hiányzik. Ezt a kifejezést egyébként nemcsak külső nyugtalanság, botrányokozás stb. módján értelmezik, hanem belső nyugtalanság megjelölésére is használatos. Majd három lelkiállapotot, belső élményt említ az apostol: fáradozás, álmatlanság (agrupnia – nem kifejezetten virrasztás!) és éhezés (a nésteia ugyan jelenthet böjtölést is, de aligha ez itt az igazi mondanivalója).

A nyomorúságok felsorolása után mintegy erénykatalógus következik: milyen adottságok, tulajdonságok és magatartás jellemzi pozitíven Isten szolgáit. A szavak jórészt ismertek ebből a levélből is és az apostol többi leveléből is. Érdekesség, hogy Isten adományai között – melyek pedig általában itt emberi vonásokat jelentenek – megtaláljuk a Szentléleknek és Isten erejének adományát. Az igazság jobb és bal kéz felőli fegyvereinek említése pedig arra utal, hogy mind a támadó, mind a védőfegyverekre gondol, tehát egy harcos teljes fegyvertárára. Végül kilenc ellentétpár következik, melyekben az apostol – bizonnyal az ellenfelek vádjait is figyelembe véve – elmondja: milyen minősítése lehet személyüknek és szolgálatuknak, hogyan ítélhetik meg őket kívülről is? Leginkább itt érezni a diatribé stílusának alkalmazását.

Gyönyörű és elgondolkoztató a felsorolás. Teljesség helyett csak egyet szeretnénk említeni: éppen a stílus figyelmeztet arra, hogy ezek a szavak nemcsak konkrétságukban jelentősek – persze abban is –, hanem igazából az ellentétben van a mondanivalójuk. Pl. igaz, hogy sokszor nevezhetők szegénynek, de nem a szegénység vállalása a fontos mondanivaló, hanem az, hogy ebben a helyzetben is, és ennek ellenére is sokakat gazdagítók. Az apostoli szolgálat valósága ilyen mozaikokból állítható össze. Némelyik szín nagyon harsány, némelyik darab nagyon szögletes, mégis együtt egy egységes képet adnak, azaz minden együtt jellemzi az apostoli szolgálatot.

2Kor 5, 11 • A békéltetés szolgálata.

Két nagyobb egységben szól erről az apostol: a 11–15-ben az emberek közötti megbékélésről, míg a 16–21-ben az Istennel való megbékélésről.
Ez a szakasz visszatér néhány már említett témához: az apostoli szolgálathoz, a dicsekvéshez, az ajánláshoz, a Krisztuseseménnyel való közösséghez. Ugyanakkor sokszor apologetikus jellegű: érezhetően reflektál az apostol a gyülekezetből elhangzó vádakra is. A hangja azonban már megbékélt, különösen a második szakaszban párhuzamosan találjuk a Krisztus váltságművéről szóló kijelentést és az apostoli szolgálatra való alkalmazását – a legtöbbször fél versenként felváltva.

Az egyik vád az, hogy rá akarják venni az embereket saját tanításuk követéséré (vö. 6:8: ámítók). A peithó ige azonban alapjában véve a tanítás – érvelés – igehirdetés szakkifejezése (ApCsel 18:4; 19:8 stb.). Ezt pedig az apostol nyíltan vállalja is, hozzátéve, hogy miután Isten félelmében járnak, bizonyosak abban, hogy Isten ismeri munkájuknak az így fel nem mérhető részét is. Ugyanakkor reméli, hogy a gyülekezetben is fel tudják kérni szolgálatukat: mennyiben ámítás, mennyiben lenne az „rászedés”, „rábeszélés” (vö. 1Kor 4:1–5; 2Kor 1:12).

Ezért nem szükséges önmagunkat ajánlani, sőt a gyülekezet ráébredhetne arra, hogy neki van dicsekednivalója az apostollal és az általa hirdetett evangéliummal. Mások dicsekedhetnek en prosópó, azaz színből, de Isten ismeri azt, ami a szívben van.

Úgy tűnik, a másik vád, egyben az ellenfelek színből való dicsekvésének tárgya a pneumatikus élmény, az eksztázis. Pálnak is szemére vetik, vagy úgy, mintha ő maga is ezzel dicsekedne, vagy úgy, hogy emiatt nem igazán építő a szolgálata. Mindenesetre a 12. vers egy ilyen vádra felel. Egyesek szerint ez a vers ironikus, de jobb ezt is apologetikusnak tekintenünk. Pál nem tagadja az eksztázis tényét (vö. 2Kor 12), de ez nem a gyülekezeti szolgálatért jelentkezik, hanem Isten előtti ügy. A gyülekezetben azonban józanul, bölcsen, racionálisan tanít, mert erre van szükség, ez építi a gyülekezetet (1Kor 14). Ami pedig a gyülekezetnek esetleg nem volt racionális beszéd, annak az az oka, hogy Krisztus (minden mértéket meghaladó) szeretete szorongatta az apostolt. (A sunekhein jelentése lehet: uralja is!) Azután leírja más szavakkal ugyanazt, amit a 4. részben is leírt: a keresztyén lét, a megkereszteltség ténye azt jelenti, hogy „mindenki meghalt” (vö. Róm 6; Kol 3), tehát többé nem élhet önmagának. A kijelentések tartalma alapjában nem misztikus, és itt nem is sákramentumi, hanem jogi értelmű: a helyettes elégtétel gondolata van benne.

Ezen az alapon állva fogalmazza Pál tovább szolgálatuk lényegét. Valóban lényegét, szakítva mindazzal, ami „test szerint” történt, ahogy test szerint ítéltek meg személyeket, akár magát Jézus Krisztust is. A kata sarka értelme: a test (normái) szerint – azaz valószínűleg nincsen semmi olyan értelme, jelentése, hogy Pál egykor személyesen látta a történeti Jézust, vagy hogy valamelyik ellenfele dicsekszik azzal, hogy ő még látta… Inkább arról szól a 16. vers, hogy ha volt is Jézus Krisztus személyével és munkájával kapcsolatban test szerinti, földi, racionális (rosszalló értelemben) megítélés, ennek ideje elmúlt, hiszen már a 14–15. versben meghatározott módon gondolnak rá.

Ezt támasztja alá a következő mondat is: ha valaki Krisztusban van…! Az en Khristó gyakori páli kifejezés; sem nem misztikusan lokális értelmű, sem nem pneumatikusan perfekcionista gondolat, hanem alapjában ez is jogi: aki Krisztus váltságművének részese. Ugyanakkor az azt elfogadó hit nem csak teoretikus ügy, valaminek az elhívése, hanem ennek a koinoniának tudatos vállalása. Pálnál a hit egzisztenciális ügy; aki hisz, az meghalt és feltámadott. Ilyen értelemben jogi a „Krisztusban” kifejezés értelme: arra Isten úgy tekint, mint aki a Krisztus-test tagja, az már abban az erőtérben él, melyet Krisztus megjelenése teremtett. Aki tehát Krisztusban van, az új teremtés, a Krisztusban már jelen lévő eszkaton részese ő maga is. Nem új ez a gondolat, az Ézs 43:18–19 már ígéretként mond hasonlót, de találunk ilyet Pálnál is más helyen, pl. a Gal 6:15-ben. A jogi értelmezés oldja fel azt a kínzó kérdést is, hogy érvényes lehet-e egy ilyen kijelentés arra a Korinthusra, vagy egy mai gyülekezetre? Nem empirikus valóság még az új teremtés, hanem Krisztus váltságművének ténye, és annak érvényesítése azokon, akik „Krisztusban” vannak. Ez persze azzal a következménnyel jár, hogy ennek empirikusan is érvényesülnie kell már ebben az életben, jóllehet a teljesség az eszkatonban következik be.

Mindez Istentől van, aki megbékéltette magával a világot. (A „minket” nyilván elsősorban a keresztyéneket jelenti, de aligha lehet exkluzív értelmű!) Ismét a jól ismert tények szintén jól ismert „jogi” interpretálása következik: Krisztus keresztje békességet hirdetett (vö. Gal 1:3k.; Ef 2:16k.; Fil 3:12kk.; Kol 1:20; 3:12kk.) – ez pedig abban is folytatódik, hogy az apostol feladata a békéltetés szolgálata. Gyönyörű a kijelentés: Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk… béküljetek meg az Istennel! Ennek a megbékélésnek is igazi alanya Isten, az ember csupán „haszonélvezője”, elfogadója – mégis neki szól a felszólítás.

A szakasz utolsó verse ismét felemelkedik a krisztológia csúcsaira: Krisztus nem ismert bűnt, de Isten bűnné tette értünk (nem „bűnössé” – hanem az egész világ bűnét Ő vitte, mint az emberiség reprezentánsa, a keresztre). Ennek következménye pedig az, hogy a gyülekezet lehet „Isten igazsága”. Őbenne – a dikaiosyné en autó így értelmezhető: Isten megigazult (népe) Őáltala. A helyettes elégtétel képe, annak értelme és célja zárja le a békéltetés szolgálatáról szóló szakaszt.

2Kor 5, 1 • Felöltözni, hazaköltözni.

Mintha az 1Kor 15 gondolatai folytatódnának, feltevések szerint esetleg éppen annak korinthusi félreértése miatt, talán a gnosztikusok félremagyarázó tevékenysége miatt is. Ugyanakkor csatlakozik ez a szakasz természetesen a 4. rész végéhez: látható és láthatatlan, ill. ideigvaló és örökkévaló dolgok között választ a keresztyén.

Itt két képet használ az apostol. Az egyik a hajlék, a másik az öltözet képe. A hajlék nagyon régtől használatos a test, a testben való élet megrajzolására (Ézs 38:12). Nagyon szépen fogalmaz az apostol: a földi sátor, illetve nem kézzel csinált (= felülről való) épület áll szemben egymással, és benne van a bizonyosság: tudja, hogy ez a másik is létezik! Nyitva marad a kérdés: vajon a tényleges halálra gondol-e az apostol, vagy a régi világ elmúlására – végeredményben azonban ezen nem múlik az értelmezés. A bizonyosság a fontos: ebben a testben (sátorban) sóhajtozunk, mert tudjuk ideigvaló voltát, és keressük az örökkévalót (Zsid 11:8kk.).

Azután következik a másik kép: a levetkőzés–felöltözés képe, mely lényegében ugyanezt mondja el, de más gondolatkörhöz kapcsolódva. Ugyanis az apokaliptikának és a gnózisnak volt kedvenc kifejezése a halálra a levetkőzés, és ennek következtében majd a felöltözés. A mitológia is tud arról, hogy a halál milyen „levetkőzést” jelent az embernek. A keresztyén hit bizonyossága pedig az, hogy nem egyszerűen levetkőzés történik, hanem a mennyei hajlék felöltése, hogy a „halandót elnyelje az élet” (vö. 1Kor 15:54).

Problémás a 3. vers értelmezése és fordítása. Az ÚF a Marcion szerinti szövegváltozatra épít: a levetkőztetés vajha ne jelentsen Isten előtti mezítelenséget, védtelenséget. Ugyanakkor a textus receptus arról szól: nehogy felöltözötten is mezíteleneknek találtassunk; nehogy azt higgyük, hogy a testbenlétel, a sátor már örökre szóló védelmet jelent nekünk. Akik gnosztikus félreértések elleni szakasznak tartják, éppen a 3. versben találnak apológiát a gnoszticizmus ellen: ti azt hiszitek, hogy a gnózis már felöltöztetett titeket – nehogy azután kiderüljön, hogy bizony mezítelenek vagytok… A keresztyén nem le-, ill. kivetkőzni akar ebből a testből, mint a gnosztikusok, hanem az ideiglenes hajlékból szeretne átmenni a véglegesbe (vö. Fil 1:21kk.).

Mindennek alapja – itt visszatér az 1. rész néhány gondolata – Isten munkája, felkészítése (katergazomai – vö. Fil 2:12!) –, melynek megerősítése a Lélek zálogként való ajándékozása is.

Annál inkább is szeretne végleges hajlékban lakni a keresztyén, mivel tudja, hogy ebben a testben, ebben az életben „távol lakik” az Úrtól, ez csak ideiglenes sátor a számára (vö. Zsid 11!). A hitben járás nem leértékelő kifejezés, hanem egyszerűen ténymegállapítás, mint ahogy a Gal 2:20-ban is találjuk. Ugyanakkor a távollét és a hazaköltözés képénél óhatatlanul felrémlik a tékozló fiú képe, aki testben járva távol van az atyától, ugyanakkor hazatérhet… De nemcsak a mi asszociációnkban, hanem Pál szavaiban is bekövetkezik az etikára való áttérés: törekvésünk az ehhez a hithez méltó élet, már itt, ebben a sátorban is, mert tudjuk, hogy egykor tetteinkről számot kell adnunk. Nagy kérdés, hogy a 10. versben mennyire a cselekedetek szerinti megítélést tanítja, vagy mennyiben csak a cselekedetek fontosságát? Az 1Kor 3-ra gondolva a cselekedetek fontossága lehet az igazi mondanivaló, annyival is inkább, mivel a 10. vers nem beszél kifejezetten ítéletről.

Az ÚF magyarázata a phaneroó kifejezésre: leplezetlenül kell odaállnunk Isten elé. A szó azonban igazából nem ezt jelenti, hanem azt, hogy nyilvánvalóvá válik, manifesztálódik az, ami eddig nem volt nyilvánvaló. („Átvilágítás” történik Krisztus ítélőszéke előtt.) Ezt nem kerülheti el senki sem – valószínűleg az apostol itt nem csak e keresztyénekre gondol, bár ebben a szakaszban a „mi” minden esetben a keresztyén gyülekezet tagjait jelenti.

2Kor 4, 7 • Kincs cserépedényben.

A dicsőség csúcsairól az apostol ismét visszazökken a valóságba, hogy azután majd újra emelkedjék… A szolgálat, a prédikálás; a keresztyén lét fényes volta után mintegy önmagára és társaira tekint. Korábban az alkalmasság volt a kérdés, most ugyanez más megfogalmazásban következik.

Közismert gondolat a kincs cserépedényben, mely a maga paradox voltával azt tanítja: a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk (vö. JSir 4:2; Ézs 64:7). Nem panaszdalt mond az apostol a maga és társai cserép volta miatt, hanem a kincs értékét emeli ki a kontraszt által. Egyébként azt is sugallja, hogy a kettőt nem lehet felcserélni! A kincs nem az apostol személye vagy szolgálata, hanem a hirdetett evangélium!

Ezt az elvi tényt a sztoikus diatribé stílusában részletezi is az apostol (8–11. vers). Rétori szépséggel, ugyanakkor lelkigondozói intelem módján fogalmazza meg a keresztyének – és nem csak az apostol – valóságos helyzetét (vö. Deut 31:6–8; Józs 1:5; Zsolt 37:25.28). Nem arról van szó, hogy a szenvedés stb. nem súlyos, nem veszélyes, vagy hogy mindig van kiút, hanem: Isten az, aki minden alkalommal odaáll az ember mellé, és Ő ad új lehetőséget számukra. Mint az I. részben is, most itt is elmondja: mindez a keresztyén számára „természetes”, hiszen Jézus halálát is hordoznia kell ahhoz, hogy Jézus élete is látható legyen benne. (Thanatos helyett nekrósis van – ez előbbi a valóságos halál, az utóbbinál, bár orvosi szakkifejezés ez is, mégis annak átvitt értelmében használatos: elhalás, mint természetes folyamat.) Fel kell figyelnünk a stiláris finomságra: a 11. vers végén váratlanul sarx szerepel, külön kiemelve halandó voltát, ugyanakkor a kontraszt is élesedik ezzel: a testben lesz láthatóvá Jézus élete. Nincs szó tehát itt sem misztikáról.

A 12. vers lehetne ironikus is, de tekintsük inkább alázatosnak, mint ironikusnak. Az apostol vállalja a koinoniát ilyen áron is! Ezért is lesz a szava vigasztaló. A Zsolt 116:10-et idézi, mely szerint a hit és a bizonyságtétel összetartozik. Ahogy egykor az ószövetségi kegyesnek el kellett mondania a maga hitvallását, úgy kell itt az apostolnak is. Ez a hitvallás a már közismert tétel: Jézus Krisztus feltámadása bizonyossága és záloga a mi feltámadásunknak. A 15. vers értelmező fordítása az kb.: a kegyelem növekedjék a (hívők) mind nagyobb száma miatt, és a hálaadást bőségessé tegye Isten dicsőségére. Óhatatlanul gondolnunk kell a Heidelbergi Káté 1. feleletére.

A 16–18. vers summázza a hitvallást. Nem fárad, nem csügged az apostol, mert tisztában van vele: Krisztusban elrejtett az élete, ami egyszerre valóság és titok. Ez a valóság és titok pedig az, hogy nemcsak a láthatót, a külső embert tekinti egyetlen és végső valóságnak. A használt szavak ugyanazok, mint amit a filozófusoknál vagy a gnosztikusoknál is találunk – de ezeknek a jelentése Pálnál keresztyén értelmű. A külső ember a filozófusoknál és gnosztikusoknál ugyanis a testi, külső világhoz kötött, míg a belső, a lelki, minden hatástól elzárkózó része az embernek. Pálnál a külső ember a tapasztalati, a cserépedény, melynek sorsa az, hogy romlik és elmúlik. A belső pedig az eszkhatológikus, jövőre tekintő, Krisztusban már új teremtésként élő ember.

Érdekes az is, hogy az apostol nem aknázza ki a jelen-jövő ellentétet úgy, hogy a kettőt ellenfélként vagy alternatívaként említené. Tény az, hogy a külső ember romlik (diaphtheiró – mint ahogy a rozsda megemészti a vasat), ugyanakkor újul (anakainoó) valóságosan a belső ember (vö. Róm 6:4.6; 7:6; Gal 2:20). Ez is tapasztalati valóság!

A szenvedés, bármennyire is valóságos, eltörpül a dicsőség jövendő nagysága mellett. A baros doxés – nagy dicsőség – kifejezés elég nehezen értelmezhető. Mintha az apostol szójátékot alkotna a héber kábód szó két jelentéséből, az ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „súlyosnak lenni” és „dicsőségesnek lenni”.
A hitvallás csúcsa pedig ebben a szakaszban: a keresztyén ember pillantása a célra irányul (skopeó), ami pedig nem a látható szférában van. A „nem látható” kifejezés (mé blepomena) arra utal, hogy bár valóságosan létező dologról van szó, az valami miatt nem látható a számunkra. Azaz azért nem látható, mert az „Krisztusban” van, mert az nem tintával, vagy nem kőtáblára írtan áll előttünk, mert az eszkhatológikus valóság – és sorolhatnánk a páli gondolatokból ismert párhuzamokat. Ez a néhány mondat ismét emlékeztet különben a filozófusok szóhasználatára is, akiknél a látható – láthatatlan ellentét szintén előfordul.

Pál kijelentése így hangzik: a láthatók ideigvalók (időhöz kötöttek – proskaira), míg a nem láthatók az időhöz nem kötöttek (aiónia) – vö. Zsid 11:27.

2Kor 4, 1 • Krisztus dicsőségének szolgálata.

Itt folytatja Pál a 3:1-ben elkezdett gondolatot, az apostoli szolgálat dicsőségét (miután közben súlyos gondolatai voltak az újszövetségi szolgálat dicsőségéről!). Visszatérve az apostoli szolgálatra, előbb néhány elhatároló, majd azután néhány megerősítő kijelentés következik.

Mint akik Isten irgalmát nyerték el, nem fáradhatnak meg. (Az egkakeó jelentései közül ez tűnik itt helyesebbnek. Vö. Lk 18:1; Gal 6:9.) Ugyanakkor le kell mondani a takargatni való bűnökről – elég nehéz ennek a fordítása, értelmezése; egy magyarázat egyszerre ötféle lehetőséget is felsorol. Legvalószínűbb értelmezése: Pál úgy érzi, hogy neki nincs miért szégyenkeznie, ha volt miért, akkor azt is nyíltan megtette már. Nem is akar senkit megcsalni ravaszkodással, vigyáz az igehirdetés tisztaságára (vö. 1Pt 2:2: hamisítatlan tej!). Apostoli munkája az igazság nyíltságával folyik, melyet minden ember mérlegelhet lelkiismerete szerint, de nem is csak ez szól ajánlásul, hanem az is, hogy „Isten előtt” történik mindez (vö. 1Kor 4:1–5).

Ha ennek ellenére még némelyeknek mindig rejtett marad az evangélium (kaluptó – mint ahogy a hajót elfedik a néző elől a hullámok…) – annak nem az apostol az oka, hanem az, hogy ezek más hatalom alatt állnak, a „világ istene” elvakítja őket, melynek következtében ezek „elveszendők” (apollumenoi). Pedig nem kellene ennek így történnie, hiszen Krisztus dicsősége sugárzik. Elég nehéz a sok genitivuszt magyarul világosan fordítani – szinte az apostol maga is küszködik a kifejezések és a mondanivaló gazdagságával. Itt hangzik el ismét Jézus Krisztusról: az Isten képmása (eikón) – ami nem a valóságnál kisebb értékű, hanem éppen az ekvivalens megjelenés kifejezése (vö. Kol 1:15). Pál és munkatársai ezt a Krisztust hirdetik, mint a gyülekezet Urát, magukat pedig mint a gyülekezet szolgáit ajánlják.

Ismét az apostoli szolgálat méltósága következik: amint a teremtés első lépése a világosság megjelenése, úgy az új teremtés (vö. 2Kor 5:17) első lépése az, hogy az Isten dicsőségének ismerete felragyog. Itt azonban fel kell figyelnünk arra, hogy az apostol nem azt mondja, hogy bennük, rajtuk ragyog fel, hanem: Krisztus arcán! Ismét említenünk kell: ha van is hasonlóság a misztika dolgaival, a kifejezések mégis az evangéliumot hordozzák, annak történelmi realitásában.

2Kor 3, 1 • Pál ajánlólevele a gyülekezet.

A keresztyén egyház is átvette a zsidók szokását, hogy az egyik közösségből a másikba érkező vándortanítók ajánlólevelet vittek magukkal (vö. 8:18kk.; ApCsel 15:27; 18:27 stb.). Ironikusan visszautalva a korinthusi konfliktusra, azt kérdezi Pál: vajon erre neki és munkatársainak szükségük van – éppen Korinthusban? Ennek szükségtelen voltát két képpel is szemlélteti: az egyik a szívbe írott törvénylevél, a másik pedig a kőszív–hússzív ellentét. Ez a két kép végül egybemosódik.

Az Ószövetség ismeri a szívbe írt szavakat, és azt is, hogy a kőtáblákkal vagy kőszívvel ellentétben Isten végső szándéka az, hogy élő szívek hústábláira legyen feljegyezve Isten akarata (Péld 3:3; 7:3; Jer 31:31kk.; Ez 11:19; 36:26).
Problémás a 2. vers szövege: „be van írva szívünkbe” helyett logikusabb, és néhány kézirat is javasolja a „szívetekbe” változatot; Pál „ajánlása” a korinthusiak szívébe van felírva!

A szakasz mondanivalója ez: az apostoli szolgálat Korinthusban tapasztalati tény: „szolgálatunk által szerzett levele” vagytok Krisztusnak. Ezt ismeri és megismeri (anaginoskó) mindenki. A küldője-írója sem emberi tekintély, hanem Isten Lelke, azaz Istennek dinamikus hatalma. Ahol nyilvánvalóan Isten cselekszik – mit kérdezhet még ember?

2Kor 3, 4 • Pál alkalmassága Istentől van.

Mintha az apostol egy kicsit elgondolkozna az előző szakasz néhány szaván: alkalmasság, írott ajánlás, Lélekkel írva szívbe stb. – és megállítva a gondolatmenetet, elmélyíti ezt a témát.

Az alkalmasság – megismétli itt is – nem belülről fakad, hanem kívülről adatik; Istentől van. (Az ÚF nagyon kibővíti a szöveget és eltér az eredetitől.) Isten előtt (pro tou theou) ítéltetik meg bizakodása is, alkalmassága is.
Amennyiben pedig ez némelyek számára kérdéses marad, azzal érvel az apostol, hogy ő új szövetség szolgája. (Az eredetiben nincsen határozott névelő!) Kérdés itt először az új szó értelmezése. A profán görögben valami soha nem volt újat jelent többek között, Pálnál azonban nem ezt, hanem a régivel szembeállítva a régi megújítását jelenti. Jellemző parallelek: új ég és új föld, új teremtés… Mint új szövetség, itt aligha tekinthető a mi megszokott értelmezésünk szerint, részben azért, mert mint irat még nem ismert, részben pedig azért, mert az új szövetség teológiai jelentéssel az úrvacsorai szövegekben és a Zsidó levélben szólal majd meg. Pál itt minden bizonnyal a Jer 31 szerinti új szövetségre gondol; Isten és a nép között új típusú, új minőségű kapcsolatra.

Ezért is folytatja a betű és Lélek szembeállításával. Az írott kőtábla említése indítja erre a folytatásra az apostolt, de nem arra gondol, hogy az írott betű önmagában öl – hiszen ő is zsidó, és a Törvény Istentől rendelt voltát soha nem vonja kétségbe (Róm 7:7kk.; Gal 3:19k.) –, hanem arról szól, hogy a betű alapján, a Törvény alapján élő ember számára a halál útjává válik a betű. Ugyanis itt nem a megmerevedett szövegre és a Lélek dinamizmusára gondol, hanem a betű és Lélek két princípium. És hogy itt mire gondol az apostol, megtaláljuk a Róm 7:7kk. és 8:2kk. szövegében. Ugyanis az Írásban nemcsak az életre szóló utasítások vannak, hanem az engedetleneknek szóló átkok is, és ezt is magára veszi az, aki a betű alapján áll. A Lélek ezek után nem a belső szabadságot jelenti, hanem az Isten Lelke. által aktualizált parancsot, kijelentést, amelynek nem az a jellemzője, hogy nem betű, hanem hogy a Lélek olyasmire teszi képessé az embert, amire a maga erejéből soha nem lenne képes. A betű és Lélek ellentéte tehát Pálnál nem „tartalom és forma”, nem is „megmerevedés és élet”, hanem két út: a Törvény útja és Isten Lelkének útja.

2Kor 3, 7 • A szolgálat dicsősége.

Az apostol továbbviszi a gondolatot: az apostoli szolgálatra való alkalmasság után ennek a szolgálatnak a dicsőségéről ír. Az előző versek nyomán az Ószövetség, a betű szolgálatát egyszerűen rövidítve a halál szolgálatának nevezi (ld. előbb). Ugyanakkor magát a szövetséget nem „értékeli le”, hanem éppen annak dicsőségéről beszél az Ex 34:29 alapján. Igaz, egy magyarázó szó nyitányként már jelzi a következendőket: „múló” dicsőségről van szó (a katargeó jelentése nem valaminek a létét kérdőjelezi meg, hanem érvényét; hatályon kívül helyezni valamit). Az Ószövetség és Mózes szolgálata rangját azonban jól hangsúlyozza a felidézett történet. És ebben jön a „felértékelés”, hiszen kicsitől a nagy felé úgy érvel Pál: mennyivel inkább dicsőséges az új szövetség szolgálata! Három ellentétpár szolgálja ezt a fokozást: halál, ill. Lélek szolgálata, kárhoztatás vagy megigazulás történik általa (a dikaiosyné inkább megigazulás, mint igazság), és elmúló vagy megmaradó dicsőség.

Az Ószövetségből jól ismert kábód szó jelentéséhez fűzzük hozzá: a hellénista gondolkozásban szinonimái a dynamis és a pneuma is; Pál láthatóan ezt is szem előtt tartja – különösen a következő szakaszban.

2Kor 3, 12 • A szolgálat és ismeret leplezetlensége.

Tovább folytatja az apostol a gondolatmenetet az Ex 34:29kk. alapján. Olyat is mond, ami nincsen benne a kanonikus szövegben, hanem amit ő érez útmutatásként ebből a szövegből. Ugyanis a kanonikus szöveg szerint Mózes arca fénylett, emiatt féltek is hozzá közel menni. Azonkívül „szolgálaton kívül” lepel volt az arcán, de amikor Istennel beszélt, mindig levette a leplet. Pál hozzáfűzi: Mózes fenntartotta később is a leplet, hogy ne lássák a dicsőség fényének elmúlását (!). Sőt a „mulandó végét” említi, ami a következendőkben már szinte az egész Ószövetséget jelenti.

Ez a történet az apostolnak példává lesz: a zsidóság azóta is ebben a helyzetben van: lepel van az arcukon, amikor Mózest – az Írást meg akarják érteni (az anagnósis felolvasás is, megértés is egyszerre). Ennek következménye az, hogy szívük megkeményedett – szemléletes a póroó ige (vö. Ézs 6:9–10; Róm 11:7–8). Erről az apostol nyíltan szól – a parrésia jogi szakkifejezés: a felnőtt polgárjoga nyíltan szólni, sőt a filozófusoknál az életvitel szabadságát is jelenti ez a szó. Az apostol ilyen alapon szól az Ószövetség „leplezett” megértéséről.

Kemény kifejezés az, hogy „mulandónak” nevezi az apostol az Ószövetség dicsőségét. Mindez azonban így marad, amíg Krisztushoz nem térnek, mert csak ott tűnik el a lepel (vö. 18. v.): A megtérés szó itt nem a hagyományos értelmű, hanem az epistrephó odafordulást jelent, helyes útra térést; ebben az esetben a betű útjáról a Lélek útjára térést. Ti. Jézus ebben az utolsó (eszkhatológikus) időben már a Lélek hatalmában és létformájában van jelen (vö. Jn 3!). Pál nem krisztológiai vagy pneumatológiai dogmát ír itt, hanem csak az összefüggésben maradva, egészen lerövidítve a gondolatmenetet, fogalmazza ezt a mondatot. A parrésia szükségszerű velejárója ugyanis az eleutheria és az exousia a hellenista gondolkozásban – s lám mindegyikre gondol Pál is.

A szabadság különben nem a mindentől való szabadságot jelenti, hanem az ótól, az elmúlt aion hatalmaitól, a betű szolgaságától való szabadságot.
Az apostoli szolgálatban tehát Krisztus dicsősége leplezetlenül tükröződik vissza (az arcokon?) – melynek óriási eredménye van: a keresztyén Krisztus képére formálódik. A keresztyén hit és igehirdetés, a Lélek szolgálata teszi ezt a csodát. A dicsőséget (doxa) tükrözi, ugyanakkor Krisztus képére (eikón) formálódik, ugyanis a dicsőség a megjelenés, míg az eikón maga a lényeg, ami a dicsőségben megjelenik. Dicsőségről dicsőségre, mondja az apostol, ami nem azt jelenti, hogy lépésről lépésre, hanem kimeríthetetlenül, vég nélkül (ill. mindvégig!). Fontos a metamorfózis szó is, ami nem csak külső formálódást jelent, a morfé szó ugyanis a lényeget, létmódot is jelenti – ami azután látható formát is ölthet. (Hasonló az eset a doxa és eikón esetében is.) Tehát Krisztus követője Krisztushoz válik hasonlóvá: halálában, feltámadásában, eszkhatológikus erejében stb. részesülve. A kifejezésekben van valami a misztika nyelvéből is, ugyanakkor a tartalom nem misztikus: nem azonosul Krisztussal a hívő, hanem akadálytalanul, teljes dicsőségében ismerheti Őt, és ennek következtében formálódik az élete. Metamorfózist találunk Jézus megdicsőülésénél (Mt 17:2; Mk 9:2) – és a Róm 12:2-ben: mindkét esetben arról van szó, hogy a látens valóság válik láthatóvá. Itt is ez a kijelentés értelme: aki Krisztust látja-láthatja leplezetlenül, az a Lélek által maga is ilyenné formálódik!

2Kor 2, 5 • Bűnbánat (egyházfegyelem).

A konfliktus végleges lezárása van ebben a szakaszban. Ami történt, nem csupán az apostol személyét sértette, hanem a gyülekezetet is, legalábbis annak az apostol mellett álló többségét. Pontosan azonban nem ismerjük az esetet; miben állhatott a sértés. Mindenesetre, ahogy a 7:11kk. elmondja, elég nagy volt a felháborodás, talán azt is fontolgatták, hogy a büntetés mértékét még növelni is kell. A büntetés mikéntjét sem ismerjük pontosan, az „epitimia” lehet, hogy csak szóban elhangzó vádat, feddést jelent. Erről valószínűleg Titusz számolt be Pálnak (2:13), aki úgy vélte, hogy ez megfelelt a célnak, többre nincsen szükség.

Annyival is inkább erre gondolt, mert a hírek szerint a megfeddett személy túlságosan is a szívére vette a dolgot, félő, hogy felemésztődik benne. A katapinó szónak van két jellemző előfordulása ugyanis: 5:4 – a halandót elnyeli az élet; és az 1Pt 5:8: az ördög elnyeli áldozatát. Hogy egy ilyen nem kívánt folytatást megakadályozzon, az apostol azt kéri, hogy tanúsítsanak iránta szeretetet (kyroó a jogi határozathozatal szakkifejezése).

Ismét visszatér a korábbi levél céljára: mintegy a gyülekezet kipróbálására írta azt, s a gyülekezet kiállta a próbát. Miután pedig a gyülekezetben rendeződött a helyzet, az apostol sem akar tovább ezzel foglalkozni. Különösen azért nem, mert Krisztus színe előtt áll ő is, a gyülekezet is. Amikor pedig a megbocsátás esetleg nem történik meg, tér nyílik a Sátán előtt, akinek szándéka ismert (vö. pl. 11:3).

Felvetődik az 1Kor 5 és e szakasz párhuzama, de általában a magyarázók elvetik. Ott ugyanis kifejezetten vérfertőzésről van szó, és a Sátánnak való kiszolgáltatásról (exkommunikációról). Itt sokkal kisebb horderejű az ügy. Fontos viszont az 1Kor 5–6 annyiban, hogy a gyülekezetben lévő vitás kérdések elintézése ott is szóba kerül. A keresztyén egyházban a fegyelem nem jogi kérdés, a büntetés nem öncél, a megbocsátás sem egyszerűen valaminek az elfeledése, hanem miután gyülekezetről van szó, koinoniáról, a megrontott békességet helyre kell állítani. Ezért kell a megfeddett embert vigasztalni is, helyreállítani a közösséget vele is!

Ezzel ez a témakör befejeződik. A lezárás lehetősége abban van, hogy nem emberileg (kata sarka) gondolkoznak és cselekszenek, hanem Isten szentségével és tisztaságával igyekeznek járni ebben a világban (1:13).

2Kor 2, 12 • Evangélium és apostolság.

A bűnbánat-megbocsátás ügyének lezárása után az apostol témát vált. Még pár sor erejéig vázolja a történeti szituációt, de igazából itt egy új gondolatsort kezd az apostolság tárgyalásával (3–6. részt).

A 3. missziói út során az apostol ismét Troászban volt, ahol kapu nyittatott számára – a 2. úton itt nem folytatott missziót –, ugyanakkor gyötrődött Korinthus miatt, és annyira várta vissza Tituszt, hogy eléje is ment Macedóniába. Engedetlenségnek tekintsük ezt (az ajtónyitás miatt), vagy egyszerűen ténynek: egy lezáratlan üggyel megterhelve képtelenség teljes szívvel szolgálni? Mindkettő lehetséges, de a következő versek inkább az utóbbi értelmezést feltételezik. Ennek a pár mondatnak igazi folytatása azután majd a 7:5-ben következik.

A 2:14–7:4 perikópa az apostoli szolgálat méltóságáról, gondjairól, lényegéről szól, még ha közben nagy kitéréseket is tesz az apostol, elmélyedve egy-egy említett szóban vagy gondolatban.

A 14. verstől kezdődően két képet említ. Az egyik a diadalmenet képe. A győztes hadvezér hazaérkezése óriási esemény és látványosság ebben a korban. Az evangélium útját ehhez hasonlítja Pál. Nagy kérdés, hogy ebben milyen szerepet tulajdonít magának? A triambeyó nem határozza meg, hogy győztesként vagy fogolyként vesz részt ebben a menetben. A Kol 2:15 alapján gondoltak a fogolyra, ugyanakkor itt az összefüggés inkább az első lehetőséget kívánja: az apostol a győztes Krisztus mellett a diadalmas sereg tagjaként menetel. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a győztes sereg tagja időleges vereségeket és sérüléseket él át (vö. 11:23kk.). Itt azonban már Krisztus ereje hordozza őt is győztesként.

A másik kép az illat. Szokatlan a kifejezés: Krisztus ismeretének illata (vö. Ef 5:2). Mintha több gondolat is ötvöződne ebben: egyrészt a rabbinus és intertestamentális irodalomban gyakori kép, hogy Isten jelenléte mintegy jó illatként betölti környezetét, a mennyei szférát (Jézus Sirák fia könyve, syr Bar, aeth Hen) – ugyanakkor a gnosztikus irodalomban is előfordul: ott az ismeretet tekintik ilyképpen. De gondolhatunk az égőáldozat „illatára” is. Különösen ez utóbbi látszik jelentősnek: a diadalmenetet kísérő hálaadó áldozat a győztesnek valóban az „élet illata”, ugyanakkor a legyőzöttnek a „halál illata”. Akár szó szerint is, hiszen nemegyszer tömeges kivégzés volt a diadalmenet végén. „Isten dicsőségére” történik mindez, azaz hogy kiderüljön, minden Isten dicsőségét szolgálja, az élet is, a halál is (azaz az elbukottak bűnhődése is). Az osmé és az euódia szinonimák itt is, másutt is előfordulnak együtt, jelzős szerkezetben is. A „szóváltásnak” nincs értelmet befolyásoló jelentősége.

A diadalmenet pedig az evangélium hatása (a 2:12 eredeti szövegében nincsen benne a „hirdetésére” szó!). Ahol az evangéliumot hirdetik, képviselik, ott valami hatalom, erő van jelen, mely azonnal megosztja a világot (vö. Jn 12:47kk.). Az apostol az evangélium szolgálatával ennek a megosztásnak az eszköze. Méltán veti fel azonnal: de ki képes, ki alkalmas erre? És ki minősíti ebben az embert?

Egyik oldalról ugyanis arra kell gondolnia, hogy sokak számára ez a szolgálat üzletté válik – a kapéleyó üzletelést, házalást, nyerészkedést jelent. Használatos volt ez a szó a vándorfilozófusok, népies filozófusok munkássága megjelölésére. (Van egy ószövetségi párhuzama is: az Ézs 1:22 fordításában találjuk ezt a szót, ahol az igehirdetés meghamisítását jelenti – bár valószínűleg nem erre gondol itt Pál.)

A másik – saját – oldalról azonban azt kell elmondania: az ő számára nem ezt jelenti az evangélium szolgálata, hanem tiszta szívből (vö. 1:12), „Istenből” szól. Pál szeret szinte szójátékot űzni a prepozíciókkal, azért nem kell túlértékelni az „ek tou theou” kifejezést mondjuk a predestináció felé, mégis fontos meghatározása ez az igehirdetésnek: igazából Isten az alanya, és nem az apostol! Ugyanakkor Isten színe előtt, állandóan ebben a felelősségben és „ellenőrzésben” szólnak. Az egész folyamat pedig Krisztusban történik (nem Krisztus „által”, mint az ÚF közli), azaz Krisztus jelenlétében, erőterében, mint az új teremtés eseménye (5:17). Az apostol alkalmassága tehát nem a tisztség elfogadásában és gyakorlásában, hanem az elhívatottság eseményében van.
Említsünk itt meg még egy nézetet, mely szerint az ősegyházban nem feltétlenül az volt a sorrend a hirdetett ige és a sákramentum kapcsolatában, mint nálunk, hogy ti. a hit hallásból van, a sákramentum látható ige, azaz elpecsételése mindannak, amiről az igehirdetés szól. Hanem esetleg éppen fordított volt a helyzet néha: a koinoniában élők, a keresztség által betagoltak és az úrvacsora által tápláltak tapasztalata az, hogy az igehirdetés hallható sákramentum(?!), azaz hatékony szent cselekmény (vö. a dábár jelentésével!). Ha túlzás is így fogalmazni, de nincs messze attól, amit az apostol számára az evangélium szó jelent (vö. Gal 1).

2Kor 1, 15 • Útiterv (apológia).

Pálnak két tervéről tudunk: az 1Kor 16:5 szerint szárazföldön ment volna Macedóniába, majd onnan Korinthusba hosszabb tartózkodásra. Később, úgy látszik, azt is tervezte (16. v.), hogy hajóval megy Korinthusba, onnan Macedóniába, és vissza Korinthusba. Egyik terv sem sikerült. (Most éppen Troászból érkezett Macedóniába – 2Kor 2:12.) Ez alapot adott a korinthusiak vádaskodásához: az apostol megbízhatatlan az ígéreteiben, emberi módon (kata sarka) tervezget. A 15. vers úgy is értelmezhető: ezért akartam előbb (korábban) hozzátok menni, hogy azután (ennek következtében) részesüljetek kegyelemben – sőt egy variáns szerint: örömötök legyen. Hogy mennyire komolyan veszi Pál a koinoniát, mutatja a 16. v. vége: Korinthusból a gyülekezet küldötteként akart Jeruzsálembe menni (vö. 9. rész). Semmiképpen sem a megbízhatatlanság vagy felelőtlenség miatt nem tette ezt.

Itt azonban tovább nem magyarázkodik, hanem elég indulatosan és határozottan lezárja a vitát. Az indulat miatt azonban elég töredezett a szöveg; textuskritikailag is az, több variánst is találunk, melyek megpróbálják a szöveget érthetőbbé tenni.

Az apostol azután formailag is, tartalmilag is Jézus Krisztusra építi mondanivalóját. Formailag az eskü szakkifejezését említi: tanúm az Isten, ill. hű az Isten (pistos ho theos = „Isten bizony”). Azonkívül mintegy a Hegyi Beszédre gondolva (vö. Jak 5:12) így fogalmaz: nem volt a szavam egyszerre igen is, meg nem is! Tartalmilag hivatkozva pedig Krisztusra, egyszerűen kijelenti: ahogyan Krisztusban Isten igent mondott saját tervére, úgy Krisztus hírnökei is ezt az igent képviselik és hirdetik. Azaz az apostoli autoritásra építve egyszerűen még a gyülekezet kételkedését is visszautasítja.

Ugyanakkor fel kell figyelnünk a nagy kijelentésekre is, melyek ebben az apológiában megszólalnak. Az egyik krisztológiai kijelentés a 20. vers: „mert valahány ígérete van az Istennek, azokra Benne van az igen (vö. Róm 10:4), és ezért Általa van az ámen is”. Az apostol szemlélete szerint az egész Ószövetség és annak minden ígérete Jézus Krisztusra mutat, és Benne teljesedik be. Krisztus által mond a gyülekezet áment, azaz Ő a közbenjáró, aki az Atya elé viszi a gyülekezet könyörgését. A gyülekezet ámen szava ugyanakkor már a liturgiára és etikára utal.

A 21–22. vers is tartalmaz fontos krisztológiai támpontot. Isten a népét Krisztusban megerősíti – a bebaioó jogi szakkifejezés, az adásvételi szerződés megerősítését jelenti. Krisztussal így lesz „jogerőssé” az új szövetség megkötése. Ennek lépései pedig: a felkenetés, az elpecsételés és a Lélek zálogának adása – ahogyan az ősegyház a keresztelés tényét fogalmazta meg (ApCsel 2:38; 1Kor 6:11; 12:13; Ef 1:13). „A megerősíteni ige a kereskedő által adott garanciára céloz, a pecsét a tulajdonjog jele, a zálog pedig a vételár bizonyos hányada – valamennyi olyan szó, melyek a korinthusi kereskedelmi életben mindennap előfordultak” (Kiss S.). Itt érezhető egyébként, mennyire nem „emberi módon” tervez, gondolkozik az apostol. Még így is amikor személyes konfliktusát rendezi a gyülekezettel, Krisztus van szeme előtt, aki uralkodik mindkét oldalon: a vádlón és a védekezőn egyaránt…

Még egyszer egy esküformula a 23. versben, mintegy koronájaként az apológiának: nem állhatatlanság volt az oka az elmaradt látogatásnak, hanem az is, hogy az apostol nem akart első indulatában intézkedni. Megtehette volna ugyan apostoli tekintélye teljes súlyával, de nem akart uralkodni a gyülekezet hitén (a „kyrieyó” itt már inkább a hatalmaskodást jelenti), csak munkatársként akar mellettük állni. Ebben példa az apostol minden „lelki vezetőnek”! Hiszen a korinthusiak mindenek ellenére „felnőtt” keresztyének; a „szilárdan álltok” perfektumi igealakja húzza alá ezt a tényt.

Az apológia, az indulatos vita így torkollik lassan krisztológiai és ekkleziológiai kijelentésekbe, így csendesedik le az apostol is, a vita hevessége is. Krisztus előtt áll az apostol is, a gyülekezet is – és érvényesül a kegyelem és a békesség, a rendezett viszony kialakul újra. A 2. rész már sokkal szelídebb hangú, éppen emiatt.

2Kor 1, 12 • Dicsekvés (apológia).

A korinthusiak – az előzőek ellenére is – levelei hangvétele miatt vádolják az apostolt. (Ennek részleteit nem ismerjük, csak következtetni lehet rá.) Pál azért hivatkozik „forgolódására” (anastrephó), egész életvitelére, mely szerinte nem áll ellentétben leveleivel sem. Lelkiismerete szerint Isten szentségével és tisztaságával (nyíltságával) járta útját – kegyelemből – nem pedig emberi bölcsességgel. A sarkiké sóphia a népies filozófusok ravaszsága, egoista „bölcsessége” – míg az apostoli életvitel mögött Isten kegyelme áll.
A 13. vers nemcsak az ÚF szerint értelmezhető, hanem az epiginoskö alapján úgy is: nem írtunk mást, mint amit megismertetek és el is ismertetek, sőt (…) teljesen el fogtok ismerni. Ezzel ismét az apostoli tekintélyt és szolgálatot védelmezi Pál: Korinthus ebből alakult, ennek a bizonysága puszta létével is. Az érvelés csúcsa ismét előhozza a koinonia gondolatát is: ha a gyülekezet elismerte, hogy egy apostol a vezetője (ez a dicsekvése) – úgy az apostolnak is jól esik hivatkozni arra, hogy Korinthus az „ő gyülekezete”, alapítása. Az apológiában nem önmagát és tekintélyét védi egyszerűen az apostol, hanem a korinthusi gyülekezettel való közösségét, egyedülálló kapcsolatát is.

2Kor 1, 15 • Útiterv (apológia).

Pálnak két tervéről tudunk: az 1Kor 16:5 szerint szárazföldön ment volna Macedóniába, majd onnan Korinthusba hosszabb tartózkodásra. Később, úgy látszik, azt is tervezte (16. v.), hogy hajóval megy Korinthusba, onnan Macedóniába, és vissza Korinthusba. Egyik terv sem sikerült. (Most éppen Troászból érkezett Macedóniába – 2Kor 2:12.) Ez alapot adott a korinthusiak vádaskodásához: az apostol megbízhatatlan az ígéreteiben, emberi módon (kata sarka) tervezget. A 15. vers úgy is értelmezhető: ezért akartam előbb (korábban) hozzátok menni, hogy azután (ennek következtében) részesüljetek kegyelemben – sőt egy variáns szerint: örömötök legyen. Hogy mennyire komolyan veszi Pál a koinoniát, mutatja a 16. v. vége: Korinthusból a gyülekezet küldötteként akart Jeruzsálembe menni (vö. 9. rész). Semmiképpen sem a megbízhatatlanság vagy felelőtlenség miatt nem tette ezt.

Itt azonban tovább nem magyarázkodik, hanem elég indulatosan és határozottan lezárja a vitát. Az indulat miatt azonban elég töredezett a szöveg; textuskritikailag is az, több variánst is találunk, melyek megpróbálják a szöveget érthetőbbé tenni.

Az apostol azután formailag is, tartalmilag is Jézus Krisztusra építi mondanivalóját. Formailag az eskü szakkifejezését említi: tanúm az Isten, ill. hű az Isten (pistos ho theos = „Isten bizony”). Azonkívül mintegy a Hegyi Beszédre gondolva (vö. Jak 5:12) így fogalmaz: nem volt a szavam egyszerre igen is, meg nem is! Tartalmilag hivatkozva pedig Krisztusra, egyszerűen kijelenti: ahogyan Krisztusban Isten igent mondott saját tervére, úgy Krisztus hírnökei is ezt az igent képviselik és hirdetik. Azaz az apostoli autoritásra építve egyszerűen még a gyülekezet kételkedését is visszautasítja.

Ugyanakkor fel kell figyelnünk a nagy kijelentésekre is, melyek ebben az apológiában megszólalnak. Az egyik krisztológiai kijelentés a 20. vers: „mert valahány ígérete van az Istennek, azokra Benne van az igen (vö. Róm 10:4), és ezért Általa van az ámen is”. Az apostol szemlélete szerint az egész Ószövetség és annak minden ígérete Jézus Krisztusra mutat, és Benne teljesedik be. Krisztus által mond a gyülekezet áment, azaz Ő a közbenjáró, aki az Atya elé viszi a gyülekezet könyörgését. A gyülekezet ámen szava ugyanakkor már a liturgiára és etikára utal.

A 21–22. vers is tartalmaz fontos krisztológiai támpontot. Isten a népét Krisztusban megerősíti – a bebaioó jogi szakkifejezés, az adásvételi szerződés megerősítését jelenti. Krisztussal így lesz „jogerőssé” az új szövetség megkötése. Ennek lépései pedig: a felkenetés, az elpecsételés és a Lélek zálogának adása – ahogyan az ősegyház a keresztelés tényét fogalmazta meg (ApCsel 2:38; 1Kor 6:11; 12:13; Ef 1:13). „A megerősíteni ige a kereskedő által adott garanciára céloz, a pecsét a tulajdonjog jele, a zálog pedig a vételár bizonyos hányada – valamennyi olyan szó, melyek a korinthusi kereskedelmi életben mindennap előfordultak” (Kiss S.). Itt érezhető egyébként, mennyire nem „emberi módon” tervez, gondolkozik az apostol. Még így is amikor személyes konfliktusát rendezi a gyülekezettel, Krisztus van szeme előtt, aki uralkodik mindkét oldalon: a vádlón és a védekezőn egyaránt…

Még egyszer egy esküformula a 23. versben, mintegy koronájaként az apológiának: nem állhatatlanság volt az oka az elmaradt látogatásnak, hanem az is, hogy az apostol nem akart első indulatában intézkedni. Megtehette volna ugyan apostoli tekintélye teljes súlyával, de nem akart uralkodni a gyülekezet hitén (a „kyrieyó” itt már inkább a hatalmaskodást jelenti), csak munkatársként akar mellettük állni. Ebben példa az apostol minden „lelki vezetőnek”! Hiszen a korinthusiak mindenek ellenére „felnőtt” keresztyének; a „szilárdan álltok” perfektumi igealakja húzza alá ezt a tényt.

Az apológia, az indulatos vita így torkollik lassan krisztológiai és ekkleziológiai kijelentésekbe, így csendesedik le az apostol is, a vita hevessége is. Krisztus előtt áll az apostol is, a gyülekezet is – és érvényesül a kegyelem és a békesség, a rendezett viszony kialakul újra. A 2. rész már sokkal szelídebb hangú, éppen emiatt.

2Kor 1, 1 • Köszöntés és „alapozás”.

Összehasonlítva más levelek, különösen az 1Kor bevezető szavaival, sokkal rövidebb ez a köszöntés. Lényeges vonások hiányoznak: mindenekelőtt az apostol elhívatottsága, ugyancsak a gyülekezet elhívott voltára és megszentelésére vonatkozó kijelentés. Ennek oka bizonyára az, hogy nem ismétli az apostol az előző levélben már megírottakat. Megmaradnak azonban a legfontosabb jellemző vonások, melyek egy ilyen levél, illetve az apostol és a címzettek közötti „kommunikáció” alapfeltételei:

1. az apostoli funkció említése – amely alapja a levél kijelentéseinek, intelmeinek. Különösen hangsúlyossá teszi ezt az „Isten akaratából” mellékmondat. A prófétai tiszt társa az apostoli: ahogyan a prófétákat Isten emeli ki az arctalan tömegből, úgy emeli ki az apostolt is Isten elhívó akarata az ősegyház tekintélyei, tanítói közül (vö. 1Kor 4:15).

2. Isten akarata adja az apostoli tanításnak az autoritást, mely előtt a gyülekezetnek meg kell hajolnia.

3. Timótheus említése pedig a consensus ecclesiae kifejeződése; ahogyan az első levélben Szószthenész, itt Timótheus képviseli azt a csoportot, mely az apostol körül él és munkálkodik. Timótheus valószínűleg korinthusi kiküldetéséből hazatérve ismét tartósan az apostol mellett maradt (1Kor 4:17; 16:10). A levél célja ennek a konszenzusnak a kiépítése Korinthusban és Akhájában is, jóllehet az Akhájában élő keresztyénekről továbbra sem tudunk meg sokat a levélből.

4. Amilyen fontos a levélíró apostol funkciója és autoritása, ugyanolyan fontos a gyülekezet státusza is: szentek és az Isten gyülekezete. Az „Isten gyülekezete” fogalomban nem egy csoportot szólít meg címzettként, hanem mint akik a szövetséges nép, az eszkhatológikus Isten népe részei. Másként kell szólni az Areopágoszon a járókelőkhöz és filozófusokhoz, és másképpen az eklézsia tagjaihoz!

A jól ismert formulával végződik a köszöntés. Fontos ebben a korabeli formulával való egyezés és eltérés: mindkettő beszédes jel. Prófétai örökség ez is: az analógia megteremti a kapcsolatot, ugyanakkor az eltérés hordozza az időszerű mondanivalót. Azaz: nem egy jó barát üdvözlete ez; hiszen a kegyelem Istentől jön, ajándékként. Nem azt kívánja, hogy „élj jól”, hanem: Isten forduljon hozzád kegyelmesen! A békesség szó mögött pedig érezzük az ószövetségi sálóm fogalmát: az Istennel való „rendezett viszony” ez! Ahol Isten akarata vagy küldötte megjelenik, ott helyreállhat a sálóm – ezt kívánja Korinthusnak Pál apostol.

2Kor 1, 3 • Nyomorúság és vigasztalás.

A levél mondanivalója doxológiával indul, egyezően az ószövetségi és korabeli zsidó imádságokkal. (Különösen az ún. 18-as imára gondolhatunk, ennek refrénje a „báruk Elohim”.) Itt azonban nem Istennek egy-egy áldásáért vagy szabadításáért ad hálát az apostol, hanem ellenkezőleg: a szenvedés és szorongattatás, nyomorúság megértéséért! Szükséges ez, hiszen éppen a korinthusiakkal való viszonya, konfliktusa veti fel ezt a kérdést különösen élesen. Érdekes azonban a szenvedés megértésének útja.

Kiindulópont: Isten ismerete. Ő az, aki a nyomorúságban vigasztal (Gen 35:3; Ézs 63:15kk.), Ő az, aki kegyelemmel és irgalommal koronáz meg (Zsolt 103:4). Ugyanakkor lehetetlen arra nem gondolni, hogy Jób a barátait nevezi nyomorúságos vigasztalóknak (Jób 16:2), akik ugyan ismerik Istent, de nem tudnak barátjukon segíteni. Pál azonban nem az igazságosan büntető Isten szemszögéből néz a szenvedésre, hanem Krisztus felől, aki önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel… Így tudja vigasztalni a korinthusiakat is. Hiszen Pál számára a megkeresztelt ember Krisztus halálába keresztelkedett bele, hogy Vele együtt fel is támadjon (Róm 6). A keresztyén lét velejárója a Krisztus szenvedéseiben való részesedés is (Fil 3:10; 2Kor 11:23kk.; Kol 1:24).

Nem azzal vigasztal tehát, hogy megpróbálja a nyomorúságot tagadni vagy kisebbíteni. Hanem istenismeretéből következően azt mondja: jelen életünk, keresztyén voltunk szenvedései részei Krisztus szenvedésének. Nemcsak a mártíriumra gondolunk itt, hanem arra, hogy Pál szerint a keresztyénné létel a vajúdáshoz hasonlít (Gal 4:19). Az a nyomorúság tehát, mely most az apostolt és a korinthusiakat terheli, nem kilátástalan, érthetetlen, elviselhetetlen, hanem természetes velejárója annak, hogy az ó embernek meg kell halnia, és meg kell születnie az újnak. Az apostol ezzel tud vigasztalni!

Ezt a vigasztalást kapta ő maga is Krisztustól, és mint már megvigasztalt tud igazán másoknak is vigasztalást nyújtani. Ő a saját életében is átélte, hogy bár bőven van része Krisztus szenvedéseiből, éppen azért bőven adatott számára a vigasztalás is. A kathós-houtós párost itt a legjobb okhatározó módján értenünk: amennyiben bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, akképpen Krisztus által bőséggel van vigasztalásunk is. Ezért lesz a nyomorúság is, a vigasztalás is a gyülekezet vigasztalásának forrásává. Ez az ismeret, ill. az ebből fakadó vigasztalás már hatékony módon jelen van (az „energomenos” nem „erős”, hanem „hatékony”, „munkában lévő”) a keresztyének életében.

A 7. vers bizonyos mértékig már átmenet a következő szakaszhoz, a reménység tárgyalásához. Ugyanis ez az oksági összefüggés annyira erős, hogy minden helyzetben érvényes, kivétel nélkül. Ismét felbukkan a hós-houtós páros, és ami különösen fontos: a koinónoi szó használata. A keresztyén ember Krisztussal koinoniában él (1Kor 10), és ennek a koinoniának ereje jól ismert a Róm 8:31–39-ből.

Az apostol által tanított istenismeret így ad a szenvedésnek új értelmet, így vezet vigasztaláshoz, s mindezzel együtt reménységhez.

2Kor 1, 8 • Életveszély és reménység.

Ugyanis a múltban történt valami – az apostol számára nem csak egy egyedi eset, hanem alapvető élmény –, melyből a szenvedés újabb tanulsága születik meg. Halálos veszedelmet említ, amelynek súlyosságába már maga is beletörődött. Nem tudni, mire utal pontosan az apostol (vö. 1Kor 15:32; 2Kor 4:10; 11:23). De éppen a legmélyebb ponton éli át a keresztyén reménységet: nem önmagában bizakodik, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. És lám milyen bőséges a vigasztalás: már ebben az életben átéli Istennek a halálból visszahozó kegyelmét! – pedig nem is ebben reménykedett igazából.

Az alapvető élmény pedig reménységet szül: miután átélt egy szabadulást, bízik abban, hogy Isten ezután is meg tudja és meg fogja szabadítani. Ha a legnagyobb reménység, a feltámadás bizonyos számára, mennyivel inkább reménykedhet „kisebb” hatalmaktól való szabadulásban!

Az apostoli tisztnek is ad egy új vonást ez a kijelentés. Ugyanis kiderül belőle, hogy nemcsak a verbális közvetítés az apostoli tiszt, hanem közvetíti Isten szabadítását, a reménység kézzelfogható bázisát is. Ami az apostollal történik, az rajta keresztül másokhoz is elérkezik, bennük sokszorozódik.
A gyülekezettel való koinonia is jelentkezik ismét. Ez a korinthusi gyülekezet (!) nemcsak „nézője” az apostol sorsának, hanem tevékeny részese is: együtt imádkozik az apostolért. A „segítségünkre vagytok” szemléletes kifejezés: együtt állni a teher alá! – a közbenjáró imádság ezt jelenti számukra.
Az eredmény pedig az, hogy nemcsak a szenvedés ismétlődik, nemcsak a reménység sokszorozódik, hanem a hálaadás is. „Ek pollón prosópón” – sok Istenhez emelt arc tükrözi ezt a hálát…

Neh 13, 1 • Izráel elkülönülése.

Az előző versekhez hasonlóan, ezt a három verset is a Krónikás illesztette be Nehémiás emlékirata közé. Nehéz lenne megmondani, mi volt vele a célja. Talán szépíteni szeretné a következő versekben leírtakat azzal, hogy nemcsak bajok voltak, hanem Isten gyülekezetéhez illő dolgok is történtek és valahonnan ide iktatta be ezt a töredéket. Az „azon a napon” kifejezés teljesen bizonytalan időmeghatározás. A törvényből olvasott szakasz a Deut 23:3–5; melynek hatására történik Izráel elkülönülése. Az ’éräb szó ritkán használatos. A keverék, az elegy, a gyülevész népet jelenti (Ex 12:38; Num 11:4; Jer 25:20). Itt az ammóniakra és moábiakra vonatkozólag használja a Krónikás, mert egyébként a jövevény, a gér a körülmetélkedés által tagja lehetett a gyülekezetnek (Ex 12:48).

Neh 13, 4 • A templom megtisztítása.

Nehémiás visszatérésekor sok bűnt és sok bajt talált Jeruzsálemben és Júdában. Első feladata a jeruzsálemi templom körül észlelt visszaélések rendezése volt. Az „ezt megelőzőleg” kifejezés nem az előző versekhez kapcsolódik, hanem Nehémiás visszatéréséhez. Értelme: mielőtt megérkeztem volna. Nehémiás távolléte alatt ugyanis Eljásib pap és Tóbijá, az ammóni szolga (2:10) rokonságba kerültek és megegyeztek abban, hogy Eljásib a templomhoz tartozó kamrák közül egyet Tóbijá rendelkezésére bocsát. Az ilyen kamrák eredeti rendeltetése az volt, hogy ezekben tárolták az ételáldozathoz szükséges lisztet, a kultuszhoz használt edényeket, a befolyt tizedet és templomi adományokat (2Krón 31:11–12). Arról nem olvasunk, hogy Tóbijá milyen célra használta, de mivel egyéni és üzleti céljait szolgáló holmija lehetett ott, általuk tisztátalanná tette a kultikus célra rendelt kamrákat. Nehémiás kiszóratta onnan minden holmiját, majd a szükséges és szokásos megtisztítás után a kamrát visszaadta eredeti rendeltetésének. Nehémiás elsősorban Eljásib magatartását ítéli el és nem a pogány Tóbijáét. A Jézus által végrehajtott templomtisztításra is (Lk 19:45–47) nyilvánvalóan a főpapok bűne miatt volt szükség, akik eltűrték, hogy a templom latrok barlangjává legyen. Nem bizonyos, hogy az itt említett Eljásib pap, aki a templom kamrái felett rendelkezett, azonos a főpappal (3:1; 13:28), de ez nem kisebbíti bűnét és felelősségét.
A 6. v. Artaxerxes perzsa királyt „Bábel királyának” mondja. A zsidók számára ugyanis Bábel maradt az őket leigázó hatalom székhelye, még ha időközben maga Bábel is a perzsa uralkodók hatalma alá került.

Neh 13, 10 • A templomi szolgálat rendezése.

A visszatért Nehémiás nem csupán Eljásib pap bűnét vette észre, hanem a felülről adott rossz példa következményeit is, amelyek már az egész templomi szolgálat elhanyagolásában nyilvánultak meg. Mivel a nép nem szolgáltatta be a léviták részét, tizedét és az elöljárók sem törődtek az adományok szorgalmazásával, veszélybe került a templomi kultusz végzése. A Nehémiás által Jeruzsálembe telepített léviták (11:1.15–18; 12:28) minimális megélhetése sem volt biztosítva, ezért azok visszatelepedtek a maguk régi lakhelyére, hogy mezőiket művelve megélhessenek. Nem csupán a léviták sorsáról volt itt szó, hanem Isten ügyéről, a templomi szolgálat rendjéről. Mal 3:8–10 egyenesen Isten megcsalásának nevezi a tized és az áldozati ajándékok elhanyagolását.
Nehémiás visszahozatta a lévitákat és gondoskodott szolgálatuk anyagi feltételeinek biztosításáról is. Szavának és határozott tetteinek eredményeként egész Júdában újra befolytak a szükséges tizedek és adományok. A javak további kezelését Nehémiás négy megbízható emberre bízta. Ezután egy pap, egy írnok és két lévita gondoskodott a raktárak kezeléséről. Nehémiás, mint a gyülekezet hűséges tagja, érzett felelősséget az Úr házának dolgaiért. Fohászában azt kéri, hogy ne emberek előtt, hanem Isten előtt legyen nyilvánvaló az ő cselekedete.

Neh 13, 15 • Gondoskodás a nyugalom napja megszenteléséről.

Az Isten ügyéért felelősséget érző Nehémiás nyitott szemmel járt és észrevette mindazokat a bajokat, amelyek megrontották a gyülekezet életét. Nemcsak Eljásib bűne, vagy az adakozás elhanyagolása volt a baj, hanem a nyugalom napjának és ezzel az Úrral való közösségnek a megromlása is. Júdában és Jeruzsálemben, vidéken és városon egyaránt munkanappá és piacnappá tették azt a napot, melyet az Úr a törvények szerint az ő tiszteletére rendelt. A vidéken lakók a nyugalom napján is dolgoztak a földeken és szőlőkben, a kereskedésre szánt áruikat is ezen a napon vitték el Jeruzsálembe, amely időközben kereskedelmi központ lett. Piacára a nyugalom napján is felvonultak a vidékiek és ott ültek a tirusziak is, kínálgatva a halakat és más áruikat.

Nehémiás, aki ismerte a próféták írásait (Jer 17:27; Ez 20:12kk.), előbb csak megintette és megszidta a nyugalom napját megrontókat és azokat, akik ezért felelősek, majd határozott intézkedéseivel biztosította, hogy a nyugalom napja mindenki számára szent legyen Jeruzsálemben. Nem az idegenek, nem a tirusziak az igazi okai a nyugalom napja megrontásának. Őket nem kötelezi erre Isten törvénye. Nehémiás a nyugalom napja előtt bezáratta a város kapuit és csak elmúltával engedte meg, hogy újra kinyissák. Így megakadályozta, hogy vidékiek, vagy idegen kereskedők jöhessenek áruikkal a városba. A kereskedők néhányszor kísérletet tettek ez intézkedés kijátszására úgy, hogy Jeruzsálemen kívül háltak és reggel a városból kimentek hozzájuk az üzleti ügyek lebonyolítására. Nehémiás azonban, átlátva ravaszságukat, ezt a lehetőséget is megakadályozta. A lévitákat saját embereinek felváltására rendelte a kapuk őrzésére. Megtisztulásukat azért kívánta meg, mert az egyszerű őrszolgálattal is szent ügyet szolgáltak.

A nyugalom napjának megtartásáért érzett felelősségében Nehémiás a fogságban élők álláspontját is képviselte. Ott ugyanis nagyon ragaszkodtak a szombathoz, mivel a kultikus rendnek ez a része volt az, amit idegen földön is megtarthattak s egyben külső ismertető és elválasztó jel volt az idegenek előtt. Ezért a tettért is a hűséges Isten irgalmát kéri.

Neh 13, 23 • A vegyesházasságok bűne.

A nép Istenhez való hűtlensége, a nyugalom napjának, az ünnepszentelésnek a megszegése mellett, láthatóvá lett a házasságok, a családi otthonok tisztátalanságában is. Izráel fiai az Úr gyakran megismételt parancsai ellenére idegen asszonyokat vettek feleségül, még olyan népek közül is, amelyekkel semmi közösséget nem vállalhattak (1. v.). Az idegen asszonyok sem atyáik hitére, sem atyáik nyelvére nem tanították gyermekeiket. Az asdódiak, a filiszteusok nyelvét azért emeli ki külön, mert – mint a Mésa-feliratból tudjuk – az ammóni és moábi nyelv kevés eltérést mutat a hébertől. Népük és vallásuk elárulását látja abban, hogy nem törődnek a nyelvükkel. Őszintén leírja, hogy felindulásában egyeseket még tettlegesen is fegyelmezett. Eskü alatt kötelezte el őket, hogy a jövőben nem lesznek hűtlenek Istenhez és nem kötnek idegen nőkkel házasságot. Salamon király bűnét állítja eléjük intő példának (lásd 1Kir 11 magyarázatánál).

Neh 13, 28 • A főpapi család bűne.

Vegyesházasság kötésében maga a főpapi család is rossz példát adott, mert Eljásib főpap egyik unokája Nehémiás régi ellenségének, a hóróni Szanballatnak, Samária helytartójának lányát vette feleségül. A törvény ugyancsak a főpapra vonatkozóan írja elő, hogy csak népe közül vehet feleséget (Lev 21:14b), Nehémiás azonban az adott körülmények között az egész papság előtt kívánt elrettentő példát statuálni azzal, hogy elűzte az országból Eljásib unokáját. Josephus feljegyzése szerint Eljásib főpap elűzött unokája alapította Samáriában a Garizim hegyén levő szenthelyet (Jn 4:20). Ha történetileg bizonytalan is ez az adat, annyi valószínű, hogy Szanballatnak köze volt a Garizim hegyen levő szenthelyhez. Nehémiás fohásza mutatja, hogy Istentől még nagyobb büntetést érdemelnek a papság beszennyezéséért, mert az Úr előtt szent a léviták papságával kötött szövetség (Num 25:12–13). E szövetség értelmét magyarázza a Mal 2:4–8.

Neh 13, 30 • Mindent az Úr szolgálatáért.

Az emlékiratot befejező két vers még egyszer röviden megemlíti Nehémiásnak a gyülekezet életéért és a kultusz érdekében végzett szolgálatát. Mint a 10. fejezet magyarázatánál láttuk, az ott leírt megállapodás és rendelkezések a Nehémiás által e fejezetben felsorolt bajok orvoslására születtek. Történetileg tehát Nehémiás munkássága a 10. fejezet eseményeivel fejeződik be. Emlékiratát azonban, melyet a Krónikás felvett művébe, ezekkel a szavakkal zárta: mindent az Úr szolgálatáért tett.

Amikor Nehémiás először Jeruzsálembe érkezett, ellenségei nagy bosszúságot éreztek afelett, hogy: jött egy ember, aki Izráel fiainak javát keresi. Feljegyzései végén pedig maga Nehémiás fohászkodik úgy, hogy az Úr Isten az ő javára emlékezzék meg elvégzett szolgálatairól. Milyen jó egy életművet és egy életet úgy befejezni, hogy cselekedeteinkkel békességben állhassunk Urunk elé.

Neh 12, 1 • Papok, léviták, énekesek, kapuőrök.

Mind Nehémiás, mind Esdrás könyvében több névsort találunk a fogságból visszajött papokról, lévitákról és más kultikus személyekről. E névsorok közlésével – véleményünk szerint – a Krónikásnak kettős célja volt. Egyrészt azt kívánta kiemelni, hogy a fogságból visszajöttek életében a legfontosabb kérdés az volt, hogy a jeruzsálemi templomban a kultikus szolgálat az előírt módon folytatódjék és mint Isten gyülekezete éljenek az ígéret földjén. A visszajötteknek több mint tizedrésze kultuszi személy. Másrészt a Krónikás a beiktatott névsorokkal kötötte össze egy gyülekezetté a múlt és a jelen nemzedékét. A fogságból visszajöttek, a templomépítők és a Jeruzsálem falait építők egy népet alkottak.

Az 1–9. v. a fogságból visszatért és közvetlen azután szolgáló papok és léviták főembereit sorolja fel. A 10–11. v. külön kiemeli Jésúa főpap nemzetségét, majd kiegészíti a Jésúa fia, Jójákim napjaiban élő papi nemzetségek névsorával (12–21). A cádóki nemzetségből származó Jésúa utódai mindvégig a főpapi tiszt birtokosai maradtak. Az író 22 papi nemzetséget sorol fel, de egyiknél sem említi származásukat. Az 1Krón 24 szerint 24 papi nemzetség volt, akik közül 16 az Eleázár, 8 pedig az Ittámár családjához tartozott. A Jójákim főpap idejében szolgáló papok között találjuk Zekarját, Iddó fiát, aki azonos lehet Zakariás prófétával.

A 22–23. v. a forrásra hivatkozik, ahonnan az anyagot vette. A 24. v. a lévitákat és énekeseket, a 25. v. pedig a kapuőröket sorolja fel.
A 26. v. a Krónikás megjegyzése, mely a 36. v.-hez hasonlóan egy időre teszi Esdrás és Nehémiás szolgálatát.

Neh 12, 27 • Jeruzsálem várfalainak felszentelése.

Ez elbeszélés irodalmi alapját kétségtelenül Nehémiás emlékiratának feljegyzései képezik. Erre mutat a 31., 38. és 40. versek első személyben írt fogalmazása is. A Krónikás azonban átdolgozta és kiegészítette az általa ismert anyagot. Ez a tudósítás eredetileg a 6:16 vagy 7:3 versek után állhatott, csak a Krónikás szerkesztette úgy a könyvet, hogy Nehémiás jeruzsálemi tevékenységének első szakaszát zárja le a falak felszentelésének ünnepségével. Jól látszik az egész könyvön és itt is, hogy a Krónikást nem az események történeti sorrendje érdekelte, hanem az eseményeknek tulajdonított fontosság alapján állította össze a könyv anyagát.

A 27–29. versek a Krónikás feljegyzései a lévitákról és énekesekről. A felszentelési ünnepség külső pompájának előkészítéséhez tartozott a Jeruzsálemen kívül lakó léviták és énekesek összegyűjtése, mert a szentelési alkalmakon fontos szolgálatot végeztek. Régi, még a Dávid idejébe visszanyúló hagyományokat elevenít fel itt a Krónikás (1Krón 15:1–12; 25:6; 2Krón 5:12–13; 29:4–5). A szentelési ünnepségeken örömük kifejezésére a Dávid parancsa szerint rendelt magasztaló énekesek (11:23) dávidi hangszerekkel (36. v.) dicsérték az Urat. Az énekesek említett lakhelyei közül Netófa Betlehem és Tékoa között, Bét-Gilgál Jerikó közelében, Geba és Ázmávet pedig Jeruzsálemtől északra feküdtek. Nem volt mindig szükség a szolgálatukra, ezért lakhattak a városon kívül is.

A 30–43. versek az ünneplés lefolyását írják le. Először a papok és léviták tisztították meg magukat, majd a nép, a kapuk és a várfal megtisztítása következett. A törvényekből ismert több tisztulási eljárásra gondolhatunk (Num 19:1–20; 2Krón 29:4–34). A kapuk és a falak megszentelését a Krónikás a templom és a templomi edények megtisztításához hasonlóan gondolja.

A megtisztítás után a szentelési szertartás második része következett: ünnepi menet vagy felvonulás a falak körül. A megtisztítás által a múlt gonoszságát távolították el, míg a körmenettel mintegy szent kört vontak a falak körül, hogy kizárjanak minden gonoszságot, a várost Istennek ajánlják fel és az ő védelme alá helyezzék lakosaival együtt. Nehémiás két nagy menetet állított fel, melyek élén egy-egy magasztaló énekkar haladt. Az egyik menet jobbra indult el, valószínűleg a Völgy-kaputól és délről ért a templom-térre. Ezt a csoportot Hósajá vezette és vele ment Júda vezető embereinek fele a papokkal. A másik csoport vezetője maga Nehémiás volt, az elöljárók másik felével és a papokkal. Ez a menet balra indult el és észak felöl jutott a templomtérre. Hósajá személye nem ismert, Esdrást pedig csak a Krónikás szerepelteti megjegyzésében, hiszen ő Nehémiással egy időben nem volt Jeruzsálemben.
Az ünnepi istentiszteletet a templomtéren tartották. A templom közelében álltak fel a magasztaló énekkarok. Lehetséges, bár nem bizonyítható, hogy a Zsolt 147 éneklése ehhez az alkalomhoz kapcsolódik.

Az ünnepi alkalom legfontosabb része volt a nagy véresáldozat és az azt követő áldozati lakoma, melyen az egész gyülekezet, az asszonyok és gyermekek is részt vettek. Hálaadásuk kicsorduló örömének jellemzésére ötször is előfordul az öröm vagy örülni szó a 43. versben. Az Úr kegyelméből élő gyülekezet hálaadó őrvendezése térben és időben egyaránt mindig messzire elhallatszik.

Neh 12, 44 • Az örömöt áldozatkészség követte.

Ez a szakasz formailag és tartalmilag is a Krónikás műve, aki a Nehémiás által eddig feltárt bajokat azzal kívánta ellensúlyozni, hogy leírta, milyen volt a gyülekezet magatartása a várfal felszentelése után. A 44. v. még csak az ünnepi napra utal, de a 45. v. már hosszabb időre tekint, a 47. v. pedig mintegy összefoglaló értékelése a fogság utáni gyülekezet életének.

Jeruzsálemben és Júdában az áldozatkészség jellemezte a gyülekezetet. Szívesen megadták a szent adományokat, valamint a különféle szolgálatban állók kijáró részét. Örültek a papoknak, akik közöttük az Úr szolgálatában álltak. Újra éneklő, Istent dicsőítő gyülekezetté lettek és felelevenítették a Dávid és Ászáf idejéből való énekeket. Rend volt az istentisztelet gyakorlásában, az adományok begyűjtésében és kezelésében.

A 47. v. időmegjelölése összekapcsolja a templomépítő és a Nehémiás idejében élő gyülekezetet egy közösséggé.

Neh 11, 1 • Jeruzsálem benépesítése.

A 11. fejezet közvetlen folytatása a 7:4–5-ben leírtaknak, csak a Krónikás választotta el a 8–10. fejezetek közbeiktatása által. Ezek a versek is Nehémiás emlékiratához tartoznak. Az események további alakulásáról a 12:27-től olvashatunk.

Bár Nehémiás ritkán beszél beszámolójában a nehézségekről, a valóságban nagy gondot jelentett a hosszú idő óta romokban heverő Jeruzsálem benépesítése. A fogságból hazatértek nagyobb része vidéki városokban és falvakban telepedett le. Ennek oka az, hogy az ország elfoglalása során Jeruzsálemben történt a legnagyobb pusztulás és valószínűleg Jeruzsálem lakói közül hurcoltak el a legtöbbet, akik most a „babiloni húsosfazekak” mellől nem kívántak hazajönni a romok közé. Az elhurcoltak fiai vagy unokái számára már nem volt vonzó az atyák földje és a szent város.

Mégis Nehémiás buzdítására most a nép vezető emberei vállalták elsőnek a letelepedést Jeruzsálemben, a régi dávidi városban. A további benépesítést sorsvetés útján kívánták megoldani, minden tizedik ember betelepítésével. Nem vehető ki pontosan a szövegből, hogy így történt-e a benépesítés, avagy önkéntes jelentkezés által. A 2. v. inkább arra mutat, hogy Isten indításából önként jelentkezők költöztek Jeruzsálembe. Az önként szónak és az önkéntes cselekedetnek fontos szerepe van Esdrás és Nehémiás könyvében. Önként indult el a hazatérők első csoportja. Az ott maradók önként segítették őket adományaikkal. A hazatérők önként adakoztak. Nehémiás buzdítására önként engedték el a gazdagok a szegények adósságát. S most önként jelentkeznek a szent városba való betelepedésre is. A „szent város” kifejezés Deutero–Ézsaiás óta (48:2; 51:1) itt fordul elő először, de később gyakran használták (Dán 9:24; Mt 4:5; 27:53; ApCsel 11:2).

A Jeruzsálem falaiért végzett munka és a város benépesítésén való fáradozás azt mutatja, hogy az összezsugorodott ígéret földjén most Isten akaratából elsősorban Jeruzsálemnek kell az ígéret helyévé válnia. A reménytelenség városának kell újra a reménység helyévé lenni az üdvtörténet további eseményeiért (Lk 19:29–48; ApCsel 2). Jeruzsálemet be kell népesíteni és élni kell benne a holnapért.

Neh 11, 3 • Névsorok.

Ezek a versek neveket örökítenek meg a Jeruzsálembe költözött júdaiakról, benjáminiakról, papokról, lévitákról és más kultikus személyekről (3–19), továbbá a Júda városaiban és falvaiban lakókról. Ez a névsor nem tarozott Nehémiás emlékiratához. A Krónikás a templomi levéltár feljegyzéseiből csatolhatta ide, hogy a névsorok által is hirdesse: a hazatérők újra birtokukba vették Jeruzsálem városát, az ígéret földjének megmaradt darabját és mindenki a maga örökségében lakik. Józsué könyvére emlékeztet ez a fejezet, mert olyan, mint egy új honfoglalás leírása. Nevek által való bizonyságtétel arról, hogy Isten ígérete beteljesedett, a választott nép maradéka újra az ígéret földjén él. Létszámban ugyan megfogyatkoztak, hiszen a Jeruzsálemben lakó férfiak száma nem éri el a háromezret sem. Ezek nagyobb részét is a kultusz szolgálatában álló papok, léviták és énekesek teszik ki. A felsorolt helységek Júda és Benjamin területén vannak, fekvésüket Józsué könyvéből ismerjük.

A 25–35 versek azt is mutatják, hogy a jeruzsálemi templom hatásköre túlterjedt Júda tartományának politikai területén. A kultusz szolgálatában tevékenykedő léviták a tartományon belül laktak (36. v.).

Neh 10, 2 • Papok, léviták és főemberek.

A 2. v. az előző versben említett megállapodásra utalva, megpecsételt írásokról beszél. Azért említheti többesben az írásokat, mert az egyik példány a jeruzsálemi templom levéltárában maradt, a másik példányt pedig el kellett juttatni a perzsa udvar levéltárába. Ezt a névsort a Krónikás csatolhatta a feljegyzésekhez. Nehémiás helytartó mellett 22 pap, 17 lévita és 44 főember szerepel az aláírók között. A megnevezett papok közül csak öt volt jelen a falak felszentelésénél, 13 név pedig a Zerubbábellel hazatért papok között is szerepel (12:1–7), de a 12:12–21 szerint ezek csak a családfői a papi nemzetségeknek. A léviták felsorolása már személynevek szerint történik. Közöttük azonban nem csupán a hazajöttek leszármazottai lehetnek, hanem az országban maradtakból is.

A nép főembereinek névsora (15–28 v.) majdnem ugyanaz, mint a Neh 7-ben. A 20. versben Anátót nem elírás, hanem az anátóti emberek új nemzetségként szerepeltek és lakhelyük szerint kaptak nevet.

Neh 10, 29 • A nép esküje.

Az írásba foglalt megállapodást a nép elfogadta és eskü alatt ígérte meg, hogy az Úr törvényében fog járni. A gyülekezethez tartozás alapfeltétele volt az elkülönülés azoktól, akik nem vetették alá magukat Isten törvényének. A zsidó származás nem volt döntő. Aki az ország lakóitól, a samaritánusoktól elkülönült, azt felvették a jeruzsálemi gyülekezetbe. A faji egység helyére tehát a vallási egység lépett. A gyülekezet magját a hazatértek alkották és hozzájuk csatlakozhattak az országban maradtak. A 30. v. deuteronomista stílusban van megfogalmazva. Itt még nem az Esdrás által megismertetett törvényekre történik utalás, hanem a Jósiás alatt kötött szövetségben megerősített deuteronómiumi törvényre.

Neh 10, 31 • A megállapodás rendelkezései.

Az első vers szerint kötött megállapodás rendelkezéseiről ebben a szakaszban olvasunk. Az itt leírt rendelkezések nem kiegészítését és nem összefoglalását adják Isten törvényének, hanem olyan intézkedések ezek, melyek az adott körülmények között (13. v.) a visszaélések megszüntetése és a gyülekezeti élet szabályozása érdekében váltak szükségessé. Nyolc rendelkezésről olvasunk.

Az első a vegyesházasságok tilalma (31. v.). E rendelkezés hátterében azok a tapasztalatok állnak, melyekről Nehémiás személyesen győződött meg (13:23–27). Nem hangsúlyozza a rendelkezés a már meglevő házasságok felbontását, hanem a jövőre nézve tiltja meg, hogy idegenekkel házasságot kössenek. E rendelkezés törvényes alapja a Deut 7:3 és Ex 34:16. Azt fogadják el alapelvként, hogy a házasságot nem saját tetszésük, hanem Isten akarata és a hit zsinórmértéke szerint kötik.

A második rendelkezés a szombat és az ünnepek szigorúbb megtartására vonatkozik (32. v.). Kiadását azok a visszaélések tették szükségessé, melyekről a 13:15–22 számol be. Nagy súlyt helyeztek a szombat előírásos megünneplésére, mert a szombat volt a külső ismertető és elválasztó jel az idegenekkel szemben.

A harmadik rendelkezés (32b. v.) a szombatév (minden hetedik év) megtartásáról intézkedik (Ex 23:11; Lev 25:2–7; Deut 15:1–3). Erre az intézkedésre Nehémiást korábbi tapasztalatai indították (5:1–13). A szegények eladósodásának megakadályozása és a közösségi élet rendezése érdekében volt rá szükség. A jubileumi év megtartása ugyanis sok elégedetlenséget okozó gazdasági és társadalmi kérdést oldott meg.

A negyedik rendelkezés a templomadóra és annak felhasználására vonatkozik (33–34 v.). A törvény szerint fejenként fél sekelt kellett adni (Ex 30:11–16). A templom szolgálatára rendelt adóról tud a 2Krón 2:6 és Mt 17:24–27 is. Az itt elrendelt összeg (egyharmad sékel) a pénzérték változásával magyarázható. A 34. v. az adó felhasználásáról ad tájékoztatást. Ebből gondoskodtak többek között a templomi kenyerekről. A kenyerek kirakása ősi gyakorlat volt (Ex 25:23–30; Lev 24:5–9; 1Sám 21:7; 1Kir 7:48). Eredetileg talán az Úr táplálékaként tették a szent kenyerek asztalára, később mint hálájuk jelképét. Az adókból fedezték az ismert áldozatokat és a templom javítására szükséges költségeket is.

Az ötödik rendelkezés (35. v.) az áldozatokhoz szükséges fáról szól. A törvény ezt nem szabályozta, mert a templomszolgák gondoskodtak róla. Nehémiás korában azonban már sorsvetés útján kellett kiosztani, hogy meghatározott időkben kik lássák el fával az áldozatokat (13:31; Lev 6:12; Józs 9:27; Ézs 40:16).

A hatodik rendelkezés (36–37. v.) a zsengékről és az elsőszülöttekről szóló törvények megtartását szorgalmazza. A zsenge felajánlása régi követelmény (Ex 23:19; 34:26; Deut 26:1). Az elsőszülöttek felajánlását és megváltását is törvények írják elő (Ex 34:19–20; Deut 15:19–23; Num 18:15–18).

A hetedik rendelkezés (38. v.) a ré’sit, az első, a legjobb rész adását rendeli el a papok szolgálatára. Más ez, mint a zsenge és a tized. Törvényes alapja: Deut 18:4; Num 15:20; 18:12; Ez 44:30.

A nyolcadik rendelkezés a léviták tizedének fizetéséről intézkedik (Num 18:21.24–32). Indokolja ezt a rendelkezést Nehémiás személyes tapasztalata.
A 40. vers záradéka mutatja, hogy bár Nehémiás építési munkákat irányított és helytartói szolgálatot végzett, gondolkozásának középpontjában a templom állt. Nehémiás, mint a perzsa királyi udvar által megbízott helytartó, jól tudta, hogy a zsidóság nem élhet önálló nemzeti államként, de mint gyülekezet megújulhat és megerősödhetik. A felsorolt rendelkezések is a gyülekezet kultikus életét szabályozták és a mindennapi élet megtisztítását célozták.

Neh 9, 1 • A körülmények leírása.

Ez a néhány vers a Krónikás szerkesztői munkája. Az 1. versben megjelölt dátummal összeköti és elválasztja az előző ünneplést és a bűnbánati alkalmat. Az ünneplés helyét nem jelöli meg, de a templomtérre gondolhatunk. Míg a Törvénykönyv felolvasása nagy nyilvánosság előtt történik, itt csak azok gyűlnek össze és böjtölnek, akik elkülönülten a gyülekezethez tartoznak. Az imádság előtt fontos volt Isten igéjének olvasása, mert így készültek vallomásuk elmondására. Jellemző a nagy bűnvalló imádságokra (Ezsd 9; Dán 9), hogy egyaránt vallást tesznek az atyák bűnéről (cávón) és a maguk vétkéről (hattá’t). A görög megfelelő szavak szerint van amartia = bűn és van opheilema = adósság (Mt 6:12; 16:27). Az Úr irgalmát ismerő népnek mindig vétekadóssága van. Az Úr ellen való vétkekben és bűnökben egyek az atyák és a fiak. A bűn valósága köti össze a nemzetségeket.

A 4. versben megnevezett léviták lehettek a Törvény felolvasói, és ők hívták fel a gyülekezetet bűnvalló imádság mondására. A lévita nemzetségek történetének és egymáshoz való viszonyának a tisztázása szinte megoldhatatlan feladat.

Neh 9, 5 • Hitvalló és bűnvalló imádság.

Az a különös ebben az imádságban, hogy az Úr nagy történeti tetteinek fényében mutat rá a nép bűneire. Az Úr kegyelméről és hűségéről szóló vallástételben fedi fel a nép bűnét és hűtlenségét. Isten szeretni akarta őket, de ők megkeményítették szívüket. Isten vezetni akarta őket, ők azonban ellenálltak, pártot ütöttek, sőt hátat fordítottak Istennek. Isten adott, ők pedig visszaéltek ajándékaival. Történeti események példái mutatják az Úr kegyelmének és hosszútűrésének nagyságát. A nép egész történetében Isten kegyelme megelőzte és felülmúlta bűneiket. Így ez az imádság nem csupán bűneik megismerésére vezet, hanem erőt ad, felbátorít a kegyelemben való bizakodásra.

Az 5. vers himnikus bevezetés, felhívás az Úr dicsőítésére.
A 6–8. v. vallástétel a teremtő és kiválasztó Istenről. A teremtő Isten az egyedüli Isten. Ő a világ Ura. Az égben és a földön minden az ő alkotása és minden őt szolgálja. Nem hasonlítható tehát a többi népek nemzeti isteneihez. Isten teremtette Izráelt is. Ez a teremtés Ábrahám kiválasztásával kezdődött és a szövetségkötésben lett a népek előtt is láthatóvá. Éppen azért nagy dolog Ábrahám kiválasztása, mert a teremtő Isten döntése és tette. A kiválasztástól kezdve minden Isten kegyelméről beszél Izráel történetében. A névváltoztatásnak abban van a jelentősége, hogy szoros kapcsolatban van az ígéretekkel, melyek közül az ígéret földjének birtoklása áll első helyen. A szamtá semó kifejezésben az ige a szim gyökből származik. Jelentése: „helyezni, meghatározni, irányt szabni, valamivé tenni”. Az új név jelentése tehát előremutat arra, amivé Ábrahámnak a jövőben lennie kell. Az Úr megtartotta ígéretét.

A 9–31. versek Isten irgalmas tetteit sorolják fel. A 9–21. v.-ben az Egyiptomból való szabadulástól a pusztai vándorlás 40 esztendején át tapasztalt isteni gondoskodás és vezetés fontos állomásairól olvasunk. Isten minden külső akadály és a nép minden bűne ellenére megtartotta ígéretét. Gondoskodásának sokféle jelével vette körül őket és bocsánatával fedezte el bűneik gyalázatát. Bukásaik legmélyebb pontjain is adott nékik „jó lelke” által újrakezdést (Ézs 63:10–14).

A 22–25. versek az ország birtokbavételében mutatnak rá az ígéret teljesedésére. Nem emberi érdemük vagy sikerük, hanem Isten jósága, ajándéka által lett az övék ez a föld. A 24. v.-ben a „fiak” szó arra utal, hogy a pusztában vándorló engedetlen nemzedék kihalt (Num 14:31) és a fiak örökölték az ígéret földjét.

A 26–31. versek a honfoglalástól a fogságig terjedő századokat foglalják össze. A bírák idejében bűneikre mindig bocsánattal felelt az Úr és irgalmából sokszor megmentette őket. De amikor később annyira megkeményedtek, hogy hiába hangzott a prófétai szó, az Úr kimondta felettük az ítéletet. Egyedül Isten irgalma, hogy a fogságban nem semmisült meg a választott nép.

32–37. v. Az „és most” kifejezéssel a múltról szóló vallástétel után a jelen helyzetet tárja fel az imádkozó. De most is történeti folyamatban szemléli a múlt és jelen nemzedékét. Megvallja, hogy az Úr most is nagy, erős és félelmes Isten, aki mégis hűséges, ők pedig bűneik miatt ma is nyomorúságban vannak és rabszolgák az ígéret földjén. Bűnvalló alázattal elvállalja, hogy az Úr igazságos volt az ő ítéletében. Szavakban szinte kérni sem meri bűneikre nézve a büntetés megszűnését, de éppen a múltra visszatekintve reménykedik, mert az Úr ma is hűséges Istenük. Visszaadhatja nékik az ígéret földjét úgy, hogy ne legyenek tovább idegenek szolgái. Egy fájdalmas felkiáltás az imádság befejező mondata: mi nagy szorongattatásban vagyunk!

Neh 8, 1 • A Törvénykönyv felolvasása.

Az első vers „akkor” szava pontosan nem keltezhető időpontra utal. A 7:72b dátuma ugyanis a Krónikás megjegyzése, aki tudja, hogy az év hetedik hónapja ünnepi hónap és a hó első napja, mint a régi újév napja, különösen fontos alkalom volt. Azért is tette erre a napra a Törvény felolvasásának alkalmát. Az év pedig a legnagyobb valószínűség szerint II. Artahsasztá király uralkodásának hetedik éve, tehát 398.

A Törvény megismerésének vágya a Jeruzsálemben összegyűlt néptől ered, akik kérték a közöttük levő törvénytudó Esdrást, hogy megismerhessék az Úr parancsait. Az egész népen nem a qáhál: a gyülekezet tagjai értendők, mert akkor a templomtéren tartották volna a gyűlést és nem a Vízi-kapu előtti téren, hanem mindazok, akik hallani akarták a Törvény igéit. Általánosan elfogadott nézet az, hogy az Esdrás által felolvasott Törvénykönyv a Papi-irattal is kiegészített egész Pentateuchost tartalmazta és nem csupán egyes részleteit. A felolvasás 5–6 órán át tarthatott. Az Úr igéje után való szomjúságnak hű kifejezője, hogy készek virradattól délig csak az igéért együtt lenni. Mint az 5. fejezet mutatta, mindennapos életüknek bőven voltak problémái, mégis egyszerre az egy szükséges dolog mindennél fontosabb lett. A 3. v. vajjiqrá’bó: „olvasott abból” szava arra utal, hogy nem sorban olvasta az egész Törvénykönyvet, hanem csak előre kiválasztott és kikeresett szakaszokat.

A 4–8 versek a törvényolvasás részleteit ismertetik. Az elkészített szószék fából készült torony, emelvény lehetett. A 2Krón 6:13 rézből készült emelvényt említ a Salamon tornácában. A liturgikus aktus a könyv felnyitásával kezdődött (Lk 4:16–17). A nép felállt és így adott tiszteletet az Úr igéjének. Aztán Esdrás áldást mondott, melyre a nép felemelt kezekkel kettős ámennel válaszolt, s utána földre borultak az Úr előtt. Ezután következett a Törvény megérttetése, úgy hogy a léviták a szent szöveget arámra fordították. A törvények megismeréséhez tehát fontosak voltak a magyarázók is. Az olvasók és magyarázók közös munkáját fejezi ki a 8. v. Csoportokra osztva olvasták és magyarázták a törvényeket.

A 9–12 versek a felolvasott és megértett igék hatását mutatják. A 9. versben „Nehémiás királyi helytartó” szavak a Krónikás toldásai Esdrás és Nehémiás munkájának összehangolásáért. Az igék hatását a nép sírása fejezi ki. Úgy látszik, már nem ismerték ilyen részletesen az Úr törvényeit. Az Úr érettük végzett munkájának megismeréséből döbbentek rá bűneikre. Ezért a nagy gyász és sírás. Majd Esdrás pap arra hívta fel őket, hogy sírás helyett az öröm napja legyen ez az alkalom, mert Isten ítélete elől csak hozzá menekülve lehet menedéket találni. Az Úrban való öröm a nép igazi erőssége, erőforrása. Az örömünnephez tartozott az ünnepi lakoma és a szegényekről való gondoskodás is.

Neh 8, 13 • A lombsátor ünnepe.

Az egész népet betöltő felbuzdulás főként a lelki és világi vezetőket késztette arra, hogy még alaposabban tanulmányozzák a törvényeket. Mivel a Deut 31:10kk. versek szerint a lombsátoros ünnep alkalmával olvasták a Törvényt, elrendelik ez ünnep megtartását. A Törvény felolvasásának ilyen nagy ünneppé való kiszélesítése a Krónikás műve. A lombsátrakban való lakást a törvény rendeli el, emlékezésül az Egyiptomból való szabadulást követő pusztai vándorlásra (Lev 23:40–43). A lombsátrakat házanként készítették el, de a vidékről feljövők miatt a templom udvarán és a tereken is készültek lombsátrak. Az ünnepi menet alkalmával kezükben is ágakat hordtak, mely szokás később is az örvendező ünneplés jele maradt (Jn 12:13; Jel 7:9). A 17. v. – hasonlóan a 2Kir 23:22-höz azért mondja, hogy Józsué napjai óta nem ünnepeltek így, mert most együtt ünnepelt az egész nép Jeruzsálemben. Mindenben a törvények előírása szerint ünnepeltek.

Neh 7, 1 • Gondoskodás a város védelméről és jövőjéről.

A falak és kapuk megépítése után Nehémiás a város védelméről és biztonságáról gondoskodott. Különösen fontos volt a város vezetőjének és parancsnokának kiválasztása. Nehémiás szempontja az volt, hogy megbízható és istenfélő legyen.
A rendkívüli körülmények, valamint a külső és belső ellenség miatt pontosan megszabta a városkapuk őrzésének rendjét. Elrendelte polgári őrségek szervezését is.

Ezután Jeruzsálem benépesítésére tett intézkedéseket, mert gyéren lakott volt a város és házai is csak részben voltak felépítve. Csak a módosabbak tudtak megfelelő lakásokat építeni (Hag 1:4), a köznépnek még nem volt tehetsége erre. A fogságból hazatértek főként vidéken telepedtek le. Nehémiás azért gyűjti össze a népet Jeruzsálembe, hogy felvegye származási adataikat. Jó segítséget nyújt ehhez azok névsora, akik Zerubbábellel tértek haza. Ezért vette fel emlékirataiba is. Végzett munkájának eredményéről a 11. fejezet számol be, így a leírás ott folytatódik.

Neh 7, 6 • A fogságból feljöttek névsora.

Ez a névsor kevés eltéréssel megvan az Esdrás könyve 2. fejezetében is. A kettős felvétel okáról szóltunk már a bevezetésben. A megtalált névsort nem a visszatérés alkalmával állították össze, hanem valamikor később. Lehet, hogy ez a Tattenaj helytartó követelésére (Ezsd 5:3–4) összeírt névsor a gyülekezetről. Nehémiás idején már ott lehetett a templomi levéltárban, úgy találta meg és csatolta hozzá a munkálkodásról szóló feljegyzéseihez. Így tette Isten igévé, az ő ígéretét megtartó hűségének bizonyságává ezt a nagyobbrészt ismeretlen neveket tartalmazó névsort. Isten ítéleteinek beteljesedése előtt azt hirdette Ésaiás próféta, hogy: „ha Izráel szám szerint annyi lenne is, mint a tenger fövénye, csak a maradéka tér meg” (Ézs 10:22). íme, itt a prófétailag megígért maradék, akik mint Isten gyülekezete visszajöttek az ígéret földjére. Azért utal vissza a névsor felirata a Bábel királya által végrehajtott ítéletre, hogy a felsorolt nevek és számok Isten kegyelmének hirdetői legyenek.

A 7–38. versekben a vezetők és nemzetségfők névsorát találjuk. Zerubbábel a fogságra vitt utolsó dávidi király, Jehójákin unokája (Mt 1:12–13). Jésúa pedig a fogság előtti templom utolsó főpapjának unokája (2Kir 25:18). Aggeus és Zakariás próféták az ő személyükhöz kötik messiási jövendölésüket. A Jeruzsálembe feljöttek névsorában egy olyan új nemzedék első vezetői ők, akik időben pontosan Dávid és Krisztus között élnek. Személyük összeköti a múltat és a jövőt. Jelek a Dávidnak adott ígéret érvényéről. – A tíz nemzetségfővel együtt 12-en az egész Izráelt képviselik. Azt jelképezik, hogy a visszatértek a régi 12 törzs örökébe lépnek. Valószínű, hogy a felsoroltak nem mindjárt a hazaérkezéskor, hanem csak később lettek a nép vezetői. A névsor összeállítása idején ugyanis már letelepedett mindenki a maga városában, vagyis a törzs régi lakhelyén.

A családfőket „Izráel népe férfiai” kifejezéssel jelöli a felsorolás, ami által arra utal, hogy annak a választott népnek a maradékai, akik számára Isten ígéretei érvényesek. A felsorolt nevek nem személynevek, hanem nemzetségek, családfők nevei. Sőt néha a nevezettek gyermekeiről vagy unokáiról van szó. A 8:24 családfők szerint, a 25:37 pedig lakóhely szerint nevezi meg a visszatérteket és a 38. v. újra még egy nagy családot említ meg. A sok név közül jellegzetes példaként csak Anátót férfiait emeljük ki (27. v.). A Jeremiás 11:21–23 jövendölése szerint egyetlen anátótbeli sem maradhat meg. És íme, élnek és hazajöttek Anátót férfiai 128-an. Nagyobb Isten kegyelme, mint azt Jeremiás gondolta.

A 39–42 v. szerint még négy olyan papi nemzetség van a fogságból feljöttek között, akik a 24 papi rend főemberei közül valók (1Krón 24:7–8.14). Nincs utalás a származásukra. A cádóki nemzetségből való származás csak Jedajá fiainál bizonyítható. Számuk (4289) igen nagy a visszatértek létszámához (42 360) képest. Ennek oka egyrészt az, hogy mivel idegen földön nem mutathattak be áldozatot, vágytak haza, másrészt az, hogy Izráel gyülekezetté lett népközösségében nagyobb megbecsülésben részesült a papi szolgálat.
A léviták (43 v.) száma feltűnően kevés. Később Esdrás is nehezen tudott hazatérő lévitákat toborozni (Ezsd 8:15). Feltehető, hogy az Izráel jövevény voltát kiábrázoló vagyontalan léviták közül a legtöbben nem is kerültek fogságba. A fogságban levők pedig nem vágytak haza, mert a kultuszban csak szolgákként vehettek volna részt (Ez 44:10–14).

Az énekesek (44. v.) elkülönítése arra mutat, hogy a Krónikás készen találta ezt a névsort, mert nála egyébként Ászáf fiai, mint léviták szerepelnek. Ászáf vezetője volt az egyik énekes nemzetségnek. Zsoltárai: 50. és 73–83.
A kapuőrök (45. v.) hat családját együtt említi. Már ez is utal arra, hogy alacsonyabb osztályba tartezónak tekintették őket, akik a papok felügyelete alatt szolgáltak (2Kir 25:18).

A templomszolgák (46–56): hannetiním jelentése: „az ajándékozottak”. Azok utódai lehetnek, akik a régi jeruzsálemi templomnál szolgáltak. Nevük idegen származásukra mutat. Már régen is előfordult, hogy a szenthelyek körüli szolgálatra idegeneket is alkalmaztak (Józs 9:27).

Salamon szolgáinak fiai (57–59 v.) alatt azok utódai értendők, akiknek őseit Salamon király állította szolgálatba (1Kir 9:20–21).

A 61–65 versek feljegyzése a származásukat igazolni nem tudókról arra utal, hogy a fogságban élők fontosnak tartották származásuk nyilvántartását és ezzel is ápolták a múlthoz fűződő kapcsolatokat. Akik nem tudták, hogy melyik régi nemzetség kötelékébe tartoztak, azokat a fogságban levő lakhelyük szerint tartották nyilván. Ők nem az ősök, hanem a hagyományok révén tartoztak Izráelhez a hit által. Ezért vágytak vissza az ígéret földjére. Jogaikat talán korlátozták, de a gyülekezet tagjai voltak.

A papok számára azonban tisztségvesztést jelentett az igazolás hiánya, nem vehettek részt a papi szolgálatban. Barzillaj fiai esetében utal is az alkalmatlanná nyilvánítás okára. A gileádi Barzillajnak, Dávid jótevőjének (2Sám 17:27–29; 19:32; 1Kir 2:7) egyik lányát pap vette el és az a Barzillaj fia nevet viselte (Num 36). Talán ezért nem volt a nemzetség nyilvántartásában. Rehabilitálásukat csak az új jeruzsálemi templom főpapja végezheti majd el, akinek joga lesz az Urim (= világosság) és Tummim (= tökéletesség) által való döntéshez. A héber kifejezésmód szerint jelentésüket így helyes visszaadni: „tökéletes világosság”. Kis sorsoló kövecskék lehettek ezek, amelyek a főpap efódjához tartoztak és a főpap „az ítélet hósenjében” hordott (lásd Ex 28:3 magyarázatánál). Dávid kora óta nem tudunk a használatukról. Itt a névsorban jelképes utalásként lehet feljegyezve arra nézve, hogy majd az új templom főpapja lesz illetékes a döntésre. A királyi helytartóra utaló tirsátá’ szó perzsa eredetű. A tilalom az áldozati húsra vonatkozik (Lev 2:3; 6:16–17).
A 66–68 v. a népszámlálás eredményét jegyzi fel. Bár a névsor egyes szakaszainak összeadása után a végeredmény csak 31 089 (Ezsd 2-ben pedig: 29 819), a 66 v. adatában, a 42 360-ban az asszonyok és gyermekek is benne lehetnek. Ennyien voltak élő tanúi Isten ígérete beteljesedésének.
Palesztinában ugyan még sok ezer ember élhetett, akik átvészelték a babiloni király pusztító hadjáratát, de itt azok vannak feljegyezve, akik nemcsak élnek, hanem az Isten gyülekezetéhez tartoznak. A rabszolgák, akiket magukkal hoztak, idegenek. Nyilvántartás készült állataikról is.

69–72 versek a gyülekezet offertóriumát, hálaáldozatát összegezik. A Neh 7. részének adatai eltérnek az Ezsd 2-ben közölt listától. De az összehasonlításból látható, hogy a Krónikás mindkét listát ismerte. Csak az Ezsd 2-ben összevonta és kikerekítette a Neh 7-ben levő adatokat. A tudósítás kiemeli a királyi helytartó adakozását. Ha a megtalált listán is ott volt ez a feljegyzés, akkor csak Zerubbábelre gondolhatunk. De az is lehet, hogy a Krónikás Nehémiás helytartó adományát jegyezte fel. Az adományok nagysága arra mutat, hogy a visszatértek tudták, van kinek és van miért hálát adni.

Neh 6, 1 • Kísérletek Nehémiás megfélemlítésére.

Ez a fejezet a szociális kérdések rendezése után a várfalak építésének utolsó nehézségeiről számol be. Maguk a falak ugyan már megépültek, csak a kapuk beállítása volt hátra. Nehémiás régi ellenségei még kapuzárás előtt jól szervezett összeesküvéssel kísérleteket tesznek arra, hogy magát Nehémiást megfélemlítsék. Az összeesküvésben egyek voltak a szomszédos tartományok vezetői, de rokoni és üzleti kapcsolatok alapján akadtak konspiránsok Júdából is, sőt prófétákat is sikerült megnyerni céljaiknak. Amit nem tudtak elérni erőszakkal és fenyegetéssel, azt most különféle cselekkel szeretnék elérni. A templomot még együtt akarják építeni Zerubbábellel (Ezsd 4:2). Később, mint az előző fejezetek mutatták, más módokon gördítettek akadályokat az építés elé. Most pedig magát Nehémiást szeretnék megfélemlíteni. Három kísérletükről olvasunk.

Az első kísérlet szerint (1–4 v.) titkos tanácskozásra hívják egy faluba, az Onó-völgyébe, mely semleges területen, Asdód és Samária tartomány között feküdt. A többször megismételt követség által annak látszatát keltik, mintha különösen fontosnak tartanák a Nehémiással való tanácskozást. Nehémiás nem ismerte tervüket, de érezte, hogy valamit forralnak ellene, ezért munkája fontosságára és sürgősségére hivatkozva elutasította meghívásukat. Feltehetően tőrbe akarták csalni Nehémiást, hogy meggyilkoltatásával meghiúsítsák a várfalépítést.

Másik kísérletük (5–9 v.) arra irányult, hogy a zsidó vezetők és a perzsa király előtt kompromittálják Nehémiást. Ezt a célt szolgálta a többször elküldött nyílt levél, melynek tartalmát a pogány népek és Gasmu: Gesem rágalmával is erősítik. Mind a nyílt levél tartalma, mind a 2:19 és Ezsd 4:12 versek mutatják, hogy a zsidókat gyakran lehetett vádolni a messiási reménység felébredésével. A környező népek is emlékezhettek még Aggeus és Zakariás próféták jövendöléseire. Abban az időben valóban élt a dávidi királyság politikai reménysége. Most nyílt levélben állítják azt, hogy a várfal építése lázadás előkészítése: a Júda törzséből származó Nehémiás a régi királyságot szeretné visszaállítani és már prófétákat is rendelt a megfelelő jövendölés hirdetésére (vö. 1Kir 11:37kk.). E politikai reménység ápolása a legsúlyosabb következményekkel járt volna Nehémiás számára. Ezért ultimátumot intéztek hozzá: ha tárgyal velük, nem tesznek jelentést a perzsa királynak. Nehémiás azonban az Úrtól kapott világossággal átlátott ravaszságukon. Nyugodt lelkiismerettel utasítja el ezt a kísérletet is. Istentől kért erőt küldetése elvégzéséhez.

A harmadik kísérlet is körmönfont és ravasz volt (11–14 v.). Céljuknak sikerült megnyerni Semajá prófétát, Nóadja próféta asszonyt és más prófétákat is. Számítottak arra, hogy az istenfélő Nehémiás kapcsolatot tart fenn velük, ezért felbérelték őket. Nehémiás talán segítséget, tanácsot vagy lelki megerősítést keresve mehetett el Semajá házához. A 10. v. ’ácúr szavát különbözőképpen értelmezik. Némelyek szerint „kultikusan tisztátalant” jelent. De ha ez lenne az értelme, nem hívhatta volna Nehémiást a templomba. Mások „bezárta magát” értelemben fordítják és szimbolikus cselekménynek fogják fel annak kiábrázolására, hogy így fogja magát Nehémiás bezárni a templomba. Leghelyesebb azonban ebben a szóban a prófétai megszállottság terminus technicusát látni (vö. Ézs 8:11; Ez 3:14). Semajá tehát Nehémiás látogatása alkalmával elragadtatott állapotban volt. Bár az ószövetség máshol nem használja ezt a szót az elragadtatás jelölésére. Semajá színlelte a prófétai megszállottságot és arra akarta rávenni Nehémiást, hogy mint üldözött keressen menedéket a templomban. Ha enged a hamis prófétai szónak, bűnösség látszatába kerül az emberek előtt és halálos bűnt követ el Isten törvénye ellen (Num 18:7). Nehémiás azonban az Istentől kapott világossággal felismerte, hogy ezt a prófétát egy „nem-isten” bízta meg ezzel az üzenettel, mert eladta magát ellenségei szolgálatába. Bűnükért az ítéletet Istenre bízza.

Neh 6, 15 • Befejezték a falak építését.

Rövid híradást olvasunk itt a munkák teljes befejezéséről. Elúl hónap az év hetedik hónapja. Az 52 nap valószínűtlennek látszik, de az építés más időtartamáról nem tudunk. Lehet, hogy az idő meghatározásánál valami kimaradt a szövegből. Josephus szerint két év és négy hónapig tartott a falak építése.
Az építés befejezésének híre meglepte és megfélemlítette az ellenséget. Szándékuk tehát visszájára fordult. A megépült falak előttük is arról tettek bizonyságot, hogy nem emberi erölködés és buzgóság, hanem Isten munkája volt az, ami által Jeruzsálem újra megerősített város lett.

A 17–19. versekből az vehető ki, hogy a zsidó előkelők egy csoportja konspirált Tóbijával és anyagot is szolgáltatott neki a vádaskodáshoz. De már csak levelei által kísérletezett Nehémiás megfélemlítésével. Voltak többen a júdai előkelők közül, akik idegenekkel kerültek családi vagy üzleti kapcsolatba.

Neh 5, 1 • Szociális kérdések Jeruzsálemben.

E versek néhány mondata megdöbbentő hűséggel tükrözi a Jeruzsálemben uralkodó szociális viszonyokat. A fogságból hazatért gyülekezet megépítette már templomát. Jeruzsálem falainak az építése is a befejezés felé halad. Külső látszatra tehát épül, szépül Jeruzsálem. Az épülő falakon belül azonban feszülő társadalmi kérdések várnak sürgős megoldásra. Nyomorúságban vergődő emberek, családok kiáltanak segítség, életlehetőség után. Az 1. vers cecáqáh szava azt a kétségbeesett kiáltást fejezi ki, mellyel a csapások terhe alatt nyögő egyiptomiak kiáltottak (Ex 11:6; 12:30). A hangos jajkiáltásba kitörő bajok gyökerei messze visszanyúlnak a múltba. Már a júdai királyság utolsó évtizedeiben erősen megromlottak a gazdasági és szociális viszonyok.

Mikor pedig Jeruzsálem pusztulása után a babiloni király elvitte a júdai vezetőréteget, az itthon maradók között egyre mélyebb lett a szakadék és az ellentét a gazdagok és szegények között. A gazdagok, kihasználva az elszegényedett réteg helyzetét, üzérkedtek a nyomorultak kárára, kiuzsorázták és tönkretették őket. S mivel – W. Lüthi hasonlatával élve – a pénz útja ellentétes a vízével, mert míg a víz felülről lefelé folyik, a pénz alulról felfelé, a gazdagok még gazdagabbá, a szegények pedig még szegényebbé lettek.

Az állapotok súlyosbodásához hozzájárulhatott a deportáltak hazatérése is, akik birtokukba szerették volna venni atyáik örökségét. Nehémiás már eladósodott és elszegényedett néprétegeket talált Jeruzsálemben, akik a kiuzsorázás következtében honfitársaik rabszolgáivá lettek.

Jeruzsálem falainak építésére szívesen vállalkoztak ugyan a város összes lakói, de az építéssel járó elfoglaltság a szegények esetében azt jelentette, hogy nem folytathatták kenyérkereső foglalkozásukat és így még inkább hiányzott a megélhetéshez szükséges pénz. A gazdagok pedig még ezt a helyzetet is kihasználták vagyonuk gyarapítására és a szegények elnyomására. A falak építésénél közösen és „egymás mellett” munkálkodtak ugyan, de egyre mélyebb lett a szakadék a különböző társadalmi osztályok között. Együtt buzgólkodtak a szent város falainak építésében, együtt „vallásoskodtak”, de nem tekintették testvérnek a másik embert és nem törődtek a megoldatlan kérdésekkel. Ez a nyugtalan és kisemmizett réteg tört most ki, asszonyaikkal együtt, panaszos kiáltásban. A „zsidók” alatt az előkelők, a gyülekezet gazdagjai értendők, akik atyjuk fiai és mégis embertelenül viselkednek velük szemben. A zúgolódó tömeg három csoportját említik az 1–5. versek.

Az első csoport a nagycsaládos és vagyontalan szegények rétege, akik éhesek, gabonát és kenyeret kérnek. A másik csoport kérésében a kisparasztok hangja szólal meg. Ők kénytelenek elzálogosítani birtokukat a mindennapi kenyérért. A harmadik csoport nem az éhség, hanem a perzsa királynak fizetendő adók miatt panaszkodik. A rájuk nehezedő adóterhek miatt már gyermekeiket kell rabszolgának eladniok, sőt gyakran kellett elnézniök leányaik magalázását és meggyalázását. A törvény szerint megengedett volt ugyan zálog ellenében pénzt vagy gabonát kölcsön adni (Ex 22:25; Deut 24:10), de uzsora nélkül. Rendelkezik a törvény arról az eshetőségről is, ha valaki gyermekeit kénytelen rabszolgául eladni (Ex 21:7; Lev 25:39; 2Kir 4:1; Mt 18:25), de nem tekinthették úgy, mint rabszolgákat (Lev 25:39), mert a szegények éppúgy tagjai a választott népnek, mint a gazdagok. A törvényre hivatkoznak tehát a visszaélések miatt elmondott panaszukban. S mint az 5. v. mutatja, az a baj, hogy: ve’éjn le’él jádénú: nincs erő a kezükben, vagyis nincsenek abban a helyzetben, hogy ezen változtassanak. Kilátástalannak látszott az is, hogy a falak felépítése után javulhat helyzetük. Sürgős megoldásra vártak tehát ezek a szociális kérdések, mind a nép helyzete, mind a város falainak építése érdekében.

Neh 5, 6 • Nehémiás megoldja a kérdéseket.

Nehémiás Jeruzsálembe érkezése után mindjárt észrevette a város falainak romjait, de a belső bajok csak most tárultak fel előtte. A város előkelői és elöljárói, akik a perzsa jog szerint a város tanácsát alkották, eltakarták előtte a nép között levő bajokat.

Nehémiás igen felháborodott a nép jajkiáltásán. Fájt neki a köznép nyomorúsága és bántotta a gazdagok Isten nevét megcsúfoló kapzsisága. Az adott körülmények között az építési munka folytatása is veszélybe került. Sürgős intézkedésre volt azért szükség. Haragjával azonban nem a nép ellen fordult, hanem az előkelők és elöljárók ellen. Megfeddte őket a szegények, atyjuk fiai kiuzsorázásáért. Majd gyűlést hívott össze ellenük. Először a fogságban élő zsidók magatartását állította példaként eléjük, akik nem engedték, hogy az eladósodott zsidók a pogányok rabszolgáivá legyenek, hanem közös akarattal összeadták értük a váltságdíjat. Az említett példa hatására szóhoz sem tudtak jutni. Sem menteni, sem igazolni nem tudták testvérietlen cselekedetüket.
Aztán istenfélelmüket teszi kérdésessé cselekedeteik miatt. Istenfélő embereknek nem lehet ilyet tenni (Péld 14:31) az Úrért, hogy a gyülekezet ne gyaláztassék a pogányok előtt.

Majd saját maga és háznépe példáját említi. Tőle is kértek kölcsön pénzt és gabonát. Ő kész elengedni. Kövessék mindnyájan az ő példáját, engedjék el a kölcsönöket és adják vissza az elzálogosított földeket és házakat. Nem lassú reformokat akar bevezetni, hanem haladéktalan döntésüket kívánja az égető szociális kérdések rendezésére. A 11. v. helyes értelme szerint, Nehémiás nem csupán az ingatlanok visszaadását kívánja, hanem azt is, hogy a kölcsönök záloglevelét is adják vissza. Tehát nem csupán a százalék elengedésére utal. Ezt erősíti meg a hitelezők válasza: visszaadjuk és nem követelünk tőlük semmit. Általános adósságelengedésről van szó. Jeruzsálem újjáépítésének ideje az elengedés esztendeje legyen az Úr népe számára. Esküvéssel is fogadalmat tettek adott szavuk megtartására. Nehémiás még egy szimbolikus cselekmény által is figyelmezteti őket. A szimbolikus cselekmények szerepét a Királyok könyvéből ismerjük. Az itt leírt szimbolikus cselekmény megértéséhez tudnunk kell, hogy az Izráelben viselt ruhákon nem volt zseb, a magukkal vitt tárgyakat a ruhák ráncában az öv tartotta meg. Rázás által mindent ki lehetett üríteni a ruhákból. Majd szavakkal is elmondta, hogy így cselekszik Isten mindazokkal, akik megszegik fogadalmukat és esküjüket. Az egész gyülekezet áment mondott rá és dicsérte az Urat. Az Úr dicsérete az ámen értelmezése (1Krón 16:36; Zsolt 106:48), annak megvallása, hogy az Úr cselekedte ezt.

Neh 5, 14 • Nehémiás személyes példaadása.

Nem dicsekszik az istenfélő Nehémiás ezekben a versekben, hanem személyes példaadásának emlegetése által is bizonyságot tesz.
Először önzetlenségét említi. Mint a perzsa király által kirendelt helytartónak joga lett volna beszedni napi 40 sekelt. Elődei, a samáriai helytartók, még ezen felül is megterhelték őket. S pedig 12 éven át nem kérte ezt tőlük, mert figyelembe vette a nép szegénységét. Tudta, hogy elég terhet jelent a népnek a perzsa királynak fizetendő adó (4. v.) és a teljesítendő szolgálat (18. v.). Megelégedett a természetbeni adományokkal, mivel azok nélkülözhetetlenek voltak. Önzetlenségében hite és istenfélelme motiválta tetteit.

Személyes példát adott szolgálatkészségével a falak építésénél, ahol maga és szolgái is részt vettek a munkában.
Senki sem vádolhatja kapzsisággal, mert bár ő is adott kölcsön pénzt és gabonát (10. v.), de nem szerzett magának vagyont (16. v.).
Jószívűségéről és vendégszeretetéről beszél, hogy bár lemondott a helytartói jövedelemről, háza nyitva volt nem csupán az udvartartáshoz tartozó tisztviselők és a zsidók elöljárói előtt, hanem vendégül látta a szomszédos tartományokból érkező zsidókat és pogányokat is. Ha nagy volt is a helytartói reprezentációs költség, mégsem terhelte meg a népet.

Mindeme tettéért nem emberektől vár elismerést, hanem Isten előtt szeretne kedvességet találni.

Neh 4, 1 • Félelem helyett: istenfélelem.

Az előző fejezet 33–38. versei szerint az ellenség gúnnyal, rágalommal és csúfolódással akarta elkedvetleníteni a falak építőit. Ez a szakasz arról számol be, hogy az ellenséges szomszédok hatalmuk fitogtatásával igyekeznek félelmet kelteni a munkásokban. Az 1. vers szerint minden oldalról veszély fenyegette őket. Szanballat és Tóbijá mellett a többi szomszédok is részt vesznek a megfélemlítésükre tervezett összeesküvésben. Asdód a nyugati szomszédos provincia volt, a filiszteusok földje. Az asszír hatalomtól kapta ezt a nevet és mint perzsa tartomány is ezt viselte.

Arabok alatt a déli szomszédokra gondolhatunk, akik a pusztákból Edóm tartomány Nyugat-jordáni részébe benyomultak. Nyílt háborúra a perzsa udvar miatt nem gondolhattak. Csupán harcosok küldésével, merényletek tervezésével és különféle zavarok keltésével akarták megfélemlíteni az építőket. Titkos rajtaütések tervét készítették. Szándékuk részben sikeres is volt. Erre mutat a 4. vers, mely a teherhordók egy munkadalát idézi. Csüggedtek és megfáradtak lettek az előbb még nagy kedvvel dolgozók. Nehémiás imádsága és buzdítása erősíti őket és folytatják az építést. Ha veszélyessé lett is a falak építése, nem hagyták abba. A határmenti helységekben lakó zsidóktól értesülhettek mindig a készülő tervekről és időben tehettek védelmi előkészületeket.

Nehémiás hitükben is igyekszik erősíteni az építőket. A 8. vers felhívásának értelme: ne az ellenségre nézzetek, mert akkor félelem tölti be a szíveteket, hanem az Úrra, aki minden ellenségnél hatalmasabb és félelmetesebb. Nem félhet az emberektől az, akinek a szívében igazi istenfélelem van. Nem róluk van szó csupán, helytállásukkal gyermekeikért, családjukért, az egész jövő nemzedékért is szolgálnak.

Neh 4, 9 • Vakolókanállal és karddal.

Az összeesküvő ellenségek feladták ugyan leleplezett terveik megvalósítását, de Jeruzsálem építői sohasem érezhették magukat biztonságban. Nehémiás éppen azért, mert megtapasztalta Isten hatalmát az ellenség szándékának meghiúsításában, azt teszi, amit az adott helyzetben józanul tehet. Két csoportra osztotta az építőket. Amíg az egyik csoport dolgozott, a másik őrszolgálatot teljesített. Vakolókanállal és fegyverrel épülnek tehát tovább a falak. Sőt egy kürtös még riadót is fújhatott, ha veszély fenyegetett.

A Jeruzsálemben dolgozó vidékiek éjszakára sem hagyhatták el a várost. Tisztálkodásuk és alvásuk is készenléti állapotban történt. Az „Istenünk harcol érettünk” kifejezésben a régi szent háborúk vallomása csendül fel. Vigasztalás és jelszó is volt ez egyszerre.

Neh 3, 1 • Az építők névsora.

Ezt a névsort valószínűleg nem Nehémiás állította össze, hanem, mint az építkezés hivatalos feljegyzését a templomi levéltárban őrizték és innen jegyezte fel Nehémiás emlékezéseihez. Azok nevét tartalmazza, akik dolgoztak Jeruzsálem falainak újjáépítésénél. A felsorolás már az elkészült munkára tekint vissza. Megfigyelhető, hogy senki sem szerepel a névsorban azok közül, akik Esdrással jöttek Jeruzsálembe (Ezsd 8). Fontos bizonyítéka ez annak, hogy Esdrás később jött, mint Nehémiás Jeruzsálembe. A névsor tanulmányozása sok fontos adatot szolgáltat az akkori állapotokról.

Megismerhetjük belőle a Nehémiás korabeli Jeruzsálem topográfiáját. Az 1. és 32. vers mutatja, hogy a munkák szakaszainak felsorolása közben az egész város falát leírja. Az összekötő szöveget a „mellette” és „utána” szavak képezik. A Juh-kapu az északi fal keleti részén feküdt. Közvetlen összeköttetésben volt a templommal. Nevét onnan kapta, hogy itt vezették az áldozati állatokat a templomhoz. A Jn 5:2 szerint közelében volt a Bethesda tó. A Halak-kapuja Nyugatra feküdt. Nevét az ott tartott halpiacról kapta (13:16). A két kapu között levő tornyok az építés szakaszait jelölik. A Régi-kapu szintén Nyugatra feküdt. Azonos lehet a Szöglet-kapuval (2Kir 14:13; Jer 31:38). A Völgy-kapu a nyugati fal alsó részénél volt. A 13–31 versekben leírt szakasz a keleti falhoz tartozott, mely az északi mellett a legtöbb kárt szenvedte. A Selah, vagy Siloah tava a város keleti fala mellett, a város és a Kidron patakja között feküdt. A Vízi-kapu nem város-kapu volt, hanem a királyi palota keleti oldalán levő kapu, melyen át a szolgák a vizet hordták. Az Ófel eredetileg egy dombrész megjelölése volt, később a templomszolgák lakása. A Lovak-kapuja Északra feküdt a Vízi-kaputól. A templomszolgák háza (31 v.) nem a lakásuk volt, hanem szolgálati épület, melyet megosztottak a kereskedőkkel, akik a kultuszhoz szükséges áruikat kínálták (Mt 21:12; Jn 2:14).

Mutatja a névsor, hogy Jeruzsálem falait nem csupán a város lakói építették, hanem más júdai városok lakói is segítségükre voltak. Mivel Jeruzsálem akkor gyéren lakott volt, szükséges volt a vidékiek segítsége. Öt várost említ a felsorolás: Jerikó, Tékoa, Gibeon, Micpá és Zánóah. Az egykor megítélt és lerombolt Jerikó lakói Nehémiás bizonyságtételére most készséggel sietnek Jeruzsálem falainak építésére. Tékoának, Ámos próféta otthonának lakói is segítenek, de előkelőik, akik ellen a próféta ítéletet hirdetett, most sem készek a szolgálatra. Gibeon lakói (Józs 9) már nemcsak színből, de szívesen vállalják a közösséget Júda maradékával. Micpá a fogság ideje alatt is fontos lelki központ volt. Lakói a testi munkára is készek Jeruzsálem falainak építéséért.

Képet ad ez a névsor a júdai tartomány kerületi beosztásáról is. Júda öt kerületre volt osztva. Az egyes kerületeket két kerületi vezető kormányozta. Nem tudjuk, melyik korból származik ez a kerületi beosztás. A héber szövegben a kerület neve akkád eredetű szóval: pilku – päläk van megjelölve, amiből arra következtethetünk, hogy ez a kerületekre osztás már az újbabiloni birodalom idején megtörtént. Jeruzsálem volt a központi kerület székhelye. A többi kerület is a székhelye alapján fordul elő, így: Bét-Hakkerem, Micpá, Bét-Cur és Keilá. A kerületek vezetői nem idegenek, hanem Júda lakói közül valók voltak. Abból a nemzetségből származtak, amely 587-ben az országban maradt. A helységnevekből az is látható, hogy az új júdai tartomány területe még a fele sincs a régi júdai királyságnak. Az egyes kerületek vezetői kaptak egy-egy szakaszt a várfal építéséből és azt javították munkatársaikkal.

Jeruzsálem lakói nemzetségek szerint vettek részt a munkában. Jelentős részt vállaltak a papok és léviták is (1.17.22.24.28–29). Jó példát mutatott maga a főpap Eljásib, Jésua unokája (12:10). Bár megosztott szívvel dolgozhatott, mert az építés ellenségeivel rokoni kapcsolatban állott (13:4.28). Nehémiás akaratereje és jó bizonyságtétele lehetett rá hatással. A névsorban a bän = „fiú” után a névre következő tulajdonnevek nem az apát, hanem a nemzetséget jelölik. Felfigyelhetünk a nemzetségek közül Rékáb (14. v.) említésére. Ha ez a név valóban a rékábiták közösségéből való leszármazottra utal (2Kir 10:15; Jer 35), akkor ez annak bizonysága, hogy Jeremiás próféta ígérete beteljesedett.
Jeruzsálem lakóinál a nemzetségek megjelölése mellett a foglalkozásuk említése is szerepel. Így megismerhetjük a névsorból a jeruzsálemi gyülekezet szociális összetételét is. A nép több rétege részt vett a munkában. Külön említi a névsor a kenetkészítőket, kézműveseket és ötvösöket, akik mint magánszemélyek, vagy mint valamelyik nemzetség tagjai dolgoztak a falak építésén. Az egyik vezető embernek még a leányai is osztoztak a falak építésének nehéz fizikai munkájában (12. v.). Mindenütt az olvasható a csoportoknál, hogy egymás mellett javítgatták a falakat. A közös szolgálat sorsközösségbe, a meghirdetett üzenet hitközösségbe kapcsolta őket. Nagy szükség volt arra Jeruzsálemben, hogy miközben épülnek a külső falak, a belső régi válaszfalak leomoljanak (5. r.).

A falak építésének munkáját Nehémiás szervezte meg. Az elvégzendő munkát a leírás szerint 42 szakaszra osztotta fel a falak állapotától függően, és az építést egyszerre kezdték el. Egyes részeket teljesen újjá kellett építeni, de a legtöbb helyen csak a falak kijavítására volt szükség. Az 1–3 versekben jelzett szakaszoknál a bánáh: „építeni” ige fordul elő, míg a további versekben a házaq: „erősíteni, javítani” ige. Legrosszabb állapotban volt tehát az északi fal, legkevesebb javításra a nyugati fal szorult. Volt olyan csoport, amelyik két részen is dolgozott (4 és 21; 5 és 27; 18 és 24). Nehémiás maga ott segített, ahol szükség volt rá (5:16).

Neh 3, 33 • Az ellenség gúnyolódik – a nép dolgozik.

Miközben Jeruzsálemben „megerősítették kezüket a jóra” és közös szolgálattal építették Jeruzsálem falait, a szomszédos tartományok vezetői bosszankodtak az elért eredmények miatt. Gúnyolódásuk utal a kis töredék nép szegénységére és kérdésessé teszi a Nehémiásnak adott királyi engedély hitelességét.

Lehetetlennek tartják, hogy megépíthetik a falakat. Az „áldozni is akarnak” kifejezés azt jelenti, hogy valóban be akarják végezni a munkát és utána a felszentelésre áldozati ünnepséget tartani. Tóbijá szellemeskedése nevetségessé akarja tenni vállalkozásukat.

Nehémiás nem személyes sértésnek vette az ellenség gúnyolódását, hanem Isten ügyének kigúnyolását érezte szavaikban. Ezért az Úrtól kérte büntetésüket egy átokforma elmondásával. A 37. v. idézet a Jer 18:23-ból. Legpozitívabb válaszuk azonban az volt a gúnyolódásra, hogy buzgón tovább dolgoztak.

Neh 2, 1 • Nehémiás engedélyt kap Jeruzsálem építésére.

A kedvező alkalom hamarosan elérkezett, Niszán, április havában, 445-ben, tehát négy hónappal Hanáni látogatása után. Ez idő alatt imádkozott, terveket szőtt és megfontolhatta a királynak elmondandó kérése részleteit is. Mint a király pohárnoka, gyakran lehetett a király közelében. A vidám összejövetelek különösen alkalmasak az egyébként kényes kérdések megbeszélésére is. A király Nehémiás iránt érzett rokonszenvére mutat, hogy észrevette takargatni kívánt szomorúságát és kérdezősködni kezdett az oka felől. A hónapok óta várt alkalom most váratlanul jött el és Nehémiás nagyon meglepődött, ismerve a király tilalmát a falak építésére vonatkozólag (Ezsd 4:15–23), személyessé igyekezett tenni kérését. Nem a régi királyi székhelyként és kultuszhelyként említi Jeruzsálemet, hanem arra hivatkozik, hogy Jeruzsálem az ő őseinek sírhelye.

A keleti ember ui. nagy kegyelettel nézett a sírhelyekre. A királyok számára is tisztelt helyek voltak a régi királyi sírhelyek. Így kérésének elvette mindjárt a politikai élét. A király a benne felébredt kegyeletes érzések alapján tovább kérdezősködött, így Nehémiás előadhatta eltervelt kéréseit. A 4. v. csak arra utalhat, hogy e váratlan helyzetben Nehémiás csendben, a szívében, felsóhajtott Isten segítségét kérni. Annyira szent és komoly volt mégis ez a sóhajtás, hogy mint imádságot jegyezte fel emlékezésében. Isten elé viszi előbb azt, amit a királynak akar elmondani. E rövid feljegyzés vallástétel arról, hogy a földi ügyek is mindig a menny Istenének kezében vannak. Kérése szempontjából kedvező a királyné jelenléte, aki befolyásolhatta a királyt.

Nehémiás kérései azt mutatják, hogy bár az Úrtól kért előbb segítséget és benne bízik, mégis reálisan számol körülményeivel, valamint korának politikai és gazdasági helyzetével.

Három kérése van. Engedélyt kér a királytól, hogy Jeruzsálembe utazzék a város falainak felépítésére, ajánlólevelet az utazás akadályainak elhárítására és az építkezéshez szükséges fát a libanoni királyi erdőkből. Kérései teljesítésében Nehémiás nem csupán a király nagylelkűségét látja, hanem elsősorban Isten jóságát, aki a királyok szívét is irányítani tudja. Az Úr előtt elmondott imádságának a király előtt is meglett a hatása. Minden diplomatikus mesterkedésnél többet ért az Úr segítségül hívása. A király még kíséretet is adott Nehémiás szolgálatára.

A 10. vers megjegyzése Nehémiás szolgálatának nehézségeire mutat rá. Ha csak az 5:14 utal is arra, hogy Nehémiás helytartóként munkálkodott Júdában, a királyi megbízás kezdettől fogva így szólhatott. Ez váltotta ki a szomszédos helytartók ellenségeskedését. Eddig ugyanis Júda Samária tartományának egyik kerülete volt, melynek Samária város székhellyel Szanballat volt a helytartója, az Ezsd 4:8-ban említett Rehúm utóda. Nehémiás megbízatása azt jelentette, hogy Júda önálló tartománya lett a perzsa birodalomnak. Samária helytartója nemcsak politikai hatalmának csökkenését láthatta Júda elszakadásában, hanem számolnia kellett Jeruzsálem megerősítése következtében a templom iránt érzett vonzalom feléledésével a régi izráeli területen. Sőt Samária gazdasági és kereskedelmi téren is érdekelt volt Jeruzsálemmel kapcsolatban. A Krónikás megvetésből nem nevezi helytartónak Szanballatot, hanem csak „hóróninak”. Hóron: Bét-Hóron, Jeruzsálemtől északra fekvő samáriai helység. Tóbijá neve: „az Úr jó”, izráeli eredetű. Az ammoni szolga kifejezés gúnyosan származására utal. Ő a Jordán keleti részén levő tartomány helytartója volt. Mindketten szoros kapcsolatban voltak Jeruzsálem vezető köreivel (6:19; 13:4.28).

Neh 2, 11 • Az újjáépítés előkészítése.

Nehémiás az Úrtól kapott segítség és a királyi engedély ellenére is gondosan és nagy körültekintéssel kezdi el szolgálatának végzését. Józanul felméri helyzetét, hogy így keresse Izráel fiainak javát. Elővigyázatosságát indokolttá tették az ellenséges szomszédos helytartók és a Jeruzsálemben uralkodó állapotok is. Három napig senkinek sem szólt megbízatásáról és tervéről, hanem titokban, éjszakánként szemlét tartott a város falai körül.

A 13–15. versek leírása a 3. fejezet listájával együtt képet ad Jeruzsálem fekvéséről. Elsősorban a veszélyes pontokat, a város kapuit szemlélte meg. A Völgy-kapu a város délnyugati sarkán volt és a Jeruzsálem előtt levő mély déli völgybe vezetett. A völgy keleti végén lehetett a Sárkány-forrás. A Szemét-kapu a város keleti oldalán volt. Nevét onnan kapta, hogy ezen a kapun át vitték a szemetet a Kidron patakhoz és a Hinnóm völgybe. A völgyből megnézhette jól a falak állapotát. A Forrás-kapu, vagy a várostól Keletre a Siloám forrásához, vagy Nyugatra Gihon forrásához vezetett. A „király tava” az Ezékiás által csináltatott vízvezetékre utalhat (2Kir 20:20). A romok miatt nem volt hely az állat számára és azért ment tovább gyalog.

A 16–20 versek szerint a csendben elvégzett szemléje után Nehémiás beszámolt a vezetők előtt küldetéséről. Bizonyságtételének hatása alatt együttesen elhatározták Jeruzsálem falainak felépítését. A „megerősítették kezüket a jóra” kifejezés az elvégzendő szolgálatra való készségüket és fogadalomtételüket szemlélteti. A 19 v. az arab Gesem nevét is említi, mint Nehémiás ellenségét. Egy arab törzsfő lehetett. Gúnyolódásukkal és vádjukkal politikailag akarnak akadályt gördíteni Nehémiás munkája elé. Nehémiás kifejezetten az Úrra utal, mint munkájuk oltalmazójára, aki hatalmasabb az ellenségeknél.

Neh 1, 1 • Hírek Jeruzsálem nyomorúságáról.

Mint a bevezetésünkből ismeretes, az 1–7 részek Nehémiás emlékiratát tartalmazzák.
Az 1a. vers a Krónikás által adott felirat, mely fordítható Nehémiás beszédei vagy Nehémiás története értelemben. Apja Hakaljá. Neve csak itt és a 10:2-ben fordul elő. Júda törzséből származott. A Kiszlév hónap decembernek felel meg, a 20. év pedig a 445. évre utal. Nehémiás már a babiloni fogságban született. Bár a foglyok közé tartozik, előkelő és bizalmi beosztása volt. Artahsasztá király pohárnoka, akinek téli rezidenciája Susán vára volt. Susán Elám régi fővárosa (Dán 8:2). Az Ezsd 4:9 azok között a helyek között említi, ahonnan Samáriába foglyokat deportáltak. Itt látogatta meg egyik atyjafia, Hanáni, aki hírt hozott neki Jeruzsálem sorsáról és a fogságból már megmenekült zsidók nyomorúságos helyzetéről. Száznegyven év telt el ugyan már Jeruzsálem pusztulása óta, de a város romjai és a lakosság helyzete még mindig az ítélet hirdetői voltak. Amint az Ezsd 4. fejezet arám leveleiből tudjuk, kísérletet tettek ugyan már arra, hogy felépítik a város falait, de az egykori izráeli fővárosban, Samáriában székelő királyi helytartó nem nézte jó szemmel a régi júdai királyi város falainak felépítését.

A már hazatért és Jeruzsálemben és Júda városaiban lakó megmenekültek kapcsolatot tartottak fenn a deportációban élőkkel. Hanáni látogatása mögött az a szándékuk van, hogy tudván Nehémiás beosztásáról, az ő segítségét kérjék a királyi engedély kiadására a vár falainak felépítéséhez. A herfáh szó jelentése: ócsárlás, gyalázat, gúny. Arra az állapotra utal, amelyről az 1Kir 9:7–8 szól. Megkezdődött ugyan már a megújulás. A régi romok helyén új templomot építettek, de Jeruzsálem falainak megépítésével még várt Isten, mert az újjáépítés idejét Ő fogja meghatározni.

Neh 1, 4 • Nehémiás gyásza, böjtje és imádsága.

Nehémiásnak kevés közvetlen kapcsolata volt Jeruzsálemmel. Apja, vagy talán már nagyapja is a deportáltakkal együtt Babilonba került. Így Nehémiás a száműzetésben nőtt fel. Emberileg szinte érthetetlen az a megdöbbenés, amellyel a Jeruzsálemből kapott híreket fogadta. Az lett volna természetes, ha jó beosztásában csak a maga boldogulása érdekli és feledni igyekezett volna származását, a zsidó néppel való kapcsolatát. Isten azonban őt szemelte ki Jeruzsálem újjáépítésére. Munkálkodott érte, benne, hogy majd általa végrehajtsa terveit.

A hallott hírek olyan hatással vannak rá, hogy napokon át szinte bénultan és tehetetlenül ül. A lelkiállapotát és magatartását jellemző szavak: „ültem, sírtam, gyászoltam, böjtöltem, imádkoztam”, arra mutatnak, hogy Nehémiás a pogány környezetben is a zsidó kegyesség hagyományai szerint élt és nagy együttérzéssel és felelősséggel vette magára a jeruzsálemiek terhét. Előbb a sírásban és gyászban passzív levertség vesz erőt rajta, majd a böjtölésben és könyörgésben az Úrnál keres feleletet a gyötrő kérdésekre. A hallott hírek hatására az a kérdés vetődhetett fel benne, hogy miért nem vette még le az Úr ítélő kezét népéről. Magatartását azonban nem a felháborodás, hanem az ítélet alatt való meghajlás jellemzi. Bár Hanáni által honfitársai a királynál, az embereknél való közbenjárásra kérték, Nehémiás mégis előbb az Úrhoz viszi népe ügyét és szívének fájdalmát. Imádságát a népi panaszdalok stílusában mondja el. A perzsa udvarban megszokta ugyan, hogy az Urat a „menny Istenének” nevezi (Ezsd 5:11; 6:9), de a „nagy és félelmetes Isten” nem ismeretlen hatalmasság előtte, hanem Jahve, az atyák Istene. Első személyben imádkozik, de úgy, mint annak a népnek egy tagja, akik félni szeretnék az Úr nevét. Kérését annak az Úrnak mondja el, aki bár nagy és félelmetes, de kegyelmes és hűséges az ő szövetségében népéhez, akiktől parancsainak megtartását kívánja.

Éppen ezért lesz imádsága bűnbánati imádsággá. Bűnbánatában nem az építés akadályozóit, nem népe ellenségeit vádolja, sem nem az Úr ellen panaszkodik, hanem a maga és a népe bűnének terhével borul le Isten előtt és vallást tesz cselekedeteik gonoszságáról. Itt, Nehémiás könyörgésében és bűnvalló alázatában kezdődik el Jeruzsálem újjáépítése. Izráel egész története azt mutatta, hogy az Úr akkor kezdett és ajándékozott valami újat, amikor népe bűnbánó alázattal közeledett hozzá. Bűnbánó vallástételének őszinteségében ébred új bizalom Nehémiás szívében a kiválasztó és vezérlő Úr iránt. Nem a maga kívánságait szeretné elfogadtatni, hanem az igére, az ígéretekre hivatkozik.

A Deuteronomium kifejezéseit használja (Deut 7:9.21; 9:20; 30:1–4). A szívében ébredt bizalom alapján szinte belefogódzik Isten ígéreteibe és hiszi, hogy az Úr nem vetette el Jeruzsálemet és népét. Az Úrba vetett bizalommal készül a perzsa királynál való közbenjárásra is. Tudja, hogy nem könnyű feladata lesz, mivel a király parancsára történt a falak építésének megakadályozása (Ezsd 4:17). Bízik mégis abban, hogy az Úr ad majd szerencsét neki és türelmesen vár a kedvező alkalomra.

Ezsd 10, 1 • Esdrás imádságának a hatása.

Imádsága következményeivel elégedett lehet Esdrás. Amíg ő a földre borulva és sírva elmondja imádságát, az őt körülvevő gyülekezet „igen nagy sírással sírt”. Imádság közben „igen nagy gyülekezet” jött össze. Ebben a népes és Esdrással síró gyülekezetben felállt Sekanjá és bűnvallást tett az egész gyülekezet nevében: „hűtlenné váltunk Istenünkhöz, mert idegen asszonyokat vettünk magunknak”, de „mindezek ellenére is van reménysége Izráelnek”, csak újból meg kell újítania Urával a szövetséget. A megújított szövetség iránti hűségét azzal mutatja meg, hogy kiküszöböli a bűnt, ami megrontotta a szövetséget, felbontja a vegyesházasságokat és elbocsátja az idegen asszonyokat. A törvény érvényesítését kívánja, ezért felhívja Esdrást és bátorítja azonnali cselekvésre, s egyben ígéretet tesz, hogy „mi veled leszünk”.

Esdrás az alkalmas pillanatot megragadva megesketi a vezetőket és az egész népet, hogy Sekanjá beszéde szerint fognak eljárni. Ezután könyörgéssel és böjtöléssel készül fel sok, a családi életet fájdalmasan érintő, de a nép megmaradása szempontjából szükségesnek ítélt szolgálatra.

Ezsd 10, 7 • A vegyesházasságok felbontása.

Bár a 7. v. nem közöl idői adatot, arra kell következtetnünk, hogy az imádság megrázó hatása után nyomban „közhírré tették” a gyűlés napját. A gyűlésen való megjelenést olyan komolyan veszik, hogy a távolmaradni merészkedők vagyonát héräm-mel, őket pedig kiközösítéssel büntetik. A héräm háram gyökből származik. Jelentése: kiirtani, megsemmisíteni, kiátkozni. Eredetileg elkülönítést jelentett, olyan valamit, ami Istennek volt szentelve, ezért az emberi használatból ki volt zárva. Harci cselekmények idején személyekre és tárgyakra alkalmazott átok volt (Józs 6). A héräm kimondásának és végrehajtásának célja, hogy a tisztátalan megsemmisítésével megőrizzék a szent nép tisztaságát. Volt olyan eset, amikor bálványimádás bűne miatt városokat is héräm-mé nyilvánítottak. Ilyenkor a várost felégették (Deut 13:13–16; Józs 10:28.35.37; 11:11).

A bűnvalló imádságnak a népre gyakorolt hatása és a súlyos szankciók arra ösztönöztek mindenkit, hogy a megjelölt időben és helyen pontosan jelenjék meg. Noha a gyűlés időpontja a leghidegebb és a legesősebb hónapra volt kijelölve, ennek ellenére „az egész nép ott ült az Isten házának terén”, ahol néhány hónappal korábban Esdrás ült összeroskadva. Az események és „a záporeső miatt” remegő nép elé oda áll Esdrás és miután bűnnek mondja az idegen asszonyokkal kötött házasságot, felszólítja a népet vallástételre és az idegen asszonyoktól való elválásra (11 v.). A vallástételre való felhívásban a tódáh szó van: ez a jádáh-ból származik, amit többnyire „magasztalni, dicsőíteni” szavakkal fordítunk. Ez tulajdonképpen „megvallás”-t, „igenlés”-t jelent és mindig egy előzetes isteni faktumra vonatkozik. Ha Izráel zenés formában vallott Isten történelmi tetteiről, akkor ez nem volt más, mint Isten magasztalása. Az ókori Kelet és Izráel is ismert olyan Istent magasztaló hitvallást, amely Isten ítélő tetteire vonatkozott, s igaznak mondta Isten ítélő cselekedetében és igent mondott arra. Az ilyen esetben beszélünk ítélet doxológiáról. A legjobb példa erre Ákán esete. Isten haragja nyilvánvalóvá lett népe felett. A nyomozás kiderítette, hogy Isten haragjának oka az a bűn, amit Ákán követett el. Ezért mielőtt a halálos ítéletet végrehajtanák, Ákánt felszólítják: „adj dicsőséget az Úrnak, Izráel Istenének és tégy neki vallást” (Józs 7:19; tódáh). A bűnös ezzel az ítélet doxológiával nemcsak az ítélet jogosságát ismerte el.

Vallástételének volt még egy nagyon lényeges vallásjogi jelentősége: ezzel ért ugyanis véget az ellene folyó eljárás (1Kir 8:33). Pontosan így állnak a dolgok itt (Ezsd 10:7 és a következőkben). A gyülekezet „Isten föllángolt haragja” (14 v.) alatt tudja magát és ennek a haragnak okát is ismeri; ezért kell vallást (tódáh) tennie az Úrnak (11 v.). Ezt követte az idegen asszonyok elbocsátása. A súlyos döntésre így felkészített gyülekezet elismeri, hogy igaza van Esdrásnak és vállalják a vegyesházasságok felbontását. Ezért a munka nagyságára és a rossz időre tekintettel bizottságot alakítanak „vezetőembereik”-ből, akiknek ellenőrizniük kellett a vállalt kötelezettség végrehajtását.

A vegyesházasságok felbontása több időt vett igénybe s ellene is csak néhányan mertek tiltakozni, legalábbis nyilvánosan. A valóságban bizonyára nagyon sok nehézség, személyi és családi probléma vetődött fel az ilyen házasságok felbontása során.

Ennek az eseménynek a jelentőségét nem ebből a szűkszavú tudósításból lehet lemérni, hanem az itt történtek következményeiből. Esdrás működésével valami egészen új kezdődött Izráel életében s ennek az újnak ez az esemény egyik fontos láncszeme. Ezt az újat nevezzük a zsidóságnak (vö. G. v. Rad i. m. I. 103. old.). Ennek legszembeötlőbb vonása a saját államiság elvesztése. Ez azonban mégsem legjellemzőbb ismertető jegye a zsidóságnak. Azt mondhatjuk, hogy Izráel meglepően könnyedén, belső válság nélkül vetette le az önálló államiság és a királyság külső ruháját, amely tulajdonképpen mindig is idegen volt a számára. A Deuteronomiumban Izráel még történeti-természeti kötöttségű közösség, tehát a szó tulajdonképpeni értelmében vett nép. Szinte csak mellékesen kerül sor annak vitatására, ki tartozhat Izráelhez, ki nem (vö. Deut 23:1–8). A fogság utáni időben azonban már egyre inkább a törvényhez való viszony határozza meg, ki tartozik Izráelhez és ki nem. A törvény lassan feltétel nélkül, és történelemtől független, abszolút érvényű hatalommá lesz.

Ezzel viszont az isteni parancsok kinyilatkoztatása egészen más értelmet nyert. Régen a parancsolatok szolgálták Izráel népét, vezették a történelem útján, most pedig Izráel kezd szolgálni a törvénynek. Mivel Isten akaratát időtlenné és abszolúttá tette a fogság utáni gyülekezet, az üdvtörténet előre haladó vonalát elveszítette szem elől. Ez a szemléleti mód kiszakította a többi népekkel való szolidaritásból, s az elzárkózó magatartás nem egy esetben gyűlöletessé tette a zsidóságot a többi nép szemében.

Ezsd 10, 18 • Az érintettek névsora.

Az előzmények után egészen meglepő, hogy csak 109 esetben állapították meg a vegyesházasság tényét. Esdrás imája alapján, valamint annak a gyülekezet életére gyakorolt hatása után ítélve sokkal több vegyesházasságra kell gondolnunk, mint amennyiről olvasunk. Galling azt, hogy Esdrás ilyen kevés vegyesházasságból olyan nagy dolgot csinált, azzal magyarázza, hogy az itt felsorolt családok a vezetőréteghez tartoztak. Így kis létszámuk ellenére is nagy befolyást gyakoroltak a nép életére. De gondolhatunk a már említett Ákán esetére is, amikor egy ember bűne miatt az egész nép Isten haragja alá került. Az is lehetséges azonban, hogy nem maradt fenn a teljes névsor. Ezt a feltevést alátámasztja az a megfigyelés is, hogy míg korábban a névsorokban szerepelnek a templomszolgák, itt említés sem történik róluk. Szinte elképzelhetetlen, hogy a templomszolgák közül – akik maguk is idegen származásúak voltak – egy se vett volna idegen feleséget, vagy ha igen, azt Esdrás szó nélkül hagyta volna. Inkább arról lehet szó, hogy a templomszolgák és a laikusok közt olyan sokan élhettek vegyesházasságban, hogy a Krónikás nem akarta a bajt a maga teljes nagyságában megörökíteni az utókor számára.

A 44. vers érzékelteti azt a szigorúságot, amivel végrehajtották a vegyesházasságok felbontását. Még a gyermek sem volt elfogadható ok arra, hogy egy ilyen házasság fennmaradjon, pedig bizonyára sok olyan vegyesházasság volt, amelyikből már gyermekek születtek.

A névsor elején a papok szerepelnek. A papok példáját követték a kultusz többi szolgái, majd ezeket a gyülekezet világi vezetői és végül a köznép.
Esdrás könyve elején is és végén is egy-egy névsor van. Elöl a „megszabadultak” névsora, a végén a bűnösök névsora. Ezek a bűnösök azonban, a sikemi (Józs 24) országgyűléshez hasonlóan, ahol a nép Józsué mellé áll, most is, még áldozat árán is, odaállnak Esdrás mellé, hogy így majd az „idők teljességében” ebből a népből szülessék meg Jézus, „aki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett válaszfalat, az ellenségeskedést az ő testében, hogy megbékéltesse Istennel mind a kettőt.” (Ef 2:14–16).

Ezsd 9, 1 • A gyülekezet helyzete.

Amiután ezek befejeződtek kezdetű rövid és határozatlan bevezetésből nem állapítható meg, hogy mennyi idő telt el Esdrás megérkezése óta, de ezalatt a főemberek részletesen tájékozódtak a gyülekezet állapota felől s e tájékozódás után jelentést tettek Esdrásnak. Esdrás e jelentések alapján állapítja meg, hogy az idegenekkel kötött házasságok következtében Izráel elszakadt az Istentől. Ebbe a hűtlenségbe beleestek még a papok és léviták is, sőt éppen ők voltak az elsők e hűtlenség elkövetésében. Az itt felsorolt népek pogány kultusza különösen megvetett volt.

A vezető emberek jelentéséből nemcsak a vallásos érzés csendül ki, hanem az adott körülmények közt érthető nacionalizmus is, mivel a vegyesházasság következtében Izráel fennmaradása forgott végveszélyben. Ilyen kérdés a fogságban nem vetődött fel, a fogság előtti Izráel életében pedig nem jelentkezett ilyen élesen. Azt tartották helyesnek, ha valaki nemzetségén belül keres és talál magának élettársat (Gen 24:3; 29:19), de nem volt botránkoztató az sem, hogy József Egyiptomból nősült (Gen 41:45), Mózes midianita lányt vett feleségül (Ex 2:21), Elimélek fiai pedig moabita lányokkal kötöttek házasságot (Ruth 1:4).

A vegyesházasságok kérdése először a Baál-kultusz elleni küzdelem során vetődött fel Izráelben. A vegyesházasság annak a tapasztalatnak alapján lett kérdéssé, hogy az idegen feleségek idegen vallások hordozói és képviselői lettek a családban. A vegyesházasság így káros hatással volt a család vallásos életére, mert az idegen feleség sokszor a férjét, de még inkább a házasságukból születő gyermekeket is elidegeníthette hitüktől. Esdrás szerint a helyzet olyan súlyos volt, hogy nem lehetett elviselni, mindenképpen véget kellett vetni. Esdrás sem papi szemléletével, sem a „szent mag”-ról táplált reményével nem tudja összeegyeztetni az előállott helyzetet. Ez magyarázza szenvedélyes magatartását. Amit jelképesen cselekszik, a bánatról és haragról beszél.

A ruha megszaggatása a mélységes bánat jele, a haj és a szakáll tépése pedig a heves harag és erkölcsi felháborodás kifejezése. Esdrás gyászában és felháborodásában osztoznak az egybegyűltek is. Esdrás egészen az esti áldozás idejéig ebben az összetört állapotban maradt, s így készült fel e nehéz ügy megoldására. Nem akart a királyi rendelet adta lehetőséggel élni (7:26), hanem lelki hatással akarta elérni, hogy bűnbánat és megtérés eredményeként a vegyesházasságban élők önként vállalják házasságuk felbontását. Ezért várja meg az esti áldozat bemutatásának óráját, mialatt „hozzám gyűltek mindnyájan a fogságból visszajöttek”. Ekkor áll fel és mondja el az egész nép nevében megrázó imáját, amelyben vallást tesz a maga és a nép bűneiről.

Ezsd 9, 6 • Bűnvalló imádság.

Esdrás fáradozását ez az imádság koronázza be. Külső formájáról a következőket mondhatjuk: nyilvános imádság, amit Esdrás pap a templomban mond el Isten színe előtt. Együtt van a gyülekezet és a gyülekezet vezetői, így Esdrás imádsága már a gyülekezet ügye, mert a kultusz keretében hangzik el. Hangneme, stílusa szerint nemcsak imádság, hanem igehirdetés is. Kívánsága nemcsak az, hogy Isten hallgassa meg imádságát, hanem az is, hogy a gyülekezet is hallja meg és ezáltal segítséget kapjon, erőt nyerjen engedelmes döntésre a vegyesházasságok felbontásának sorsdöntő kérdésében. Ezért hiányzik az imádság jellegzetes stílusa s műfajilag inkább prédikáció.

Esdrás egyedül lép az Isten színe elé: „Én Istenem szégyellem és restelkedem fölemelni, én Istenem, arcomat hozzád”, de csakhamar társaiért is imádkozik és az egyes szám első személy helyett többes szám első személyben folytatja.
Esdrás imádsága bűnvallás. Ő imádkozik, ő alázkodik meg Isten színe előtt, de ezt úgy cselekszi, mint a gyülekezet közösségének egyik tagja, aki közösséget vállal a vétkesekkel, noha ő maga nem követett el bűnt. Nem az „igaz” olvassa a „bűnösök” fejére az Istentől való elszakadás bűnét, hanem a bűnös testvér, aki a szóbanforgó bűnben ugyan nem vétkes, áll oda bűnös testvérei közé, akik ebben a bűnben vétkeztek és velük azonosítva magát, kegyelemért esedezik.

Isten kegyelmét és hűséges munkáját a nép történelmében mutatja meg. Egészen a deuteronomista történetszemlélet szellemében vallja, hogy a fogság Isten büntetése volt; amire a nép rászolgált. Isten azonban ítéletében is könyörületes volt, „mert hagyott megmenekülteket és adott nékünk sátorfát szent helyén, hogy így a mi Istenünk megvilágítsa szemünket és egy kissé megelevenítsen bennünket rabszolgaságunkban”. A „megmenekültek” azok, akik visszatérhettek a fogságból. A „sátorfa” (játéd) fából faragott szeg, amit a falba vertek, hogy kézi eszközöket akasszanak rá (Ézs 22:23), vagy a sátor kifeszítésénél használtak. Ilyen nélkülözhetetlen „szeget” kaptak a „megmenekültek” az újjáépített templomban. Ez az a biztos „szeg” számukra, mely megtartja, felemeli őket. Isten adta ezt népének, hogy legyen mibe kapaszkodjék és az új életben megerősödjék. Jelenleg még rabszolgák, de Isten ebben az állapotukban sem hagyta magukra, mert a perzsa királyok jóindulatát feléjük fordította és így újra felépíthették Isten házát, megmaradásuk és felemeltetésük „sátorfá”-ját (9. v.).

A kegyelemnek e kézzel fogható jelei ellenére folytatja „mi mégis elhagytuk parancsolataidat” s így érkezik el a jelen állapothoz, amelyben a gyülekezet él. A parancsolatok elhagyásának bűnét a vegyesházasságokban látja. Emlékeztet azokra a tilalmakra, amelyek a Baál-kultusz elleni küzdelmek során keletkeztek és a megszegésük miatti súlyos következményekre, amelyek még arányban sem voltak a bűn nagyságával, mivel „te mi Istenünk kevésbé büntettél bennünket, mint ahogy bűneink miatt megérdemeltük volna” (13. v.). A nép még ezek után is visszaélt az Isten irgalmasságával és ezzel rászolgált Isten megsemmisítő haragjára.

Imádsága végén Esdrás Isten igazságára hivatkozik. Izráelnek el kellett volna vesznie, de ez nem következett be, mert Isten a nagy pusztulásban is megtartotta a „maradékot”. Most viszont ez a megtartott „maradék” olyan súlyos vétekbe esett, hogy ezek miatt nem állhat meg Isten színe előtt (15. v.).

Ezsd 8, 1 • A visszatérők névsora.

Az előző fejezet végén levő hálaima hangvétele is mutatja, hogy Esdrás már régóta készül és vár az alkalomra, amikor hazaindulhat. Most már kezében a királyi parancs s így semmi akadálya annak, hogy felkészüljön és elinduljon. Ez a fejezet a felkészülésről, elindulásról és megérkezésről tudósít.

Az előkészület első teendői közé tartozott azok számbavétele és összegyűjtése, akik készek megválni a megszokott környezettől, eddigi életkörülményeiktől és hajlandók hazatérni atyáik földjére. Valószínű, hogy az itt közölt névsort a hazaérkezés után, Jeruzsálemben állította össze Esdrás. A második részből már ismert névsortól abban különbözik, hogy itt a papok állnak a névsor elején. Ezt nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy maga Esdrás is pap volt, hanem azzal is, hogy a fogság éveiben a papok egyre nagyobb szerephez jutnak a gyülekezet életében. Az ároni származás túlértékelése a papi renden belül szintén ebbe a korba vezethető vissza. A papok felsorolása után következnek a családfők és nemzetségek. A hazaindulás idejéről a 7:9 tudósít. A hazatérők száma – asszonyokkal és gyermekekkel együtt – ötezer főre tehető.

A hazatérők hazaindulás előtti gyülekezési helye az Aháva egyik mellékfolyójának torkolata volt. Mind a két folyó ismeretlen, de a 7:9-ben közölt idő arra enged következtetni, hogy ez a gyülekezőhely nem volt messze Bábeltől. Az előkészületek során Esdrás megszemléli a tábort s akkor derült ki, hogy egyetlen lévita sem jelentkezett hazatérésre. A kultusz iránt előszeretettel viseltető Esdrást ez érzékenyen érinti, ezért főemberekből bizottságot állít össze s Kászifjá helységbe küldi őket azzal a feladattal, hogy az ott lakó léviták és templomszolgák közül vegyenek rá némelyeket a hazatérésre. (Feltevések szerint az elhurcolt léviták ide telepedtek le, de az sincs kizárva, hogy ebben a helységben kultuszhely is volt.)

A küldöttség Iddót, a léviták és templomszolgák főemberét kereste fel, hogy vegyen rá némelyeket a hazatérésre. A küldöttség munkája nem volt eredménytelen, mert 38 lévita és 220 templomszolga csatlakozott a hazatérőkhöz. Lehet, hogy ezek megnyerése nagyon nagy dolog volt és ezért áldja Esdrás „Isten jóságos” keze munkáját érettük. Vagy annyira tele volt a szíve Isten magasztalásával, hogy a hazainduló menet legkisebb növekedéséért is kicsordult belőle a hálaadás.

Ezsd 8, 21 • Lelki felkészülés.

Mielőtt a menet elindulna a gyülekező helyről hazafelé, Esdrás szükségesnek tartja Isten oltalmának a kérését. Ezért böjtöt hirdet, bűnbánatra és Isten előtt való megalázkodásra hív fel. A király kész lett volna a hazatérők védelmét fegyveres kísérettel biztosítani, ezt azonban Esdrás méltatlannak tartotta Isten népéhez és Isten ügyéhez, ezért nem fogadta el (22. v.) Isten elfogadta népének megalázkodását, meghallgatta imádságát és a hazainduló sereg fegyveres őrizet nélkül Isten áldásával és az Ő oltalmára hagyatkozva kelhetett útra.

Ezsd 8, 24 • Az adományok elkészítése.

Esdrás az Isten házára összegyűlt adományokat szentnek tekinti, s ennek megfelelően gondoskodik azok szállításáról is. Tizenkét papot választ ki, hogy a szent terhet olyanok vigyék, akik maguk is szentek. Így látta biztosítottnak az adományok őrizetét, úgy gondolván, hogy Isten jobban meg fogja oltalmazni azt, ami az övé és ez az oltalom hathatósabb a király által esetleg kirendelt fegyveres kíséretnél is. Esdrásnak ez a hitből fakadó döntése nemcsak az Isten hűségére való hagyatkozásra tanít, hanem arra is, hogy az Istennek szentelt anyagiakat miként kezeljük.

Ezsd 8, 31 • Megérkezés Jeruzsálembe.

A 7:9 és 8:31 szerint Esdrás és társai négy hónap alatt érkeztek meg Jeruzsálembe. Útjuk szerencsés volt: mivel „a mi Istenünk keze volt felettünk és az úton megmentett bennünket a ránk leselkedő ellenség markából”. Az útról, az utazás körülményeiről egyebet nem is tudhatunk meg, de a hazatérők számára más nem is volt fontos, mint az, hogy az Isten oltalmazó keze alatt hazaérkezzenek. Háromnapi pihenés után elszámolnak a templom számára hozott kincsekkel, pontos kimutatást készítenek a hozott értékekről és a leltárra feljegyzik mindazok nevét, akik hozták és akik Jeruzsálemben átvették. Ez a hűség és aprólékos gondosság méltó az ügy szentségéhez és példa az egyház javainak Isten kedve szerinti kezelésére.

A 35–36. versekben ismét elhallgat Esdrás és megszólal a Krónikás. Ő nem tudja másképp elképzelni a folytatást, csak úgy, hogy azok, akik böjtöléssel és imádsággal készültek fel a nagy útra és szerencsésen megérkeztek, mert Isten megóvta őket, most ezért az oltalomért hálát adnak Istennek. Ezért Esdrás beszámolója után beiktatja ezt a két verset, amely a szerencsés megérkezésért bemutatott hálaadásról tudósít. Ez valóban nem is történhetett másképpen, még ha Esdrás nem is jegyzett fel semmit, Ő sem rögzített írásban mindent, s még olyan tudósítással is adós marad, ami nem lényegtelen a gyülekezet életének kibontakozása szempontjából, hogy ti. a király parancsát mikor és hogyan közölte a folyóntúli helytartókkal és egyáltalán közölte-e.

Ezsd 7, 1 • Esdrás személye és hivatása.

Ezek a versek bevezetőül szolgálnak a soron következő tudósításhoz. Azt az idői távolságot, ami a könyv első felében leírt események és a most következők közt van, a Krónikás „És ezek után az események után” fordulattal hidalja át. Bizonyára az az idő sem telt események nélkül el, de ami történt, annak a gyülekezet és Isten ügyére nézve nem volt olyan jelentősége, hogy feljegyzésük hasznos és szükséges lett volna. Esdrás jövetelével azonban valami új kezdődött és az ő működésének megörökítése lényeges Isten gyülekezete számára. Ez az új és lényeges, ami Esdrás fellépésével elkezdődött és végbe is ment, az volt, hogy újra „az Úrnak, az ő Istenének a keze” (6b.9b) cselekedett.

A tudósításból Esdrásról a következőket tudjuk meg: 1. Pap volt, aki Áron nemzetségéből származott. Ha a családfában bizonytalan is néhány adat (vö. W. Rudolph i. m. 66 old.), a Krónikás számára annak bizonyítása volt a lényeges, hogy Esdrást származása is és hivatása is Istenhez és választott népe szolgálatához köti (1–5). 2. A Mózes törvényében járatos írástudó volt. Már E. Mayer, Entstehung des Judentums c. művében megjegyzi, hogy Esdrást a Krónikás teszi először olyan írástudóvá, aki járatos a Mózes törvényében. Ezt a véleményt K. Marti is elfogadja és Schaeder közvetítésével G. v. Rad-nál is megtaláljuk. Utóbbi Schaeder kutatásaira hivatkozva megjegyzi: Esdrás esetében különösen fontos az, hogy tagja volt a perzsa állami hivatalnoki rendszernek.

Az ő esetében „az írástudó pap, aki összeírta az Úr Izráelnek adott parancsolatait és rendelései igéit” az udvari titkár hivatalos címe volt, aki a perzsa udvarban a zsidók vallási ügyeit képviselte s először csak a Krónikás tekintette Esdrást írástudónak. E kettős méltóságában – pap és magasrangú udvari tisztviselő – ruházta fel az uralkodó megfelelő tekintéllyel minden külső és belső ellenállással szemben.

A szófér író, királyi szogálatban álló titkár, számvevő jelentéssel fordul elő, csak a későbbi, fogság utáni nyelvhasználatban jelent írástudót. A Tóra másolóit mind a mai napig így nevezik. Ezeknek – hogy munkájuk alapos legyen – nem volt szabad vagyonnal rendelkezniök és mindig a zsidóság legszegényebb elemei közé tartoztak. A lemásolandó szöveget emlékezetből kellett tudnia, de minta nélkül egy betűt sem írhatott le. Esdrás korától szófér-nak nevezték azokat a tanítókat is, akik a népnek magyarázták a szent iratokat s e tanítók fejének Esdrást tekintik, akit nemcsak kitűnő másolónak, hanem éppen olyan jó törvénymagyarázónak is tart a hagyomány. Az ő korától így – szófér-en a törvény másolóját és magyarázóját is értik. ő magyarázta és szükség esetén alkalmazta is a korviszonyokhoz a bibliai törvényeket s ez utóbbi volt a fő kötelessége.
Így érthető, hogy Esdrás, mint magasrangú kormánytisztviselő élvezte a méltóságával járó kiváltságokat s amikor a Jeruzsálemből érkezett hírek alapján szükségesnek látta a hazautazást, hazatéréséhez engedélyt kért a királytól, amit az meg is adott „Mivel az Úrnak az ő Istenének keze volt rajta” (6). Így tért haza Esdrás Jeruzsálembe.

A 7. versben levő időmegjelölést szaktudósok tévesnek minősítik. Galling hivatkozik M. Noth kutatásaira (Studien 125. old.), aki 7:1 és 8:1 alapján azt állapítja meg, hogy Esdrás eredeti feljegyzéseiből hiányoztak a pontos dátumok. Ezért ezen a helyen is a következő lehetett az eredeti feljegyzés: „Artaxerxes királysága alatt”, a „hetedik esztendő” pedig a Krónikás kombinációja. W. Rudolph viszont arra utal, hogy az „így jött fel”-ben nincs kifejezve határozottan, hogy ez a feljövetel Esdrással együtt történt volna s ő is kétségesnek tartja az időmegjelölést (vö. i. m. 67. old.). Ma már nem állapítható meg, hogy ezen a helyen miért tartotta szükségesnek a Krónikás az időpont közlését. Ami pedig Esdrás utazásának kezdetét és végét illeti, azt bizonyára Esdrás feljegyzéséből vette át (7-9).

A Krónikás a 10. versben Esdrás misszióját és annak jelentőségét írja le. A kun szónak a következő jelentéseit találjuk: egyenesen állni, kiegyenesíteni, a gondolatokat valamire irányítani, szilárdan állni. A dáras itt az írás tudását, értelmezését jelenti (ebből származik a midrás = írásmagyarázat). Esdrás Jahve törvényét kutatta és magyarázta, saját maga és Izrael számára. Ezért is utazott Jeruzsálembe s mivel ez az útja Istennek tetsző szolgálat volt, ezért „Istenének jóságos keze volt rajta”.

Ezsd 7, 11 • A királyi engedély.

A királyi engedélyhez bevezetőül szolgáló héber mondat (11. v.), a Krónikástól származik, s az a célja, hogy Esdrás szófér címét (12. v.) megmagyarázza. Maga az engedély a 12. v.-sel kezdődik. A királyi irat formailag és részben tartalmilag is rokon a 4–6. fejezetekben levő okmánnyal, de irodalmi szempontból ahhoz semmi köze nincs. Ez nemcsak olyan külsőségekből figyelhető meg, hogy a király neve itt másképpen van írva, és a király címeként csak itt fordul elő a „királyok királya” megjelölés, hanem mindenekelőtt abból, hogy ez az engedély kezdettől fogva része Esdrás tudósításának, miként erről a 28. v.-ből értesülünk, míg a másik arám forrás felhasználásának megvolt a maga sajátos közigazgatási célja.

Az engedély formája egy Esdráshoz intézett írás. Küldője a király, aki magát az akkori korban szokásos módon „királyok királyának” nevezi. Ezzel a fordulattal hatalmára utal. Az irat címzettje Esdrás, akinek méltóságát két címmel jelöli meg. Az első címe: „pap”, ami a gyülekezeten belül jelöli meg Esdrás hivatását, de egyidejűleg azt is mutatja, hogy a király is elismeri Esdrás papi tisztét. Esdrás második címe: „a menny Istene törvényében bölcs írástudó”, vagyis szófér. Ez a címe a királyi udvarnál betöltött tisztségére, munkakörére utal. Amint már említettük, helyesen mutat rá Schaeder arra, hogy ilyen címet csak magasrangú udvari tisztviselő viselhetett, akinek az volt a feladata, hogy a menny Istenének törvényeit, azaz Jahve Tóráját összeírja. Esdrás eszerint a zsidó vallási ügyek előadója volt a királyi udvarban.

A királyi irat szerint Esdrás megbízatása hármas:

1. Jeruzsálembe mehet és magával viheti mindazokat, akik önként haza akarnak térni.

2. Vizsgálja meg Isten törvénye alapján Jeruzsálemben a gyülekezet állapotát (a magyarázók „Istened törvénye, mely kezedben van” kifejezést többször is úgy értették és úgy magyarázták, hogy itt Esdrás által szerkesztett törvényről van szó, azonban a 25. versből kiderül, hogy ez a törvény a már hazatért zsidók előtt ismeretes, tehát nem másról van itt szó, mint Jahve Tórájáról).

3. Anyagi ügyek elintézése, ami megbízatásával kapcsolatos volt (12–20). Esdrás pénzadományokat és templomi felszereléseket hoz magával. A pénzadományok felhasználására nézve szabad kezet kap és a kiadások fedezése után fennmaradó résszel „Isten akarata szerint” cselekedhet. Ezek az adományok három forrásból erednek: a király és tanácsosai adományából, a babiloniaiak adományából és azoknak a zsidóknak adományából, akik nem vállalkoztak a hazatérésre. Ha ennél többre is szüksége lenne az Isten házának, a további szükségleteket a királyi kincstárból, vagyis a tartományok befolyt adójából kell fedeznie Esdrásnak (21).

A 21–24. versekben utasítja a király a folyamon túli kincstárnokokat, hogy két vonatkozásban is segítsék elő Esdrás küldetését. Először is, a 20. v. értelmében álljanak Esdrás rendelkezésére, másodszor pedig azokra, akik a kultusz szolgálatában tevékenykednek, ne vessenek ki adót. Intézkedéseit a király azzal indokolja, hogy így akarja elérni, „hogy harag ne érje a királynak és fiainak királyságát”. Tehát ezen az úton akarja a maga és házanépe számára biztosítani a „menny Istenének” jóindulatát.

A 25–26. versekben Esdrás külön hatalmat és megbízatást kap arra, hogy szervezze meg a Júdában élő zsidókat, („folyamon túli nép”) bírák kinevezésével. Bírói hatalommal intézkedhet és ha valaki ellene szegül az Isten törvényének, amely egyben a király törvénye is, börtönbüntetéssel, sőt halálos ítélettel is sújtható. Ezzel ér véget a királyi parancs; amely elsősorban nem a zsidók érdekeit, hanem a birodalom érdekeit szolgálja. Az egyre ellenségeskedőbb Egyiptom szomszédságában kívánatos volt a nyugalom és a rend biztosítása. Ez az egyik, amivel magyarázni lehet a zsidók számára kedvező királyi utasítás kiadását. A másik magyarázat: Esdrás személye és szolgálata a perzsa királyi udvarban, aminek következtében a pogány uralkodó – szinte a Hegyi Beszéd értelmében (Mt 5:16) – magasztalja a „menny Istenét”.

Az is lehetséges – de ez az ügy szempontjából már nem lényeges –, hogy az egész királyi rendeletet maga Esdrás szerkesztette meg. A lényeges ez esetben is a királyi aláírás, a parancs jóváhagyása. A király ezzel az iratával nemcsak az ügy mellé áll, hanem azonosítja magát az üggyel: „Ha pedig valaki nem cselekszi Istened törvényét és a király törvényét…” (26. v.).

Ezsd 7, 27 • Áldott az Úr.

Esdrás nem tudja a királyi rendeletet kezéből úgy letenni, hogy el ne mondja az Isten iránti háláját, amely szívét betölti. Abban, amit a király cselekedett, Istennek az ő népe és gyülekezete iránti irgalmas munkáját szemléli. Isten munkálkodott a király szívében, ezért cselekedett így. Magának sem tulajdonít érdemeket eszközi szerepéért, hiszen ő is csak úgy válhatott eszközzé, hogy az Úr „hozzá hajolt hűségével”. Ahol ilyen eredmények születtek meg Isten népével, de Isten templomával kapcsolatban, ott Isten munkálkodott. Ezért „Áldott az Úr, atyáink Istene”, mert miként „atyáink” korában, úgy most is Ő gondoskodik népéről.