Mt 11, 20 • A galileai városok kárhoztatása (Lk 10:13–15).

Jézus számos messiási jelt (dynameis „hatalom, hatalmi jel, erőmegnyilvánulás”) tett eddigi munkássága során. A pogányok felfigyeltek jeleire, megsejtettek valamit titkából, csak szűkebb hazájának városai maradtak érzéketlenek, pedig ezekben tette legtöbb messiási jelét. Ezért fájó szívvel ugyan, de ítéletet hirdet ezekre a városokra: a Kapernaumtól nem messze északra levő Korazinra, a Genezáret-tó legészakibb csücskénél fekvő Bétsaidára, sőt „a maga városára”, Kapernaumra is, amelyen az sem fog segíteni a végső ítéletben, hogy Jézus annyiszor talált otthonra falai között. Ezen az alapon hiába reménykedik felemeltetésében, mert sorsa csak elvettetés lehet, közönye miatt.

Súlyosabb ítélet vár ezekre a városokra, mint azokra, amelyek nem lehettek még tanúi Jézus messiási jeleinek, és így követték el súlyos bűneiket (Sodoma a példa az ősi időkből, de megemlíti Jézus a maga korának két nagy pogány városát is: a szír Fönícia egykori és későbbi fővárosát, a tengerparti Szidónt és a tőle mintegy 35 km-nyire délre fekvő Tiruszt). Jézus követőinek meg kell tanulni Uruk értékelésmódját: Isten elnézőbb irgalmassága folytán a pogányok iránt, akik nem kerültek még szembe döntően azzal a kérdéssel, hogy mit jelent nekik a Názáreti Jézus, mint a választottak iránt, akik elé beszédes valóságában állt oda az Úr, de engedetlen életükkel elutasították.

Mt 11, 25 • Jézus messiási szózata (Lk 10:21–22).

Egészen emelkedett nyelven, költői formában tesz vallást Jézus a megelőző ítéletes szózat után arról, hogy az Atya minden intézkedésében keresi és megtalálja, kapja és elfogadja az ő „jótetszését”, előre elvégzett akaratát (eudokia, héb. rácón). A himnusz első szakasza (25–26. v.) ünnepélyesen szólítja meg a mennyei Atyát, majd arról szól, hogy akiket Izráel Isten titkai kizárólagos ismerőinek tartott, azok elől Isten akaratából ezek a titkok rejtve maradtak; viszont akiket a nép és főként ezek a tekintélyes hivatalos kegyesek számításba sem vettek, azokat ő jónak látta beavatni titkaiba. A második szakaszban Jézus – a negyedik evangélista beszédmodorához nagyon közel álló formában – arról szól, hogy őt azért sem ingathatja meg munkájában semmilyen sikertelenség, mert mindezek közepette is tudja, hogy Isten őt teljhatalommal küldte el. Izráel értetlenséggel veszi körül a Fiút, de Isten ettől függetlenül „tud róla”, vagyis vállalja vele a közösséget (epiginóskei, a héb. jádác értelmében).

A vele való közösség teljességét is csak a Fiúnak adta át, és csak az lehet részesévé, akinek ő kijelenti. Istenhez csak Krisztuson át, általa vezet út. A harmadik szakasz (28–30. v.) a nép elgyötört fiaihoz fordul hívogató szóval. Az iga említése mutatja, hogy nem általában az élet, hanem csak a kegyességi élet terheiről van szó: Jézus éppen azok szabadítására jött, akik belerokkantak a törvény igájának hordozásába, és önhibájukon kívül reménytelenekké váltak. Ő arra teszi a hangsúlyt, hogy terhet mindig kell hordozni, mert az élet és tartalma, a szolgálat terhet jelent. De az Istentől rendelt, helyes kegyesség e terhek elhordozását nem megnehezíti, mint a farizeusi kegyesség, hanem éppen megkönnyíteni igyekszik.

Ezért szól Jézus arról, hogy ő is igát tesz övéire, mert csak így tudják ezeket a terheket elhordozni. De az ő igája „praktikus” (chréstos), így az a teher, amelyet ő ad övéinek elhordozásra, ennek az igának a segítségével elhordozható (elaphros). Ezt az igát ő hordozza előttünk akkor, amikor példát mutat: hogyan rendeljük alá magunkat Isten akaratának (prays), és hogyan hagyatkozzunk szívünk szerint, nem kényszerből, teljesen Istenre (tapeinos té kardia).

Mt 11, 1 • Keresztelő János és Jézus (Lk 7:18–30; 16:16; 7:31–35; vö. Mt 17:10–12; Mk 9:11–13).

Mt a kiküldési beszéd befejezéseként nem említi, mert természetesen következik a mondottakból, hogy a tanítványok elindulnak a küldetésbe. A hangsúly azon van, hogy Jézus is elindul, és előttük jár a küldetésben. Közvetlenül ehhez a megjegyzéshez kapcsolódik egy olyan kérdés tisztázása, amely az ősegyházban a kezdeti időkben sok félreértést okozott: Keresztelő János és Jézus viszonya ez. Jézus Kapernaumban tanít; János onnan mintegy 200 km-nyire, a Holt-tenger partján levő Machairous-erődben van fogva. Fogsága nem szigorú, érintkezik tanítványaival is. Így veszi hírét Jézus tetteinek, és ezeket messiási jeleknek ismeri fel.

Viszont nem látja bennük azt a vonást, amely az igehirdetése legfontosabb tartalmára utalna: az ítélet közeledésére. Mindenesetre a Jézus iránti bizalom jele az, hogy tanítványaival neki magának téteti fel a döntő kérdést. Jézus válasza burkolt, és arra akarja ránevelni János tanítványait, hogy az embernek magának kell döntenie az ilyen kérdésekben mindazok helyes értékelése alapján, amiket maga tapasztalt. A 9:18–34-ben elbeszélt messiási jelekre hivatkozik, és ezek fokozást jelentő felsorolása végén összefoglaló értelmezésüket adja (ptóchoi euaggelizontai, Ézs 61:1). Boldog az, aki úgy tudja őt elfogadni, ahogyan jött, mert meglátja benne Isten küldöttét. Ebben benne is van a válasz János tanítványainak a kérdésére.

Miközben János tanítványai távoznak, Jézus ismét a maga tanítványaihoz fordul: nyilván nem kis tömeg lehet körülötte. Jánossal kapcsolatos midenféle téves váradalmat elutasít szavaiban. Már pusztai megjelenésének és életmódjának igénytelensége. de különösen prófétai igehirdetése világos bizonyság jelleme mellett: nem opportunista udvaronc, hanem Isten üzenetének megalkuvást nem ismerő hordozója. Mint próféta nem csupán az ószövetségi prófétaság beteljesítője, hanem a próféták korának utolsó alakja is. Útkészítő, aki nem távolra mutat maga elé a történelemben, amikor a beteljesedésről szól, hanem a maga korára, mert ő közvetlenül a Messiás személye előtt jár. Jézus korának legnagyobb emberi személyisége János, de tipikusan még a régi világkorszakhoz tartozik, mert a messiási gyülekezet tagjaira nézve nem emberi személyiségük döntő, hanem „felülről” született lényük. Jánost egy világ választja el az ekklésia korszakától.

A legkisebb is, aki belül, van Isten országa földi megvalósulásának a körén, olyasminek lett részesévé, aminek János még nem lehetett. Az ünnepélyes hangú bizonyságtétel (amén legó hymin…, ho echón óta akouetó) legnehezebb mondata a 12. vers. Sokan úgy értik, hogy Isten országa ellen erőszakkal lépnek fel ellenségei, és e magatartásukat siker is koronázza. De ez Jézus tanításába nem illik bele (vö. 8:11k.; 21:43; 23:13), a következő vershez sem kapcsolódik logikusan. Jézus itt a Jánossal bekövetkezett korszakváltásról szól. Az utána következő nemzedék nem passzív, várakozó típus: szenvedélyesen aktív magatartás fűzi Isten országához. Csak így nyerheti el Isten országát (biazetai hé b. t. ou. jelentése: „kikényszerítik maguknak a mennyek országát”; a kifejezés a farizeusi teológiában ismert, csak ez a törvény megtartását tartja a kikényszerítés eszközének, Jézus igehirdetése pedig az odaszánt életet). Jézus szavai szerint János Illés-típusú személyiség.

E szavaival találóan jellemzi János küldetésének lényegét, de valószínűleg helyreigazít egy olyan téves „Illés-apokaliptikát” is, amely úgy gondolta, hogy a Messiás eljövetele előtt maga Illés támad fel személy szerint, és ő jön vissza a Messiás útjának előkészítésére (vö. Mal 3:1.21). A beszéd záró szakaszában Jézus a korabeli Izráelt jellemzi, hozzá és Jánoshoz való viszonya tekintetében. Példázatot mond. Olyan ez az Izráel, mint a piactéren játszadozó gyermekek. Az egyik csoport játszani hívja a másikat, de hiába ajánlja fel a legellentétesebb hangulatú játékokat (lakodalmas, temetősdi), amazok mégsem állnak kötélnek. Utalás ez János és Jézus megjelenésének, igehirdetésének és egész „programjának” a látás számára élesen mutatkozó különbözőségére.

János az aszkéta életmód olyan megtestesítője, amilyet kora el sem tudott már képzelni. Jézus pedig annyira szabadon él az Atya nyújtotta javakkal, hogy kortársai mindennek elmondják: falánknak, részegesnek bélyegzik (ezzel talán még „törvénytelen” származására is céloznak), csak éppen, az ő szabványuk szerinti vallásos embert nem tudják látni benne. Izráel a maga döntő többségében egyikükre sem hallgat, és ezzel világossá teszi, hogy az egész kérdés nem kegyességi külsőségek, hanem lelkület kérdése. Mindegy, hogy ki mit hirdet: csak azt ne várj a senki ettől a makacs néptől, hogy megváltoztassa Izráel jövőjére vonatkozó nézeteit, vagyis hogy megtérjen. Jánosnak és Jézusnak azért van igaza, mert Istennek adnak igazat. Ez a vonásuk folytatódik azokban, akik elfogadták megtérésre való hívásukat, a vámszedőkben és a bűnösökben, akik így Isten bölcsességének cselekvő részeseivé váltak.

Mt 11, 1 • Keresztelő János és Jézus (Lk 7:18–30; 16:16; 7:31–35; vö. Mt 17:10–12; Mk 9:11–13).

Mt a kiküldési beszéd befejezéseként nem említi, mert természetesen következik a mondottakból, hogy a tanítványok elindulnak a küldetésbe. A hangsúly azon van, hogy Jézus is elindul, és előttük jár a küldetésben. Közvetlenül ehhez a megjegyzéshez kapcsolódik egy olyan kérdés tisztázása, amely az ősegyházban a kezdeti időkben sok félreértést okozott: Keresztelő János és Jézus viszonya ez. Jézus Kapernaumban tanít; János onnan mintegy 200 km-nyire, a Holt-tenger partján levő Machairous-erődben van fogva. Fogsága nem szigorú, érintkezik tanítványaival is. Így veszi hírét Jézus tetteinek, és ezeket messiási jeleknek ismeri fel. Viszont nem látja bennük azt a vonást, amely az igehirdetése legfontosabb tartalmára utalna: az ítélet közeledésére. Mindenesetre a Jézus iránti bizalom jele az, hogy tanítványaival neki magának téteti fel a döntő kérdést. Jézus válasza burkolt, és arra akarja ránevelni János tanítványait, hogy az embernek magának kell döntenie az ilyen kérdésekben mindazok helyes értékelése alapján, amiket maga tapasztalt.

A 9:18–34-ben elbeszélt messiási jelekre hivatkozik, és ezek fokozást jelentő felsorolása végén összefoglaló értelmezésüket adja (ptóchoi euaggelizontai, Ézs 61:1). Boldog az, aki úgy tudja őt elfogadni, ahogyan jött, mert meglátja benne Isten küldöttét. Ebben benne is van a válasz János tanítványainak a kérdésére. Miközben János tanítványai távoznak, Jézus ismét a maga tanítványaihoz fordul: nyilván nem kis tömeg lehet körülötte. Jánossal kapcsolatos midenféle téves váradalmat elutasít szavaiban. Már pusztai megjelenésének és életmódjának igénytelensége. de különösen prófétai igehirdetése világos bizonyság jelleme mellett: nem opportunista udvaronc, hanem Isten üzenetének megalkuvást nem ismerő hordozója. Mint próféta nem csupán az ószövetségi prófétaság beteljesítője, hanem a próféták korának utolsó alakja is. Útkészítő, aki nem távolra mutat maga elé a történelemben, amikor a beteljesedésről szól, hanem a maga korára, mert ő közvetlenül a Messiás személye előtt jár.

Jézus korának legnagyobb emberi személyisége János, de tipikusan még a régi világkorszakhoz tartozik, mert a messiási gyülekezet tagjaira nézve nem emberi személyiségük döntő, hanem „felülről” született lényük. Jánost egy világ választja el az ekklésia korszakától. A legkisebb is, aki belül, van Isten országa földi megvalósulásának a körén, olyasminek lett részesévé, aminek János még nem lehetett. Az ünnepélyes hangú bizonyságtétel (amén legó hymin…, ho echón óta akouetó) legnehezebb mondata a 12. vers. Sokan úgy értik, hogy Isten országa ellen erőszakkal lépnek fel ellenségei, és e magatartásukat siker is koronázza. De ez Jézus tanításába nem illik bele (vö. 8:11k.; 21:43; 23:13), a következő vershez sem kapcsolódik logikusan. Jézus itt a Jánossal bekövetkezett korszakváltásról szól.

Az utána következő nemzedék nem passzív, várakozó típus: szenvedélyesen aktív magatartás fűzi Isten országához. Csak így nyerheti el Isten országát (biazetai hé b. t. ou. jelentése: „kikényszerítik maguknak a mennyek országát”; a kifejezés a farizeusi teológiában ismert, csak ez a törvény megtartását tartja a kikényszerítés eszközének, Jézus igehirdetése pedig az odaszánt életet). Jézus szavai szerint János Illés-típusú személyiség. E szavaival találóan jellemzi János küldetésének lényegét, de valószínűleg helyreigazít egy olyan téves „Illés-apokaliptikát” is, amely úgy gondolta, hogy a Messiás eljövetele előtt maga Illés támad fel személy szerint, és ő jön vissza a Messiás útjának előkészítésére (vö. Mal 3:1.21). A beszéd záró szakaszában Jézus a korabeli Izráelt jellemzi, hozzá és Jánoshoz való viszonya tekintetében. Példázatot mond. Olyan ez az Izráel, mint a piactéren játszadozó gyermekek.

Az egyik csoport játszani hívja a másikat, de hiába ajánlja fel a legellentétesebb hangulatú játékokat (lakodalmas, temetősdi), amazok mégsem állnak kötélnek. Utalás ez János és Jézus megjelenésének, igehirdetésének és egész „programjának” a látás számára élesen mutatkozó különbözőségére. János az aszkéta életmód olyan megtestesítője, amilyet kora el sem tudott már képzelni. Jézus pedig annyira szabadon él az Atya nyújtotta javakkal, hogy kortársai mindennek elmondják: falánknak, részegesnek bélyegzik (ezzel talán még „törvénytelen” származására is céloznak), csak éppen, az ő szabványuk szerinti vallásos embert nem tudják látni benne. Izráel a maga döntő többségében egyikükre sem hallgat, és ezzel világossá teszi, hogy az egész kérdés nem kegyességi külsőségek, hanem lelkület kérdése.

Mindegy, hogy ki mit hirdet: csak azt ne várj a senki ettől a makacs néptől, hogy megváltoztassa Izráel jövőjére vonatkozó nézeteit, vagyis hogy megtérjen. Jánosnak és Jézusnak azért van igaza, mert Istennek adnak igazat. Ez a vonásuk folytatódik azokban, akik elfogadták megtérésre való hívásukat, a vámszedőkben és a bűnösökben, akik így Isten bölcsességének cselekvő részeseivé váltak.

Mt 10, 26 • A tanítványok vallástétele (Lk 12:2–9; vö. Mk 4:22; Lk 9:26; vö. Mk 8:38; Lk 21:18).

Isten akarata az, hogy igéjének igazsága mindenki előtt egyre inkább kiderüljön: ezért a példázatban mondottak nyíltakká, a bizalmas körben elhangzottak nyilvános dolgokká válnak. A tanítványoknak is minden áron ezt a munkát kell és érdemes is végezniük. Az Istennel ellenséges világ legfeljebb földi egzisztenciájukat veszélyezteti, ezért nem kell tartaniuk tőle. Isten az egyedüli, akinek teljes emberi egzisztenciánk fölött hatalma van, egyedül tőle kell tartanunk ő az élet adója és egyedüli ura. Viszont az Istenben való feltétlen hit kiűz minden félelmet. Itt is egy „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel érvel Jézus.

A filléres értéket sem jelentő verebek nem esnek ki Isten gondoskodásának köre alól. Mennyivel kevésbé akkor az ember? Végül Jézus nyíltan a világ ítélő bírájaként mutatkozik be övéi előtt. Isten mellett hitvallást tenni itt egyenlő értékűvé válik a Jézus mellett tett hitvallással, és Jézus megtagadása Izráel számára Isten megtagadását jelenti. Ebben az értelemben hirdet Jézus ítéletet és kegyelmet, népe fiainak és az embereknek a földön tanúsított hitvallásos vagy hittagadó magatartása alapján. Így tartja igazán tiszteletben az ember szabadságát: akinek nincs rá szüksége, arra nem erőlteti rá magát. De Izráelnek azt is meg kell így tudnia, hogy csak a Krisztuson át vezet út.

Mt 10, 34 • A tanítványok önmegtagadása (Lk 12:51–53; 14:26–27; Mk 8:34–35; vö. Mt 16:24–25; Lk 9:23–24).

Jézus a békesség fejedelmeként jött el a világba, de ez soha nem jelenthet megalkuvást, mert könyörtelen harc a bűn ellen, és csak ezen az áron, Jézus élete árán, a megígért békesség megszerzése. Ő maga tisztában van vele, hogy igehirdetése megosztást jelent tanítványai és legközelebbi hozzátartozóik között, de ezt tudnia kell minden tanítványnak is, és le kell vonnia belőle a következtetést. Jézus arra tanít, hogy tiszteljünk minden Istentől adott emberi kapcsolatot. De azt is világossá, teszi, hogy azonnal meg kell tagadnunk kapcsolatunkat minden emberrel, bárki legyen is az, aki Krisztus vetélytársává akar válni az életünkben.

A kereszthordozás képe foglalja össze a tanítás tartalmát: közismert volt, hogy a kereszthalálra ítélt embernek magának kellett kivinni a vesztőhelyre a keresztet, amelyre felfeszítették. Bizonyos, hogy mindig a vértanúság kockázatával járunk az Úr követésében, de a vértanúság nem magunk választotta lehetőség, hanem a bizonyságtételnek Istentől rendelt formája számunkra, adott esetben. Tőlünk az állandó készenlétet követeli meg Jézus: csak az találja meg a teljes életet magába ölelő örök életet, aki szüntelenül kész szolgálata közben lemondani földi egzisztenciája biztosításáról, a földi élet előnyeiről és kényelméről.

Mt 10, 40 • A kiküldési beszéd vége (Mk 9:37.41; vö. Mt 18:5; Lk 9:48).

Befejezésül Jézus visszatér a beszéd kezdetén felvetett gondolatokhoz: Izráelben lesznek olyanok, akik befogadják a tanítványokat, és lesznek olyanok, akik nem fogadják be. Ha Krisztus küldetésében járunk, sohasem gondolhatjuk azt, hogy ez a mi személyes kérdésünk: őt fogadja be és fogadja el az, aki elfogadja a küldetésben járó tanítványtól Krisztusnak Isten országa meghirdetésében bejelentett igényét. A tanítványok tehát ugyan azon a címen (eis onoma értelme itt így ragadható meg) számíthatnak Izráel vendégszeretetére, mint a hajdani próféták és igazak.

De azok jutalma is, akik vendégül látják őket, ugyanaz lesz, mint azoké, akik a hajdani prófétákat és igazakat vendégül látták. Lehet, hogy Krisztus küldöttei a nép szemében „kicsinyek”, de Uruk ígéretesen hirdeti meg, hogy Isten éppen a kicsinyek ügyét karolja fel a földön, és aki a kicsinyekben felismeri az emberszeretet igényével jelentkező Krisztust, az bizonyos lehet az Atya jutalmazó kegyelmében.

Mt 10, 1 • A tanítványok kiküldése (Mk 6:7; 3:14–19; 6:8–11; Lk 9:1; 6:13–14; 9:2–5; 10:3–12; vö. ApCsel 1:13).

A kiküldés, a tanítványok kiválasztásának elbeszélése és az apostoli névsor Mt szerkesztői munkája révén kerül egy egységbe. Az összefüggés tartalmi igényű, a részletek új értelmet nyernek benne. Jézus messiási munkája a végső nagy ítéletet készíti elő. Ezért először összegyűjti népét, a messiási gyülekezetet, hogy az embert eszközévé tegye a világ megváltásának. Erre készíti fel tanítványait, amikor most próbaképpen kiküldi őket Izraelbe. Ő maga jár előttük a küldetésben, és arra ad nekik hatalmat, amire Isten is adott neki. A tanítványok küldetése a Krisztus küldetésében való részesedés, ezért ebben a küldetésben minden emberi nyomorúság orvosai lehetnek. Küldetésük alapján kapják most már az apostolos „küldött, követ” nevet: küldetésükben küldőjük személyét képviselik és vele egyenlő jogaik vannak.

A tizenkettes szám azt jelenti, hogy Jézus változatlanul az egész Izráelt tekinti Isten ígéretei örökösének, így tekint a megváltás teljességére. Az apostoli névsorból pedig az tűnik ki, hogy Izráel minden rétege és típusa képviselve van a kicsiny seregben: vámszedőtől kezdve galileai halászokon át a farizeusi zélóta-párt tagjáig (Kananaios az arám qane’áná’ „vakbuzgó, zélóta”), csendes, visszahúzódó emberektől kezdve egészen az örökké hangos, fanatikus rajongóig (Péter). Nem emberi személyük, hanem Isten küldő szava teszi őket apostolokká, és az is bizonyos, hogy nem egyforma a súlyuk az egyház életének kezdeti időszakában. Jézus részletes útbaigazítást ad próbaküldetésükre induló tanítványainak. Amíg sorrendben az első szolgálatot, Izráel fiainak ébresztését nem végezték el, addig nem léphetnek túl népük körén.

Egyébként az ő örömüzenetét adja ajkukra, és ezt a tanítványok szolgálatában is azok a messiási jelek követik, amelyeket ő maga is tett. Népük körében most még nem kell aggódniok megélhetésükért: Isten a nép fiainak vendégszeretete által gondoskodik erről. Ezért sem anyagi javak szerzésére nem adhatják fejüket, sem biztonságuk érdekében nem kell emberi eszközökhöz folyamodniuk. Küldetésük során Isten békességét viszik magukkal (a héb. šálóm megfelelői a sémi nyelvekben a „béke” és a „köszöntés” jelentését tartalmazzák, így itt az aspazesthai és az eiréné szavak összecsengnek): mindenkivel vállalják a közösséget, aki elfogadja ezt az üzenetet, de aki elutasítja, azzal ítéletesen tagadják meg a közösséget (leverik lábukról a port, vagyis a legcsekélyebbet sem viszik magukkal tőlük). Végül arra figyelmezteti tanítványait az Úr, hogy népük körében teljes kiszolgáltatottságban járnak. Isten Lelke azonban nem hagyja őket magukra, ezért okosak és romlatlanok tudnak lenni a küldetésben, az új ember létéből folyóan olyan ösztönösen, ahogyan természeti létében az állat tud.

Mt 10, 17 • A tanítványok sorsa (Mk 13:9–13; Lk 21:12–13; 12:11–12; 21:24–25; 16–19; 6:40).

A hagyomány elemeit Mt ismét új összefüggésbe állítja. Az előzményekkel bizonyos feszültségben először óvja tanítványait Jézus az Istene ellen lázadó Izráeltől, de távolabbra tekintve a hasonló indulatú pogányoktól is. Ezek az üldözés mindenféle fajtáját ki fogják próbálni rajtuk, de ők soha nem maradnak emberi erőikre hagyva. Isten lelke, aki velük jár a küldetésben, a döntő pillanatban szájukba adja a szükséges szót. Az evangélium szava az emberi együttélés legbelső köreiben, a családon belül is mély meghasonlásokat idéz elő: a legközelebbi hozzátartozókat egymás megölő ellenségeivé teszi. A tanítványok ellen egyetemes gyűlölködés kél Mesterük ellenségeiben, de aki a végső célra, a világ megváltására tekint, amelyben ígéret szerint neki is részesednie kell, az nem csüggedhet, ezért célba is ér.

Emberi hősiességnek nincs helye a próbák közepette. Aki a béke evangéliumát hordozza, az kihívó hősködéssel sem szíthatja a békétlenség tüzét. Az igazi kitartás nem egy helyhez, hanem egyazon szolgálathoz köti az embert! Jézus szava túlmutat a próbaküldetésen, egybefogja a végső időkig azonos küldetésben járó nemzedékeket. A távolinak hitt vég közel van: még be sem fejeződik Izráel népének Istenével való megbékéltetése, már itt lesz a földön a végső ítéletre érkező Emberfia. Összefoglalásul Jézus még egyszer rámutat tanítványaival való sorsközösségére. A szó sokrétű értelmében „elég”, ha a tanítvány és tanítója, a rabszolga és ura egy sorsot hordoz. Kétségtelenül keserves dolog rágalmakat szenvedni a küldetés során. De közben arra kell gondolnunk, hogy ugyanezt szenvedte övéitől Jézus is, és mi így az ő háza népe vagyunk (Beezeboul, héb. Bacál zebúl lehet „a trágya ura” vagy „a ház ura” is, akkor az oikodespotés – oikiakos szópárral alkot szójátékot).

Mt 10, 26 • A tanítványok vallástétele (Lk 12:2–9; vö. Mk 4:22; Lk 9:26; vö. Mk 8:38; Lk 21:18).

Isten akarata az, hogy igéjének igazsága mindenki előtt egyre inkább kiderüljön: ezért a példázatban mondottak nyíltakká, a bizalmas körben elhangzottak nyilvános dolgokká válnak. A tanítványoknak is minden áron ezt a munkát kell és érdemes is végezniük. Az Istennel ellenséges világ legfeljebb földi egzisztenciájukat veszélyezteti, ezért nem kell tartaniuk tőle. Isten az egyedüli, akinek teljes emberi egzisztenciánk fölött hatalma van, egyedül tőle kell tartanunk ő az élet adója és egyedüli ura. Viszont az Istenben való feltétlen hit kiűz minden félelmet. Itt is egy „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel érvel Jézus. A filléres értéket sem jelentő verebek nem esnek ki Isten gondoskodásának köre alól.

Mennyivel kevésbé akkor az ember? Végül Jézus nyíltan a világ ítélő bírájaként mutatkozik be övéi előtt. Isten mellett hitvallást tenni itt egyenlő értékűvé válik a Jézus mellett tett hitvallással, és Jézus megtagadása Izráel számára Isten megtagadását jelenti. Ebben az értelemben hirdet Jézus ítéletet és kegyelmet, népe fiainak és az embereknek a földön tanúsított hitvallásos vagy hittagadó magatartása alapján. Így tartja igazán tiszteletben az ember szabadságát: akinek nincs rá szüksége, arra nem erőlteti rá magát. De Izráelnek azt is meg kell így tudnia, hogy csak a Krisztuson át vezet út.

Mt 10, 1 • A tanítványok kiküldése (Mk 6:7; 3:14–19; 6:8–11; Lk 9:1; 6:13–14; 9:2–5; 10:3–12; vö. ApCsel 1:13).

A kiküldés, a tanítványok kiválasztásának elbeszélése és az apostoli névsor Mt szerkesztői munkája révén kerül egy egységbe. Az összefüggés tartalmi igényű, a részletek új értelmet nyernek benne. Jézus messiási munkája a végső nagy ítéletet készíti elő. Ezért először összegyűjti népét, a messiási gyülekezetet, hogy az embert eszközévé tegye a világ megváltásának. Erre készíti fel tanítványait, amikor most próbaképpen kiküldi őket Izraelbe. Ő maga jár előttük a küldetésben, és arra ad nekik hatalmat, amire Isten is adott neki. A tanítványok küldetése a Krisztus küldetésében való részesedés, ezért ebben a küldetésben minden emberi nyomorúság orvosai lehetnek. Küldetésük alapján kapják most már az apostolos „küldött, követ” nevet: küldetésükben küldőjük személyét képviselik és vele egyenlő jogaik vannak.

A tizenkettes szám azt jelenti, hogy Jézus változatlanul az egész Izráelt tekinti Isten ígéretei örökösének, így tekint a megváltás teljességére. Az apostoli névsorból pedig az tűnik ki, hogy Izráel minden rétege és típusa képviselve van a kicsiny seregben: vámszedőtől kezdve galileai halászokon át a farizeusi zélóta-párt tagjáig (Kananaios az arám qane’áná’ „vakbuzgó, zélóta”), csendes, visszahúzódó emberektől kezdve egészen az örökké hangos, fanatikus rajongóig (Péter). Nem emberi személyük, hanem Isten küldő szava teszi őket apostolokká, és az is bizonyos, hogy nem egyforma a súlyuk az egyház életének kezdeti időszakában. Jézus részletes útbaigazítást ad próbaküldetésükre induló tanítványainak. Amíg sorrendben az első szolgálatot, Izráel fiainak ébresztését nem végezték el, addig nem léphetnek túl népük körén. Egyébként az ő örömüzenetét adja ajkukra, és ezt a tanítványok szolgálatában is azok a messiási jelek követik, amelyeket ő maga is tett.

Népük körében most még nem kell aggódniok megélhetésükért: Isten a nép fiainak vendégszeretete által gondoskodik erről. Ezért sem anyagi javak szerzésére nem adhatják fejüket, sem biztonságuk érdekében nem kell emberi eszközökhöz folyamodniuk. Küldetésük során Isten békességét viszik magukkal (a héb. šálóm megfelelői a sémi nyelvekben a „béke” és a „köszöntés” jelentését tartalmazzák, így itt az aspazesthai és az eiréné szavak összecsengnek): mindenkivel vállalják a közösséget, aki elfogadja ezt az üzenetet, de aki elutasítja, azzal ítéletesen tagadják meg a közösséget (leverik lábukról a port, vagyis a legcsekélyebbet sem viszik magukkal tőlük). Végül arra figyelmezteti tanítványait az Úr, hogy népük körében teljes kiszolgáltatottságban járnak. Isten Lelke azonban nem hagyja őket magukra, ezért okosak és romlatlanok tudnak lenni a küldetésben, az új ember létéből folyóan olyan ösztönösen, ahogyan természeti létében az állat tud.

Mt 9, 27 • Két vak meggyógyítása (Mk 10:46–52; Lk 18:35–43; vö. Mt 20:29–34).

Ez és a következő gyógyítási történet egy-egy későbbinek az előlegezése itt: azért van reájuk szükség, hogy a 11:5k.-ben János tanítványainak kérdésére adott válaszában Jézus már hivatkozhassék gyógyításainak teljes körére, az ószövetségi ígéretnek megfelelően (ld. ott). Két vak útközben csatlakozik Jézushoz, és a legszabályosabb hitvallásos formula használatával kérik, hogy oldja fel őket rettenetes testi-lelki nyomorúságuk alól. Jézus próbára teszi a vakok hitét, mert a bajban levő ember hajlandó túlzott kijelentésekre. De a vakok hite komolynak bizonyul. Így Jézus érintése nyomán be is következik gyógyulásuk, majd Jézus szigorúan hallgatásra inti őket. Isten időt akar hagyni Izráelnek, hogy helyesen dönthessen Jézushoz való viszonyában. De az eseményeket nem lehet feltartóztatni: a vakok túláradó öröme is sietteti Jézus hírének terjedését, így közelebb hozza a végső döntés óráját.

Mt 9, 32 • Egy megszállott néma meggyógyítása (Mk 3:22; Lk 11:14–15; vö. Mt 12:22–24).

Közvetlenül az előző gyógyítás után, szinte egy percnyi szünet nincs közben, egy démoni lelkektől gyötört némát (kóphos általában „süketnéma”, a két betegség együtt szokott járni) visznek Jézushoz: ő kiűzi a démont, és így meggyógyítja a beteget. A messiási jel megosztja Izráel fiait: Isten munkái mindig megosztást idéznek elő a világban. A sokaság Isten munkáját, egy soha még nem volt kor beköszöntésének jelét látja a történtekben. A farizeusok sem tagadhatják a csodát, így arra a képtelen állításra ragadtatják magukat, amelyről későbben majd vitáznak Jézussal: hogy ti. Jézus a démonok fejedelmével van szövetségben, ezért tud démonokat kiűzni.

Mt 9, 35 • Az aratnivaló sok, a munkás kevés (Mk 6:6.34; Lk 10:1–2; vö. Jn 4:35).

A 35. v. a 4:23 ismétlése, keretként foglalja össze a Hegyi Beszédet és a következő messiási jeleket, itt már a megtörtént események gazdag tartalmával telítve. Jézus cselekvésének végső gyökere elesett népének megszánása, vagyis Istennek benne jelentkező irgalmassága. A tennivaló sok, Jézus mégsem arra buzdítja tanítványait, hogy induljanak munkába: az ember nem önmaga jószántából, hanem Isten küldő szavára indulhat csak munkába. A tanítványoknak imádkozniuk kell, hogy Isten találjon munkásokat a munkára.

Mt 9, 18 • A vérfolyásos asszony meggyógyítása, Jairus leányának feltámasztása (Mk 5:21–43; Lk 8:40–56).

A vérfolyásos asszony meggyógyításának és az elöljáró leánya feltámasztásának egy egységgé való összefűzése is általános szinoptikus hagyomány. Még tanít Jézus, amikor egy apa egészen megdöbbentő kéréssel fordul hozzá, korlátlan bizalommal: támassza fel az imént meghalt leányát. Jézus sem nem kérdez, sem nem szabadkozik, ahogyan várnók, hanem magától értetődő módon felkel, és elindul az apával. Útközben, a nagy tömegben történik a vérfolyásos asszony meggyógyítása, amely megint valami egészen képtelen hit következménye. Az asszony titokban, ahogy ő gondolja, megérinti Jézus ruhája szegélyét, és meggyógyul. Jézus szentesíti az asszony hitét, és kimondja, most már személyes érintkezés formájában, szemtől szembe, a gyógyító szót, amely azonnali eredménnyel jár.

Ezek után érkeznek meg az elöljáró házába, ahol már kezdetét vette az embernek a halállal szemben érzett tehetetlensége jeléül a hangos, alapjában véve embertelen gyásszertartás. Éles ellentétként jelenik meg a gyászolók között Jézus, csendes szóval adja tudtukra, hogy a halál az ő szemében csak annyi, mint az álom: van hatalma arra, hogy felébressze belőle az embert. A két szempont összeütközése a gyászolók szertelen és közönséges gesztusában történik meg: akik az imént még jajongva gyászoltak, most Jézus szavaira nevetésben törnek ki. De Jézust ez nem akadályozhatja meg abban, hogy megcselekedje a messiási jelt. Ez a jel most arról beszél, hogy a Messiásnak nemcsak a betegségen, de a halálon is hatalma van. Jézus híre, akarata ellenére, az egész környéken elterjed.

Mt 9, 9 • Máté elhívása, Jézus a bűnösök között (Mk 2:13–17; Lk 5:27–32).

Egyszerű szavakban szól Mt Jézus újabb tanítványának elhívásáról. Vámszedőről van szó, a római adórendszer kiszolgálójáról, akit honfitársai mély megvetéssel illettek. Jézus hívó szavára azonnal elhagyja eddigi foglalkozását, és csatlakozik az Úrhoz. Ez a lényeg, ennyiről számol be az evangélium. Az új tanítvány nyilván meg akarja osztani örömét barátaival: otthon vacsorára gyűl össze velük. Jézust is meghívja, és az Úr nem vonakodik egy asztalhoz ülni a vámszedőkkel és bűnösökkel. Azt fejezi ki ezzel, hogy életközösséget vállal velük. Most a farizeusok emelnek szót Jézus e gesztusa ellen tanítványainál. Jézusnak ez arra ad alkalmat, hogy a farizeusi felfogást telibe találva mutasson rá Isten logikájára: a beteg nem azért van közöttünk hogy irtózattal elhúzódjunk tőle, hanem azért, hogy meggyógyítsuk. Isten az önző kegyességet utálattal veti el: a másik emberhez bajaiban való odahajlás indulata kedves előtte egyedül. Így Jézus is azért jött, hogy a bűnösöket hívja magához. Hogy kiszámítja magát az igazak közé, az kinek-kinek a maga dolga. De az bizonyos, hogy amíg ezek közé számítja magát, nem fogja meghallani Jézus hívó szavát.

Mt 9, 14 • Jézus tanítása a böjtről (Mk 2:18–22; Lk 5:33–39).

Keresztelő János tanítványainak az ő tanítványaihoz intézett kérdésére válaszolva Jézus itt a böjt kérdésének egy másik oldalára mutat rá. A böjt a gyász kifejezője is lehet: János tanítványai gyászolnak bűneik miatt, és Mesterük igehirdetéséhez híven várják az új kor hajnalát. Ehhez a magatartáshoz illik a böjt. Jézus tanítványai az élet teljességében élnek Mesterük mellett: ezzel a lelki magatartással nem fér össze a böjt. Aki lakodalmak közt böjtöl, az ünneprontó. Íme, ó és új között áthidalhatatlan az ellentét. A ruha és foltja, a bor és a tömlő példázat arra tanít, hogy régi életünknek meg kell halnia, hogy helyet adhasson az újnak, de toldozgatással-foldozgatással ez a kérdés nem oldható meg. Arra csak rámegy a régi életünk, és nem nyerjük el az újat sem.

Mt 9, 1 • A béna meggyógyítása (Mk 2:1–12; Lk 5:17–26).

A gadarai gyógyítás után Jézus visszatér Kapernaumba, a „saját városába”: ebben az időben itt volt állandó otthona. Itt ismét népe nyomorúságával találkozik: egy ágyhoz szegezett bénát (paralytikos mindenféle eredetű bénaságban szenvedő beteget jelöl) helyeznek eléje, nyilván hozzátartozói. Jézus nagyra értékeli a betegért fáradozók „közbenjáró” hitét és magatartását, ezért feloldja a bénát – bűnei alól. Írástudók is vannak a tömegben, nyílván Jézus után leselkednek, hogy a lehetőséghez képest ártsanak neki. Ezek most megszólalnak, és szavaiknak fenyegető élük van. Az istenkáromlóra halálbüntetés vár, ha a vád bizonyítható.

Az íróstudók ellenséges álláspontjából az következik, hogy ők a gyógyítás kézzelfogható jelét tartják nagyobb dolognak, mert a bűnbocsátó szót üres beszédnek és így isteni hatalom bitorlásának tartják. Ezért próbálják a bűnbocsánatot és a gyógyítást kijátszani egymás ellen. Jézus azonban elébe vág minden további vitának és vádaskodásnak. Arra mutat rá szavaiban, hogy először is a két dolog csak egyazon isteni cselekvés két oldala, azután a hit számára a bűnbocsátó szó a nagyobb dolog, mert ebben már benne tudja következményét, a gyógyulást is. Jézus bűnbocsánathirdetése már tett, mert életének a pecsétje van rajta. Ezt fejezi ki hihetetlen elevenséggel a sajátos mondatszerkesztés, amely mindhárom szinoptikusban szó szerint egyezik.

A gyógyulás tagadhatatlan, a messiási jel az írástudók érvelése alól kihúzta a talajt. Most már a sokaság sem csak ámuldozik, hanem dicsőíti Istent, mert megérti, hogy menny és föld eddig soha nem volt találkozásának lett tanújává: Isten bűnbocsánat és gyógyítás hatalmát adta az embereknek.

Mt 8, 23 • Jézus lecsendesíti a tengert (Mk 4:35–41; Lk 8:22–25).

Krisztus követésének gondolatához kapcsolódik az újabb elbeszélés. A 18. versbeli parancsot hajtják itt végre a tanítványok. Feltűnő, hogy a csónakba Krisztus lép be először, tanítványai „követik”. A tanítványoknak a Mester követésében mindig új helyzeteket kell átélniük: ez hozzátartozik nevelésükhöz. Most, mint oly gyakran, váratlan vihar tör ki a Genezáret taván, és válságos helyzetbe sodorja a csónakot. A próba a tanítványok számára az, hogy Jézus a válságban teljesen részvétlennek mutatkozik: alszik a hajóban.

A tanítványok tanácstalanok. Megdöbbenti őket Uruk „érzéketlensége”, de mégis a hatalmas Mesternek kijáró ünnepélyes bizalommal szólnak hozzá (kyrie, sóson, apollymetha: szinte liturgikus formulának hat). Most kitűnik, hogy Jézusnak valóban hatalma van a természet erői fölött is. Tanítványai sejtették ezt, de nem hittek benne, ezért kishitűek. Az emberek látják, de nem értik, így emberi logikájuk nyomán nem jutnak túl a csodálkozáson.

Mt 8, 28 • A gadarai megszállottak meggyógyítása (Mk 5:1–20; Lk 8:26–39).

A csónak a tavon dékeleti irányban haladva a pogány Dekapolis (Tízváros) területére érkezik, Gadarába, amelynek környéke a tóig nyúló megközelíthetetlen sziklás vidék, egyetlen keskeny ösvény vezet a tótól a városba. A két megszállott közveszélyes magatartásával elzárta ezt az utat. Jézus sem tudja kikerülni őket. A kor démon-hite úgy tartja, hogy a felismert démon nem veszélyes, felismerőjének hatalma van fölötte. Ezért és Isten munkáinak rendjéről alkotott hamis képük alapján a démonok visszavonulásra akarják bírni Jézust. Ő azonban nem hátrál meg sehol, ahol emberek élete van válságban. Meggyógyítja a betegeket, a démonokat pedig kérésükhöz híven az ott legelésző disznókba küldi: ezeken töltik ki pusztító hajlamaikat. Izráel Messiása mindezzel prófétai jelt mutat a pogányok földjén. Nem vállalja a közösséget a pogányok tisztátalanságával (ennek kifejeződése a disznók elpusztulása), de a pogányok közt is vállalja a közösséget az ember nyomorúságával, és ezen segít.

A hozzá tóduló gadaraiak döntés elé vannak állítva, de nem állják ki a próbát: nem két földijük gyógyulásának örülnek, hanem anyagi veszteségüket fájlalják, és arra kérik Jézust, hogy távozzék vidékükről.

Mt 8, 14 • Péter anyósának meggyógyítása (Mk 1:29–31; Lk 4:38–39).

Jézus nem külön hívásra megy Péter házába: otthonos itt. Odaérve látja, hogy Péter anyósa lázas beteg. Kitűnik az is, hogy Péter Krisztuskövetése nem jelentette azt, hogy letette a családjáért való felelősséget is. Fenséges messiási hatalmával Jézus azonnal meggyógyítja a beteget, helyreállítja egy ponton a sátán megbontotta rendet, és az asszony folytatja Istentől rendelt hivatását: szolgál azoknak, akik erre rá vannak utalva. Ezúttal Jézusnak és tanítványainak.

Mt 8, 16 • Jézus sok beteget meggyógyít (Mk 1:32–34; Lk 4:40–41).

Péter anyósának meggyógyításával nemcsak ezt az asszonyt köti magához Jézus, hanem magához vonzza mindazokat, akiknek betegeik vannak, és válogatás nélkül részesíti őket a gyógyítás ajándékában. Aki azt hinné, hogy isteni erejével Jézus könnyedén győz a betegségeken, azt az ószövetségi idézet eszmélteti a valóságra: Jézus mindig azon az áron győz nyomorúságaink felett, hogy ezeket magára veszi, ő hordozza el helyettünk.

Mt 8, 18 • Jézus követése (Lk 9:57–60).

Ismét nagy tömeg van Jézus körül, de ő el akar vonulni előlük. Az ő követése nem tömegek ügye, hanem keveseké, akik minden következményével vállalják őt. Mielőtt azonban elindulna, egy írástudó ajánlkozik feltétel nélküli követésére. Jézus nem fogadja el ezt a látszólag megindító ajánlkozást, mert egy dolgot nem lát mögötte. Aki így ajánlkozik követésére, az éppen csak azzal a sorssal nem számolt le, amely Jézusra vár, és amelyet ő vállal, éppen miértünk. Ő az Emberfia, a világ hatalmas ítélő bírája, de ezen a földön nem látható hatalomban, biztonságban és jólétben mutatkozik meg ez, hanem rejtettségben, egyedül maradásban, kiszolgáltatottságban.

Egy másik, egyik tanítványa, kész őt követni, de előbbrevalónak tartja elhunyt apja iránti gyermeki kötelességét Jézus követésénél. Jézus felvilágosítja, hogy az ő követése nem ismer feltételeket és konkurrenciát. Aki az ő követése helyett és előtt halottak temetgetésével foglalkozik, az maga is halott. Nem a szülői tisztelet parancsa ellen szól itt Jézus, csak az ő követésének föltétlenségét helyezi szívünkre.

Mt 8, 1 • A leprás meggyógyítása (Mk 1:40–45; Lk 5:12–16).

A hatalommal prédikáló Jézus hitet keres Izráelben, és szavai megpecsételésére jeleket tesz. A lepra amelynek kórokozója a gümőkóréhoz hasonló bacilus, Izráelben gyakorlatban gyógyíthatatlannak számított, Isten ostorának, a leprás beteg pedig tisztátalannak számított: általában nem mehetett az emberek közé, elkülönítését szigorú rendszabályok írták elő. A leprások maguk is tisztában voltak helyzetük súlyosságával, a törvény csak a bekövetkezett gyógyulás esetét szabályozta, különben a leprából való gyógyulást olyan csodának tartották, mint a halálból való feltámadást. Ez a leprás mindennek tudatában és mindennek ellenére tejes bizalommal fordul Jézushoz.

Az eredmény nem marad el: nyomában nem lehet kétes senki előtt, hogy Isten maga cselekedett. Jézus azonban egyfelől nem akarja, hogy messiási tettei idő előtt váljanak közismertté Izráelben, másfelől a gyógyult beteget odahelyezi Izráel törvényének érvénye alá.

Mt 8, 5 • A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Lk 7:1–10; vö. Jn 4:46–53).

Jézus Kapernaumba ér, és itt egy centurio (hekatontarchos: kb. száz főnyi legénység fölött áll, legénységi állományból kiemelt tiszt) keresi meg kérésével: gyógyítsa meg beteg szolgáját (pais „gyermek” vagy „rabszolga”, Lk-nál doulos „szolga”, Jn-nál hyios „fiú”: az értelmezés kettéágazik). Jézus válasza lehet felajánlkozás, de inkább kérdés („Én menjek el, és gyógyítsam meg…?”) – Ez éppen úgy a próbatétel gesztusa, mint a szíroföníciai asszony esetében. A centurio azonban jól vizsgázik feleletével.

Válasza először arról tanúskodik, hogy ő változatlanul Úrnak tartja Jézust, és ez a hite olyan mértékű, hogy Jézus szavának magának is gyógyító erőt tulajdonít. De különösen megdöbbentő a 9. versbeli hasonlat, amely annyival inkább beszédes, hogy alázatos tartózkodással ki sem mondja a végső következtetést, hanem levonását rábízza az Úrra. Jézus mindezt tökéletesen megérti, erre vall válasza: ő, aki a Hegyi Beszéd után hitet keres népében, Izráelben nem talált olyan hitet, mint a pogány centurióban. Lk elbeszélésével ellentétben itt éles a következtetés levonása: a nagy helycseréről szól, amelynek során az elhívottak kivettetnek Isten országából, azok viszont, akiket Izráel ilyen szemszögből számításba sem vett, bele fognak tartozni ebbe a szent közösségbe.

Ez a gondolatsor mondatja ki Jézussal a centurio hitére válaszoló ígéretet: bízott Jézus gyógyító hatalmában, kérése – ez a nagyon emberséges kérés – teljesülni fog.

Mt 7, 24 • Aki kősziklára épít (Lk 6:47–49).

Jézus a régi törvénykönyvek szokása szerint áldást és átkot ad elénk igehirdetéséhez való viszonyunkról szólva. A helyes magatartás az, hogy hallgatói meghallják és meg is cselekszik az ő szavát. Egy próféta vagy tanító sem mert eddig így fellépni Izráelben. Ezt a tanítást Jézus az építkezés képével világítja meg, amely korának közkincse volt. A helyes építkezés számol azzal, hogy az építmény az időjárás viszontagságainak van kitéve, ezért az alap lerakásakor leás a szilárd alapokig (Palesztinában a tengerparti fövény vékony rétegben fedte a sziklás talajt). Így az épület időtálló lesz.

Ha azonban az építő nem érti a dolgát, csak gyors, mutatós eredményre pályázik, akkor látszateredményt ér el: építménye az első próbát sem bírja ki. Aki hallja és cselekszi Jézus szavát, a bölcs építőhöz hasonló. Aki hallja, de nem vonja le belőle a gyakorlati következtetést, az olyan, mint a bolond építő: munkája hiábavaló, eredménye az első megpróbáltatás hatására semmivé lesz.

Mt 7, 28 • A Hegyi Beszéd befejezése.

A sokaság megszokta, hogy az írástudók igehirdetése a törvény száraz fejtegetése, mert ezt az üdvösség feltételének tudta. Jézus viszont külsőképpen nagyon egyszerű szavaival sorra megoldja az emberi élet legégetőbb kérdéseit, és a sokaság nem tud betelni szavaival. Aki megoldásokra szomjazik, az azonnal megérzi, hogy üres szócséplés-e az igehirdetők szava, vagy mennyei meghatalmazás alapján és kérdéseket megoldó erővel szólnak.

Mt 7, 15 • A hamis próféták (vö. Lk 6:43–44).

Azoknak, akik az Úr útján járnak, mindig vannak emberi vezetők: az újabb intelem ezekkel foglalkozik. A Jézus korabeli Izráel helyzetét veszi alapul, de közvetve tovább mutat az egyház életére. A hamis próféták az Ószövetség világában is súlyos kérdést jelentettek: ezek Istenre hivatkozva és sokszor az igazi próféták szavaival visszaélve kiszolgálták a nép emberi indulatait. Isten népe, a „juhok” között forgolódtak, kívülről hozzájuk igyekeztek hasonlítani, valójában azonban megölő ellenségeik voltak: halálba vitték azokat, akik hallgattak rájuk. Szinte azt hihette az ember: nincs is érvényes kritériuma annak, ki az álpróféta, ki az igazi. Jézus nagyon egyszerűen teremt tiszta helyzetet.

A próféta szolgálatának egyetlen hitelesítője van: az, hogy az élete milyen gyümölcsöket terem. Aki egész életével emberek életének megépülését szolgálja, az igaz próféta. Aki munkájával megrontja az emberek életét, az nem kerülheti el a kárhozatot.

Mt 7, 21 • A mennyei Atya akaratának cselekvése (Lk 6:45; 13:26–27).

A prófétákról mondottakat közvetlenül, kép nélkül kiterjeszti Jézus mindenkire, aki őt követi. Jézust Úrnak nevezni hitvallásnak számít, mégis azt mondja az Úr, hogy ez nem elég az üdvösséghez. A hitvalló szó értékét az adja meg, ha a mennyei Atya akaratának cselekvésével párosul. Még az is lehet, hogy azok, akik szájukkal Úrnak vallják Jézust, prófétai szavaikra, a démonok elleni eredményes fellépésükre és csodáik sokaságára is tudnak hivatkozni. De életünket hitelesen minősíteni az ítéletben egyedül Krisztus tudja.

Ő mögéje lát azoknak a megnyilvánulásoknak, amelyek külsőképpen megtévesztően emlékeztetnek Isten országának hatalmi jeleire, és ha nem látja mögöttük az egyetlen helyes indítékot, az Atya akaratának cselekvését, akkor megtagad velük minden közösséget (oudepote egnón hymas). Akik így éltek, azoknak egész élete öncsalásnak bizonyul a végső ítéletben.

Mt 7, 7 • Az imádság meghallgatása (Lk 11:9–13).

Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy amikor országa szolgálatában járó tanítvány imádságára gondol. A felszólító forma (7. v.) ugyanazt mondja el, mint a megállapító, Isten természetére utaló forma (8. v.). A hármas beosztás különböző helyzetekre utal, egyúttal fokozást is tartalmaz. Isten országa szolgálatában gyakran szüksége van az embernek valamire, ilyenkor kér. Van úgy, hogy az utakat sem találja, akkor keres. Máskor nem kapja meg mindjárt azt, amit kér, pedig bizonyos benne, hogy szüksége van rá: ilyenkor tudja, hogy Isten próbára teszi kitartását, és ezért zörget. Ismét a kisebbről a nagyobb felé haladó következtetés zárja a tanítást: ha a földi atyák bűnös természetük ellenére nem csúfolják meg kérő gyermekeik bizalmát, mennyivel kevésbé tesz ilyet a mennyei Atya.

Mt 7, 12 • A keresztény élet „aranyszabálya” (Lk 6:31).

Az előzőket összefoglaló jézusi mondás ismeretes az Ószövetség világából is. Itt az adja meg a sajátos súlyát, hogy Jézus ebben az egyszerű formulában foglalja össze az egész ószövetségi kijelentés tartalmát (nomos kai prophétai). Íme, amit Izráel olyan bonyolult dolognak tüntetett fel, annak összesen ez a nyitja: tegyünk jót az emberekkel. A „jó” meghatározása is milyen egyszerű: az ez, amit magunknak kívánunk. Ezt a parancsot semmiféle képmutatással vagy „teológizálással” nem lehet megkerülni.

Mt 7, 13 • Szoros kapu, keskeny út (Lk 13:23–24).

A zsidóknál a kegyesség, a pogányoknál az erény útja és ennek kapuja, közismert és közkedvelt kép Jézus korában, ezért nem magyarázza Jézus, hanem királyi szabadsággal felhasználja. Izráel lelki vezetőinek tanítása a szabványos törvényes kegyességet tartotta az üdvösség útján való járás feltételének. Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy a képmutató és önző kegyesség vezet a kárhozatba, kirakatba tett adakozásával, imádságával és böjtjével. Az üdvösség azoké, akiket Izráel kegyes vezetői kárhozatra ítéltek, akik Jézust követve az elrejtett kegyesség és a kézzel fogható emberszeretet útját választották.

Mt 7, 1 • A képmutató ítélkezés (Lk 6:37–38.41–42).

A 7. rész a Hegyi Beszéd utolsó szakasza, egységes szerkezetet nem találunk benne, de világos, hogy összefoglaló jellegű: minden tanítás visszafelé utal az előzőkre. Az ítélkezésről szóló tanítás a farizeusok ellen irányul: ezek tévesztették össze a bűntől való elszakadást az emberektől való elkülönüléssel. Isten bírói székébe ültették magugat, így visszautasították azt a számítási alapot, amelyet Isten a kegyelemben kínál fel az embernek. Ezért Isten az ő számítási alapjukat érvényesíti velük szemben. Nem azt mondja Jézus, hogy nincsen bűn, vagy az embernek nem kell vele számolnia.

Csak arra figyelmeztet, hogy a kegyelem érvénye alatt a bűnt mindig önmagunkban kell megítélnünk, hogy a magunk bűnét mindig nagyobbnak kell látnunk másokénál, és a mások bűneivel legfeljebb akkor foglalkozhatunk, amikor önmagunkéival már teljesen leszámoltunk, vagyis gyakorlatban: soha…

Mt 7, 6 • A szent dolgok megbecsülése.

Az ítélkezés tiltása nem jelent kritikátlanságra való buzdítást. Vigyázzunk, ne erőltessük rá lelki értékeinket olyanokra, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Ez meddő próbálkozás, de istenkísértés is; Isten nem vállal közösséget ilyenfajt botorságainkkal, hanem kiszolgáltat bennünket természetes következményeiknek. A kutya és a disznó Izráelben tisztátalan állat, az igazgyöngy a legnagyobb érték kifejezője, a hagion értelme bizonytalan; az összefüggésben konkrét tárgyra utal, így esetleg az áldozati húst jelenti, vö. Num 18:8.

Mt 6, 25 • Óvás az aggodalmaskodástól (Lk 12:22–31).

A gazdagok vagyongyűjtéséhez hasonló kísértése a szegényeknek az aggodalmaskodás: ez is az élet fenntartásához szükséges eszközök biztosításának vágyából fakad. Jézus rámutat arra, hogy ez a magatartás fonák: a nagyobb dologban, magának az életnek a kérdésében úgyis kénytelenek Istenre bízni magukat, miért nem tudják ugyanezt tenni a kisebbekben, a megélhetés gondjaiban. A természet is szembeötlően tanítja, hogy az aggodalmaskodás értelmetlen dolog: az állatokat és a növényeket Isten bőségesen táplálja, és ünnepi pompával „öltözteti”, pedig teremtett világában ezek az emberhez képest jelentéktelen helyet foglalnak el, és az emberi munka értelmében meg sem dolgoznak mindezért (ismét a kisebbről a nagyobbra haladó következtetés).

Ez nem azt jelenti, hogy Jézus munkátlanságra buzdítja az embert: minden élőlényt maga adottságai szerint tart el a Teremtő. Az embernek azt kell megtanulnia, hogy tulajdon keze munkájával keresi kenyerét, de Istentől kapja megélhetését. Mi, akik sokszor annyira nagyra tartjuk magunkat, ebben a dologban nem tudunk arra hagyatkozni, hogy nagyon drágák vagyunk az Atyának, és gondviselő kezét nem veszi le rólunk soha. Pedig Krisztus egyházának aggodalmaskodó tagja gyakorlati magatartásában az Isten nélkül élő pogánnyal kerül egy elbírálás alá, aki azért keres valamilyen istenséget, mert örök bizonytalanságban él, és fut megélhetésének a biztosítása után. A keresztyénség ott kezdődik, hogy megtaláltuk Krisztusban Istent, és ettől kezdve szüntelenül Isten igazságos uralkodását akarjuk szolgálni mások javára. Önmagunk minden gondját „Istenre vetjük”, aki minden napra kiszabja kiszabja terheinket.

Ha nem vállaljuk ezt az Istentől kapott életformát, akkor egyrészt elhordozhatatlan terhet akarunk vállalni, másrészt titokban ismét dologtalan napokat szeretnénk biztosítani magunknak. Jézus tanításának ez a józansága ad tanítványainak olyan hitbeli alapot, amelyen állva az Isten szerinti jót kisugározzák a világba, magatartásuk tiltakozássá válik minden társadalmi igazságtalanság ellen, és állásfoglalássá lesz az igazságra törekvő rend mellett.

Mt 6, 16 • A böjtölés.

A böjt Izráelben nem volt a törvényben előírt kötelesség, csak a fogság után vált egyre általánosabb népszokássá (heti két böjt, könyörgésekkel). A feltűnés vágya ezt a kegyességi szokást különösképpen kikezdte. Ennek leküzdésére Jézus olyan módszereket ajánl övéinek, amelyek láttán a kegyes izraelita azt mondaná: ez egyáltalán nem böjt! Jézus viszont ismét az igazi, mennyei jutalom elnyerését tartja fontosnak, ezért a böjt tartalmára irányítja követői figyelmét. Ez a tartalom önmagunkról és vágyainkról vagy igényeinkről való önkéntes és örvendező lemondás, ezért a böjt formája nem lelki kényszeredettséget és keserűséget, hanem szabad, ünnepi és örvendező lelkületet fejez ki. Aki az ilyenfajta böjtöt nem érzi böjtnek, az nem érti Isten királyi uralmának lelkét, lényegét és rendjét (dikaiosyné).

Mt 6, 19 • Az igazi kincs (Lk 12:33–34).

Egy következő nagyobb szakasz a földi vagyonhoz való viszonyunkról tanít (19–34. v.). Bevezetőül a földi vagyon halmozásától óv: a felhalmozott vagyont tulajdonképpen az emberi munka teszi költségessé, viszont egészen nevetséges veszélyeknek van kitéve (sés „moly” a textiláruk ellensége, brósis vagy a héb. ma’akólet „szú” megfelelője, akkor a tárolásra szolgáló ládákra utal, vagy ált. „enyészet, rozsda”, akkor a fém holmit érinti; a tolvajok a palesztinai vályogházból úgy loptak, hogy kifúrták a falat). Jézus a mennyei kincsre irányítja figyelmünket. Azt nem mondja meg, hogy mi ez, mert megmondják az embernek azok a vágyai, amelyeket földi kincs szerzésével akar hamis módon kielégíteni: boldogság, biztonság, igazi élet. A vagyongyűjtés nemcsak hiábavaló próbálkozás, de megvan az a veszélye is, hogy egyre biztosabban elválasztja az embert Istentől, mert gondolatai kincsei körül forognak, egyedül ezeknek él.

Mt 6, 22 • A test lámpása (Lk 11:34–36).

A szív tisztasága a döntő az ember életében. Olyan ez, mint a test világában a szem: a tiszta szem fogékony a fény iránt; aki követi az irányítását, az mindig a fényben marad. De van a képnek egy másik utalása is: Izráelben a „tiszta szem” az irgalmas vagy tiszta szívű, az anyagi javak kérdésében tisztázott embert jelenti, a „gonosz szem” pedig a kapzsit (vö. 20:15). Tehát aki az anyagi javak dolgában tiszta, az világosságban, azaz erkölcsileg a jó útján jár; aki viszont kapzsi, az sötétségben jár, a bűnben él. Ha pedig a fényre fogékony szem is sötét, mondja a „kisebbről nagyobbra” haladó következtetés összegzésül, akkor nyilván még sötétebbek azok a részek, amelyek eleve a sötétség jegyében állnak.

Mt 6, 24 • Isten és a mammon (Lk 16:13).

A rabszolgaéletből veszi Jézus a második illusztrációt. A zsidó jog ismert olyan esetet, hogy egy rabszolgának két gazdája van (közös örökséghez jutott testvérek, üzlettársak). Itt azt a szélsőséges esetet veszi alapul, hogy a két úr akarata mindenben ellentétes. Világos, hogy ilyenkor nincs alku: a rabszolgának el kell döntenie, hogy melyik úrnak akar szolgálni. Ilyen kizáró ellentét van Isten szolgálata és a vallásos mezbe bújtatott pénzimádat között is, amely Izráelben és minden időkre egyházában is aggasztóan közismert jelenség. Emberekért vagy emberek rovására élni: összebékíthetetlen ellentét, és lépten-nyomon döntést vár tőlünk.

Mt 6, 5 • Az imádkozás (Lk 11:1–4).

Hasonló a helyzet az imádkozással is: nem az imádság maga a bizonyságtétel, hanem imádságainknak életünkben megmutatkozó gyümölcsei. A törvényes kegyesek tüntettek azzal, hogy bárhol érte őket az imádkozás előírt időszaka, tüntetően felvették az imádság pózát. Ezzel ugyan kivívták a tömeg bámulatát, de az ő szívükben az Istennel való találkozás vágyát elnyomta az imádkozást elhanyagoló „csőcselék” iránti megvetés. Jézus óv bennünket itt is az ilyenfajta hamis jutalom hajszolásától. Ha valakit mégis megkísértene ez az indulat, inkább a legteljesebb rejtettségben keressen ellene védelmet, csak azért, hogy az igazi jutalom el ne maradjon (tamieion „belső” helyiség a lakásban, kamara”: nincs szükség külön megszentelt helyre, mert nem a hely szenteli meg az imádságot, hanem fordítva). Az imádságnak egy másik nagy veszélye a bőbeszédűség. Tipikus pogány magatartás ez: a pogányok szaporították a szót imádkozás közben, hogy „kimerítsék az isteneket”, és így végül is rávegyék kéréseik teljesítésére.

Jézus úgy tanít, hogy Istent nem kell nekünk emlékeztetnünk szükségeinkre, mert ő úgyis ismeri ezeket. Az imádság rendeltetése nem az, hogy rákényszerítse Istenre az ember akaratát, hanem az, hogy kinyújtott kéz legyen Isten elkészített ajándékainak bizalommal való elfogadására.

A bevezető tanítást, mintegy illusztrációként, egy minta-imádság követi, amelyet ez a parancs előz meg: „Ti így imádkozzatok!”. Ez az imádság annak az imádságos közösségnek a tapasztalatain alapszik, amely Jézust az Atyához fűzte. Párhuzamait megtaláljuk a zsidó imádság-irodalomban, de sajátos súlyát az adja meg, hogy ezt az imádságot éppen Jézus mondja el, a maga sajátos helyzetében. Ha minta-imádságról beszéltünk, ezt nem imádság-sablonnak vagy varázsformulák gyűjteményének értettük. Az imádság szerkezete világos: a megszólítást követő három kérés középpontjában az Atya áll, az imádság második felében elhangzó kérések megfogalmazása (többes szám 1. személy) viszont azt mutatja, hogy ezek a gyülekezetek mindennapi életét érintik. A megszólítás Isten atyaságáról beszél, de nem úgy, mint az ember vágyáról, hanem úgy, mint Isten ígéretéről. Az, hogy Isten a „mennyekben” van, nem elválaszt bennünket tőle: ha arról szól is, hogy ő másfajta „lelki környezetben” él, mint mi, mégis azt hangsúlyozza, hogy ő mindig az imádkozó ember javára hatalmas, tiszta és szent.

Az első kérés egyúttal áldás is, és egyáltalában nem általánosságban mozog, hanem nagyon is kézzelfogható: Jézus egy olyan nép körében könyörög Isten nevének megszenteltetéséért, amely egész életével szüntelenül megszentségteleníti Istent. A második és harmadik kérés az elsővel és egymással is szoros kapcsolatban egyetemes érvényű és eszkhatológikus jellegű könyörgés. De ami a jövőre nézve imádságunk tárgya, abból már a jelenben „előleget” kapunk: már itt megtapasztaljuk, hogy Isten egyszerre Úr a föld és a menny, test és lélek, jelenvalók és eljövendők, egyház és világ fölött.

A kenyér kérése átvezet a gyülekezet szükségleteinek világába. Az imádság tulajdonképpen a másnapi kenyérért, élelemért tanít könyörögni (epiousios, az epiousa ti. hémera „a következő nap” továbbképzése: az ez, amit a római katonai nyelvhasználat diarium-nak nevezett, a katona egy napi élelmiszeradagja, amelyet mindig az előző napon kapott meg). Isten minden nap gondoskodik a következő napi megélhetésünkről, de éppen csak erről: a halmozás nem Krisztus egyházának és tagjainak a magatartása. A következő kérés embertársainkhoz való viszonyunkat érintő legsúlyosabb problémánkra utal. Hogy mennyire fontos ez a kérés, azt az mutatja, hogy a 14–15. v. ennek a gondolatát veszi fel újra, és magyarázza részletesebben. Mintegy eskü formájában van fogalmazva ez a kérés, és a gonosz szolga példázatban kapja meg, majd utolérhetetlenül világos illusztrációját. Mintha ezt mondaná: Úgy legyen igaz a te bűnbocsánatod, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Isten bűnbocsátó kegyelme nem lehet valóság addig az életünkben, amíg nem folytatódik szervesen a mi bűnbocsánatunkban, amellyel odahajlunk ellenünk vétett embertársainkhoz. A kijelentésnek ezekre a pontjaira kell nagyon felfigyelnünk, ahol Krisztus igehirdetése ennyire félreérthetetlen normákat ad elénk keresztyén életfolytatásunkra nézve. Az utolsó kérés (a római egyház egy a lutheri hagyomány Augustinus nyomán két kérésnek tekinti) az ember alázatos vallomása arról, hogy önerejére hagyva tehetetlen a gonosszal és a bűnre vivő erőkkel szemben. Ezek fölött is Isten az Úr végső fokon, ezért hangzik úgy a kérés, ahogyan Jézus fogalmazza (nem Isten kísért, de a bűnre csábító erők is az ő uralma alatt állnak végsőképpen, vö. Jak 1:13).

A dicsőítő formula (doxológia) eredetileg nem tartozott az imádsághoz, de használata Izráelben szokásos volt (az egyszerű „ámen” helyett). Az Úr imádsága után valószínűleg több ilyen doxológiát használtak az ősegyházban, szabadon. Ez a doxológia az 1. század végén keletkezhetett, e formájában a 2. század óta ismeretes. A hagyományban azért nőhetett hozzá a szöveghez, mert az imádság egészével szép összhangban van. A római egyház nem használja, a lutheri egyház antifónálisan alkalmazza liturgiájában, mi elfogadjuk mint az imádság záró elemét.

Mt 6, 1 • Az adakozás.

Az erkölcsi parancsok után a kegyesség, az embernek Istenhez való viszonya kerül sorra Jézus tanításaiban. A három szakasz közös bevezetése az 1. v., amely a helyes kegyességre (dikaiosyné nézve három szabályt közöl: ne az emberek előtt, ne feltűnően, a mennyei jutalmat el nem játszva! Ezután tér rá a kegyesség első területére, az adakozásra (eleémosynén poiein voltaképpen „irgalmasságot cselekedni”, de itt már szakkifejezés az adakozásra). Az ember örök kísértéstől, énje előtérbe helyezésének igényétől óvja övéit Jézus.

A kürtöltetés szokásáról máshonnan nem tudunk, de az ismeretes, hogy Izráelben sok feltűnő formája volt a jótékonyság „reklámozásának” (díszhelyek a zsinagógákban a rabbik mellett stb.). Ezt a magatartást Jézus képmutatásnak nevezi (hypokrités, a héb. chánéf „álszent, istentelen” görög megfelelője). Aki ilyenfajta jutalomra pályázik, az Isten jutalmazására, az igazi jutalomra nem számíthat. Isten „stílusa” más: ő „feltűnés nélkül” nézi és látja adakozásunkat, ezért ennek is így kell történnie.

Mt 6, 5 • Az imádkozás (Lk 11:1–4).

Hasonló a helyzet az imádkozással is: nem az imádság maga a bizonyságtétel, hanem imádságainknak életünkben megmutatkozó gyümölcsei. A törvényes kegyesek tüntettek azzal, hogy bárhol érte őket az imádkozás előírt időszaka, tüntetően felvették az imádság pózát. Ezzel ugyan kivívták a tömeg bámulatát, de az ő szívükben az Istennel való találkozás vágyát elnyomta az imádkozást elhanyagoló „csőcselék” iránti megvetés. Jézus óv bennünket itt is az ilyenfajta hamis jutalom hajszolásától. Ha valakit mégis megkísértene ez az indulat, inkább a legteljesebb rejtettségben keressen ellene védelmet, csak azért, hogy az igazi jutalom el ne maradjon (tamieion „belső” helyiség a lakásban, kamara”: nincs szükség külön megszentelt helyre, mert nem a hely szenteli meg az imádságot, hanem fordítva). Az imádságnak egy másik nagy veszélye a bőbeszédűség.

Tipikus pogány magatartás ez: a pogányok szaporították a szót imádkozás közben, hogy „kimerítsék az isteneket”, és így végül is rávegyék kéréseik teljesítésére. Jézus úgy tanít, hogy Istent nem kell nekünk emlékeztetnünk szükségeinkre, mert ő úgyis ismeri ezeket. Az imádság rendeltetése nem az, hogy rákényszerítse Istenre az ember akaratát, hanem az, hogy kinyújtott kéz legyen Isten elkészített ajándékainak bizalommal való elfogadására.
A bevezető tanítást, mintegy illusztrációként, egy minta-imádság követi, amelyet ez a parancs előz meg: „Ti így imádkozzatok!”. Ez az imádság annak az imádságos közösségnek a tapasztalatain alapszik, amely Jézust az Atyához fűzte.

Párhuzamait megtaláljuk a zsidó imádság-irodalomban, de sajátos súlyát az adja meg, hogy ezt az imádságot éppen Jézus mondja el, a maga sajátos helyzetében. Ha minta-imádságról beszéltünk, ezt nem imádság-sablonnak vagy varázsformulák gyűjteményének értettük. Az imádság szerkezete világos: a megszólítást követő három kérés középpontjában az Atya áll, az imádság második felében elhangzó kérések megfogalmazása (többes szám 1. személy) viszont azt mutatja, hogy ezek a gyülekezetek mindennapi életét érintik. A megszólítás Isten atyaságáról beszél, de nem úgy, mint az ember vágyáról, hanem úgy, mint Isten ígéretéről. Az, hogy Isten a „mennyekben” van, nem elválaszt bennünket tőle: ha arról szól is, hogy ő másfajta „lelki környezetben” él, mint mi, mégis azt hangsúlyozza, hogy ő mindig az imádkozó ember javára hatalmas, tiszta és szent.

Az első kérés egyúttal áldás is, és egyáltalában nem általánosságban mozog, hanem nagyon is kézzelfogható: Jézus egy olyan nép körében könyörög Isten nevének megszenteltetéséért, amely egész életével szüntelenül megszentségteleníti Istent. A második és harmadik kérés az elsővel és egymással is szoros kapcsolatban egyetemes érvényű és eszkhatológikus jellegű könyörgés. De ami a jövőre nézve imádságunk tárgya, abból már a jelenben „előleget” kapunk: már itt megtapasztaljuk, hogy Isten egyszerre Úr a föld és a menny, test és lélek, jelenvalók és eljövendők, egyház és világ fölött.

A kenyér kérése átvezet a gyülekezet szükségleteinek világába. Az imádság tulajdonképpen a másnapi kenyérért, élelemért tanít könyörögni (epiousios, az epiousa ti. hémera „a következő nap” továbbképzése: az ez, amit a római katonai nyelvhasználat diarium-nak nevezett, a katona egy napi élelmiszeradagja, amelyet mindig az előző napon kapott meg). Isten minden nap gondoskodik a következő napi megélhetésünkről, de éppen csak erről: a halmozás nem Krisztus egyházának és tagjainak a magatartása. A következő kérés embertársainkhoz való viszonyunkat érintő legsúlyosabb problémánkra utal. Hogy mennyire fontos ez a kérés, azt az mutatja, hogy a 14–15. v. ennek a gondolatát veszi fel újra, és magyarázza részletesebben. Mintegy eskü formájában van fogalmazva ez a kérés, és a gonosz szolga példázatban kapja meg, majd utolérhetetlenül világos illusztrációját.

Mintha ezt mondaná: Úgy legyen igaz a te bűnbocsánatod, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Isten bűnbocsátó kegyelme nem lehet valóság addig az életünkben, amíg nem folytatódik szervesen a mi bűnbocsánatunkban, amellyel odahajlunk ellenünk vétett embertársainkhoz. A kijelentésnek ezekre a pontjaira kell nagyon felfigyelnünk, ahol Krisztus igehirdetése ennyire félreérthetetlen normákat ad elénk keresztyén életfolytatásunkra nézve. Az utolsó kérés (a római egyház egy a lutheri hagyomány Augustinus nyomán két kérésnek tekinti) az ember alázatos vallomása arról, hogy önerejére hagyva tehetetlen a gonosszal és a bűnre vivő erőkkel szemben.

Ezek fölött is Isten az Úr végső fokon, ezért hangzik úgy a kérés, ahogyan Jézus fogalmazza (nem Isten kísért, de a bűnre csábító erők is az ő uralma alatt állnak végsőképpen, vö. Jak 1:13). A dicsőítő formula (doxológia) eredetileg nem tartozott az imádsághoz, de használata Izráelben szokásos volt (az egyszerű „ámen” helyett). Az Úr imádsága után valószínűleg több ilyen doxológiát használtak az ősegyházban, szabadon. Ez a doxológia az 1. század végén keletkezhetett, e formájában a 2. század óta ismeretes. A hagyományban azért nőhetett hozzá a szöveghez, mert az imádság egészével szép összhangban van. A római egyház nem használja, a lutheri egyház antifónálisan alkalmazza liturgiájában, mi elfogadjuk mint az imádság záró elemét.

Mt 5, 43 • „Szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet!”

E szakaszban világosan látszik, hogy Jézus nem a mózesi törvény, hanem annak helytelen értelmezése ellen tiltakozik. „Gyűlöld ellenségedet!” – ilyen parancs a törvényben nincs, ez önkényes és helytelen emberi „megfelelője” a felebaráti szeretet parancsának. A barát ellentéte az ellenség, a felebarát (ho plésion, héb. réa) egyszerűen a másik ember, különbségtétel nélkül, ennek tehát nincs is ellentéte. Ha a másik emberre Isten valamilyen formában felhívja a figyelmünket, akár úgy, hogy utunkba állítja, akár éppen úgy, hogy ellenségünkké teszi, ezzel csak arra akar figyelmeztetni bennünket, hogy konkrét módon kötelez bennünket iránta a szeretet parancsa.

Isten nem tesz különbséget javainak osztogatásában ember és ember között. Szeretete hasonló szeretetre kötelez el bennünket. Aki a szeretetben vallási okokra hivatkozva személyválogató, az nem különb azoknál, akiket lenéz azért, mert más okokra hivatkozva hasonló magatartást tanúsítanak. Szeretet személyválogatás nélkül: ebben van a mi Istenhez igazodó „tökéletességünk”, érettkorúságunk, életünk kiteljesedése.

Mt 5, 33 • „Ne esküdjél hamisan!”

Ez a szakasz a 3. parancsolat értelmezését kapcsolja össze a Zsolt 50:14-re emlékeztető magyarázattal. Ha Isten népe a szó és tett egységében él, nincsen szüksége arra, hogy szavait Istenre való üres hivatkozással erősítgesse. Izráel ugyan kerülte Isten nevének kiejtését, de annál inkább bővülködött körülíró formulákkal. Ezekről szól itt Jézus, és azt állapítja meg, hogy a körülírások nem változtatnak a lényegen: azon, hogy az ember minden esküdözésben hazug és bitorló módon szeretne támaszkodni Isten nevére, tehát az ő valóságára.

Fel szokás vetni itt a hatóságok előtti eskü kérdését. Jézus tanításának szellemében azt kell mondanunk, hogy nem az ilyesmitől való vonakodás a megoldás, hanem az, hogy fogadalomtételünk ne hamis esküvés, üres bizonykodás legyen, hanem keresztyén bizonyságtétel.

Mt 5, 38 • „Szemet szemért, fogat fogért!”

Ez a szakasz a Lev 24:20 rendelkezésére, a megtorlás (ius talionis) elvére vonatkozik, amely minden emberi jogalkotás alapja. Lényege az, hogy senki ne kezdeményezze a gonoszságot, hanem csak az elkövetett gonoszság megorlásának legyen helye a társadalomban, vagyis minden olyan tett büntetésének, amely a másik ember rovására történt. Isten népe körén belül ennek elégnek is kellene lennie. De Jézus a valóságos helyzetre tekint, tudja, hogy népének fiai telve vannak a bosszú vágyával, és ez könnyen vezet a gonoszság kezdeményezésére.

Az erőszak viszont erőszakot szül, a gonoszt csak azzal tartóztathatjuk fel, ha elállunk a megtorlástól. Ez a szabály, ha durva erőszakról van szó (a jobbról, tehát „visszakézzel” adott pofon a legmélyebb megvetés jele), ha kíméletlen pereskedésről (az Ex 22:26 rendelkezése szerint mindent el lehetett venni a pervesztestől, csak alsó ruháját nem), ha követelésről (aggareuein, perzsa eredetű szó kényszer-szolgáltatások követelésére, de nincs alapja annak a feltevésnek, hogy a római hatóságok ilyenfajta jogának érvényesítésére vonatkoznék), vagy ha kérésről: kiszolgáltatni magunkat mértéken felül, megtenni a megkövetelt szolgálat kétszeresét, legyőzni azt az ösztönünket, amely mindig tiltakozásra késztet a kéréssel szemben.

Mt 5, 27 • „Ne paráználkodjál!”

A házasságtörés gyökre a férfi szívében felgerjedő indulat, amellyel megkívánja az asszonyt. Izráelnek nagy kísértése, hogy a nőt a férfi érzéki vágya kiszolgáltatott tárgyának tartsa, ezért szól itt Jézus egyoldalúan a férfiról. A törvény igazi értelme szerint minden érzéki vágy bűn, mert a törvény lelki. A tanítás radikális: a bűn elleni harc csak akkor eredményes, ha a bűnössé vált életfunkciót öljük meg magunkban, bármely testrészünkhöz fűződik (a testrész sokszor jelenti a hozzá fűződő funkciót, vö. Kol 3:5). Ezek után természetes, hogy Jézus nem veszi könnyen a házasélet válságának kérdését sem. Izráelben a férfi a Deut 24:1kk. alapján általában válólevél kiadásával feljogosítva érezte magát a házasság önkényes felbontására, és az elbocsátott nőt szabadnak tartotta újabb házassági kapcsolat felvételére. Jézus nem kárhoztatja Mózest az emberi gyöngeség miatt adott engedményért, nem is hatálytalanítja ezt a törvényhelyet.

A házasság – mondja – a paráznaság miatt a valóságban akkor is felbomlik, ha semmilyen jogi intézkedés nem történik, de a két test eggyé lételének érvénye megváltoztathatatlanul fennáll. Így az a férfi, aki elbocsátja feleségét, házasságtörővé teszi az asszonyt, és aki elbocsátott asszonyt vesz el, házasságtörést követ el. Ezek közt a határok közt szabályozza a házasság kérdéseit az apostoli tanítás is (1Kor 7).

Mt 5, 17 • Jézus és a törvény.

Egy további hosszabb részletben (17–48. v.) Jézus Isten törvényét magyarázza a saját korában általánosságban érvényes törvénymagyarázattal szemben. Először önmagának a törvényhez való viszonyát jellemzi, eleve elhárítva a tanítványok esetleges helytelen véleményalkotásának a lehetőségét (mé nomiséte). Jézus messiási cselekvésének szabadsága nem a törvény semmibevételét jelenti: benne a törvény célba jut, mert ő a törvény egyetlen parancsolata ellen sem vét, és azért is, mert a betöltött törvény valósága a mi életünk ajándékává lesz. Aki őt követi, az a törvény tartalmát éli, éppen ezért nem téveszti össze a törvény betöltését a törvény betűinek aprólékos „megtartásával”.

Ezért védi Jézus szinte túlzó szavakkal a törvény tekintélyét: Isten nem alkuszik a törvény betöltésének követelésében (ióta a legkisebb héber betű, a jod görög megfelelője, keraia a héber írás némely jeleihez hozzárajzolt díszítő elemet jelent, amelyek az értelmet nem befolyásolják). Kicsi és nagy között nincs különbség a törvényben, csak a mi körünkben: kicsinek számít Isten országában mindenki, aki nem veszi komolyan a törvényt, és csak azt minősíti Isten nagynak, aki a törvény teljességével életre-halálra számol. Ezért a farizeusok „igazságát” nem veti el Jézus, csal életük ellentmondásos voltára utal: mások a tetteik, mint a szavaik. Isten országa örököseinek a szó és tett egységében nagyobb az igazsága a farizeusokénál.

Mt 5, 21 • „Ne ölj!”

A törvény magyarázatát a második tábla parancsolataival kezdi Jézus: ember és ember viszonyának kérdésével. Minden szakasz ellenmondás (antitézis) formáját ölti. A hatodik parancsolatról szólva arra mutat rá Jézus, hogy a „régiek”, akiknek hagyományát a korabeli Izráel is követi, ölésen csak a gyilkos cselekedetet értették, és ezt tekintették ítélet alá eső ténynek. Jézus a gyilkos cselekedetig el sem jut, erre nem is lehet szükség Isten népe körében. A gyökérig hatol le: a felebarát ellen érzett indulat érdemel alapfokon ítéletet, a megvető szóért (raka „hitvány”) magasabb fokú ítélet jár, a másik ember életét alapjában elvető ítélkezésért (móre, héb. nábál „bolond = istentelen”) az örök kárhozat tüze (geenna, héb. gé Hinnom „H. völgye”: tisztátalannak minősített hely Jeruzsálemtől délre, az egész város szemétlerakó helye és dögtemetője). Ember és ember viszonyának tisztázottsága annyira fontos Isten szemében, hogy feltételévé válik az istentiszteletben való részvételnek is.

Aki e tekintetben nem tud a békülékenység útján járni, azon Isten az ítéletben egész adósságát „behajtja”.

Mt 5, 13 • Föld sava, világ világossága (Mk 9:50; 4:21; Lk 14:34–35; 8:16; 11:33).

Példázatos formában a tanítványok életének minőségét jellemzi Jézus, úgy azonban, hogy kötelességükre és felelősségükre eszmélteti őket vele. Só nélkül nem étel az étel: ugyanígy a tanítványok jelenléte is szükséges a világban. De ha nem töltik be küldetésüket, akkor nemcsak annyi történik, hogy nem pótolhatja őket senki, hanem a legsúlyosabb ítélet teljesedik be rajtuk, mint akikre semmiféle formában nincs tovább szükség. Jézus a világ világossága, és a tanítványok ugyanezt a méltóságot kapják Istentől. De a világosság nem önmagáért ragyog, hanem azért, hogy fényében lássanak azok, akiknek világít.

A hegyen épült városnak természetéhez tartozik az, hogy messzire látszik; aki pedig azért gyújtana lámpást, hogy eldugja, az nyilvánvalóan nem ismeri a lámpás rendeltetését. Ehhez kell szabniuk a tanítványoknak is a maguk életét. Az ember mindig úgy gondol Istenre, hogy ő cselekszik, és az ő hatalmas cselekvéséből miránk hárul dicsőség. Pedig Isten megfordítva rendelkezik: nekünk kell cselekednünk a jót, tehát Isten cselekedeteit a földön, és ebből kell Istenre, a mennyei Atyára dicsőségnek hárulnia. Ha nem így van, akkor „miattunk káromoltatik Isten neve a népek között” Róm 2:24).

Mt 5, 1 • A Hegyi Beszéd bevezetése, boldogság ígérete (Lk 6:20–23).

Az evangélium következő három fejezete az egyházi hagyományban a Hegyi Beszéd nevet kapta. A nagyszabású igehirdetésnek nincs párhuzama a szinoptikusoknál, csupán néhány részletének a Lk 6-beli ún. „mezei prédikációban” és más összefüggésben az evangélium más helyein. A Hegyi Beszéd egy egységgé formálódása már a hagyomány korábbi fokán megkezdődhetett, de döntően Mt-ban formálódott meg. Nem szakítható ki az evangélium egységéből: Isten népének, az egyháznak szóló igehirdetést tartalmaz, nem valami rendkívüli időszak túlfeszített erkölcsi követeléseivel áll elő. Közben állandóan harcol Izráel törvényes kegyeseinek „önigaz” és megkövült kegyessége ellen, amelyben elzárkóztak népük égető kérdései elől, ítéletet hirdettek mindenki fölött, aki „nem ismeri a törvényt”, tehetetlenek voltak a nép nyomorúságával szemben, mert erre csupán úgy tekintettek, mint Isten jogos ítéletére, de eszükbe sem jutott, hogy a betegeknek orvosra van szükségük, nem bíróra, és végül a törvény betűjéhez ragaszkodva mégis a maguk szája íze szerint magyarázták a törvény isteni rendelkezéseit, hol belemagyarázásokkal, hol emberi toldalékokkal hamisították meg ezeket.

A Hegyi Beszéd először az említi meg, hogy bár Jézus Galileában elvonultságban működik, a sokaság megy utána, mert hallani akarja „hatalommal szóló” szavát. Jézus nem tér ki előlük, hanem folytatja megkezdett igehirdetését, amely előző prédikációjának mintegy a részletező kifejtése. Ez az igehirdetés elsősorban tanítványainak, azután a körülöttük elhelyezkedő, Jézus szavára bizalommal váró tömegnek, végül egész Izráelnek és minden idők egyházának szól ebben a sajátos rétegződésben. Bizonyos, hogy nem közvetlenül a világnak szól, hanem az új életben járó ember „lábainak szövétneke” kíván lenni: a világhoz az egyház tagjainak bizonyságtevő cselekedtei és ezekhez fűződő szavai juttathatják el a Hegyi Beszéd gazdag és kegyelemben bővelkedő tartalmát.

A tanítás bevezetése boldogság ígéretét tartalmazza, a nyolc strófás himnusz minden strófája ezzel kezdődik: „Boldogok…!” (makarioi, a héb. ’asré megfelelője; innen vették nevüket: makarismos-oknak, „boldogság-ígéreteknek” szokás nevezni ezeket a mondatokat). Mindegyik strófa kéttagú, egy magatartást tartalmaz és a hozzá fűződő ígéret az első és az utolsó strófában azonos. Az első négy strófa inkább a jövőre, a második négy inkább a jelenre utal. Közös tartalmuk az, hogy Isten országában nem beérkezett emberek, boldog birtokosok vannak, hanem szüntelenül a megváltásra váró, mindig a cél felé tartó és bizonyos reménységben élő lelkek. Az első makarismos a farizeusi Izráel hamis biztonsága ellen irányul, és Izráel megvetettjeinek, a kisemmizett koldusoknak (ptóchoi) nyújt reménységet.

Nem a szegénység magában véve teszi az ember alkalmasság Isten országának megnyerésére, hanem ennek az emberi helyzetnek a jól levont tanulsága: aki „lelki módon” (tó pneumati) szegény, az nem bizakodik önmagában, hanem tisztában van azzal, hogy mindenben Istenre van utalva, és csak az ő irgalmából élhet. A második strófa farizeusi kegyesség hamis örömkeresése ellen irányul. Aki külső életkörülményeinek zavartalanságában keresi annak a bizonyosságát, hogy Isten vele van, az elfeledkezik a bűn valóságáról A bűnös embert újra meg újra megszomorítja minden, ami Istentől elválasztja, de ez az Isten szerint való szomorúság mindig arra vezet, hogy az ilyen embert maga Isten vigasztalja meg (paraklethesontai: a szenvedő forma Isten cselekvését fejezi ki, nevének elhallgatásával). Az erőszak és hatalom csábítása ellen tiltakozik a következő strófa.

Izráelben sokan (különösen a zélóták) ezzel az eszközzel akarták a föld fölötti uralmat magukhoz ragadni, és azt hitték, hogy ezt Isten nevében tehetik. Jézus arról beszél, hogy a föld örökösei azok, akik vele együtt a kereszthordozás útján járnak, hatalom helyett a szelídséget tartják Isten népe egyedüli megoldásának. Az önelégült kegyesek lelki „jóllakottságát” kárhoztatja az ötödik strófa. Arra figyelmeztet, hogy nemcsak testi, de lelki életünknek is az az egészséges lüktetése, hogy megéhezünk és megszomjazunk, majd megelégíttetünk. Csak így lehet az ember újra meg újra fogékonnyá a megelégítésre szolgáló javak befogadására, tehát egyedül ez lehet az élet szüntelen megújulásának útja.

Isten kegyelmének indítéka az, hogy megindul az ember nyomorúságán: irgalmas az ember iránt. Ebben az irgalomban csak az él benne igazán, aki úgy fordul oda embertársaihoz, ahogyan hozzá fordult oda irgalmasságában Isten. Az irgalom nélküli kegyesség hiába reménykedik Isten irgalmasságában. A tiszta, ellenmondás nélküli kegyesség magasztalását tartalmazza a következő strófa is: aki tiszta szívvel vágyik az Istennel való közösségre, attól Isten nem vonja meg önmagát, vele való közössége az ő meglátásában válik majd teljessé, de ebből kap előleget szüntelenül itt a földön is. A békeszerzők (eirénopoioi) boldogságát hirdeti a következő versszak: Isten nevezi fiainak azokat, akik a messiási kor nagy ígéretét (šalom, eiréné: a dolgok zavartalan rendje) már itt a földi életben annyira komolyan veszik, hogy mindenütt a békítés magatartásában találja őket Uruk, ahol csak békétlenség van emberek, csoportok, népek között.

Az utolsó, külön magyarázó hozzáfűzéssel is bővített makarismos azoknak ígér boldogságot, akik Krisztussal teljes sorsközösségben üldözést is vállalnak, gyalázatot, rágalmakat is elszenvednek Isten országának a rendjéért. A próféták utódai ezek, és mennyei jutalomra csak annak lehet reménysége, aki emberi számításait minduntalan megtagadva tud ezen az úton járni.

Mt 4, 12 • Jézus munkásságának kezdete (Mk 1:14–15; Lk 4:14–15).

Nagy Heródes fia, akit Antipás néven is ismer a történelem, hamarosan börtönbe veti Jánost. Jézus különös módon válaszol erre: visszavonul, de nem Antipás elől, hiszen Galilea Antipás országrészében van, hanem a nyilvánosság elől. Jelt ad arról, hogy aki az ő útján akar járni, az az erőszakra nem erőszakkal felel, hanem szelídséggel és alázattal. Nem akar tüntetni, kihívóan fellépni, ezért nem megy Jeruzsálembe. Mt azt is világossá akarja tenni ezzel, hogy Jézus Messiás-voltát nem lehet kétségbe vonni azért, mert nem Jeruzsálemben kezdte meg munkásságát.

De ez a rész is rámutat, hogy Jánostól veszi át a szolgálatot: János elnémulása és az ő fellépése ok és okozat viszonyában van egymással. Hogy mindez nem Jézus önkényes lépése, hanem Isten elvégzett akarata, az ószövetségi próféciából is kitűnik. Jézus első igehirdetésének tartalmát ugyanazokban a szavakban foglalja össze Mt, mint János igehirdetését. Mégis más a két igehirdetés. Nem abban, hogy János csak a megtérést, Jézus pedig csak a beteljesedést hirdeti. Ilyen különbséget csak a későbbi idők egyháza próbált tenni közöttük. A különbség kettejük helyzetéből adódik. Ami Jánosnál csak előkészítés, az Jézusnál sajátos történelmi helyzete miatt válik beteljesedéssé. Jézus azt a szót vette át, amely János ajkán elnémult. Ez az Isten akarata szerint való korszakváltás legtisztább formája, példája és örökre szóló alapja is az egyházban.

Mt 4, 18 • Jézus elhívja első tanítványait (Mk 1:16–20; Lk 5:1–11; vö. Jn 1:35–51).

Míg János kivonult a pusztába, és oda várta magához Izráel fiait, addig Jézus utánuk megy az embereknek, magához kapcsolja őket, és elhívó szavában önmagára mutat (deute opisó mou „jöjjetek utánam, kövessetek!”). Akik csatlakoznak hozzá (ékolouthésan: az aor. a kezdő mozzanatot fejezi ki), azok tanítványáivá lesznek. Jövendő hivatásuk tartalmát foglalkozásuk köréből vett képpel szemlélteti Jézus: emberek halászaivá lesznek, vagyis az emberek között szolgálva azt tapasztalják meg, amit a halász láthat, amikor hálóját kiveti.

Nem azt jelenti ez, hogy tömegsikerre és könnyű eredményekre számíthatnak, csak azt, hogy emberi életek az ő szolgálatuk nyomán ellenállhatatlanul kapcsolódnak Krisztushoz. A történet nem közöl részleteket, mert az első olvasók ismerhették a szereplőket. Csak Simon „melléknevét” említi, és azt emeli ki, hogy a megszólítottak szó nélkül követik Jézust: Zebedeusnak még foglalkozásában is nélkülöznie kell fiait, mert Jézus jelentette be rájuk igényét. A négy említett tanítvány közül három a továbbiakban Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozik.

Mt 4, 23 • Jézus tanít és gyógyít (Mk 3:7–12; Lk 6:17–19).

Jézus munkásságának színhelye egyelőre Galilea. Munkájának tartalmát három mozzanatban foglalja össze Mt, mindegyik többé-kevésbé elüt Jánosétól. A zsinagógákban népe fiaival beszélgetve igyekszik tisztázni az Írások igazi értelmét. Ünnepélyes prófétai igehirdetésében azzal megy túl János prófétai szolgálatán, hogy önmagára mutat mint arra, akiben eljött és valóságosan jelen van Isten országa. Ezt az örömüzenetet pecsételi meg azzal, hogy tisztogatja népét Isten országa számára: a messiási idők jeleként gyógyítja betegeit. Munkásságának óriási visszhangja van: a nyomorúságban élő emberek a pogány vidékekről éppen úgy özönlenek hozzá, mint Izráel szívéből, Jeruzsálemből és Júdeából.

A nép vezetői még nem ismerték fel azt a veszélyt, amely Jézus munkája nyomán fenyegeti érdekeiket Jézus pedig személyválogatás nélkül irgalmas a démoni erők hatalma alatt gyötrődő betegekhez. Isten országa valóban megjelent Izráelben, és útja – Jézus útja – kezdetben valóságos diadalút.

Mt 4, 1 • Jézus megkísértése (Mk 1:12–13; Lk 4:1–13).

Isten akarata az, hogy Jézust az ördög próbára tegye, mielőtt hozzákezdene messiási munkájához. Jézus egyébként is ünnepélyes komolysággal készül fel erre: negyvennapos böjttel. A negyvenes szám szent szám Izráelben, de itt különlegesen is úgy állítja elénk az evangélium Jézust, mint az „új Mózest”. A felkészüléshez hozzátartozik az is, hogy Jézus szembenézzen azokkal a kísértésekkel, amelyek messiási pályáján jelentkezhetnek, és egyszersmindenkorra leszámoljon ezekkel. Hiszen Izráel tele van hamis messiási váradalmakkal, és az ördög kísértésiben itt ezek szólalnak meg. Az egyház számára ezért nagyjelentőségű a kísértéstörténet, mert leleplezi mindazokat a kísértéseket, amelyekkel szolgálatának útjáról le akarja téríteni az ördög.

A kísértő itt „minden kártyáját kijátssza”: mást azon kívül nem tud kínálni, mint amivel itt előáll. Az kétségtelen, hogy Isten teljes mértékben megbízik a Fiúban, amikor a kísértéseknek kiteszi. Szint még növeli is a kísértés veszélyeit, amikor negyvennapos böjt után állítja szembe a kenyér kérdésével. De a helyzet így reális. Jézus viszont egészen ember a kísértésekkel szemközt. Ez azt is jelenti, hogy éppen olyan súlyos próba neki az ördög minden kísértő szava, mint akárkinek közülünk. De azt is jelenti, hogy míg a sátán szavai Izráel fülével hallva nagyon messiásiak, addig Jézus válaszai nagyon emberiek. De ez is természetes, mert Isten amilyennek ő teremtette és akarja.
A kísértések lényege az első parancsolattal és az Úr imádságának első kérésével, Isten nevének megszentelésével és királyi hatalmának komolyan vételével függ össze. Sorrendjük itt más, mint Lk-nál: Mt sorrendje logikusabbnak tűnik fel, mert tervszerű fokozás mutatkozik benne.

Az első kísértés a kenyér kérdését veti fel. Ősi váradalom az, hogy a Messiás megelégíti népét, ószövetségi előjele ennek a manna-csoda. De Izráel tétlen élvezője szeretne lenni a messiási csodának, és Jézus ez ellen az indulat ellen tiltakozik. A manna-csoda nem öncél, a kenyérkérdés pedig nem az emberi élet egyetlen kérdése. Ha annak tartjuk, akkor megbontottuk a test és lélek Istentől teremtett egységét. Az a Jézus, aki itt arról beszél, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, az ötezer megelégítésével a másik oldalra is rámutat: nem is csak Isten igéjével él az ember. Itteni szava mindenesetre azt is jelenti, hogy Isten maga dönti el, hogy kívánja megelégíteni népét. Ha akarja, valóban szájának beszédével is megteheti ezt (Deut 8:3b). A második kísértés színhelye a jeruzsálemi templom. Ősi hiedelem szerint a templom párkányzatáról (pterygion) hirdeti meg a Messiás Izráelnek a szabadítást.

A kísértő ezeknek a váradalmaknak a világát idézi a helyszínnel és azzal is, hogy olyan öncélú csoda tételére akarja Jézust csábítani, amely messiási hatalmának látható (tehát a hittől független) bizonyítékát adná a tömeg szemében, és amilyet az álmessiások ígérgettek szüntelenül. A sátán a Bibliát idézi, azzal a hamis értelmezéssel, ahogyan a hamis messiásváradalmak hordozói értették: Jézus is az igére hivatkozik, és ebből teszi világossá, hogy az öncélú „csoda” Isten türelmének próbatétele, így sátáni dolog, bűn. A harmadik kísértés hazug háttere az, hogy a kísértő úgy lép fel, mintha ő rendelkeznék a világ országai és dicsőségük fölött. Lényege pedig az, hogy Jézust le akarja téríteni a kereszthez vezető útról, a földi hatalom útját kínálja neki, a sátán, vagyis az emberi önzés és gőg megistenítésének az útját. Jézus itt győzi le végérvényesen a kísértőt.

Neki nincs más útja, csak az, amelyet Isten adott eléje és amelyet vállalt, amikor eljött a világba: a szolgálat, az alázat és a keresztig való engedelmesség útja. Nem igényli Isten kényeztető szeretetét, ezért „ingyen” nyeri meg ezt a szeretetet és kézzelfogható jelét: angyalok jönnek szolgálni hozzá, és ez itt – mint Jn 1:51-ben is – azt jelenti, hogy Isten szüntelen kapcsolatban van Jézussal.

Mt 3, 13 • Jézus megkeresztelése (Mk 1:9–11; Lk 3:21–22; vö. Jn 1:32–34).

János valóban nagyobb minden prófétánál: egy napon szemtől szembe találja magát a beteljesüléssel, amelyet hirdetett. Jézus azért megy hozzá, hogy megkeresztelkedjék. János megtorpan: nem gondolt arra, hogy a Messiás hatalma ennyire nem szemlélhető. Nem érti Jézust, tiltakozik kérése ellen, mert gondolatvilágába nem fér bele ez a lépés. Jézus viszont határozottan kijelenti, hogy ezzel a döntésével tölti be egészen Isten uralkodásának rendjét (plérósai pasan dikaiosynén), mert vállalja a közösséget népével és az emberiséggel abban a helyzetében, amelyben van, a bűnben.

János végül enged, Isten pedig szentesíti Jézus döntését. Leszáll rá a Szentlélek, aki villanó fényes jelenik meg (hósei peristera: mint amikor sebes röptű fehér galambot lát valaki), és ez a jel Isten kijelentésére irányítja figyelmünket. Jézus a szeretett Fiú, akibe Isten bizalmát vetette, akit szent végzésével elrendelt (en hó eudokésa).