Kol 2, 8 • Krisztus maga a teljesség.

A keresztyének lelkileg fogékony emberek lettek, mert egy másik szellemi világ valóságával Krisztusban találkoztak. Ezért figyelmezteti Pál őket, hogy ezt a fogékonyságukat és nyíltságukat ne adják oda idegen célokra. Találó kifejezés: valakit foglyul ejteni, azaz a benne lévő vágyat, mely a tanulásra és a teljességre való jutásra igyekszik, megragadni és ezen át idegen utakra vezetni, sőt labirintusba juttatni, ahol egyenesen eltéved. Korunkban különösen az okkultizmus, továbbá a keleti tanok iránti naiv ámulat sok embert ragad meg és hajt ismeretlen célok felé. A mai szinkretista kínálat segít megérteni azt a veszélyt, mely Kolosséban a fiatal keresztyénekre leselkedett. Akik őket bölcselkedéssel (filozófiával) a céltól eltávolították, csupán annyit tettek, hogy Krisztus mellett még más szellemi valóságokra is felhívták a figyelmet és a több élet lehetőségét az ezekkel való találkozásban mutatták fel. Pál soha nem tagadja azt, hogy más szellemi valóságok is vannak:

„Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, mint ahogyan van sok isten és sok úr, nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala” (1Kor 8:5–6). Pál apostol tehát megvallja ezeknek az isteneknek a létét, de messze távollévőnek mutatja az egyetlen Istentől és Úrtól. A Kolosséban lévő gnosztikus filozófusok viszont Krisztus mellé szerették volna helyezni ezeket a más minőségű szellemi valóságokat.
Kik voltak ezek a tanítók és mit ajánlottak? Nem nevezi meg őket, így csak általánosságban állapíthatjuk meg, hogy valószínűleg a zsidó törvényeskedéssel és keleti aszketizmussal párosult pogány ismeretrendszerrel, az ún. gnózissal van dolgunk a Kolosséi heresisben. Ebben, különösen a nagyon elterjedt válfajában, a valentinianiban a szellem és az anyag és így az Isten és a teremtett világegyetem közti ellentét volt a gondolati keret. Így az a veszély fenyegetett, hogy a gnosztikus tan aláássa a legalapvetőbb keresztyén dogmákat: a teremtésről, az inkarnációról és a Krisztus közbenjárói tisztéről szólót.

Mert ha Isten és az anyagi világ nem jöhetnek egymással érintkezésbe, akkor az Ige nem lehet testté, és így nincs lehetőség Isten és az ember egymással való találkozására, legfeljebb – ahogy ők állították – szellemi közvetítő lények végtelen során át. Ezek a közvetítők a hét égi szféra (Nap, Hold, Merkurius, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus) archónjai, fejedelmei voltak, és ezeket nevezi a levél későbbiekben „őselemeknek” vagy elemi erőknek.

A „világ elemei” vagy „elemi erői” (stoicheia) pontos jelentését nehéz megállapítani (8). Érthetünk alatta anyagi dolgokat éppen úgy, mint személyi lényeket, elvont értelmi igazságokat és emberek hagyományait, az anyagi világ összetevőit és az égitesteket, de szellemi lényeket, angyalokat, jókat és rosszakat is (vö. Gal 4:3.9; Zsid 5:12). Itt is, mint a galaták esetében, valószínűleg a csillaghatalmakat értette az apostol, melyek meghatározták a pogányok életét, valóságosan rabszolgájukká tették őket.

Ezeket szolgálták azok, akik nem jutottak el Krisztusban ilyen szabadságra. Voltak gondolatrendszerek, melyekben a tűz, víz, levegő és a föld részesültek hasonló tiszteletben „őselemek” néven. Pál állítja mindezekkel szemben, hogy a világ Krisztus által teremtetett, és nincs magasabb bölcsesség ezekben a lényekben, mert Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse (Jub. Kommentár 1968. 272; a világ elemeit vizsgálja tanulmányában dr. Bolyki János, Ref. Egyház, VIII., 87.).

Pál apostol nem elemzi ezeket a tanokat, hiszen nem az a döntő, hogy mit ajánlanak, minek a tartalma korról korra változhat. Pál válasza ez: Krisztusban benne lakik az istenség egész teljessége…, ti is benne vagytok beteljesedve… (9). Krisztus tehát felülmúlhatatlan abban, amit nyújt és abban, ahogy mindez az emberi életet érinti. Az ember a teljességet keresi (pléróma), és ez a teljesség Krisztusban van. Ez azért felülmúlhatatlan, mert Isten az ő világának egész gazdagságát egyedül Krisztusban adta az embernek. Minden filozófia egy létrán igyekszik felfelé a teljesség irányába, de Isten emberileg elérhetetlen. Viszont Isten szeretetből megnyitotta magát és tetszett neki, hogy a maga teljességét Krisztusban az embernek adja. Ez tehát nem az ember által elért teljesítmény, hanem ajándék. Olyan ajándék, amelyben a teljesség benne van.

A sómatikós szó fordítása elég nehéz. Régen így olvastuk: „testileg”, az új fordítás ezt hozza: „oszthatatlan egységben”. Még egyszerűbben is lehet ezt mondani: valósággal. Ellentétben mindennel, ami látszat. Nem valamiféle szubsztanciában, hanem Isten tevékenységében, cselekvésében, Jézus személyében, földi létében, feltámadott lényében, megfogható valóságában (a sömatikös szó pontosan erre utal) van jelen a teljesség. Mire van szükségünk földön vagy égen a feltámadott Jézus személyén, jelenlétén túl?

Mindennek van egy próbája, és ez a próba az emberi lét (10). Az emberi lét a teljességre vágyik. Az ember a teljességet akkor nyeri el, ha többé már nem éhes és nem szomjas, mert betelt. Jézus ezt ígéri és ezt adja Jn 6:35 szerint, valamint az ApCsel 2:4 szerint. A földön a teljesség nem érhető el emberileg. Az élet töredékes, csak egy-egy szeletét, egy-egy területét tudjuk átfogni és birtokba venni, ezért örökre elégedetlenségre és szomjúságra, vagyis a hiábavalóság érzésére volnánk kárhoztatva. De Isten Jézusban a töredékes emberi életet az eszkhatológikus teljesség világával ajándékozza meg. Ami Jézusban az örökkévalóságban a miénk lehet, azt Isten a Lélek által már előlegként nekünk adja. Ezért Jézusban az élet nem hiányos, hanem teljes.

„Nekem az élet Krisztus” – ez a vallomás az embert bevezeti Isten világának emberileg elérhetetlen, de a Lélek által mégis elérhető teljességébe. Ezért, amit Pál mond, az nem elméleti igazság, hanem a gyülekezetben megélt, kipróbált valóság. Nem csak az egyén, hanem egy közösség hordozhatja ezt az ígéretet. Krisztus a maga plérómáját az egyháznak adta, és ez az egyház dicsősége (Ef 1:23). Óvja tehát az olvasókat Pál attól, hogy ezt a dicsőséget bármivel felcseréljék.

Krisztus a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Azok a szellemi lények, melyek olykor önálló tevékenységhez jutnak, és egy-egy filozófiai vagy vallási tanban testet öltenek, látszatot mutatnak. Krisztusban azonban nem látszat szerint van a teljesség. Krisztus a feje minden szellemi nagyságnak és hatalomnak, és ez győzelmes válasz a titkos tanok minden ajánlásával és kihívásával szemben. A kulcs Krisztusnál van és ez a kulcs minden zárat kinyit (Jel 1:17). Ez olyan üzenet ma, ami milliókat tehet szabaddá és életképessé a hitben. Krisztus valóban a szellemi világot nyitja meg, anélkül azonban, hogy ennek a földi világnak és életnek a feláldozását kívánná, vagyis egészséges emberi életet nyújt. A jövő és a jelen, a test és a szellem egységét és egyenlőségét hozza, vagyis kiegyenlítődést hoz létre. Ő a fej, mely mindent egybefog. Pál apostol tehát nemcsak a gyülekezet megtalált boldogságát félti, hanem az ember lelki egészségét, a világ egyensúlyát, békéjét is.

A következő versekben Pál azt a teljességet mutatja meg nem elméletben, hanem a hitben megélt, megtapasztalt valóságban. Három gondolat fonódik össze, mint valami finom fonatban, elválaszthatatlanul: a régit levetni (1), eltemetni (2), az újat felölteni (3), (11–13). Ez történik a körülmetélés, a keresztség, az új életre való megelevenedés, a feltámadás által. Nem lehet bizonyítani, hogy Kolosséban valami misztériumszerűen véghezvitt körülmetélést lehetett volna, felfedezni, Pál mégis a körülmetélés képét használja, hogy az embernek a testi létből, vagyis a „bűn testéből” (Róm 6:6) való szabadulás lehetőségét megmutassa. A testi körülmetélés csak a külsőt érinti, a bűnhöz való kötöttségéből azonban az embert kioldani nem tudja. Krisztus ellenben vállalta a törvénynek való alávetettséget, így ő jelenti számunkra a bűnnek való elkötelezettségből a szabadulást.

Ahogy a bőr egy részét elvették a körülmetélésben, így bújhat ki az ember mintegy a bőréből, börtönbe bezárt létéből, a törvényhez kötött szűkösségből a Krisztus isteni létének a tágasságába. Krisztus vállalta értünk a törvénybe zárt szolgai létet (Fil 2:5kk.), hogy mi az ő királyi létét ölthessük magunkra. Ha Krisztussal egyesülünk, földi létének, ember létének haszna ránk árad.
A keresztségben Pál a Krisztussal való együtt meghalást és együtt megfeszítést fejezte ki, vagyis halálába való belépésünket. Ebben a levélben most a vele együtt való eltemetést hangsúlyozza. A keresztségben életünket egészen odaadjuk Krisztusnak, akárcsak ő a halálban egész valóját átadta Istennek. A keresztség által az ember leteszi egész személyiségét, mely az Isten elleni lázadásra van szervezve és irányozva. Más szóval: lemondunk az élethez és magunkhoz fűző tulajdonjogról és az ő uralmát fogadjuk el magunk felett.

Ez pedig egy új létezés megtalálásához vezet, új életérzést támaszt, mert ezáltal Krisztus a létezés alapélményét kicseréli bennünk, hogy a világ körül forgó gondolatok és érzések helyét a Krisztushoz kötődő új gondolatok és érzések foglalják el. Ez az a lelki elevenség, vagyis a Krisztussal való „együtt megelevenedés”, egy olyan életnek a megnyerése, melynek éltető forrásai ugyanúgy mennyeiek és szellemiek, mint ahogyan Krisztust a Lélek támasztotta fél (Róm 8:11). A feltámadás Krisztusnak az isteni erőkbe és dicsőségbe való beöltözését jelentette (2Kor 13:3–4), számunkra pedig a feltámadás olyan életközösséget jelent Krisztussal, amiben a feltámadás eljövendő erői jelen életünkbe beáradnak. Krisztus már most nekünk adja feltámadásának dicsőségét, mintegy előlegként. Ezért lehet „beteljesedésről” beszélni a Krisztushoz kapcsolódó hitben, mert ami a jövendőben lesz valóság, feltámadása által a jelenbe érkezik el. Ez viszont kibékíthetetlen ellentétet jelent mindenféle filozófia és vallásos gnózis által mutatott úttal.

Az apostol még egyszer a 14. és a 15. versben ez utóbbi gondolatot akarja aláhúzni. Itt olyan érvelés szólal meg, mely Krisztusnak a fejedelmekkel és hatalmasságokkal való diadalát fejezi ki. A 14. vers azt mutatja, hogy az embert vádoló adóslevelet Krisztus eltette az útból. Ennek hátterében az a gondolat áll, hogy keresztre feszítés esetén a vádat minden esetben odaszegezték a keresztfára, hogy mindenki olvashassa. Jézusnál azonban ilyen vád nem volt, a keresztre tehát egy másik vád került: az embert vádoló írás. Ezt hordozta el Jézus értünk és ezt tette félre az útból. A Sátán olyan szellemi hatalom, melynek egyik ereje, Isten gyermekeinek a vádolása, kárhoztatása. A szégyent és az elvetettséget azonban Krisztus magára vette és minket ettől megszabadított. Ki vádolna, ha Krisztus igazzá tett, mégpedig a vád okát, a vádiratot is megsemmisítette (Róm 8:33–34). Krisztus ugyanakkor ezeket a hatalmakat meg is szégyenítette, és mint foglyokat megkötözte keresztje által. A győzelmes hadvezér szokás szerint a legyőzötteket látványosan maga mögött hajtván semmisnek nyilvánította. Így Krisztus is feltámadásával látványosan és nyilvánosan szemlére tette és megmutatta a szellemi hatalmasságoknak az alávetettségét.

Ha tehát e hatalmak Krisztusnak alá vannak vetve legyőzetvén, és Isten őt ezeknek is fejévé tette, akkor tehát hogyan adhatnának Krisztusnál gazdagabb életet és hogyan lehetne őket kegyeik és szolgáltatásaik miatt keresni, mikor a keresztyének az uraknak Urát és a királyoknak Királyát ismerik és követik. Isten mindent és mindenkit Krisztus lába alá vetett (Zsid 2:8) és őt tette ezeknek fejévé (Ef 1:21–22).

Kol 2, 1 • Pál küzdelme a gyülekezet állhatatosságáért.

Pál élete hatalmas küzdelem. Ennek alapja az, hagy Krisztus ereje hatalmasan munkálkodik benne. Ezzel fejeződött be az első rész. Ez a küzdelem nem valami heroikus magamutogatás, hanem ez Krisztus harca azért, hogy az ő ügye ezen a világon tisztán és teljesen kibontakozzék. Pálra rá van bízva az evangélium, a világ megváltásának nagy ügye és ebben a szolgálatban részestársak a gyülekezetek. Akkor is, ha ezek a gyülekezetek nem általa jöttek létre és őt személyesen nem is ismerik. De mégis Pál a Krisztustól kapott megbízás és a benne munkálkodó isteni erő révén minden gyülekezetért érzi a felelősséget. Ezt a vallomást mondja el most Pál a kolosséi gyülekezetnek. Fontos, hogy e levél révén egymásra találjanak, mert Pál nekik is tud valamit nyújtani abban a harcban, amiben állnak.

Pál ismeri a gyülekezet. harcát Kolosséban. Amit nekik nyújtani akar, az ebben a két szóban van: szeretet és ismeret. Az igazi közösség Istennel és egymással erre a két tartóoszlopra épül. A kiindulópont az, hogy Pál bátorítani akarja a gyülekezetet. A bátorítás olyan ajándék, melynek nyomán az ember egész benső világa ingadozás nélkül, kétféle húzás nélkül belső egységre jut. Ha az ember önmagával belső azonosságba kerül, a másokkal való közösségre is alkalmas lesz. A szeretet így már valóságos erőt képvisel, mögötte áll az ember egész elrendezett benső világa. Így tud adni és elfogadni, vagyis a szeretet hatalmas kötelék lesz, mely összefogja a közösséget és nem engedi széthullani.

A bátorításból kiindulva a szereteten át az ismeretig érkezik el Pál, mert hiszen a közöttük lévő szeretet Isten és a Krisztus titkába való belegyökerezés által lehet valódi erő. A szeretet gyökere ugyanis ez az ismeret. Ismeret azonban kétféle van. Van vallásos és bölcseleti ismeret, mely hasonlattal élve olyan, mint a ciszternában összegyűjtött víz, mások gondolatait tartalmazza, azaz közvetett. Van azonban hitbeli ismeret is, mely olyan, mint az élő víz, a forrás nyújtotta víz, mely mindig élő és éltet közvetlen módon A gyülekezetben most éppen választani kell: a titkos ismereteket ígérő tanítók nagy rábeszéléssel ajánlott ciszterna-vize, vagy az evangélium által ígért élő víz között. Pál ebben szeretne segíteni. Az igazi ismeret Isten titka, azaz önmaga megnyílása és közlése Krisztusban, mely valódi életközösséget teremt. Olyan ez az ismeret, melyből nem sejtett élet árad. „Hej, minden elmélet száraz, barátom, csak az élet aranyfája zöld” – mondja Goethe a Faustban és ez nagy igazságot rejt. Az élet fája az igazi titok, ez Krisztus, akiben a bölcsesség és ismeret minden kincse el van rejtve. Ő az Isten életét közli, vagyis igaz ismeretet nyújt, mely életközösség és részesedés Isten szellemi világából.

Ahogy a példázat szerint rejti a szántóföld a kincset (Mt 13:44), úgy rejti Krisztus az ismeret kincsét. Nem kínálja úgy magát, mint ama öntelt, gnosztikus tanítók, hanem elrejti a kincset. Csak aki alázatosan megy hozzá, az találja meg és annak számára az öröm kiapadhatatlan forrásává válik. Ez az ismeret, melyről Pál beszél, Isten és Krisztus közösségébe von és e közösség egész gazdagságát nyújtja. Ez az ismeret abban mutatkozik élőnek, hogy örömöt sugároz, ez pedig újabb szeretetre tesz késszé és képessé. Így él a gyülekezet, egy egész közösség ebből az igazi ismeretből, melynek révén Isten szeretetébe ölel és az egymással való szeretetközösségben megtart.

Pál látja, hogy a gyülekezet erre a Krisztusra épült, ezért beszél a közöttük lévő szép rendről és hitük szilárdságáról. Az új élet szép rendje a belső élet gazdagságából gyűrűzik kifelé, megteremtve a belső és a külső világ egységét. Mivel pedig ez a Krisztusba rendeződés már megtörténik, a hatodik és a hetedik vers felszólítást tartalmaz: benne maradni, meggyökerezni, felépülni, megerősödni, hálaadásban bővölködni. A növekedésnek nincs vége, mert a Krisztus ismeretének gazdagsága végéremehetetlen (Fil 3:7–8). Ezt a két verset (6–7) az írásmagyarázók közül már többen a következő szakaszhoz sorolják, mintegy annak bevezetőjéül. Mindenesetre e két vers a következő hatalmas vita alapját villantja fel. E versekben három kép fonódik össze: a növekedő fa, a jól megalapozott és továbbfolytatott építés és a biztosan összetartó szerkezet. A beteljesedésnek és növekedésnek, vagyis a táguló és gazdagodó életnek pedig a hálaadás a jele.

Kol 1, 24 • Krisztus közöttetek van, mint a dicsőség reménysége.

A gyülekezet abba a boldog állapotba, amiben él, azáltal jutott el, hogy Krisztus meghalt és őket „testében” életodaadásában, szenvedésében megbékéltette Istennel, Isten egész szellemi világával (22. v.). De ennek van egy másik tényezője is és ez a Krisztus szenvedése mellett Pál szenvedése. Különösen hangzik ez a mondat és valóban különös jelentősége van a 24. versnek, hiszen arra utal, mintha a Krisztus szenvedéseinek még híja lenne, melyet be kell tölteni. Finom különbségtételre van itt szükség, hogy Pálnak ezt a vallomását megérthessük. Krisztus szenvedése, melyet érettünk vállalt, nem szorul folytatásra. Pál ebben az egész levélben azt húzza alá, hogy Krisztus halála és áldozata semmi kiegészítést nem tűr el és nem is igényelhet. Az egész levelet ennek az érdekében írja. De Krisztus szenvedésének van egy másik értelme.

Tanúskodni kell arról, hogy Krisztus az egyetlen, aki a megváltást hozza és ez a tanúskodás (mártírium) áldozattal és szenvedéssel jár. Krisztus ezt előre megmondta tanítványainak (Jn 15:18–21) és megmondta külön Pálnak is (ApCsel 9:16). Ez a szenvedés valóban a Krisztus művének a folytatása és Pál vágyódik erre (Fil 3:10), sőt kimondottan örül ennek a szenvedésnek (2Kor 12:10). Hogy fér össze a szenvedés és az öröm, kérdezhetnénk? Nem a szenvedésben gyönyörködik, hanem eljut arra a belátásra, hogy a neki kijutott szenvedés Isten királyságának előrehaladásában az egyház Istentől való kiválasztásának és kibontakozásának egy olyan új szakaszát nyitja meg, mely elképzelhetetlen volt. Éppen általa, sőt szenvedései által születik meg az egyháznak egy új formája, mély Isten tervének egy újabb szakaszát tárja fel. Pál egy másik levélben, az Efézusi levél harmadik részében elmondja, hogy egy új kijelentésnek lett részese és egy eddig fel nem tárt titkot értett meg. Ennek vállalásával van összefüggésben az ő szenvedése. Ez a titok (mysterion) az, amire Pál itt nagyon büszke.

Ezt a szót a misztérium-vallások beavatottjai is emlegették és Pál éppen ennek ellenpontjaként fejti ki, hogy ez a titok nem ott van jelen, hanem neki adatott és általa a kolosséi gyülekezetnek is. Mi hát ez a titok? Jézus, tanítványainak így jelölte meg a misszió útját: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, egészen a föld végső határáig (ApCsel 1:8). Péter hirdeti az Igét Jeruzsálemben (ApCsel 2–3). Filep prédikál Samáriában (ApCsel 8). De ki prédikál a föld végső határáig elmenően. Ezt Isten Pálnak szánta. Neki nyilatkoztatta ki Krisztus gyülekezetének a titkát (Ef 3:1–9). Az Ószövetség egyetlen prófétája sem ismerte ennek a titoknak, Krisztusnak és gyülekezetének az értelmét. Ez pedig azt jelenti: Izráel bukásából származik az üdvösség a pogányok számára. Ez a nagy fordulat, hogy Istennek Izráellel való közvetlen üdvtörténeti cselekvése időlegesen véget ért. Most teljesedik be Ézsaiás hatalmas látása, amit a 49:6-ban leírt arról, hogy népe által az üdvösséget a föld végső határáig akarja eljuttatni. Ennek az ígéretnek a beteljesedését hirdeti meg Pál az ApCsel 13:46–47-ben. Kezdetét veszi tehát egy új üdvtörténeti korszak és ez a titkok titka: a népek világába, az egész világtörténelembe elindul az üdvösség.

Ezért a titokért szenved Pál, mert ennek a titoknak a hirdetése az üdvösség útját nyitja meg a világ népei előtt, többek között Kolosséban is. Kezdődik tehát az egyház születése: Izráelből és a föld minden népéből. Ez Pál szolgálatának és szenvedésének a következménye. Az evangélium általa indul el a pogányokhoz, a népekhez. Ilyen értelemben tölti be Pál Krisztus szenvedésének híját, Krisztusnak minden emberhez, az egész világhoz forduló szeretetének a vállalásában.

A titok mellett Pál még egy másik szót használ: dicsőség. Isten Igéjét betölti és teljességre juttatja Pál Isten ökonómiájában a neki juttatott különleges szolgálat révén. Most jut teljességre az Ige, vagyis Krisztus szava és műve, most egy minden eddigi mértéket meghaladó módon. Az Ige a népek világában új csodákat teremt: annak az áldásnak a teljessége jelenik meg a népek között, melyet Isten Ábrahámnak ígért az egész világra vonatkozóan (1Móz 12:3; Róm 15:29). Az áldás eddig ilyen széles mederben nem áradt, ilyen gazdagságban nem mutatkozott meg az evangélium ereje (Róm 1:16; 15:7–13). Ez a dicsőség, hogy Krisztus jelenlétének és a krisztusi mű áldásának minden eddigit meghaladó mértéke érvényesül Pál szolgálata nyomán. Ezt fogalmazza meg a 27. versben: „akinek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van, reménysége az eljövendő dicsőségnek.” Krisztus közöttetek van, mondja Pál és ez alatt azt érti: eddig Isten dicsősége és felséges jelenléte a jeruzsálemi templomban volt, most ellenben egy új jelenlét, Krisztus dicsőségének új gazdagsága élhető át: Krisztus a pogányok között van. Az az isteni teljesség van jelen, amely egyszer a Jelenések könyve szerint az egész világot betölti (Jel 21:3–4).

Ennek az isteni dicsőségnek az előlege most már nem Izráelben, hanem a pogány népek között van. Eddig Izráel kiváltsága volt ennek az isteni jelenlétnek és dicsőségnek a népek között hordozása (sekina), most ezt a pogány népek kapták meg örökségül és ez éppen Pál igehirdetése által nyílik meg. Ezért látja Pál a maga szenvedését ehhez a dicsőséghez képest, mely itt van és egykor még fenségesebben beteljesedik parányinak és jelentéktelennek (2Kor 4:16–17). A 28. versben Pál háromszor használja ezt a szót: minden ember. Ezzel adós Pál minden embernek, hogy közölje velük Krisztust, mert Krisztus most már az övék lehet. Ezt végzi teljes odaadással úgy, hogy Krisztus erejéhez hozzáteszi életének teljes odaadását és így kerül Krisztus szenvedése mellé az ő szenvedése. Krisztus így hatja át szenvedését és így hatja át erejét is. Pontosan ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Éppen Pál szenvedései között jelenik meg Krisztus nagy ereje (2Kor 12:1–10). Stanley Jones mondta egyszer:

„Nem tudom, hol kezdődik az életemben Krisztus és hol végződőm én, és nem tudom, hol kezdődöm én és hol végződik Krisztus.” Pál ebben a kis szakaszban ezt éli át, elénk példázva a Krisztusban való szolgálat szenvedését és minden mértéket meghaladó szépségét.

Kol 1, 9 • Kérés a gyülekezet növekedéséért.

A gyülekezet megszületett és minden lelki születés végtelen boldogság, mert részesedés egy magasabb létben, ugyanakkor végtelen felelősség, mert az új élet még további átalakulásra és növekedésre vár. Pál ismeri a gyülekezet életének mind a két aspektusát. Ezért, amikor a gyülekezetet azzal ajándékozza meg, hogy örül nekik és örül velük, szeretné őket a növekedés boldogságával is megajándékozni. Csak a táguló és gazdagodó élet lehet boldog és a gyülekezet elsőszülöttségi joga éppen ebben a boldogságban van. Viszont ez a növekedés mégsem magától értődő, ezért ahhoz kell könyörögni, aki a növekedést adja (1Kor 3:7).

A növekedés első lépése Isten akaratának megismerése. Éspedig Pál itt tökéletes ismeretről beszél (9. v.). Aki egyszer az Isten titkába beletekintett és Krisztus ismeretének végéremehetetlen gazdagságából ízelítőt kapott (Fil 3:7), az többé nem tud meg elégedni azzal, amit már megkapott, vagyis, ami már mögötte van, hanem arra tekint, ami előtte van. Mivel Pál ezt átélte (Fil 3:7–14), most egy gyülekezetet akar ebbe az irányba vezetni. Az ismeret öröméhez akar tehát elvezetni, hiszen az Istennel való közösség nem csak az elmélyülő élmény síkján, hanem a mindig gazdagodó ismeret síkján jelenthet mindig új és új ajándékot (9. v.).

Lelki bölcsességről és ismeretről van szó. Ez az ismeret (epignózis) tulajdonképpen bepillantást jelent a titokba (Ef 1:9), amely Isten tervének egész világot átfogó gazdagságát és szélességét jelenti. Azt a tágasságot, amiben a hit él és mozog. Ez tehát nem olyan parancs, ami az emberi tudás mélységeibe vezet, nem valami intellektuális, elméleti út, hanem olyan ismeret, amelyet a Lélek ad, mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is (1Kor 2:10). Sőt, ez az ismeret még ennél is több. Ez a szeretet önátadása, életközösség, a másikkal való teljes eggyé létel, itt pedig magával az Istennel való teljes eggyé lételét fejezi ki. (Ide vezet az ismeret ószövetségi gyökérzete is.)

Ez az ismeret, mivel nem marad elméleti síkon, az Isten tetszésének megfelelő élet ajtaját nyitja meg egyre teljesebb mértékben (10. v.). Aki Istent látja és Benne gyönyörködik, az egyre teljesebben Benne él. Aki az ismeretben – szeretetben vele eggyé lesz – ahogy Pál kifejezi: Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek vele” (1Kor 6:17), az nem marad szemlélődő, hanem annak életében Isten ki tudja fejezni magát sokféle lelki megnyilvánulásban. Ezt nevezi az Ige gyümölcsnek. Ez pedig annyit jelent, hogy a belső lelki gazdagság megjelenik a beszéd, az élet, a cselekedetek, a másokkal való közösség mindennapi és sokféle összefüggésében. Így szoktuk mondani: ez az etika. Itt azonban az etika nem parancsokat jelent, hanem az új szövetség sajátos természete szerint: az isteni akaratnak a szívbe való beírása ez, mely Isten akaratának cselekvését teszi lehetővé és természetessé.

Ha ilyen gazdag az Isten, amilyennek a Lélek mutatja, és amilyennek a Lélek közli, akkor ez a gazdag Isten jóságának és irgalmának ajándékozását jelenti, ahogyan erről Jézus a Hegyi Beszédben tanított (Mt 5:7). Ez pedig a gyümölcstermés. Az új élet ízét mások kell hogy kóstolják, hogy megszeressék. Az ismeret által mi részesedünk Istenben (ismeret–szeretet–életközösség, a gyümölcstermésben pedig mások részesednek megfogható módon Isten ajándékában, életet adó szeretetében. Ez a kettő elválaszthatatlan, ezért tartja Pál ezt együtt a növekedés útjának (10. v.).

Pál még egy harmadik területét is megpillantja a növekedésnek, a gyümölcstermés és az ismeret mellett, és ez a küzdelemre való megerősödés (11. v.). A gyülekezet élete terhek hordozását is jelenti, és a terhek alatt való megmaradásra állhatatosságra van szükség. Akik kegyesen élnek, azok üldöztetni fognak, mondja Pál, vagy ahogy térítő útján megfogalmazza: „Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutni” (ApCsel 14:22). Vállalni a szenvedés terhét, mely sokszor a megaláztatás, és továbbmenni az ígéretek bizonyosságában. Ezt tette Pál, amikor megkövezése után felkelt és bement oda, ahonnan elűzték (ApCsel 14:21). És ehhez a türelemhez Pál még azt teszi hozzá: legyen örömmel teljes: nem kényszerként, nem kelletlenül véghezvitt cselekedet, hanem örömmel vállalt út, mivel kegyelem van abban, hogy az Isten bennünket erre méltatott. „Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az Ő nevéért” (ApCsel 5:41).

Az élet megpróbáltatásaiban való kitartást sok filozófiai iskola nagyra értékelte. De azt a magatartást, mely sugárzó örvendezés közben hordja a nagy terhet, mely az első keresztyéneket jellemezte, ezt a bölcsek nem ismerték. Ez ugyanis a 11. vers szerint Isten dicsőségének a nagy ajándéka, vagyis csak ott lehetséges, ahol az ember őt látja és tudja azt, hogy a jövendő dicsősége olyan gazdag, mely mellett a jelen szenvedése kicsivé és jelentéktelenné törpül (ApCsel 7:55–56; 2Kor 4:17).

Ennek a dicsőségnek a megpillantása hálát támaszt a szívben (12. v.). A hála most azért hangzik el, mert Isten az övéinek különös örökséget adott. Ez az örökség, mely a szenteké, vagyis a világtól elválasztott, olykor a mártírok útját is járó hívőké: a világosságban való részesedés. Ez a világosság Isten látását jelenti a jelenben és a jövőben. Krisztus feltámadásában ragyogott fel hatalmasan és hirdeti, hogy Isten az elmúlhatatlan létet ajándékozta híveinek (2Tim 2:10–11). Ezért nem féltik a hívők életüket, mert a világosság, vagyis az eljövendő világ dicsősége vonzóbb, mint e világ minden ajándéka és ígérete. Jézus maga is ezt a világosságot láttatta tanítványaival a megdicsőülés hegyén, hogy aztán legyen erejük vele menni a kereszt útján (Mt 17:1–9). Pál is ebbe a világosságba pillantott bele többször (2Kor 12:1–4), és így volt ereje a szenvedés minden mértékét meghaladó terheit hordozni (2Kor 11:16–12:10). Ilyen volt János látása is, amikor Jézus dicsőségét látta és e látomás révén a száműzetés minden keserűségét tudta vállalni (Jel 1:9–18), és a szenvedő egyházat képes volt vigasztalni. Ez a részesedés Isten örök fényvilágában a jelen és a jövő együttes látását jelenti, a kettőt egymástól el nem választva.
Ha ez a világosság, amely Jézusban van, ilyen becses, akkor látni kell az ellentétet, hiszen „a világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1:5). A sötétség az emberi lélek természetes állapota, sőt ennél több: a sátáni hatalom ereje, mely a halálba torkollik. Ez csak Jézusban győzetett le. Isten tehát a maga hatalma által emelt át a sötétségből és halálból a Krisztus ragyogó világosságába. Ezt vallja meg Pál itt diadalmasan (13. v.). Istennek erről a hatalmas cselekedetéről beszél a keresztelési himnusz: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus” (Ef 5:14), és ez volt az új élet alapélménye és megtapasztalása. Az emberi lélek halálából, a világ sötétségéből szabadított meg Isten, hogy Jézusban az új élet ragyogó világosságával ajándékozzon meg. Zakariás hatalmas himnuszában ezt így fogalmazta meg:

„Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból” (Lk 1:78). Ez a világosság úgy támad fel a szívben, mint egy új teremtői mű legelső ajándéka, ott, ahol az Isten Jézusban cselekszik (2Kor 4:6).
A 13. v. második fele ehhez még egy új gondolatot kapcsol: Ő vitt át minket szeretett Fiának országába. Isten nem csak kivett a sötétségből, hanem áthelyezett Jézusba. Amikor Isten megbocsát, nemcsak a múltat törli el, hanem egy olyan új közösséget teremt önmagával Jézusban, mely soha az emberé nem volt. Ide valóban illik Pál apostol szava: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az Őt szeretőknek” (1Kor 2:9). A megváltás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten nem egyszerűen oda vezet vissza, ahol az ember az elbukáskor állott, hanem oda, ahol az ember önmagában soha sem volt. Áthelyez egy másik világba. Az első Ádám létéből a második Ádám szellemi létébe. Ez a bűn és kegyelem össze nem mérhetősége, vagyis a kegyelem hasonlíthatatlan többlete, mely a megváltás legsajátosabb vonása (Róm 5:12–21; 1Kor 15:45–48). Ez a hatalmas szellemi gazdagság van elrejtve ebben a fél mondatbán. A sötétség világából szeretett Fiának országába helyezett át. A 14. v. ezt az uralomváltást fogalmazza meg ebben a két szóban: megváltás, bűneink bocsánata. Az a hatalomváltás, mely Jézus győzelmében a kereszt által végbement, amikor a sötétség hatalma legyőzetett, most az emberben is személyesen végbemegy. Egy új világ született és az ember ennek lehet részese Isten ajándékaként (Jn 3:5). Így a megváltás nem egyszerűen bocsánat a múltra, hanem új teremtés a jövőre nézve.

Kol 1, 15 • Himnusz Krisztus dicsőségéről.

Mivel ennek az új világnak a középpontjában Jézus áll és Isten királyságának a titkát az ő személye foglalja magában, ezért a következőkben formájában és tartalmában lenyűgöző Krisztus-himnusz szólal meg, mely ezt a titkot írja körül. A 12–14. versek előkészítést jelentenek e himnuszhoz. Ha Jézusban győzetett le a Sátán szellemi világa és Jézusban született meg Isten új világa, akkor az Ő személyét kell teljesebben megismerni. Isten titokzatos – megfoghatatlan lényétől indul el ez a hatalmas gondolatsor, majd a teremtést értelmezi a Jézus-központúság megmutatásával. Utána a második teremtés eseményét elemzi, mely a Jézus feltámadásában veszi kezdetét mint történeti és szellemi hatalom, és így születik meg az egyház. Végül eljut oda, hogy Jézusban nemcsak a teremtés és az új teremtés találja meg helyét, hanem a mindenség, a Teljesség lakozik benne és Jézus így köti össze az eget és a földet megbékítő hatalmával. Ezt a négy gondolatot elemezzük most végig a kifejtés teljességéről mindenütt lemondva, hiszen erről könyveket írtak már és újra lehetne írni.

Az első gondolat (Jézus és Isten). Jézus a láthatatlan Isten képe, minden teremtést megelőző elsőszülött. Isten megismerhetősége, Isten képének a megpillantásától függ. Krisztusnak a dicsőségét éppen az jelenti, hogy ő az Isten képe (2Kor 4:4). Benne az Isten, aki elérhetetlen, mivel láthatatlan, láthatóvá lesz. De ez dinamikus fogalom, mert nem egyszerűen a kép meglátására utal, hanem ez a kép Isten lényét, azaz jóságát, hatékonyságát és gazdagságát reprezentálja. A kép tehát nem egyszerűen Istenre mutat, hanem Istent közli. Továbbmenően ez a kép a 2Kor 3:18 szerint a többieket átalakítja és átformálja erre a mintára. Jézusban az Isten képe, azaz lénye tehát úgy van jelen, hogy magát az embert alakítja át és benne az Isten képét formálja ki. Ez újra azt akarja mondani, hogy Isten lénye nemcsak látható Jézusban, ahogyan egy képre az ember rápillant, hanem ez a kép általa az emberben is megvalósul és maga az ember válhat Isten lényének a hordozójává a Lélek által, úgy, hogy Isten örök életében részesül. Ez tehát a képnek a dicsőséges és gazdag értelme, mely Jézusban a 15. v. szerint jelen van.

A kép az előzőeket látva nyomban átvezet a teremtés gondolatához. Az Ószövetség a bölcsességről azt írja, hogy Isten általa teremtette a világot. Vagyis a bölcsesség a teremtést mintegy elkezdi és közvetíti. A teremtés és a Teremtő között tehát különbség van és ezt a két világot Jézus kapcsolja össze. Jézus a Teremtő oldalán áll, mert része annak, akit reprezentál. A képben jelen van az, akit meg akar jeleníteni. Jézus különbözik a teremtéstől, mert kijelentője a Teremtőnek. Jézus nélkül ugyanis a teremtést, mint a Teremtő művét, megismerni nem lehet. Jézus Isten képe, az Isten képe szerinti új ember, vagyis a teremtés végső célja és értelme. Csak általa lesz világos, hogy mi a célja Isten egész teremtett művének.

A második gondolat (Jézus és az első teremtés): Jézust úgy mutatja be, mint aki a teremtés egész művének a középpontjában áll (16b). Minden „benne”, „általa” és rá nézve” teremtetett. E három kifejezés azt jelenti, hogy Jézusban történik a teremtés, de nemcsak úgy, mint aki kezdete Isten teremtői művének (általa), hanem úgy, mint aki az egésznek az értelmét megadja. Van értelme ennek a hatalmas műnek, mert ott van benne Jézus. Ez a mű úgy foglal helyet benne, mint aki egy végtelenül nagy körnek a középpontjában áll. Van középpontja tehát a teremtésnek, mert minden vonal meghúzható oda, és minden, ami benne van a teremtésben, az ő személyével való kapcsolatban kapja meg sajátos helyét és jelentőségét. Ez azonban elválaszthatatlan egy másik mondattól: „rá nézve” történt a teremtés, azaz a teljesség csak benne érkezik el és valósul meg. Amikor például az emberről azt olvassuk, hogy Isten a maga képére teremtette, akkor ez azt jelenti, hogy Jézusban, az Isten képében találja meg az ember teremtésének az értelmét és az elkezdett teremtés csak benne érkezik el a célhoz, az istenképűség megvalósulásához. Vagyis Isten képére: Krisztusra történt a teremtés finális értelemben. Önmagában nincs kész sem a világ, sem az ember, Jézusban jut el céljához. A teremtés csak az új teremtés felől kap világosságot: önmagában hervadásba hull, Jézusban dicsőséghez, jut (Róm 8:18–22).

A 17. vers még egyszer megerősíti ezt a gondolatot: „Ő előbb volt mindennél és minden őbenne áll fenn”. Ez azt jelenti, hogy Jézus volt mindennek a kezdete és azóta is minden őbenne kapja meg a tartást, az összetartást. Ő fogja össze az egészet, mint abroncs a hordót, hogy részeire ne hulljon. Hatalmas erővel tartja fenn a mindenséget és a benne működő romboló erőket, melyek az életet, az embert és a világot a széthullás irányába sodornák, nem engedi érvényesülni. Igéje és műve jelenti a világ megmaradását, és ez más szóval a szeretet és irgalmasság győzelmét jelenti minden gonosszal szemben. Ezt erősíti meg a 18. vers első fele, ahol ezt olvassuk: „Ő a feje a testnek”. Jézusról itt úgy van szó, mint a fejről, és ez nemcsak az egyházra vonatkozik, hanem a „világtestre”, melynek ő az Ura, azaz Feje. A Fej fogja össze a mindenséget egy egésszé, a nagy egész organikus közösségét, célra igyekező művét így Ő, a „világtest” feje reprezentálja. (Vannak azonban magyarázók, akik a 18a verset már a harmadik gondolathoz veszik és itt az egyházról beszélnek.)
A harmadik gondolat (Jézus és az új teremtés): Jézus nagyságát abban ragadja meg, hogy ő az Elsőszülött a halottak közül. Jel 1:5 beszél így Jézusról, mint akiben egy új közösségnek egy új tagja jelent meg a színen. A világon egy új teremtés kezdődött és ez vele, a Feltámadottal indult el útjára. Isten királysága a halál hátalmának a legyőzését jelenti, halál alatt értve az ember megalázását, meggyalázását, testi-lelki összetörését, életének, dicsőségének az elvételét. Ezt győzte le Jézus és az ember nem sejtett méltóságát és dicsőségét, valamint a teremtés megújulását, feltámadásában felragyogtatta. Jézus Isten teremtésének az elsőszülötte, mert feltámadásában a második teremtés elsőszülötteként mutatkozik be: Ő békíti meg a mindenséget Istennel és ezáltal a második teremtés egész műve feltámadásában jelenik meg (18b).
A negyedik gondolat (Jézus és a Teljesség): azzal veszi kezdetét, hogy a Teljességről megszemélyesítve szól, mely úgy találta jónak, hogy benne lakozzék (19. v.). Előzőleg a kör középpontjáról beszéltünk, mely a teremtés összefüggésében Jézus. Most nem mint központról van szó, hanem olyan teljességről, mely a megváltás folytán az embert és az egész teremtést átjárja és dicsőségbe emeli. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk (Jn 10:10). Vagyis magának a létezésnek hozta el a teljességét, mely benne lakozik. A töredékes léttel szemben, a tökéletes és teljes lét az, mellyel ő ajándékozta meg a világot. A Jn 1:16 utal erre felségesen.

A kegyelemben eljött teljesség azonban csak akkor valósul meg, ha Jézus megbékítő, összekötő műve, mely a kereszten végbement, érvényre jut. Ezért szólal meg a következő versben ez a gondolat: „És hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (20. v.). Ő kötötte össze békéjével mindazt, ami a bűn miatt széthullott, a világot és az embert, hogy Teremtőjével és önmagával belső identitáshoz jusson. A földet az éghez emelte, az eget megnyitotta (Jn 1:51), és a kettő találkozásával, mely feltámadásával, megdicsőülésével és a Lélek közlésével jött létre, olyan egységet teremtett, ami a teremtés végleges megmaradását, lelki-szellemi szintre való eljutását jelentette. Ugyanakkor azonban ez a megállapítás a kolosséi gyülekezetet segíti abban, hogy ne keresse más szellemi hatalmasságoknál a teljességet, mintha ezek Krisztus művét kiegészíthetnék, hiszen a teljesség egyedül Krisztusban van, melyhez senki nem tehet hozzá semmit.

Kol 1, 21 • A himnusz üzenete az olvasókhoz.

Ez a szakasz átvezet oda, amelyben Pál elmondhatja vallomását arról, hogy mit tett ő a gyülekezetért. Közben azonban e három versben a megszólaltatott gyönyörű himnusz gondolatait alkalmazza a gyülekezetre és megmutatja, hogy mindaz, amit Krisztus világot átfogó és megbékítő munkájáról mondott, az számukra nem elmélet, hanem élet és tapasztalat. A legmélyebb teológiai gondolatok is terméketlenek maradnak, ha nem válnak megtapasztalhatóvá a hitben és nem éltetik a gyülekezetet. De Pál éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja: Ti is átéltétek Krisztus megbékéltető művét. A hatalmas Krisztus-himnusz minden üzenete számotokra megnyílt és életté vált. Az Istentől elidegenedett életből, vagyis a gonosztettek hatalma alá bezárt rabságból Krisztus megbékéltette a gyülekezet tagjait és őket hatalmasan átformálta. A földi és testi életbe bezárt emberek egyszerre a mennyei világ kiválasztottai és részesei lettek. Ezt a változást az a Krisztus szerezte meg, akiről a himnusz szólt. Az általánosan elmondott dicsőséges gondolatokat Pál a gyülekezet életében megvalósulni látja, ezért a gyülekezet számára ezek a dicsőséges gondolatok érthetők és megélhetők. Krisztus alkalmassá tette őket Isten országára. Ezért dicsőséges test a Krisztus teste, mert Krisztus a maga művét ezen a földön ebben a testben ábrázolja ki. Az egyház transzcendens valóság, nem ebből a világból való, ezért boldog az, aki elmondhatja: Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok (Heid. Káté 54).

A 21. és 22. versben elmondott gondolat folytatódik a 23. vers intelmével: „Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen…”. Pál félti a gyülekezetet, mert az evangélium reménysége nem más, mint annak bizonyossága, hogy egyetlen az az üzenet és az az élet, melyet Krisztus ad és ez nemcsak a gyülekezetnek, de az egész teremtésnek, benne minden embernek egyetlen lehetősége, hogy a hiábavalóságból az elmúlhatatlan életre jusson. Ezt a hitvallást mondja Péter a nagytanács előtt, amikor így szól: „mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nekünk üdvözülnünk” (ApCsel 4:12). Ebben akarja Pál a gyülekezetet megerősíteni.

Kol 1, 1 • Címzés, üdvözlés.

A levelet, ahogyan erre 4:16 mutat, a gyülekezeti istentiszteleten felolvasták, ezért az 1–2. vers nem egyszerűen címzés, hanem Isten jelenlétének az ígérete. Ez a bevezetés a zsidó és hellén levélformuláktól különbözik és helyét inkább az ószövetségi áldást mondó igék közelében lehet megtalálni. A kegyelem és békesség összefoglalja a Krisztusban eljött üdvösséget. A megszokott békekívánság hagyományos köszöntéséből valódi áldáskívánás lesz.

Pál, amikor bemutatkozik egy olyan gyülekezetnek, melyet személyesen nem ismer, azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus apostola, vagyis közvetlenül Krisztustól kapta a felhatalmazást, küldetést (Gal 1:15–16; 1Kor 15:8–10). Elhívása pedig még messzebb vezethető vissza, vagyis magának Istennek a kiválasztására és akaratára. Pál életének és szolgálatának tehát sziklaszilárd alapja van (1Kor 3:11), így ez teszi levelét hitelessé és elfogadásra méltóvá. Ez a bizonyosság az Isten Lelke által megszentelt tudata annak, amit Pálban Jézus, az Úr végzett.
Pál azonban sohasem egyedül végzi a munkát, hanem munkatársa van. Ez a munkatárs mind az ő és mind a gyülekezet számára nagy ajándék, ezért őt nem a levél végén, vagy közben, hanem már az elején bemutatja. Ugyanakkor Pálnak a személyéről is sokat elárul Timótheussal meglévő közössége, hiszen Pál, az apostol, maga is testvér a testvérek között. Timótheus tehát Pál és a gyülekezet között nemcsak a kapcsolatot tartja az apostol küldötteként, hanem kifejezi a hitben való közösség nélkülözhetetlenségét Pál számára is. Pál, Timótheus és a gyülekezet így képeznek egy oszthatatlan lelki egységet.

A gyülekezetről két megállapítást tesz: lelki otthonuk Krisztusban van, lakóhelyük Kolosséban. Mind a kettő igen jelentős. Az első a kegyelem hatalmas művére utal: Isten az emberi életet Krisztusba helyezi, vagyis természeti életét lelkivé formálja. A közel 180-szor előforduló kifejezés: Krisztusban, az Újszövetség legjellegzetesebb fogalma az ember megváltására, a gyülekezetben lévő új életre nézve. „Aki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17); vagyis ebben a világban már most megjelenik az eljövendő világ valósága. Ennek lényege az, hogy Krisztusban eltűnik a hiábavalóság és a rothadandóság ereje (Róm 8:19–20) és e világnak új arca mindenki számára láthatóvá válik. Ezt az új életet itt ez a két szó minősíti: szentség és hit, mely arra mutat, hogy Isten a világból elhívta őket és új kapcsolatot teremtett velük Krisztusban a hit által. Ez a két szó azt mutatja, hogy a Krisztusban való élet az égi közösségen túl egy új földi közösséget is jelent. Mind az elhívás (szentség), mind a Krisztussal való kapcsolat (hit) a gyülekezetben mint közösségben érhető meg reálisan. A Krisztusban való lét egyúttal a gyülekezetben való létet is jelenti, ezért a „Krisztusban” kifejezés mellé odakerül ez a szó: Kolosséban. Krisztusban úgy élnek, hogy a kolosséi gyülekezetben mint testvérek kapcsolódnak össze. Így válik elszakíthatatlanná ez a két szó: megszenteltek (Krisztusban) és hívő testvérek (Kolosséban).

Pál úgy beszél velük, mint akik Krisztusban vannak, és a lelki életnek ezt a közösségét akarja számukra még gazdagabban kibontani, de úgy beszél velük, mint akik Kolosséban vannak, ezért az ottani gyülekezet kérdéseit hozza elő, hogy megoldást mutasson ezekben számukra. Pál egyszerre mutatja nekik a lelki élet isteni távlatait (Krisztusban) és a gyülekezeti élet közösségi kérdéseit (Kolosséban). Ez a bevezetés tehát arra figyelmeztet, hogy a hitéletnek ez a két aspektusa kezdettől fogva a levél írójának a szeme előtt van.
Amit nekik kíván, azt minden páli levél tartalmazza, ezért elég röviden arra utalni, hogy a kegyelem és a békesség azt az isteni jelenlétet ragadja meg, amelyet kapnak és arra utál, ahogyan ez a földi életben egymás között és a világban realizálódik. Azt kívánja tehát Pál, hogy az isteni közelség Krisztusban átélhető és megtapasztalható maradjon az emberi élet valamennyi relációjában.

Kol 1, 3 • Hálaadás a gyülekezet hitéért.

Pál első mondata a hálaadás. A címzett: Jézus Krisztus Atyja. Isten Jézus Krisztusban jelenné lett, és fordítva: Jézus Krisztusban Isten maga találkozik velünk. Istennek ez a hatalmas tette hozta létre a gyülekezetet, és a gyülekezetben ezt kell megköszönni. A gyülekezet maga tehát egy égi műnek, a kijelentésnek a testet öltése, megfoghatóvá válása, ezért amikor a gyülekezetet látjuk, Istennek adunk érte hálát.

Pál, amikor a gyülekezetért hálát ad, nem általában teszi ezt, hanem azt köszöni meg, hogy ez a gyülekezet éppen Kolosséban jött létre. Minden gyülekezet ugyanis egyetlen és egyszeri, benne valami sajátosat látunk a kegyelemből. Ezért ad hálát Pál a kolossébeli gyülekezetért, mert benne valami egyetlent, a kegyelemnek hálára indító nagyszerűségét pillantja meg.
Pál imádkozik a gyülekezetért és imája a hálára épül, azaz megköszöni azt, amit ez a gyülekezet Krisztusban kapott. Pál úgy beszélhet a gyülekezettel és úgy adhat nekik tanácsot, hogy őket Isten előtt látja és Isten elé viszi. A gyülekezethez írott levelet ez minősíti, ez teszi hiteles levéllé Isten mértéke szerint.

Mi jellemzi a gyülekezetet, vagyis mi a jellemző a kolosséi gyülekezet lelki arcára nézve? Három lelki ajándékot kapott a gyülekezet a Lélektől és ez a hitben, a szeretetben és a reménységben ragadható meg, ez utóbbi a másik kettő megalapozását jelenti. A hit a Jézus Krisztushoz való kapcsolódást fejezi ki, a vele való közösséget jelenti, hiszen a hit benne és vele jött el (Gal 3:23–25). Ez a hit a lehetőség arra, hogy a Krisztus élete életünkbe áradjon, és amint a szőlőtő és szőlővessző között egymásba fonódás és egymásba hatolás, sőt egymásban létezés van, éppen úgy a hit Krisztus megváltó munkájának életünkre való alkalmazását, jótéteményének reánk áradását jelenti. A hit azt jelenti, hogy belőle élünk és benne vagyunk: Krisztus úgy hatol a létünkbe, hogy ne legyünk földiek többé, hanem mennyeiek, mi pedig úgy vagyunk az ő isteni létébe beiktatva, hogy ne legyünk csupán a jelen, hanem a jövő gyermekei is. Éppen azért ez a hit a reménységre épül, ott éri el a teljességét.

A másik ajándék a szeretet. Ha a hit Jézus Krisztushoz kapcsol, a szeretet Isten lényének életünkbe való beáradását jelenti (Róm 5:5). De ez a szeretet éppen azért, mivel árad és terjed, nemcsak Istennel, de egymással is összeköt. A szeretet itt azt fejezi ki, hogy a Krisztusban való hit másik oldala a gyülekezet közösségében élő hívőket összekötő hatalmas erő: részesedés egymás életében. A hit a Krisztusban, a szeretet pedig az egymás életében való részvétel isteni lehetősége. Ahogyan nyitva van életünk Krisztus felé, éppen úgy nyitva van egymás felé is, hogy egymással közösségünk legyen. A Lélek műve mind a két ajándék.

Távlata van mind a hitnek, mind a szeretetnek, ez pedig a reménység. Ebbe épül bele, ez hordozza mint gyökérzet mind a kettőt, hiszen a mennyben teljesedik be, ami a hitben és szeretetben itt már most valóság. A reménység nélkül gyökértelen lenne a hit, de a szeretet is. Viszont a reménység nem csak erő, amelyből élünk, hanem a remény maga a Lélek hatalmas ajándéka. Ha a hit Krisztushoz, a szeretet Istenhez, a reménység a Lélekhez kapcsolódik, akkor úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a hit Krisztushoz, a szeretet egymáshoz, a reménység az eljövendő világhoz kapcsol. Hármas kötelékben, boldog rabságban él a gyülekezet: Krisztusban – egymásban – az ígéretekben. A fa gyökere a reménység, innen kapja hordozó erejét. A fában lévő celet ez maga a hit, vagyis a Krisztus titka, élete a hívőkben. A gyümölcs pedig az, amely másokat felüdít, megelégít és ez a szeretet.

A gyülekezet az igazság beszédéből született. Az új életnek forrása van, ami egyúttal az Ige hatalmát és erejét is kifejezi: képes szülni, teremteni. A gyülekezet tehát Istennek újonnan megjelent Igéjéből születik. De az Ige nemcsak a születést munkálja, hanem a növekedést és a gyümölcstermést is. A gyülekezet életének tehát van kiterjedése, növekedése és ez a belső és külső világot egyaránt magában foglalja. A gyülekezet az Igéért van, melyből született, és ennek az Igének az ügyét bízta rá Krisztus. A belső élet, melyről az apostol az előbbi, a hit–szeretet–reménység hármasságában beszélt, egy új gondolatban folytatódik tovább. Az evangélium az egész világ megváltásának és megújulásának ügye és a gyülekezetnek ebben a nyitottságában kell élnie. Az apostolt ez foglalkoztatja: Istennek terve, evangéliuma, ereje, mely a világot átfogja. Szeretné a gyülekezetet ebben munkatársnak megnyerni. Szektává lesz az a gyülekezet, mely csak a belső élet növekedését ismeri, mely erről a kitekintésről, kiterjedésről lemond. A belső élet az egyik sík, a másik sík ellenben az Igének, az egész világ megváltásának erejéért, lehetőségéért való felelősség. Ezek együtt egymástól elszakíthatatlanul vannak jelen a gyülekezetben.

A gyülekezet ezt így tanulta (7. v.), fontos, hogy a kezdetnél már a teljes evangélium szóljon és ne csak annak egy része. A kegyelem igaz ismerete a világot Isten szeretetében látja. Nem világidegen evangéliumot hozott nekik Epafrász, hanem az egész világra szóló evangéliumi nyitottság szellemét. Pál ebbe kapcsolódik bele és ezt folytatja tovább, mert szeretné, ha a gyülekezet munkába lendülne és történelmet formáló, ható tényezővé lenne a maga körében.
De ahhoz, hogy erről az ügyről beszélni lehessen, szükséges a szeretet, mely az apostol és a gyülekezet világa között a híd. Ezt a hidat a Lélek megteremtette és ezen lehet járni (8. v.).

Gal 6, 11 • A Krisztusban való élet a mi osztályrészünk.

Az apostol, szokása szerint, ezt a levelét is diktálta, de a befejező részt sajátkezűleg írta. Ezzel is kifejezte óhaját, hogyha már személyesen nem is mehetett Galáciába, legalább tulajdon betűivel éreztesse közelségét. Keze vonásaival külön nyomatékot is adott a végső összefoglalásnak, melyben először is minden időkre érvényesen leplezi le a hamis prófétákat. Ezek a bennünk is ott lappangó hamis próféták Krisztust a kereszt nélkül hirdetik, mintha nem is lett volna Golgota. A botránkozás és bolondság óvatos és tapintatos elkerülésével prédikálnak. A pillanatnyi tetszésre, a külsőséges eredményre, a csalóka látszatra dolgoznak s nem a belsőnek gyökeres átformálására: a lélek alakítására. A testi és nem a lelki szépet keresik. Mozgató rugójuk: tetszeni akarás a mának, ugyanakkor a kellemetlenségek minden áron való elkerülése. A galáciai hamis próféták is a körülmetélkedés megkövetelésével, a jeruzsálemi apostolok előtt igyekeztek érdemeket szerezni s egyben a Krisztuskövetőket gyűlölő zsidók üldözése alól mentesülni. Lelki elmélyedés helyett, olcsó törvényeskedéssel s a törvényeskedés kötelezővé tételével kíséreltek meg gyors és látványos eredményt kierőszakolni, de voltaképp ez az eredmény sem volt szívügyük, csak afféle mesterkedés és dicsekvésre való hivalgó cselékedet.

A hamis atyafiak komolytalan mesterkedésével áll szemben az apostol eltökélt komolysága: a Krisztushit fenntartás nélkül való vállalása. Pálnak egyetlen dicsekvése van, a megfeszített Krisztus; akiben e világ hívságaira nézve ő maga is megfeszíttetett. De éppen így élheti azt a lelki békességet és boldogító irgalmat, amelyet galáciai atyafiaival is megosztani kíván. A missziói munkában eddig elszenvedett sebeire emlékezteti az atyafiakat, mely sebeket, mint az Úr Jézus bélyegeit, tulajdona jegyeit (stigmata) hordozza magán (vö. 4:14).
Az apostol, aki Krisztussal együtt megfeszíttetett, ennek a világnak, már Isten kibontakozó új világában él. A körülmetélkedés ellen harcol, de tudja, nemcsak a körülmetélkedés, hanem a körülmetéletlenség sem használ semmit, egyesegyedül az élő Krisztusban van a menekvés. Küzd a zsidózás ellen, a keresztyén szabadság gettóba szorítása ellen, de úgy köszönti a híveket, mint Isten igazi Izraelét. Azzal a reménységgel kéri az Úr Krisztus megbékéltető s irgalmasságot árasztó kegyelmét rájuk, hogy ha egyszer már a Krisztusban való élet nagy jótéteményében részesültek, ezután már neki sem lesznek bántására. A Krisztus bélyegeit hordozó apostol ezt bízvást el is várhatta.

Íme, a levél gazdag és sokféle mondanivalója végeredményben csakugyan egyetlen kérdés körül forog. Nem az a kérdés: evangélium vagy a törvény, hit vagy a cselekedetek, Pál vagy a tévtanítók, hanem Krisztus vagy nem-Krisztus; Luther szemléletes fogalmazása szerint: Krisztus vagy Beliál? – Erre a kérdésre felel a levél határozott és erőteljes bizonyságtétele.

Gal 6, 1 • Egymást atyafiságos módon intsétek.

Pál apostol a vagy-vagyokkal nem riogatni, hanem bátorítani akar. Bátorítani a Krisztus Lelke szerint való életre, mert mi több ajándékot kaptunk, mint amennyivel élni merünk. Tanúsítsunk tehát felelősséget a többletért, vigyázás és egymás atyafiságos intése által. Nemcsak a kegyelem közös, hanem a veszélyeztetettségünk is. Ezért mellőzhetetlen az egyházban egymás atyafiságos intése. Éppen a kísértés és a bűn mutatkozásakor dől el, van-é közösség. Ha ilyenkor ahelyett, hogy a megkísértett atyafi mellé állanánk a szelídség eligazító lelkével, farizeus módra fölibe kerekedünk, csak ítélkezni tudunk felette és aztán sorsára hagyjuk, akkor elszalasztottuk a közösségformálás nagy alkalmát, a talán soha vissza nem hozható alkalmat.

Feltűnhet, hogy a törvényeskedés ellen küzdő apostol, most egyszerre törvényt emleget, mégpedig Krisztus törvényét. Ámde „Krisztus törvénye” valami egészen más: nem külső előírás; aminek érvényesítésével az embereket jókra és gonoszakra próbáljuk osztani. „Krisztus törvénye” a hálából fakadó szívbeli készség az elesettek és bűnösök felkarolására. Ez a készség a farizeizmustól merőben idegen: a közösségvállaló, megújult élet jele és megnyilvánulása.
A közteherviselés ezen a helyen a lelki terhek atyafiságos megosztását jelenti, esetleg olyanokét, amit az atyafi még nem is érez tehernek, sőt amiben egyelőre észrevehetően kedvét leli. A rossz eleinte csábos formában jelentkezik. De már mint terhet sem szoktuk észrevenni. Vitáinkban pl. gyakran feledjük, milyen terheket kell hordoznia a másik félnek. Többnyire innen ered a fölényünk. Pedig Krisztus, mint a bűnösök barátja állott mellénk és ma is szükségünk van az Ő mellénkállására. Az önvizsgálatot Reá nézve végezzük mindenkor s ne a nálunknál is esendőbbnek látszó embertársakhoz mérjük magunkat. Pedig mi szeretjük az olcsóbb megoldásokat választani. Ha Krisztushoz mérjük magunkat, akkor az önvizsgálat nem lesz csalóka ónmegnyugtatás és ámító dicsekvés forrása, hanem serkentő biztatás a Lélek szerint való járásra.

Az apostol a tekintélyt és jóhírnevet. nem akarja megvetni, csak arra mutat rá, ennek a forrását ne másokban keressük, vagyis tekintélyünket, jó hírnevünket ne a felebarátainktól akarjuk kicsikarni. Mi mindezt ráadásul kapjuk az alázatos krisztusi életfolytatás gyümölcseként. Ez az igeszakasz evangéliumi intelmeivel az életközösség kialakítása titkát, a gyülekezetépítés útját-módját tárja fel.
Fennakadást okozhat a teherhordozás kétféle értelme, a 2. és 5. vers látszólagos ellentéte: Az első esetben. olyan teherről van szó (baros), amelynek hordozásához testvéri segítség kell, a második esetben pedig arról, hogy amivel magunk is boldogulhatunk (phortion), ne terheljünk másokat.

Gal 6, 6 • Az áldozathozatal áldása.

Bizonyos tekintetben közeledünk az őskeresztyén állapothoz. Isten szolgáinak akkor nem volt dfjlevelük s nem a vallás hivatalnokaiként működtek. Pál apostol az Isten szolgáiról való gondoskodást köti az olvasók lelkére. Erre a zavaros galáciai viszonyok közt különös oka lehetett. Vetésnek nevezi az önkéntes áldozathozatalt s mint mindén vetésnek, ennek is megvan az ideje, elmulaszthatatlan alkalma. Mi lesz; ha akár külső nehézségek, akár csalódások vagy egyenetlenségek mégiscsak az alkalmak elszalasztására vezetnek? Ne lankadjatok azért a jó cselekvésében; az aratásra nézzetek. Minden fukarság a testnek, tehát a pusztulásnak és halálnak való vetés, a hálátlanság jele. Istent pedig nem lehet büntetlenül megcsúfolni. A jókedvű adakozás viszont az élő hit próbája, a Léleknek való vetés. Az, amiért áldozni tudunk, személyes ügyünkké válik; áldozathozatalkor az anyagi eszközök is lelki kapcsolatot építenek, az anyagi, mintegy lelkivé minősül át. Az Újszövetség világában kiszélesedik ez a gondolat: Minden embertársban, hívőben és hitetlenben lássuk meg a felebarátot s válogatás nélkül gyakoroljuk velük szemben a felebaráti szeretetet. De azokkal, akik velünk együtt. Isten nagy családjába tartoznak, „a mi hitünk cselédeivel” még bensőségesebb, még szorosabb a kapcsolatunk. A lelki közösség, a természeti közösségnél magasabb igényeket rejt, de áldásokban is gazdagabb.

Gal 5, 16 • A lélek szerint járjatok!

A keresztyén szabadság nem valami elméleti dolog, hanem harc, a lelki ember harca a testi ember ellen. Ez a harc nem ujjongó, ünneplő sokaság szemeláttára megy végbe, a történelem múzsája sem jegyzi fel: A keresztyén élet belső ügye. Erről a harcról a keresztyénségen kívül is tudnak valamit. Már a görög bölcs szerint is minden érzéki örömbe üröm vegyül s keserű szájíz marad utána. A bölcs kerüli, vagy meg is veti a gyönyört; mint a szellemi emberhez méltatlan, nyers ösztöniséget. A farizeus pedig mintegy önigazolásul erőlködik a törvény megtartásáért. Édestestvére, a nyárspolgár a törvénytől, vagy a falu szájától fél s magára erőszakol egy tessék-lássék erkölcsiséget. A keresztyén ember különbözik valamennyitől. Tudja, hogy amikor Pál a „test”-ről beszél, lelkes testet, tehát nemcsak a testi kívánságokat, hanem a szellemiségünket is érti rajta. A test fogalma alá az egész embert vonja. A „lélek” viszont Pál szerint Istennek Lelke, aki Krisztusba kapcsolja életünket, hogy az ő testet, világot, halált legyőző életének részesei legyünk. A keresztyén élet nem a mi erőlködésünk, hanem Isten Lelkének munkája bennünk. Csak hagyjuk őt munkálni mibennünk. Ebben az esetben Isten törvénye már nem idegen jelenség számunkra, nem ellenség, hanem a hitben megértett atyai szó, mely által a mennyei Atya mintegy kézenfogva vezet minket.

Pál apostol két életlehetőségről beszél; valami semleges harmadik megoldást nem is választhatunk. Hogy a kettő közül melyiket választjuk, annak megvan a próbája. Fel is sorolja Pál apostol ilyen vagy amolyan választásunk nyilvánvaló jeleit. Figyeljük meg, a test cselekedeteiről nem azt mondja, hogy ezek az önfejű, gonosz tettek megrontják az idegzetet, aláássák az egészséget, tönkreteszik az embertársakhoz való viszonyt, hanem a reménységet, az élet értelmét veszik el tőlünk. A test szerint való élet, reménytelen élet. Ezzel szembeállítja Pál apostol a Lélek szerint való járás képét. Nem abban különbözik a két kép, hogy amott bűnökről, emitt meg erényekről van szó, hanem hogy a test cselekedeteit magunk szerezzük meg, a Lélek dolgait viszont, mint „gyümölcsöt” kapjuk. Aztán meg a testnek sok cselekedete van (az apostol itt többes számot használ) s ezek nem okvetlenül járnak együtt. Ha valaki pl. parázna, annak nem kell okvetlenül gyilkolnia is. A Léleknek viszont egységesen egy a gyümölcse. Ha pl. a Lélekben örvendezem, az örömöm egyben békesség és szeretet is és így tovább, mert a Lélek gyümölcsei együtt járnak. Ha nem járnak együtt, nem is a Lélek gyümölcséről van szó. Az apostol tehát kétoldalú elhatárolással él: nemcsak a nomizmussal, magyarán mondva a törvényeskedéssel fordul szembe, hanem a törvényt megvető antinomizmussal is. – A görög kiagyalt eszményekhez, a zsidó pedig a törvény betűjéhez szabta esetről-esetre cselekedeteit.

Az erkölcsi élet így mozaikszerű, sőt esetleges és rész szerint való. A keresztyén élet ezzel szemben minden mozzanatában az élet egészére, a teljességre törekszik. Ezt a teljességet Pál apostol így magyarázza: Midőn Krisztus emberi testben jött el, keresztrefeszítettük mi; midőn pedig a Lélek által jön hozzánk, ő feszíti keresztre testünk indulatait és kívánságait. Más szóval: Krisztus Lelkének befogadása; a bűnnel való életközösség feladása. A Lélekkel való közösséget ugyanis, leghamarabb a hiú dicsvágy, ingerkedés, irigység ronthatja meg. Sokszor egészen észrevétlen módon.

Gal 5, 1 • A szabadságban éljetek.

A levél további érvelése a szabadság gondolatán épül. Nem mintha a szabadság önmagában véve okvetlenül szép és jó dolog volna. Lehet az pusztán a test szabadsága is. Itt azok szabadságáról van szó, akikben Krisztus Lelke lakozik. Az apostol személyes bizonyságtétele, akárcsak a helyesen értett ószövetségi üdvüzenet, egy célt szolgál: növekedést, erősbödést a Lélek adta szabadságban. Ezzel a levél tanításainak összegezése kezdődik el. A galaták a körülmetélkedésben keresték életük javát. Ez volt esetükben az, amit ma helyezkedésnek nevezünk (vö. euprosópein: 6:12). Pál apostol világos beszéddel, pásztori felelősséggel inti őket: Addig, amíg emberi cselekedetekre irányul a bizalom, Krisztus semmit sem használ, sőt a hamis bizakodással eljátsszák Krisztus kegyelmét.

Mert vagy teljes szívvel a törvénybe, vagy teljes szívvel Krisztusba fogódzunk. Félmegoldás nincs; vagy megint a szolgaság igája, vagy pedig a szabadság az osztályrészünk. – Dehát miért feddőzik Pál, hiszen saját munkatársát, a zsidó anyától származó félpogány Timótheust körülmetélte (ApCsel 16:3)! Ez azonban csakis azért történt, hogy a missziói munkában körülmetéletlensége okot ne adjon a zsidók botránkozására, s az igazi botránkozásról, a keresztről el ne terelje a figyelmet. De magának a körülmetélkedésnek Pál ekkor sem tulajdonított semmi önálló jelentőséget. Ha tulajdonított volna, akkor zsidó részről aligha kellett volna annyi üldöztetést elszenvednie s nem feddené most a körülmetélkedés miatt féltő szeretettel a galatákat. Az apostol részéről tehát a körülmetélkedés sohasem jelentett hitbeli engedményt. Az már. szerinte a sátán kovásza s egy kis kovász megkeleszti az egész tésztát.

Egy kis módosítás, egy kevés külsőség más irányt, más értelmet adhat a hitnek. Mert ha valami jó szándékú emberi törekvéssel akarjuk megtoldani a Krisztushitet, az emberi törekvés hamarosan fontosabbá válik, mint Krisztus. Ez a felismerés azonban nem jeleneti, hogy most már meddő módon, örökös ellenzékieskedéssel fogadjunk minden emberi törekvést s folyton csak a mindenkori korszellem ellen hadakozzunk. Pál apostol nem a körülmetélkedés ellen, hanem Krisztus mellett harcol s éppen mert ő maga is a Krisztusé, bízik abban, hogy lelki gyermekei, minden bujtogatás ellenére végül is a szolgaság igájából megszabadulnak.

Gal 5, 13 • A szabadság a szeretetben bontakozik ki.

A szabadságról Pál apostol nem külső, politikai értelemben, hanem belső, lelki értelemben beszél. De mint ahogy a politikai szabadságot a közhatalom alkotmányos rendje korlátok közt tartja és fegyelmezi, hasonlóképpen a lelki szabadság sem lehet ürügy a szabadosságra, indulatok és ösztönök fékevesztett tobzódására. Ha a lelki szabadság az önkénynek nyitna utat, igazuk lett volna a törvényeskedőknek. A keresztyén szabadság azonban éppen gonosz természetünk, önző hajlamunk megfékezésére való. A Krisztusban újjászületett ember felszabadul a szeretetre. A keresztyén szabadságot tehát nem magunk szerezzük meg, hanem felülről kapjuk. Ezt a szabadságot korlátok közt tartja és fegyelmezi a szeretet, mi több: áthatja, mozgatja és élteti is egyszerre. A keresztyén szabadság lelke a szeretet, mely természetünk és múltunk megkötözöttségeiből egyaránt felold s utat nyit az önkéntes szolgálatvállalásokkal a jövendő felé. A Krisztusban való szabadság segít a politikai szabadság bölcs használatára is.

Galáciában a törvényeskedés körül dúló harc szembeállította a zsidóságból és a pogányságból jött keresztyéneket, az előírások rabjait és a szabadságban élőket; a pártoskodás zilálta szét a gyülekezeteket. Pál apostol emlékezteti gyermekeit a szeretetre, mely által a szabadság közösségformáló és fenntartó erővé válik, szeretet nélkül viszont szabadossággá fajul s nem marad más belőle, mint az egymás marása-falása. Ezzel minket is emlékeztet a szabadsággal való élés keresztyén felelősségére.

Gal 4, 21 • A szolgaság és a szabadság fiai.

Még egyszer Ábrahám történetére hivatkozik Pál apostol: Ábra hám két fiának különböző üdvtörténeti helyzetére emlékeztet. Az allegorizálás eszközévei szemlélteti a két élettípust, mellyel egykori és mai olvasóit egyaránt válaszútra állítja. A szolgálónak és a szabad asszonynak, Hágárnak és Sárának egyaránt fia van. A kettő között azonban nagy a különbség: az egyik csak test szerint született, a másik meg ígéret szerint; az egyik csak természet által, a másik meg kegyelem által; az egyik csak megszokott módon, a másik meg csodálatosan. Atyjuk révén a fiúk féltestvérek, mégis két külön világ jelképei.

A jelképék magyarázatát Pál apostol a két asszonyon kezdi: Hágár a régi szövetségkötés; a törvény jelképe, neve a Sinai hegyre utal. Az pedig nem a beteljesedés helye, mint ahogy Izmael születése sem az Ábrahám vágyainak és reményeinek teljesedése. A Sinai hegy az örökségen, a Szentföldön kívül, az Arábiai sivatagban fekszik. Most már hasonlóvá vált a helyzete a földi Jeruzsálemnék is. A Krisztust halálra adó, elkorcsosult – város olyan, mint a Sinai hegy: azok, akik onnét jönnek, a szolgáságra szülnek, akárcsak Hágár, mert. a törvényeskedést hirdetik. Ezzel szemben Sára az új szövetségkötés, az evangélium jelképe, nem olyan mint a földi Jeruzsálem, hanem mint a dicsőséges mennyei Jeruzsálem, mely mindnyájunknak anyja. A szabadulásra szül minket, mint ahogy Sára is csodálatosan szülte az ígéretek szabad fiát, Izsákot.

Ez az igeszakasz biztatás a meddő életű embernek és a meddő életű egyháznak: Ujjongj; vigadozzál, a befogadott ige gyümölcstermővé teszi életedet! De arra is legyünk készen, a test szerint való bennünk és nálunk is ellenkezik a Lélek szerint valóval, a szolga mint Izmael esetében, gúnnyal, kicsinyléssel üldözi a szabadot s az. ígéretek valóságát akarja kétségbe vonni, a hivatástudatot aláásni. Ezért nekünk is szól az apostol intelme: Űzd ki a test szerint valókat, a szolgalelkeket körödből; űzd ki a testiséget és szolgalelkűséget először is saját magadból; élj az ígéretek szabad fiaként! Erre van hivatásod.

Gal 4, 8 • Óvás a visszaeséstől.

Az istenfiak szabadságát némelyek feladták és a zsidós törvényeskedést akarták meghonosítani, mint valami magasabbrendű vallást. Megfoghatatlan Pál számára, ami a galatákkal történt: hiszen az egyszer már elhagyott, régi pogánysághoz hasonló pogányságba tértek vissza. Mert egykori pogányságukban is vallásosak voltak: képzelt isteneiket szolgálták, természeti erőket, eszméket bálványoztak, áldoztak és fényes ünnepeket ültek, de az élő Istent nem ismerték. Most újra ünnepeik vannak: a páska, a lombsátor ünnepe s tartják a velük együttjáró sok vallásos előírást. Voltaképpen csak a nevek, a szokásformák mások, maga a dolog mégis. egyre megy. Pogányokból nem keresztyénekké, hanem zsidókká lettek; vélt haladásuk, visszaesés.

Pedig közben már nagy fordulat történt velük, a pogányság sötét ködén áttört Isten fényes napja s beragyogta életüket. Mert nem mi ismerjük meg Istent, hanem Ő gondol reánk, Ő vesz észre minket, Ő jön szeretetével közel hozzánk. Így ébreszt, eszméltet, emlékeztet minket és kelt szívünkben vágyat az Ő megismerésére. Istenismeretünk csak visszfénye, csak értelmünk síkján való tükröződése annak, ami velünk és rajtunk végbement, hogy megismert minket Isten. Hogyan térhetnénk vissza az erőtlen és gyarló elemekhez mi, akikkel már ily nagy dolog történt! Pál apostol aggodalma pedig esetünkben sem indokolatlan: ünnepeink sokszor csak testünk feldíszítéséből és hizlalásából állanak, a vasárnap meg a hétköznapi istentelenségünk kegyes; vallásos leple.

Nem vagyunk-é hajlamosak ebbe a szokványos vallásgyakorlatba húzódni vissza a társadalmi igazságosság döntésekre hívó, sürgető kérdései elől? Nem hanyatlást észlelne-é nálunk is az apostol, ha pl. tényleges theologus életünket hasonlítaná össze azzal a szent odaszánással, amivel annak idején theologiára jöttünk?

Gal 4, 12 • Legyetek állhatatosak!

Pálnak az apostolság nem cím, hanem sok hangzatos egyházi címtől eltérően, életkötelék. Ezért a galaták sorsa nem közömbös neki. Állhatatlanságuk láttán nem haraggal, nem is a megbántottság keserű hangján, sértődötten vagy érzelegve szál hozzájuk; hanem a velük egyszer már vállalt közösségre emlékezteti őket. Nem az apostoli tiszt fölényével vagy a született zsidó választottság tudatával ment közéjük, hanem mint atyafi az atyafiak közé. Együtt ült velük az asztaluknál, ott lakozott házukban, műhelyükben. Most sem azt nézi; mit érdemelnek, hanem hogy mi használ nekik. Még amikor feddöznie kell is, viszonyuk legkedvesebb emlékeire hivatkozik: Mikor első ízben járt közöttük, elesett állapotában is mekkora szeretettel fogadták!

A magyarázók találgatják, miféle betegség gyötörhette Pált Galáciában. Némelyek szerint epilepsziás vagy hisztériás rohama lehetett, amitől akkoriban még iszonyattal fordultak el, mint a démoni megszállottság jelétől. De valószínűleg nem ilyesmiről van szó, hanem egyszerűen az apostoli tiszttel együttjáró testi próbáltatásokról. Pál űzött-üldözött emberként menekült hozzájuk a déli városokból, testén ütlegelések foltjaival, sebeivel, forradásaival. Lehet, hogy külső alakja egyébként is jelentéktelen volt s fellépése kevéssé tekintélyes. Ennek ellenére kellett elfogadni tőle Krisztus szabadító erejének, királyi uralmának üdvüzenetét. Testi gyengéségében, nyomorúságában hirdette a diadalmas igét. Mégis elfogadták az üdvüzenetet, mely voltakép a legtöbb esetben fonákul aránylik a hírvivőhöz.

Az üdvüzenet pedig oly boldoggá tette a galatákat, hogy magát az ápolásra szoruló, elgyötört embert is úgy fogadták, mintha Isten angyala vagy maga Krisztus jött volna közéjük. Még legdrágább kincsüket, szemük világát is odaadták volna neki. Pál apostol most, az időközben történt események ellenére is, a közösségvállalás gyengéd és állhatatos példáját adja a galatáknak, meg mindnyájunknak, továbbá azt a tanítást, hogy aki angyali tiszteletet kíván, angyali munkát végezzen, és aki szeretné, hogy Krisztusként hallgassák, csakugyan az igét hirdesse.

Az igehirdető hivatkozhat személyes kapcsolatokra, a pásztori titoktartás határáig; de a személyes hivatkozásban se a hízelgés, se a hiúság ördöge ne vezesse, hanem csakis a szent ügy, az igazság szolgálata. Pál apostol is csak ezzel a magatartással szállhatott szembe, hiteles módon a hamisan buzgólkodókkal. Azokkal, akik önző szándékkal, érvényesülési céllal nemcsak az apostol, hanem Krisztus helyébe akartak lépni. A veszedelem láttán, a féltő szeretet egészen átmelegíti az apostol hangját. Már nem is atyafiaknak, hanem gyermekeinek, sőt némely kézirat szerint becézően: fiacskáinak nevezi a galatákat, s a szülő asszony fájdalmas reménységéhez hasonlítja azt a fáradozást, amit újjászületésükért egykor kifejtett. Most újra ilyen vajúdó fájdalommal igyekszik életre segíteni őket. Kálvin e helyt figyelmeztet: A sátán jól tudja, ha Krisztus hű szolgáit sikerül kirekeszteni a gyülekezetből, menten szabaddá válik a hely az ő számára. Olyan körülmények között, midőn hamis prédikátorok buzgólkodnak, a prédikátori tiszt igaz és hű betöltése ismét és ismét a vajúdás fájdalmával jár, míglen kiábrázolódik a gyülekezet lelki arculatán a Krisztus. Ez a szemléletes beszéd, még valamire int:

Mennyit vesződünk mi, hogy képünkre és hasonlatosságunkra formáljuk a gyülekezetet, holott az igazi törekvés, hogy a ránk bízott lelkekben Krisztus öltsön alakot, úgy, amint arról a Heidelbergi Káté 32. kérdése tömör egyszerűséggel tanít: Krisztus kiábrázolódása tehát a cél s nem az úgynevezett tiszta tan; vagy az egyházi érdek. Az, hogy minden hamis buzgólkodás ellenére Krisztus vegye át a hatalmat az emberszíveken. Arra is érdemes egy tekintetet vetni, midőn ilyen nagy dolgokról ír Pál apostol, korántsem gondol levele sikerére, pedig mindent belead a levélbe. A siker biztos tudata helyett aggodalommal mondja, szeretne köztük lenni, hogy élőszóval, a pillanat szükségletei szerint változtathatná mondanivalója hangnemét.

Gal 4, 1 • Krisztus a törvény szolgaságából kiszabadít.

Az előbbiekben Pál apostol az ígéretek elsőbbségét és a törvénynek az ígéretekkel kapcsolatos nevelő szolgálatát magyarázta. Most még egy gondolattal toldja meg a törvény és az ígéretek összehasonlítását, midőn a törvény alatti kiskorúságot és a hitben járók szabadságát fejti ki. De éppen csak összehasonlításról van szó, s okfejtéséből nagy tévedés volna azt a következtetést levonni, hogy az Ószövetség reánk nézve már érvényét vesztette.

Az Ószövetség mellőzése kiváltképpen elhamarkodott cselekedet volna napjainkban, midőn a theológiai kutatásban éppen az Ószövetség üdvtörténeti megértése nyomán derül friss fény az Újszövetségre. Az ószövetségi atya, Ábrahám példáján Pál apostol érzékelteti velünk, mennyire az ígéretek könyve az Ószövetség is, viszont az Újszövetség, ne feledjük, a szeretet kettős parancsában az egész ószövetségi törvényt összefoglalja s a törvény, ezzel együtt az Ószövetség reánk vonatkozó érvényét hangsúlyozza. – De Pál apostol sem akarja a törvényt eltörölni, hiszen máshol azt mondj a: A törvény szent, igaz és jó (Róm 7:12). Ő csak a törvényeskedés minden galáciai tévútja és minden mai tévútja helyett akar a törvény és az ígéretek viszonyának világos látására rávezetni. Emlegeti a „világ elemeit” (stoicheia tou kosmou), amelyeken a világegyetem elemeit, az égitesteket érti. Az égitestek járásán mérték a pogányok az időt, a napok, hetek, hónapok, évek sorát. Nem volt ez okvetlen bálványozás, mégis sokféle démonizmus és babonaság tapadt hozzá.

Dehát nemcsak a pogányok, hanem a zsidók is a világ elemeihez igazodnak, hiszen a pászka ünnep és az újév éppúgy a csillagok járásától függ. Pál ezért egy kalap alá fogja őket: törvényeskedők valamennyien, legyenek akár zsidók, akár zsidó-keresztyének, akár pogányok. Csak annyi a különbség, hogy a pogányok elsősorban a világ elemeiből csinálnak törvényt. De azok erőit, a sorshatalmakat s a sorshatalmak körül burjánzó eszméiket éppúgy bálványozzák, akár a zsidók az írott törvényt. Ha pedig valaki a törvényhez köti magát, bármiféle legyen is az a törvény, olyan mint a kiskorú örökös, aki gyámság alatt áll. A hasonlattal Pál apostol mindössze azt akarja mondani: a kiskorú korlátozott állapotban van, mert sem önmaga fölött, sem az örökség fölött nem rendelkezik. Nem kezdhet a vagyonnal semmit, azt még felmérni és értékelni sem tudja, mindenestül ki van szolgáltatva a gyámnak. Felemás a helyzete, mert van is vagyona, meg nincs is. Ebből az állapotból Isten az idő teljességében megszabadított mindnyájunkat. Halljuk meg az örömhírt mi is: Isten megígért szent Fia eljött s magára vette a törvény átkát, hogy Őbenne nagykorúságra jussunk s elnyerjük mi is a fiúságot.

– Pál apostol nem mondja, hogy a törvény gyámkodása szükségtelen vagy felesleges, sőt nyilvánvalóan megvan a helye. De mi a kiskorúságnál többre, nem kénytelen kelletlen törvénybetöltésre, hanem lelki nagykorúságra hivattunk. Ehhez a megállapításhoz hozzátesz még valamit: midőn Krisztus a törvény kényszerét széttörte, nem hagyott magunkra. A törvény helyett valami mérhetetlenül többet adott, kitöltötte szívünkbe Lelkét, hogy mostmár önként tegyük azt, amit korábban, csak a törvény kényszeréből cselekedtünk, ha ugyan egyáltalán megtettünk. Ezzel a belső készséggel kezdődik a mi szabadságunk. Csodákat művel a Lélek: megérezteti velünk az atyai szeretet közelségét s szorongásaink közepette szánkra adja a bizalmas szót: Abba, Atyám és szívünkben megújítja a fiúságot. Pál apostol eggyé válik ebben a boldog csodában a galatákkal és a mindenkori hívőkkel. Szabad-é ezt az ajándékot eljátszani valami hasztalan törvényeskedéssel?

Gal 3, 19 • A törvény haszna.

Ha eddig az volt a látszat, hogy a törvény Isten ígéreteivel ellenkezik, most kiviláglik, hogy ellentétről szó sem lehet. Sőt az ígéretek evangéliuma mellett, a törvény Isten legnagyobb ajándéka. Nem a törvény adja ugyan az életet vagy a megigazítást, de éppen az evangélium mellett fontos szolgálatot tölt be. Először is egy vitás értelmű különbségtétellel jellemzi az ígéretek közvetlenségével szemben a törvény közvetett voltát. A törvény ugyanis a hagyomány szerint angyalok által adatott a Mózes kezébe. A közbenjáró Mózes az Istené is, meg a népé is; a törvényadás aktusában tehát mintegy két szerződő fél közt közvetít. Milyen más viszont az ígéret: ott nincs közvetítő, abban egy akarat nyilvánul meg, az egy Isten szabad kegyelme. Ő közvetlenül szól Ábrahámhoz, mikor ígéretet tesz, s közvetlenül szól hozzánk is Krisztusban.

De nemcsak eredetbeli különbség van a kettő közt, hanem rendeltetésük is más: a törvény az ígéretekért van és nem megfordítva. Másodlagos szerepet tölt be az ígéretek mellett. A törvény is Isten adománya, mely a bűnök miatt adatott. Olyan, mint egy szúrós, szöges drótkerítés, amely körülveszi és egybezárja Isten népét. Külső veszedelmektől, elbitangolástól, kallódástól óvja. Ha kifelé csábit a világ, beleütközünk a kerítés kiálló, hegyes szögeibe, melyek megvéreznek és észre térítenek. Erről tudjuk meg, hogy ismét vétkeztünk. Ha a törvény vissza nem tart, észre sem vesszük a bűnt, megszokjuk s hamar megbocsátjuk magunknak: Minek előtte a te számodra, meg az én számomra eljön Krisztus, a törvény alá vagyunk rekesztve. Korlátoz és őriz minket a törvény, de ugyanakkor vágyakozást is ébreszt, valami más után.

Pál apostol az iskolamester hasonlatával igyekszik megértetni a törvény hasznos, de átmeneti jellegét. Nem azért bíznak valakit a pedagógus kezére, hogy mindvégig iskolás maradjon, hanem hogy felkészüljön az iskolában az életfeladatokra. A törvény iskoláját is azért járjuk, hogy ránevelődjünk a hitbeli nagykorúságra, a Krisztusban való életre. Nem követjük-é mi egyházi szolgálatunkban azt a hibát, hogy kiskorúságban próbáljuk tartani a híveket, csak azért, mert félünk a nagykorúságra jutottak megnövekedett lelki igényeitől? Természetesen ezt az ösztönös félelmet magunk előtt sem szoktuk bevallani.

Pál apostol a lelki nagykorúságot nevezi istenfiúságnak. Befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi osztálykülönbségeket. Krisztus erősebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti vagy osztályöntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk. A benne való egységnek természetesen nemcsak Galácia gyülekezeteiben kell érvényesülnie, hanem másfelé is, a hagyományok minden bénító nyűge ellenére. Ehhez azonban az apostol szavaival szólva, fel kell öltöznünk Krisztust. S mintegy a törvényeskedés lelki kiskorúságából felserdült s hitben nagykorúvá vált keresztyének lelki ruhája, toga virilis-e Erre az esetre vonatkozik a 29. vers nagy ígérete. íme, ilyen határok közt és ilyen céllal szolgálta Isten népét a törvény, az ószövetségi váradalmak idején, s szolgálja ma is, az újszövetségi váradalmak korában. Mert a törvénynek reánk nézve is megmaradt az evangéliummál szorosan összefüggő értelme.

Gal 3, 6 • A hit áldása és a törvényeskedés átka.

Az apostol távozása után Galáciába érkezett jeruzsálemi keresztyének, nyilván szélsőséges zsidózók, nemcsak Pál apostolt ócsárolták, hanem missziója gyümölcseit: a pogány-keresztyéneket is. Keresztyénségüket másodrendű keresztyénségnek tüntették fel, mert ők nem Ábrahám fiai. Akkor válnak velük, a jeruzsálemiekkel egyenrangúvá, ha a zsidó törvényeknek is mindenben alávetik magukat s ily módon Ábrahám fiaivá lesznek. A galaták nem akartak a hitben lemaradni, járni próbálták tehát a tanácsolt utat. A törvényeskedésben, mint sokan mások a történet folyamán, ők is valami többletet véltek, amivel szépen betetőzhetik a hitet. Pálnak azért kellett saját apostolságáról beszélnie, hogy aztán apostoli tekintélyének teljes latbavetésével védhesse ki azt a tévelygést, ami a galatákat megzavarta. Ki védhette volna ki jobban a törvényeskedést, mint a farizeusi iskolát járt apostol, kinek életeleme volt a törvény?

Saját magán tapasztalhatta a törvény átkát. A törvény tilalmaival csak felkelti a szunnyadó bűnt s az engedetlen cselekedetek halmozásával csődbe viszi a bűnben folyó életet. Jaj, ha életünk csődjéből Krisztus ki nem szabadít. Ez a tapasztalat áll a levél törvényről szóló tanításai hátterében.
Ha az eddig tárgyalt szakaszokban a személyes bizonyságtételen volt a hangsúly, most a tapasztalatból merített érvek mellé odateszi Pál a Szentírásból vett bizonyítást is: Ábrahám példájára hivatkozik. Ő Istenért elhagyta otthonát, szülei örökét, még drága kincsét, fiát is kész lett volna feláldozni. Egyetlen támasza maradt; a hit. Ábrahám nem a törvény, hanem a hit embere. Történetéből érteti meg Pál apostol az ingadozókkal: nincs szükség sem körülmetélkedésre, sem étkezési előírásokra, ők megtérésük folytán már Ábrahám gyermekei. Ábrahám ugyanis a hívők atyja, akiben megáldatnak a föld minden népei. Pál megmutatja az 1Móz 12:3-ban nyílt üdvtörténeti távlatot: az ígéret földje itt már a világgá tágult.

Ábrahám magvából lettek a föld minden nemzetségei, nem testi, hanem lelki értelemben. Akik hisznek, azok az ő fiai. Pál szembefordul a faji gőggel, amely testhez és vérhez, vagy legalább is testi előírásokhoz akarja kötni az Ábrahámhoz való tartozást. Ez a szemitizmus éppolyan írásellenes, balga tévelygés, mint fonákja, az antiszemitizmus. Pál apostoli nagysága abból tűnik ki, hogy nem szakított a zsidós tévelygésre hajlamos jeruzsálemiekkel, hanem még élesebben értelmezte és érttette meg Izrael üdvtörténeti jelentőségét, mint a zsidók hazafiak, a kiválasztottság büszke rajongói.

Bibliai érvelésével Pál az áldás és átok nagy vagy-vagyát veti fel. Abban is különbözik tőlünk: a Szentírás fenyegetéseit éppoly komolyan veszi, mint az ígéreteit. Érvelésével mintegy válaszútra állit bennünket. Az egyik út a törvény útja. Azok, akik a törvény betöltésében keresik az életet, Isten átka alatt vannak. Ezt a kemény ítéletet nem a hitvány emberekre mondja ki, nem a léhákra, közönyösekre, naplopókra, hanem az igyekvő lelkekre, akik valami nagyot akarnak, de cselekedeteikben a test önző és hiú vágya érvényesül. Az apostol szerint ugyanis nemcsak a törvény áthágásakor, hanem a törvény úgy vélt betöltésekor is ez az eset. Nemcsak azért, mert törvénybetöltésünk mindenkor tökéletlen, hanem azért is, mert ez a lelki magatartás, még jó igyekezetünkben is hibás. Nem hitből, hanem hitetlenségből fakad. Teljesítményünkben önigazolásunkat keressük, magunk erejében bizakodva, kézbe akarjuk venni saját életünket, mintha mi rendelkeznénk vele. Az eredmény? Ha Midas király kezében minden arannyá változott, a mi kezünkben meg átokká válik. Nem vettük még észre?

– A másik út, a hit útja. Ezen az úton a vak önbizalom helyett, Isten megigazító kegyelmére bízza magát az ember. Erről az apostol egyelőre nem mond többet, csupán annyit, hogy akkor, mint Isten áldottjai, az Ő iránta való hűségben élünk. Ezt a lehetőséget, a szívesen használt prófétai szózattal fejezi ki: az igaz ember hitből él. (Hab 2:4). Választás előtt pedig azért állunk, mert nem lehet a balga galaták módján félszívvel hinni, félszívvel meg a törvény cselekedeteiben bízni. A mi ilyen vagy amolyan választásunk, legapróbb dolgaink intézésére kihat, minden lépésünkön meglátszik.
A törvény átkától, amit ha nem is látunk valódi arányaiban, mégis észrevehettünk már itt is ott is életünkben, éppen legreményteljesebb kísérleteink csődjében, Krisztus szabadít meg minket. De mint ahogy nem látjuk az átkot teljes nagyságában, nem mérhetjük fel a váltság teljes nagyságát sem. Lehet, hogy felvillanó meglátásaink ellenére is, még sokáig haladunk vak reménységgel tovább a törvényeskedés és az átok útján. De az Ige utánunk kiáltja: Krisztus már megváltott! Istennek Szentje magáravette érettünk a törvénynek átkát: vállalta a kínhalált.

Megtört ezáltal rajta a mi hitetlenségünk átka. Ábrahám áldása benne szállt át a pogányokra és terjed szét a világra. Az apostol tehát nemcsak válaszútról szól, hanem ismételten rámutat arra, aki a hit áldását megnyitja számunkra.

Gal 3, 15 • Az ígéret megáll.

Pál apostol felvonultatott érvei azt a téves benyomást kelthették bennünk, mintha a törvény nemcsak Galáciában, hanem az üdvtörténetben is csupa bajt hozott volna: Mózes, a törvény embere látszólag hatálytalanította Ábrahámot, a hit emberét, hogy aztán Krisztus meg hatálytalanítsa Mózest. Az apostol ezt a látszatot igyekszik eloszlatni. Az itt szíves melegséggel atyafiaknak nevezett galatákkal egy hasonlat révén igyekszik megértetni a dolgot: Ha az embercsinálta testámentom érvényét is elismerik, az Isten testámentomá erőtlenebb lenne? Az ígéretek testámentoma, amit Isten Ábrahámnak szerzett, Krisztusban beteljesedett. Ő az ígéret szerinti egyetlen mag; akiben mi is Ábrahám örökösei vagyunk. Ennek bizonyítására Pál apostol az üdvtörténeti időrendet is érvül használja fel, ily módon: Ábrahám az ígéretekben már evangéliumot hallott, az evangélium kora előtt, e szerint tehát az evangélium megelőzte a törvényt. Pál a hagyományos bibliai időszámításhoz alkalmazkodva 430 évre teszi az evangélium és a tízparancsolat kihirdetése közt eltelt időt.

A későbbi törvény nem érvényteleníti a jóval korábbi ígéretet, de mégcsak eszköze sem lehet a továbbra is fennmaradó evangéliumi örökség megszerzésének. Hogy, mire való a törvény, arról az apostol egyelőre nem beszél. De amikor Ábrahám üdvtörténeti szerepét fejtegeti; megmutatja az Ószövetség olvasásának helyes szempontját: a Krisztusra tekintő értelmezést. A továbbiakban Mózest is így, Krisztusra nézve értelmezi.

Gal 3, 1 • A hitet meg ne oltsátok!

Most tűnik ki, hogy amikor Pál az új élet evangéliumáért szembeszállt apostoltársával, már akkor is pontosan azt a hitbeli megismerést képviselte, amit most a galatákkal szemben képviselni fog. Eltántorodtak a galaták az igazságtól, annyira elhajoltak, mintha valami gonosz igézet szállta volna meg őket. Pedig maga Pál apostol hirdette közöttük az evangéliumot. Olyan eleven erővel rajzolta eléjük Krisztust, mintha szemük láttára történt volna a keresztre feszítés. Szívükbe írta: A megfeszített Krisztus az élet Ura. Pálban is, meg a gyülekezetben is a Lélek munkált s lobogott a hit. Mégis, balga módon, valami idegen igézet hatalmába kerültek. Az apostol csodálkozva kérdi: Hogy nem engedelmeskedtek már az igazságnak? Valami démoni erőt sejt az elbukás mögött. Az ő csodálkozásánál csak a galatáké lehetett nagyobb, a levél olvasásakor: Csakugyan elhajlottak volna? Maguk sem vették észre, hogy az igézet elhatalmasodott rajtuk. Mi is az éberség hiányát, vigyázatlanságunkat és álbiztonságunkat nem egyszer bukással fizetjük meg.

Pál leleplező kérdése figyelmeztet a végzetes útra. Az elbukás útja: Lélekben kezdeni, testben befejezni. Hány szépen indult lelkipásztori életnek ez a rövid és szomorú jellemzése, sőt hány teológus életnek is Lélekben kezdődött, testben fejeződött be! Az apostol azzal édesgeti vissza az eltévelyedett galatákat, hogy hitre térésük nagy eseményére emlékezteti őket: Tapasztalhatták a hitbeli megújulás csodáit, a Lélek erejét, mely a pogány környezetben próbáltatások elhordozására is képessé tetté őket. Vagyis hálát akar ébreszteni bennük Isten nagy ajándékáért, az evangélium öröméért. Ti még szentebbek akartok lenni azáltal, hogy a Szentlélektől elvonjátok magatokat, és étkezési szabályok meg más testi előírások követésében keresitek az életújulást? Hová tettétek a szemeteket, hogy nem látjátok, mit ad a törvényeskedés és mit ad Krisztus? Eldobjátok a drága igazságot, amely már egyszer élővé vált bennetek? Éberen vigyázzatok és minden kísértéssel szemben őrizzétek meg a hitet! A kemény feddőzésből is a bizalom és biztatás szava csendül ki; Pál atyai módon fedd. A prédikálásba belefáradt egyház azt a biztatást is megszívlelheti ebből a szakaszból: szértartási előírásokkal és más efféle igyekezettel szemben, mennyivel többet ígér a hit prédikálása. Minden galáciai elhajlás ellenére is.

Gal 2, 15 • Krisztus, aki megigazít.

Bizonytalan döntés, kétfelé sántikálás, képmutatás: az előző szakaszból úgy látszik, ilyenféle erkölcsi botlásért feddette Pál az apostoltársat. Most rávilágít Pál a feddés hitbeli összefüggéseire. Azonosítva magát Péterrel, abból indul ki, hogy ők mint természet szerint zsidók, azért látták tisztátlannak a pogányokat, mert Isten nem adott azoknak törvényt; a zsidók viszont tiszták, mert a törvény révén rendezett viszonyuk van Istennel. Csakhogy a pogányoknak is van ám törvényük: a szívükbe írt törvény; a különbség tehát viszonylagos: Aztán meg, mint Krisztus-tanítványok megismerték azt is, hogy a törvénybetöltés tökéletlenségében a pogányokkal valamennyien egyek (vö. Róm 2–3 r.).

Hiszen sem teljes egészében nem tölti be, sem teljes szívvel nem tölti be a törvényt egyikőjük sem. Krisztus engedelmességéhez mérten mindnyájan csak bűnösök. Meg kellett tehát tanulniuk a kegyes zsidó számára oly nehéz leckét: Nincs többé válaszfal zsidó és pogány között. De ugyanakkor megismerhették a bűnösök számára felszabadító örömhírt: Nem a törvényben, hanem Krisztusban van az igazságuk! Ha hitben átadják magukat Krisztusnak, akkor az ő engedelmessége és igazsága érvényesül rájuk nézve és rajtuk át is: Élet lesz a halálból, mert a hit csodája által a halandó testben Krisztus él már, Krisztus áldozatos szeretete a kezesség érte. Kereszthalálának nem is volna sem önmagában véve, sem reánk nézve értelme, ha nem érvényesülne életünkben az ő halálának és feltámadásának áldása, vagyis ha meg nem újulhatnánk benne, mint Megváltónkban, ahogy azt a keresztség velünk is közölt sákramentuma szemléletes módon ábrázolja.

Péter tévelygése éppen az volt, hogy újra felállította a válaszfalat zsidó és pogány között. Péter ezzel voltaképpen Krisztus művét, életformáló erejét vonta kétségbe, mintha a mi Urunk csak a törvénytisztelet lerombolója volna, de az emberélet belső megújítására már képtelen. Ha így volna, akkor Jézus eljövetele, a karácsonyi öröm csak a törvénytelenséget és bűnt növelte volna meg a világban s Jézus nem lehetne ennek a világnak a megváltó Ura. Péter ingadozásával szemben Pál érvelésében ekként a megértett evangélium érvényesül. Péternek is a javára s a levél minden olvasója javára. Csak megértjük-é? Mai nyelvre fordítva ugyanis mindez azt teszi: mi a teljesítményben keressük életünk önigazolását. Ilyen vagy amolyan teljesítményünkben. Ez a Tegalizmus mai formája. Ennek gondja és átka alól, ma is a Krisztus befogadása szabadít fel. Akkor pedig nem ő lesz a miénk, hanem mi leszünk az övéi, ami pedig nem történhetik máskép, minthogy tevékeny szeretetének eszközeivé válunk. Ez a változás avatja teljesítményünket is áldássá környezetünk számára. legfőbb érték a szolgálat lelkével áthatott ember. Ilyen értelemben több az ember, mint a teljesítménye! Ez a reformáció nagy, bibliai felismerése.

A hitben befogadott, Krisztus által való megigazítás reformátori felismerését pedig akkor hirdeti meggyőző erővel az egyház, ha világosan látja és követi a helyes sörrendet: Tudja, mit kell először keresnie (Mt 6:33). – Ha valóban Ura nagyságos dolgaira figyel, lehetetlen, hogy a háládatosság gyümölcseit ne teremje.

A továbbiak jobb megértése érdekében ismételten hangsúlyozzuk a levél Pálnál is annyira hangsúlyos főtételét: Az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által (16. v.). – Miért? Nem azért, mintha a hit önmagában véve jobb volna, mint a cselekedetek. Nem. Az apostol egy szóval sem dicséri a hitet mint olyat és egy szóval sem becsmérli a cselekedeteket. A hit csak akkor válik döntővé, mikor a megigazító Krisztust befogadja. A Krisztus-hit az a „hely”, ahol az ember Istennel találkozik. Csak ebben az élő, tehát szeretetben tevékeny hitben válik valósággá életünkben a megigazítás. Ide nem ér fel a magunk érdemét hajhászó törvényeskedés, sőt eltereli az a figyelmet Krisztusról.

Ezzel a szakasszal zárul a levél első témája: az apostoli tiszt megmutatása, hogy a továbbiakban a hit általi megigazítás nagy igazságát, tehát az utóbbi igeszakaszban már felvetett témát fejtse ki, ilyen tagolással: Segítsen titeket az Ószövetség az új szövetségre (3. és 4. rész); legyetek erőssé a Lélek által a keresztyén életre (5. és 6. rész)!

Gal 2, 11 • Az ingadozó atyafiságos feddése.

Az, aki ingadozik Péter s aki fedd, az Pál. A feddés Antiokhiában, a gyülekezet nyilvánossága előtt hangzott el, nem a Péter háta mögött, hanem szemtől-szembe. Azért kellett a nyilvánosság előtt történnie, mert a botránkozás is ott esett s ennek a vegyes összetételű gyülekezetnek belső rendjét bolygatta fel. Péter egyideig aggálytalanul vállalta az antióchiai pogánykeresztyénekkel az asztalközösséget, melyen az úrvacsorai közösséget is kell értenünk. De attól kezdve, hogy a törvény szigorú őrei Jeruzsálemből megérkeztek, elkülönítette magát az atyafiaktól s magával rántotta a képmutatásba Barnabást s a többi zsidókeresztyént is: Igaz, Péter csak jóhírnevét és tekintélyét féltette, de önző érdekből a gyülekezeti közösséget áldozta fel, a Krisztusban való egységet, az istentiszteletet rontotta meg. Helytelen volna itt a farizeusi megbotránkozás: lám, Péter, az első apostol is ennyire esendő, fél a botránkozástól és botránkozást csinál. Ne is valami ürügyet keressünk ebben az esetben, megalkuvásra kész hajlamaink igazolására, hanem azt lássuk meg, Isten ügye annyira nem emberi, hogy fennmaradása még egy nagy apostol megingásától sem függ.

Sőt felhasználta Isten ezt az esetet is az igazság érvényesítésére. Pálnak erőt és bölcsességet adott, hogy ne hunyjon szemet a történtek felett, hanem szembeszálljon az első apostollal és megszégyenítő szándéktól s diadal érzettől mentesen mondhasson meg neki annyit, amennyit meg kellett mondania. Szavait így értsük: Azt véled, Péter, az antióchiaiak majd a peritomé felvételével állítják vissza veled az asztalközösséget, amikor nyilvánvaló, hogy te magad sem meggyőződésből, hanem csak képmutatásból különültél el a körülmetéletlenektől? Magad áthágod; másra meg rákényszerítenéd a törvényt? Te tudod, ez csak tetszésvágy fűtötte törvényeskedés, amitől te Krisztus által velem együtt megszabadultál. Ezzel segíti Pál, apostoltársát az evangéliumi igazságra.
Érdekes, hogy már az egyházatyák megkísérelték Péter apostol mentegetését. Pedig Péter számára az a legnagyobb mentség, ahogy a jelek szerint apostoltársa feddését fogadta: vita nélkül, alázattal, az evangélium igazsága előtt való meghajlással. Nyoma sem volt benne a pápáskodásnak. Luthert ez az igeszakasz bátorította az egyház reformációjára: Lám, Péter sem tévedhetetlen, hogy lennének akkor tévedhetetlenek utódai, a római püspökök? Mint ahogy Pálban támasztott Isten szószólót az evangélium érvényesítésére, mért ne támaszthatna később is eszközöket az egyház vétkeinek leleplezésére? Isten nem nézi az emberek tekintélyét, kivált ha a tekintély visszaéléseket próbál fedezni.

– Ez az igeszakasz azonban nemcsak a mindenkori egyházkritika biztatója, bátorítója, (egyházkritikán értve az egymás ige szerinti atyafiságos intését), hanem az egymás atyafiságos intéséhez – feddéséhez szükséges lelkület meghatározója. Különben pedig ez az igeszakasz az apostoli hitelében támadott Pál harmadik érvét tartalmazza: íme, Péter őt nemcsak egyenrangú társként tekinti, hanem elfogadja tőle az apostoli dorgálást.

Gal 2, 1 • Az egyház egysége.

Ez forgott kockán Galáciában. Vitássá vált: a pogányságból jött keresztyénnek alá kell-e vetnie magát a szombatnapi előírásoknak, az étkezési tilalmaknak, a körülmetélkedésnek? Ez azt teszi, a pogánynak előbb zsidóvá kell-e lennie, hogy aztán keresztyénné lehessen? Krisztus evangéliuma, tehát csak toldaléka vagy függeléke a zsidó törvénynek? Azóta is hányan próbálták már az evangéliumot valaminek a toldalékává vagy függelékévé tenni! Galáciában akadtak már olyan hamis atyafiak, ún. zsidózók, akik ezt a gondolatot (talán gnosztikus színezettel) a zsidó törvény érdekében érvényesítették s tanításukkal a kétség és kétely magvait hintegették a hívek között. Ha Pál ebben a kiélezett helyzetben egyszerűen nemet mond a zsidózóknak, az egyház menten két részre szakad: zsidó-keresztyén és pogány-keresztyén egyházra, s a két egyház között nemcsak az elkülönülés következett volna be, hanem óhatatlanul kitör a versengés is: mostmár a kettő közül melyik az igazi egyház? Ha viszont enged Pál a zsidózó törekvéseknek s az evangéliumot felesleges előírásokkal terheli, akkor annak terjedését idegen hagyományok koloncával akadályozza, a missziót mintegy zsidós nyűgbe szorítja. Az apostol mindkét veszélyt igyekezett elhárítani: az egyház egységét és az evangélium szabadságát egyaránt meg akarta őrizni. Tudjuk-é méltányolni Pál igyekezetét, vagy csak taktikát látunk benne?

Pedig tapasztalatból ismerhetjük, mit jelent, ha a felekezeti különbség nagyobb hangsúlyt kap, mint ami megilleti: Luther vagy Kálvin fontosabb lesz, mint Jézus Krisztus. Az egységtörekvések századában különösen tanulságos számunkra az apostol taktikai mesterkedéseken túlmenő, evangéliumon tájékozódó magatartása.

Pál 14 év multán ment újra Jeruzsálembe. Közben a buzgó missziói munka úgy lekötötte, hogy nem is találkozott az apostoltársakkal. Most sem azért ment oda, mert megidézték, vagy hogy evangéliumát véleményezésre, vagy éppen jóváhagyás és megerősítés végett Péter és a többi jeruzsálemi apostol elé terjessze. Nem azért kellett Péterhez mennie, hogy tőle tudja meg Krisztus akaratát. Pál biztos a küldetésében, őt belülről fogja, tartja és irányítja az evangélium, melyet magától Krisztustól kapott. Látja, hogy munkája nyomán az evangélium Kis-Ázsia belsejébe messzire elhatolt és gyülekezeteket formált. Pált az ottani gyülekezetek megzavart békéje, az aggályoskodók iránt érzett pásztori gyöngédség és az ingadozók megnyugtatása készteti a jeruzsálemi útra. Nem is isteni utasítás nélkül vág neki az útnak.

Világos Pál előtt, a meggyőződés egymagában kevés: az átérzett igazság ellenére is, kifelé hiábavalóvá válhat az ember munkája. Amilyen kemény és határozott tehát a betolakodott hamis atyafiakkal szemben, akiknek egy pillanatra sem enged, éppoly kíméletes és engedékeny a hitben gyengékkel szemben. Ha ezek még emberek véleményétől függenek és megnyugtatja őket a jeruzsálemi apostolok szava, elég alázatos ahhoz, hogy elmenjen ezért a szóért az apostoltársakhoz.

Nemcsak evangéliumát tárja eléjük, hanem mintegy az egység szemléltető példájaként magával viszi két munkatársát: a zsidó-keresztyén Barnabást és a pogány-keresztyén Titust. Tehát mindjárt gyakorlatilag is a szóban levő kérdés elé állítja a jeruzsálemi gyülekezetet. Titus aztán olyan keresztyén módon forgolódott a jeruzsálemiek között, hogy nem is kérték számon rajta e körülmetélkedést (peritomé). Nagy pillanata volt az egyháztörténetnek, amikor az oszlopapostolok minden kikötés és feltétel nélkül baráti jobbot nyújtottak Pálnak s a közös apostoli küldetés tudatában a munkamegosztást elismerték:

Pálra éppúgy reábízatott az evangélium hirdetése a pogányok között, mint Péterre a zsidók között. Az apostoli közösségnek ez a szép megnyilvánulása eloszlatta a galáciai kétségeket s lehetetlenné tette a hamis atyafiak, hazug szándékát, hogy kijátsszák a jeruzsálemieket Pállal szemben. Hiszen egy az evangélium. Az apostol minderre most újból emlékeztette a galatákat. A feledékenység ugyanis felidézhet egyszer már elhárított bajokat, mégpedig nemcsak a balga galaták esetében.

Az egyház egysége tehát egyelőre megmaradt s az egyházszakadás átka későbbi századokra tolódott. Elgondolkoztató ez a siker: nem Pál győzött itt és nem Péter, hanem az evangélium ereje győzött az apostolokban. Ezért lehettek mentesek a jeruzsálemiek attól a kisértéstől, hogy történelmi helyzetük tudatában valami elsőbbséget vagy jogi igényt támasszanak. így maradhatott meg az egyház egysége s a Krisztusban kapott szabadsága Jeruzsálemben is, meg Galáciában is. Pál éppen ezért, fejtegetéseibe tűzdelt éles megjegyzésekkel még a látszatát is kerülni igyekszik annak, mintha Jeruzsálemben a „tekintélyesek” előtt hódolt volna s csak a Péter hozzájárulásával lenne igaz, érvényes és hihető az evangéliuma. Krisztus földi helytartóját és jogforrást csak a későbbi korokban csináltak Péterből s ezzel már az egység megőrzése helyett; akaratlanul is az egyházszakadást készítették elő.

Az ősegyház egységének még egy kedves jelét emeljük ki: a Pál alapította gyülekezetek, nem Jeruzsálemből kormányoztatják ugyan magukat, de buzgósággal gyűjtenek a jeruzsálemi szegények megsegítésére. Lehet, hogy a „szegények” itt a messiási gyülekezet megtisztelő jelzője s az egész jeruzsálemi gyülekezetet értették rajta. Adományaikkal azonban nem valami jogigényt, afféle templomadót elégítenek ki, hanem csupán látható módon fejezik ki a jeruzsálemi eredet ébrentartását, az anyaegyházzal való kapcsolatot. Anyagi javakkal akarják viszonozni a Jeruzsálemből kapott lelki javakat. Hogy ezt az egységet mennyire tartották, a Római és a két Korintusi levél adománygyűjtésre vonatkozó részei is példásan bizonyítják. Készek vagyunk-é mi is az ilyen gyülekezet fenntartó hálaáldozatokra? Egyébiránt az apostoli tekintélyében támadott Pál ebben az igeszakaszban a második érvét szólaltatja meg: Evangéliumát a jeruzsálemi oszlopapostolok a magukéval egynek ismerték el.

Gal 1, 6 • Egy az evangélium.

De mikor ezt az egy evangéliumot kötelességszerűen mindenkori élethelyzetünkre, a kor nagy kérdéseire vonatkoztatjuk, hajlamosak vagyunk az evangéliumot „korszerűsíteni”, valami koreszmével megtoldani. Ki lehetne mutatni, mi volt időről-időre a toldalék. Az is kitűnnék, hogy mindenkori kedvenc gondolataink, meg a galaták gondolatai hasonló szerepet játszanak. A galaták korántsem tartották magukat hitehagyottaknak, sőt ragaszkodni akartak a hithez, csak megtoldották valamivel, aminek kihatása volt a hit egész tartalmára (metatithesthe).

Pál ehhez a kényes és mégis. kikerülhetetlen kérdéshez nagy tapintattal, de ugyanakkor nagy határozottsággal nyúl. Ne áltassuk magunkat, az evangélium megtoldása, akár valami öröklött kegyes szokással, akár új gondolattal, az már az evangélium megmásítása. De mert más evangélium nincs, azért az egyetlen evangélium meghamisítása. Pál apostol tudja, hogy az efféle mesterkedés nem a rossz szándék műve, mint ahogy a zsidók sem rossz, hanem nagyon is „kegyes” szándékkal csináltak aranyborjút Isten tiszteletére. Az Isten tisztelete azonban nincs szabad tetszésünkre bízva. Ezért a kegyes szándékú önkény is csupán emberi önkény; nemcsak elhajlás, hanem elpártolás Istentől.
Az apostol pásztori gyengédsége elejétől végéig érvényesül ebben a keményhangú levélben. Gyengédsége már abból kitetszik, hogy nem nevezi meg az elpártoltakat. Alkalmat akar hagyni nekik az evangéliumhoz való visszatérésre. Midőn csodálkozik a galaták eltántorodásán mint valami önámító képtelenségen, csodálkozásában reménység rezdül és hazahívó szó. Pedig kemény dolgot kell kimondania. Mert egy az evangélium, annak hirdetése mindenkor a hit és hitetlenség vagy-vagy kérdését veti fel. Nincs tehát alkudozásnak, egyezkedésnek, toldozgatásnak helye. Isten igazsága kérlelhetetlen. Az apostol ennek tudatában mond átkot az evangélium meghamisítására. Határozott okfejtése kizárja azt a ha mis látszatot, mintha itt a saját munkája eredményének védelméről, vagy éppen a megbántott egyéni hiúság elégtételéről volna szó. Az ellenfelek nem Pállal, hanem Isten rendelésével állanak szemben.

Az apostol a feddőzésben mégsem fölényes, sőt önmagát, a maga munkáját is aláveti Isten ítéletének: Még ha én hirdetnék nektek valami mást, mint amit befogadtatok, legyek átkozott, mert nincsen más evangélium! Úgy fenyegetőzik az átokkal, hogy a galatákkal együtt önmagát is ott tudja Isten egyazon ítéletében. Az ellentét személyes élét ezzel elvette. Szenvedélyesen érvel, de szavaival nem saját ügyét védi személyes ellenfeleivel szemben, hanem Isten ügyét, az evangélium meghamisítóival szemben. Ezzel mértéket állít egyházi vitáink számára is: a hiú egyéni érdek érvényesítése helyett, az ügyhöz való hűség mértékét.

Az apostol nehéz helyzetben is Krisztus szolgájának bizonyul, aki igazán nem az emberek tetszését keresi, de buzgólkodik azon, hogy újra utat készítsen az evangéliumnak az állhatatlan galaták szívéhez és minden vágyakozó emberszívhez. Ez a levél írásának indító oka. Íme, még a Pál alapította gyülekezetben is előfordulhat elhajlás, visszásság, de Krisztus szolgája számára ez is csak alkalom a szabadító erejű evangélium hirdetésére.

Gal 1, 11 • Az egyház ellenségéből, Krisztus apostola.

Az evangélium világában ilyen csoda is megesik s nekünk is készeknek kell lennünk hasonló csodák befogadására. A Cselekedetek könyve ismételten elmondja Pál megtérésének különös történetét (9:1–30 par.). Maga a feltámadott Krisztus, mint Istennek Fia szólította meg őt s a hívó szó nyomban kijelölte számára a feladatot is: Ő, a Krisztus-követők ádáz ellensége, legyen mostmár, úgy ahogy arra kezdettől fogva elhívatott, Krisztus kijelentésének hordozója és továbbadója a pogány világban. Elhivatását azért kellett most nyomatékkal felidéznie, mert a galaták közt némely zavargók apostoli hitelét ingatták meg. Elhíresztelték, hogy Pál nem is igazi apostol, mert csak a jeruzsálemi apostoloknak van krisztusi felhatalmazása az evangélium hirdetésére.

Susárolták, hogy tudását nem Krisztustól, hanem másod- vagy harmadkézből vette; a közvetlen kijelentés csodáját nem akarták elfogadni. Ez a csoda az apostoli elhívással függ össze s nem azt teszi, hogy akik az evangélium tényeiről mások bizonyságtételéből értesültek, csak másodrendű keresztyének. Pál is támaszkodott mások közlésére, hiszen mint céltudatos keresztyénüldöző; bizonyára már damaszkuszi útja előtt is részletesen ismerte Jézus életművét. De valamennyi adat, a sok ismeret csak akkor nyert igazi értelmet, mikor a megdicsőült Krisztus megjelent neki. Hatására lett Saulból Pál.
Ez az egyetlen Páltól származó híradás megtéréséről. A bibliai kutatás a 32. vagy 33. évre teszi megtérése időpontját s ebből kiindulva állapítja meg Pál életrajzának további évszámait. – A „pálfordulás” arányait mi is nehezen mérhetjük fel. Saulnak a megtérésében egész múltját fel kellett számolnia.

Mekkora fordulat: nem a fényes és rangos főpapok és írástudók az Isten népe, hanem a szegény názáreti Jézus követőinek üldözött csapata. De ez csak a dolog külső oldala; sokkal fontosabb a belső. Az atyai hagyományokért rajongó, szigorú farizeusnak, a híres Gamáliel kitűnő tanítványának (ApCsel 22,3) minden addig szerzett ismeretét át kellett értékelnie. A nagy életfordulat lelki feldolgozása lehetett a levélben említett arábiai tartózkodás témája.
Egyszerű és mégis hányszor mellőzött tétel: a nagy térítő először maga tért meg. Mi is tanulhatunk teológiát neves mesterektől, de az evangéliumot magától a Mestertől kapjuk. Az evangélium pedig rólunk is sok ránk rakódott s szívünkhöz nőtt hagyományt akar lefejteni, amely csak akadálya a keresztyén élet kibontakozásának. „Arábia” nélkül, meddő módon folyton, csak testtel és vérrel tanácskozunk. Pál e helyett a hagyományok nyűgétől szabadultan, belevetette magát a missziói munkába.

Gal 1, 18 • Az, aki Istentől tanult, független a tekintélyektől.

Pár esztendő telt már el, gazdagon gyümölcsöző missziói évek, amikor Pál apostol felment Jeruzsálembe. Útja időzítésével és magával az úttal két dolgot fejezett ki. Először is ő az evangéliumot közvetlenül Krisztustól kapta s nem a jeruzsálemi egyház hagyományaiból merítette. Továbbá: nem kereste ugyan a jeruzsálemi oszlopapostolokkal a találkozást, de nem is kerülte. Vagyis evangélium értelmezése egyéni ugyan, de mégis egy a jeruzsálemiekével. Pál apostol, bár módjában állt volna, nem akart valami külön evangéliumi irányzatot szervezni. Korinthusban pl. maga Pál szerelte le hívei ilyen irányú kísérletét (1Kor 3:4k.). A hiú versengést a megtéréskor levetkőzte, a hivalgó bölcselkedést benne az evangélium legyőzte. Pál úgy emlékszik vissza jeruzsálemi útjára, mint aki akkor még személy szerint ismeretlen volt a júdeai keresztyén gyülekezetek előtt (22. v.). Ezt úgy értsük: őt mint atyafit és tanítványt nem ismerték, mert egyébként nyilván tudtak és sokat hallottak róla.

A júdeaiakkal az is megeshetett, hogy emlékezetükben későbbi eseményeket vetítettek vissza a jeruzsálemi látogatás idejére (ApCsel 9:26kk.). Ebből ered a Galata levél és a Cselekedetek könyve időrendi eltérése.
Ha egybevetjük Pál apostoli munkássága korábbi éveit a mindössze, tizenöt napnyi jeruzsálemi tartózkodással, az időarány is eléggé érzékelteti az oszlopapostoloktól való függetlenségét. Ő már mint apostoltárs ment Jeruzsálembe. Ott az első apostollal, Péterrel ismerkedett meg, valamint Jakabbal, az Úr testvérével. Péternek és Jakabnak már ekkor nagy tekintélyük volt a jeruzsálemi gyülekezetben. Lehet, hogy az ő személyük körül kezdett kialakulni a későbbi elburjánzó szentek kultusza. Pál apostolnak azonban ebben az emberimádatban – amitől más, formában ugyan, de mi sem vagyunk mentesek – egy parányi része sem volt. Forgolódásáért nem emberekre, legkevésbé önmagára szállt a dicsőség, hanem Istent dicsérték érté. Máig is a soli Deo gloria a keresztyén magatartás próbaköve. Különben pedig Pál ebben az igeszakaszban és az élőszóban az apostoli tisztét ért támadással szemben első érvét fejti ki, melynek lényege ez: Ő az evangéliumot magától Krisztustól kapta s nem a jeruzsálemi apostoloktól.

Gal 1, 1 • Krisztus elhívó és szabadító kegyelme.

Ez formálta Pált apostollá. Nyomatékkal mondja: közvetlenül Jézus Krisztustól kapta az apostoli tisztet. Apostolsága tehát nem alábbvaló a jeruzsálemi apostolokénál. Pál közvetlen elhívása azonban nem zárja ki, hogy Isten emberek szolgálata által is eszközölhet elhívásokat. Mátyást pl. emberi szolgálat közbeiktatásával hívta el az apostolságra s elhivatása mégis teljes érvényű volt. Csak az a fő, mindenképpen az elhívó Istenre, az ő kijelentésére irányuljon az emberi tekintet, mint ahogy Mátyás választása esetében is történt, (ApCsel 1:15kk.).

Pál apostol amikor gonosznak mondja a világot, a bűnesettől a Krisztus eljöveteléig tartó világkorszakra (aión) gondol, amelynek tudományába, művészetébe, egész társadalmi berendezkedésébe beleevődött a bűn s a bűn nyomán az egész lét veszélyeztetettsége; gondokkal teli nyomorúsága. Ugyanakkor tud a nagy fordulatról: a teremtő Isten ennek a világnak megmentésére elküldötte Krisztust, akinek ő az apostola. Pál egész lényét e nagy korszakforduló belső feszültsége jellemzi. A világról szóló kemény ítéletében (poneros), tehát nem valami sötétenlátás, vagy farizeusi fölény mutatkozik meg, hanem a mentésre kész féltő szeretet és az új világkorszak fénylő reménysége. – Mi sem vehetjük ajkunkra más indulattal a bíráló szót, ha az apostol felelősségével szólunk.
Szokatlan ugyan, de Pálnak nyilván oka van rá, hogy a galatákat ne mint szenteket és hitbeli atyjafiait köszöntse. Ezzel is érezteti a helyzet komolyságát.

Bármily tartózkodóan indul azonban a levél, az apostol már az első mondatoktól kezdve közösséget vállal az állhatatlan galatákkal, nemcsak a maga, hanem az összes atyafi nevében. E közösségvállalás jegyében kéri reájok Isten kegyelmét, mely a bűnök kötelékeiből old és megbékélést ad. A kegyelem pedig közelebbről azt teszi, hogy az olvasók is legyenek részesek Krisztus csodálatos életében, mindnyájukat átfogó és átható erejében. Pál tehát, amikor az olvasókat köszönti, az igazságot példát adó módon a szeretetben szólaltatja meg. Dehát tehet-e máskép, mikor örömüzenetet akar hirdetni? Ezzel a pásztori magatartással áttöri az akkoriban szokványos és általa is használt levélformulát s minket is minden téren a megüresedett, szokványos formulák áttörésére késztet.

A levélkezdő üdvözlet különben már magában rejti a levél két nagy témáját: az apostoli tiszt értelmét, mit az első és a második fejezet fejt ki, továbbá a Krisztusban nyert ajándékot; amit meg a negyedik, ötödik és hatodik fejezet tár elénk. A két téma, mint ki fog tűnni, szorosan összefügg egymással, s ebben a sorrendben a levél gondolatmenetét alkotja.

Gal 1, 6 • Egy az evangélium.

De mikor ezt az egy evangéliumot kötelességszerűen mindenkori élethelyzetünkre, a kor nagy kérdéseire vonatkoztatjuk, hajlamosak vagyunk az evangéliumot „korszerűsíteni”, valami koreszmével megtoldani. Ki lehetne mutatni, mi volt időről-időre a toldalék. Az is kitűnnék, hogy mindenkori kedvenc gondolataink, meg a galaták gondolatai hasonló szerepet játszanak. A galaták korántsem tartották magukat hitehagyottaknak, sőt ragaszkodni akartak a hithez, csak megtoldották valamivel, aminek kihatása volt a hit egész tartalmára (metatithesthe).

Pál ehhez a kényes és mégis. kikerülhetetlen kérdéshez nagy tapintattal, de ugyanakkor nagy határozottsággal nyúl. Ne áltassuk magunkat, az evangélium megtoldása, akár valami öröklött kegyes szokással, akár új gondolattal, az már az evangélium megmásítása. De mert más evangélium nincs, azért az egyetlen evangélium meghamisítása. Pál apostol tudja, hogy az efféle mesterkedés nem a rossz szándék műve, mint ahogy a zsidók sem rossz, hanem nagyon is „kegyes” szándékkal csináltak aranyborjút Isten tiszteletére. Az Isten tisztelete azonban nincs szabad tetszésünkre bízva. Ezért a kegyes szándékú önkény is csupán emberi önkény; nemcsak elhajlás, hanem elpártolás Istentől.
Az apostol pásztori gyengédsége elejétől végéig érvényesül ebben a keményhangú levélben. Gyengédsége már abból kitetszik, hogy nem nevezi meg az elpártoltakat. Alkalmat akar hagyni nekik az evangéliumhoz való visszatérésre.

Midőn csodálkozik a galaták eltántorodásán mint valami önámító képtelenségen, csodálkozásában reménység rezdül és hazahívó szó. Pedig kemény dolgot kell kimondania. Mert egy az evangélium, annak hirdetése mindenkor a hit és hitetlenség vagy-vagy kérdését veti fel. Nincs tehát alkudozásnak, egyezkedésnek, toldozgatásnak helye. Isten igazsága kérlelhetetlen. Az apostol ennek tudatában mond átkot az evangélium meghamisítására. Határozott okfejtése kizárja azt a ha mis látszatot, mintha itt a saját munkája eredményének védelméről, vagy éppen a megbántott egyéni hiúság elégtételéről volna szó. Az ellenfelek nem Pállal, hanem Isten rendelésével állanak szemben. Az apostol a feddőzésben mégsem fölényes, sőt önmagát, a maga munkáját is aláveti Isten ítéletének: Még ha én hirdetnék nektek valami mást, mint amit befogadtatok, legyek átkozott, mert nincsen más evangélium! Úgy fenyegetőzik az átokkal, hogy a galatákkal együtt önmagát is ott tudja Isten egyazon ítéletében. Az ellentét személyes élét ezzel elvette. Szenvedélyesen érvel, de szavaival nem saját ügyét védi személyes ellenfeleivel szemben, hanem Isten ügyét, az evangélium meghamisítóival szemben. Ezzel mértéket állít egyházi vitáink számára is: a hiú egyéni érdek érvényesítése helyett, az ügyhöz való hűség mértékét.

Az apostol nehéz helyzetben is Krisztus szolgájának bizonyul, aki igazán nem az emberek tetszését keresi, de buzgólkodik azon, hogy újra utat készítsen az evangéliumnak az állhatatlan galaták szívéhez és minden vágyakozó emberszívhez. Ez a levél írásának indító oka. Íme, még a Pál alapította gyülekezetben is előfordulhat elhajlás, visszásság, de Krisztus szolgája számára ez is csak alkalom a szabadító erejű evangélium hirdetésére.

Jn 21, 20 • Jézus és a szeretett tanítvány.

A szeretett tanítvány Jézus és Péter közelében volt. Minden bizonnyal Jézus Péterrel bizalmas beszélgetésben, sétálás közben vetette fel azokat a kérdéseket, amelyekkel biztosította a lehetőséget a hozzá és szolgálatához való viszonya rendezésére. A szituáció a következő lehetett: Mikor Péter mögöttük lépéseket hallott, Jézus megfordult és megállapította, hogy követi az a tanítványa, akit különösképpen szeretett. A szituáció leírása és az egész jelenet ismertetése tipikusan János evangéliumára utal. Szeret visszaemlékeztetni a korábbi eseményekre, itt is erről van szó (7:50; 12:1; 18:14).

Arról a tanítványról van tehát szó, akinek Jézus búcsúvacsorája alkalmával jelentős szerepe volt. Ő kérdezte meg az Úrtól, hogy ki az, aki elárulja. A személy pontos meghatározása után arról érdeklődik Péter, hogy ezzel a tanítvánnyal mi lesz? Jézus elutasítja a kérdését. Vannak kérdések, amelyek egyedül az Úrra tartoznak. A Feltámadott nem elégíti ki az emberi kíváncsiságot. Az Úr szuverén joga az ember sorsáról való döntés és a jövő kijelentése. Jézus elutasítja Péter közbenjáró szerepét, ő tanítványaival egyenként, közvetlen kapcsolatban kíván lenni, s ami a szeretett tanítványra tartozik, arról majd neki és vele beszél. Jézus Pétert nem a többiek fölé rendelte, hanem követésére hívta. A Péternek adott válaszát némelyek félreértve azt terjesztették el, hogy a szeretett tanítvány nem hal meg, hanem életben marad Jézus visszajöveteléig. A rész írója helyesbíti Jézus kijelentésének félreértését.

Jézus szavainak félreértése olyan kísértés nemzedékről nemzedékre, amely ellen tudatosan kell küzdeni tanítványainak. Ezek pontos idézése a hathatós küzdelem mindenféle pontatlanságból, felszínességből eredő félreértés, torzítás és annak következményei ellen. Jézus a szeretett tanítványról egyáltalán nem azt mondta, hogy megéri a parúsziát. Ennek tisztázását jelenti a vele kapcsolatos kijelentés. Jézus kijelentése hitelességének szempontjából is fontos volt ez. A kijelentés világossá teszi, hogy a tanítványok sorsa, életútja közt is van különbség azon túl, hogy az mindenképpen az Úrra tartozó ügy. A tanítványi kör, amely János által kapcsolódott az Úrhoz, már tudta, hogy a szeretett tanítvány egészen szokatlanul magas életkorban halt meg.

Jn 21, 24 • Záró szavak.

Bizonyságtétel az evangélium írója és az evangélium tartalma mellett. Világos, hogy ezek a mondatok nem az evangélium írójától származnak, hanem mellette szólnak. Aláhúzzák, megerősítik azt, ami a 20:30–31-ben olvasható. A záró szavak világossá teszik azt, hogy a szeretett tanítvány az, akiről az előző mondatokban szó volt, és ő Zebedeus fia: János. Ő az, aki szemtanúként élte át mindazt, amiről bizonyságot tett. Hivatkozik arra is, hogy annak egy részét csak később, Jézus megdicsőülése, a Szentlélek kitöltetése után értette meg. Az evangéliumi anyag tőle származik, és joggal viseli a nevét. A zárszóból nem derül ki, hogy életben van-e még János. A rá vonatkozó particípiumi igeforma alapján arra következtethetünk, hogy az, aki megírta ezeket, még bizonyságot tesz ezekről. Tanítványi köre tanúsítja, hogy az ő bizonyságtétele igaz, a valóságnak megfelelő.

János mellett kialakult egy olyan tanítványi kör, aki hitelesítette és továbbvitte munkáját. Úgy ismerték őt, mint az első generáció képviselőjét, és fontosnak tartották, hogy munkája, bizonyságtétele kellő tekintélynek örvendjen. János munkája mellett vannak, akik jó bizonyságot tesznek, hitelesen adják tovább azt, amit az Úr tett és szólt a földön. A záró vers a 20:30k. megállapítását erősíti meg. Újra hangsúlyozza, mert fontosnak tartja, hogy a Jézusról szóló tudósítás csak egy kis részét közli annak, amit Jézus tett földi munkássága alatt. Sokkal több történt annál, ami írva van. – Jézus sok más dolgot is tett, annyi mindenről szó van az ő esetében, hogy arról egy műben számot adni lehetetlen. Fontos ez a megállapítás, mert óva int attól, hogy megpróbáljuk leszűkíteni az evangéliumi bizonyságtételt. Nem arról volt szó Jézus esetében, hogy nem volt elég esemény, amit tett, tehát bővíteni kellett az anyagot, hanem éppen fordítva, rengeteg esemény volt, olyan sok, hogy válogatni kellett belőlük, mert annak csak egy kis részét lehetett közölni.

Az evangélium utolsó mondata fontos krisztológiai megállapítás, mely egyúttal egy jelentős hermeneutikai szempontra hívja fel azok figyelmét, akik az evangéliumokat magyarázzák. A krisztológiai megállapítás azt húzza alá, hogy a názáreti Jézus isteni erejével messiási munkája alatt állandóan orvosolta azoknak a bajait, akiken a bűn rontásának következménye súlyos vagy kevésbé súlyos formában, de látható módon jelentkezett. Összhangban van a Jézus rendkívül sok gyógyításáról szóló híradás a szinoptikus evangéliumok bizonyságtételével is, hiszen azok is sorozatosan tudósítanak arról, hogy Jézusnak sokkal több gyógyítása volt annál, mint amennyiről az evangéliumok hírt adnak konkrét elbeszélés formájában (Mt 9:35 par; 14:35k. par). Jézus jelzi, hogy általa Isten úgy van jelen az emberek javára, hogy az szabadulást, gyógyulást jelent, orvoslását a különböző emberi nyomorúságoknak. Jézus ugyanakkor jelzi azt is, hogy Isten ereje a teljes váltság napján mindazt, ami általa csak Izráel keretei között és viszonylag rövid ideig történt, egyetemes érvényűvé teszi és korlátozás nélkül érvényesíti azok körében, akik hisznek benne.

A názáreti Jézusban Isten szabadító ereje úgy jelent meg, hogy az hitre szólít az istenségét elrejtő Istenben, és megerősíti azok hitét, akik bizalommal fordultak hozzá. Az evangélium záradéka jelzi, hogy a názáreti Jézusról szóló bizonyságtételt a Szentlélek hitelesíti és érvényesíti a következő nemzedékek bizonyságtétele által. Az írásmagyarázóknak nemzedékről-nemzedékre úgy kell figyelniük az evangéliumok híradására, hogy a Jézusról szóló bizonyságtétel hiteles, megbízható anyag, hiszen a történeti Jézus és tanítványai egyaránt a Szentlélek által szóltak. A történeti Jézus alakját és munkáját a Szentlélek által megszólaló bizonyságtétel helyezi hiteles megvilágításba. A történeti Jézus mellett oly sokszor értetlenkedő tanítványok a Szentlélek vétele által értik helyesen és magyarázzák hitelesen azt, ami általa és vele történt földi munkássága idején. – Így szólt János, a szeretett tanítvány és mellette az utána következő tanítványi kör. Bizonyságtétele hitelességét azok tanúsítják ily módon, akik még időben egészen közel voltak a kijelentési korhoz, az Ige testté lételének, az idők teljességének korához.

A kijelentés Ura nemcsak arról gondoskodott, hogy szava hiteles formában megszólaljon, hanem arról is, hogy az így jusson el az egymást követő generációkhoz.

Jn 21, 15 • Jézus és Péter.

Az étkezés után Jézus Péterrel beszélget. A kérdése kétféleképpen érthető. Jelentheti azt is, hogy jobban szereti-e őt mint a hajót, a hálót, egyszóval a régi foglalkozását, amely esetleg jól menő halkereskedést, biztos egzisztenciát kínál. Jelentheti azonban azt is, hogy jobban szereti-e Jézust, mint a többi tanítvány. Én azt hiszem, ez utóbbiról lehet szó elsősorban, tekintettel Péter magabiztos fogadkozására (Mt 26:33; Mk 14:29; Jn 13:37), azonban ez nem zárja ki azt, hogy az előzőre való utalás is benne volt Jézus kérdésében. A tanítvány esetében ez a reláció sem mellékes. Péter válasza alázatos, a mindentudó Úrról tesz bizonyságot, aki ismeri szívét, átlátja gondolatait (Jn 2:24k.). Tudja, hogy szereti őt. Jézus küldetésében megrősíti, rábízza az ő bárányait. Megbízza a gyülekezet gondozásával és vezetésével. Kérdését azonban újra megismétli. Péter válasza ugyanaz. Jézus megbízását megerősíti, rábízza a juhai pásztorolását.

Amikor Jézus harmadszor is megismétli ugyanazt a kérdést, Péter elszomorodik. Tudja pontosan, miért ismétlődött meg a Mester kérdése. Az Úr azonban így ad lehetőséget neki, hogy jóvátegye azt, amit vétett ellene. Azon az éjszakán nem vállalta Jézust. Neki sem kellett a szenvedő Messiás. Tagadásába nyilván ez is belejátszott. Itt a halála utáni Feltámadott ad neki lehetőséget arra, hogy megbánja és rendezze azt, amit ott elrontott és rosszul látott. A Jézus iránti szeretet, a hozzá való ragaszkodás és hűség, az iránta való bizalom, a róla alkotott valódi kép, az ő valódi megismerése a pásztori szolgálatra való felhatalmazás alapja. Jézus mindezt a szeretet fogalmában foglalja össze, mint ahogy ez a legjelentősebb, legátfogóbb bibliai kulcsfogalom, mely úgy köti Istenhez az embert, hogy alkalmassá teszi a neki való szolgálatra, a pásztori munkára az emberek körében. Jézus nem azt kérdezte Pétertől, hogy mit tett a kisértés óráiban, amikor a lehetőség a sötétségé volt, hanem azt, hogy mi a helyzet itt és most, amikor az Úr már többször is jelt adott arról, hogy legyőzte a sötétség hatalmát, övé minden lehetőség a tengeren és a szárazon, a természeten és az emberek között.

Az új szituációban arról kérdezi Jézus, ami a legfontosabb, ami alkalmassá teszi hívatására. Péter már tudja, hogy Jézusban az az Úr van előtte, aki nemcsak mindenható, hanem mindenek ismerője: tud mindent, ismeri az embert. Már nem önmagára néz, hanem rá, és így vall arról, hogy szereti őt. Ez az a szeretet, amely úgy vall az Úr mellett, hogy számít a tőle kapott folytatásra. A pásztori szolgálatra a feltámadt Úr úgy hatalmazza fel Pétert, hogy nemcsak a múltjára emlékezteti az egykori halászembert, hanem a jövőt is felvillantja előtte. Ő, aki egykor késznek mutatkozott arra, hogy az életét adja a Mesterért, nem mint ifjú, hanem mint idős szolga fogja ezt megtenni (13:37; 12:24–26). Péter követni fogja Urát. A mártírhalál az Úr értékrendje szerint nem szerencsétlenség és gyötrelem, hanem dicsőség, Isten dicsőítése (Jn 3:14; 12:32k.; 17:4k.). „Kövess engem!” Ez azt jelenti, az Úrra nézve járd azt az utat, amit ő mutat. Péter három éven át megtanulta, mit jelent Jézust követni. Ezt kell alkalmaznia a továbbiakban azok körében, akiket rábízott az Úr.

Jn 21, 1 • A Feltámadott megjelenése a Tibériás-tengernél.

Egy egészen általános átvezető formulával kezdődik ez a rész, mint ahogyan az 5:1; 6:1 és a 7:1 is. Jézus ismét kijelentette magát tanítványainak (vö. 20:19.26), ez alkalommal a Tibériás-tengernél, amely Gennezáret tava néven is szerepel (Jn 6:1k.). A 14. vers szerint ez volt Jézus 3. megjelenése feltámadása után tanítványai körében. A Mária Magdalénával való találkozást nem számítja bele ebbe a sorba. A tanítványok közül heten vannak együtt a tengernél, de némelyek olyanok, akik nem tartoztak a 12-höz. A három elsőt név szerint meghatározza: Simon, Péter, Tamás (a közismert jelzővel együtt) és Nátánael, akiről az 1:45-ben már volt szó, itt azonban azt is közli, hogy Kánából származott. Zebedeus fiait (vö. Lk 5:10) az evangélium más helyen nem említi nevükön. Ezenkívül ott volt még másik két tanítványa, akiket nem nevez meg. Elképzelhető, hogy Jézus tágabb tanítványi köréből való egyénekről van szó.

A helyszín meghatározása és a szereplők bemutatása után (2. v.) a 3. verssel kezdődik a cselekmény. Péter kezdeményez, halászni készül, a többiek is vele tartanak, de egész éjszaka nem fogtak semmit, eredménytelen volt a munkájuk. Ekkor kora reggel Jézus hirtelen és váratlanul megállt a parton. Megjelenése titokzatos, a tanítványok nem ismerték fel (vö. Lk 24:12). Nem tudták, hogy Jézus áll a parton. Ő szólította meg őket, és valami ennivalót kér tőlük, valamit, ami jó a kenyérhez. A prosphagion általában a kenyérhez való étel, hal. A tanítványok válasza egyenes beszéd, a valóságot őszintén tárja fel: nincs. Ő erre útmutatást ad nekik arra nézve, hogyan lehet a „nincs”-ből „van”. Jézus feltámadása után is jelét adja annak, hogy minden tekintetben tud és akar segíteni az emberen, nem tér ki a szükséghelyzetben lévő tanítványok elől. Megoldást ad, meghatározza a tennivalót. – Nem állítja félre a tanítványokat, hanem tettre indítja őket. Nem helyettük, hanem velük, nem nélkülük, hanem általuk cselekszik. A hálót a csónak jobb oldalára kell kivetniük. A jobb, a szerencsés, a sikert, boldogságot jelentő hely (vö. Lk 1:11; Mt 25:33; Mk 16:5). Jóllehet Péter és Zebedeus fiai tapasztalt halászok voltak, így tudják azt, hogy a hajnal halfogás szempontjából kedvezőtlen időnek számít, mégis engednek az útmutatásnak, követik a parancsot. Ekkor olyan sok halat fogtak, hogy a hálót alig bírták kihúzni a partra. Az Úr feltámadása után ugyanúgy adja természetfeletti erejét tanítványainak, mint azelőtt. Csodálatos, meglepő esemény részeseivé lettek. Először a szeretett tanítvány ismeri fel, hogy az ismeretlen az Úr. Itt is, mint az üres sírnál, közli felismerését a többiekkel.

Ez az esemény – amint az elhívási történet is – reménységet jelent szolgálatukra nézve. Péter a felsőruháját levetve, könnyű öltözetben, alsóruhában vetette be magát a tengerbe, hogy minél hamarabb Jézushoz érjen. A többi tanítvány a hajóban maradt. A parttól kb. 96–97 méterre voltak. Mikor odaértek, újabb csoda részeseivé lettek. Jézus már mindent előkészített az étkezéshez. A tűz égett, a hal megsült, a kenyér is ott volt. Jézus biztosította az asztalközösség feltételét. Az Úr a vendéglátó, aki mindent elkészített. Ő a tanítványai nélkül is képes megtenni mindazt, amit akar, azonban arra méltatja őket, hogy részt enged nekik munkájából. A Feltámadottnak nincs szüksége az emberre, azonban az embernek szüksége van rá.

Az ő kegyelme, hogy részesíti az embert javaiból és bekapcsolja munkájába. Jézus kér azokból a halakból, amelyeket a tanítványok fogtak. A háló – jóllehet teljesen tele volt – nem szakadt el, miközben kivonták a partra. A 153-as számnak általában szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, mint ahogyan Jn evangéliumában valamennyi messiási jelnek van ilyen értelme is. Origenes szerint a Szentháromság titokzatos kifejezéséről van szó: háromszor ötven plusz három = százötvenhárom. Augustinus (354–430) a hívőkre vonatkoztatja ezt a számot. A Szentlélek erejével a hívők megtartják a Tízparancsolatot. Isten tökéletes munkája nyomán, amelyet az ó szövetség kötése után az új szövetség kötése követett, a törvény kora után a kegyelem korában a népek eljutnak Krisztushoz, vagyis az üdvösségre. Hieronymus szerint a 153 arra utal, hogy a zoológusok ennyi fajta halat tartottak nyilván (Ez 47:9–12). A hal – mint ahogyan a halászat is – szimbolikus értelmű már az elhívási történetekben is (Mk 1:16–20; vö. Mt 4:8–12; Lk 5:1–11). Alexandriai Cirill szerint a 100 a pogányok teljessége (Mt 18:12), akik Krisztushoz jutottak, az 50 Izráel népét jelenti, a 3 pedig a Szentháromságot testesíti meg. A Szentháromság Isten tökéletes közösségre jut népével és a népek világával. Az apostoli misszió univerzális jelentőségű. Erről tanít a Feltámadt Úr. Más verzió szerint Simon = 76, az ichthys (Jésous Christos theou Hyios Sótér = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó) = 77. Péter, vagyis az emberi bizonyságtétel arról, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, jelenti a tökéletes missziói munkát. E szerint a halak száma többféle jelentésre utal.

Mindenesetre az világos, hogy a Krisztus útmutatása alapján végzett munka ígéretes. Akik Krisztus útmutatása szerint végzik munkájukat, csodálatos eredményhez jutnak, csodák sorozatát tapasztalják. Egy napon minden nép eljut az élő Istenhez Krisztusért az egyház missziói munkája nyomán. Jóllehet az egyházra meglehetősen nehéz terhelés hárul a munka végzése közben, mindezek ellenére alkalmas marad arra, amire rendeltetett. Az egyház küldetéséhez ugyanúgy hozzátartozik az univerzalitás, a nyelvi, faji, társadalmi és minden más különbség legyőzése mint ahogy Isten szeretetéhez, amelyet minden népre, nyelvre, fajra és nemre kiterjesztett Krisztus által. A tanítványok teljesítik az Úr parancsát. Az első látásra ismeretlennek tűnő emberben felismerték azt az Urat, aki úgy igényli az ember szolgálatát, hogy azt reményteljessé, ígéretessé teszi. A maga munkájával tanítványai előtt jár. A tanítványok arról, ami velük történt, tudatára ébredtek annak, hogy az Úr az, aki megszólította őket. Az Úr igényli szolgálataikat, azonosítja magát a szükséget szenvedő megelégítésre váró emberrel. Az Úr így is ott van az életben. A Mester terített asztallal várja tanítványait oly módon, hogy nem csak segít rajtuk, de a sikereikben is osztozik. Jelenlétével, a vele való közösség által megerősíti őket a további munkában. Az asztalközösség az életközösség jele.

Nemcsak az Úr asztalánál, hanem minden asztalnál, nemcsak a templomban és otthonokban, hanem a szabad természetben, vagyis minden helyen jelen lehet az Úr. Nemcsak a mennyei kenyeret, hanem a kenyeret is ő adja tanítványainak, sőt gondoskodik arról, hogy a kenyér mellé még hal is kerüljön. A Feltámadott ugyanúgy fontosnak tartja tanítványai földi gondjainak, szükségleteinek megoldását, mint kereszthalála előtt. Jézus jelét adja annak, hogy tanítványai földi életét, egzisztenciáját számon tartja. Tanítványairól ő gondoskodik. A harmadik megjelenése feltámadása után a tanítványok számára azt tette világossá, hogy az Úr azok közé az emberek közé küldi őket, akik az élet reális gondjaival küzdenek. A tanítványok maguk is ezek közé tartoznak. A küldetésük ígéretes, miközben az Úr parancsa szerint járnak el, az ő csodáinak úgy lesznek részeseivé, hogy az sikerekről szól és földi életükről való gondoskodást jelent.

Jn 20, 30 • Az evangélium záradéka, a mű célja.

Az evangélista záró sorokat kapcsol művéhez. A szinoptikusoknál ilyen jellegű befejezést nem találunk, ellenben a késői zsidóság és a görög irodalmi művekben hasonló záradék olvasható. Ezek a zárósorok természetesen az egész műre vonatkoznak, nemcsak Jézus megjelenéseire. János megállapítja, hogy az evangéliumban azoknak a messiási jeleknek, amelyeket Jézus a tanítványai szeme láttára tett, csak egy kis része szerepel. Jézusnak csupán néhány kiemelkedően jelentős, rendkívüli jeléről tesz bizonyságot az apostol, könyvének nagy részében beszédeit közli. Az evangélium záradéka alapján világos az is, hogy János egyáltalán nem kronológiai szempontok alapján akar tudósítani Jézus messiási munkájáról. Nem Jézus-életrajz írása a célja, hanem sokkal inkább az, hogy az ő ábrázolásával is bizonyságot tegyen arról, hogy az ember Jézus a Megváltó, az Úr, a Mester. A názáreti Jézusban a dicsőség Krisztusa jelent meg: Isten Fia.

Az evangélium célja nem az, hogy Istenről elméleteket adjon, hanem az, hogy az élő Úrhoz vezessen, örök élet részeseivé tegye azt az embert, aki elvesztette szeme elől az életre vezető utat. Hitre szólít, hitet ébreszt, hitben tart meg, mert aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, az részesedik az örök életben. A benne, a nevében való hit az örök élet elnyerésének feltétele. A könyv záró gondolata, utolsó szava egybecseng a könyv bevezető gondolatával (Jn 1:12). Ahogy a bevezetésben, úgy a záró sorokban is a könyv legjelentősebb gondolata szerepel, mert a Jézus nevében való hit az ember számára egzisztenciális kérdés, életkérdés. Az örök élet készen van, Isten Krisztus által adja, az ember a nevében való hit által elfogadja, élhet vele.

Jn 20, 24 • Jézus és Tamás.

Tamás története csak Jn evangéliumában szerepel, nincs párhuzama a szinoptikus hagyományanyagban. A szinoptikus tradíció is tud azonban arról, hogy a tanítványok először kételkedve, hitetlenkedve fogadták a húsvéti esemény hírét (Lk 24:11.25.38.41; vö. Mk 16:11). János – ahogyan Mária Magdaléna alakját kiemelte a sírhoz siető asszonyok közül – a 12 köréből Tamást emeli ki. Tamás esetén szemlélteti az evangélium azt, hogyan győzte le Jézus a kételkedést, sőt a feltámadás valóságát is megerősíti. – Tamás, akinek neve jelentésével már a 11:16 és 14:5-ben találkoztunk húsvét vasárnapján este, amikor Jézus megjelent tanítványainak, nem volt ott velük. Tamás pesszimista alkat. Az nyilvánvaló, hogy Jézust szerette, és meg akarta óvni a jeruzsálemi eseményektől, másrészt kész lett volna vele együtt meghalni. Mégis, ami Jézussal történt, annyira megtörte, hogy teljesen egyedül akart maradni. Szüksége volt arra, hogy magában maradjon a fájdalmával.

Éppen ezért hiányzott a Jézus nélküli tanítványok köréből akkor, amikor feltámadása napján hozzájuk visszatért. A bánat, a fájdalom nagy kísértés arra, hogy az ember mindennel és mindenkivel szakítson, viszont a gyógyulás lehetősége a tanítványok közösségében adatik meg. Ok ugyan hírt adtak neki arról, hogy látták az Urat, de Tamás nem hitte, hogy az valóság volt. Nyilván arra gondolt, hogy vízió, illetve hallucináció áldozatai lettek. Bizonyságtételük Tamás számára nem sokat jelentett. Csak akkor ad hitelt szavainak, ha ő maga személyesen találkozik a Mesterrel, látja és tapintja azt, akit keresztre feszítettek. A sebek helyét akarja látni a kezén és tapintani az oldalán. A lábát nem említi, ugyanis a keresztre feszítettek lábát nem szögezték át, csak odakötötték a kereszthez. Tamás egyenes, őszinte. Nem mondja, hogy hisz, amikor nem ez a helyzet. Nyolc nap múlva, tehát újra vasárnap, amikor a tanítványok újra együtt voltak, kívánsága teljesült. A Feltámadott a zárt ajtók ellenére megjelent köztük és köszöntötte őket.

A zárt ajtó a halálból feltámasztott Úr számára nem akadály, ő fölötte áll a természeti törvény általunk ismert rendjének. Azt a békességet hirdeti, amelynek alapját engesztelő halálával teremtette meg. Tamásnak is szól az a köszöntés, amely az üdvösséget, a boldog életet ajánlja fel a tanítványoknak. Ezután Tamásnak megengedi az Úr azt, hogy tapasztalati úton is megbizonyosodjék arról, hogy ő, akit megfeszítettek, a halálból feltámadt (Lk 24:39). A feltámadt Jézus teste tapintható, érzékelhető, jelzi a kereszthalál nyomait. Tamást olyan élményben részesíti a feltámadt Úr, amelynek következménye hitvallás. Az előtte lévő Jézust, aki a kereszten meghalt, de a halálból feltámadt, Urának, Istenének nevezi. „Én Uram, és én Istenem”. Ezzel éri el Jn evangéliuma a húsvéti eseményről szóló bizonyságtételével a csúcspontot. Míg Mária Magdaléna arról tett bizonyságot, hogy látta az Urat, vagyis arról, hogy a megfeszített Jézus feltámadt, Tamás hitvallása egyszerre hirdeti, hogy a feltámadt Jézus valóságos ember és valóságos Isten. Tamás a Feltámadottban meglátta Urát és Istenét: a Fiúban az Atyát, a megváltóban a teremtőt. Jézus tanítványa bizonyságtételéből hallja kicsendülni azt, amit korábban ő jelentett ki nekik (Jn 14:9.10; 12:44k.). Ez a hitvallás tökéletes összhangban van a prológusnak a praeegzisztens Fiúról szóló bizonyságtételével.

Nem azt mondja ugyanis, hogy a Feltámadott Istenhez hasonló, hanem azt, hogy Isten, mint ahogy az is (Jn 1:1–18). Jézus összegezi azt, ami Tamással történt és úgy jelzi a jövő útját, hogy ígéretet fűz hozzá. Megerősíti Tamás hitvallását. A hitvalláshoz vezető út a jövőben másképpen alakul. Tamás látott és hitt, boldogok azok, akik nem a látás útján jutnak hitre (Jn 4:48). A szeretett tanítványnak elég volt az üres sír megpillantása ahhoz, hogy hitre jusson. A jövőben nem a látás lesz a hitrejutás útja. „Boldogok azok, akik nem látnak, de mégis hisznek (vö. 1Pt 1:8).” Senki nem igényelheti magának a jövőben, hogy ugyanabban az élményben legyen része, mint amilyenben az első tanítványoknak. A hitre jutás lehetősége adott, az ember boldogsága és boldogulása ezen az úton biztosított. Jézus azonban egy tárgyszerű, hathatós útmutatással eszméltet arra, hogy a Feltámadott megjelenéseinek sorozata időhöz kötött. A hitre jutás tipikus útja a jövőben nem a látás. Ő, aki mennybemenetelével megdicsőült testben jelent meg a tanítványoknak, a fiúi létmódba való visszakerülésével lezárja ezt a sorozatot.

Jn 20, 19 • Jézus megjelenése a tanítványok körében.

Arról a napról van szó, amikor Jézus Mária Magdalénának megjelent, vagyis a hét első napjának, a feltámadás napjának, a mi vasárnapunknak az estéjéről. A tanítványok félelmükben zárt ajtók mögött vannak együtt. A tanítványok féltek, hogy a Mester után ők vannak soron, azaz a nép vezetői őket is kivégeztetik. Jézus hirtelen és váratlanul – a zárt ajtók ellenére – megjelenik köztük és úgy köszönti őket, ugyanazzal a köszöntéssel, amellyel szenvedése és halála előtt elbúcsúzott tőlük (Jn 14:27; 16:33). Ez a köszöntés nemcsak azt jelenti, hogy Isten óvjon meg minden bajtól, hanem ezzel együtt azt is, hogy ajándékozzon meg minden jóval. A görög eiréné a héber salóm fordítása, amely egészen átfogó értelemben jelenti az ember és az egész teremtett világ javát, harmóniáját, a rendezett, jó körülményeket. Jézus hangja, köszöntése a régi, de teste már új, a halálból feltámasztott ember teste, amely nem kötődik a feltámadás előtti test törvényszerűségeihez. A feltámasztott test független a természeti törvény korlátaitól. Jézus szavaival megnyugtatja tanítványait és bizonyságát adja annak, hogy ő az, aki szenvedése és halála előtt velük volt. A sebhelyek nyoma látható a feltámasztott testen. A megfeszített és a feltámasztott Jézus azonos személy. A tanítványok szívét betöltő fájdalom, szomorúság örömre változott (Jn 16:20kk.; 17:13).

Jézus ígérete beteljesedett, tanítványai meglátták az Urat, az elválás nem örökre szólt. A feltámasztott Jézussal való találkozás nem merül ki az egymásnak való örvendezésben. Jézus megismétli minden jót, üdvösséget ígérő szavát, amely békességet jelent Istennel, egymással és a környezetükkel, vagyis az eljövendő világ erejének érvényesülését e világ keretei között, és ehhez kapcsolja a küldetésre indító szavait. A „békesség néktek” köszöntés megismétlése ünnepélyessé teszi a tanítványok kiküldését. A misszió lehetősége, módja és felelőssége együtt lesz világossá Jézus mondata alapján. Ahogyan ő az Atya küldötte volt a földön, úgy lesznek a tanítványok az ő küldöttei. Az ő munkája alapján végzik tovább azt, amire megbízást kaptak (Jn 13:20; vö. 17:18). Feladatuk elvégzéséhez felfegyverzi őket az Úr. Látható gesztus által részesíti őket a Szentlélek ajándékában. A jövőben teljesítendő küldetésükhöz amellett, amit a Jézussal töltött idő jelentett, a kívülről és felülről jövő mennyei ajándékra van szükség, arra a Lélekre, aki hitelesíti, érvényesíti és alkalmazza mindazt, amit Jézus tett. A Szentlélek közlése által nyerik el a bűnbocsánat hirdetéséhez, illetve megtagadásához a felhatalmazást (Mt 16:19; 18:18; Lk 24:16; ApCsel 2:24; 2Thessz 2:15; Jel 2:13–15.25; 3:11).

A tanítványok itt nem arra nyernek felhatalmazást, hogy a világ fölött ítélkezzenek, hanem arra, hogy hitet ébresszenek, gyülekezetet építsenek és abban hivatásukat teljesítsék. Az oldás és kötés tiszte a tanítványok hivatásából adódó feladat, amelyre a feltámadt Jézus hatalmazta fel őket a Szentlélek által.

1 Jézus, ki a sírban valál,
Általad megholt a halál,
Az élet pedig feltámadott,
Mert szent tested meg nem rothadott.
Él a Jézus, a mi fejünk,
Keresztyének, énekeljünk,
Ülvén húsvét ünnepeket,
Új győzedelmi éneket.

2 Hol van, koporsó, hatalmad?
Elveszett nyert diadalmad.
Hová lett, ó, halál, a fúlánk,
Melyet fensz már régóta reánk?
Már nem rettegünk miatta,
Mert Jézus meghódoltatta
Ama félelmek királyát,
megnyitván sírjának száját.

3 Nincs már szívem félelmére
Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából,
Mi lehet a holtak porából.
Szűnjetek meg, kétségeim,
Változzatok, félelmeim,
Reménységgé, örömökké,
mert nem alszom el örökké.

4 Sőt hiszem, hogy e tört cserép
Edény leend még egyszer ép,
És tetemim megépíttetnek,
Bár veséim megemésztetnek.
Gyalázat elvettetésem,
De pompás lesz kikelésem,
Új eget látván ezekkel
Az újra megnyílt szemekkel.

5 Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hadd legyek élő személy,
Lelked által énbennem élj!

Jn 20, 1 • Jézus feltámadása, a feltámadt Úr küldetésében járó asszony.

János evangéliuma a Jézus feltámadásáról szóló tudósításában különösen két mozzanatot hangsúlyoz. Az egyik az üres sír ténye, amelynek számos szemtanúja volt. A másik az, hogy a feltámadt Jézus először egy asszonynak, a magdalai Máriának jelent meg. Az üres sír tényéről mind a négy evangélium tudósít. A negyedik evangélium szerzője ismerhette a szinoptikusok Jézus feltámadásáról szóló elbeszéléseit, azonban tőlük függetlenül, a saját tapasztalatára és értesülésére támaszkodva ír. Hangsúlyozni kívánja, hogy Jézus először nem Péternek, nem Jakabnak, nem a tizenegynek, hanem a magdalai Máriának jelent meg. Ez a tény annak a döntő jelentőségű változásnak a jele, amely a teremtett világ életében Krisztus megváltó munkájával megtörtént. A szeretett tanítvány hűségesen tesz erről bizonyságot. Az esemény úgy történhetett, hogy amikor hírt adott Mária a tanítványoknak az üres sír tényéről, a két tanítvány nagy sietséggel elrohant Krisztus sírjához, Mária lemaradt. Mire Mária odaért a sírhoz, azok már nem voltak ott. Mária teljesen beletemetkezett Jézus siratásába. Jézus ekkor megjelenik neki, megszólítja és megbízást ad neki szolgálatra. A testvérek közösségébe neki kell vinnie az örömhírt.

1–2. A hét első napján Mária meg akarta nézni a sírt.
Té de mia tón sabbatón = echód basabbat „a hét első napján”. A „sabbata” a hetet jelenti, sémitizmus. A Jézus keresztre feszítése és halála után következő hét első napjáról van szó. – A magdalai Mária egészen korán ment ki a sírhoz, még sötét volt. Mk 16:2 szerint „akkor kelt fel a nap”; Mt 28:1 szerint „a hét első napján, amikor virradt”. Az evangéliumok híradása szerint a hajnali órákról van szó. János csak a magdalai Máriát említi, arról nem beszél, hogy mások is voltak vele, mint ahogyan Mk (16:1) és Mt (28). Valószínűleg arról lehet szó, hogy a magdalai Mária korábban és külön ment ki a sírhoz. A szinoptikus evangéliumok viszont erről külön nem szólnak. Mindenesetre összefoglaló jellegűnek ható beszámolójuk szerint is első helyen szerepel a magdalai Mária azoknak az asszonyoknak a sorában, akik a kora hajnali órákban felkeresték Jézus sírját. A 2. v. oidamen plur 1. száma arra enged következtetni, hogy a magdalai Mária nem csak a maga tapasztalatáról beszél, hanem az asszonyok nevében, mint ahogyan Péter is általában a tanítványi kör nevében szólalt meg többnyire. – Mindenesetre az kétségtelen, hogy a magdalai Máriának kiemelt szerepe van a Jézus sírja körüli eseményekben akkor is, ha történetesen többen is ott voltak mellette. Nyilván János azért is emeli ki. – Mária céljáról nem szól. Valószínűleg Mária csak egyszerűen meg akarta nézni a sírt. Szemmel akarta tartani az események további alakulását. A sírt üresen találta. Amint meglátta, hogy a kő el van távolítva a sírról, szükségesnek tartotta, hogy értesítse erről azokat a tanítványokat, akiket a legjelentősebbeknek tartott ebben a körben. Így Péternek és a „szeretett tanítványnak” szólt.

3–10. Péter és a „szeretett tanítvány” Jézus üres sírjánál.
Mária híradása nyomán mindkettő azonnal a sírhoz fut. Először a „szeretett tanítvány” érkezett meg. Behajolt, de csupán a lepedőket látta, a sír üres volt, ahogyan Mária elmondta. Péter a saját tapasztalata alapján is megállapította ezt. A lepedőket szépen rendben találta: az egyértelmű, hogy nem sírrablás történt. A másik tanítvány ezután ment be a sírba. Mikor látta a rendben otthagyott sírboltot, hitt. Hitt abban, hogy Jézus feltámadt. Az üres sír Jézus feltámadásának a jele, amely mindenki tapasztalatává lett rövidesen. A szeretett tanítvány hitének nagysága abban mutatkozik meg, hogy úgy hisz az üres sír láttán, mintha már a feltámadt Jézust is látta volna, pedig csak a feltámadásra utaló jeleket látta. Az üres sír számára annak a jele volt, hogy Jézus nem a halottakhoz, hanem az élőkhöz tartozik. – Péter ugyanannak az eseménynek a tapasztalata nyomán nem jutott el ugyanarra a meggyőződésre. Az első, aki az üres sír nyomán arra a meggyőződésre eljutott, hogy Jézus él, az a „szeretett tanítvány”. – A tanítványok az üres sírtól hazamentek.

11–18. Mária tapasztalata és küldetése: az üres sír és a feltámadt Jézustól nyert megbízás.

A részlet középpontjában újra a magdalai Mária áll. Péter és a másik tanítvány, miután meggyőződött arról, hogy Jézus sírja valóban üres, elmentek haza. Mária viszont ott maradt, siratva Jézust. Így lett Jézus első megjelenésének szemtanúja. Az első ember, aki látta és felismerte a Feltámadottat, nem Péter, nem Jakab, nem János, hanem egy asszony volt: Mária Magdaléna, a magdalai Mária. Mk 16:9 is kiemeli a magdalai Mária elsőségét. A negyedik evangéliumnak volt elég történeti és teológiai bátorsága arra, hogy Mária Magdaléna konkurencia nélkül való elsőbbségét mind az epifániák sorrendjében, mind pedig az apostoli húsvéti üzenet történetében jogaiba iktassa, minden bizonnyal Jézus szellemében. – Amint Mária behajolt a sírba, két fehér ruhában lévő angyalt látott, akik Mária szomorúságának oka iránt érdeklődnek. További beszélgetésre a történet szerint nincs lehetőség, ugyanis az esemény más irányban folytatódik tovább. Mária mögött ott van a Feltámadott, bár ő nem ismeri fel.

A történetnek ez a vonása az emmauszi tanítványok történetével mutat rokonságot. A feltámadott Isten testi szemekkel, emberi érzékekkel nem ismerhető fel. A feltámadott felismeréséhez nem elegendő az emberi adottság. A feltámadott ott és akkor válik felismerhetővé, amikor és ahol ő akarja. Mária látta Jézust, aki ott állt, azonban nem volt tudatában annak, hogy Jézus az: arra gondolt, hogy a kertésszel van dolga. Az emberi szem nem elég a feltámadt Krisztus meglátásához. Míg az emmauszi tanítványok a kenyér megtöréséről, addig Mária arról a szaváról ismerte fel az Urat, amellyel őt nevén szólította. Természetesen mindkét esetben az Úr munkálja megismerését. Szavára válasz Mária részéről a teljes tiszteletről és szeretetről tanúskodó rabboni „én Uram”, „én Mesterem”, a rabbi mellékformája. Krisztus felismerése mindig titok, mindig csoda. A Krisztus szava úgy ismerteti meg az Urat, hogy ő ad szava által látó szemet, értelmet és szívet. A feltámadt Krisztus felismerése a Szentlélek ajándéka. Mária hódolatára, amellyel Jézust maga mellett akarja tartani, az Úr válasza kettős. Mé mou haptou „ne érints”, „ne tartóztass fel engem”, ti. azon az úton, amely az Atyához vezet. Jézus, amint a magdalai Máriát megvigasztalta, bizonyossá tette feltámadásáról, s továbbmegy a számára kijelölt úton.

Jézus a továbbiakban már nem úgy van tanítványaival, mint halála előtt. A feltámadott többé már nem ahhoz a világhoz tartozik, amelyben még ideiglenesen tartózkodik. A feltámadott tulajdonképpen egy sajátos köztes állapotban van feltámadása után. A halálból visszatért a lét a földi dimenzióiba, a mennybe viszont még nem ment fel. Még megjelent a földön, de már nem földi, még nem ment fel az Atyához, de már mennyei. Testben támadt fel, de teste már az eljövendő, a dicsőséges test jellegzetességeit mutatja. Máriának azt kell meglátni, hogy az a Jézus, aki visszajött a halálból, ugyanaz, mint aki elment, viszont megváltozott az állapota, helyzete, testének minősége. A földi Jézus jele a halálból feltámasztott emberi létmódnak, emberi egzisztenciának. A földi Jézus a dicsőség Krisztusává lett. A mé haptou mou tehát oly módon jelenti azt, hogy „ne tartóztass engem” a küldetés útján, amely az Atyához vezet, a dicsőségbe, hogy ezzel együtt az is nyilvánvalóvá válik, hogy a vele való érintkezésnek más a módja ezután, mint amilyen volt korábban. Jézus, mint aki páratlan, egyedülálló visszonyban volt földi élete során is az Atyával, feltámadása után hozzá tér vissza azzal, hogy megváltó munkája által az ő Atyja a mi Atyánk, az ő Istene a mi Istenünk. De míg neki eleve, nekünk őérte. A Jézussal való közösség nem jelent vele való azonosságot.

Az Atya–Fiú viszonyban az ember nem válik isteni lénnyé. Isten és az ember közt lévő közösség lehetőségét hirdeti meg Máriának a feltámadt Krisztus úgy, hogy egyúttal az Isten és ember közt lévő különbséget is nyilvánvalóvá teszi. Mária Magdaléna a feltámadt Úrtól kap megbízatást. Az Urat kell hirdetnie, Krisztus dicsőségébe vezető útjáról kell bizonyságot tennie. A halálból feltámadt Úr útja tovább folytatódik a dicsőségbe. A dicsőség Krisztusa ugyanazt a kijelentést adja, amelyet a földi Jézus meghirdetett. – Jézus testvéreihez küldi Máriát. A feltámadt Krisztus testvéreinek tartja földi népét, jelezve útjukat. Jézus epifániája Mária esetében elhívást és elküldést jelent, mint ahogyan epifániái általában. Máriát szolgálatába állítja a Feltámadott. – Mária Jézus feltámadásának és megjelenésének az első tanúja – a legrégebbi, a Márk anyaga szerint is. – Asszonyra megy vissza az első húsvéti bizonyságtétel, a Feltámadottat hirdető tanúvallomás. Az első – János szerint –, aki ezt kimondta: „láttam az Urat”, egy asszony volt. Ez zsidó füleknek nemcsak hallatlan, hanem egyszerűen lehetetlen is volt, amikor a zsidó jog szerint az asszony tanúvallomása nem volt érvényes. Itt azonban – és ez valódi keresztyén hagyomány –, Jézus feltámadásának első tanúja és hírnöke asszony. Jézus azt az új rendet, amely megváltó munkájának alapján az újjáteremtés jegyében áll, földi keretek között is érvényesíti. Asszony által hirdetteti meg tanítványi körében a bűn jegyében álló korszak végét, az új korszak kezdetét, a halál felett az élet győzelmét. A halálon győzelmet vevő Úr új életet jelentő üzenetét úgy hirdetteti, hogy jelt is ad arról, hogy elkezdődött ez a korszak, ezért lehet a Jézus feltámadásáról szóló örömüzenet hírnöke asszony. Az elhívást – a küldetést – és a küldetés tartalmát, a kijelentést egyaránt a feltámadt Úr adta Máriának, aki engedelmességgel válaszolt, a megbízást adó Úr útmutatása szerint járt el. A názáreti Jézus, aki asszony által született, feltámadása után a keresztyén hit alapját jelentő üzenet hirdetését rábízta az asszonyra. Az újjáteremtés jegyében álló korszakban, Izráel régi rendjét maga mögött hagyva szolgálatára elhívta és elküldte az asszonyt. A Jézus feltámadása utáni korszak minden tekintetben, újjáteremtő munkájának jegyében áll.

Jn 19, 38 • Jézus temetése.

Jánosnak a sírba helyezésről szóló híradása tökéletesen összhangban van a szinoptikusok tudósításával. Arimáthiai József, aki titokban Jézus tanítványa volt, a nyilvánosság elé lépett (Jn 3:21), és Pilátusnál közbenjárt azért, hogy Jézusnak méltó temetése lehessen. Izráel tekintélyes tanácsának tagjai között is voltak olyanok, akik készek Jézusért a római helytartóhoz fordulni. József, aki a Júdában lévő kis vidéki városból származott, abból a városból, amelyből egykor Sámuel próféta, a régi Rámából, amelyet később Ramathaimnak neveztek. A laikus, előkelő származásúak köréhez tartozott, tekintélyes földbirtokkal rendelkezett. Olyan gazdag, befolyásos, tekintélyes férfiról van szó, aki a maga lehetőségével úgy szolgál Jézusnak, ahogyan arra az adott helyzetben szükség van. A keresztre feszítetteket a törvény szerint nem lehetett rendes temetésben részesíteni, csak elkaparni, elásni. Jézus Arimáthiai József kérésére megmenekül ettől. Pilátus kiadta, ő pedig elvitte a halottat.

A kivégzés helyének közelében volt egy sziklába vésett új sírhelye, amelyet magának és családjának készíttetett el a kertjében. Oda vitte át Jézust. Gyorsan kellett eljárnia, mivel a páska-szombat kezdetéig nem sok idő volt. A sírnál találkozott Nikodémusszal, aki először éjszaka kereste fel Jézust (3:1kk.). Nyilván maradandó nyomot hagyott benne ez a találkozás. Ő hozta a halott számára a szükséges drága kenetet. Pénzösszegben és az anyag mennyiségében egyaránt nyilvánvalóvá tette, hogy neki fontos Jézus illendő, a zsidó szokásoknak megfelelő sírba helyezése. A halott iránti mély tisztelete és hálája jut kifejezésre Nikodémusnak Jézus halála alkalmával. Ő gondoskodott minden kellékről, amely kellett a halott illendő ellátásához. Amikor készen voltak Jézus sírba helyezésével, egy nagy kővel zárták le a sírt. Így Jézus nem a bűnözőknek járó ismeretlen helyre került, hanem egy megkülönböztetett tiszteletnek örvendő személyiség – a mai fogalommal élve – díszsírhelyébe. –

Míg a 11 tanítvány a félelem bénító hatása alatt áll, és ki sem mernek mozdulni, addig a titkos tanítványok jönnek, hogy a végső tisztességet megadják neki. A titkos tanítványok a közelben ismert, tekintélyes személyiségek, akikkel szemben a zsidó hatóságok tehetetlenek. Arimáthiai József gyors döntését tett követte, az útja azonnal Pilátushoz vezetett, és terve valósággá lett. A Golgotáról Jézus az ő szép, új sírkamrájába került. A Jézus iránti szeretet jelzi az időszerű szolgálatot, ennek modellje Arimathiai József és Nikodémus.

Jn 19, 31 • Látták, hogy már halott.

Ennek a néhány versnek nincs megfelelője a szinoptikusokban. A zsidók a nagy ünnepre való tekintettel kérik Pilátust, hogy vétesse le a keresztre feszítetteket. Az akasztott ember teste ugyanis tisztátalanná teszi a földet. A kivégzés színhelyéről még az éjszaka beköszöntése előtt el kellett vinni és elásni a hullákat (los. ant. 4,202. bell. 4,317. 5Móz 21:22k.). Ez nagyon fontos volt, mert a szombatot előkészítő nap ez esetben nem egyszerűen csak egy szombatot, hanem a „nagy napot”, a páskaünnepet készíti elő. Amint az eddigi időre vonatkozó adatok, úgy ez is azt mutatja, hogy ez a szombat Niszán 15-e, a páskaünnep első napja. A zsidók attól tartottak, hogy a megfeszítettek ekkor még életben voltak, ezért kérik, hogy hajtassa végre a kivégzetteken a crucifragiumnak nevezett büntetést, azaz vasbotokkal töresse össze a lábszárcsontokat.

Ezt a kegyetlen büntetést különben más esetekben szokták alkalmazni. Itt az a célja, hogy siettesse a halált, amennyiben az még nem következett volna be. Pilátus teljesítette a zsidók kérését. A katonák megtörték a kivégzettek lábszárcsontját. Jézus esetében azonban erre nem került sor, ugyanis mire vele foglalkoztak, már halott volt. A ténymegállapítás igazolására döfte az egyik a dárdáját Jézus oldalába. Az evangélium azt hangsúlyozza ezzel, hogy Jézus valóban meghalt és erről nyilvánvaló bizonyságok vannak. A katonák, akik a halál tényét megállapították, nem vádolhatók elfogultsággal Jézus iránt. Rajtuk kívül a halál tényéről tesz bizonyságot a dárdaszúrás következtében megnyilvánuló jeladás. Az evangéliumban előforduló eseményeknek – mint ahogy az eddigiekben, úgy itt is –, szimbolikus jelentőségére is oda kell figyelnünk. Jézus halálával megtörtént az az esemény, amely a két sákramentumnak, a keresztségnek és az úrvacsorának az alapja. A keresztség látható jegye a víz, az úrvacsorára utal a vér. A víz szimbolikusjelentősége többféle. Utalhat az újjáteremtés fürdőjére, az élet vizére, a víztől és Lélektől születés szükségességére és lehetőségére. Akivel ez megtörténik, az úgy kerül kapcsolatba az élő víz forrásával, hogy belsejéből az buzog tovább.

A vér a szövetség vére, amely által Isten kegyelmébe fogadta a bűnössé lett világot. Az új szövetség vére, amely mindenkiért kiontatott, és megtisztít minden bűntől. – Nyilvánvaló, hogy Jézus halála alkalmával az evangélista magát azt a tényt kívánja hangsúlyozni, ami történt, tehát azt, hogy Jézus valóban meghalt a kereszten, és ennek alapján annak csodálatos jelentőségét világítja meg. Ő az, aki szemtanúként ott volt Jézus keresztje alatt, hiteles tanúja annak, ami történt. Látta mindazt, ami ott végbement, és tanúsítja azt. Igaz, a valóságnak megfelelő a bizonyságtétele. Az hangsúlyos, hogy megbízható, hiteles adatokat közöl, meggyőző módon. Bizonyságtételének célja a hitébresztés, a hitre juttatása azoknak, akikért Krisztus meghalt. Jézus kereszthalálával és az utána következő eseménnyel kettős prófécia teljesedett be. Az egyik az, hogy a, páskabárány csontját nem szabad megtörni (2Móz 12:46; Zsolt 34:21). A másik a Zak 12:10 jövendölésének valósággá létele: „néznek majd arra, akit átszúrtak”. Az első azt hirdeti, hogy Jézus az igazi páskabárány, aki abban az órában halt meg, amikor a Templom-hegyen a pákabárányokat levágták. A kereszt az igazi oltár, amelyen Isten Báránya feláldoztatott. Őrá tekint majd a jövő igazi Isten-népe, mert általa és érte van lehetőség a Sátán uralma alól való szabadulásra, az örök életre.