Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. Jak 4, 17

Jn 12, 37 • Visszatekintés Jézus messiási munkájára.

Jézus nyilvános munkájának negatív visszhangját foglalja össze ez a részlet. Jóllehet Isten Fia azokat a jeleket véghezvitte népe körében, amelyek tipikus messiási jeleknek számítottak a próféciák alapján, Isten népe mégsem jutott hitre. Az ember negatív döntéséről Isten előre tudott és meg is hirdette a próféták által. Ami nemzedékről nemzedékre megismétlődött Isten követeivel népe körében, az történik Jézussal is. A népe részéről történt elutasításban beteljesedett az, amit Ézsaiás próféta hirdetett és tapasztalt. A 38. v. Ézs 53:1-et idézi a LXX szerint. A második idézet Ézs 6:10.

A 40. versben lévő forma sem a héber szöveggel, sem a LXX-val nem egyezik meg pontosan. Ez szabad, talán emlékezetből való idézet. Az Ézs 6:10 más helyein is szerepel az Újszövetségnek (Mk 4:12 par.; ApCsel 28:26k.), minden esetben Izráel hitetlenségének a magyarázataként (vö. Róm 9–11-gyel). Isten üdvtervének vannak olyan részletei, amelyeket az ember maradéktalanul nem láthat át, nem érthet meg. Az ige, Isten szeretete Jézus Krisztus által üdvösséget és életet jelent, hitre és engedelmességre szólít. A hitetlenség és engedetlenség az ember bűne. Isten nem fabábként, hanem felelősségre képes személyként bánik az emberrel. Az Isten szavához való viszonyának következménye lehet élet és halál is. Az Ige hatása a hozzá való emberi viszony nyomán válik nyilvánvalóvá. – Ézsaiás próféta elhívása alkalmával nemcsak a közeli, hanem a távoli jövőt is látta, amelyben a dicsőség Ura hatalmát szeretetével párosítja úgy, hogy az embert felelősségteljes döntésre szólítja. Az Ige visszautasítása általános tapasztalattá lett az üdvtörténet során. A Krisztus-ellenes határozat sokakat megfélemlített. Az akció ellenére a főemberek körében olyanok is voltak, akik hittek Jézusban (Jn 3:1; 7:50; 19:38k.).

Nyíltan nem vallották meg ugyan hitüket, mert arra a szintre nem jutottak el, hogy kockázatot is merjenek vállalni érte. Viszont elindult bennük az a folyamat, amely a későbbiek során kockázatot vállaló hitté lett (Jn 3:7.50; 19:38k.). A részlet második fele, a 44–50. versek tartalma összefoglalása Jézus messiási küldetésének oly módon, hogy az Atyával való teljes egységét hirdeti és az ember részéről annak felismerését igényli. Tömör összefoglalását adja annak a kijelentésnek, amit Jézus tett és amiért a világba jött. Még egyszer elmondja, mi az élet alapja és küldetésének tartalma. Eszerint ő annyira egy az Atyával, hogy aki rá hallgat, az Istenre hallgat; aki őt megismeri, az Istent ismeri meg. Jézus által Isten találkozik az emberrel. Ő nem azért jött a világba, hogy az embereket elpusztítsa, hanem azért, hogy megszabadítsa; megtartsa, megmentse. Isten Jézust nem haragjából, hanem szeretetéből küldte a világba. Ő a világosság, aki őt követi, maga is megvilágosodik. A 8:12 témáját kissé megváltoztatott formában ismétli meg. Aki Jézusban hisz, az döntő változást tapasztal önmagában.

Nem marad a bűnben, hanem felveszi a harcot ellene. Nem marad távol Istentől, hanem küzd az istenellenes, sötét hatalom ellen. Nem marad a sötétségben, hanem az örök életet ajándékozó fény hatása alá kerül, a világosság fiává lesz. Aki viszont Jézus beszédét elutasítja, ítéletet von a fejére. Az utolsó napon az ige, amely nem talált nyitott fülekre, ítéletté lesz. Jézus beszédének forrása az Atya. Az emberi beszéd mögött isteni tekintély áll. Jézus szavának a hozzá való emberi viszony alapján kettős hatása van. Az örök élet részesévé tesz, mert az élet forrásával kapcsolja össze azt, aki hallgat rá: A Fiú az Atyától függ és neki engedelmeskedik mindvégig, közvetíti az örök életet, teljesíti küldetését. Az Atyától származó szó újjáteremtő erő, a tőle való parancs az örök élet. Az Atya örök életet szánt és készített az embernek. – Jézus tökéletesen egy az Atyával; azért jött a világba, hogy megmentse azt.

Ugyanígy, ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket. 1Pt 3, 1

Jn 12, 27 • Jézus harca, az Atya válasza, a jövőt hirdető kijelentés.

A preegzisztens, teremtést közvetítő Úr remeg, szorong, fél, aggodalommal tekint arra az órára, arra az időre, aminek közelébe jutott, az előtte lévő szenvedés és halál vállalására, az ember bűnéért való áldozatra. Az élet odaadása az élet megtartásának, az élet megszerzésének, az életadásnak az útja. Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, aki fél a haláltól. A haláltól való félelmét az Atya akaratára való eszmélés által győzi le. Az itt érzékelhető harc teszi nyilvánvalóvá, hogy Jézusnak milyen küzdelembe került az Atya akaratára való ráhangolódás. Azért imádkozik, hogy engedelmes Fiúként végezhesse el azt a munkát, amit az Atya rábízott. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a Fiú harcában született meg az Atya akaratára, vagyis a keresztre mondott igen. Az Atya nevének megdicsőítése a legfontosabb neki.

Erre az Atya válasza a Jézus eddigi messiási munkáját megerősítő szó, amelyet a mennyei szózat első része tartalmaz. A mondat első felével ugyanis az Atya igent mond, a hitelesítő pecsétet rátette arra, amit Jézus eddig szavai és tettei által elvégzett. A mondat második fele ígéret a jövőre nézve, amely halálát, feltámadását és a mennybemenetelét jelenti. A Fiú az Atya erejét kéri, az Atya vállalja a Fiú munkájának eddigi és a következőkben megvalósítandó részét. Az Atya ott van a Fiú mögött, a Fiú rábízza magát az Atyára. Az a bensőséges kapcsolat és tökéletes egység, amely az eddigiek során is megnyilvánult, a döntő események előtt mindig látható. Az Atya és a Fiú párbeszédéből a nép semmit nem ért.

Valami rendkívüli dolgot mindenki érzékel, de a maguk módján igyekeznek megmagyarázni. Némelyek ismert természeti jelenségre gondolnak, mások szellemi lény szavára. Az ember a maga ismeretei alapján igyekszik a számára érthetetlen jelenségeket megérteni. Így azonban a valóság lényegi megértéséhez nem jut el. A mennyből jövő szózat sem a fizikai jelenségekkel, sem a szellemi lények közbelépésével nem azonosítható. Amikor az Isten szava rendkívüli keretek közt szólal meg, mindig valami nagyon jelentős dologra hívja fel annak az embernek a figyelmét, aki különben nem számol vele. Így hívja fel figyelmüket az ő küldöttére. Ez történt megkeresztelkedése (Mk 1:11) és megdicsőülése alkalmával is (Mk 9:7). Isten szava megerősíti a Fiút küldetésében. Jézus a rendkívüli jelenség értelmét érthető szavakkal világítja meg.

A világ ítéletéről van szó. Isten a kárhoztató hatalmat, a világ fejedelmét kivetette. A világ ítélete tehát azt jelenti, hogy Isten lehetőséget teremtett a világnak a pusztító hatalomtól való megszabadulásra. Jézus biztos abban, hogy a Sátán halálos csapást kap azzal, hogy ő Istenhez mindhalálig hű marad. A gonosz hatalma halála által örökre meg van törve. Az ő felemeltetése a földről mindenek számára azt jelenti, hogy nem kell földhöz ragadt életet élniük, létük nincs a földhöz kötve. Jézus a vele való életet, a világ fejedelmétől független, a bűntől szabad életre nyitott lehetőséget mindenkinek hirdeti. Váltságmunkája univerzális jelentőségű és egyetemes érvényű. Jézus felemeltetésével beteljesednek az ószövetségi próféciák (Dán 7:14; Ez 37:25; Ézs 9:6; Zsolt 89:5).

Kijelentésére környezete részéről a reflexió ugyanaz, mint korábban. Ez az esemény is nyilvánvalóvá teszi Isten végtelen kegyelmét és az emberi bűn határtalan mélységét. Az ember vakká lett, nem látja a mellette lévő Krisztust. Isten írott kijelentésére hivatkoznak az élő kijelentéssel szemben. Krisztusról szóló ismereteik alapján megkérdőjelezik kijelentését. A keresztről szóló beszéd számukra botránkozás. Jézus a vele szemben értetlenül viselkedő embernek újra felajánlja a benne és általa adott lehetőséget. Kérdésükre nem elméleti fejtegetéssel válaszol, hanem számukra megoldást jelentő útmutatást ad, érzékeltetve azt, hogy a lehetőség ideje rövidre szabott.

Az üdvösségre, az életre vezető utat Jézus mint a világosság forrása világította meg. Aki vele jár, a fény részesévé lesz, védetté a sötétség hatásától. Az ember Jézus nélkül kiszolgáltatott az ellenség hatalmának. A mellette való döntés, a belé vetett hit nemcsak oltalom az ember számára, hanem a helyzetét és a lényét meghatározó erő közvetítője is. A bizonytalanságot felváltja a biztonság érzése, a sötétség hatását a világosság ereje. A világosság fiainak lenni annyit jelent, mint Krisztushoz tartozva Isten akarata szerint élni a jövő reménységével. Jézus ismételten döntésre szólítja hallgatóit, mert ez a döntés számukra létfontosságú. A belé vetett hit az értelmes jelen és a reményteljes jövő alapja. Jézus szavainak elhangzása után elrejtőzik előlük. Messiási munkájának megszokott ritmusa által nemcsak azt érzékelteti, hogy a vele való találkozás lehetősége időhöz kötött és felelősségre indít, hanem azt is, hogy neki van hatalma arra, hogy elrejtőzzék előlük, vagyis függetlenítse magát tőlük. Jézus hatalma nagy, ő nem válik függvényévé az ember hatalmának. Jézus elrejtőzése eszméltető jel arra nézve, hogy a lehetőségek ideje egyszer lejár.

Jn 12, 20 • Néhány görög keresi Jézust.

Ez a rövid tudósítás arról számol be, hogy a farizeusoknak a Jézus népszerűségére vonatkozó megállapítása megfelel a tényeknek. Nem ok nélkül féltették tőle a népet. Az ünnepre érkező görögök, akik görögül beszélő zsidók vagy a prozeliták lehettek, vagy az ún. „istenfélők” kategóriájába tartozók, tudnak Jézusról és szeretnének találkozni vele. Mindenképpen a hellénista világ képviselőiről van szó, akik a Jézushoz vezető utat keresik. A tanítványok segítségét kérik. Fülöp a galileai Betsaidából való, a Galileai-tó keleti partjának vidékéről, mely már voltaképpen nem is Galilea, hanem Gaulanitis tartományához tartozik. Fülöp Andráshoz fordul, akinek szintén görög eredetű neve van. A két tanítvány együtt szerepel már az 1:44-ben és a 6:8-ban is, később Asia Provinciában volt jelentős szerepük. A görögök helyesen érzékeltetik, hogy a tanítványok hívatása a Jézushoz vezető út megvilágítása.

A görögök nemcsak lelkes utazók voltak, hanem kíváncsi természetüek is, akik az igazságot kutatták. Jézus indirekt módon válaszol a görögök kérésére. Kijelentése egyrészt azt hirdeti, hogy elérkezett az az idő, amikor ő már nem lesz látható az emberek számára. Elérkezett megdicsőülésének az ideje. Letelt messiási munkájának azon szakasza, amikor emberi testben munkálkodott. Eljött az óra, amikor az Emberfia a keresztre felemeltetik, majd pedig a mennyei preegzisztens, dicsőséges létmódjába visszatér. Jézus megdicsőüléséhez tartozónak tekinti kereszthalálát, mert az ellenség felett ezzel aratott győzelmet. A búzaszemről szóló példázatot a szokásos nyomósító formula vezeti be. A kép jól ismert az őskeresztyén tradícióban (1Kor 15:36k.). A búzaszemnek el kell halni ahhoz, hogy gazdag termést hozzon. Jézus halála az üdvtörténetnek az a páratlan jelentőségű eseménye, amely alapján egy új életfolyamat indul el a régiben, a régiből.

Megváltó munkája nyomán, megdicsőülésével kezdődik a tanítványok gyűjtése ebben a világban. A földi élet elvesztése, feláldozása az örök élet garanciája (vö. Mk 8:35 par.). Mindenki, aki az életét átadja Jézusnak, új életet nyer. Az életet szeretni ugyanis azt jelenti, hogy az életet a maga önző vágyai szerint kiélni, az életet gyűlölni pedig azt, hogy Krisztus rendelkezésére bocsátani. Akik Jézust szeretnék látni, azokat követésére szólítja. Ez azt jelenti, vele együtt küzdeni a bűn minden formája ellen, szenvedés és halál árán. Ahogyan Krisztus nem Krisztus szenvedés és halál nélkül, úgy az ő tanítványa sem tanítvány a vele való szenvedés és halál nélkül. Aki ebben az életben a bűn elleni harcot Krisztust követve vállalja, az követheti őt az örök életben is. Az ő szolgája ott lesz, ahol ő van. Krisztus szolgáját az Atya megbecsüli, vagyis mennyei létmóddal ajándékozza meg. Jézus követése a földön Isten dicsőségéhez vezet a mennyben. Az Atya az ember mulandó és romlandó élete helyett örökkévalót ajándékoz.

Jn 12, 12 • Jézus bevonulása Jeruzsálembe.

Ez a részlet a szinoptikusokkal azonos eseményről szóló tudósítás. Itt János még egy Mk előtti tradíciót ad elénk. A másnap Niszán 10-e: vasárnap. Az ünnepi zarándokok királyoknak és hősöknek járó ünneplésben részesítik Jézust. A baion csak itt fordul elő: „pálmaág”. Ezzel szokták üdvözölni azt, akit különösképpen ünnepelnek, általában a győzelmi ünnep és az ünnepelt király szimbóluma (vö. Jel 7:9). Jeruzsálem és környéke a három nagy ünnepen (húsvét, pünkösd és a lombsátrak ünnepe) tele volt a világ különböző részein élő zsidókkal, akik fontosnak tartották azt, hogy legalább évenként egyszer és leginkább a páskaünnepen megjelenjenek a szent városban. Az ünnepi zarándokok egy része kiment Jézus elé, hogy üdvözölje, ünnepelje és Jeruzsálembe vigye. Közülük sokan már a bethániai eseményeknél is ott voltak, némelyeket a szenzációkeresés vonzott Jézushoz.

Sokan viszont úgy köszöntötték őt, mint köztiszteletben álló urat. Eis hypantésin term. technicusa a király fogadásának. Az üdvözlő mondat első része a héber hósija” nak (2Sám 14:4; 2Kir 6:2; vö. Zsolt 118:25k.) „segíts már”, illetve LXX sóson dé „Éljen a király”. A Hallél-zsoltárokat minden zsidó ifjúnak kívülről kellett tudnia. Az Istent dicsőítő ének ezekkel a zsoltárokkal hozzátartozott a páska ünnepi rítusához. Egyértelmű, hogy Jézust Izráel királyaként ünnepelte a sokaság. Ő viszont módosította a nép róla alkotott képét. Az onarion csak itt fordul elő a pólon helyett: fiatal, kis szamarat jelent. E szimbólum azt jelenti, hogy Jézus a Messiás, a béke királya, a prófécia beteljesítője (Zak 9:9), aki messiási igénnyel lépett fel. A szamár Keleten nemes állatnak számított: az uralkodók, ha harcba indultak, lóra, ha békés szándékkal közeledtek, szamárra ültek (Bír 10:4; 2Sám 17:23; 16:1kk.).

A tanítványok előtt csak Uruk mennybemenetele után vált világossá ennek az eseménynek az értelme. Jézus földi élete eseményeinek tanúi az ő megdicsőülése után lesznek azok szakértői és hiteles hírnökei. A sokaság Jézus mellett tett bizonyságot, a mellette lévők Lázár feltámasztását tanúsították. A sírból hozta vissza őt. Messiási jelei pozitív hatással voltak a népre. Farizeusi körökben igen nagy aggodalommal figyelték a Jézus körüli nagy mozgást. A maguk tehetetlenségének adnak hangot ezzel, az Úr vonzóerejét bizonyítják. Ő igen nagy hatással volt a népre, és ezt nem azok állapítják meg, akik elfogultak lehetnek iránta, hanem ellenfelei. A maguk tehetetlensége Jézussal szemben olyan tény, amellyel minden idő Jézus-ellenes akcióinak számolnia kell. A sokaság vonzalma Jézus iránt olyan tény, amely reménységre jogosít fel. Jézus hatása a népre egyre nagyobb lett. Követőinek száma félelmetesen megnövekedett.

A világ utána indult. Olyan észrevétel ez, amely a valóságot rögzíti és az ígéretes jövőt hirdeti.

Jn 12, 1 • Jézus szolgálatában.

A történet ebben a formájában a Jézusnak szolgáló asszonyokat emeli ki, jelezve azt, hogy Jézus nem ritka kivételként igényelte és fogadta el a női szolgálatot a maga körében, hanem ismételten, sorozatosan elvárta azt. Környezetéhez tartoznak azok az asszonyok, akik az adott helyzetben úgy szolgálnak neki, ahogyan a Mesternek arra szüksége van. – Az írásmagyarázók ezt a történetet ugyan többnyire a szinoptikus anyag hasonló elbeszélése paraleljének tekintik (Mk 14:3–9 = Mt 26:6–13; vö. Lk 7:36–50), azonban ha tudjuk, hogy Jézus mint vándortanító barátai körében talált otthonra, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy az ily módon sorra került étkezési alkalmak közül nem csupán egyetlen tekinthető hitelesnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy Jézust számtalan alkalommal vendégül látták barátai, és ebből néhány tipikus esetet rögzítettek az evangéliumok, éppen azokat, amelyek útmutatást jelentenek, Jézus mérvadó tanítását tartalmazzák a vendéglátás alkalmával.

– Az evangéliumi hagyomány leszűkítésére való törekvés az óegyházi írásmagyarázatokkal kezdődik meg, és folytatódik a későbbi egyházi hagyományban, különösen a római egyházban. Nagy Gergelytől kezdve már nemcsak a „bűnös asszonyt” azonosítják Mária Magdolnával, hanem Mária Magdolnát is azonosnak tekintik a bethániai Máriával. Ez az azonosítás a szöveg alapján nem korrekt. Az újabb írásmagyarázók többsége el is veti. Feltűnő, de nem véletlen János evangélista ábrázolásában, hogy Lázár az, aki csupán elfogadja Jézus szolgálatát, Márta és Mária viszont az Úrnak szolgál. Lázár passzív, Márta és Mária aktív. Márta az étkezés gazdája, annál az asztalnál szolgál, ahol Jézus jelen volt az asztalközösségben. Mária szimbolikus gesztusa által Krisztus sorsát és annak jelentőségét jelzi. Az óegyházi hagyomány magyarázata szerint Mária gesztusa azt hirdeti, hogy a Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömüzenet az egész teremtett világot betölti.

1. Lázár feltámasztásának története nem maradt visszhang nélkül.
Az eseménynek sok szemtanúja volt. Ez a történet megerősíti Jézus halál fölötti erejét azzal, hogy tudósít a halálból feltámasztott Lázár további sorsáról. A feltámasztott halott ott van az élők társaságában. A történet időmeghatározása szerint hex hémerón tou pascha „hat nappal húsvét előtt” érkezett Betániába. Ha Niszán 14-et, a páskaünnep időpontját vesszük kiindulási alapul, akkor attól függően, hogy a határnapot beszámítjuk-e, vagy nem, Niszán 8., illetve 9. napjáról van szó. Niszán 14. péntekre esett abban az évben, amelyről szó van, így Niszán 9. szombat volt.

– Nem valószínű, hogy Jézus szombaton hosszabb útra vállalkozott volna annál, amit a törvény engedélyezett. Így minden valószínűség szerint Niszán 8. pénteki napon érkezett meg Betániába: Lázár és testvérei házába. Meghatározása Lázár neve mellett nem egységes a szövegekben. A szövegek közül a jelentősebbek és szám szerint is a legtöbb a hon égeiren ek nekrón formát hozza. Mások a ho tethnékós formát rögzítették. Az előző forma föltétlenül jobb, ugyanis a szövegek értelem szerinti jelentéstartalmát is magában foglalja, a hangsúlyt viszont arra teszi, hogy Jézus Lázárt feltámasztotta a halálból.

2–3. Jézust vendégül látták a betániai testvérek.
Márta szolgált. Asszonyok felszolgálása farizeusi körökben nem volt szokásos. Jézus viszont messiási munkája utolsó idejében is megerősíti azt, amit messiási munkája kezdetén hirdetett: elfogadja a nők szolgálatát. Messiási munkája kezdetén Péter anyósa szolgál fel az asztal körül (Mk 1:29–31), messiási munkája utolsó napjaiban pedig Márta szolgál annál a vacsorázó asztalnál, amely mellett Jézus foglal helyet a baráti közösségben. – Jézus élete utolsó napjaiban jelt ad arról, hogy asszony is elláthatja a szolgálatot annál az asztalnál, ahol ő van jelen. Jézus elfogadta a vacsorát attól az asszonytól, aki ugyanúgy tett róla bizonyságot, mint Péter:

„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Jn 11:27). Jézus a jövő útját jelzi a betániai vacsorával, és egyáltalán nem véletlen, hogy a szemtanú János, Jézus szeretett tanítványa értette legjobban és örökítette meg leghűségesebben a Mester intencióit. – A vacsora alatt Mária odalépett Jézushoz. Megkente lábait és megtörölte hajával. Mária 1 font valódi nárdusolajat vett elő. Egy font 32,75 dkg, tehát igen nagy mennyiségről van szó. A nárdusolajat a Himalájában termő Nardostachys vagy Valeriana Gatamansi gyökeréből nyerték, Plinius szerint igen drága olaj volt. Nárdust használtak a templomi illatáldozathoz. Az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott Keleten a vendég lábának megmosása és illatos olajjal való megkenése is. Ami tehát ma nekünk szokatlan és ismeretlen, ti. a lábmosás, a lábfürdő azonnali biztosítása a vendég számára, akkoriban gyakori, természetes, az udvarias vendégfogadás egyik jele volt, így semmi rendkívüli nincs e gesztus ismétlődésébén. Mária esetében – ha a kor szokásait figyelembe vesszük – nem az a rendkívüli, hogy Jézus lábát olajjal megkente, hanem az, hogy rendkívül értékes, nagy mennyiségű olajat használt erre a célra, és hajával törölte le. Ebben az aktusban a szeretetteljes tisztelet, a legmélyebb alázat és hála jelét látja Jézus szolgálatáért, amit testvérük feltámasztása által tett értük. Mária többet tesz, mint amennyi az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott. Ez a többlet hirdeti Jézus személyének páratlan jelentőségét. Mária tette szimbolikus jelentőségű. Arra utal, hogy a Krisztus esemény, s a róla szóló híradás jó illatként tölti be az egész világot, mint ahogyan a 2Kor 2:14kk. és az Ef 5:2 értékeli Krisztus evangéliumát. Mária szeretetből fakadó gesztusa Krisztus sorsára utal, és annak jelentőségét ösztönösen hirdeti.

A Mester iránti őszinte szeretet pontosan jelzi azt, ami az adott pillanatban helyes, szükséges, irányt mutató tett. – A szeretet nem számító, nem nézi a maga hasznát. A szeretet szeretni akar. A szeretet veszi fel azokat a jelzéseket, amely Jézusban láthatóvá teszi Isten Fiát, s a szeretet adja azokat az impulzusokat, amelyből a szituációnak megfelelő tett születik. Mária az evangéliumi hagyomány szerint Jézusra figyelt, beszédét hallgatta messiási munkája során. Mária Jézus tanítványa volt, aki nemcsak hallgatta, hanem értette is a Mestert, jelezte útját, hirdette a közeli és távoli jövőt.

4–6. Az éles kontraszt Mária és Júdás személye között.
Míg Mk néhány jelenlévőről szól közelebbi meghatározás nélkül, Mt a tanítványokról beszél általában, János konkrétan megnevezi a tanítványi kör egyik tagját. Júdás teszi szóvá Mária gesztusát. Értelmetlen pazarlásnak minősíti tettét, kellő indoklással. Júdás Jézus közvetlen környezetének tagja, de semmi köze nincs a Mesterhez. Teljesen távol maradt tőle, s értetlen vele szemben. Júdást nem a Krisztus iránti szeretet, hanem a pénz szerelme motiválja. Tetszetős érv mögé rejti a maga önzését. A „tetszetős érv”, az „okos” beszéd a hazugság leplezője, a csalárd, becstelen életmód palástolója. A képmutatást rejtő „okos” beszéd nem hat a meggyőzés erejével.

7–8. Jézus Júdással szemben védelmébe veszi Máriát, utalva saját közeli halálára.
Jézus a temetésére szóló gesztusként értékeli Mária tettét. Elmarasztalja Júdás érvelését. Jézus nem a szegényeknek szóló szolgálat ellen szól, az mindig aktuális teendő, hanem az ellen a lelkület ellen, amely az önzést tetszetős szólam mögé rejti, az értetlenséget frázissal leplezi, a humánum látszatával palástolja a maga belső rendezetlenségét, az igazi krisztiánum és az igazi humánum hiányát. Jézus zárómondata a közeli és távoli jövőről mondott prófécia.

Jn 12, 9 • A főpapok úgy döntöttek, hogy Lázárt is megölik.

A nép vezetői megtudták Jézus tartózkodási helyét. A sadduceusok, élükön a főpapokkal Jézusban egy készülődő felkelés vezetőjét látták. Ők viszont Rómával igen szoros kapcsolatban voltak, mindenben készek voltak összedolgozni. Egy felkelés hatalmi pozíciójukat veszélyeztette volna. A sadduceusok, akik a farizeusokkal ellentétben a halottak feltámadásában nem hittek, jelet kaptak arra nézve, hogy Jézus ereje nagyobb, mint a halál hatalma. Mellette szóló bizonyság a halálból feltámasztott Lázár. Jézus legnagyobb csodája a nép köréből sokakat megmozgatott és hitre indított. A főpapok azonban úgy döntöttek, hogy azt a nyilvánvaló, élő bizonyságot, ami Jézus mellett szól, vele együtt meg kell semmisíteni. A sadduceusok készek voltak arra, hogy az igazságot a maguk önző érdekeinek megfelelően elnémítsák. A tények ellenük szóltak, de állásfoglalásukat nem befolyásolták. Aki fél az igazságtól, személyes érdekeit az igazság elé és fölé helyezi, az szomorú útra jut és nehéz sors lesz osztályrésze, mert az igazság minden hatalmi manipuláció ellenére győzelemre jut. Az önigazság elvakulttá teszi az embert, s a hatalommal párosulva félelmetes tetteket szül. Lázár feltámadásának ténye a főpapokat arra indítja, hogy új tervet készítsenek, szüntessék meg a Jézus mellett szóló bizonyságot.

A főpapi határozat az élet, az ember és az igazság ellen szól. A sok hívő, aki éppen a Lázár feltámasztása nyomán jutott hitre, még csak fokozza az elvakult főpapok elszántságát. A sötét indulatokat a jótettek nem akadályozzák meg a gonosz terv kivitelezésében, hiszen félnek annak győzelmétől.

Jn 11, 45 • A nagytanács határozata.

45–46. A csoda hatása kettős (ld. 7:43; 9:16; 10:19).

Egyesek hitrejutnak (vö. 2:11.23; 4:39; 8:30), mások ellenben hitetlenségükben megmaradva Jézus ellen szervezkednek. Az evangélium legnagyobb csodája sem győzte meg az ellenség tagjait. A halott feltámasztása, amely a halálból való élet perspektíváját hirdeti, nem illeszthető sem az emberi gondolkodás rendszerébe, sem semmiféle világképbe. Ez nem kevesebb, mint annak a jele; hogy Jézus a Krisztus, akiben a halál felett is diadalmaskodni képes Úr jelent meg a földön, aki a feltámadás és az élet. Jézus a csodák csodáját vitte véghez, az abszolút csodát, amely a válságos helyzetbe került emberi nem számára megoldást, életet jelent.

47–48. A főpapok és farizeusok összehívták a nagytanácsot.

A hivatalban lévő főpap mellett a hivatali elődök is viselték ezt a címet, ezért jogos a többes szám használata. A nagytanácsban egyaránt voltak farizeusok és sadduceusok. A farizeusok semmiféle politikai pártnak nem számítottak, azt tekintették fontosnak, hogy minden egyes ember a törvény előírásának megfelelően éljen. Kínos pontossággal igyekeztek a törvény előírásait megtartani. A sadduceusok ezzel szemben elit politikai csoport, amely az uralkodó arisztokratikus felső réteghez tartozik, és a rómaiakkal jó kapcsolatban van: a hatalmi pozícióban összedolgoznak. Minden főpap sadduceus volt, és magától értődően a nagytanács ülésein a papok uralkodtak, a sadduceusok voltak a szóvivők. Féltek, ha Jézus még több követőt tud szerezni, veszélyessé válik rájuk nézve. Tanácstalanságuknak adnak hangot: Jézus veszélyes, mivel a tettei alapján a nép körében népszerű. A jelek és a nép mellette szólnak. A nép elvakult vezetői féltik hatalmukat, templomukat, egzisztenciájukat és az országot. Jézusban egy Róma-ellenes messiási mozgalom szervezőjét látják. A nagytanács tanácstalanságának oka egyrészt Jézus népszerűsége, másrészt a rómaiak uralmától való félelem egy esetleges ellenük irányuló akció után. Izráel vezető testülete a Messiástól fél és félti a meglévő státuszát, pozícióját.

49–53. Kajafás nyilatkozata.

A főpap tiszténél fogva jelzi a jövő eseményét, megszünteti a testület tanácstalanságát. A főpapi tiszt életfogytiglanra szóló tisztség volt Izráelben. Az evangélium írója az esemény jelentőségére nézve hangsúlyozza azt, hogy abban az évben Kajafás töltötte be ezt a tisztséget. Izráel hitbeli meggyőződése szerint a főpap által Isten szól, mint ahogyan a próféták által is (4Móz 27:18–21). Isten a főpap által vezeti népét. Isten még azáltal is meg tudja a hiteles üzenetet szólaltatni, aki nem érti a Messiás titkát és a hatalmi viszonyokat mérlegelve nyilatkozik. Kajafás a jövő útját világította meg. Jézusnak meg kell halni, hogy Izráel népét a pusztulástól megmentse. Kajafás azt mondja, ami Isten tanácsvégzése. Krisztus halála nem szerencsétlenség vagy politikai számítgatás következménye, hanem Isten megváltó tervének beteljesedése. A mindenható Isten erejét jelzi, hogy üdvözítő tervét nemcsak azok által viszi előre, akik neki engedelmeskednek, hanem azok által is, akiknek a tetteit politikai számítgatás, a hatalom megtartása és egyéb tisztátalan és tisztázatlan motívumok határozzák meg. Isten maga adta egyszülött Fiát halálra (Jn 3:16) engesztelő áldozatként, nemcsak egy népért, hanem az egész világért (1Jn 2:2).

Jn 11, 54 • Jézus számol a veszélyes helyzettel és védi életét.

Célszerű lépéseket tesz azért, hogy ne legyen az ellenség könnyű prédája. Ő kész küldetését vállalni és az életét feláldozni, de könnyelműen odadobni nem. Mindent megtesz azért, hogy idő előtt ne kerüljön ellenfelei kezébe, még egyszer visszavonul közülük a puszta közelébe; az Efraim nevű városba. Valószínűleg a mai et-Taijibeh-ről lehet szó, ami Jeruzsálemtől 20 km-re fekszik északra, Bételtől 7 km-re északkeletre (2Krón 13:19). Itt maradt Jézus rejtve egyedül, nyugodtan tanítványaival. Csendben, baráti közösségben készült a döntő küzdelemre. A rövid kronológiai híradás érzékelteti, hogy Jézus számára ennek a páskaünnepnek különös a jelentősége. Ez a páska szenvedésének az ideje.

Az ünnepi zarándokok már az ünnep kezdete, vagyis Niszán 14 előtt özönlöttek Jeruzsálembe, hogy a kultikus tisztasági előírásoknak eleget tegyenek, amely feltétele volt annak, hogy a templom belső területére lépjenek és a páskabárányból ehessenek (4Móz 9:10; 2Krón 30:17k.; vö. Ioseph. Bell. Iud. I, 229 és Ant. XXI, 145). Az ünnepi zarándokok egymás közt latolgatták, hogy vajon Jézus feljön-e az ünnepre, ugyanis tudtak arról a határozatról, ami Jézus életét veszélyeztette. A nagytanács a néptől várta, hogy aki közülük tud Jézus tartózkodási helyéről, az jelentse, hogy letartóztathassák. A határozat az ő haláláról már készen volt, a kivitelezés lehetőségére vártak. Jézus ellenfeleinek a maguk nagyon emberi, ellenséges indulatok alapján hozott határozata nem siettetheti, nem is késleltetheti Isten határozatát. Az ő határozatuk célja Jézus végérvényes kiiktatása a nép köréből. Isten határozatának célja a nép megmentése. Az ő határozatuk motivációja a harag és gyűlölet Jézus ellen, Isten határozatának motívuma az ember a teremtett világ iránti szeretet. Ők le akarják tartóztatni Jézust, hogy megöljék; Isten váltságul adja Jézust, hogy megszüntesse az ember halálát.

Jn 11, 17 • Jézus és Márta.

Amikor Jézus megérkezett Bethániába, Lázár már 4. napja a sírban volt, ugyanis a halottat keleti szokás szerint lehetőleg már a halála napján eltemették (ApCsel 5:6.10). Bethánia közel volt Jeruzsálemhez: két és háromnegyed km a távolság a két város között. Ezzel is magyarázható a látogatók nagy száma. A fővárosból minden valószínűség szerint sokan keresték fel a testvéreket, mivel sokan ismerték őket. Mindhárman Jézus környezetéhez tartozónak számítottak. Az elhunyt hozzátartozóinak látogatása Izráelben bevett szokás. A halálesetet követő nyolc napon belül barátok és ismerősök íráshely idézésével vagy más kegyes mondásokkal vigasztalták az elhunyt szeretteit. Jézus és a testvérek kapcsolatának jellemzése emlékeztet a Lk 10:38–42-re. Jn evangéliumában azonban Márta kerül előtérbe, és őt részesíti tanításában Jézus. Míg Mária otthon maradt a vendégekkel, Márta Jézus elé sietett, amint meghallotta jövetelének hírét.

Márta nem titkolja, hogy csalódást okozott neki Jézus késésével, ugyanis testvérének a haláltól való megmentését tőle remélte. Jézus erejétől várta a beteg gyógyítását. Márta és Jézus találkozása, illetve párbeszéde a történet rendkívül jelentős része. Márta tud arról, hogy Jézus Atyjával olyan viszonyban van, hogy kérése teljesítése felől semmi kétsége nem lehet. Korlátokat nem ismerő lehetőségei vannak az Atyjával való páratlan kapcsolata által. Márta Jézus imádságában, az Atya iránti kérésében látja Jézus csodatevő erejének alapját. Az Atya segítségül hívása által árad ki a gyógyító, szabadító erő. A csoda nem mágia, nem varázslás, hanem az imádság meghallgatásának jele. Az Atya meghallgatja a Fiút, és kiárasztja gyógyító, életet adó erejét: a Szentlélek erejét.

Anélkül, hogy Márta kimondaná, hangot ad reménységének ezzel a mondattal: „amit csak kérsz, megadja néked”. Jézus által jóra fordulhat testvére sorsa, az ő Atyjával való egyedüli kapcsolata alapján. Márta Isten erejére számít, amely Jézus közbenjárása által nyerhető el. Viszont reménytelenségnek is hangot ad: testvére halála Jézus kérése miatt végérvényes, megváltoztathatatlan, szomorú valóság. Jézus a halálból való életet ígéri, a feltámadás reménységével vigasztalja Mártát. A halott feltámadását hirdeti. – A jövő életet hirdet. Ez az, amit Jézus mondani tud ebben a helyzetben? A feltámadás ígéretéről minden istenfélő izráelita tud, reménységüknek ez a forrása. Márta a jövő ígérete helyett valami mást, valami többet vár. Jézus szavát félreérti. Igaz, hogy Jézus a jövő eseményeként hirdeti meg Lázár feltámadását, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ez a jövő az utolsó napra értendő. Márta viszont így érti Jézus ígéretét. Ezt az ígéretet eszkhatológiai értelemben veszi, éles határt húzva az ígéretes jövő és a válságos jelen, a reményteljes jövő és a reménytelennek látszó jelen közé. – Jézus azonban megszünteti a teljes váltság napjához fűződő ígéreteknek azt a szemléletét, amely a kettőt mereven elválasztja egymástól, éles határt húzva a jelen és a jövő közé. Jézus szemlélete szerint az ígéretes és reményteljes, a teljes és végérvényes megoldást jelentő utolsó nap eseménye, az újjáteremtés ereje kihat a jelenre, előlegezi az élet erőit, az ember s a teremtett világ sorsára nézve, s a halál erői ellen való küzdelemre indít.

– Márta jövőre vonatkozó reménysége statikus és mechanikus, amelyből nem árad ki a jelen válságos helyzetében vigasztalást és megnyugvást jelentő erő. Jézus Mártának – aki a maga jövőre vonatkozó reménységével reménytelenül áll a jelen válságos helyzetében – az emberi sors teljes, gyökeres, végérvényes megoldásáról szóló kijelentését hirdeti.

Jézus mondata nemcsak e történet csúcspontja, hanem Jézusnak az önmagáról szóló kijelentései sorában is az első. Egy asszony a fültanúja annak a kijelentésnek, amely a távoli jövő reménységét közelvalóvá teszi, megvalósulását hirdeti a jelenben. – A teljes váltság napjának az eseményei ígéretes előjelként válnak valósággá Jézus jelenlétében. Ahol Jézus jelen van, ott az ígéretes jövő jelenné válik, a távoli jövőre időzített események jeleként. Egó eimi hé anastasis kai hé zóé. Jézus az Ószövetség és a keleti vallások jellegzetes kijelentési stílusában szólaltatja meg – mint ahogyan az eddigiek során is többször – az ember jelenlegi és eljövendő sorsára, egzisztenciájára nézve végleges megoldást jelentő szavát. Jézus beszédmódja a kijelentő Úrra utal, a kijelentést adó Isten szól ilyen módon. Beszédének stílusával kijelentése tartalmát erősíti meg. Kijelentése által azt hirdeti Jézus, hogy általa a kijelentő Isten van jelen az emberek között, szavából Isten kijelentését kell meghallanunk. Jézus szavában nem Isten lényéről, hanem az ember számára valójelentőségéről, funkciójáról, munkájáról, illetve ajándékáról szól.

Jézus az embert a halál állapotából életre keltő hatalom. A halálból való életre nyitja meg a lehetőséget Jézus a feltámadás által. Ez azt jelenti, hogy az ember sorsára nézve megoldást ajándékoz. Az ember sorsa a bűn miatt a halál, ezért a megoldást számára a halálból való feltámadás jelenti. Az élet részesévé az ember a feltámadás által lesz. Jézus paradox módon megfogalmazott mondata: a ho pisteyón eis eme kan apothané zésetai, kai pas ho zón kai pisteyón eis eme ou mé apothané eis ton aióna által világossá teszi, hogy a zóé eszkhatológiai jelenség, amelyet feltámadás által nyerhet el az ember. Jézus a feltámasztás által életet ajándékoz. Míg az Atya műve a teremtés, s nem a létezők életre keltése, addig a Fiú, az Úr Jézus munkája a halálból való feltámasztás és az életben való megtartás. Az ember jelenlegi és eljövendő egzisztenciája Krisztushoz kötött. Krisztus az ember életlehetőségének hordozója. Az ember önmagában csak a halál csíráját hordozza.

A Krisztusban való hit által lehet az ember a feltámadás és az élet részese. Ez a történés hit által már a földi életen belül bekövetkezhet. A hitre jutás voltaképpen egy történetsorozat megindítója. Annak a történetsorozatnak a kezdő aktusa, melynek befejező mozzanata az utolsó napon való feltámadás (6:39–40.44; 5:29). Hit által támad fel az ember a bűn által meghatározott életformából arra az életre, amelyet a Lélek vezetése határoz meg. Erre az életre nézve érvényes Krisztus ígérete, reménységet ébresztő szava az ember számára. A testi halál nem semmisíti meg egzisztenciálisan, a halál nem szünteti meg személyiségét lényege szerint, a halál állapotában sem válik semmivé. Luther szavai szerint a halálban is élettel van körülvéve az, aki hisz Krisztusban. Pál apostol tanítása arról szól, hogy a halál sem szüntetheti meg a hívők Krisztussal való közösségét (Róm 8:38k.).

Aki az Istentől nyert élet részesévé lett, azon nincs hatalma az örök halálnak. – Márta, a halott testvére sorsa miatt aggódó asszony olyan kijelentést kap, amely nemcsak a dialógus csúcspontja, hanem az evangélium eszkhatológiájának dogmatikai magva. Jézus szavai szerint tehát a hívő, ha testi halállal meg is hal, él. Krisztus uralma alatt marad, közelebb jutva hozzá. Ez az egyik lényeges dolog, a másik pedig azt világítja meg, hogy annak a hívőnek a számára, aki még él e földi élet keretei között, a halál a maga tulajdonképpeni értelmében és borzalmas voltában nincs. A testi halál számára elvesztette félelmetes voltát, ugyanis nem lehet úrrá rajta, nem választhatja el Krisztustól. A hívőnek már most része van az eszkhatológikus feltámadásban és életben, a halálból életre jutott (Jn 5:24). Krisztus uralmi köréből nem veheti ki többé az élet ellensége. Krisztus, az iránta való feltétlen bizalom, a kijelentése iránt tanúsított hit által teszi a halál ellenére az élet részesévé az embert. Jézus kijelentése döntés elé állítja az embert. Mártának szóló kérdése az emberi nem minden tagjának szól. Jézus minden ember számára egzisztenciális megoldást jelentő lehetőséget az ember egyéni, személyes döntése alapján ajándékozza.

– Az ember élőlény lett Isten teremtő akaratából, s új életet nyerhet helyes döntése, az Isten iránt való feltétlen bizalom alapján Krisztus által. – Márta felelete bizonyságtétel Jézus, az Isten Fia, a megígért Messiás mellett. Az a hitvallás, amely Jézus tanítványi körében Péter részéről hangzott el, elhangzott egy asszony részéről is. A Krisztus messiási küldetése mellett nemcsak a tizenkettő egyik tagja, Péter tett tehát bizonyságot ily módon, hanem bizonyságot tett a Krisztusnak szolgáló asszonyok közösségének egyik közismert tagja is: Márta. Márta hitvallása jelzi az igazi hívő magatartást, amely az emberi keretek között meglátja Krisztust. Az emberarcú Jézus a korlátlan hatalmú Úr, aki hatalmát az ember javára veszi igénybe. A megígért élet a világ régi keretei között ugyan, de megtapasztalható módon jelentkezik annak jeleként, hogy Jézus által Isten eszkhatológikus uralma elkezdődött a világban.

Márta hitvallása zárja a párbeszédet annak ígéretes jeleként, hogy az utána következő nemzedékek női tagjai az emberi keretek közt jelentkező Isten Fiának személyes döntésüket igénylő kérdésére helyesen válaszolhatnak, az iránta való feltétlen bizalom jegyében. Márta megnyitotta a Krisztusról helyesen bizonyságot tevők női sorát, Péter mellé állva a maga hitvallásával. Krisztus megbecsülésének kézzelfogható jele az a női nem iránt, hogy párbeszédet folytatott egy asszonnyal, és állásfoglalását igényelte elhangzott kijelentésével kapcsolatban.

Jn 11, 28 • Jézus és Mária.

A történet folyamatában a következő részlet Mária és Jézus találkozása. Márta, bizonyságtétele után azonnal indult Máriához, hogy értesítse Jézus jelenlétéről és tolmácsolja az Úr üzenetét. A szöveg nem beszél arról, hogy Jézus megbízása alapján indult el Márta Máriához. Tudjuk azonban, hogy az evangéliumi tudósítás lényegre törekszik, így vannak olyan mozzanatok, amelyéket nem említ meg. A továbbiak során viszont világossá válik, hogy Márta Jézus üzenetét tolmácsolta Máriának. Az üzenetet titokban, minden feltűnést mellőzve igyekezett átadni, mivel biztosítani akarta Máriának a Mesterrel való nyugodt beszélgetés lehetőségét, a tömeg távoltartásával. Jézus megnevezése: ho didaskalos arra enged következtetni, hogy a testvérek Jézus tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42).

Márta szándéka azonban nem sikerült, mert a zsidók követték Máriát. Mária Jézushoz ment csendes reménységgel, várakozással, a zsidók viszont arra gondoltak, hogy a sírhoz igyekszik. Logikájuk érthető. A sír mellett való siratás gyakorlata Izráelben szokásos volt. Mária ugyanúgy köszönti a Mestert, mint Márta. Ő is meg volt győződve arról, hogy Jézus megmenthette volna testvérét a haláltól. Mária az Úr elé borulva, teljes tiszteletben részesítve őt, elétárja fájdalmát. – Mária sietve ment ahhoz a Mesterhez, aki nem sietett hozzájuk a hívó szóra. Az Úr késlekedése miatt nem lett kiábrándult tanítvánnyá. Az Úrhoz fordul reménytelen helyzete, a halál közvetlen közelségének élménye és miatta való bánata ellenére. A próba nem rendíti meg Jézus iránti bizalmát.

Jn 11, 33 • Jézus és a zsidók.

A részlet a feltámasztás előkészítése. Mária és a zsidók sírása belső megrendülést idéz elő Jézusban. A 33. verssel némelyek feltételezése szerint az evangélista a 20. verssel kezdődően elhagyott forráshoz, a már átdolgozott sémeia forráshoz tér vissza. A 33. vers enebrimésato tó pneumati kifejezése az etaraxen heauton kifejezéssel együtt Jézus belső felindulását jelzi. – Jézus az ellen indult fel, akinek áldozatává lett az ember. Azért és arra indult fel, hogy segítsen a reménytelen sorsú emberen. Az embrimoumenos lelki megrázkódtatásának külső jele, amely által a csodatévő a neki segítségére lévő lélek hatása alá kerül. Jézus esetében az Atyától való Lélek erejének átvételéről van szó. Jézust az Atya indítja az ember sorsának gyökeres és végérvényes megoldásáról beszélő jelek cselekvésére. Jézus természetfölötti erőt merít a halál erejének megtöréséhez. Jézus az élet erejével indul a halott felé. A felebarát iránti szeretetéről, az emberrel való együttérzéséről beszélnek könnyei.

– A zsidók közül néhányan azonban Jézus mély együttérzésének jeleit is támadási alapnak tekintik és fel is használják hangulatkeltési motívumként ellene. Jézus-ellenes mondataik azonban kettős bizonyságtételt jelentenek Jézus mellett. Elismerik egyrészt, hogy Jézus a vak szemeit megnyitotta, tehát olyan jel történt általa, amely a Messiáshoz fűződik az ószövetségi ígéretekben, másrészt Jézus erejével olyan realitásként számolnak, amely elég a betegek meggyógyításához. Jézus elleni vádjuk így Jézus mellett szóló bizonyságtétel voltaképpen. Mondataikkal elismerték Jézus messiási jeleit. Elismerték a Jézus által bekövetkezett gyógyításokat. – Jézus ezek után újra felindulva indult el a sírhoz. A sír barlangsír volt, egy kővel lezárva. Jeruzsálem környezetében gyakoriak voltak a sziklába vájt temetkezési helyek, a barlangsírok. Arimathiai József sírja is ilyen volt. Jézus rendelkezik a sír felnyitásáról.

– Márta figyelmezteti, hogy a halott már negyednapos, így az enyészet feltartóztathatatlanul úrrá lett rajta. – Palesztinában a halottat még aznap eltemették, amikor a halál bekövetkezett. Közhiedelem szerint a lélek még három napig ott van a holttest körül. Itt Márta megállapítása nyilvánvalóvá teszi, hogy a halott már túl van azon a lehetőségen, amelyet a közhiedelem úgy tartott számon, hogy még visszatérhet az életbe. Lázár már negyednapja halott, vagyis a megelevenedésre semmi remény, teljes képtelenség, bomlásnak indult. Márta a tényleges helyzetet regisztrálja, és erre figyelmezteti Jézust. – Jézus viszont Mártát emlékezteti arra, hogy Isten dicsősége válik nyilvánvalóvá rövidesen az előtt, aki hisz. Márta a tényre, a realitásra tekint, és az emberi lehetőséggel számol. Jézus Istennek arra az erejére utal, amely az ember legválságosabb helyzetét is képes megváltoztatni, az enyészetből is ki tudja menteni, ki tudja venni az embert. Jézus Isten dicsőségét éppen az enyészetnek átadott ember életre támasztásán ragyogtatja fel. Isten dicsősége abban mutatkozik meg, hogy a halál ellenére életet támaszt, életet ajándékoz. A sír száját megnyitja. Isten dicsősége ott ragyog fel, ahol az ember válsága legjobban látható: a sír közelében, a halott sorsának megváltoztatásában. Isten dicsősége nem öncélú, távoli ragyogás és túláradó erő, hanem a romlást és enyészetet előidéző erőktől való megmentés, a halálból életre szólító hatalom. Isten dicsősége az életre támasztásban, a halál erőinek megsemmisítésében mutatkozik meg.

Jn 11, 41 • A halott feltámasztása.

Jézus Istenhez fordul, mint ahogyan csodái előtt máskor is tette, az imádkozás megszokott rendje szerint. Szemeit az égre emelve ad hálát Atyjának imádsága meghallgatásáért. Az imádság annak a jele ebben az esetben is, hogy Jézus nem mágusként, theios anérként jár el, aki a saját erejéből cselekszik és a maga dicsőségét keresi, hanem mint Isten küldötte, aki nem a maga dicsőségét keresi, és semmit sem tesz magától (8:50), hanem az Atya indítására munkálkodik, és az ő dicsőségét szolgálja. Jézus imádsága az Atyával való teljes egységét jelzi. A kérő gesztusa a meghallgatásért való hálaadással párosul. – A kérő és az ajándékozó Isten tökéletes egysége, összhangja mutatkozik meg ebben a részletben. Jézus Isten Fia. János evangéliumában már az előzőek során is a Fiú és az Atya egységéről szól a kijelentés (Jn 3:32; 5:30.36; 8:26.40.47; 4:34). A Fiú szüntelenül élő, személyes kapcsolatban van az Atyával.

Az Atya a Fiú erőforrása, a Fiú az Atya erejének közvetítője. Közbenjár a népért, ugyanakkor jelt ad népének isteni eredetéről, indítást a hitre. – Jézus tettét imádsága előzi meg, az Atyával való élő közösségről jelt adó szava. Ez a szó erőteljes, az embert megmentő tettben mutatkozik meg. Jézus, szava által, életre szólítja a halott Lázárt. Szavára a halott megelevenedik és kijön sírjából. Az óegyházi írásmagyarázók szerint Lázár kijövetele a sírból csoda a csodában. Jézus utolsó szava Lázárnak a hétköznapi életbe való visszatérésére utal. Lázárt az Úr visszaadta szeretteinek és az életnek, a Mártának adott kijelentése ígéretes jeleként. Az emberiség sorsa Jézusnak a halálból életre hívó szava által válik ígéretessé és reményteljessé. A Jézus kijelentésére bizonyságtétellel felelő asszony Jézus halottat feltámasztó tette által meglátta Isten dicsőségét, visszanyerte Máriával együtt testvérét: Lázárt.

Jn 11, 1 • A külső szituáció.

Jézus híradást kap arról, hogy egy ember, akinek a neve Lázár, betegen fekszik. A beteg nevének jelentése: „az, akinek Isten segít”. Rövidített formája Lázár. Bethánia a lakóhelye, nem egészen 3 km-re (15 stadion) Jeruzsálemtől. Testvérei – Márta és Mária – Jézus szűkebb baráti, illetve tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42; Jn 11:5). A későbbiek során Mária az az asszony, aki közvetlenül a kereszthalál előtt megkente Jézust (12:1kk.), amint a szöveg utal is rá (Jn 11:2). – Ezt a két asszonyt úgy mutatja be a szöveg, mint ismert, jelentős személyiségeket, annak ellenére, hogy az evangéliumban eddig nem említette őket. A testvérek üzenetének az a célja – jóllehet egyenes beszéd formájában nincs róla szó –, hogy Jézus jöjjön el a beteghez és gyógyítsa meg.

Jézus az üzenetre rejtélyes, titokzatos mondattal válaszol. Jézus ugyanis látja a betegségnek azt a célját, amely az ember szeme előtt el van rejtve. Ismeri a földi események mennyei hátterét. A hé astheneia ouk estin pros thanaton pontos fordítását nem könnyű visszaadni. Az eredeti szöveg nemcsak a betegség jellegét határozza meg, hanem a betegség okára és céljára is utal egyszerre, amely nem a halál, hanem Isten dicsőségének megmutatkozása az embert teljes megsemmisüléssel fenyegető, pusztító erővel szemben. Az 1Jn 5:16–17-ben ugyanezt a kifejezést találjuk. A 2Kir 20:1; Péld 11:19 és 12:20 is az eis thanaton kifejezéssel él. A thanatos-t Jézus itt kettős értelemben használja. Azt jelzi, hogy ez a betegség nem válik a beteg életét egyszer s mindenkorra megszüntető tényezővé, örök halállá: Isten terve szerint más a rendeltetése.

A fordításban a részlet tartalma a leghűségesebben így adható vissza: „ez a betegség nem válik örök halállá”, esetleg: „Ez a betegség nem a halál miatt való”. A betegség ugyanis halálos, a beteg halott lesz, mire megérkezik Jézus, viszont a halott nem marad a halálban. A halál ellenére való élet távlatát hirdeti itt meg az Élet Fejedelme. Kijelentése szerint Lázár betegsége nem lesz az életét örökre megszüntető eszközzé. Jézus kijelentése összecseng a 9:3-mal: a mondat második felét vö. Ézs 52:13 próféciájával. Jézus Lázár betegségét abban a nagy összefüggésben látja, amelyben helyes és teljes megvilágításba kerül az ember földi sorsának valamennyi részlete, az ő életútjának földi részlete is. Ez az esemény döntő jelentőségű a Fiú megdicsőítése, kereszthalála szempontjából (12:23; 13:31; 14:13). Jézus közvetlen, testvéri kapcsolatban volt a bethániai testvérekkel.

Nem tartotta távol magától azokat, akik ragaszkodtak hozzá: szerette őket. Isten célja azon szeretetközösség helyreállítása, amelyet az ember bizalmatlansága rontott meg. Az ember azt várná, hogy Jézus azonnal felkerekedik, hogy megmentse barátját. Ehelyett két teljes napot várt a híradás után. A szöveg nem említi ugyan, de nyilván Isten útmutatására vár Jézus, mint ahogyan az előzőek során is (Jn 7:8), az első jeltől kezdve (Jn 2:1–12).

Jn 11, 7 • Jézus párbeszéde tanítványaival.

Miután eltelt két nap, Jézus felszólítja tanítványait, hogy vele együtt menjenek át Júdeába. Indítványa nyugtalanságot idéz elő. A tanítványok jól tudják, hogy mivel járhat ez az út, és emlékeztetik rá a Mestert is (Jn 10:31; 8:59). Jézus válasza arra a biztonságra utal, amelyet az Atyajelent neki szolgálati ideje alatt. – Palesztinai időbeosztás szerint a nap napkeltével kezdődik és napnyugtával végződik, s a nappalt osztják fel 12 órára. Tehát ha a nappal hosszabb, az órák is azok, ha rövidebb, az órák is azok, de a napnak mind a 12 órája világos. Jézus kijelentésével a szolgálatra kijelölt időszakra utal.

Míg Jézus szolgálatának az ideje tart, amíg el nem végezte azt a munkát, amellyel az Atya megbízta, addig hiábavaló minden ellene irányuló, az életét veszélyeztető akció. Ahogyan nappal teljesen biztonságos a járás, úgy Jézus helyzete is biztonságos mindaddig, amíg le nem telik földi szolgálatának kimért ideje. Az Atya iránti feltétlen bizalom alapján készül Júdeába, nem a júdeai helyzetet mérlegelve. Az Atya ugyanis életveszélyes helyzetben is oltalmában tartja. Míg a 9. vers pozitív, a 10. vers negatív formában fejezi ki ugyanazt a gondolatot. Éjszaka az élet feltételei mások. A sötétség életveszélyes. Jézus számára azonban még nem érkezett el az idő. Még nem jött el megáldoztatásának órája. Miután tanítványai aggodalmát igyekszik eloszlatni, egy kis szünet után megismétli javaslatát úgy, hogy közli júdeai útjának konkrét célját. Az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6).

A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll. A tanítványok nevelésének szerves része hitük erősítése. Az Isten iránt való feltétlen bizalom megerősítéséhez szolgáló alap Jézus készülőben lévő tette. Jézus kijelentése: „elmegyünk hozzá”, az első mozzanata annak a folyamatnak, amely a halálból való életet munkálja. – Tamás, nevének jelentése szerint az „iker”, a tanítványok gondolatát fejezi ki, s a halott sorsában való osztozás perspektíváját látja maguk előtt Júdea tartományában. Nyilatkozata abban a helyzetben, amelyet az előzőek során ott tapasztalt, teljes mértékben érthető. Jézust Júdeában már az előzőek során is meg akarták kövezni. Ott rá a halál vár, s a Mester sorsában részesítik általában követőit is. Tamás a Mester sorsában való osztozásra szólítja fel a többieket.

Az evangéliumban ez az egyetlen olyan hely, ahol szó van a tanítványok Jézusért való esetleges szenvedéséről. Tamás ezzel megszólaltatja azt a gondolatot, amelyről Jézus búcsúbeszédében tanítja őket. Jézus itt nem megy bele e téma elemzésébe.

Jn 10, 31 • Isten Fia és Isten népe vitájának záró részlete.

Jézus kijelentésére ellenfelei nem érvekkel, hanem megkövezésével akarnak válaszolni, mivel azt istenkáromlásnak tartják (3Móz 24:16). Nem előszőr teszik ezt. Jézus szavának ugyanaz a hatása, mint a 8:58-ban. Ő azonban nyugodtan folytatja kijelentését. A megkövezési szándékot, a gyilkos indulatokat megfékezte, még újabb lehetőséget teremtett környezete tagjainak a megtérésre. Ahogyan a 8:13–20-ban, úgy itt is vita következik. Jézus első mondata világossá teszi a szituációt. Hármas érvvel igyekszik ellenfelei álláspontját megváltoztatni. Az Atyától való sok jótettre hivatkozik először, amely köztudott volt. A kala fogalmát tettekkel összefüggésben csak itt használja az evangélium szerzője, különben gyakori (Mt 5:16; 1Pt 2:12; 1Tim 5:10; 6:18 stb.). A jótettek esetében Jézus egyértelművé tette, hogy azok mögött az van, aki egyedül jó, vagyis az Isten (Lk 18:19). Ellenfelei kitartanak a maguk elgondolásai mellett.

A második érv az Írásra, az Ószövetségre hivatkozik (Zsolt 82:6), amely szerint azok az emberek, akik Istentől egy speciális, tőle való feladatra nyertek felhatalmazást, isteni tekintéllyel rendelkeznek, pl. a bírói tisztben lévők Istent képviselik az emberek között, az igazságot érvényesítve (2Móz 21:1–6; 22:9–10). Aki az Úrral kapcsolatba került, az szentnek számít (2Móz 20:11; 3Móz 16:19; 2Krón 26:18; Jer 1:5). Jézus – mint szolgálatra felszentelt – egy az Atyával, vagyis az ő tekintélyének súlya van munkája mögött… Küldetése nyomán nemcsak az történik, hogy Isten szava hitelesen szólal meg a világban, hanem az is, hogy a világ Isten hatása alá kerül. Ellenfelei újra hallhatják, hogy helytelen az Isten Fiához való viszonyuk. Jézus ugyanis nem maga teszi Isten Fiává magát, hanem eleve az, amint tettei jelzik, kijelentése megvilágítja és szentsége megerősíti. A Fiú küldetése az, amely az Atya rendelkezése alapján való harmadik érvként szólal meg.

Ha már egy emberre is érvényes bizonyos megszorításokkal és egy bizonyos funkció gyakorlása közben az Isten meghatározás (Zsolt 82:6), akkor a minore ad maius mennyivel inkább érvényes Jézus esetében, akinek a funkciója teljesen az Atya akaratán alapszik, személye vele egy, tettei vele összhangban vannak: A látványos csodák, a meggyőző szó és Jézus egész földi munkája túlmutat önmagán; bizonyság arról, hogy általa Isten Fia jelent meg emberként a földön. Itt a tettekre való hivatkozással Jézus egész kijelentő munkájára hivatkozik, amely az Atyával való teljes egységének bizonysága. Az ő tettei ugyanis nem szenzációs ritkaságok, hanem Isten országának a jelei, amelyek magára Istenre mutatnak. Ellenfelei letartóztatási szándéka azonban – amely újra ismétlődött – nem járt sikerrel. Jézustól senki nem veheti el az életét. Kiment ellenfelei kezéből, vagyis ártalmatlanná tette az ellene irányuló akciót (Jn 12:23). A veszélyes helyzetnek ura. Csendben elvonult, hogy felkészüljön a végső harcra. Isten jelenlétéből Jézus messiási munkája során rendszeresen az emberek közé ment, hogy őt megjelenítse köztük, s az emberek társaságából Isten közelségébe, hogy erőt merítsen a további küzdelemhez.

Az a hely, amit felkeresett, nagyon jelentős, ugyanis ez az, ahol Keresztelő János és ő maga is keresztelt. Ezen a helyen nyerte el a megerősítést küldetéséhez. A végső nagy harc előtt csendben akart lenni, visszavonultan készülve arra, ami rá vár. Mint ahogyan egykor Jákób (1Móz 35:1–5), úgy Jézus is oda megy vissza, ahol Isten megerősítést jelentő szava egykor elhangzott (Jn 1:29). János a Jézusra vonatkozó kijelentést megvilágította, jelezve az ígéret beteljesedését (Jn 1:15.16). Sokan adtak hangot annak, hogy János ugyan csodát nem tett, de mindaz, amit Jézusról mondott, beteljesedett. A hiteles szó nyomán hittek. abban, akiről ő bizonyságot tett.

Jn 10, 22 • chanukka).

A lombsátrak ünnepe után három hónappal ünnepelték Izráelben ezt az ünnepet, kb. a mi decemberünknek megfelelő Kiszlév hónap 25-étől nyolc napon át, örömmel és hálaadással annak emlékére, hogy Makkabeus Júdás az Antiochus Epiphanes (Kr. e. 175–163) által megszentségtelenített templomot megtisztította és Kr. e. 165. Kiszlév (dec.) 25-én újból felszentelte (1Makk 4:47–58). Az evangélista az évszakot is meghatározta, így pontosítva az esemény időpontját. A téli napforduló után néhány nappal Jézus a templom egyik jól ismert részén sétált. Salamon oszlopcsarnoka a templom keleti oldalán feküdt szemben az oltárral, mint fedett épület télen védelmet jelentett a hideg keleti szél ellen. Csupán ezt a részt nem építették újra, fel. Iosephus szerint (Ios. ant. XX 9,7) még Salamon korából származik. Később ez lett a keresztyének „gyülekezeti” terme (ApCsel 3:11; 5:12).

Az ünnepet egyébként gyakran mint a fénynek vagy világosságnak az ünnepét is említették, ugyanis nemcsak a templomot világították ki ekkor, hanem minden zsidó házat is, és ezt a szokást mind a mai napig megtartották. A fény kettős jelentésű. Emlékeztet arra, hogy Izráel visszanyerte szabadságát, és emlékeztet egy nagyon régi legendára, amely szerint csak egyetlen kis edény maradt meg tiszta olajjal a lámpák számára. Ez a korsó sértetlen volt és még mindig a főpapi pecséttel volt lezárva. Az olaj csak annyi volt, hogy rendes körülmények között egy napig éghettek vele a lámpák, mégis kitartott ekkor nyolc napig, egészen addig, amíg az új olajat az előírás szerint előkészítették és felszentelték.

A visszanyert szabadságra való emlékezés a csodálatosan nyert világosságra való emlékezéssel párosult, amikor Jézus kijelenti, hogy ő a világ világossága. Ezzel azt mondja, hogy egyedül ő képes az embereket úgy megvilágosítani, hogy felismerjék Istent, azt, aki jelen van köztük. – Jézust egyenes, nyílt, világos válaszadásra szólítják fel környezetének tagjai. A parrésia ellentéte a paroimiának. A Messiás-kérdést illetően azért vádolja Jézust ez a felszólítás, mert még mindig bizonytalanságban vannak. Nem önmagukban, hanem a kijelentőben van a hiba. Jézus elhárítja magától ezt a vádat és arra emlékezteti őket, ami korábban történt. Eddig sem a kijelentés hiányzott, hanem a kijelentés befogadására való készség. Ennek elmulasztása az oka a bizonytalanságnak.

A mulasztás nem Jézus, hanem ellenfelei részéről történt. Nem a kijelentés hiánya, hanem a hit hiánya a bizonytalanság oka. Jézus emellett rámutat a szavakon túl a mellette szóló tettekre (Jn 4:26; 9:37). Az Írást ismerő népnek a tettek alapján (Ézs 35:5.6) tudnia kellett, hogy a vakok szemeinek megnyílása, a süketek füleinek megnyitása, a sánták meggyógyítása a Messiásról tesznek bizonyságot, az üdvösség korának eljöveteléről. Jézusnak az Atya nevében véghezvitt tettei egyértelműen hirdetik, hogy benne a megígért Messiás jelent meg. Jézustól környezetének tagjait a hitetlenség zárja el, az idegen szellemiség hatása. Az ellenség elvakító, megbénító hatalma csak a Jézus iránt való feltétlen bizalom hatására semmisül meg. A gazdacsere jelenti azt a döntő eseményt, amely alapján az ember annak látja Krisztust, aki valójában: a Messiásnak. Jézus a diagnózist azért állapítja meg még egyszer, hogy a terápiát alkalmazza.

Ellenfelei kételkedésének az az oka, hogy még mindig amellett vannak, aki Istennek és embernek egyaránt ellensége. A Jézussal szemben tanúsított bizalmatlanság elzár a benne adott áldásoktól. Az ellenség táborához és a hozzá való tartozásnak jelei és következményei vannak. Aki Jézushoz tartozik, az figyel rá, hallgat rá, közösségben van vele, követi őt. Ő nekik ígéri az örök életet, az Istennel való életközösséget, egy értelmes, tartalmas életet, védelmet mindenféle ellenséggel szemben. Soha el nem vesznek, vég nélküli életben részesülnek és oltalmat, biztonságot nyernek. Aki Krisztus kezébe tette az életét, az mindennel és mindenkivel szemben biztonságban van. Ez nem jelenti azt, hogy mentesülne a földi léthez hozzátartozó nyomorúságoktól, amelyek a betegség, szenvedés, halál, azonban az élet árnyoldalait és a földi lét végét is abban a reménységben élheti át az ember, hogy Krisztus vele van, és az Atya erős karjai közül senki sem veheti ki: védelemben, oltalomban részesül.

Krisztus mögött és Krisztusban az Atya van jelen. Kijelentése itt is – mint ahogyan egész földi munkája során – túlmutat önmagán. Krisztus az Atya mindenre kiterjedő hatalmát és mindenek fölötti nagyságát hirdeti. Senki sincs, aki képes lenne fölébe kerekedni. A Fiú és az Atya tökéletes egységben, teljes harmóniában van, semmi és senki nem választja el őket egymástól. Köztük a szeretetközösség zavartalan. Az egység titka a szeretet érvényesülése. A szeretet az a kötelék, amely egyesít, összhangot teremt, egyetértést munkál. Ez a szeretet a tökéletes engedelmesség motorja. Jézus egysége az Atyával a tökéletes szereteten és tökéletes engedelmességen alapul. Egy volt az Atyával, mert szerette, engedelmeskedett neki, és eljött a világba, hogy bennünket a magáévá tegyen, azzá, ami kezdetben voltunk és általa lehetünk: Isten gyermekeivé. Az Atya és Fiú egysége hármas egység: az akarat, a munka és a lényeg egysége, amely alapjává lett az Isten és ember egységre jutásának.

Jn 10, 16 • És lesz egy nyáj és egy pásztor.

Jézus meghirdeti az ígéretes, reményteljes jövőt minden nép számára. Akkor, amikor még népe tagjaival is vitában van, látja és láttatja azt a jövőt, amikor nemcsak népe, hanem a népek is, és nemcsak a népek fiai, hanem népe tagjai is egymásra találnak és vele együtt lesznek. Jézus a népek körében megszólaló evangéliumi munkáról és annak ígéretes kiteljesedéséről és beteljesedéséről, a próféciák valóra válásáról (Ézs 42:6; 49:6; 58:8) rendkívül röviden, tömören, de nagyon nagy távlatot mutatva szól. Munkája, amelyet küldetése szerint Izráel körében végez (Mt 10:5–6; 15:24), a népek körében folytatódik (Mk 16:15; Mt 28:19), és eredményes lesz (Mt 8:11; Lk 13:28). Jézus Krisztus fősége alatt végül az egész világ minden népének különböző fajtái egyesülnek.
Nyilvánvalóvá válik, hogy – jóllehet az üdvösség Izráelből támad – az üdvözítő nemcsak Izráelé, hanem minden népé. Jézus a világ megváltója (Jn 4:42; Ez 37:22–24; 34:23; Hós 1:11; Mik 2:12; Ef 2:14–22; 4:4–6; Jn 17:11.21–23).

Jn 10, 17 • Az Atya szeretete és a Fiú engedelmessége.

Jézus egész élete az Atya útmutatása szerint alakult. Készségesen magáévá tette az Atya tervét, és önként vállalta annak teljesítését akkor is, ha ez az életébe került. Hatalma van arra, hogy rendelkezzék önmagával. Ezt a lehetőséget azonban ő nem arra használja, hogy elszakítsa magát tőle, hanem arra, hogy teljesítse akaratát. Jézus önként vállalja élete feláldozását a világért, és megjövendöli, hogy a hatalma kiterjed az életre és halálra egyaránt. Az élet erői és a halál erői felett egyaránt rendelkezik.

Az élet szabad döntésén alapuló feláldozását újra az élete felvétele követi. Jézus hatalmával nem úgy él, ahogy neki tetszik; hanem úgy, ahogy az összhangban van az Atya tetszésével. Hatalmával úgy él, ahogy az Atya kívánja. Isten Fiának lenni hallatlan nagy lehetőség és végtelen nagy felelősség. A legnagyobb kiváltság Jézus esetében a legnagyobb áldozat vállalásával párosul: önkéntes engedelmesség az Atya iránt a teljes bizalom jegyében. Jézus ismételten hangsúlyozza, hogy a halált önként vállalta. Számára ez nem a vereség jele, hanem a győzelemé, nem olyan háló, amelyből nem tudott kiszabadulni, nem olyan zsákutca, amelyből nincs kiút, hanem olyan áldozat, amely alapján szabadok lehetnek azok, akiket egész életükben a halálfélelem gyötör, jel a halálon át vezető életre. Jézus nem elvesztette a maga életét, hanem önként adta oda. Önként vette magára a keresztet, hogy annak átkától megszabadítsa az embert. Ez volt az Atya akarata a Fiú számára. Ezt a Fiú teljesítette, mert hatalmát az Isten és az emberek iránti szeretet motiválta.
Az igazi engedelmesség, amely a teremtett világ javát szolgálja, szeretetből születik. A szeretet indítására működő hatalom életet jelent minden embernek.

Jn 10, 19 • Megszállott vagy Isten Fia?

Azok az emberek, akik Jézus körül voltak – mint ahogyan az ember általában –, mindig kétféleképpen válaszoltak Jézus kijelentésére. Az egyik rész úgy gondolja: megszállott, elment az esze. A másik rész Isten Fiának tartja. Jézus jelet és kijelentést ad. A személyét illető döntést senki nem kerülheti ki. Akik ellene döntenek, elzárják magukat tettei, szavai mérlegelése és hatása alól, akik mellette döntenek, tetteire hivatkoznak. Jézus tettei jelzik mennyei eredetét, igazolják azokat, akik mellette döntöttek. Isten jelekkel tett bizonyságot az egyszülött Fiú mellett.

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Róm 14, 7–8

Jn 10, 7 • A jó pásztor életét adja a juhokért.

Újra kettős „ámen” vezeti be Jézus beszédét, amelyben megvilágítja a példázat képes kifejezéseit. Az ajtó és a pásztor képét egyaránt a maga személyéré vonatkoztatja. Ünnepélyes formában tanít küldetéséről és annak jelentőségéről népe számára. Arról szól, hogy népe javát jelentő szolgálathoz általa vezet az út. Aki nem a vele való kapcsolat és felhatalmazás alapján akar a néphez közelíteni, az ártalmára van annak, és eredménytelen az akciója. Jézus azonban nemcsak a juhokhoz vezető lehetőséget biztosítja, hanem az Atyával való kapcsolatot, az élethez vezető lehetőséget is. Ő az, aki nemcsak valódi szolgákat ad népének, hanem az élet feltételét, lehetőségét ajándékozza nekik.

Ószövetségi képekkel fejezi ki küldetése jelentőségét és célját (Zsolt 118:20). Ő a nép megtartója, aki védelmet, biztonságot, szabadságot jelent számukra. A gyülekezetnek Krisztus biztosítja az üdvösséget, Ő az élet erőinek közvetítője. Ellenfelei célja a nép életének pusztítása, megsemmisítése. Az ellenség nemcsak kárt okoz, hanem az életet is veszélyezteti. Jézus eljövetelének célja az élet ajándéka, ami nem csupán a puszta létet jelenti, hanem ezzel együtt mindazt, ami azt boldoggá és kellemessé teszi. Ő, aki út a juhokhoz, út a juhok számára is az értelmes, tartalmas, boldog, örök élethez. A 11. verssel változik a kép. Itt éri el Jézus kijelentése a csúcspontját, és a képes beszéd valóságról szóló beszéddé lesz. Ő ugyanis az a pásztor, a jó pásztor, aki modellje mindazoknak, akik erre a tisztre nyernek elhívást. A legnagyobb áldozatra is kész a juhokért: életét adja értük. Ebben teljesedik ki az Atyától kapott küldetése (Ám 3:12; 2Móz 22:12; 1Sám 17:34–36; Ézs 31:4). A béres és minden más szolga, aki úgy dolgozik a nyáj körül, hogy nem tartoznak hozzá a juhok, amikor veszélyt lát, nem értük küzd, hanem a maga életét menti.

A béres nem hoz áldozatot azért, hogy a juhokat megmentse, nem veszi fel a harcot az ellenséggel, hanem csak magára gondol, a nyáj pedig prédává lesz (Zak 11:6). A béres nem a juhokkal törődik, hanem magával és a haszonnal. Hiányzik belőle az, ami a pásztort pásztorrá teszi: a minden áldozatra kész szeretet. Dolgozik bérért, de semmit nem kockáztat a juhokért. Mielőtt Jézus tanításának ezt a gondolati egységét lezárná, megismétli és ezzel hangsúlyossá teszi azt a kijelentést, amely az ő páratlanjelentőségét tolmácsolja népe számára. Az agathos fogalma helyett a pásztor jelzőjeként a kalos fogalmát használja. Ez azt jelenti, hogy ő az a pásztor, aki nemcsak olyan értelemben jó, hogy erkölcsileg feddhetetlen, hanem azzal a tulajdonsággal is rendelkezik, ami őt vonzóvá, megnyerővé teszi. A jó pásztor nem riasztja, hanem vonzza a maga személyi adottságaival a juhokat. Egzisztenciális közösségben, személyes kapcsolatban van velük.

Együtt él velük. Azt a kapcsolatot éli meg a földön az emberekkel, amelyet a mennyei Atyával él át. Az Atya egzisztenciális közösségben van a kijelentő Úrral és ő ugyanúgy az Atyával. Az ismeret tartalma bensőséges életközösséget, elszakíthatatlan kapcsolatot jelent, melyben mindkét fél kölcsönösen megtalálja örömét és boldogságát. Jézus kijelenti, hogy a legnagyobb áldozatra kész népéért. – A nyájat két veszedelem fenyegeti. Az egyik a külső ellenség: a ragadozó farkasok; a másik a belső ellenség: azok, akik körülte vannak, de nem pásztori lelkülettel forgolódnak – a béresek.

Jn 10, 1 • A példázat.

Ünnepélyes kettős „ámen” vezeti be a jó pásztorról szóló tanítást. Jézus ezzel hangsúlyozza beszéde jelentőségét. A példázat a palesztinai viszonyokat tükrözi. Az akol a házat kőkerítéssel bekerített udvar, ahová éjszakára a juhokat beterelték. A tolvaj nem férhetett hozzá könnyen a juhokhoz. A pásztor naponta kivitte a legelőre a nyájat. Ő szabadon jár ki-be az ajtón – ez is mutatja, hogy pásztor. Az őr is ismeri. A pásztor a nyáj előtt ment, nem maga előtt hajtotta. A juhok követték őt, mert ismerték a hangját. Idegen után nem mentek. Jézus rejtett beszéd formájában tanított, a farizeusok nem értették meg, amit mondani akart. A paroimia (= logos apokryphos) rejtett beszéd, példázat.

Jézus a példázat által megvilágítja népéhez való viszonyát és szól ellenfeleinek a néppel való kapcsolatáról. A tiszta szándék és a népe javát szolgáló tettek alapján ragaszkodás, bizalom jellemzi ezt a viszonyt. Ennek az ellenkezője érvényes ellenfeleire. Elvakultságuk azonban akadályozza őket abban, hogy megértsék a példázatot. A fölényesség és hamis öntudat akadálya Jézus kijelentése megértésének.

Jn 9, 35 • Jézus pártfogásába veszi a kitaszított embert.

Krysostomos (meghalt 407), a híres konstantinápolyi pátriárka ezt mondta: „A zsidók kitaszították őt a templomból, de a templom Ura megkereste és megtalálta.” Jézus soha nem hagy senkit cserben, aki róla bizonyságot tesz, aki az igazságot minden körülmény között, ha kell, mindenkivel szemben vállalja. A meggyógyult ember nem maradt egyedül. Jézus kérdéssel indítja a beszélgetést. Egyenes, személyes, lényeget érintő a kérdés. Ugyanilyen a válasz. Őszinte, világos, tiszta beszéd, amely az ismeret hiányát nem leplezi. Ez a párbeszéd annak a jele, hogy a Jézus személyére vonatkozó hiányos ismeret teljessé lehet, és a munkája nyomán megszületett benyomás öntudatos, szilárd hitté lehet, ha az emberben megvan a készség arra, hogy figyeljen a kijelentő Úrra és bizalommal fogadja szavát. Jézus nem az Emberfiára vonatkozó elméleteket közli, hanem önmagára mutat. Ő az, aki beteljesítette Isten ígéreteit és hitelesen szól róla. Ő az, aki emberi módon az élő Istent hozza közel az emberhez.

A meggyógyult ember hittel válaszol a vele beszélő Úr kijelentésére, és Istenként tiszteli őt. Jézus csodája kettős. A vak szeme ugyanis nemcsak annyit lát az életből és Jézusból, amit egy egészséges szemmel rendelkező ember láthat, hanem annál lényegesen többet. Látja Jézusban a Messiást, az emberben az Istent. Jézus a mögötte lévő tapasztalatot tömören összegzi. Azért jött a világba, hogy az ítélet végbemenjen: akik nem látnak, látást nyerjenek, akik látnak, vakok legyenek. Hogy ki melyik csoportba tartozik, attól függ, hogy mit válaszol Jézus kijelentésére, megszólító szavára. A vak is csak akkor lát, ha Jézus kijelentését hittel fogadja, a látó pedig csak akkor lesz vakká, ha a szeme láttára és füle hallatára zajló eseményekre, a kijelentő Jézus hitre szólító szavára elutasítással válaszol. – A kegyelem ítéletté válik, ha az ember nem él vele. Jézus hitre szólít, hogy látást adjon. A farizeusok találva érzik magukat Jézus szava nyomán. Jézus a kérdésükre adott válaszában érzékelteti velük, hogy a gyógyulás az ő esetükben is azzal kezdődne, ha felismernék tényleges helyzetüket, és készek lennének változtatni azon.

Áltatják ömagukat, így mozdíthatatlanok, gyógyíthatatlanok, azaz a bűnük megmarad. – Bűnbocsánatot az nyerhet, aki elfogadja. Az önteltség, a gőg vakká tesz, akadályozza a tiszta látást. Jézus a kérdező farizeusok konkrét tapasztalatát összegzi, és annak értékelését adja az ő esetükre nézve.

Jn 9, 24 • A meggyógyított ember újabb kihallgatása és kiközösítése.

A farizeusok az újabb kihallgatással valamilyen terhelő adatot igyekeznek nyerni, aminek segítségével az igazságot el lehetne hallgattatni. A lelki, szellemi terror eszközével igyekeznek nyomást gyakorolni a meggyógyult emberre. Megesketik, hogy álljon az igazság oldalára (Józs 7:19), ami természetesen nem lehet más, mint az, hogy egyetért az ő véleményükkel, amely Jézust elmarasztalja. A maguk oldalára akarják állítani őt, hiszen meggyőződésük szerint egyedül ők vannak a helyes ismeret birtokában. Jézus, mivel a szombattörvényt megszegte, bűnös: ki van zárva, hogy egy bűnösnek legyen hatalma ahhoz, hogy csodát tegyen. Az ószövetségi gondolkodás szerint Isten a bűnös imádságát nem hallgatja meg (Jób 27:9; Zsolt 27:9; Ézs 1:15; Ez 8:18), viszont az igazak könyörgését meghallgatja (Zsolt 34:16; 145:19; Péld 15:29).

A meggyógyult ember felelete rendkívül ügyes. Ő nincs abban a helyzetben, hogy a törvény kazuisztikus bonyolult magyarázatának valamennyi részletét ismerje, átlássa, e tekintetben éppen ezért nem tud nyilatkozni Jézus bűnös voltát illetően. Egyet azonban tud, és ez számára döntő dolog, a legfontosabb ismeret: „vak voltam és most látok”. Ez a letagadhatatlan tény és az egyetlen igazság. A vak ember a saját maga egzisztenciájában élte át azt a mélyre ható változást, amit a Jézussal való találkozás jelent. Ezzel a nyilatkozatával, amellyel szilárdan állást foglalt az igazság mellett, teljesítette a farizeusok kérését: dicsőséget adott az Istennek.

A gyógyulás tény. Ennek alapján a farizeusi álláspontnak is el kellene mozdulni a holtpontról. Ők azonban tovább kérdeznek. Ugyanazt kérdezik. Isten népének tagjai nem az igazságot keresik, hanem támpontokat a maguk igazolására. Ez az egyszerű ember elég okos ahhoz, hogy nem ismétli meg korábbi elbeszélését, nehogy beleköthessenek, ha valamit esetleg nem pontosan ismétel, csupán hivatkozik, utal arra, amit korábban már hallottak. Kérdez ő is. A kérdése eszméltet, és megerősíti az ő pozitív állásfoglalását Jézus mellett. A farizeusokat felháborítja kérdése. Tiltakoznak és érzékeltetik a különbséget, ami köztük van. A meggyógyult Jézus tanítványa, ők Mózesé. Mózes tekintélyét elismerik, Jézusét nem. Az ő ismereteiket tekintik Isten követei abszolút mércéjének, pedig az meglehetősen hiányos. A hiányos ismeretek abszolutizálása akadálya a helyes és teljes ismeret megszerzésének. Jézus személyéről való hiányos ismereteik nem arra indítják a farizeusokat, hogy kiegészítsék azokat, hanem arra, hogy elzárkózzanak tőle.

A kihallgatás során egyre világosabbá válik, hogy a meggyógyított ember nemcsak lát, hanem át is lát rosszindulatú, Jézust mindenáron elmarasztalni igyekvő, a maguk helytelen koncepcióját védő kérdéseiken. Ismereteik hiányossága miatt elmarasztalja őket, és a kihallgatás kezdetén előadott tételükre eszméltetve ismétli meg azt a tényt, ami csodálatos, ami Isten rendkívüli tette Jézus által, amellyel őt igazolja: Egy születésétől fogva vak ember szemét megnyitotta. Isten van vele, azért képes rendkívüli tettekre, a reménytelen helyzetben lévő ember sorsának megváltoztatására. – A vak ember Jézus tette nyomán lát és láttatni igyekszik a valóságot, az igazságot.

– Nem bűnös az, akit ők annak tartanak; valóság az, amit kétségbe vonnak: az igazság az, ami és aki ellen tiltakoznak. – Mivel a kihallgatás nem azt az eredményt hozta, amit vártak; mivel koncepciójukat a megidézett tanú nem igazolta, sőt őket marasztalta el jogosan, bűnösnek nyilvánítva őt, sértve érezve magukat, kirekesztették, kizárták őt a vallási közösségből. – Megsértődni az igaz szó miatt, a hatalom eszközével elnémítani az igazságot, és lehetetlen, nehéz helyzetbe hozni azt, aki annak hangot ad, ez az, ami itt történt Mózesre és a törvényre való hivatkozás alapján. Isten népének vezetői kivetették a gyülekezetből azt, aki bizonyságot tett Jézus cselekedetéről.

Jn 9, 13 • A meggyógyult ember és szülei kihallgatása.

A helyzet azonnal kiéleződik, amint a farizeusok tudomására jut a gyógyítás. Őket elsősorban nem Jézus gyógyítási csodája érdekli, hanem sokkal inkább a szombattörvény megszegése. A gyógyítás történetéről ezért azt kérdezik meg, aki vak volt, és most lát. Az kétségtelen, hogy a korabeli szombattörvényt Jézus megsértette, mert sarat készített, s ezzel munkát végzett. Gyógyított, és ezt csak életmentés alkalmával lehetett megtenni. A vak szemét megkente, az általa nyállal elkészített masszával, ami szintén sértette előírásukat. Jézus mint a törvény Ura azonban szuverén Úr, és az ő előírásaikat más esetben is félretette azért; hogy valóban az embereknek szolgáljon. A meggyógyított bizonyságtétele kettős hatást ér el a farizeusok körében.

Vannak, akik kitartanak amellett, hogy Jézus bűnös, mert megszegte a törvényt: csak ennyit látnak meg abból, ami történt. Vannak, akik számára a gyógyítás Jézus isteni eredetének, küldetésének legitimitását bizonyítja. Bűnös ember nem képes a vakok szemeit meggyógyítani. Vannak, akik helyes következtetésre jutnak Jézus tette, Jézus munkája nyomán. A meggyógyított prófétának tartja őt, vagyis pozitívan értékeli, Isten küldötteinek a sorába tartozónak tartja. A próféták gyakran adtak csodálatos jelt arról, hogy Isten ereje nyilvánul meg általuk (2Móz 4:1–17; 1Kir 18). A hittapasztalat alapján megfogalmazott bizonyságtétel Isten munkájáról szól akkor is, ha nem a szakértők pontos teológiai téziseit alkalmazza.

Jézus személyét megbecsüli akkor is, ha nincs kellő ismerete ahhoz, hogy pontos, teológiailag helyes meghatározást adjon róla. A zsidók hitetlensége megdöbbentő: nem hiszik, hogy vak volt az, aki most lát és gyógyulásának történetéről számolt be előttük. Ezért előhívatták a vak szüleit is, hogy kihallgassák őket. A szív keménysége, a tradícióhoz való merev ragaszkodás, a kellő rugalmasság hiánya akadály az élő Isten felismerésében és jó munkája helyes értékelésében. A rosszindulat vakká tesz, a szeretet láttatja meg a valóságot. A vak szülei nem a farizeusok oldalán állnak, azonban ők nem voltak szemtanúi fiuk gyógyításának, így csak azt tudják ők is, amit elmondott. Mindenesetre azt tanúsítják, hogy az ő fiukról van szó, és azt is, hogy vak volt, most pedig lát, de hogy ez hogyan történt, arról nem tudnak. A szülők a fiúra mutatnak, mint aki elég érett már ahhoz, hogy hitelesnek számítson a beszámolója.

A szülők vallomását a farizeusoktól való félelem motiválja, bár az igazságot így sem hallgatták el. Féltek attól, hogy kizárják őket a zsinagógából, vagyis elzárják az Isten tiszteletének lehetőségeitől (Ezsd 10:8). Ezért térnek ki a további kérdések elől, bár a tényeket nem hallgatták el. Ezek a tények nem igazolják a farizeusok feltételezéseit, a valóság Jézus mellett szól.

Jn 9, 1 • A vakon született meggyógyítása.

A csoda bevezetése pontosabb időmeghatározást nem tartalmaz. Tipikus átvezető, bevezető formulával kezdődik az esemény elbeszélése (Mk 2:14; 1:16; 2:23; Mt 9:27). Minden lényegtelen körülményt mellőzve arra irányítja figyelmünket, ami fontos. Ez az egyetlen olyan csoda az evangéliumban, amelynek a szereplője születésétől fogva hordozta nyomorúságát. Az ApCsel-ben még két esetről tudunk (ApCsel 3:2; 14:8). A vak megpillantása indítja el a párbeszédet Jézus és tanítványai között. Kérdésük koruk általános felfogását tükrözi, amely szerint a betegség egy sajátos bűn büntetése (2Móz 20:5; 5Móz 5:9). Jézus elutasítja a bűn és betegség kérdésének a korában elterjedt megítélését. Egyáltalán nem megy bele a bűn és betegség összefüggése bonyolult kérdésének megvilágításába. Mindenesetre azt világossá teszi, hogy van ártatlanul vállalt és viselt szenvedés is. A szenvedés és a bűn összefüggésének a szimplifikáló megítélése nem járható út.

Már az Ószövetség emberei is tudták, hogy más az elmélet és az élet. A szenvedés, az emberi nyomorúság nyilvánvalóvá teheti Isten munkáját. Jézus, amikor a különböző nyomorúságokban szenvedő embert látta, megkönyörült rajta és orvosolta baját. Amikor az éhező sokaságot látta, megelégítette őket (Jn 6), amikor a leprással találkozott, megtisztította (Mk 1:41). Népe olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok (Mk 6:34): Minden emberi nyomorúság kihívás annak a megszüntetéséért tett lépésekre. A csoda az irgalmas Isten szeretetének jele, aki megváltoztatja a segítségre szoruló ember helyzetét. Küldetésükről szól, feladatukról beszél, amelyet az Atya megbízása alapján kell teljesíteni addig, amíg az arra kiszabott idő tart. Jézus küldetésének tartalma és ideje egyaránt annak hatalmában van, akitől megbízatását kapta. A nappal a munkálkodásra szánt idő, a lehetőségek alkalma. Az éjszaka, amely követi a nappalt, határt szab a munkálkodásra adott alkalomnak.

Jézus a küldetése teljesítésére adott alkalmat értékeli és használja ki. Jelenléte életet jelentő áldás a világ számára. Küldetése sokkal nagyobb körnek szól, mint amennyi abból látható. A gyógyítás az ókori szokásnak megfelelően történik. Jézus a nyálat gyógyító munkája során még egy esetben alkalmazza (Mk 7:33) az evangéliumi bizonyságtétel szerint. A nyálnak az ókorban gyógyító erőt tulajdonítottak. A római történetíró, Tacitus, Vespasianus (Kr. u. 9–79.) császárról jegyzett fel két hasonló esetet. Egy vak és egy beteg kezű ember gyógyult meg ily módon (Tacitus, Hist. 4:81). Jézus gyógyítási eljárásával megszegi a szombatot, mert sarat készít, ami tiltott a törvény szerint. A vak szemére helyezte, és elküldte a Siloám tavához, hogy mosakodjon meg. Ez voltaképpen egy több tóból álló vízgyűjtő, amelyet Gihon forrása (Mária-forrás) táplál. A vak számára az elküldés volt a hit próbája (2Kir 5:10–14). A Siloám neve eredetileg: „vízvezeték”, „kiömlés”.

Az evangélista a szó (sáláh) passzívumi participiumának a jelentését veszi, ami azt jelenti: „küldött”, ezzel utalva Jézus messiási küldetésére, aki úgy van ott népe körében és úgy munkálkodik, mint Isten küldötte. Az ő küldetése nyomán gyógyul meg a beteg. A vakon született engedelmeskedett Jézus szavának, és úgy tért vissza az elküldő szavának teljesítése után, mint aki látott. Jézus útmutatásának teljesítése gyógyulást jelent. Érthetetlen csoda történt. Jézus gyógyító ereje isteni küldetésének jeleként a vakon született ember szemeit megnyitotta annak bizonyságául, hogy ő a világ világossága, az irgalmas Isten küldötte. A hirtelen bekövetkezett gyógyulás nagy csodálkozást szül. Szomszédok, ismerősök hinni sem akarják a dolgot. A csoda a vak ismerősei körében hihetetlennek tűnik. Némelyek mindenképpen racionális síkra terelve a dolgot, megpróbálják kétségbe vonni, hogy a vak személye azonos a meggyógyított ember személyével. Ő azonban nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy ő volt az általuk ismert vak, hanem azt is, hogy Jézus hogyan gyógyította meg.

A meggyógyult ember hitelesen szól Jézus tettéről, arról azonban nem tud felvilágosítást adni, hogy hol van a csodálatos orvos.

Jn 8, 48 • Az élet ígérete, Jézus nagyobb, mint Ábrahám.

Jézus ellenfeleinek a vádja egyre súlyosabb. A samaritánus jelző azt jelenti, hogy Izráel ellensége, a megvetett nép köréhez tartozik. Nem kevésbé súlyos a másik megállapításuk sem, ami azt jelenti: gonosz lélek hatása alatt áll, megszállott. Ha a fogalmak arám formáját nézzük, akkor a samaritánus egyúttal az ördögök fejedelmével hozható összefüggésbe, a Sátánt jelenti. A Jézus elleni vád tehát az, hogy Jézus az ördög fia, vagyis gonosz lélek hatalma alatt van. Jézust az Izráel táborán kívüliekhez sorolják, aki sem a néphez, a vallási közösséghez, sem Istenhez nem tartozik. Ő a vádat elutasítja és visszafordítja ellenfeleire. Tiszteli az Atyát, vagyis teljesíti akaratát, ők viszont nem tisztelik az ő küldöttét. Ezzel a magatartásukkal az Atyát sértik.

Jézus nem a maga számára várja az elismerést. Nem az határozza meg kijelentő munkájában, hogy mi lesz annak emberi visszhangja. Abban a tudatban teljesíti küldetését, hogy van, aki egykor hiteles mércével méri meg személyét és munkáját egyaránt. Ő biztos abban, hogy végül nyilvánvalóvá válik öröktől fogva meglévő dicsősége, személyének és munkájának hitelessége. Az Atya iránti feltétlen bizalma akkor is megmarad, amikor népe teljesen negatív módon nyilatkozik róla. Kijelentő munkáját folytatja tovább, és az ő beszédének a megtartásához az örök élet ígéretét fűzi. Ünnepélyes formában közli az üzenetet, megerősítve annak rendkívül jelentős tartalmát (vö. 8:52.55; 14:23; 15:20; 17:6). Az embernek nemcsak a jelene, hanem a szó szoros értelmében a jövője, az élete függ attól, hogy megtartja-e Jézus beszédét, vagyis hittel fogadja-e és engedelmeskedik-e annak. Ahogyan már az előzőek során is szó volt róla, a hithez az örök élet ígérete fűződik (Jn 3:16.36; 5:24; 6:40.47), a hitetlenség következménye viszont a halál. A „nem lát halált” ugyanazt jelenti, mint a „nem ízleli meg a halált” (Mk 9:1; vö. Zsid 2:9), vagyis nem jut kárhozatra, nem lesz része az örök halálban. A halál Jézus által elvesztette borzalmas mivoltát, ő megszabadít annak hatalma alól. Így az ember testi halála az a kapu, amely által az ember Istenhez jut.

Ez a kijelentés újabb botránkozást vált ki, és az ellenfél igazolva látja a maga álláspontját, amelynek hangot is ad. Jézust megszállottnak tartják. Kijelentését a maguk emberi gondolkodásmódja alapján ítélik meg. Személye és beszéde egyaránt botránkoztató számukra. Szavait szó szerint értik és helytelenül magyarázzák. Jézus ugyanis nem az ember biológiai létmódjáról nyilatkozik, hanem testi-lelki-szellemi létének, egész személyiségének a totális megsemmisüléséről szól, amikor halálról beszél, és ebben nem lesz részük azoknak, akik vele közösségben vannak. A megromlott emberi logika nem képes követni Jézus kijelentését, sem megérteni annak lényegét. A hitetlen szív nem tudja felfogni, hogy Jézusban valóban nagyobb van jelen népe körében, mint a próféták, Isten korábbi követei. Vádolják azzal gyanúsítva, hogy túlértékeli a maga személyét ahelyett, hogy kijelentése alapján elgondolkodnának, és megváltoztatnák személyére vonatkozó nézeteiket. A vita csak akkor eredményes, ha a vitázó partner kész többre jutni, és a maga álláspontját megváltoztatni.

A hamis öntudattal rendelkező vitapartnerekkel Jézus nem szakítja meg a beszélgetést. A személye túlértékelésére vonatkozó vádat elutasítva partnereit újra tévedésükre figyelmezteti. Két dolgot hangsúlyoz. Az egyik az, hogy az igazi tisztelet és megbecsülés Istentől való és neki ebben van része. Az az Isten van mellette és azzal van állandó kapcsolatban, ismerve őt, akire ellenfelei úgy hivatkoznak, mint atyjukra, de hazug módon, helytelenül. A valóság, az igazság Jézus oldalán van. Ha ő azonosulna népe fiainak álláspontjával, hazuggá lenne. Az álláspont-változtatásra nem neki, hanem népe fiainak van szükségük. Isten hiteles megismerése csak ezáltal lehetséges. Egyetlen út vezet az élő Istenhez, a hiteles kijelentést megszólaltató Jézus. A mi értelmünk meghomályosodott, megvilágosodásra, Krisztus szavára van szükségünk, a benne adott kijelentésre ahhoz, hogy Istent annak lássuk, aki lényege szerint valóban. A teljes igazságot Jézus hirdette róla, Ő az Atyát ismeri és szavának megfelelően jár el, engedelmeskedik annak. Aki Jézusra tekint, az láthatja, mit jelent Isten akarata szerint élni.

Ami pedig az Ábrahámra való hivatkozást illeti, ő örült, hogy megláthatta és meglátta Jézus napját, vagyis a megváltás idejét. Ábrahám tudta, hogy a Megváltó az ő nemzetségéből származik, aki minden nép számára áldást jelent (1Móz 12:3). Isten az egész teremtett világra áldást jelentő megváltás titkaiba avatta be Ábrahámot. Jézus kijelentése által eszméltet az örök létre, ellenfelei azonban továbbra is megmaradnak a maguk korlátai között. Csak empirikus, racionális módon követik Jézus kijelentését, így újabb botránkozást jelent az számukra, és alkalmat arra, hogy megkérdőjelezzék hitelességét. Az ötven évre való hivatkozás azért történik, mert a léviták szolgálati idejének határa az 50. év volt (4Móz 4:3; 8:24k.): az 50. évben vonultak vissza a szolgálatból. Jézus ünnepélyes bizonyságtétellel válaszol kérdéseikre. Kijelentése azt jelenti, hogy időben és jelentőségben egyaránt fölötte van Ábrahámnak, vagyis az, aki nemcsak volt korábban, mint a köztiszteletben álló ősatya, hanem ő az örökké létező, aki a múltnak és jelennek egyaránt Ura, vagyis egy az örökkévaló Istennel.

Jézus kijelentése láttatni kívánja az emberben az Istent, aki tegnap, ma és örökké ugyanaz. Az „én vagyok” kijelentésre azonban nem hódolat és imádat a válasz a zsidók részéről, hanem kövek ragadása. A megkövezés az istenkáromlók kivégzésének módja. A Messiást megkövezni szándékozó nép számára azonban ő még újabb jelet és időt ad a megtérésre. Elrejtőzött előlük és kiment a templomból. Jézus isteni hatalma szavában és tettében egyaránt nyilvánvalóvá lett, nemcsak a vita során, hanem a vita záró részletében, záró akkordjában is. Népét megmentette a gyilkos szándék kivitelezésétől. A kijelentő Isten elrejtőzése is kijelentés, a templom elhagyása népe megmentéséért történt. Az objektív hang és eszméltető tett megfelelő visszhangra vár, lehetőség, amelyet meg lehet ragadni.

Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Fil 1, 21

Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, mert ezek miatt haragszik Isten. Kol 3, 5–6

Jn 8, 21 • Jézus kijelenti halálát és a hitetlenség következményét.

A vita Jézus és ellenfelei között tovább folytatódik. Az evangéliumra jellemző, gazdag érveket tartalmazó részlettel van dolgunk. Jézus a párbeszéd folytatására mindig kész, szükség van a helyzet józan, reális feltárására. Ő ismeri a jövőt és feltárja hallgatói előtt. Tudatában van annak, mi vár rá, és mi vár vitázó partnereire. Mindkettőről szól. Az ő elmenetele a nép fiai számára a párbeszéd, a közvetlen beszélgetés lehetőségének végét jelenti: Jézus az alkalom megragadásának jelentőségét hirdeti. Krisztus elmeneteléről szóló prófécia eszméltetés népe fiai számára. A mellette való döntés elmulasztása tragédiává lehet. A bűn állapotában maradni halált jelent (Ez 3:18; 18:18). A céltévesztés, az Istentől való elszakadás az ember pusztulását jelenti.

A rossz irányba haladó emberi élet egyre inkább elszakad az élet forrásától és kimerülve pusztul el. A Krisztusban adott lehetőség felelősségre indít. Krisztus útja a kereszthez, az Atyához vezet. A közvetlen párbeszéd lehetősége közte és népe fiai között a továbbiakban már nem adatik meg. Ellenfelei azonban újra nem értik kijelentését. A gőg süketté teszi az embert Jézus szavai számára. A földi lehetőségeken és eshetőségeken túlmutató szavakat mindenképpen e világi gondolkodásmód keretei közé igyekeznek beszorítani. Jézus megvilágítja a köztük lévő különbség hátterét és az ellentét okát. A lent és fent, az e világ és nem e világ fogalmai érzékeltetik azt a különbséget, amely Jézus és ellenfelei között van. Ezekkel a fogalmakkal érzékelteti azt, hogy az emberi adottságok egyrészt nem azonosak az Istenével, másrészt viszont azt is, hogy az ember annak a hatása alá került, aki állandóan ellene hangolja. A világ itt az Istennel szembehelyezkedett ellenség hatása alatt lévő szférát jelenti, a bűn hatalma alatt lévő életet, amelynek a vége pusztulás. Jézus nemcsak a diagnózist ismétli meg, hanem a terápiára is figyelmeztet.

A bűn állapotában való lét halált jelent: aki nem hisz Jézusban, aki nem hiszi, hogy ő az, akiről a próféciák jövendöltek kezdettől fogva, az nem részesül az általa biztosított életben. A megmenekülés, az élet útja a Jézusba vetett hit, az iránta való bizalom. Kijelentésére újabb kérdés a válasz. Nem ad lényére vonatkozóan más kijelentést, csak azt, amit már eddig is elmondott. A tén archén ho ti kai lalo hymin fordítása elég nehezen oldható meg, teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy mit akar a görög szöveg mondani. Személyét illetően lehet egy ilyen megoldás: „A kezdet, amit már mondtam is néktek”. Elképzelhető azonban ez is: „Az vagyok, amit kezdettől fogva mondtam nektek”. Mindenesetre az világos, hogy Jézus ellenségei kérdését nem tartja jogosnak, és ezzel korábbi kijelentéseit megerősíti a próféciák Messiásra vonatkozó kijelentésének szellemében. Ő az, aki kezdetben volt; a kezdet Urával azonos. Ő az, akinek azonban nemcsak múltja, hanem jelene és jövője is van.

Ő a szüntelenül létező, soha el nem múló valóság, az Atyával élő közösségben lévő, róla hiteles kijelentést megszólaltató Úr. Jézus nem függetlenítette magát küldetése során az Atyától. A világban azt képviselte, akitől a megbízást nyerte. Egy ígéretes kijelentés hangzik azután, miután megállapítja, hogy sok mondanivalója volna még. – A keresztre és az Atyához való felemeltetése olyan esemény, amely elősegíti felismerését. A kereszt a határtalan szeretet, a legnagyobb áldozatvállalás szimbóluma. Jézusnak az ember iránti szeretete végtelen. Jézusnak az Atya iránti engedelmessége maradéktalan. Tetteinek modellje az Atya tette, tanításának alapja az, amit tőle tanult. Az Atyára figyelő, neki engedelmeskedő Fiú az Atyával való közösségben lévő, az ő jótetszését tökéletesen megvalósító Úr. Az Atyáról úgy tesz bizonyságot, mint aki soha nem hagyta el, mindig vele maradt; küldetéséről úgy nyilatkozik, hogy mindig az Atya tetszésének megfelelően járt el.

Azt tette, ami kedves előtte. Jézus feltétel nélkül engedelmeskedett az Atyának, az Atya szüntelenül vele volt. Az Atya tanítása a Fiú kijelentésében szólalt meg a világban. A Fiú hiteles képet adott, és megbízható ismereteket közölt e világban az Atyáról és az ő világáról. A bizonyságtételének jó visszhangja volt, sokan hitre jutottak, miközben tanított. Jézusnak nemcsak akadékoskodó vitapartnerei voltak, hanem hitre jutott követői is.

Jn 8, 12 • „Én vagyok a világ világossága.”

A következő részletben Jézus vitája folytatódik tovább: nem a néppel, hanem kizárólag a farizeusokkal és a papi arisztokrácia képviselőivel. Kijelentése a prológus második jelentős gondolatát erősíti meg, a világosságról szóló bizonyságtételt. Az evangélium előző egységében is található az itt elhangzott kijelentéssel rokon részlet (3:19–21), és a következőkben is ismétlődik ugyanez (9:5; 11:9; 11:35k. és 12:46). A 12. vers. egy ünnepélyes kijelentő mondattal kezdődik, amely már a 4:26-ban és a 6:35.48.51-ben is előfordult.

A kijelentés ószövetségi háttere ismeretes, amely szerint Jahve megígért Messiása a népek számára világosság (Ézs 42:6; 49:6; 60:19). Jézus kijelentésével azt hirdeti, hogy az ószövetségi prófécia beteljesedett általa. Ő, mint aki Isten kijelentésének a megtestesítője, hiteles hírnöke, az a fényforrás, aki a világnak megvilágosodást, gyógyulást, üdvösséget ajándékoz. Aki őt követi, vagyis hisz benne, az elnyeri a teremtő és növekedést biztosító világosságot. A világosság földi és eszkhatológikus értelemben az élet szimbóluma. Jézus a lombsátrak ünnepének rendkívül látványos liturgiájához kapcsolódva világítja meg személye jelentőségét. Ahogyan a templomi fény bevilágította az egész várost, a legsötétebb helyeket, udvarokat és utcákat is, ahogyan a templomi fény áthatolt az éjszaka sötétjén, úgy világítja meg Jézus az egész világot. Ő a fényforrás, aki nemcsak egy éjszakára töri meg a sötétség hatalmát, hanem örökre, és nemcsak Jeruzsálem ünneplő népe, hanem mindenki számára fényt jelent, az egész élet útját bevilágítja.

A templom ünnepi fáklyái kialszanak; Jézus olyan fényforrás, amely kimeríthetetlen, örökké világít és ennek részesévé teszi követőit. Krisztus áthatja azokat, akik vele kapcsolatba kerültek. Az ő követése vezetése szerint járni, útmutatását teljesíteni, szolgálatára lenni, a sötétséget eloszlatni, a mennyei fényt a földön felragyogtatni, vagyis az ellenség sötétséget terjesztő Isten-ellenes és emberellenes tevékenységét leszerelni, megszüntetni. Jézus kijelentésével voltaképpen messiási igényét jelenti be és annak a követőire vonatkozó következményét. Aki hatása alá kerül, az életet nyer. A rabbinusok szerint a Messiás neve: világosság, így Jézus kijelentésének a próféciákban gyökerező igénye környezete számára világos. Értik Jézus messiási igényét, azonban tiltakoznak ellene, kétségbe vonják bizonyságtételének hitelességét a törvényre való hivatkozással (5Móz 19:15; 17:6; 4Móz 35:30).

Jézus visszautasítja éles, elvakult, öntelt állításukat két érv alapján. Az első személyiségének önmagában meglévő tekintélye. Ő az élet egész nagy összefüggését ismeri, saját életének a földi szakaszát megelőző és követő részletei ismeretének is birtokában van. Ezt ellenfelei nem mondhatják el önmagukról. Jézus öntudata hiteles tudás, az élet eredetére és következményére vonatkozó ismeret által megalapozott. Ő a teljes valóságot ismeri. Jézus fölötte van a törvénynek és kijelentése hitelességét megkérdőjelező ellenfeleinek, akik test szerint ítélnek, vagyis emberi módon, a teljes igazság kis töredékének birtokában, csupán az elhomályosodott emberi értelein pislákoló fényével rendelkezve. Jézus nem ítél. Nem az ő küldetése e korszakban, de ha mégis, akkor természetesen hiteles és érvényes az ítélete a törvény mérlegére állítva is, mert nincs egyedül, amint a farizeusok gondolják – ő ugyanis soha nincs egyedül –, hanem mellette van az Atya, aki elküldte. Ez a kijelentés újra arról tesz bizonyságot, hogy benne a megígért Messiás van jelen. Szavainak az a hitelesítője, aki elküldte, vagyis a teremtő Úr. Tőle való az a bölcsesség és tudás, amely szavai által nyilvánvalóvá lesz.

Az Atya van küldetése mögött. Jézus földi munkássága idején mindig túlmutat önmagán, hirdeti és jelzi azt, hogy az Atyával állandóan közösségben van. A farizeusok újabb kérdése annak a jele, hogy Jézusban csak egy embert látnak és kijelentését nem veszik figyelembe. Ő viszont kérdésükre ismételten megerősíti, hogy elválaszthatatlan egységben van az Atyával, és aki őt megismerte, az megismerte az Atyát is. A megismerés azt jelenti, aki közösségbe került Jézussal, az közösségbe került az Atyával is. Izráel tragédiája az, hogy Jézussal nem vállalta a közösséget, nem ismerte fel benne az Atya küldöttét, így nem ismerte meg az Atyát sem. Az a tragédiájuk, hogy azt hitték, mindent jobban tudnak; mint maga az Isten. Jézus nemcsak nekik, hanem róluk is világosan beszél. A reális kép azt mutatja, hogy Isten népe vitában van Istenével, mert Ő nem olyan, mint amilyennek népe megálmodta. Isten népe vitában van Istenével, mert az elképzeléseit nem igazolja.

Isten népe vitában van Istenével, mert a hozzá szóló Isten nagyon emberi és hitet vár. – Jézus vitája a templomban, az asszonyok előudvarában lévő fedett csarnokban zajlott le ellenfeleivel, azon a helyen, ahol az áldozatok megváltására 13 nagy persely volt elhelyezve. A hely pontos meghatározása aláhúzza a történet hitelességét.

Jn 8, 1 • A házasságtörő asszony.

Miután mindenki hazament, Jézus az Olajfák hegyére távozott, amely Jn evangéliumában csak itt szerepel. Az Atyával való bensőséges kapcsolatot kereste és találta meg az Úr. A hegy az Istennel való közösség lehetőségének a szimbóluma. A vele való közösség nem menekülés az életből, hanem a felkészülés alkalma az életre. Már korán reggel újra a templomban van, és az egész nép hallgatja. Ő azt teszi, ami munkájának tipikus részéhez tartozik: tanítja azokat, akik felkeresték. A nép tanítását rendszeresen végezte, kora reggeltől késő estig. Reggel, már tanítása közben vittek oda hozzá egy tetten ért házasságtörő asszonyt. A farizeusok és írástudók az evangélium keretén belül csak itt szerepelnek együtt.

Elképzelhető, hogy a Nagytanács elől viszik Jézus elé ezt az asszonyt, ugyanis a rabbinus hagyomány szerint az a Nikános-kapu közelében a Templomhegyen ülésezett. Olyan esetnek tekintik, ami miatt Jézus kikerülhetetlenül nehéz helyzetbe kerül, sikerül ellene terhelő bizonyítékhoz jutni. Általában a rabbinak adták át a döntés felelősségét, ha az életben egy nehéz jogi kérdés felvetődött. Az írástudók és farizeusok Jézushoz mint rabbihoz fordulnak. Jézust a törvény rendelkezésére figyelmeztetve (3Móz 20:10; 5Móz 22:22) állítják döntés elé, illetve kérik véleményét a házasságtörő nő esetében. Csapdának szánják kérdésüket. Ha ugyanis Jézus felmenti az asszonyt, akkor vét a törvény ellen, és így alapot szolgáltat a vádra; ha elítéli, összeütközésbe kerül korábbi tanításával, illetve állásfoglalásával. A házasságtörés hozzátartozott a három halált érdemlő bűnhöz. A jogi helyzet ebben az esetben teljesen világos volt. Csupán a halálos ítélet kivitelezésére vonatkozó előírásban lehet némi különbség az esettől függően, amit a törvény szintén előírt (3Móz 20:10).

Az írástudók és farizeusok teljesen szabályosan jártak el a törvény szerint. Ez az asszony halálos bűnt követett el. Ez az asszony a farizeusok számára azonban nem számított embernek, csak egy eszköz, egy sakkfigura volt ahhoz, hogy Jézussal szemben megnyerjék a játszmát. Csupán ahhoz kellett nekik, hogy segítségével Jézust lehetetlenné tegyék. A törvény nevében fellépő emberek teljesen távol vannak a törvény szellemétől, embertelenek, istentelenek. – Jézus válasza különös. Nem azt az utat járja, amelyre ellenfelei számítanak. Semmit nem mond, hanem lehajol és ír a földre. Mit jelent ez? Jézus azzal, hogy lehajol, azt jelzi, nem kíván tárgyalásba bocsátkozni ellenfeleivel, sem bíróvá lenni az ügyben. Az írás, amelyet a föld porába írt-ujjaival, sok gondot okozott az írásmagyarázóknak, azonban megfejteni a dolog természetéből adódóan nem lehet. Az ellenfelei sürgetésére adott válasza: „aki közületek bűn nélküli, az vesse rá az első követ”.

Elnémítja a vádlókat, megszünteti az ítélethirdetés követelését. A vádlók maguk is vádlottak lettek Jézus kijelentése nyomán. Jézus a törvényt sokkal radikálisabban veszi védelmébe, mint az asszony vádlói, és egyúttal annak a mértékét érvényesíti az adott helyzetben rájuk nézve. Jézus a bűnt bűnnek tartja, viszont nemcsak azt, ami nyilvánvalóvá vált, hanem azt is, ami éppen a törvény szavának idézésével fedezi magát. Ő maga senkit sem ítél el, mert ő nem azért jött, hogy elveszítse az embert, hanem azért, hogy megmentse. Ő a bűnösök szabadítója, megtartója. Nem vet véget a bűnös ember életének, hanem új lehetőséget tár elé, a bűntől való megszabadulást bűnbocsánat által. Izráel ítéletétől Jézus elhatárolja magát, Isten ítéletét viszont érvényesíti azokra is, akik az ítélőszékben ülnek. Jézus elismeri, hogy az asszony bűnös, de az ítélet végrehajtására azt hatalmazza fel, aki bűn nélküli. Jézus kijelentése nyomán senki sem merte felvenni a követ, hogy az asszonyra dobja. Az asszonyt magára hagyták. Mikor Jézus újra felegyenesedett, csak az asszony állt mellette. Vele beszél.

Tőle kérdez, neki hirdet felmentő ítéletet. „Én sem ítéllek el. Eredj el, mostantól fogva többé ne vétkezzél!” Jézus nem tussolja el a bűnt, hanem megbocsátja. Nem ítéli el a bűnöst, hanem felmenti. A felmentés azonban nem további bűnözésre szólít, hanem új élet folytatására. A kegyelem új életre indít. A Megváltó új távlatot nyit az asszony előtt. – Az evangélium és törvény szerves egysége válik nyilvánvalóvá Jézusnak ebben az egyetlen mondatában. – Ha csak evangéliumot hirdet, akkor azt a látszatot kelti, mintha szabadosságra hatalmazna fel, s nem venné komolyan a bűnt. Ha csak a törvényt alkalmazza, az halált jelent. A kettő együtt viszont azt jelenti, hogy a felmentett, felszabadított ember a bűn ellen harcoló, új életben járó ember a kegyelem elnyerése által. Krisztus felmentő ítélete az új életben való, Istennek tetsző életre szabadít fel. A megváltás rendje a bűnös embert úgy veszi pártfogásába, hogy felszabadítva a bűn kárhoztató ítéletétől, új életre indítja.

A bűnbocsánattal az ember új életre szóló erőt nyer Krisztus új életre szóló útmutatása által. Megváltó munkája nem ítéletre, hanem új életre szólítja az embert.

"Hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván."

Szervusztok Testvéreim!
A fenti idézet tükrében fordulok most felétek. 2 gyermekes boldog édesanya vagyok és a kedvenc témám is a gyermeknevelés ezért elmélyülten kutatom és tanulmányozom az emberek véleményét és informáltságát. Ebben szeretném a segítségeteket kérni, hogy Ti is járuljatok hozzá 4-5 percel a munkámhoz. Amit ígérhetek, hogy a kérdőív amit összeállítottam nagyon meglepő és tanulságos lesz!

https://spreadsheets.google.com/spreadsheet/view form?formkey=dGRZaFpoQXZxQllFUlJqTkc2VWxReVE6MQ

Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.

Isten áldása Néktek!

Jn 7, 40 • Vita Krisztusról.

Jézus szavainak igen nagy hatása van az ünneplő emberekre. Sokan vannak, akik a prófétát látják benne, akinek a megjelenése a történelem utolsó nagy korszakának a beköszöntését jelenti, az eszkhatológikus kor kezdetét. Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, meghatározás egyenértékű azzal, amit mások mondtak, ti. hogy ő a Messiás. Mindkét meghatározás az eszkhatológikus üdvösség ajándékozójának a jelölésére szolgált. Voltak, akik meglátták Jézusban azt, aki valóban volt: a Krisztust. Mások állásfoglalását az zavarta, hogy a próféciák szerint a Messiásnak Dávid házából, az ő családjából és Betlehemből kell származnia (2Sám 7:12; Ézs 11:1; Jer 23:5; Mik 5:1). Jézusról viszont az ment át a köztudatba, hogy Názáretből származott (Jn 1:45; 6:52).

Személye körül folyt a vita egészen odáig, hogy míg némelyek világossá tették, hogy mellette foglalnak állást, mások ellene léptek fel és le akarták tartóztatni, el akarták fogni. Ez azonban nem sikerült. Senki sem vetette rá a kezét. Jézus ellenfelei tehetetlenek vele szemben. Jézus ereje féken tartja az ellenség erejét, és leszereli az ellene irányuló akciót. Az ellenséges akaratból nem lesz tett.

Jn 7, 45 • Sohasem beszélt még így ember.

A nép körében bekövetkezett szakadás a Krisztus személye körüli vitában a hatósági kiküldöttekre is hatott. A Nagytanács emberei, a templomszolgák eredménytelenül tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Így igazolják magukat: „Sohasem beszélt még így egyetlen ember sem, ahogyan ez szólt”. Jézus szava olyan hatalom, amely lefegyverzi még azokat a szolgákat is, akiket azért küldtek, hogy őt elővezessék. Az ő beszéde megkötözi a sötétség hatalmát és felszabadítja a hatása alá került embert. A Mester azoknak, akik hallgatták, páratlan, új, rendkívüli élményt nyújtott. A főpapok és a farizeusok becsmérlő megvetéssel válaszoltak a szolgák beszámolójára. A nép félrevezetőjét látják benne.

Elvakultságuk akadályozza őket a helyes látásban. Éppen azok szenvednek vakságban, akik az ország rendezett életéért felelősek. Szerintük a vezetők vagy a farizeusok közül senki sem hitt benne, a nép véleménye pedig nem irányadó. A népet megvetették, felsőbbrendűségük tudatában éltek. A tömeg, a föld népe semmit sem számított nekik. Jézust akarják kisebbíteni azzal, hogy követőit vele együtt mélységesen lenézik. – Nikodémus azonban, aki közülük való volt, aki közelebbi, személyes tapasztalattal rendelkezett Jézusról, a törvényes rend megtartására eszmélteti azt a kört, amelyhez maga is tartozott. Senkivel szemben nincs joguk ítéletet hozni azelőtt, amíg ki nem hallgatják, és meg nem győződnek arról, hogy mit csinál. Az ótestamentumi törvény szerint ez alapvető joga minden embernek (5Móz 1:16k.). Nikodémus védelmébe veszi Jézust és vele együtt a törvényt, az igazságot. Igyekszik józanságra eszméltetni népe vezetőit, kegyeseit. Megszólalása azért lényeges, mert jelzi, hogy azért közülük is van, aki nem osztja velük a Jézusról alkotott véleményüket, ami azt jelenti, hogy a nép vezető köreiben is vannak, akik Jézus mellé álltak.

Nikodémus meri a többség véleményével szemben a maga meggyőződését képviselni, az igazságnak hangot adni akkor is, ha ez nem a többség hangja. Tárgyilagos megállapítására azonban személyeskedő választ kap, és olyan általános érvényű igazság idézése hangzik el a vezetők részéről, amely egyrészt megkérdőjelezhető (ld. 2Kir 14:25), másrészt akik idézik, látszat szerint ítélnek, anélkül, hogy tisztában volnának az igazsággal. Jézusra vonatkozó ismereteik hiányosak, illetve tévesek. A hiányos ismeret, rossz információ, amely gőggel, túlságosan nagy öntudattal párosul, a hit akadálya. Jézus ellenfeleinek magatartása inkorrekt, Írás ismeretük felszínes, a fülük süket, a szívük kemény. Nem a kijelentést megszólaltató názáreti prófétával van baj, hanem azokkal, akik szántszándékkal ragaszkodnak a maguk hiányos ismereteihez és rossz információjukhoz vele kapcsolatban. Akit nem az igazság érdekel, hanem a maga igazának bizonyítása, az nem tud tárgyilagos lenni Krisztus megítélésében.

Jn 7, 30 • Az igazság szabaddá tesz, a bűn szolgaságra kárhoztat.

Az Újszövetségnek kevés helye ad olyan teljes képet Jézus követéséről, mint az itteni. Ez magában foglalja az első lépéstől egészen végig, a célig tartó szakaszt. Követése azzal kezdődik, hogy hiszünk benne, vagyis hitelesnek tartjuk beszédét. Igaznak ismerjük el azt, amit Isten szeretetéről, a bűn félelmetes voltáról és az élet értelméről kijelentett. Jézust követni azt jelenti, hogy szüntelenül a szava mellett megmaradni. Menein en: kitartani szilárdan Jézusnak amellett a kijelentése mellett, amely az igazsághoz és ezzel a szabadsághoz vezet (vö. Jn 15:7; 1Jn 4:16; 2Jn 9; 1Tim 2:15; 2Tim 3:14; Gal 4:31; 5:1.13).

A sztoikusoknál találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a bölcsesség és az igazság szabaddá tesz. Azonban az a szabadság, amiről itt szó van, magasabb rendű, mint a sztoikusok szabadsága, mint ahogyan az igazság is az a mennyei erő, amely megszabadítja az embert mindattól, ami a mennyei világtól elszakította. Ez az erő Jézusban jelent meg és általa adatik (Jn 1:9.14), az ő szava közvetíti. Ez a szó megtanít különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen dolgok között, és arra indít, hogy mellette maradjunk. Nem csupán egyszeri helyes állásfoglalásról van tehát szó, hanem hívő felismeréséről és elismeréséről annak, amit az Atya a Fiú által az ember megmentéséért tesz. Valóban szabaddá, vagyis igazi tanítvánnyá lehet általa az ember. Szabaddá a félelemtől, önmagunktól, az ellenségtől és annak hatalmától, a másik embertől és a bűn mindenféle formájától.

Jézus ellenfelei hamis öntudattal mint Ábrahám utódai utasítják el a benne adott szabadságot. Nekik nincs szükségük rá, mert szabadok. Valóban, a különböző uralmak igája alatt is, így a babiloni fogság idején is a rómaiak uralma alatt is igyekeztek lelki-szellemi szabadságukat megőrizni, és az egy élő Isten uralmának tudatát ébren tartani. Jézus azonban itt nem arról a szolgaságról beszél, amire ők gondoltak, hanem arról, ami a bűn következtében minden emberre kihat és alkalmatlanná teszi az embert a teremtésben adott küldetése betöltésére. A vétkezés kényszerétől, az öntörvényű életstílustól szabadít meg Jézus, és ezt egyedül csak ő teheti meg, ugyanis az Izráelnek adott ígéretek is erről beszélnek. Ábrahám utódainak is szükségük van a szabadításra. Az egyetemes szolgaság állapotából az szabadíthat meg, aki szabad a bűntől: Jézus. Ő a Fiú, az örökös, aki otthon van az atyai házban. A szolga csak egy ideig lehet ott, a fiúságra való felszabadítás által válhat örökösévé annak. A bizonytalan létmód helyett Krisztus biztosat ajándékoz, és a kétes értékű státus helyett fiúi méltóságban részesít. A bűn szolgája nem maradhat meg Isten házában, a Fiú viszont, aki örökké ott marad, ha szabadságának részesévé tesz, biztosítja ennek a lehetőségét. Az igazi szabadság csak Jézus szabadítása által nyerhető el. Jézus ellenfeleinek hivatkozási alapját elismeri és ismeri, azonban kimutatja azt az ellentétet, ami az ősatyákra való hivatkozásuk és a tetteik között van.

Ez a tény azzal magyarázható, hogy az ősatyákra való hivatkozásból nem származik az ő szellemében való tett, Jézus beszédének hittel való elfogadása. Ehelyett megölésének terve foglalkoztatja őket. Jézus és ellenfelei között a különbség nyilvánvaló. Ő az élet Urára, az Atyára figyel és tőle való üzenetet hirdet. Ellenfeleinek szándékai és tettei mögött az ő atyjuk van, aki a bűn szerzője és az igazság ellensége. Jézus szavának befogadása nélkül Ábrahám utódai az ellenség Istenellenes szándékainak végrehajtói, a bűn szolgái. Isten nevében akarják megölni Isten Messiását. Jézus beszéde Ábrahám utódai valóságos helyzetét tárja fel. Az Isten szövetségére emlékeztető tradíció nem lehet a szövetséget realizáló Krisztus ellensége. A tradíció és az élet összetartozik. Ha a tradíció életellenes gesztusok hivatkozási alapjává lesz, ott valami végzetes félreértés következett be azok körében, akik arra hivatkoznak.

Ha Ábrahám magva az ellenség szövetségesévé lett és annak szellemében cselekszik, akkor megtagadta azt a szövetséget, ami az atyák Istenéhez köti (Mt 3:9; Lk 3:8; Gal 3:29; Róm 4:5).

Jn 7, 32 • Kerestek engem és nem találtok.

A farizeusok, amikor meghallották a tömeg suttogását, a Jézussal kapcsolatos pozitív véleményüket, a főpapok segítségével megpróbáltak hathatósan intézkedni. A templomőrség tagjai által akarták Jézust letartóztatni. Ez azonban nem sikerült. Jézus ideje még nem jött el. Egy ideig még ott marad köztük – ez ugyan már nem sok, de hatalmi eszközök igénybevételével sem lehet siettetni. Jézus addig marad a földön, amíg arra szükség van, utána pedig az Atyához megy. Küldetését teljesíti a földön, és utána annál, aki elküldte. Krisztus nem emberi parancsra mozog a földön, nem sikertelenség következtében tér vissza ahhoz, aki küldte. Kijelentése világos beszéd az előtte lévő eseményekről.

„Keresni fogtok engem, de nem találtok meg.” Jézus tudatában van földi munkája idejének és ezt jelzi is. Földi létmódjának ideje letelik, „az Atyához megy”. A földi létmód után a mennyei következik. Az ő eltávozása a földről nem negatív esemény, hanem a munkája eredményére következő újabb fázis, újabb szakasz, tehát pozitív és eredmény. Az Atya által rábízott munkát folytatja. Jézus létmódjának megváltozását hirdeti és szól arról a hatásról, amely a földi embert a menny Istenétől elválasztja. A zsidók félreértik tanítását, és arra gondolnak, hogy elhagyja a szent várost és átmegy a diaszpórában élők közé. Szavait tanácstalanul ismétlik, de változatlanul nem értik. Végül Jézus – amikor az Atyához átmegy – nemcsak a diaszpórában élő honfitársaiknak, hanem a világ minden részén élő népeknek hozzáférhetővé teszi azt a jóhírt, amelyet földi munkája idején népe körében hirdetett.

Jn 7, 37 • Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék.

A lombsátrak ünnepének utolsó napján hangzik el Jézus e mondata. A három nagy ünnep, a páska, a pünkösd és a lombsátrak ünnepét Izráelben két-két okból is ünnepelték. A lombsátrak ünnepe a mi naptárunk szerint kb. október 15-ével kezdődött. Minden felnőtt zsidó férfinak kötelező volt a részvétel, aki Jeruzsálemtől mintegy 30 km-es körzetben lakott. A házak helyett rögtönzött kis kunyhóban laktak az ünnepnapok alatt, amelyeket utcákon, tereken, kertekben állítottak fel. A kunyhó fala ágakból és lombokból állt. A teteje szalmával volt fedve oly módon, hogy éjjel a csillagokat látni lehetett. Mindez arra az időre emlékeztet, amikor atyáik otthontalanul vándoroltak a pusztában, anélkül, hogy tető lett volna a fejük fölött (3Móz 23:40–43). Az ünnep másik tartalma a föld terméséért való hálaadás (2Móz 23:16; 34:22).

A lombsátrak ünnepe volt a legkedveltebb az ünnepek között, egymás között csak „az ünnepnek” nevezték (1Kir 8:2), vagy az Úr ünnepének (3Móz 23:29). Minden más ünnepi alkalomnál jobban jellemezte, az ünnepet és az embereket a vidámság (3Móz 23:39). Mivel őszre esett, az emberek a föld termését betakarították és ünnepeltek (2Móz 23:16). Vidám hálaadással éltek együtt az emberek a természetben. Flavius Iosephus a legszentebb és legnagyobb zsidó ünnepnek nevezte (Ant. 3,10,4). Az ünnephez különböző szokások kapcsolódtak. Jézus kijelentése szorosan összefügg azzal a rituáléval, amely szerint a pap vette az aranykorsót – kb. 1 és fél literes volt –, azzal lement a Siloah tavához és megtöltötte vízzel. Míg a kapun átlépett a korsóval, a többiek Ézs 12:3-at idézték. Azután a vizet a templom égőáldozati oltárához vitte fel és ott áldozatként Istennek adta át, azaz kiöntötte. Ezalatt a Hallél-zsoltárokat (113–118) énekelték a léviták hangszeres kíséretével. Az egész szertartás szemléletes, dramatizált módon a vizet, az esőt, a sziklából fakasztott forrást köszönte meg Istennek, emlékezve a pusztai vándorlás egyik jelentős eseményére.

Az utolsó nap hétszer ismétlődött meg ez a szertartás, emlékezve arra, hogy Izráel hétszer kerülte meg Jerikót. Az aranykannát az égőáldozati oltárhoz vitte fel a naponkénti boradománnyal együtt az oltár mindkét csészéjébe és kiöntötte. Jézus ezen a napon, a nép Isten iránti hálájához kapcsolódva eszméltet a benne és általa megjelent nagyobb ajándékra. Jézus mondatával ezt fejezi ki: Ti hálát adtok Istennek a víz adományáért, ami csillapítja szomjúságotokat, felüdíti testeteket. Ha azt szeretnétek, hogy lelki békességet, örömet nyerjetek; megelevenedjetek, akkor jöjjetek hozzám! Jézus a szertartás drámai, feszültséggel teljes pillanatát használja fel, hogy az emberek figyelmét, Isten utáni szomjúságát az örökkévaló dologra irányítsa (Péld 9:4k.). Meghívása ígérettel párosul. Aki Jézushoz járul, az nemcsak felfrissül, hanem maga is alkalmassá válik arra, hogy felüdítse környezetét.

Beteljesedik a prófétai szó (Ézs 55:1; Jer 2:13) és az Írás szava (Zsolt 36:10; 42:2k.). Jézusnál úgy talál élő vízre, megelevenítő erőre az ember, hogy maga is közvetítőjévé lesz annak (Mt 5:6; Jn 6:35.44; 5:40; 3:20k.). Képes kifejezéssel szól a belé vetett hitről, a vele való közösségről. Aki vele jár, annak belseje, egész élete átalakul, alkalmassá válik a többiek megújítására. Jézus az Írásra hivatkozva erősíti meg kijelentését. Ez nem egy konkrét hely, hanem az Írás tartalom szerinti idézése (vö. Ézs 58:11; Zak 14:8). Jézus itt arról a Szentlélekről szól, aki úgy adatik a benne hívőknek, hogy alkalmassá válnak a mások számára új életet jelentő szolgálatra. A Szentlélek kitöltetését ígéri és jelzi a még megdicsőülése előtt lévő Úr (Ez 11:19; 18:31; 36:26; 47:1.12; Zsolt 105:41; Jóel 4:18). Ő nemcsak látta és tudta az üdvtörténet döntőjelentőségű eseményei között az összefüggéseket, hanem kijelentést adott róluk népe tagjainak.

A Szentlélek kora még nem érkezett el ekkor, a Szentlélek még nem kezdte meg üdvtörténeti funkcióját. Az üdvtörténet eseményei feltételezik egymást. Kereszt nélkül nincs pünkösd. Az időben elvégzett küldetés teljesítése előkészíti a következő időszak eseményeit. Krisztus megváltó munkája feltétele és előkészítése a Szentlélek kitöltetésének és munkájának.

Jn 7, 25 • Vajon a vezetők felismerték, hogy ő a Krisztus?

A nép teljesen meglepődött azon, hogy Jézus nyilvánosan tanít a templomban. A jeruzsálemiek közül néhányan egymás közt beszélnek a körülöttük zajló eseményekről. Meglepő, hogy Krisztust meg akarták ölni, és mégis nyíltan beszélgethet a templomban, senki sem szól ellene semmit. Racionális magyarázatot adnak a dolognak, a vezetők nyilván felismerték benne a Krisztust. Gondolataikat kérdés formájában vetik fel, és kétségeiknek is hangot adnak. A késői zsidó apokaliptika álláspontját szólaltatják meg, amely szerint a Krisztus származása titok, senki nem tudja, honnan van. Azt várták, hogy a Messiás hirtelen lép fel a teljes ismeretlenségből. Jézusról az volt a köztudatban, hogy Názáretből való és József fia (Jn 1:45; 6:42).

Jézus ellenfelei biztosnak látszó tudását helyreigazítja. Ezek azt hiszik, a Messiás származására vonatkozó tudásuk biztos, és ezért kérdőjelezik meg Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, hogy ellenfeleinek a származására vonatkozó megállapítása téves, helytelen. Ő Istentől van, a származása titokzatos, titok kortársai számára. Küldetése az Atyától van. A származása mellett küldetése hátterét is megvilágítja, valamint az Atyával való közvetlen, bensőséges kapcsolatát. Jézus a mennyből jött a földre, Isten Lelkének közvetlen beavatkozására született emberként erre a világra (Lk 1:26kk.), ő van ott küldetése mögött (Lk 4:18kk.). Az Istentől elidegenedett emberrel szemben, ő a Vele való közösségben él.

A hon hymeis ouk oidata azt jelenti: „akit ti nem ismertek”, vagyis nem vagytok vele közösségben, elszakadtatok tőle és nem találtatok vissza hozzá. Istenről valamit tudni, vagy Őt ismerni és Vele közösségben élni nem ugyanaz a dolog. Jézus tőle van és az Ő küldötte, Vele olyan egyedülálló kapcsolatban van, mint senki más. A jeruzsálemiek, nyilván az arra illetékes vezető réteg hatására, a templomőrség tagjai le akarták tartóztatni, de senki nem mert kezet emelni rá, mert ennek az Istentől meghatározott alkalma még nem jött el. A Messiás egyedül az Atyától függ küldetése teljesítése közben. Az Atyának van hatalma féken tartani és meghiúsítani a Krisztus kijelentésén megbotránkozó, ellene irányuló emberi erőket, szándékokat. A láthatatlan kéz lefogja a látható kezeket. A jeruzsálemiekkel szemben a sokaságból sokan hittek benne. Ünnepi zarándokok sokan voltak a szétszórtságban élő zsidóság köréből az ünnepen, akik fogékonyak voltak Jézus szavára. A tettek, a jelek Jézus mellett szólnak.

A csodatévő mellett megszólaló hang még nem az igazi, a róla szóló bizonyságtétel még nem a valódi, a vele kapcsolatos kérdés még arról árulkodik, hogy tisztázódásra van szükség ahhoz, hogy egyértelmű, határozott legyen a Krisztusról szóló bizonyságtétel. A Krisztus eljött, eljövetele nem a jövőhöz kapcsolódó, hanem a múlthoz fűződő esemény. A Krisztus eljött, ez a csoda, amit tett, azok erről a csodáról szóló messiási jelek.

Jn 7, 30 • Az igazság szabaddá tesz, a bűn szolgaságra kárhoztat.

Az Újszövetségnek kevés helye ad olyan teljes képet Jézus követéséről, mint az itteni. Ez magában foglalja az első lépéstől egészen végig, a célig tartó szakaszt. Követése azzal kezdődik, hogy hiszünk benne, vagyis hitelesnek tartjuk beszédét. Igaznak ismerjük el azt, amit Isten szeretetéről, a bűn félelmetes voltáról és az élet értelméről kijelentett. Jézust követni azt jelenti, hogy szüntelenül a szava mellett megmaradni. Menein en: kitartani szilárdan Jézusnak amellett a kijelentése mellett, amely az igazsághoz és ezzel a szabadsághoz vezet (vö. Jn 15:7; 1Jn 4:16; 2Jn 9; 1Tim 2:15; 2Tim 3:14; Gal 4:31; 5:1.13).

A sztoikusoknál találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a bölcsesség és az igazság szabaddá tesz. Azonban az a szabadság, amiről itt szó van, magasabb rendű, mint a sztoikusok szabadsága, mint ahogyan az igazság is az a mennyei erő, amely megszabadítja az embert mindattól, ami a mennyei világtól elszakította. Ez az erő Jézusban jelent meg és általa adatik (Jn 1:9.14), az ő szava közvetíti. Ez a szó megtanít különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen dolgok között, és arra indít, hogy mellette maradjunk.

Nem csupán egyszeri helyes állásfoglalásról van tehát szó, hanem hívő felismeréséről és elismeréséről annak, amit az Atya a Fiú által az ember megmentéséért tesz. Valóban szabaddá, vagyis igazi tanítvánnyá lehet általa az ember. Szabaddá a félelemtől, önmagunktól, az ellenségtől és annak hatalmától, a másik embertől és a bűn mindenféle formájától. Jézus ellenfelei hamis öntudattal mint Ábrahám utódai utasítják el a benne adott szabadságot. Nekik nincs szükségük rá, mert szabadok. Valóban, a különböző uralmak igája alatt is, így a babiloni fogság idején is a rómaiak uralma alatt is igyekeztek lelki-szellemi szabadságukat megőrizni, és az egy élő Isten uralmának tudatát ébren tartani.

Jézus azonban itt nem arról a szolgaságról beszél, amire ők gondoltak, hanem arról, ami a bűn következtében minden emberre kihat és alkalmatlanná teszi az embert a teremtésben adott küldetése betöltésére. A vétkezés kényszerétől, az öntörvényű életstílustól szabadít meg Jézus, és ezt egyedül csak ő teheti meg, ugyanis az Izráelnek adott ígéretek is erről beszélnek. Ábrahám utódainak is szükségük van a szabadításra. Az egyetemes szolgaság állapotából az szabadíthat meg, aki szabad a bűntől: Jézus.

Ő a Fiú, az örökös, aki otthon van az atyai házban. A szolga csak egy ideig lehet ott, a fiúságra való felszabadítás által válhat örökösévé annak. A bizonytalan létmód helyett Krisztus biztosat ajándékoz, és a kétes értékű státus helyett fiúi méltóságban részesít. A bűn szolgája nem maradhat meg Isten házában, a Fiú viszont, aki örökké ott marad, ha szabadságának részesévé tesz, biztosítja ennek a lehetőségét. Az igazi szabadság csak Jézus szabadítása által nyerhető el. Jézus ellenfeleinek hivatkozási alapját elismeri és ismeri, azonban kimutatja azt az ellentétet, ami az ősatyákra való hivatkozásuk és a tetteik között van. Ez a tény azzal magyarázható, hogy az ősatyákra való hivatkozásból nem származik az ő szellemében való tett, Jézus beszédének hittel való elfogadása. Ehelyett megölésének terve foglalkoztatja őket.

Jézus és ellenfelei között a különbség nyilvánvaló. Ő az élet Urára, az Atyára figyel és tőle való üzenetet hirdet. Ellenfeleinek szándékai és tettei mögött az ő atyjuk van, aki a bűn szerzője és az igazság ellensége. Jézus szavának befogadása nélkül Ábrahám utódai az ellenség Istenellenes szándékainak végrehajtói, a bűn szolgái. Isten nevében akarják megölni Isten Messiását. Jézus beszéde Ábrahám utódai valóságos helyzetét tárja fel. Az Isten szövetségére emlékeztető tradíció nem lehet a szövetséget realizáló Krisztus ellensége. A tradíció és az élet összetartozik. Ha a tradíció életellenes gesztusok hivatkozási alapjává lesz, ott valami végzetes félreértés következett be azok körében, akik arra hivatkoznak. Ha Ábrahám magva az ellenség szövetségesévé lett és annak szellemében cselekszik, akkor megtagadta azt a szövetséget, ami az atyák Istenéhez köti (Mt 3:9; Lk 3:8; Gal 3:29; Róm 4:5).