Jn 18, 33 • Az első kihallgatás.

Pilátus először nem enged a zsidók nyomásának. Ő maga akar ítéletet alkotni az ügyben, ezért bemegy a praetoriumba és maga elé kéreti Jézust, hogy tanúk nélkül hallgassa ki. Azzal a kérdéssel kezdi, ami döntő jelentőségűvé lett pere során: „Te vagy a zsidók királya?” Pilátus a Jézus elfogatása alkalmával jelenlévő katonai egység parancsnokától nyilván tudott az ügyről. Hallotta, hogy Jézus letartóztatásának az oka az volt, hogy ő Messiásnak tartotta magát a zsidók királyaként, ezért a megszálló hatalomra nézve veszedelmes lázító. A helytartó ugyan ezt nem hitte, a Róma elleni lázítókról más tapasztalata volt. Jézus a kérdésre kérdéssel válaszol. Pilátus kérdésében azok véleményét szólaltatja meg, akik átadták neki. Ő nem tartozik a zsidó néphez, nem járatos szokásaikban; nem tudja, mi megengedett, mi nem. Ő azonban a jog, a törvényesség érvényesítését akarja elérni.

Ezért a vádlottat tovább kérdezi a vád okáról. Mit tettél? Jézus félre nem érthető választ ad neki. Megmagyarázza, hogy nincsenek politikai ambíciói. Királysága nem ebből a világból való. Sem az eredete, sem a módszere alapján, nem a földi rendszerek kategóriáihoz tartozik. Ha az lenne, ha a fennálló hatalmi viszonyok megváltoztatása lenne a szándéka, akkor most egy sereg szolga küzdene érte, hogy ne adják át a zsidóknak. Jézus azonban minden ellenállás nélkül szolgáltatta ki önmagát neki. Világossá tette, hogy az ő királyságának egészen más ismertetőjegyei vannak, mint minden más földi országnak. Jézus igent mond Pilátus kérdésére, mert ő valóban király, a Dávid házából való, de nincsenek nacionalista politikai szándékai. Ugyanakkor ebben az igenben egy nem is benne van, mert nem olyan értelemben király, ahogyan általában az ember gondolja. Az ő jövetelének célja és munkájának tartalma az igazságról való bizonyságtétel a szó szoros értelmében, és annak érvényesítése. Az igazság, a valóság az, hogy Isten megkegyelmezett a bűnös embernek, a világnak, mert Jézus a bűn miatti jogos ítéletet magára vállalta. Ő a király, aki önmagát áldozza fel népéért. Ő az a király, aki szabadító, megmentő, minden ember ura. Pilátus, Jézus kihallgatása nyomán átlátja a főpapi manipulációt és nem akar ezeknek a Jézus elleni intrikájukhoz segítséget nyújtani. Az igazságból való ő, aki látja, hogy mi az igazság?

Enged az igazság bizonyságtevőjének, aki ott áll előtte? Meghajlik ez előtt a király előtt? Pilátus szkeptikus, a kérdése elutasító. Az ókor művelt embere szólal meg itt, aki olyan sokféle igazságról hallott már életében, hogy egyáltalán nem tudja többé komolyan venni, hogy mi az igazság. Sokféle filozófia, világnézet és vallás állította önmagáról, hogy az igazság képviselője. Jézus mindezek ellenére és ezekkel szemben képviseli azt az egyet, hogy az élő Isten a tőle elidegenedett embernek, aki a halál útjára lépett, megbocsátott és általa megnyitotta az életre, a hozzá vezető utat.

Jn 18, 38 • Kísérlet Jézus megmentésére.

A helytartó lemond arról, hogy Jézussal az igazságról beszélgessen. Jézus ártatlanságáról meggyőződött. Ő semmi olyat nem tett, amely okot szolgáltatna arra, hogy a római jog alapján elítélje. Ezt nemcsak megállapította, hanem Jézus vádlóinak is tudomásukra hozta. Mivel azonban a nagytanáccsal nem akar vitázni, egy értelmes megoldást javasol, amellyel annak is jelét adja, hogy szokásaikat tiszteletben tartja. Milyen szép, nagyvonalú gesztus lenne, ha ő ennek a páskaünnepnek az emlékére a zsidók királyát szabadon bocsátaná. Ahogyan azonban gyakran megtörténik, úgy itt is, az ügyes taktika csődöt mondott. A páskaünnephez fűződő szokásjoggal élnek, de nem a Pilátus javaslata szerint. Nem Jézus, hanem Barabbás szabadon bocsátását kérik (Mt 27:15–26; Mk 16:6–15; Lk 23:17–25; ApCsel 3:14). Hogy ki volt Barabbás, arra nézve többféle feltételezés van.

A legvalószínűbb az, hogy nevének egyik jelentése szerint: „a rabbi fia”, aki a zélóta mozgalomhoz tartozott, és így a rómaiak ellen minden módon harcolt. – Pilátus a játszmát elvesztette, számítása nem vált valóra.

Jn 18, 28 • Mk 15:1–15; Mt 27:1–2.11–26; Lk 23:1–5.17–25).

A Kajafás vezetése alatt álló nagytanács már régen elhatározta, hogy Jézust megölik (Jn 5:18). Voltaképpen ezt a döntésüket (Jn 11:46–53) kell megvalósítaniuk. A szinoptikusok ábrázolása alapján a gyülekezet előtt ismert a Jézus elleni koncepciós per lefolytatása. János arról tájékoztat részletesen, ami a római hatóság illetékes tisztviselője előtt történt. Ekkor már csak a római hatóság volt arra jogosult, hogy halálos ítéletet hozzon, ezért van Pilátusnak Jézus perében döntő szerepe. Az éjszakai kihallgatás után Jézust igen korán, körülbelül 3–6 óra között a praetoriumba, a római helytartó hivatalába vitték. Még éjszaka volt. Jézus győzelmének a napja még nem virradt fel. A római helytartó rezidenciája különben Cézáreában volt. Vitás ügyek intézésére és a jelentős zsidó ünnepekre azonban alkalomról alkalomra megérkezett Jeruzsálembe. A nagy ünnepek alkalmával az esetleges lázadásoknak is így akarták elejét venni.

Ilyen alkalmakkor a római helytartó vagy Heródes palotájában, vagy a templom északnyugati részén lévő Antonius-várban tartózkodott. A királyi palota mellett volt egy katonai laktanya. A praetorium a római prokurátor hivatala. A zsidók ide nem léptek be, nehogy tisztátalanná tegyék magukat a páskaünnep előtt. – Niszán hó 14. este, 6 órakor kezdődik a páskaünnep. Ez a nap az előkészület napja Niszán 15-re, a páska ünnepére. Izráel vezetői Jn 11:46–53 szerint Jézus igazi bűnösségéről nem voltak meggyőződve, a halálára vonatkozó döntést az ésszerűség elve alapján indokolja a főpap. Voltaképpen politikai gyilkosság szándékáról van szó. Miközben arra törekszenek, hogy egy pogány ember házába való belépéssel tisztátalanná ne tegyék magukat, Jézus halálos ítéletének a kimondását sürgetik. Ilyen képmutatóvá lehet az istenfélő ember is. A nem őszinte, elvakult, vezető réteg tagjai nem lépnek be a pogány helytartó rezidenciájába, mert az törvényellenes, és ők a törvény szerinti előírásoknak megfelelően akarják a páskabárányt, a páskavacsorát megenni, ugyanakkor nem riadnak vissza semmiféle eszköztől, amikor a saját rossz koncepciójuk megvalósításához a pogány helytartót kell megnyerni ügyüknek.

A zsidók Isten küldöttét halálba viszik, miközben a ceremoniális előírásokra kínosan ügyelnek. Pilátus, a római helytartó (Kr. u. 26–36) már megtanulta, hogy a zsidó vallási kötöttségekre tekintettel kell lennie, ezért kiment hozzájuk. A vád iránt érdeklődik, a vádpontokat akarja hallani. Az ember a római jog szerint konkrétan meghatározott tettek alapján büntethető – ezt a helytartónak is komolyan kell vennie. A zsidó hatóság nem ad semmiféle konkrét, tárgyilagos választ a prokurátor kérdésére, hanem nyersen, Jézust egészen általános meghatározással, illetve gonosztevőnek nevezik. Vádjukból a sértődöttség hangja csendül ki: ha nem szolgáltatott volna elég okot az ítéletre, akkor nem adták volna át őt a helytartónak. Ő azonban vissza akarja adni az ügy további intézését az izráeli hatóságnak. Nem érti, miért kell neki foglalkoznia ezzel az emberrel. Ekkor világossá teszik előtte, hogy voltaképpen ők nem az ügy kivizsgálását, hanem a már részükről meghozott halálos ítélet jóváhagyását várják tőle, mivel ők a jus gladii jogával nem rendelkeznek, azaz halálos ítélet kimondásához nincs joguk. Pilátus részéről nem új tárgyalást, hanem az általuk már kimondott ítélet jogosságának elismerését, szentesítését várták. A kereszthalál végrehajtásához Róma ítéletére volt szükség.

Jn 18, 12 • Jézus Annás előtt.

Csak Jn evangéliuma számol be arról, hogy Jézust letartóztatása után először Annáshoz, mai kifejezéssel élve a nyugdíjban lévő főpaphoz vitték. Annás Kajafásnak, a hivatalban lévő főpapnak az elődje és apósa. Jeruzsálemben az egész főpapi családot mindenki jól ismerte. Annás Kr. u. 6–15 volt hivatalban. A főpapi tiszt akkor, amikor Izráel független volt, életfogytiglan gyakorolt tisztségnek számított. Amikor a rómaiak uralma alá kerültek, ez megváltozott. A főpapi tisztért való harc állandóan vitákra, intrikákra, megvesztegetésekre vezetett. Aki a rómaiaknak legjobban hízelgett, a legtöbbet nyújtotta és kész volt velük egy húron pendülni, az kapta meg ezt a tisztséget. A főpapi tisztség és a rómaiak legfőbb kiszolgálója szinte azonos fogalom volt akkoriban. A főpap megvásárolta magának a tekintélyt, a hatalmat, a különböző fortélyok alkalmazásával. Az ország uraival szoros kapcsolatban volt, együttműködött velük.

Annás családja rendkívül gazdag volt, a főpapi tisztet a család valamelyik tagjának biztosította, a háttérből mozgatta a különböző erőket. A templomnak a pogányok részére fenntartott részét az áldozati állatokkal való üzérkedésre rendeztette be. Jézus ezek ellen lépett fel a templomban. Érthető, hogy Annás először maga akarta megkötözve látni azt, aki az ő jól megszervezett üzelmeit zavarta. Kajafás, a hivatalban lévő főpap az, aki arra eszméltette a nagytanácsot, hogy a józan ész alapján az a hasznos, ha egy ember hal meg a népért. Isten üzenete, az ő szava még egy olyan, a főpapi tisztre méltatlan személy által is megszólalhat mint amilyen Kajafás volt. Isten szava igaz akkor is, ha a tisztségre méltatlan személy hirdeti.

Jn 18, 15 • Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust a főpapi udvarba.

Péter név nélkül említett tanítvány segítségével jutott be, ugyanis neki ismerőse volt a főpap. Elképzelhető, hogy a főpapi család háztartását ő látta el hallal. Némelyek viszont arra gondolnak, hogy rokoni szálak fűzték a főpapi családhoz. Ismeretség alapján nyílt meg Jézus tanítványai előtt a főpap udvarának ajtaja. A bejáratot őrző szolgálóleány felismerte őt, kérdésére Péter megtagadja a Mestert. A határozott nem legyőzte a szolgáló gyanúját. Elkeveredett azok között a szolgák (douloi – hypéretai) között, akik a tűz körül melegedtek. Ezek a templomőrség tagjai voltak, különben szabad izráeliták. Egy főpap nem teszi népe tagjait rabszolgává. Az eredeti szöveg alapján érzékelhető a különbség a helyzeténél és a funkciójánál fogva szolga között. Hideg éjszaka volt. Péter a Gecsemáné kertben aludt, a főpap udvarában melegedett. A nehéz órákban az ember fizikai szükségletei elementáris erővel jönnek elő. A lelki, idegi túlterhelés testi, fizikai tünetekben mutatkozik meg.

Jn 18, 19 • A főpap kérdései.

A szinoptikusoknál, ha főpapról van szó, nem Annásra (Kr. u. 6–15), hanem Kajafásra gondolnak, és részletesen tudósítanak Jézusnak a nagytanács előtt történt kihallgatásáról. János erről részletesen nem tudósít, mert nyilván ismertnek tekintette (Mt 26:59–66; Mk 14:55–64; Lk 22:66–71). Itt az a hangsúlyos, hogy Jézus messiási munkája, tanítása és jelei nem titokban, hanem a teljes nyilvánosság előtt történtek (Jn 5:14kk.; 6:27kk.; 7:37kk.; 10:22). Nemcsak a templomban volt jelen ismételten (Jn 2:14); hanem jelenlétének színhelye volt számtalan alkalommal a zsinagóga (Mk 1:21), a szabad természet (Mt 5:1kk.) vagy éppen az utca (Mt 8:1) is. Jézus nem akart egy kis szekta alapítója lenni, küldetése az egész népnek, az egész világnak szólt (Jn 3:16k.). Jézus tanítói munkássága és a korabeli misztériumkultuszok között ebben a tekintetben is óriási különbség van. Azok félnek a nyilvánosságtól, Jézus világossá teszi bátor fellépésével és mondataival, hogy arról, amit tanított, mindenki tudomást szerezhetett. A főpap is tud arról. Kérdésével nem az igazságot akarja tehát tudni, hanem a törvényesség látszatát kívánja megőrizni. Jézus ezt a magatartást leplezi le a jogrend hivatásos képviselője előtt. Ő nem zugprédikátorként munkálkodott. Nem titkosügynök, nem a népe ellen szervezkedik kevesekkel, hanem az egész népnek, mindenkinek szóló üzenetet hirdetett. Jézus mondataival elutasítja a főpap kérdésének jogosságát.

Mondatai miatt a jelenlévő főpapi személyzet, a templomőrség tagjai közül valaki arcul ütötte, azzal az indoklással, hogy tiszteletlen volt a főpappal szemben (vö. ApCsel 23:1–5). Ő elutasítja ezt az eljárást. Az igazság, a valóság, a jogrend érvényesítését várja azoktól is, akik a törvényes rend képviseletében állnak vele szemben. Az önkényességet, a hatalmi pozícióval való visszaélést elutasítja azok részéről, akinek az igazságszolgáltatás hivatali kötelességük. Jézus az embertelenséget szóvá teszi akkor is, ha vallató bíróval áll szemben, bilincsek között is szabad, mert az igazság az ő oldalán van. Az igazság kiderítését nem lehet igazságtalan, az emberi személyiséget megalázó és sértő testi fenyítéket önkényesen, törvénytelenül alkalmazó eszközökkel végezni.

Jézus elutasítja az erőszak embertelen alkalmazását. – Az emberhez méltó eljárás a vádlott elleni kifogás, a vád előadása, ha viszont ilyen nincs, akkor az nem ok arra, hogy a megfélemlítés eszközét alkalmazza a jog- és igazságszolgáltatás apparátusának bármelyik alkalmazottja. „Miért versz engem?” Az igazság képviselője az igazság és jogosság, az emberhez méltó törvényes eljárásra eszmélteti Isten népének legfőbb bíráját és környezetét, a templomőrség tagjait. – Annás, a nagy tekintélyű, tiszteletbeli főpap megkötözve – annak ellenére, hogy ez az előzetes kihallgatás eredménytelenül zárult –, Kajafáshoz, a hivatalban lévő főpaphoz küldte át Jézust. Miközben Jézus kihallgatása folyik, Péter ott melegedett a személyzet körében állva. Ezek részéről újabb kérdést kap, amelyre ismét megtagadja Mesterét. Nem vállalja a Mestert, megtagadja a tanítványságát.

A főpap szolgái közül azonban egy, aki rokonságban volt azzal, akit Péter megsebesített, újra kérdez, eszméltetve a kerti jelenetre. Péter újra tagadott és ekkor a kakas azonnal megszólalt (Jn 13:38). Péter még ekkor nem volt elég erős ahhoz, hogy a válságos szituációban is hűséges maradjon Mesteréhez, vállalja a tanítványságot akkor is, ha annak esetleg beláthatatlan következményei lesznek. Péternek még nem volt elég hite ahhoz, hogy a fogoly Jézusban lássa a szabadító Urat, a szenvedő Mesterben az önmagát feláldozó, örökkévaló Fiút, a Messiást. Péter olyan útra lépett, önkényesen, amelynek a vállalásához még nem nőtt fel. A válságos szituációtól Jézus mentette meg tanítványait. Emberi lelkesedés vagy elszántság nem elég ahhoz, hogy Krisztus mellett megmaradjon minden körülmény között az ember. Az ő vezetésének, útmutatásának követése a kudarcok elkerülésének titka. Az önmaga erejében, hűségében, jószándékában bízó tanítvány, az, aki nem a Mester útmutatása szerint jár, elesik, megzavarodik, meghátrál és megtagadja azt a Mestert; akinek a közelében hűségéről tett bizonyságot. Jézus eszméltet az önkényesen, a maga választotta úton bekövetkező csődre.

Jn 18, 1 • Jézus elfogatása.

Jézus kiment, vagyis elhagyta a várost, átment a Kidron völgyén. A Kidron „zavaros”, „fekete” téli patak, amelynek a medrében csak az esős időszakban volt víz. A Gecsemáné-kertbe ment ki Jézus, ahol az utóbbi időben az éjszakáit töltötte. Az Olajfák hegyének egy meghatározott részéről, lejtőjéről van szó. A jómódú jeruzsálemi polgárok rendelkeztek a hegyoldal lejtőjén kertekkel. A „Gecsemáné” jelentése: „olajprés”. Az egyik jeruzsálemi polgár – aki Jézus követőihez tartozott, azonban a neve mindig titokban maradt – Jézus rendelkezésére bocsátotta a kertjét. Jézus gyakran igénybe vette ezt a lehetőséget, úgyhogy Júdás előtt is ismeretes volt ez a hely (Lk 21:37; 22:39).

Júdás tudta, hogy Jézus tanítványaival együtt az éjszakát gyakran ott töltötte. Ezt azért hangsúlyozza az evangélium, mert világossá akarja tenni, hogy Jézus teljesen szabad elhatározásából, önként megy a halálba. A kertben történt eseményekről részletesen nem számol be János, mint ahogyan az evangélium más részleteiben is sokkal inkább kiegészíti mint ismétli a szinoptikusokat. Júdás nem irányította, csak vezette a Jézus letartóztatására kirendelt egységeket, azt az utat mutatta, amely Jézus tartózkodási helyéhez vezetett. A speira egy csapat katona, nemcsak a kohorsból állott, amely a legio tizedrésze volt, tehát nemcsak 5–600 ember, hanem még 200 ember, akik katonai szempontból igen jól felszereltek voltak. A római helytartó az Antonius-várat az ünnepek alkalmára igen jól megerősítette és a templomteret őriztette. Az Antoniusvárból az egész templomtér jól belátható volt. A római katonai csoport a biztonságot és a nép vezetői részéről a Jézus ellenes akció sikerességét biztosította.

Akkor kellett volna beavatkozniuk, ha Jézus és követői részéről ellenállásba ütköznek. A főpapok és farizeusok részéről kiküldött szolgák akciójához a katonák a hátteret biztosították. A nép vezetőinek szolgái, a lévita templomőrség tagjai fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel voltak felszerelve. Arra számítottak, hogy – jóllehet telehold volt, tehát világos éjszaka – ha Jézus részéről ellenállásra találnak, esetleg nyílt összeütközésre kerülhet sor, és ezután a bokrokat is át kell kutatni. János pontosabb leírást ad Jézus elfogatásának körülményeiről mint a szinoptikusok. – A római katonák már a letartóztatásánál is ott voltak, az más kérdés, hogy a beavatkozásukra nem volt szükség. Elképzelhető, hogy a szinoptikusok azért nem is említik őket. Jézus tudatában volt mindannak, ami rá várt (vö. Jn 13:1.3). Jézus nem várta meg, hogy megkeressék, hanem eléjük lépett (Lk 22:41).

Elfogatása nem úgy történt, ahogyan azt ellenfelei várták. Isten küldötte isteni hatalmával áll a fegyveres emberi hatalmassággal szembe. Kijelentése, az egó eimi – „én vagyok” messiási kinyilatkoztatás, valamint sugárzó isteni ereje meghátrálásra készteti a vele szemben álló fegyvereseket, természetesen nem az egész tábort, hanem csak az előtte lévőket. A szenvedése előtt álló Jézus ellenségei előtt hirdeti és jelzi isteni eredetét és mindenekfölötti hatalmát. Jelzi, hogy egykor előtte minden térd meghajol majd (Fil 2:1kk.). Megerősíti kijelentését, világossá teszi, hogy a halált önként vállalta. Tanítványait védi, oltalmazza. Mindenekfeletti hatalmáról tesz bizonyságot. Úr azok fölött is, akik ellene vonultak ki. Ellenfeleivel ő rendelkezik úgy, hogy az tanítványainak javát szolgálja. Megőrzi őket a válságos helyzetben is, biztosítja a szabadságot, a lehetőséget arra, hogy elmenjenek és így ne kerüljenek olyan nehéz helyzetbe, amelyben még nem tudnának megállni. Jézus korábbi kijelentése, illetve a prófécia így teljesedik be (Jn 6:39; 17:12).

A következő részletről a szinoptikusok is tájékoztatnak bennünket, azonban itt nemcsak általános felvilágosítást kapunk az eseményekről, hanem az evangélium nevén nevezi Pétert, aki kardot rántott, és fegyverrel akart harcolni a Mesterért, valamint Malkust, a főpap szolgáját, akit megsebesített. Jézus inti és eszmélteti Pétert. A fegyvert hüvelyébe kell tennie. Nem engedi, hogy emberi áldozatai legyenek annak az eseménynek, amely az ember életéért való engesztelő áldozat bemutatásának közvetlen előzménye. Tanítványának akcióját leállítja az Úr, megvilágítva az ellene irányuló emberi akció mennyei hátterét. A kehely az Atyától való. A szenvedés az ember bűne következményének vállalása. Jézus az ítélet eszközein túl lát, és láttatja azt az Atyát, aki a kehely mögött van. Az Atya akaratának teljesítését a Fiú önként vállalja.

Jn 17, 24 • Jézus kérése: tanítványai ott legyenek, ahol ő van.

Ez a vers újra a megszokott imádság stílusát mutatja. Az Atyától az eljövendő dicsőségben való részesedést kéri Jézus. Az Atya megszólítása újra és az eddigi erótó felcserélése a theló fogalmával érzékelteti azt, hogy Jézus imádságának utolsó részletére erőteljes hangsúlyt tesz. Jézus akarata az, hogy az övéi vele együtt legyenek, vagyis lássák meg az ő dicsőségét és részesüljenek benne. A földi emberi egzisztenciájának megváltozása után legyen láthatóvá számukra az örökkévaló Fiú, aki az emberi egzisztenciával cserélte fel az istenit. Azt akarja, hogy az ő mennyei létmódját is láthassák tanítványai. Eddig a kijelentő földi létmódján ragyogott át mennyei dicsősége, a jövőben újra a testi létmódot maga mögött hagyva, dicsőséges létformában lesz (1Jn 3:2). Az imádság utolsó megszólításában az Atya neve mellett a dikaie „igazságos”, „igaz” melléknév szerepel.

Isten igaz és igazságosan cselekszik akkor, ha a mennyei dicsőségben azokat részesíti, akik azt a kijelentést, amit Isten Jézus által hirdetett, elfogadták, hittek benne; felismerték azt, hogy az ember Jézus Isten Fia, az Atya küldötte. A világ bűne az, hogy nem ismerte fel a Krisztust, nem hitt Isten küldöttének és nem élt vele neki tetsző módon. A kijelentés tökéletes. Jézus megismertette, felismerhetővé tette az Atyát és kijelentő munkáját a jövőben is végzi, azért, hogy az a szeretetközösség, amely Isten világát jellemzi, az emberi világot is áthassa és meghatározza. Az a szeretetközösség, ami az Atya és a Fiú között valóság, valóság legyen a tanítványi körben, Krisztus és a hívők között is. Krisztus kijelentésének célja nem a gnózis, vagyis az öncélú tudás, egy elméleti istenismeret, hanem az ember egész lényét meghatározó, átható szeretet. A halálra készülő Krisztus az utolsó együtt töltött vacsoránál imádsággal záruló búcsúbeszédében az eljövendő világ erejének valósággá válását kéri tanítványai és az utánuk következő nemzedékek számára.

Jn 17, 20 • Jézus kérése a gyülekezet egységéért.

Ebben a szakaszban elsősorban a követőinek az egységéért való könyörgés kerül előtérbe. Az egység témája már a 11. versben is szerepelt, azonban itt egyrészt hangsúlyosabbá válik, másrészt ott csak Jézus tanítványairól volt szó, itt már azokról is szó van, akik az ő beszédükre hisznek. Jézus közbenjáró imádsága először önmagáért, utána tanítványaiért, végül minden kor, minden vidék hívő népéért szólal meg. A jövő valamennyi Krisztust követő emberéért közbenjár a halál közelében járó Úr. Imádsága jel arról a hallatlan nagy bizalomról, amellyel az Atya iránt van. A halálba induló Jézus valóságként számol annak az ügynek a győzelmével, amelyre rátette az életét és vállalja a halált. Az egyház egységéért könyörög, személy szerint értünk imádkozik. Az egység a hívők közt nem úgy jön létre, hogy emberek megszervezik, hanem úgy, hogy az Atyának a Fiúhoz való viszonyát mintának tekintve, abban gyökerezik. Ahogy az Atya egy a Fiúval és a Fiú egy az Atyával, nincs köztük semmiféle olyan dolog, amely elszakíthatná őket egymástól, úgy a tanítványok is odakapcsolódhatnak a Fiú által az Atyához.

Az egység titka ez: hina kai autoi en hémin ósin „hogy ők is bennünk legyenek”. Ahogyan az élő Istentől való elszakadás következménye lett a világban az emberi nem megosztottsága, az atomizálódás egészen odáig, hogy az ember nemcsak a másik ember farkasává lett, hanem önmagának is ellenségévé, úgy az élő Istennel való közösség Krisztus által létrehozza az egységet, a Lélek által a szeretet kötelékét. A hívőknek az Atyához való kötődése a Fiú által megteremti az egymáshoz és a többiekhez való kötődés szálait is. Ahogy a Fiú kereste az Atya tetszését és mindent akarata szerint tett, úgy a hívők útja is ez. A Fiúnak az Atyához való viszonyát a feltétel nélküli bizalom, a határtalan szeretet és a minden áldozatra kész engedelmesség határozta meg. Ez modell minden kor Krisztus-követőinek. Az egyház egysége önmagában is bizonyságtétel a világ számára. Az egyház egységének teológiai gyökere, krisztológiai alapja, ekkléziológiai vetülete és szoteriológiai jelentősége van. Ahogy az Atya és a Fiú egymáshoz való viszonyára az egymásért élő szeretet jellemző, úgy ez lehet ismertetőjele a tanítványok egymáshoz való viszonyának is. A szeretet győzi le az ellentéteket és teszi áthidalhatóvá a különbségeket. Krisztus az Atyától való küldetésének felismerése attól is függ, hogy tanítványai mennyire láttatják őt, vagyis mennyire teszik valósággá a szeretetet környezetük számára.

A tanítványok az életre szólító kijelentést az éltető erővel tehetik hathatóssá. Az Atya Fiú iránti szeretetét akkor láttathatja a tanítványi kör, ha megtanítja a világi gondolkodású embert az Isten szerint való látásra. Az Atya Fiú iránti szeretete nem abban nyilvánult meg, hogy megmentette a kereszttől, hanem abban, hogy erőt adott neki a kereszt vállalásához, megváltó munkája, küldetése teljesítéséhez.

Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. 1Jn 4, 10

Jn 17, 6 • Jézus kérése: „Őrizd meg őket a te nevedben…, hogy egyek legyenek, mint mi”.

Jézus közbenjáró imádsága a tanítványaiért csak a 9. verssel kezdődik. A 6–8. versek röviden összefoglalják Jézus kijelentő munkáját, és a tanítványok helyes reflexiójáról tájékoztatnak. Jézus megismertette az Atya nevét tanítványaival, vagyis kijelentette, hogy kicsoda Isten. Ő az, aki mindig volt, van és lesz, az örökkévaló, az élet forrása, a mindenekfölött lévő Úr (Zsolt 20:8; 22:23; Ézs 52:6), aki emberré lett, hogy közvetlen kapcsolatot teremthessen az emberrel (Jn 14:9). Tanítványai elfogadták kijelentését. Felismerték benne az Atya küldöttét: Jézus munkája nyomán megszületett a világban az a közösség, amely nem a világhoz tartozik, hanem abból a világból való, ahonnan Jézus jött: Istentől. Jézusban meglátták az Istent; aki az emberért önmagát feláldozó Úr, szerető Atya. Hittek az Istentől való emberi szónak, a Fiú mögött meglátták az Atyát.

Hit által válik láthatóvá az, hogy kicsoda az Isten és mit tett az emberért. Így jön létre az a kapcsolat, amely az embert szabaddá teszi a bűn uralmától. A 9. versben ezekért a tanítványokért könyörög Jézus. Azt kéri, hogy legyen hathatós a munkájuk, s legyen rajtuk és általuk felismerhető, hogy kicsoda Jézus. A tanítványok hivatottak arra, hogy a kijelentő munka folytatói legyenek. Ahogyan Isten Jézust a világba küldte, úgy küldte ki Jézus is tanítványait. Ahogyan a beteg, aki egészséges lett, dicsősége az orvosnak; ahogyan a jó tanítvány tanítójának, a kiváló sportoló edzőjének, úgy Krisztus hűséges, küldetésüket teljesítő tanítványai Mesterüknek. Minden ember, aki ígéretesen megváltozott, aki által érzékelhető az az erő, amely az új életre vezet, Jézust dicsőíti. A tanítványok számára oltalmat kér az Úr. Ez alkalommal nem a világért, hanem övéiért jár közben, azokért, akik Istenhez tartoznak. A Fiú és az Atya közti egységet a tanítványok meghatározásával is érzékelteti.

Mindaz, ami az Atyáé a Fiúnak is tulajdona, és ez fordítva is igaz. A kettős meghatározás aláhúzza kijelentése igazságát, hozzáfűzve az ígéretes jövőt. Jézus tanítványai által és tanítványaiban fog dicsőíttetni, vagyis naggyá, hatalmassá lenni. A tanítványok hűséges bizonyságtétele, küldetése a mennyei erő kiáradása általuk emberek javára, gyógyulására, a Mestert dicsőíti (ApCsel 3). Ő már nem marad a világban, hanem visszatér fiúi létmódjába. Az Atyához megy az, aki tőle jött, és mindezt előre elmondja tanítványainak. A tanítványok számára – akik viszont a világban maradnak – kéri a szent Atya oltalmazó munkáját, hogy hűségesek maradjanak hozzá és egymáshoz. A világban küzdelmes az élet. A keresztyének is az emberek hétköznapi gondjaiban osztoznak. E világkorszakban nem mentesülnek azoktól a kérdésektől, ami az élethez tartozik. A küzdelmes életben azonban lehet az Atyához hűségesnek maradni, vagyis az ő igényének megfelelően belső békességgel és reménységgel küzdeni és győzni. Lehet a fáradságos munkához erőt, a küzdelemhez kitartást nyerni. A világhoz nem szükségszerű hasonulni, a világot az Atya számára kell megnyerni. A tanítványok ugyan e világban élnek, de az Atyától függenek, hozzá tartoznak. A másik fontos kérése Jézusnak az, hogy a tanítványok egyek legyenek, vagyis az összhang legyen meg köztük, bensőséges közösség jellemezze őket.

Azt kéri Jézus, hogy ne szakadjanak egyedekre, akik közül ki-ki magának él. Az evangélium csak az egymással testvéri közösségben lévő gyülekezetben hirdettethetik. Az egymás ellen harcoló egyházak szavának nincs hitele. A gyülekezet léte függ attól, hogy az Atya tisztaságát testesíti-e meg, vagyis hogy nem a világ lényege határozza. meg. A tapasztalati világon túl lévő erő motiválja-e, amelyhez hozzátartozik az egység. A tisztaság és egység példája a Mester és az Atya viszonya. Egyeknek kell lenniük gondolkodásmódjukban, érzületükben, akaratukban. Jézus testi jelenléte után az Atyától kéri és várja tanítványai számára az oltalmat és védelmet. Amíg velük volt, ő vigyázott rájuk, nem is veszett el közülük senki, csak a kárhozat fia (Ézs 57:4 LXX; 2Thessz 2:3). Júdás Jézus mellett volt, de Jézus ellen tevékenykedett. Annak lett az eszközévé, aki veszedelmet, pusztulást idézett elő a teremtett világ színterén, akinek az a tragédiája, hogy Isten ellen tesz ugyan mindent, de ezzel is az ő üdvözítő tervét juttatja előbbre. Isten mindentudó és mindenható. Előre tudta és hirdettette prófétái által tervét (Zsolt 41,10). Ő tudta kire, miben számíthat.

Hatalma nagyobb mindenkinél. Jóllehet az ellenség tudatosan ellene van, szándéka azonban így öntudatlanul, akarata ellenére mozdítja elő Isten üdvözítő tervét. Korábbi kijelentését erősíti meg Jézus (ld. 1. vers, valamint 15:11). A tanítványoknak szükségük van arra, hogy ez a kijelentés akkorra tudatosuljon bennük, amikor a látszat egészen más lesz. Jézus követőivel láttatni akarja az eseményeket azért, hogy az igazi öröm részeseivé legyenek. Ahogyan az ő öröme teljességre jut azzal, hogy visszamegy az Atyához, úgy szeretné, ha tanítványai is részesülnének ebben. Az ő elmenetele nem tragédia, hanem győzelem, nem kényszerpályára lépés, hanem célba jutás. Ezért lehet tökéletes örömben részük. Az öröm az üdvkor ajándéka. Isten szavának meghallása és befogadása öröm, hiszen az örök élet távlatával ajándékozza meg az életéért aggódó, a haláltól rettegő embert. Isten Igéje, az ő éltető, életre szólító szava volt az, amit Jézus hirdetett. Isten szavát közvetítette, ajándékozta tanítványainak.

A tanítványok Isten szavának letéteményesei, a kijelentés birtokosai. Ez a szó nem talált kellő visszhangra a világban, sem a sokféle pártra szakadt Izráelben. Jézus korában Izráel nagyon megosztott volt, de abban egy, hogy mellőzni, félre kell tenni az útból Krisztust, és azokat is, akik őt hirdetik (ApCsel). A világ, a Krisztus-ellenes nép gyűlölte őket. A világ nem szereti, ha vannak, akik nem azonosulnak vele. Ennek ellenére Jézus kérése az Atyához nem az, hogy egy külön részt biztosítson övéinek. Nem azt kéri, hogy a világból vegye ki őket, hanem azt, hogy a világ színterén biztosítsa az oltalmat a gonosszal szemben. A tanítványok küldetésének színtere a világ. Ók hirdetik tovább az Igét. A tanítványok jelenléte a világban azt jelenti, hogy Isten nem mondott le róla, hanem hívja, várja magához. Az ő Igéje emberek által szól, de mennyei erőt közvetít azoknak, akik még a világ, vagyis Isten ellenségének hatalma alatt vannak. A tanítványok nem a világból valók, vagyis nem Isten ellensége határozza meg gondolkodásmódjukat, életformájukat. Aki Krisztushoz tartozik, az gazdát cserélt, vagyis kikerült az ellenség uralmi köréből. Jézus sem a világból való: Istenhez, az Atyához tartozik.

Az ő oltalmazó erejének biztosítását kéri tanítványainak hangsúlyozva azt, hogy sem a tanítványok, sem ő nem tartozik ahhoz a körhöz, amely szemben áll az élő Istennel. Itt a világ fogalma szinte azonos értelmű a gonosszal és a világnak azt a részét jelenti, amely teljesen a hatása alatt van. A tanítványok új életének – mint ahogyan Jézus egzisztenciájának is – egészen más az eredete. A tanítványokért közbenjáró kérés nem egyszerűen a 11. vers megismétlése új formában, hanem annak konkretizálása, hogy Isten oltalmazó kegyelmének pozitív tartalma van. Jézus nem csak azt kéri, hogy a tanítványok ne kerüljenek a gonosz hatása alá, hanem azt, hogy Isten hatása alatt legyenek, hozzá tartozzanak. Ez azt jelenti az eredeti fogalom jelentése szerint (hagiazein), hogy el vannak különítve Isten számára (Jer 1:5; 2Móz 28:41), az ő szolgálatára. A hagiazein azonban nemcsak a szolgálatra való elkülönítés jelentését foglalja magába, hanem az ezzel összhangban lévő tiszta, igaz, jó, egyszóval a Jézus igényének megfelelő gondolkodásmódot, érzületet és életformát is.

Aki Istennek szolgál, annak az ő jóságát, igazságát, bölcsességét kell elnyernie. A tanítványok megszentelése tehát azt jelenti, hogy életüket Isten szavának átformáló, új életet teremtő ereje teljesen áthatja. A megszentelés nem azt jelenti, hogy elkülönülnek a világtól, nem valamilyen öncélú rítus érvényesítése. Nem valami statikus dolog ez, hanem Isten igéjének dinamikus hatása életükben és általuk. Így válnak alkalmassá arra a feladatra, amit a világban kell megoldaniuk. Az Ige, az Atyától való szó az a hatalom amely a bűnös embert tisztává, az önző, magának valót Istenhez kapcsolja önmagától megszabadítva: a nem igazat igazzá teszi. Az Atya szava igazság, valóság. Az ő igényének megfelelővé teszi ez a szó a tanítványokat, közvetítve nekik a mennyei erőt. Az új életben való megmaradás Isten megújító kegyelmének műve, az ő szavának hatása a tanítványokon és a tanítványok által. A tanítványok megszentelésének kéréséhez így logikusan kapcsolódik a küldetésükről szóló téma. A Fiú küldetéséhez kapcsolódik a küldetésük. Krisztus küldetése a modellje és alapja a tanítványi küldetésnek. Krisztus nemcsak egy nemzedéké.

Elmenetele után az ő életét odaszentelő, feláldozó munkája alapján tanítványai folytatják Isten üdvözítő kegyelmének hirdetését, és a szabadító tettéről való jeladást. A tanítványok léte és küldetésük teljesítése jelzi azt az új kezdetet, aminek feltételét Jézus küldetésének teljesítése teremtette meg. Jézus Isten szentje (Jn 6:69), aki értük önmagát adja az oltárra, önmagát áldozza fel. Jézus az önmagát feláldozó főpap. A hyper auton egó hagiazó emauton a kultusz nyelvén azt jelenti, hogy ő mint áldozat és áldozó főpap önmaga odaadásával szerzi meg a bűnbocsánatot. Kijelentése egybecsendül az úrvacsora szereztetésének hyper hymón formulásával (1Kor 11:24; vö. Mk 14:24; 10:15; Jn 11:50k.). A megszentelés fogalmához tartozik az áldozathozatal, követői esetében az áldozathozatalra való készség. Jézus áldozata elég a tanítványok megszenteléséhez. A tanítványok áldozathozatalára azért van szükség, hogy Krisztus áldozatának a javaiból minél több ember, lehetőleg mindenki részesüljön.

Jn 17, 1 • Jézus kérése: „Dicsőítsd meg a te Fiadat”.

A tanítványoknak szóló búcsúbeszéd után az Atyához fordul Jézus. Ünnepélyes imagesztus a szem égre emelése (11:41). A megszólítás egyszerű, kifejezi azt a bensőséges kapcsolatot, ami Jézus és az Atya között van. Jézus tudatában van annak, hogy élete döntő jelentőségű eseménye vár rá. Eljött az az óra, amelyben a világot elhagyja, s az Atyához megy. Eljött kereszthalálának az ideje, ami Jézus szerint megdicsőítésének az alkalma. Miben? Először abban, hogy Jézus teljesítette az Atyától nyert küldetését. Váltságmunkájához nemcsak az emberré létel, a tanítói munka, a gyógyítás tartozott, hanem a kereszthalál is. Jézus azért jött a világba, hogy az embereknek elmondja és csodáival jelezze azt, hogy Isten az embert, a világot szereti, azért megy a keresztre, hogy ezzel szemléltesse Isten szeretetének határtalan voltát. Isten maga gondoskodott arról, hogy az ember számára az élet lehetősége biztosítva legyen. Ez a halál azért dicsőség a Fiú számára, mert azt jelenti, hogy a rábízott feladatot tökéletesen elvégezte. Másodszor azért jelent dicsőséget a kereszthalál a Fiú számára, mert feltétel nélküli engedelmességét hirdeti az Atya iránt. A tökéletes szeretet tökéletes engedelmességben nyilvánult meg.

Ahogyan a gyermek szüleit akkor tiszteli, ha engedelmes irántuk, úgy minden állampolgár is országának vezetői iránt akkor tanúsít tiszteletet, ha kötelességét teljesíti. A diák és tanár viszonyára ugyanez jellemző, így Jézus az Atya akaratát ugyanígy, feltétel nélkül teljesíti. Végül a kereszthalál azért jelenti Isten megdicsőítését a Fiú által, mert az nem a véget jelenti, hanem elégtételt, engesztelő áldozatot a bűnért és új élet lehetőségét az ember, a világ számára. A kereszthalált követi a feltámadás, ami a halálból való élet távlatát jelzi minden embernek, a korszakváltást, a régi világ keretei között annak az újnak a kezdetét, amelyet a szeretet törvénye határoz meg. A Fiú megdicsőítése azt jelenti, hogy ő annak a munkának az alapján, amit elvégzett a földön, a mennybe jutva az Atya mellett érvényesíti annak következményét nemzedékről nemzedékre. Örök életet ajándékoz, a testi világban érvényesíti a Lélek erejét, az emberrel megismerteti a láthatatlan Istent és az ő világát. Istennek és az ő küldöttének megismerése, vagyis a közösség, a vele való kapcsolat az örök élet. A megismerés, a görög ginóskó (gignóskó att.) fogalma ugyanis nem csupán intellektuális értelemben jelenti a megismerést, hanem egzisztenciális értelemben oly módon, hogy az a legbensőségesebb kapcsolatot is magában foglaló életközösséget jelenti.

Az örök élet kezdete az új életre születés, az élő Istennel és az ő küldöttével való élő közösség. Jézus megdicsőítése azzal a dicsőséggel, amelynek a világ kezdete előtt részese volt. Újra részesévé lesz a tökéletes világosságnak, a mindenek fölötti hatalomnak, az élet kiapadhatatlan forrásának, vagyis ez isteni, fiúi létmódba való emelését jelenti. A dicsőség a mennyei világ, a mennyei lények tulajdonsága, elsősorban Istené. Az Atya lényéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a doxa. A Fiú mennyei létmódba való emelésének kérésével zárul búcsúimádságának első része.

Jn 16, 16 • Szomorúságotok örömre változik.

Ez a szakasz a tanítványok jelenlegi helyzetéből indul ki. A búcsúbeszédeket bevezető részlet fontos motívumával (13:33) kezdődik, azonban új témával foglalkozik. A szakasz két legfontosabb fogalma a lypé és a chara. A jelen rendkívül kritikus időszak, látszólag a teljes reménytelenség jegyében való. A kettős mikron érzékelteti azt, hogy az egymást követő események között egyrészt alig van időbeli távolság, másrészt Jézus tudatosan készül nemcsak a halálára, hanem a feltámadására is. A „nem láttok” kijelentést követi az „újra megláttok” reménységet ébresztő ígérete. Jézus szenvedésének és halálának az ideje közel van. Tanítványai szeme elől eltűnik a Mester. Egy kevés ideig nem látják. Itt azonban nem áll meg a kijelentő Úr. A mondat folytatása azt jelenti, hogy a Mester és tanítványai elválása csak egy egészen rövid időre szól, ő ugyanis nem marad a halálban. Az ígéretes jövő fénye alapján kerül helyes megvilágításba a szomorúnak, reménytelennek látszó jelen.

A megfogalmazás ószövetségi szavakra emlékeztet, elsősorban Ézs 26:16–21-re (LXX). A tanítványok nem értik Jézus reménységet ébresztő kijelentését, és mint ahogyan sokszor közvetlenül Jézus szenvedése előtt is, egymás között tanakodtak. Jézus a tanítványok helyzete szempontjából világítja meg kijelentését. A közeli jövő számukra szomorúságot jelent, a világ viszont örül. Izráelnek az a része, amelyik Krisztus ellen döntött, örül, mivel úgy látszik, sikerült őt végérvényesen kiiktatni az ország életéből. Ez az öröm azonban korai, csak átmeneti jellegű, az elválás ugyanis ideiglenes. A tanítványok szomorúsága örömre változik. A helyzet megítélése mindkét esetben helytelen. Krisztus ellenségeinek öröme nem megalapozott. A tanítványok szomorúsága átmeneti, mint a szülő asszony fájdalma, és olyan örömre változik, amelynek Krisztus feltámadása az alapja, tehát szilárd alapon nyugszik.

Isten ereje nem csak az élettel, hanem a halálból való élettel ad jelet arról, hogy az ember sorsát ígéretesen, reményteljesen, végérvényesen oldotta meg. A tőle való megoldás olyan örömet jelent, amit senki és semmi sem szüntethet meg (vö. Ézs 66:14 LXX). Jézus ezzel a kijelentésével nem csak a halálból való feltámadására utal, hanem ezzel együtt az üdvkorszak kiteljesedésére és az ő dicsőséges visszajövetelére. A tanítványok szomorúsága már Jézus feltámadásakor örömre fordult, ez az esemény viszont csak jele és kezdete annak, amely az ember számára is ugyanazt a lehetőséget biztosítja. Az ígéretes, reményteljes jövő fényében válik értelmessé, örömmel járhatóvá a jelen. Krisztus feltámadása a tanítványok kérdéseire egyértelmű válasz; olyan tény, amely előtt a csupán az emberi lehetőségekkel számoló embernek meg kell hajolnia. A tanítványok azért kérdeztek sokat; mert nem értették Jézus kijelentéseit (vö. 13:37; 14:5.22).

Feltámadása, a tanítványok húsvéti élménye tökéletes válasz kérdéseikre. Természetesen a teljes és végérvényes megoldást az ő dicsőséges visszajövetele jelenti. Feltámadása az eszkhatológikus kor nyitánya, kezdete. Jézus ehhez a kijelentéséhez kapcsolva erősíti meg az imádság meghallgatására vonatkozó korábbi ígéreteit (15:7; vö. 14:13). A Jézus nevében megszólaló kérés az Atyánál meghallgatásra talál (vö. 14:13). A Jézus nevében való kérés feltételezi az ő megdicsőülését, az emberként megjelent Fiú visszatérését az ő örökkévaló dicsőséges létmódjába. Az Atyához a Fiú által nyílt meg és van nyitva az út az ember számára. Jézus felbátorítja tanítványait arra, hogy éljenek azzal a lehetőséggel, ami az ő váltságmunkája alapján adatott nekik. Teljes bizalommal fordulhatnak ahhoz az Atyához, aki Krisztusért szeretetébe visszafogadta a világot és gyermekének tekinti az embert. Jézusért új viszony lehetséges a mindenható, igaz Isten és az elesett, bűnös ember között. Jézus nevében kérni azt jelenti: az ő érdemére való hivatkozással, és az ő ígéretei alapján, az Atya akaratával összhangban, bízva az ő jóságában, bölcsességében.

A tanítványok az imádság révén kerülnek kapcsolatba Isten erejével, amely tartóssá teszi azt az örömet, amit Jézus közelében tapasztalnak akkor is, amikor már ő testileg nem lesz velük. A tanítványok önállóságra nevelése, nagykorúsítása Jézus által történt. Jézus fizikai, testi jelenléte nélkül is teljes lehet az örömük, hiszen a láthatatlan Istennel általa állandó kapcsolatban lehetnek. Jézus önálló, de nem tőle független, az Atyával intenzív kapcsolatban lévő, örömteljes tanítványság lehetőségének feltételét biztosította, erre buzdít.

Jn 16, 25 • Nyíltan szólok az Atyáról.

Jézus eddig képes beszédben tanított, mindig a hallgatóságához és a szituációhoz alkalmazkodva. Tanításában alkalmazkodik hallgatóinak képességeihez. Tanításának nem a tartalmán, hanem a módszerén kíván változtatni. Amit mond, lényegében ugyanaz, ahogyan mondja, az viszont más. A hitben Lévő tanítványok, az új; eszkhatológikus egzisztenciát nyert ember alkalmas arra, hogy megragadja Krisztus kijelentését, megértse Krisztus titkát, küldetését. Ennek lényegét foglalja össze, amikor az Atya szeretetéről szól. Az Atya szereti azokat, akik szeretik őt és hisznek benne. Hiszik, hogy Krisztus az Atyától jött és az Atyához megy. Krisztus mennyei eredete, földi munkája és megdicsőülése az az eseménysorozat, amelynek tanúi. A szeretet és a hit az Atya küldöttéhez való helyes viszony. A búcsúbeszéd záró mondatai azt bizonyítják, hogy az ember Jézus Isten Fia, aki tudja, látja és vállalja küldetése teljesítését.

Tanítványai előtt nyíltan szól arról, hogy honnan jött, hová jött, és arról is, hogy hová megy. Az Atyától való Fiú a világban eltöltött ideje, munkája után hozzá tér vissza. Kijelentésével felkészíti tanítványait a jövőre, erősítve hitüket. A világból az Atyához vezet az útja. Tanítványaiban tudatosítja, hogy a közeljövőben is Ura marad az eseményeknek, tudatosan vállalta az emberré lételt, az emberi sorsot. Nem kényszerűségből távozik a világból és távozása nem vereség: nem a megsemmisülés vár rá, hanem az Atya dicsősége. Jézus földi munkájának előzményére és következményére utal. Ami munkájából látható volt, az szorosan kapcsolódik ahhoz, ami láthatatlan. Az üdvtörténetnek az idők teljességében lejátszódó része a világtörténelem színpadán játszódik ugyan le, de nem világtörténeti esemény, nem egy nagy ember rendkívüli teljesítménye, hanem Istennek a világban adott történeti, páratlan jelentőségű kijelentése. A kijelentő a világba jött ugyan, de nem lett e világi tényezővé.

A kijelentő elhagyja a világot, mivel küldetését teljesítette, de nem hagyja magára a világot. A kijelentés, ami benne adatott, egyszer s mindenkorra érvényes, és annak megragadása, megértése a közvetlen környezete és a későbbi generációk számára is mindig indirekt módon történik. Csak földi, világi egzisztenciánk megtagadása, legyőzése által, az eljövendő világ erejével, szeretet és hit által érthető meg. Szeretet és hit által érthető meg Krisztus titka, a mindenható Isten új életet ajándékozó, páratlan jelentőségű kijelentése. A szenvedés és kereszthalál közvetlen közelében Jézus tudja és tudatosítja, hogy az Atyához vezet az útja. Ez az út általa, érte mindenki számára nyitva van.

Jn 16, 29 • Krisztus hatalma és győzelme.

A tanítványok válasza Jézus kijelentésére pozitív. Bizonyságot tesznek róla, hogy ő mindentudó Uruk van. Nincs szüksége arra, hogy különböző úton-módon információkhoz jusson, mert minden ismeret birtokában van. Az ember előtte nyitott könyv. Ő nemcsak Istent és az ő világát ismeri úgy, hogy hitelesen tanított róla; hanem az embert is. Jézus többféleképpen adott jelet arról, hogy nemcsak tökéletes ember, hanem tökéletes Isten is. A minden ismeret birtokában lévő Úr mellett tesznek bizonyságot tanítványai: „hisszük, hogy Istentől jöttél”. A tanítványok kijelentése hitvallás, nem magukról beszélnek, hanem arról, akihez tartoznak, a Mesterről, aki nemcsak tudós rabbi, hanem az Istentől való Fiú is. Jézus válasza a közvetlen előtte álló eseményeket hirdeti. Jézus reális képet fest tanítványairól. Tanítványait illetően realista volt.

A hívő tanítvány is ember. A hívő egzisztencia e világban van. A hit ellenére eljön az óra, és már egész közel van, amikor tanítványai szétszóródnak, ki-ki közülük az övéihez megy. Jézus tudta, hogy a válságos szituációban tanítványai gyengének bizonyulnak. Az övéi átélik a szomorúságot, mielőtt az örömben részesülnének. A borzalmas események között Jézus egyedül marad. A tanítványok hite ingadozó, a nehéz szituációban ki-ki talán közvetlen környezetében keres menedéket, mindenki a maga biztonságára gondol. Jézus tanítványait ingadozó hitük, a maguk életét mentő akciójuk ellenére szerette. Szereti az embert annak ingatagsága ellenére. Ha az emberre számítana Jézus, akkor a tipikus kép azt mutatja, amit előre tud (Mk 14:26k.). Ő azonban nem rájuk számít. Az Atya vele van. A Zsolt 22:2-t János bizonyságtétele szerint Jézus nem idézi. „És mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Benne az Atya munkálkodik, akivel egy (Jn 8:16.29; 10:30). A búcsúbeszéd utolsó szava szeretetteljes gondoskodásának és győzelmének meghirdetése. Jézus azért mondta, amit mondott, hogy tanítványainak benne és általa békességük legyen. A békesség, amit ő ad, nem lehet függvénye semminek.

A világban nyomorúság az osztályrészük, a világ részéről nem számíthatnak semmi jóra. Küldetésük színtere az a világ, amely keresztre feszítette Krisztust. A tanítványoknak józanul kell látniuk, hogy a világ nyomorúságos helyzetben van, és ők sem számíthatnak másra (Jel 1:9; 2:9kk.; ApCsel 14:22 stb.). Jézus utolsó mondata azonban bátorító, reménységet ajándékozó, felszabadító üzenet: „de bízzatok, én legyőztem a világot”, helyesebben: „de bízzatok, enyém a győzelem a világ fölött”. A tharsei felhívás az Isten megjelenése alapján indokolt bizalomra (Mk 6:50 par.; ApCsel 23:11), gyakran egyenértékű a mé pohobou – „Ne félj” kifejezéssel. A bizalom alapja Jézus győzelme a világ fölött. Jézus győzelme lehetőséget biztosít arra, hogy az ő ereje a régi keretek közt érvényesüljön. A hívők békessége, a világ negatív erői feletti győzelem reményében erősítse hitüket és szilárd helytállásra indítsa őket helyzetük reális látását szemük elé tárva. Feltétel nélküli bizalomra, józan látásra, szilárd reménységre indítja tanítványait a földi munkáját befejező Jézus, közvetlenül a kereszt árnyékában.

Jn 16, 16 • Szomorúságotok örömre változik.

Ez a szakasz a tanítványok jelenlegi helyzetéből indul ki. A búcsúbeszédeket bevezető részlet fontos motívumával (13:33) kezdődik, azonban új témával foglalkozik. A szakasz két legfontosabb fogalma a lypé és a chara. A jelen rendkívül kritikus időszak, látszólag a teljes reménytelenség jegyében való. A kettős mikron érzékelteti azt, hogy az egymást követő események között egyrészt alig van időbeli távolság, másrészt Jézus tudatosan készül nemcsak a halálára, hanem a feltámadására is. A „nem láttok” kijelentést követi az „újra megláttok” reménységet ébresztő ígérete. Jézus szenvedésének és halálának az ideje közel van. Tanítványai szeme elől eltűnik a Mester. Egy kevés ideig nem látják. Itt azonban nem áll meg a kijelentő Úr.

A mondat folytatása azt jelenti, hogy a Mester és tanítványai elválása csak egy egészen rövid időre szól, ő ugyanis nem marad a halálban. Az ígéretes jövő fénye alapján kerül helyes megvilágításba a szomorúnak, reménytelennek látszó jelen. A megfogalmazás ószövetségi szavakra emlékeztet, elsősorban Ézs 26:16–21-re (LXX). A tanítványok nem értik Jézus reménységet ébresztő kijelentését, és mint ahogyan sokszor közvetlenül Jézus szenvedése előtt is, egymás között tanakodtak. Jézus a tanítványok helyzete szempontjából világítja meg kijelentését. A közeli jövő számukra szomorúságot jelent, a világ viszont örül. Izráelnek az a része, amelyik Krisztus ellen döntött, örül, mivel úgy látszik, sikerült őt végérvényesen kiiktatni az ország életéből. Ez az öröm azonban korai, csak átmeneti jellegű, az elválás ugyanis ideiglenes. A tanítványok szomorúsága örömre változik. A helyzet megítélése mindkét esetben helytelen. Krisztus ellenségeinek öröme nem megalapozott.

A tanítványok szomorúsága átmeneti, mint a szülő asszony fájdalma, és olyan örömre változik, amelynek Krisztus feltámadása az alapja, tehát szilárd alapon nyugszik. Isten ereje nem csak az élettel, hanem a halálból való élettel ad jelet arról, hogy az ember sorsát ígéretesen, reményteljesen, végérvényesen oldotta meg. A tőle való megoldás olyan örömet jelent, amit senki és semmi sem szüntethet meg (vö. Ézs 66:14 LXX). Jézus ezzel a kijelentésével nem csak a halálból való feltámadására utal, hanem ezzel együtt az üdvkorszak kiteljesedésére és az ő dicsőséges visszajövetelére. A tanítványok szomorúsága már Jézus feltámadásakor örömre fordult, ez az esemény viszont csak jele és kezdete annak, amely az ember számára is ugyanazt a lehetőséget biztosítja. Az ígéretes, reményteljes jövő fényében válik értelmessé, örömmel járhatóvá a jelen. Krisztus feltámadása a tanítványok kérdéseire egyértelmű válasz; olyan tény, amely előtt a csupán az emberi lehetőségekkel számoló embernek meg kell hajolnia. A tanítványok azért kérdeztek sokat; mert nem értették Jézus kijelentéseit (vö. 13:37; 14:5.22). Feltámadása, a tanítványok húsvéti élménye tökéletes válasz kérdéseikre.

Természetesen a teljes és végérvényes megoldást az ő dicsőséges visszajövetele jelenti. Feltámadása az eszkhatológikus kor nyitánya, kezdete. Jézus ehhez a kijelentéséhez kapcsolva erősíti meg az imádság meghallgatására vonatkozó korábbi ígéreteit (15:7; vö. 14:13). A Jézus nevében megszólaló kérés az Atyánál meghallgatásra talál (vö. 14:13). A Jézus nevében való kérés feltételezi az ő megdicsőülését, az emberként megjelent Fiú visszatérését az ő örökkévaló dicsőséges létmódjába. Az Atyához a Fiú által nyílt meg és van nyitva az út az ember számára. Jézus felbátorítja tanítványait arra, hogy éljenek azzal a lehetőséggel, ami az ő váltságmunkája alapján adatott nekik. Teljes bizalommal fordulhatnak ahhoz az Atyához, aki Krisztusért szeretetébe visszafogadta a világot és gyermekének tekinti az embert. Jézusért új viszony lehetséges a mindenható, igaz Isten és az elesett, bűnös ember között. Jézus nevében kérni azt jelenti: az ő érdemére való hivatkozással, és az ő ígéretei alapján, az Atya akaratával összhangban, bízva az ő jóságában, bölcsességében.

A tanítványok az imádság révén kerülnek kapcsolatba Isten erejével, amely tartóssá teszi azt az örömet, amit Jézus közelében tapasztalnak akkor is, amikor már ő testileg nem lesz velük. A tanítványok önállóságra nevelése, nagykorúsítása Jézus által történt. Jézus fizikai, testi jelenléte nélkül is teljes lehet az örömük, hiszen a láthatatlan Istennel általa állandó kapcsolatban lehetnek. Jézus önálló, de nem tőle független, az Atyával intenzív kapcsolatban lévő, örömteljes tanítványság lehetőségének feltételét biztosította, erre buzdít.

Jn 16, 12 • A kijelentés folytatódik az igazság Lelke által.

Jézusnak még sok mondanivalója van, azonban kijelentése befogadásának szubjektív feltételei ekkor még nincsenek biztosítva. A tanítványok még nem alkalmasak a kijelentés befogadására. A tanítványokból még hiányzik az a Lélek; aki által a teljes igazságot megismerhetik. A kijelentés objektív feltétele Krisztusban adott, a szubjektív feltétele az eljövendő Lélek által biztosított. A Szentlélek az igazság Lelke, aki a tanítványokat a teljes igazságra elvezeti, vagyis biztosítja a helyes értékelését annak, amit láttak és hallottak, ami Jézus által történt a földön. A Szentlélek a Jézusban adott kijelentést folytatja oly módon, hogy az Atya Krisztus által egyszer s mindenkorra adott kijelentését időszerűvé, korszerűvé teszi. Nem mást ad, nem függetleníti magát Krisztustól, hanem amit hallott, azt mondja és az eljövendő dolgokat jeleníti meg.

Azt jelenti ez, hogy a Krisztusban adott kijelentést alkalmazza az egymást követő nemzedékek életében, tekintettel a különböző kihívásokra. A jövő ígéretesebb és gazdagabb mint a múlt. Az egymást követő nemzedékek egyre közelebb vannak Krisztus dicsőséges visszajöveteléhez. A Szentlélek Krisztust dicsőíti, a tőle eredő kijelentést közli. A Lélek által az jut szóhoz, aki maga az igazság. Biztosítja a kijelentés kontinuitását. Az üdvtörténetben Isten terve bontakozik ki, az Atya, Fiú és Szentlélek üdvözítő munkája folyik. A Szentlélek biztosítja a Jézustradíció megelevenítését.

Jn 16, 4 • A tanítványok helyzete, a Szentlélek funkciója.

A búcsú pillanata elérkezett. Jézus arról szól, amiről eddig még azért nem beszélt, mert tanítványai mellett volt. Kijelentése ismételten istenségének a jele, a jövőt látja és láttatja. Az idő múlása Krisztus nagyságára, istenségére emlékezteti majd a tanítványokat. A szituáció megváltozik. Ez azt jelenti, hogy ígéretesen lépnek tovább az üdvtörténet következő szakaszába. Jézus az Atyához megy, vagyis emberi létmódja helyett újra mint örökkévaló Fiú teljesíti küldetését. A tanítványok számára az elválás fájdalmas, azonban egyben ígéretes is. Az elválás ugyanis nem örökre szól, hanem csak egy időre. A történeti Jézus a továbbiakban nem emberi létmódban, hanem mint örökkévaló Krisztus isteni létmódban végzi munkáját. Éppen ezért az elválás nyereség a tanítványoknak, mivel a pártfogó, a vigasztaló Szentlélek eljövetelének feltétele. Jézus elmenetele és a Szentlélek eljövetele azt jelenti, hogy a Palesztina földjén, Izráel körében megjelent Krisztus váltságmunkája kilép Izráel köréből, univerzális, kozmikus jelentőségű eseménnyé lesz.

A Szentlélek funkcióját a Szentírás az elegchein fogalmával jelöli: „leleplezni”, „feddni”, „inteni”, „megcáfolni”, érvekkel meggyőzni. A világgal kapcsolatban a Szentlélek úgy gyakorolja a maga funkcióját, hogy leleplezi, nyilvánvalóvá teszi a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűn a Jézussal szemben tanúsított hitetlenség, az igazság az, hogy az ő útja az Atyához vezet, földi küldetésének lezáródását mennyei létmód követi, amely a tanítványok szemei elől rejtett.

Az ítélet az, hogy a világ fejedelme elvesztette hatalmát, „megítéltetett”. Jézus a földről nem tragikus hősként távozik, hanem úgy, mint aki legyőzte azt az ellenséget, aki Istennek és embernek, az életnek és minden jónak pusztítója. A Szentlélek funkciója a világ bűnének, Krisztus megváltó munkájának és az ellenség ítélet alatti státuszának a tudatosítása. Ennek az ítéletnek következménye az ellenség megsemmisülése. Krisztus minden ellenkező látszat ellenére legyőzte a világ fejedelmét. A Szentlélek funkciója annak tudatosítása, ami Krisztus által történt a földön. A világ számára a megtérés a hitre jutás lehetőségét jelenti, Krisztus uralmának és a Sátán vereségének elismerését. A Szentlélek funkciója az, hogy a világ Megváltója iránt hitet ébresszen, tudatosítsa Krisztus istenségét és a Sátán uralmának végét.

Jn 16, 1 • Ezeket mondtam néktek.

A jövendölésnek és intésnek konkrét célja van (ld. 15:18–27): a tanítványok felkészítése arra, hogy a rájuk váró próbák, szenvedések között meg tudjanak állni. A zsinagógákból kitiltják őket, és ezzel elvesztik az ún. religio licita, a szabad vallásgyakorlás jogát. Ez az a korszak, amely Pál apostol korától Iustinus martyr koráig tart. Az igazi gyülekezet ettől kezdve a Krisztushoz tartozó egyház és a benne nem hívő Izráel a világ kategóriájához tartozik. Ugyanis tudatlanságából eredő hitetlensége az élő Istennel szembe állítja (Gal 6:16; vö. Fil 3:3). Jézus tanítványainak nemcsak dicsőséget, hanem keresztet is ígért. A zsinagógából való kitiltás azért nehezen viselhető el, mert a zsidókeresztyének számára a zsinagógának az életben különleges jelentősége volt. Néhány zsidó rabbi azt tanította, hogy a zsinagógán kívül elmondott imádság nem hatásos.

A zsinagógából való kitiltás a néppel való közösség, a társadalmi életből való kizárást is jelentette, az istentiszteletből való kirekesztést. A vallási fanatizmus, az Isten nevére hivatkozó, de voltaképpen az élő Isten ellen harcoló istentelenség Krisztus követőit nemcsak üldözi, hanem egyenesen megöli abban a tudatban, hogy istentiszteletet végez. A latreia a pap templomi, istentiszteleti szolgálata az oltár körül. Mindenki, aki hitetlen vérét oltja ki, olyan mint az, aki áldozatot mutat be. A latreia a vallásos, a szent Isten szolgálatának a jelölésére használatos fogalom. Isten nevében üldözte Pál megtérése előtt Krisztus követőit (ApCsel 26:9–11). Az az út, amit Jézus tanítványainak mutat, nehéz, gyötrelmes, de mégis ez az, amely a dicsőségbe vezet. Jézus próféciája felkészít a jövőre, megerősít a jelenben. A szenvedés, a küzdelmes út ne legyen csapda, sem botránkoztatásra indító ok azoknak, akik ezen járnak, de legyen jele Krisztus szava hitelességének. Ez a szó ad erőt a szenvedés útjának vállalásához. Krisztus látja és láttatja a jövőt, szava emlékeztet, erősít és kitartásra int.

Jn 16, 4 • A tanítványok helyzete, a Szentlélek funkciója.

A búcsú pillanata elérkezett. Jézus arról szól, amiről eddig még azért nem beszélt, mert tanítványai mellett volt. Kijelentése ismételten istenségének a jele, a jövőt látja és láttatja. Az idő múlása Krisztus nagyságára, istenségére emlékezteti majd a tanítványokat. A szituáció megváltozik. Ez azt jelenti, hogy ígéretesen lépnek tovább az üdvtörténet következő szakaszába. Jézus az Atyához megy, vagyis emberi létmódja helyett újra mint örökkévaló Fiú teljesíti küldetését. A tanítványok számára az elválás fájdalmas, azonban egyben ígéretes is. Az elválás ugyanis nem örökre szól, hanem csak egy időre. A történeti Jézus a továbbiakban nem emberi létmódban, hanem mint örökkévaló Krisztus isteni létmódban végzi munkáját. Éppen ezért az elválás nyereség a tanítványoknak, mivel a pártfogó, a vigasztaló Szentlélek eljövetelének feltétele. Jézus elmenetele és a Szentlélek eljövetele azt jelenti, hogy a Palesztina földjén, Izráel körében megjelent Krisztus váltságmunkája kilép Izráel köréből, univerzális, kozmikus jelentőségű eseménnyé lesz. A Szentlélek funkcióját a Szentírás az elegchein fogalmával jelöli: „leleplezni”, „feddni”, „inteni”, „megcáfolni”, érvekkel meggyőzni.

A világgal kapcsolatban a Szentlélek úgy gyakorolja a maga funkcióját, hogy leleplezi, nyilvánvalóvá teszi a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűn a Jézussal szemben tanúsított hitetlenség, az igazság az, hogy az ő útja az Atyához vezet, földi küldetésének lezáródását mennyei létmód követi, amely a tanítványok szemei elől rejtett. Az ítélet az, hogy a világ fejedelme elvesztette hatalmát, „megítéltetett”. Jézus a földről nem tragikus hősként távozik, hanem úgy, mint aki legyőzte azt az ellenséget, aki Istennek és embernek, az életnek és minden jónak pusztítója. A Szentlélek funkciója a világ bűnének, Krisztus megváltó munkájának és az ellenség ítélet alatti státuszának a tudatosítása. Ennek az ítéletnek következménye az ellenség megsemmisülése. Krisztus minden ellenkező látszat ellenére legyőzte a világ fejedelmét. A Szentlélek funkciója annak tudatosítása, ami Krisztus által történt a földön.

A világ számára a megtérés a hitre jutás lehetőségét jelenti, Krisztus uralmának és a Sátán vereségének elismerését. A Szentlélek funkciója az, hogy a világ Megváltója iránt hitet ébresszen, tudatosítsa Krisztus istenségét és a Sátán uralmának végét.

Jn 15, 18 • A világ gyűlölete.

A 15:18 versével kezdődő részlet egy nagyobb egység első szakasza, amely egészen a 16:11-ig tart. Ennek az átfogó témája az egyház a világban. János sajátosságaihoz hozzátartozik, hogy minden tételnek az ellenkezőjét is megvilágítja, kedveli az ellentétpárokban való fogalmazást, az éles kontraszt láttatását. János számára az egyház és világ két ellenpólus, amelyek között semmiféle közösség, kontaktus sincs. A világ itt az istenellenes létezők összességét jelenti, azokat, akik az élő Isten ellenségei akár vallásos, akár nem vallásos színben, akár a tradíció leple alatt. Jézus ellen mindazok szervezkedtek, akik különben egymásnak ellenségei voltak. Az ő útja jelzi a tanítványaiét is. A világ, az istenellenes réteg egyik ismertetőjele, hogy mindenkit magához akar kötni; aki nem tartozik hozzá, azt nehezen vagy egyáltalán nem bírja elviselni. A világ totális igénnyel lép fel az emberrel szemben.

A keresztyének az első század vége felé, az evangélium keletkezése korában tapasztalták Jézus kijelentésének a valóságát, a világ gyűlöletét. A gyűlölet tettekben való megnyilvánulása az üldözés, amelyre Jézus felkészítette tanítványait már korábban is (Mk 13:9–13; vö. Mt 10:17–22.23–29; Lk 12:2–9.51–53). Jézus tanítványait óvta attól, hogy illúzióik legyenek a közeli jövőt illetően. A szolga nem nagyobb az uránál, a szolga részesül ura sorsában. A Mester útja a tanítványok útja. Krisztus követése magában foglalja az üldözés lehetőségét is. Tanítvány és Mester sorsa azonos. A Mester és tanítvány iránt egyaránt megmutatkozik a negatív és pozitív magatartás. Nemcsak negatív, hanem pozitív tapasztalatra is számíthat Jézus tanítványa. A Jézussal szemben megnyilvánuló ellenségeskedés hátterében voltaképpen tájékozatlanság van. Nem ismerték fel azt, aki őt küldte.

Jézus üldözői nem ateisták, nem istentelenek, hanem tradicionalisták, tájékozatlanok. Isten nevében szállnak szembe az Istennel. Az öntudatos és a helytelen istenismeretből eredő istenellenesség gyakorlatilag azonos tetteket szül, csak a motiváció más. Aki Jézus mögött nem látja Istent, az Isten védelmében üldözi Istent és követőit.

Jn 15, 22 • A tudatlanságra nincs mentség.

Jézus megismétli azt a gondolatot, ami az egész negyedik evangéliumon át jelentkezik: a rossz döntés vele szemben nem menthető. Az a kijelentés, amely benne és általa megszólalt, nagyobb felelősségre kötelez, mint amilyen az előző generációk felelőssége volt. Jézus világosan megmondta az embereknek, hogy mi a bűn, és azt is megmutatta, melyik az életre vezető út. Bűn a hitetlenség, aki hisz benne, annak van élete. A bűnbocsánat elnyerhető általa, az életre vezető út Jézus. Kijelentése elég ismeretet adott ahhoz, hogy az ember Isten mellé álljon.

Aki Krisztust mellőzi, az mellőzi az Atyát is. A Fiú és az Atya megkülönböztethető, de el nem választható egymástól. Az ember a maga teljesen negatív magatartásáért felelős; Jézus arra semmiféle alapot nem adott, amint azt az Írás előre jelezte. A vele szemben tanúsított ellenséges magatartásnak nem benne, hanem ellenségeiben keresendő az oka. Ok nélkül gyűlölték őt azok, akik elutasították, ellene döntöttek. Krisztus szava és tette hiteles szó az Atya mellett, aki nem veszi figyelembe, az csak saját magát marasztalhatja el (Zsolt 35:19; 69:5). Isten mindentudása nem zárja ki, hanem magában foglalja az ember felelősségét. Az ember negatív döntésének, Isten gyűlöletének az ember az oka.

Jn 15, 26 • Az igazság Lelke és a tanítványok, a mennyei és földi bizonyságtevő.

Az üdvtörténet eseményei ígéretesen haladnak előre. Jézus eltávozásának pozitív jelentősége van. Elmenetele után megérkezik a paraklétos, akit ő küld el az Atyától. Míg az előző szakaszban (14:16.26) arról van szó, hogy a Szentlelket Jézus kérésére fogja küldeni az Atya, itt az olvasható, hogy Jézus küldi az Atyától. Az előző helyen a földi Jézus, itt a megdicsőült Krisztus van az események mögött. Krisztus, aki elmenetele után újra isteni létmódban lesz a további események részesévé. A Szentlélek az igazság Lelke, a megdicsőült Krisztus ajándéka. Többnyire a hagion a jelzője, amely ugyanúgy isteni jellegére utal mint az alétheia. A hagios és az alétheia Jézussal kapcsolatban is szerepel (Mk 1:24; Jn 14:6). Az igazság Lelke a tévelygés lelkével ellentétben (1Jn 4:6) a valóságot teszi nyilvánvalóvá, szilárd, megbízható, hiteles ismeretek birtokosa. Az Atyától jön, vagyis az eredete azonos Jézus eredetével. A hiteles kijelentés folytatásáról a dicsőség Krisztusa gondoskodik. A Lélek küldetése az Atyára és a Fiúra vezethető vissza.

A megdicsőült Krisztus funkciója az üdvtörténet további szakaszának kibontakoztatása. A kijelentés megfogalmazása ugyan más, de a lényegét illetően ugyanaz. A Szentháromság Isten az üdvtörténet valamennyi fázisában együtt munkálkodik egymástól elválaszthatatlanul, de megkülönböztethető módon. A Szentlélek az Atyától jön és Jézust hirdeti. A Jézus által adott kijelentést emberi eszközök, Jézus tanítványai közvetítik. Azok a tanítványok a Lélek eszközei, akik Jézus tetteinek szemtanúi voltak. Jézus követéséből Jézus követsége következik, a bizonyságtétel a Lélek által. A bizonyságtétel hiteles, tárgyszerű, mert a szemtanúk szólaltatják meg. A Lélek munkája nem történietlen-mágikus, hanem a történeti Jézus egyszeri, megismételhetetlen megváltó munkájának hirdetése emberi eszközök által. Az ő bizonyságtételük viszont nem csupán történeti tények, átélt események felidézése, hanem a Lélek általi helyes megvilágítása, tanúsítása Jézus szabadító tetteinek, munkájának.

Jn 15, 1 • Az igazi szőlőtő.

Így jelöli magát Jézus. Ez az utolsó egó eimi beszéd. Funkciójának jelentőségét a kijelentés korábbi megszokott formájában hangsúlyozza. Az egó eimi igékhez hasonlóan azt húzza alá ezzel is, hogy Isten biztosítja az ember életét, Isten nélkül az ember nem élhet. Az aléthinos jelentése „igazi”, „valódi”, „nemes”. Az igazi szőlőtő az isteni világot jelenti, az igazság világát. Jézus léte tanítványai számára biztosítja a valódi életet; az Atya gondoskodásával együtt. A szőlőtő, a szőlővessző és a kertész az a három fontos tényező, amely a terméshez szükséges. A három kép és magyarázata nem értékelhető mereven. A lényeg az, hogy a szőlővesszőnek szőlőtőre és szőlősgazdára van szüksége ahhoz, hogy éljen és termést hozzon. Amelyik szőlővessző nem hoz termést, azt lemetszi a gazda. Nem elég a hajtásnak kifejlődni ahhoz, hogy életben maradjon: többre van szükség – gyümölcsre. A karpon pherein („gyümölcsöt hozni”) azt jelenti: aktív, tettekben megnyilvánuló hitben élni. Isten ítélő és tisztogató munkát végez a jobb termésért. A tisztogatás eszköze Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által.

Az ő beszéde, megtisztító, élővé teremtő erő. A hozzá tartozás, a mellette maradás a tisztaság garanciája. A menein en azt jelenti, hogy hűségesnek lenni ahhoz, akihez odatartozik, akinek hitt: Istenhez, és részesülni az üdvjavakban. A bizalomnak hűséggel kell párosulnia ahhoz, hogy az ígéretes kezdet folytatódása gyümölcsöző legyen. A menein azt jelenti ebben az, összefüggésben: végig megmaradni hitben. A Krisztussal való élő közösség titkáról és jelentőségéről van itt szó. Az a misztikus közösség, ami Krisztus és a hívők között van, racionális úton nem követhető, azonban hatásban érzékelhető. Az Úr szava nem száraz tanítás, nem dogma, hanem szabaddá és élővé tevő, az ember életét újjáteremtő erő. Az ember csak vele és általa élhet értelmes és tartalmas életet. Nála nélkül az újjáteremtő és teremtő erő nem érvényesül. Az értelmes és tartalmas emberi lét az újjáteremtőhöz kötött emberi lét.

Az Istentől való függőség életet, az Úrtól való függetlenség, elszakadás halált jelent. A szőlővessző sorsa a halál, ha a gazda lemetszi a tőről. A Krisztussal való közösség nélkül nincs élet. A tűz és a megégetés a végső, a megmásíthatatlan ítélet szimbóluma. Aki nem marad hűséges az Úrhoz, az megsemmisül. Krisztus nélkül nincs üdvösség. A vele való közösség összeköti mindazokat, akik hozzá tartoznak. Általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt: A kérdés lehetősége adott. Amit akartok, azt előbb az Úr elé kell tárni, együtt kérni tőle, közösen. A többes számú formula az összhangot jelzi azok körében, akik kéréseikkel őt keresik. A közösen feltárt kérés számíthat a meghallgatásra, az Úr segítségére. Abból a szándékból lesz valóság, ami az Úr elé kerül. A jó dolgok kezdete az imádságban van. Az imádság meghallgatása jelzi, hogy a hívő az Úr erejével jár. Az imádság olyan párbeszéd, amely mozgást, jótetteket szül. Az ember aktívvá válik, a helyes úton jócselekedeteket visz véghez. A jó gyümölcs a szeretet tetteiben nyilvánul meg. A szeretetből való tettek dicsőítik az Atyát. Ezek a tettek Jézus tanítványainak ismertetőjelei. Az eszkhatológikus lét a szeretetben való élet. Az eljövendő világ jó légköre a jelenlegi világban a szeretet. Az Atyának a Fiú iránti szeretete nyilvánvaló, és tovább érvényesül az Úr tanítványai iránt való szeretetében. A szeretet az a láthatatlan, de valóságos kötelék, amely nemcsak az Atyát kapcsolja a Fiúhoz, hanem a Fiút is tanítványaihoz. Az igény részéről tanítványai iránt az, hogy ebben a kötelékben maradjanak meg. Az Úr szeretetében megmaradni azt jelenti: az ő parancsolatai szerint járni, igényének megfelelően élni, tiszteletben tartani, valósággá tenni azt a normát, amit a szeretet parancsa rögzít. Jézus tanítványa nem öntörvényű, hanem Krisztus-törvényű. A tanítvány számára az engedelmesség modellje Krisztus. Ő az Atya akaratára figyelt, aszerint járt, a vele való közösségben maradt.

Jn 15, 11 • Jézus választottainak lehetősége és felelőssége.

Jézus kijelentésének célja nemcsak az, hogy szabaddá tegye követőit a sötétség erőinek negatív, az életet megkeserítő, megrontó hatásától, hanem az is, hogy az ígéretes jövő reményében, annak pozitív hatását már a jelenben érvényesítse. A chara, „az öröm”, a Krisztus öröme lehet a tanítványi kör jellemző, meghatározó alapérzése, akkor is, ha az ő fizikai jelenlétét nélkülözniük kell. A Mester és tanítványai közti kapcsolat nem testi, nincs kitéve a testi, anyagi világ törvényszerűségeinek, az eszkhatológikus egzisztencia a jelenben a dicsőséges jövőt jeleníti meg, annak hatása alatt él. Minden, amit Krisztus eddig tanított, az ember, tanítványai boldog életéért történt; annak a lehetőségét teremtette meg, hogy a felszabadult, boldog élet részesei legyenek.

Az ígéretes kezdet teljességre jutását Krisztus biztosítja. Az a parancs, amit Jézus a magáénak vall az egymás iránti szeretet (vö. 13:34). Jézus a szeretet radikalizmusának érvényesítését várja követőitől azzal, hogy önmagát adja modellként eléjük. Az egyik tanítványnak a másikhoz való viszonyában nem az a mérvadó, hogy mit tesz ő, hanem az, hogy mit tett, hogyan járt el az Úr. A többiekhez való viszonyuk példája nem a másik ember, hanem Jézus. Az ő szeretete határtalan, az ő szereteténél nincs nagyobb. Mindenét, az életét adja, az életét áldozza fel értünk. Ez a legtöbb, mi adható. Jézus szeretetét elfogadni azt jelenti: határtalan szeretetből élni, és azt ajándékozni tovább. Jézus azt igényli tanítványaitól, amit ő nyújtott nekik. Őket a továbbiakban nem szolgáknak, hanem barátainak nevezi. Ez a maga korában még nagyobb jelentőségű kifejezésnek számít mint ma. Igaz, hogy az ószövetségi összefüggést tekintve a szolga kifejezés is méltóságot jelentett, ugyanis a mindenható Isten szolgájának lenni nagyobb méltóság, mint más helyen úrnak lenni. Így szerepel Mózes (5Móz 34:5), Józsué (Józs 24:29), Dávid (Zsolt 89:21) neve mellett, sőt az Újszövetségben Pál és munkatársai neve mellett is (Tit 1:1; Jak 1:1). Az Ószövetség és az Újszövetség emberei kiváltságnak tartották azt, hogy Isten szolgái lehetnek, mint ahogyan az is. Jézus viszont itt még annál is nagyobb dolgot ígér tanítványainak.

Ábrahám Isten barátja volt. Isten barátja az, aki be van avatva az ő titkaiba (Ézs 41:8). A keleti királyok udvarában a kiválasztott emberek egy csoportja a király, az uralkodó baráti köre volt, akikre számíthatott; hősök, diplomaták, vezérek. A király barátjának lenni a legnagyobb méltóságot, közvetlen kapcsolatot jelentett az Uralkodóval. Jézus tanítványai, az ő közvetlen környezetének tagjai, az Úr barátai, akik tudnak Uruk dolgairól és arra hivatottak, hogy az ő intenciói szerint járjanak el. Az Atya titkaiba Jézus beavatta tanítványait, partneri kapcsolatban van velük. A tanítványok többé nem a szolgaság alatt lévő világhoz tartoznak, hanem az Úr mennyei udvartartásának megbecsült köréhez. A baráti viszony alapja Jézus döntése. Ő akarta, hogy népe köréből legyen egy olyan szűkebb kör, amely mellette van és munkáját végzi tovább. A tizenkettő kiválasztásának célja Krisztus megváltó munkája javainak hirdetése és megjelenítése a világban. A kapcsolattartás, az összeköttetés állandósul az imádság által. Az elhívás küldetésben folytatódik. A küldetés tartalma a világot Jézushoz vezetni az evangélium hirdetése és a szeretet tettei által. Maradandó gyümölcs az, ami az emberek sebeit nemcsak érzésteleníti, bekötözi, hanem meg is gyógyítja. A tanítványok kiválasztása nem azért történt, hogy Jézus kivonja őket a világból, hanem azért, hogy bevesse őket a világba az ott élő emberek javára, megmentéséért. Jézus baráti köre nem azért van, hogy élvezze Krisztus javait, hanem azért, hogy közvetítse, megismertesse, elvigye, elérhetővé tegye az emberek számára azokat. A barát bölcsessége és szeretete szükséges az eredményes munkához, amit imádságban lehet kérni és kapni.

Az imádság meghallgatását ígéri az Úr. Az imádság a Fiú nevében szól az Atyához, ami azt jelenti, hogy az Úr akaratára hangolódva, Krisztus érdemére, számlájára hivatkozva történik mindez. Az imádság a mennyei erő igénylése az Atya megváltó terve időszerű részletének megvalósításához. A Jézus nevére való hivatkozás lehetségessé teszi mindannak a kérését, ami Isten dicsőségét és az ember javát szolgálja, de kizárja mindannak a kérését, ami az önzés jegyében való és mások kárát idézné elő. A parancs ismétlése megerősíti az egymás iránti szeretet kötelességét. Az egymás szeretete Jézus búcsúbeszédeinek állandóan visszatérő motívuma. Az egymás iránti szeretet az Istentől való erő jelentkezése az emberi kapcsolatokban, a gyülekezetben, az egyházban. Egymást szeretni azt jelenti, érvényesíteni azt a modellt, amit Krisztus adott, a másik javára, vagyis az egocentrikus életstílus helyett heterocentrikus életmódot megvalósítani (vö. 13:34).

Jn 15, 1 • Az igazi szőlőtő.

Így jelöli magát Jézus. Ez az utolsó egó eimi beszéd. Funkciójának jelentőségét a kijelentés korábbi megszokott formájában hangsúlyozza. Az egó eimi igékhez hasonlóan azt húzza alá ezzel is, hogy Isten biztosítja az ember életét, Isten nélkül az ember nem élhet. Az aléthinos jelentése „igazi”, „valódi”, „nemes”. Az igazi szőlőtő az isteni világot jelenti, az igazság világát. Jézus léte tanítványai számára biztosítja a valódi életet; az Atya gondoskodásával együtt. A szőlőtő, a szőlővessző és a kertész az a három fontos tényező, amely a terméshez szükséges. A három kép és magyarázata nem értékelhető mereven. A lényeg az, hogy a szőlővesszőnek szőlőtőre és szőlősgazdára van szüksége ahhoz, hogy éljen és termést hozzon. Amelyik szőlővessző nem hoz termést, azt lemetszi a gazda. Nem elég a hajtásnak kifejlődni ahhoz, hogy életben maradjon: többre van szükség – gyümölcsre.

A karpon pherein („gyümölcsöt hozni”) azt jelenti: aktív, tettekben megnyilvánuló hitben élni. Isten ítélő és tisztogató munkát végez a jobb termésért. A tisztogatás eszköze Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által. Az ő beszéde, megtisztító, élővé teremtő erő. A hozzá tartozás, a mellette maradás a tisztaság garanciája. A menein en azt jelenti, hogy hűségesnek lenni ahhoz, akihez odatartozik, akinek hitt: Istenhez, és részesülni az üdvjavakban. A bizalomnak hűséggel kell párosulnia ahhoz, hogy az ígéretes kezdet folytatódása gyümölcsöző legyen. A menein azt jelenti ebben az, összefüggésben: végig megmaradni hitben.

A Krisztussal való élő közösség titkáról és jelentőségéről van itt szó. Az a misztikus közösség, ami Krisztus és a hívők között van, racionális úton nem követhető, azonban hatásban érzékelhető. Az Úr szava nem száraz tanítás, nem dogma, hanem szabaddá és élővé tevő, az ember életét újjáteremtő erő. Az ember csak vele és általa élhet értelmes és tartalmas életet. Nála nélkül az újjáteremtő és teremtő erő nem érvényesül. Az értelmes és tartalmas emberi lét az újjáteremtőhöz kötött emberi lét. Az Istentől való függőség életet, az Úrtól való függetlenség, elszakadás halált jelent. A szőlővessző sorsa a halál, ha a gazda lemetszi a tőről. A Krisztussal való közösség nélkül nincs élet. A tűz és a megégetés a végső, a megmásíthatatlan ítélet szimbóluma. Aki nem marad hűséges az Úrhoz, az megsemmisül. Krisztus nélkül nincs üdvösség. A vele való közösség összeköti mindazokat, akik hozzá tartoznak. Általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt: A kérdés lehetősége adott. Amit akartok, azt előbb az Úr elé kell tárni, együtt kérni tőle, közösen.

A többes számú formula az összhangot jelzi azok körében, akik kéréseikkel őt keresik. A közösen feltárt kérés számíthat a meghallgatásra, az Úr segítségére. Abból a szándékból lesz valóság, ami az Úr elé kerül. A jó dolgok kezdete az imádságban van. Az imádság meghallgatása jelzi, hogy a hívő az Úr erejével jár. Az imádság olyan párbeszéd, amely mozgást, jótetteket szül. Az ember aktívvá válik, a helyes úton jócselekedeteket visz véghez. A jó gyümölcs a szeretet tetteiben nyilvánul meg. A szeretetből való tettek dicsőítik az Atyát. Ezek a tettek Jézus tanítványainak ismertetőjelei. Az eszkhatológikus lét a szeretetben való élet. Az eljövendő világ jó légköre a jelenlegi világban a szeretet. Az Atyának a Fiú iránti szeretete nyilvánvaló, és tovább érvényesül az Úr tanítványai iránt való szeretetében. A szeretet az a láthatatlan, de valóságos kötelék, amely nemcsak az Atyát kapcsolja a Fiúhoz, hanem a Fiút is tanítványaihoz. Az igény részéről tanítványai iránt az, hogy ebben a kötelékben maradjanak meg. Az Úr szeretetében megmaradni azt jelenti: az ő parancsolatai szerint járni, igényének megfelelően élni, tiszteletben tartani, valósággá tenni azt a normát, amit a szeretet parancsa rögzít.

Jézus tanítványa nem öntörvényű, hanem Krisztus-törvényű. A tanítvány számára az engedelmesség modellje Krisztus. Ő az Atya akaratára figyelt, aszerint járt, a vele való közösségben maradt.

Jn 14, 25 • A Szentlélek ígérete, a tanítványok bátorítása.

Jézus megismétli korábbi kijelentését oly módon, hogy új részletekkel egészíti ki azt. Ezzel egyrészt világossá teszi, hogy ő a halál közelében is vállalja mindazt, amit korábban mondott. Nem vonja vissza, hanem megerősíti kijelentését. Másrészt arról szól, hogy a jövő nem a vereség, hanem a győzelem jegyében bontakozik ki. Az üdvtörténeti események feltartóztathatatlanul haladnak előre; Jézus tudja és hirdeti azt, ami rövidesen bekövetkezik, tehát ezzel megerősíti azt, hogy ő valóban nem csupán ember, hanem Isten, akinek a szava megáll, és a jövőre vonatkozó kijelentése hiteles. A paraklétos, akiről itt szól a pneuma hagiou azt jelenti: Istenhez tartozó, akit az Atya küld a Fiú nevében.

A Szentlélek az Atya és a Fiú akciója következtében adatik a tanítványoknak. Az Atyával és a Fiúval azonos kategóriába tartozó. A Lélek közös munkájuk alapján kezdi meg munkáját a tanítványok körében. Funkciója a tanítás. Jézus tanítványainak tovább kell tanulniuk, állandóan tanulniuk kell ahhoz, hogy megfeleljenek Krisztus igényének. A Szentlélek emlékeztet arra, amit Jézus tanított. Az ember feledékeny, szükség van arra, hogy megújuljon, felidéződjék az elfelejtett kijelentés. Hitbeli kérdésekben a Szentlélek utal vissza Jézus kijelentésére. Jézus úgy megy el, hogy békességet hagy maga után: nem úgy, mint a világ. Békessége ugyanis nem függvénye a külső körülményeknek, hanem annak ellenére is valóság lehet. Megtanít felülemelkedni azon, ami még van, és arra tekinteni, ami már van. Még itt van a gonosz ellenségeskedést szító, békétlenséghez vezető ereje, de már itt van Jézus békéltető, az ellenséget és az ellenségeskedést legyőző, békességet jelentő hatalma.

A békesség – amely a belső és külső rendezettséget egyaránt magában foglalja – Jézus ajándéka. Ezt a békét senki és semmi nem veheti el, mert ajándékozójának hatalma mindenkinél nagyobb. A nyugtalanság alapját, a félelem okát Ő szüntette meg. Az első vers bátorító mondatához úgy tér vissza ez a részlet, hogy annak második tagja itt újként szerepel. A nyugtalanság és félelem bénító hatása alól szabadít fel az Úr, mert a jövő teljes és végérvényes megoldást jelent. Jézus ugyan elmegy, de visszajön, és visszajövetele a győzelem jele. Ha az ember ígéretesen ráhangolódik az Úr akaratára, ha szereti őt, vagyis úgy van vele közösségben, ahogyan ő igényli, akkor távlatot nyer a jövőhöz, és örülni tud annak, ami pillanatnyilag és emberileg nem látszik örvendetesnek. A szeretet nemcsak az emberi szívekhez jelent kulcsot, hanem Krisztus útjának megértéséhez is.

A kijelentő Úr nem tragikus hős a halál közelében sem, hanem a tanítványai előtt a valóságot feltáró Úr, aki ezzel őket is megtanítja a lényeglátásra. Az eseményekben sokkal több történik annál, mint amennyi azokból látszik. Jézus az Atyához megy, aki nagyobb nála. Az emberi szférában lévő Jézus a mennyei szférában lévő Atyáról tesz bizonyságot. A kijelentő Úr földi létéből a kijelentés Urának mennyei létformájába készül. Most megszólaló tanítása holnap sem veszti el érvényét, sőt a holnap az ő esetében igazolni fogja a tegnapot. Jézus kijelentését nem érvényteleníti, hanem hitelesíti az idő. A kijelentés ideje lassan lezárul, és jön a világ fejedelmével való frontális megütközés alkalma. Jézus győzelmének titka az, hogy semmi köze nincs a világ fejedelméhez, semmi része nincs benne, semmi nincs, amivel zsarolhatná, illetve esélyesen küzdhetne ellene. Jézus egy pillanatra sem alkudott meg a gonosszal, így annak nincs hatalma fölötte. Egyértelművé tette minden körülmények között az Atya iránti hűségét: az egész világ előtt. Az Atya iránti engedelmesség élete tartalma és meghatározója. Útjait mindig ahhoz szabta.

Jn 14, 22 • Júdás kérdése.

Ez a kérdés Jézus kijelentésének ígéretéhez kapcsolódik. Természetesen nem az árulóról van szó, hanem arról a tanítványról, akik a Mt 10:3 par. Thaddeus, illetve Lebbaeus néven említ. Az emphanizein az őskeresztyén nyelvhasználatban nem számít terminus technicusnak. Itt Jézus a kijelentésnek arról a módjáról szól, amely csak a tanítványi körben történik meg. Feltámadása után már csak azoknak mutatja meg magát élve, akik szerették őt, vagyis döntöttek mellette, követői köréhez tartoznak. Láthatóvá már csak azoknak teszi magát, akik a szűkebb és tágabb tanítványi körön belül vannak. Jézust dicsőséges testben azok láthatják meg, akik mellette voltak kereszthalála előtt is. A hitben lévők, akik Jézust szeretik, láthatják azt, hogy milyen lesz a halálból feltámasztott új emberi létmód. A világ előtt való megjelenése még a kegyelem jegyében később történik meg. Jézus nem arra válaszolt, amit tanítványa kérdez, hanem arra, amire tanítványának szüksége van.

Az iránta való szeretet megtartó erő, a közeli és a távoli ígéretes jövő távlatát jelenti tanítványainak. A halálból való feltámadása annak a dicsőséges jövőnek a kezdete, ami az egész teremtett világ számára az új élet feltételét biztosítja. Jézus megerősíti, aláhúzza korábbi kijelentését. Az iránta való szeretet akaratának teljesítésében nyilvánul meg. Kijelentése, beszéde az Atyától való. A logos, aki testté lett, a hiteles kijelentés forrása. A logos, amit hirdet, annak a beszéde, aki elküldte, vagyis az Atyáé. A testté lett Ige egy az Atyával. A logos az Atya hiteles kijelentője. Aki Jézust hallja, az az Atya kijelentését veszi. Azzal, hogy az Ige hallható, a világ megkapja azt a kijelentést, ami elég ahhoz, hogy az élet útjára lépjen. Jézus a világ számára hallhatóvá tette és teszi Isten beszédét. A látás feltétele a hit.

Jn 14, 15 • A másik pártfogó.

Az előző részlet kulcsszava a pisteyein „hinni”, ennek a részletnek kulcsszava az agapan „szeretni”, amely a 15–24. verseit meghatározza. A szeretet próbája az engedelmesség. A szeretet János irataiban nem csupán érzelmi megnyilvánulás, hanem tettek sorozata, amely összhangban van az Úr akaratával. A szeretet a mások javát szolgáló tett, a Jézus parancsa iránti engedelmesség és annak megtartása. Jézus kérésére az Atya másik pártfogót küld tanítványainak, aki engedelmességre indít és segít megállni a küzdelmekben. A paraklétos „segítő”, „vigasztaló”, „pártfogó”, „szószóló”, „védőügyvéd”. A Szentlélek a tanítványok számára az a szakértő, aki velük marad örökké. Mindig lehet számítani vezetésére, bátorítására, megerősítésére. Az új korszak a Lélek korszaka.

A Lélek az igazság Lelke, vagyis funkciója a hazugság leleplezése, a bűn feltárása, a valóság megismertetése. Az, hogy a világ nem fogadhatja be, nem azt jelenti, hogy a hitetlenből nem lehet hívő, hanem azt, hogy a világ és az egyház közt lényegükből adódóan ellentét van. A világ mint világ nem fogadhatja be az Igazság Lelkét, de egyedeiben a hitre jutás lehetősége adva van minden egyes tagjának. A Jézus iránti bizalom a Szentlélek ajándékának elnyerésével párosul.

Jn 14, 18 • Jézus visszajövetelének ígérete.

Jézus ígérete vigasztalást jelent tanítványainak. „Nem hagylak titeket árvákul.” Az orphanus fogalma nemcsak az apa vagy anya nélkül maradt gyermekeket jelenti, hanem azokat a tanítványokat is, akiket a kedvelt tanítójuk, szeretet mesterük elhagyott. Jézus itt megjövendöli feltámadását. Ő ugyan egy rövid időre el fogja hagyni őket, de azután visszajön és jelen lesz köztük. Ő él, és az élete az élet garanciája tanítványainak is. Jézus a jövőt az élet jegyében látja, a jövő az örök életet jelenti, a vele együtt való létet követőinek. Azt az életet ígéri a halál árnyékában lévő Jézus, amelyen nem lesz hatalma a halálnak. Akkor teljesedik ki az a közösségi élet, amelyre minden tekintetben a közvetlenség jellemző, Isten és ember egymással való közössége.

Az ember szeretete itt abban mutatkozik meg, hogy az Úr parancsolatát megtartja. Fontos neki, hogy ő mit kíván és azt megteszi. A szeretet a legfontosabb dolog. Isten szereti Jézust. Jézus szereti Istent. Isten szereti az embereket, Jézus szereti az embereket. Az emberek szeretik Istent Jézusban, és az emberek szeretik egymást. A szeretet köteléke összekapcsolja a mennyet a földdel és az embereket egymással. A szeretet a hit valódiságát mutatja, amely nem marad elmélet, hanem a küldetés vállalásában mutatkozik meg, az elesett emberhez való odafordulásban és felemelésében. Az önzetlen szeretet az új világ, a menny jelenléte a földön. A szeretet közösségben adatik – kijelentés.

Jn 14, 1 • A tanítványok vigasztalása.

Jézus megszabadít a szorongástól, megszünteti a félelmet. A gonosz démoni hatalma rémületben tartja az embert. Jézus a szabadulás útját hirdeti. Útmutatása egy szép chiasztikus mondatszerkezetben szólal meg, amely a teremtő, hatalmas Istenbe vetett hitre buzdít úgy, hogy hozzákapcsolja az emberi testben munkálkodó Megváltó igényét. Az Atyába – aki láthatatlan –, a Fiúba – aki emberként jelenlevő – vetett hit az, ami a nyugtalan, félelemmel teljes, aggódó embert felszabadítja, meggyógyítja. Az Isten iránti bizalom megszünteti a félelmet. Isten az, aki gondoskodott az ember biztonságáról, reményteljes jövőjéről. A lakás biztonságot, otthont jelent, Isten jelenléte védelmet, boldog életet mindennel és mindenkivel szemben. – Jézus a valóságról, az igazságról szól, nem áltatja az embert. A valóság reményteljes. Az Atyához vezető út, amelyre ő lépett, a tanítványok számára is nyitott. Az Atyánál mindenki otthont talál. Elmenetele az ember javát szolgálja, visszajövetele a végső és teljes megoldást hozza, a közvetlen közösséget dicsőséges létmódban. – Jézus nem először szól tanítványainak ezekről a dolgokról (Jn 7:33).

Jn 14, 5 • Tamás közbeszólása mégis tájékozatlanságról beszél.

Az ember, még a 12 tagjai is nehezen értik meg Isten kijelentését. Az őszinte szóra Jézus készségesen válaszol. Ő az út, vagyis ő az, aki által az Atyához lehet jutni. Ő az igazság, vagyis egyrészt ő az, aki minden tekintetben hitelesen szól a valóságról, másrészt ő az, aki igazzá teszi az embert. Ő az élet, vagyis ő az, akitől minden van, ami él. Ő az élet forrása és ajándékozója. Jézus az Atyához vezet, kijelentése által az élet forrásával köt össze bennünket. A hármas meghatározás tanítványai szempontjából világítja meg messiási munkáját. Ő az egyetlen, aki által az ember Istennel közösségbe kerülhet, tőle igazságot és életet nyerhet. Isten általa ismerhető meg. Istenről hiteles képet Jézus kijelentése alapján kap az ember. Az ő beszéde az élet erőit ajándékozza. Még tovább megy: arról is szól; hogy ő az Atyát jeleníti, testesíti meg számunkra. Jézussal egy tanítványi körben az Atya ismerhető meg, a mennyei valóság érzékelhető: extra ecclesiam nulla salus. Jézus által az Atya felismerhető és látható azok körében, akik vele vannak. Jézus a kijelentő, akiben az Atya jelenvalóvá tette magát.

Jn 14, 8 • Fülöp kérése.

Ez a kérés arról tanúskodik, hogy Fülöp még vak annak meglátására, aki Jézusban előtte van. Fülöp közvetlenül, a kijelentő közbeiktatását mellőzve szeretné az Atyát látni. Jézus viszont arról tesz bizonyságot, hogy az Atya csak általa látható, de úgy látható, hiszen benne előtte van. A távoli, láthatatlan Isten Jézusban tette magát közelivé és láthatóvá. Aki Jézust látja, az látja az Atyát, aki őt megismeri, az megismerte, hogy milyen Isten. Benne és általa vette magára Isten a mi életünket. Ő, a leghatalmasabb, úgy jött a világba, hogy nem a királyi palotában jelent meg, hanem a legegyszerűbb körülmények között. Egyszerű emberek között jelent meg, így tette magát elérhetővé minden embernek. Isteni hatalmával nyúlt bele a nyomorúságos körülmények közé jutott emberek, a világ életébe. Benne felismerhető az emberi bajokat orvosló, a válságos helyzetbe jutott emberen, a világon segítő Isten. Isten tudja, mit jelent a kísértés és kicsoda a kísértő. Jézusban látható, hogy felvette vele szemben a harcot, küzd ellene. Benne felismerhető az az Isten, aki küzd az igazságért, küzd az emberért, nem engedi, hogy a világ a sötétség erőinek áldozatává legyen. Jézusban felismerhető az az Isten, aki az életért küzd a halál erőivel szemben. Jézusban Isten látható a kereszten, magára vette a világ bűnét, hogy megmentse az embert. Jézusban az Atya hatalma, ereje és szeretete látható. Kijelentése hiteles, hitet vár, bizalmat igényel, mert a láthatatlan Isten e világkorszakban emberi keretekben ismerhető meg. A Fiúban jelent meg az Atya, az Atyával egy a Fiú. Az Atya szól és munkálkodik a Fiú által. A hit láttatja az Atyát, aki Jézus tetteiben jelenvaló. Jézus – amikor hitre szólít – nemcsak kijelentésére, vagyis szavára, hanem a tettekre is hivatkozik, amelyek általa történtek. A hit feltétel nélküli bizalom az iránt az Úr iránt, aki az ember elrontott életét megigazítja, a bűne miatti jogos ítéletét magára vette és halál helyett élettel ajándékozza meg.

A hit az a gesztus, amellyel az ember az Úr ajándékát elfogadja, és hozzá kötődik. Jézus hitre szólító szavát tetteire való hivatkozással erősíti meg. A Fiú és az Atya egysége nemcsak a kijelentésben, hanem azokban a tettekben is megmutatkozik, amelyek Jézus által történtek. Amikor Jézus hitre szólít, ezt úgy teszi, hogy azokra a tényekre hivatkozik, amelyek egyértelműen hirdetik, hogy Isten az ember javát és életét munkáló Úr. Isten Jézusban látható, aki őt meg akarja ismerni, benne kell hinnie.

Jn 14, 12 • Jézus ígérete annak, aki hisz benne.

Kettős nyomósító formula vezeti be Jézus ígéretét, amelynél nagyobb aligha lehetséges. Jézus a benne hívő tanítványok előtt elképzelhetetlenül nagy lehetőségek kapuját nyitja meg. Az a tanítvány, aki Jézusban hisz, részesévé lesz erejének és munkájának. Ő nemcsak egy nemzedéknek jelent áldást és nemcsak egy nép, Izráel körében érzékelteti erejének gyógyító hatását, munkájának nemcsak egy meghatározott földrajzi hely a színtere. Jézus követői az ő erejével lépnek ki Izráel keretei közül. Az Úr gyógyító ereje nemcsak Palesztinában, hanem világszerte hat általuk (1Kor 12:9.28.30).

A maizona erga („nagyobb tettek”) annak a jelei, hogy Jézus az Atyához menve megváltó munkáját a kereszten elvégezte. A föld és annak népei nemcsak a teremtés alapján, hanem a megváltás jogán is az övéi. Az ő szabadító tette alapján az egész világ a tanítványok küldetésének színtere. Jézus Lelke által munkálkodik. A tanítványok kérése, amelyet az ő nevében tártak elé, meghallgatásra talál. Az Atya dicsőítése folytatódik Jézus földi munkájának befejezése után is. Jézus a tanítványaira figyel, kéréseiket meghallgatja és teljesíti. Jézus nevében kérni azt jelenti, hogy rá való hivatkozással, az ő érdeméért, vele összhangban, az ő akaratának megfelelően tárni elő kívánságainkat. Az apostoli korban és később ez a gyülekezeti imádságok záró formulájává lett. Jézus teljesíti, megcselekszi a tanítványok kérését. A tanítványok kérése a Lélek indítására az ő akaratával összhangban levő kérés.

Jn 13, 31 • Az új parancsolat.

Jézus földi munkásságának ideje lezárulóban van. Éjszaka következik, de a világosság a sötétségben fénylik (Jn 1:5). Aki azonban tőle elszakítja magát, menthetetlenül elesik. Amikor az áruló elment, Jézus az örökkévaló Atya szempontjából érzékeli a közvetlenül előtte álló eseményeket. Elérkezett megdicsőíttetésének az ideje, földi munkájának befejező, legfontosabb részlete (Jn 2:11; 11:4; 17:10). A kereszthalál bizonyos, viszont a kereszten Jézus megdicsőül. Az Atyát dicsőíti azzal, hogy halálig engedelmes volt. Isten a kereszten abban dicsőítette meg önmagát, hogy az istentelen, tőle elidegenedett világhoz lehajolt, hogy a halál állapotából kiszabadítsa, a sötétség hatalmából megváltsa, és a jövőt Jézus feltámasztása által jelezze számára. A töviskoronát az élet koronája követi. Kijelentése az Atya és Fiú tökéletes egységét hirdeti.

A kereszthalál számára nem elbukás, nem tragédia, hanem a dicsőségbe vezető út kapuja. Még a búcsú alkalmával, az alatt a rövid idő alatt, amíg velük van, a legfontosabb dolgot szívükre helyezi, rá ugyanis olyan út vár, ahová tanítványai nem követhetik. Ezzel is jelzi, hogy tudatosan vállalja eljövendő sorsát. Az egymáshoz való rendezett viszony modelljeként a szeretet parancsát helyezi szívükre. A szeretet parancsát új parancsként határozza meg (vö. 3Móz 19:18), másként mint 1Jn 2:7. Az „új” jelző használata jogos, mert itt a felebarát helyett az egymás iránti szeretetet hangsúlyozza, a testvéreknek az egymáshoz való rendezett viszonya kerül a középpontba. A szeretet modellje Jézus.

Jézus szeretete önzetlen. Ő soha nem magára gondolt: értük tett mindent, amit tett. Jézus szeretete áldozatkész, határtalan – az életét áldozta fel, vállalta a keresztet. Jézus szeretete megértő és kitartó. Elviseli az emberi gyengeséget, nem tűnik el az idő múlásával. Megtanít az emberi együttélés titkára. Kiterjed minden emberre, nem személyválogató. Jézus szeretete megbocsátásra kész. A szeretet a bűnbocsánatból él, és arra indít. A Jézus igényének megfelelő szeretet azért új, mert annak az új világnak a jelzője, amely történetileg ugyan még eljövendő a maga teljességében, de lényegét illetően már itt van és érvényesül e világ régi keretei között. A krisztusi szeretet felszabadít az egymásért való élet valósággá tételére, a bűnbocsánat gyakorlására. A megbocsátásra késztető szeretetből élet, új élet fakad, az új életbenjáró ember kész a bűn megbocsátására. Nem azért új ez a parancsolat, mert új etikai princípium, hanem azért, mert a Krisztust követő tanítványok életrendjének ez a törvénye, és a tanítványság ismertetőjele a világ számára.

Még világosabban látható ez János első levelében, ahol 14-szer fordul elő a testvérek egymás iránti szeretetéről szóló tanítás. Jézus parancsa nem individuális, hanem közösségi életre szólít. A Krisztussal való közösség az egymás iránti szeretetben nyilvánul meg. Ezzel természetesen nem zárja ki a korábbi szeretetre indító parancs érvényét a felebarát, a világ iránt, csupán hangsúlyozza, hogy a világban az új világ rendje tanítványai által valóság annak javára. Az új parancsolat az ószövetségi áldozati törvények végét s új emberi magatartás kezdetét hirdeti meg. A 36. versben visszatér az evangélista a 33. vershez. Péter nem elégszik meg Jézus kijelentésével, többet akar tudni, hiszen kész minden áldozatra. Az Úr azonban ismerte Pétert minden gyengeségével együtt. Tudta, hogy szókimondó tanítvány. Azt is tudta, hogy a nagy hűségnyilatkozat mellé még nem párosul a kellő hitbeli szilárdság. Szerette a Mestert, de még nem volt ereje ahhoz, hogy az életét valóban kockára tegye érte.

Ennek még nem is érkezett el az ideje. Péter ekkor még nem tudta, hogy a szenvedő Mester nem erőtlen, kiszolgáltatott ember csupán, hanem az önmagát az ember megmentéséért önként feláldozó Isten. A kereszt titkát, a szenvedés értelmét akkor még Péter sem látta. Jézus viszont nemcsak a közeli jövőt látja és hirdeti meg, hanem a távolit is. Nemcsak arról szól, hogy Péter megtagadja, hanem arról is, hogy követni fogja az élete feláldozásával. Az élet odaadása a halál vállalását jelenti. Jézus nemcsak azt tudta, hogy Péter természeti adottságai alapján milyen ember, hanem azt is, hogy milyen lesz általa. Nemcsak azt az embert látja az Úr, aki szeme előtt van, hanem azt is, akivé lehet újjáteremtő szeretete, megváltó tette alapján. Jézus kereszthalála az ember megváltozásának a lehetőségét biztosítja. Az új magatartás, az istentisztelet új rendjében és az egymás iránti szeretetben válik láthatóvá a világ számára.

A szeretet, amely Istenhez köt, egymáshoz kapcsol, bizonyságtétel a világban, a világnak. Új volt Istennek a Krisztusban adott szeretete, és ez mindig újra adatik ahhoz, hogy az élet ereje valóság legyen a régi keretek között.

Jn 13, 21 • Júdás árulásának leleplezése.

A következő versek új formában ismétlik meg azt, ami eddig elhangzott. Jézus maga is megborzad attól, amiről bizonyságot kell tennie, a 18–20. versek variációjaként. Kijelentése megerősíti azt, hogy az áruló a tanítványi körből kerül ki. Azoknak a köre, akik Jézus szolgálatába kerültek, nem lehet hamis biztonságérzetük, e kör felelősségteljes magatartásra hívatott. Tanítványai valamennyien tudják, hogy méltatlanok hívatásukra. Az emberi adottság nem garancia arra, hogy az ember hűségesen a Mester mellett maradjon. Zavartság és döbbenet követi Jézus kijelentését: senki nem biztos magában.

– A korabeli görög-római étkezési szokásoknak megfelelően valami heverőszerűségen a bal könyökükre támaszkodva feküdtek az étkezőasztal mellett, s a jobb kezükkel ettek. A szeretett tanítvány, János, Jézus jobbján volt. Neki intett Simon Péter, hogy tudja meg, kiről van szó. Jézus bal oldalán Júdás foglalt helyet. Ez a vendéglátó részéről a legfontosabb tisztelethelynek számított. Jézus még az utolsó pillanatban is jelzi, hogy Júdásnak mellette van a helye, szeretetével, barátságával különösen is kitüntetve. Jézus vállalta Júdást, de Júdás nem vállalta Jézust. Az áruló személyét ekkor Jézus ismertté tette. Abból a párbeszédből, ami köztük folyt, a többi tanítvány semmit nem értett. Valamiféle racionális eseményre gondolnak. Júdás eltávozott Jézus mellől, kilépett a sötét éjszakába. Júdás mindenképpen a sötétségben találta magát, ott, ahová szíve szerint tartozott. Azonosult Jézus ellenségével, a továbbiakban a Sátán eszközeként nyíltan lép fel Mestere ellen.

Tettének a motivációja nem pszichológiai, emberi, hanem démoni, sátáni. Az cselekszik általa, aki Istennek és embernek, a kijelentő Úrnak és az egész világnak egyaránt ellensége. – A tanítványok nem feltételezik, hogy Júdás Jézus ellen dolgozik. A tanítványok nem tudják, hogy áruló. Megnevezése itt egyértelmű (Jn 6:71).

Jn 13, 12 • A lábmosás magyarázata.

Jézus a paradox képet, a tanítványok lábának megmosását értelmezi. A tette mögötti misztikus, sakramentális tartalomnak etikai következményét világítja meg. Az új szakaszt retorikai kérdéssel vezeti be a tanítás előkészítéseként. A szemléltető képhez magyarázatot fűz. Hangsúlyozza, hogy az a kép, amely eléjük tárult, valóban paradox. Az esemény nem azért történt, mert az, aki tanítványai lábát megmosta, nem Úr. Azok a méltóságjelzők, amelyekkel illetik, helyesek, a valóságot tükrözik. Az, aki a tanítványai lábait megmosta, valóban a tanító és az Úr. Méltó arra a megszólításra, amivel azokat a rabbikat illették, akiknek a személyét tisztelet övezte: nagy tekintélyű, megbecsült személyiség volt tudománya alapján. Jézus következtetése a maiore ad minus.

Tette a tanítványok számára kötelező erejű példát jelent. A lábmosás a szeretetszolgálat szimbolikus, reprezentatív aktusa. A hypodeigma – paradeigma a tettben és szóban előadott követendő munka, példa. Jézus példája a tanítványi körben, tanítványai által kíván objektivizálódni. Az emberért a legnagyobb tettekre kész Úr tanítványi körében ugyanolyan tettek megnyilvánulását várja egymás iránt, nem emberi teljesítményként, hanem az ő embert átformáló erejének megnyilvánulásaként. Aki szeretetét elfogadta, az tud szeretni, aki szolgálatából él, az tud alázatosan szolgálni. – Boldog az, aki ezt teszi. Jézus az Atya követeként feltétel nélküli bűnbocsánatot hirdetett és adott, ezt kell tenni tanítványainak is. Köreikben ennek kell érvényesülni. Az objektív lehetőség érvényesülésének szubjektív feltétele a kiválasztó kegyelemre adott pozitív válasz. Júdás esetében ez maradt el.

Durva sértésnek számított Keleten az, ha valaki a barátság és hűség gesztusaira nem akar vagy nem tud helyesen válaszolni. A barátság és hűség jele az, ha valaki megosztja valakivel a kenyerét (2Sám 9:7.13; Zsolt 55:13–15), ha vendégül látja. Szomorú dolog az – és Jézus ennek ad hangot –, ha valaki a baráti gesztusra az ellenség gesztusával válaszol. Ez a dolog emberi oldala és Júdás személyes felelőssége, amely szemlélteti a bűn mélységét. A dolog isteni oldala viszont az, hogy az események, még a teljesen negatív tettek is Isten üdvözítő munkáját viszik előbbre. Jézus azzal, hogy tanítványi körben jelzi a közeli jövő eseményeit, hitüket erősíti. Láttatja velük, hogy ő ismeri az embert, ismeri a jövőt, tehát nemcsak ember, hanem Isten is és jogosan igényli hitüket. Helyesen döntött az, aki mellette döntött, hiszen ő egy az Atyával. Jézus vállalja tanítványaival a közösséget azonosul azokkal, akik küldetésében járnak, sőt ennél többet is mond: aki őt befogadja, azt fogadja be, aki őt küldte.

Az Atya Krisztusban és az általa küldött emberekben közeledik a világhoz. Isten emberi módon közeledik az emberhez, hogy elérhető legyen, de isteni erejét közvetíti, hogy jelenléte megoldást jelentsen.

Jn 13, 1 • A lábmosás.

Az első három vers bevezetés a lábmosás történetéhez. Ez a részlet Jézus szolgálatának jellegét, szeretetének mélységét hirdeti. Az 1. vers általános időmeghatározással kezdődik. Ez azonban – ahogyan a következő versek érzékeltetik – közvetlenül a páskaünnep előtti nap lehetett, vagyis Niszán 13. Ezen a napon teljesen biztos volt Jézus abban, hogy az az óra, amelyet többször is jelzett tanítványainak, már egészen közel van. Tudta, hogy minden a kezében van. Tudta, hogy közel van megaláztatásának és megdicsőülésének órája. Az a tudat, hogy mindenek felett van hatalma, nem tette gőgössé. Az a gondolat, hogy a világból való átmenetet az Atyához szenvedés és halál előzi meg, nem tette keserűvé.

Az ígéretes, reményteljes jövő bizonyossága és az övéi iránti szeretete határozza meg végig tanítványai között végzett munkáját. A 2. versben sokkal konkrétabb időmeghatározást találunk. Arra a vacsorára utal, amit tanítványaival együtt akart elfogyasztani. A főétkezést este tartották Izráelben. A Júdásra vonatkozó adat teszi egyértelművé az időmeghatározást. Jn evangéliuma szerint ez a nap Niszán 13., csütörtök. Nincs szó arról, hogy páskabárány készült volna erre a vacsorára, azonban ennek az alkalomnak mégis ünnepi jellege van. Erre utal az is, hogy Jézus és tanítványai Jeruzsálemben ahogy az ünnepi alkalomkor szokás volt – az asztal körül kereveteken fekszenek. Júdás, az Iskariótés még velük van, de már az ellenség hatása alatt. Az árulás inspirációja az ördögtől van. Isten ellensége kerítette hatalma alá az embert. Ez a motívum Lukács evangéliumában is szerepel (Lk 22:3). Jézus kezdettől fogva tudatában volt szenvedésének, halálának és Júdás árulásának is (Jn 6:64.70k.).

Tudatában volt küldetésének, az Atyától kapott lehetőségnek, mely a mindenekfölötti hatalmat jelentette. A rendelkezési jogot az Atya a Fiúra bízta. Tudatában volt azonban annak is, hogy az Atyától való út az Atyához vezet. Az Atya a Fiú kezébe tette le a világ sorsát, a Fiú az Atyához viszi a világot. Halála az Atyához való menetel. Földi munkájának lezáródása a mennyei dicsőség nyitánya. Tudta, hogy mindenek Ura, ennek ellenére elővett egy törülközőt, körülkötötte magát, hogy megmossa tanítványai lábát. Jézus teljesen megalázta magát. Nem szólt egy szót sem. Szimbolikus gesztusával jelezte, hogy a lehető legmesszebb megy az emberért való szolgálatban. A zsidó vendéglátáshoz az étkezés előtti lábmosás hozzátartozott. A szinoptikus tradíció szerint Jézus arról beszél, hogy ő olyan tanítványai között, mint aki szolgál; János beszámol Jézus szolgálatáról. Péter tiltakozik Jézus tette ellen, el akarja utasítani szolgálatát. Elképzelhetetlennek tartja, hogy a nagyon tisztelt Mester előtte így megalázza magát.

A lábmosás ugyanis a nem zsidó rabszolga feladata volt. Jézus Pétert arra eszmélteti, hogy belőle most még hiányzik ennek az eseménynek a megértéséhez szükséges készség. Később, vagyis halála és feltámadása után, a Szentlélek vétele után válik majd világossá előtte Jézus tetteinek az értelme (vö. 2:22; 12:16). Ő azonban nincs kibékülve Jézus válaszával. Elutasító az Úr szolgálatának elfogadását illetően, sőt még egy mondattal meg is erősíti viselkedését. Péter taníthatatlannak bizonyul, de Jézus tovább fáradozik érte. Arra eszmélteti, hogy itt többről van szó, mint amire Péter gondol. Aki Jézus szolgálatát nem fogadja el, annak nincs köze hozzá, nincs része az általa elnyerhető örök életben. Péter – amint megérti a gesztus jelentőségét – a maga hevességének megfelelően reagál rá. Jézus válasza azt jelenti, hogy tanítványai a keresztség által már alapvetően tiszták. A leloumenos term. techn. a megkeresztelteknek (1Kor 6:11). Arra azonban szükségük van, hogy ezt a tisztaságot a Jézussal való közösség által meg is tartsák. Az élet megpróbáltatásai közepette az ember lábát belepi az út pora, szükség van a lábmosásra. Kép nélkül szólva szükség van a mindennapi életben elkövetett bűnök bocsánatára, az úrvacsorára, a bűnbocsánat elfogadására. A Júdás és a tizenegy közti különbséget Jézus érzékelteti. Tisztává úgy lesz az ember, ha nem csak formálisan tartozik oda Jézushoz, hanem teljes szívvel mellette áll; tökéletesen egy vele.

Aki Jézus tanítványi köréhez tartozik, de az ellenség szolgálatában áll, az nem tiszta. Jézus tudja, hogy ki hova tartozik. látja; kiben mi lakik. Jézus minősítése hiteles. Ő nem látszat szerint ítél. Tudta, hogy Júdás árulja el őt, ennek ellenére a szeretetből származó szolgálatot hirdető aktusból nem zárja ki. Jézus a bűnöst szeretetével eszmélteti és el akarja vonni a bűn hatalma alól. Ő mindent tud az emberről és mindent megtesz érte. Az ember bűnének ismerete nem változtatja meg iránta tanúsított szeretetét. Júdás viszont szigorúan megőrzi titkát, elengedi füle mellett az Úr bűnbánatra, bűnvallásra indító szavát. Jézus tudatosítja a tisztátalanságot, jelzi a bajt, de Júdás nem hallgat rá. Az iránta tanúsított szeretet nem párosul jó döntéssel, a neki szóló szolgálat nem indítja szándéka megváltoztatására. – Júdás annak az embernek a típusa, aki érzéketlen az Úr szavai és tettei iránt, bűnvallás helyett a bűn titokban tartásának rövidzárlatos megoldását választja. Sem Jézus szava, sem Jézus tette nem idéz elő változást benne, konok makacssággal ragaszkodik elhatározásához, ami Jézus-ellenes, Isten-ellenes, gyilkos szándék kivitelezéséhez nyújt segítséget. Jézus kijelentése tanítványai előtt világossá teszi, hogy előtte nincs titok, tudja, hogy nem mindnyájan tiszták azok, akik környezetéhez tartoznak.

Az ember csak emberek előtt leplezheti tisztátalanságát, Jézus előtt nem. Kijelentése jele isteni képességének, mindentudásának. Jézus ismeretei nemcsak arra vonatkoznak, hogy mi történik vele, hanem arra is, hogy mi van környezete tagjainak a bensőjében, ki hogyan áll az Úr színe előtt.

Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. Jak 4, 17

Jn 12, 37 • Visszatekintés Jézus messiási munkájára.

Jézus nyilvános munkájának negatív visszhangját foglalja össze ez a részlet. Jóllehet Isten Fia azokat a jeleket véghezvitte népe körében, amelyek tipikus messiási jeleknek számítottak a próféciák alapján, Isten népe mégsem jutott hitre. Az ember negatív döntéséről Isten előre tudott és meg is hirdette a próféták által. Ami nemzedékről nemzedékre megismétlődött Isten követeivel népe körében, az történik Jézussal is. A népe részéről történt elutasításban beteljesedett az, amit Ézsaiás próféta hirdetett és tapasztalt. A 38. v. Ézs 53:1-et idézi a LXX szerint. A második idézet Ézs 6:10.

A 40. versben lévő forma sem a héber szöveggel, sem a LXX-val nem egyezik meg pontosan. Ez szabad, talán emlékezetből való idézet. Az Ézs 6:10 más helyein is szerepel az Újszövetségnek (Mk 4:12 par.; ApCsel 28:26k.), minden esetben Izráel hitetlenségének a magyarázataként (vö. Róm 9–11-gyel). Isten üdvtervének vannak olyan részletei, amelyeket az ember maradéktalanul nem láthat át, nem érthet meg. Az ige, Isten szeretete Jézus Krisztus által üdvösséget és életet jelent, hitre és engedelmességre szólít. A hitetlenség és engedetlenség az ember bűne. Isten nem fabábként, hanem felelősségre képes személyként bánik az emberrel. Az Isten szavához való viszonyának következménye lehet élet és halál is. Az Ige hatása a hozzá való emberi viszony nyomán válik nyilvánvalóvá. – Ézsaiás próféta elhívása alkalmával nemcsak a közeli, hanem a távoli jövőt is látta, amelyben a dicsőség Ura hatalmát szeretetével párosítja úgy, hogy az embert felelősségteljes döntésre szólítja. Az Ige visszautasítása általános tapasztalattá lett az üdvtörténet során. A Krisztus-ellenes határozat sokakat megfélemlített. Az akció ellenére a főemberek körében olyanok is voltak, akik hittek Jézusban (Jn 3:1; 7:50; 19:38k.).

Nyíltan nem vallották meg ugyan hitüket, mert arra a szintre nem jutottak el, hogy kockázatot is merjenek vállalni érte. Viszont elindult bennük az a folyamat, amely a későbbiek során kockázatot vállaló hitté lett (Jn 3:7.50; 19:38k.). A részlet második fele, a 44–50. versek tartalma összefoglalása Jézus messiási küldetésének oly módon, hogy az Atyával való teljes egységét hirdeti és az ember részéről annak felismerését igényli. Tömör összefoglalását adja annak a kijelentésnek, amit Jézus tett és amiért a világba jött. Még egyszer elmondja, mi az élet alapja és küldetésének tartalma. Eszerint ő annyira egy az Atyával, hogy aki rá hallgat, az Istenre hallgat; aki őt megismeri, az Istent ismeri meg. Jézus által Isten találkozik az emberrel. Ő nem azért jött a világba, hogy az embereket elpusztítsa, hanem azért, hogy megszabadítsa; megtartsa, megmentse. Isten Jézust nem haragjából, hanem szeretetéből küldte a világba. Ő a világosság, aki őt követi, maga is megvilágosodik. A 8:12 témáját kissé megváltoztatott formában ismétli meg. Aki Jézusban hisz, az döntő változást tapasztal önmagában.

Nem marad a bűnben, hanem felveszi a harcot ellene. Nem marad távol Istentől, hanem küzd az istenellenes, sötét hatalom ellen. Nem marad a sötétségben, hanem az örök életet ajándékozó fény hatása alá kerül, a világosság fiává lesz. Aki viszont Jézus beszédét elutasítja, ítéletet von a fejére. Az utolsó napon az ige, amely nem talált nyitott fülekre, ítéletté lesz. Jézus beszédének forrása az Atya. Az emberi beszéd mögött isteni tekintély áll. Jézus szavának a hozzá való emberi viszony alapján kettős hatása van. Az örök élet részesévé tesz, mert az élet forrásával kapcsolja össze azt, aki hallgat rá: A Fiú az Atyától függ és neki engedelmeskedik mindvégig, közvetíti az örök életet, teljesíti küldetését. Az Atyától származó szó újjáteremtő erő, a tőle való parancs az örök élet. Az Atya örök életet szánt és készített az embernek. – Jézus tökéletesen egy az Atyával; azért jött a világba, hogy megmentse azt.

Ugyanígy, ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket. 1Pt 3, 1

Jn 12, 27 • Jézus harca, az Atya válasza, a jövőt hirdető kijelentés.

A preegzisztens, teremtést közvetítő Úr remeg, szorong, fél, aggodalommal tekint arra az órára, arra az időre, aminek közelébe jutott, az előtte lévő szenvedés és halál vállalására, az ember bűnéért való áldozatra. Az élet odaadása az élet megtartásának, az élet megszerzésének, az életadásnak az útja. Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, aki fél a haláltól. A haláltól való félelmét az Atya akaratára való eszmélés által győzi le. Az itt érzékelhető harc teszi nyilvánvalóvá, hogy Jézusnak milyen küzdelembe került az Atya akaratára való ráhangolódás. Azért imádkozik, hogy engedelmes Fiúként végezhesse el azt a munkát, amit az Atya rábízott. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a Fiú harcában született meg az Atya akaratára, vagyis a keresztre mondott igen. Az Atya nevének megdicsőítése a legfontosabb neki.

Erre az Atya válasza a Jézus eddigi messiási munkáját megerősítő szó, amelyet a mennyei szózat első része tartalmaz. A mondat első felével ugyanis az Atya igent mond, a hitelesítő pecsétet rátette arra, amit Jézus eddig szavai és tettei által elvégzett. A mondat második fele ígéret a jövőre nézve, amely halálát, feltámadását és a mennybemenetelét jelenti. A Fiú az Atya erejét kéri, az Atya vállalja a Fiú munkájának eddigi és a következőkben megvalósítandó részét. Az Atya ott van a Fiú mögött, a Fiú rábízza magát az Atyára. Az a bensőséges kapcsolat és tökéletes egység, amely az eddigiek során is megnyilvánult, a döntő események előtt mindig látható. Az Atya és a Fiú párbeszédéből a nép semmit nem ért.

Valami rendkívüli dolgot mindenki érzékel, de a maguk módján igyekeznek megmagyarázni. Némelyek ismert természeti jelenségre gondolnak, mások szellemi lény szavára. Az ember a maga ismeretei alapján igyekszik a számára érthetetlen jelenségeket megérteni. Így azonban a valóság lényegi megértéséhez nem jut el. A mennyből jövő szózat sem a fizikai jelenségekkel, sem a szellemi lények közbelépésével nem azonosítható. Amikor az Isten szava rendkívüli keretek közt szólal meg, mindig valami nagyon jelentős dologra hívja fel annak az embernek a figyelmét, aki különben nem számol vele. Így hívja fel figyelmüket az ő küldöttére. Ez történt megkeresztelkedése (Mk 1:11) és megdicsőülése alkalmával is (Mk 9:7). Isten szava megerősíti a Fiút küldetésében. Jézus a rendkívüli jelenség értelmét érthető szavakkal világítja meg.

A világ ítéletéről van szó. Isten a kárhoztató hatalmat, a világ fejedelmét kivetette. A világ ítélete tehát azt jelenti, hogy Isten lehetőséget teremtett a világnak a pusztító hatalomtól való megszabadulásra. Jézus biztos abban, hogy a Sátán halálos csapást kap azzal, hogy ő Istenhez mindhalálig hű marad. A gonosz hatalma halála által örökre meg van törve. Az ő felemeltetése a földről mindenek számára azt jelenti, hogy nem kell földhöz ragadt életet élniük, létük nincs a földhöz kötve. Jézus a vele való életet, a világ fejedelmétől független, a bűntől szabad életre nyitott lehetőséget mindenkinek hirdeti. Váltságmunkája univerzális jelentőségű és egyetemes érvényű. Jézus felemeltetésével beteljesednek az ószövetségi próféciák (Dán 7:14; Ez 37:25; Ézs 9:6; Zsolt 89:5).

Kijelentésére környezete részéről a reflexió ugyanaz, mint korábban. Ez az esemény is nyilvánvalóvá teszi Isten végtelen kegyelmét és az emberi bűn határtalan mélységét. Az ember vakká lett, nem látja a mellette lévő Krisztust. Isten írott kijelentésére hivatkoznak az élő kijelentéssel szemben. Krisztusról szóló ismereteik alapján megkérdőjelezik kijelentését. A keresztről szóló beszéd számukra botránkozás. Jézus a vele szemben értetlenül viselkedő embernek újra felajánlja a benne és általa adott lehetőséget. Kérdésükre nem elméleti fejtegetéssel válaszol, hanem számukra megoldást jelentő útmutatást ad, érzékeltetve azt, hogy a lehetőség ideje rövidre szabott.

Az üdvösségre, az életre vezető utat Jézus mint a világosság forrása világította meg. Aki vele jár, a fény részesévé lesz, védetté a sötétség hatásától. Az ember Jézus nélkül kiszolgáltatott az ellenség hatalmának. A mellette való döntés, a belé vetett hit nemcsak oltalom az ember számára, hanem a helyzetét és a lényét meghatározó erő közvetítője is. A bizonytalanságot felváltja a biztonság érzése, a sötétség hatását a világosság ereje. A világosság fiainak lenni annyit jelent, mint Krisztushoz tartozva Isten akarata szerint élni a jövő reménységével. Jézus ismételten döntésre szólítja hallgatóit, mert ez a döntés számukra létfontosságú. A belé vetett hit az értelmes jelen és a reményteljes jövő alapja. Jézus szavainak elhangzása után elrejtőzik előlük. Messiási munkájának megszokott ritmusa által nemcsak azt érzékelteti, hogy a vele való találkozás lehetősége időhöz kötött és felelősségre indít, hanem azt is, hogy neki van hatalma arra, hogy elrejtőzzék előlük, vagyis függetlenítse magát tőlük. Jézus hatalma nagy, ő nem válik függvényévé az ember hatalmának. Jézus elrejtőzése eszméltető jel arra nézve, hogy a lehetőségek ideje egyszer lejár.

Jn 12, 20 • Néhány görög keresi Jézust.

Ez a rövid tudósítás arról számol be, hogy a farizeusoknak a Jézus népszerűségére vonatkozó megállapítása megfelel a tényeknek. Nem ok nélkül féltették tőle a népet. Az ünnepre érkező görögök, akik görögül beszélő zsidók vagy a prozeliták lehettek, vagy az ún. „istenfélők” kategóriájába tartozók, tudnak Jézusról és szeretnének találkozni vele. Mindenképpen a hellénista világ képviselőiről van szó, akik a Jézushoz vezető utat keresik. A tanítványok segítségét kérik. Fülöp a galileai Betsaidából való, a Galileai-tó keleti partjának vidékéről, mely már voltaképpen nem is Galilea, hanem Gaulanitis tartományához tartozik. Fülöp Andráshoz fordul, akinek szintén görög eredetű neve van. A két tanítvány együtt szerepel már az 1:44-ben és a 6:8-ban is, később Asia Provinciában volt jelentős szerepük. A görögök helyesen érzékeltetik, hogy a tanítványok hívatása a Jézushoz vezető út megvilágítása.

A görögök nemcsak lelkes utazók voltak, hanem kíváncsi természetüek is, akik az igazságot kutatták. Jézus indirekt módon válaszol a görögök kérésére. Kijelentése egyrészt azt hirdeti, hogy elérkezett az az idő, amikor ő már nem lesz látható az emberek számára. Elérkezett megdicsőülésének az ideje. Letelt messiási munkájának azon szakasza, amikor emberi testben munkálkodott. Eljött az óra, amikor az Emberfia a keresztre felemeltetik, majd pedig a mennyei preegzisztens, dicsőséges létmódjába visszatér. Jézus megdicsőüléséhez tartozónak tekinti kereszthalálát, mert az ellenség felett ezzel aratott győzelmet. A búzaszemről szóló példázatot a szokásos nyomósító formula vezeti be. A kép jól ismert az őskeresztyén tradícióban (1Kor 15:36k.). A búzaszemnek el kell halni ahhoz, hogy gazdag termést hozzon. Jézus halála az üdvtörténetnek az a páratlan jelentőségű eseménye, amely alapján egy új életfolyamat indul el a régiben, a régiből.

Megváltó munkája nyomán, megdicsőülésével kezdődik a tanítványok gyűjtése ebben a világban. A földi élet elvesztése, feláldozása az örök élet garanciája (vö. Mk 8:35 par.). Mindenki, aki az életét átadja Jézusnak, új életet nyer. Az életet szeretni ugyanis azt jelenti, hogy az életet a maga önző vágyai szerint kiélni, az életet gyűlölni pedig azt, hogy Krisztus rendelkezésére bocsátani. Akik Jézust szeretnék látni, azokat követésére szólítja. Ez azt jelenti, vele együtt küzdeni a bűn minden formája ellen, szenvedés és halál árán. Ahogyan Krisztus nem Krisztus szenvedés és halál nélkül, úgy az ő tanítványa sem tanítvány a vele való szenvedés és halál nélkül. Aki ebben az életben a bűn elleni harcot Krisztust követve vállalja, az követheti őt az örök életben is. Az ő szolgája ott lesz, ahol ő van. Krisztus szolgáját az Atya megbecsüli, vagyis mennyei létmóddal ajándékozza meg. Jézus követése a földön Isten dicsőségéhez vezet a mennyben. Az Atya az ember mulandó és romlandó élete helyett örökkévalót ajándékoz.