Mt 5, 1 • A Hegyi Beszéd bevezetése, boldogság ígérete (Lk 6:20–23).

Az evangélium következő három fejezete az egyházi hagyományban a Hegyi Beszéd nevet kapta. A nagyszabású igehirdetésnek nincs párhuzama a szinoptikusoknál, csupán néhány részletének a Lk 6-beli ún. „mezei prédikációban” és más összefüggésben az evangélium más helyein. A Hegyi Beszéd egy egységgé formálódása már a hagyomány korábbi fokán megkezdődhetett, de döntően Mt-ban formálódott meg. Nem szakítható ki az evangélium egységéből: Isten népének, az egyháznak szóló igehirdetést tartalmaz, nem valami rendkívüli időszak túlfeszített erkölcsi követeléseivel áll elő. Közben állandóan harcol Izráel törvényes kegyeseinek „önigaz” és megkövült kegyessége ellen, amelyben elzárkóztak népük égető kérdései elől, ítéletet hirdettek mindenki fölött, aki „nem ismeri a törvényt”, tehetetlenek voltak a nép nyomorúságával szemben, mert erre csupán úgy tekintettek, mint Isten jogos ítéletére, de eszükbe sem jutott, hogy a betegeknek orvosra van szükségük, nem bíróra, és végül a törvény betűjéhez ragaszkodva mégis a maguk szája íze szerint magyarázták a törvény isteni rendelkezéseit, hol belemagyarázásokkal, hol emberi toldalékokkal hamisították meg ezeket.

A Hegyi Beszéd először az említi meg, hogy bár Jézus Galileában elvonultságban működik, a sokaság megy utána, mert hallani akarja „hatalommal szóló” szavát. Jézus nem tér ki előlük, hanem folytatja megkezdett igehirdetését, amely előző prédikációjának mintegy a részletező kifejtése. Ez az igehirdetés elsősorban tanítványainak, azután a körülöttük elhelyezkedő, Jézus szavára bizalommal váró tömegnek, végül egész Izráelnek és minden idők egyházának szól ebben a sajátos rétegződésben. Bizonyos, hogy nem közvetlenül a világnak szól, hanem az új életben járó ember „lábainak szövétneke” kíván lenni: a világhoz az egyház tagjainak bizonyságtevő cselekedtei és ezekhez fűződő szavai juttathatják el a Hegyi Beszéd gazdag és kegyelemben bővelkedő tartalmát.

A tanítás bevezetése boldogság ígéretét tartalmazza, a nyolc strófás himnusz minden strófája ezzel kezdődik: „Boldogok…!” (makarioi, a héb. ’asré megfelelője; innen vették nevüket: makarismos-oknak, „boldogság-ígéreteknek” szokás nevezni ezeket a mondatokat). Mindegyik strófa kéttagú, egy magatartást tartalmaz és a hozzá fűződő ígéret az első és az utolsó strófában azonos. Az első négy strófa inkább a jövőre, a második négy inkább a jelenre utal. Közös tartalmuk az, hogy Isten országában nem beérkezett emberek, boldog birtokosok vannak, hanem szüntelenül a megváltásra váró, mindig a cél felé tartó és bizonyos reménységben élő lelkek. Az első makarismos a farizeusi Izráel hamis biztonsága ellen irányul, és Izráel megvetettjeinek, a kisemmizett koldusoknak (ptóchoi) nyújt reménységet.

Nem a szegénység magában véve teszi az ember alkalmasság Isten országának megnyerésére, hanem ennek az emberi helyzetnek a jól levont tanulsága: aki „lelki módon” (tó pneumati) szegény, az nem bizakodik önmagában, hanem tisztában van azzal, hogy mindenben Istenre van utalva, és csak az ő irgalmából élhet. A második strófa farizeusi kegyesség hamis örömkeresése ellen irányul. Aki külső életkörülményeinek zavartalanságában keresi annak a bizonyosságát, hogy Isten vele van, az elfeledkezik a bűn valóságáról A bűnös embert újra meg újra megszomorítja minden, ami Istentől elválasztja, de ez az Isten szerint való szomorúság mindig arra vezet, hogy az ilyen embert maga Isten vigasztalja meg (paraklethesontai: a szenvedő forma Isten cselekvését fejezi ki, nevének elhallgatásával). Az erőszak és hatalom csábítása ellen tiltakozik a következő strófa.

Izráelben sokan (különösen a zélóták) ezzel az eszközzel akarták a föld fölötti uralmat magukhoz ragadni, és azt hitték, hogy ezt Isten nevében tehetik. Jézus arról beszél, hogy a föld örökösei azok, akik vele együtt a kereszthordozás útján járnak, hatalom helyett a szelídséget tartják Isten népe egyedüli megoldásának. Az önelégült kegyesek lelki „jóllakottságát” kárhoztatja az ötödik strófa. Arra figyelmeztet, hogy nemcsak testi, de lelki életünknek is az az egészséges lüktetése, hogy megéhezünk és megszomjazunk, majd megelégíttetünk. Csak így lehet az ember újra meg újra fogékonnyá a megelégítésre szolgáló javak befogadására, tehát egyedül ez lehet az élet szüntelen megújulásának útja.

Isten kegyelmének indítéka az, hogy megindul az ember nyomorúságán: irgalmas az ember iránt. Ebben az irgalomban csak az él benne igazán, aki úgy fordul oda embertársaihoz, ahogyan hozzá fordult oda irgalmasságában Isten. Az irgalom nélküli kegyesség hiába reménykedik Isten irgalmasságában. A tiszta, ellenmondás nélküli kegyesség magasztalását tartalmazza a következő strófa is: aki tiszta szívvel vágyik az Istennel való közösségre, attól Isten nem vonja meg önmagát, vele való közössége az ő meglátásában válik majd teljessé, de ebből kap előleget szüntelenül itt a földön is. A békeszerzők (eirénopoioi) boldogságát hirdeti a következő versszak: Isten nevezi fiainak azokat, akik a messiási kor nagy ígéretét (šalom, eiréné: a dolgok zavartalan rendje) már itt a földi életben annyira komolyan veszik, hogy mindenütt a békítés magatartásában találja őket Uruk, ahol csak békétlenség van emberek, csoportok, népek között.

Az utolsó, külön magyarázó hozzáfűzéssel is bővített makarismos azoknak ígér boldogságot, akik Krisztussal teljes sorsközösségben üldözést is vállalnak, gyalázatot, rágalmakat is elszenvednek Isten országának a rendjéért. A próféták utódai ezek, és mennyei jutalomra csak annak lehet reménysége, aki emberi számításait minduntalan megtagadva tud ezen az úton járni.

Mt 4, 12 • Jézus munkásságának kezdete (Mk 1:14–15; Lk 4:14–15).

Nagy Heródes fia, akit Antipás néven is ismer a történelem, hamarosan börtönbe veti Jánost. Jézus különös módon válaszol erre: visszavonul, de nem Antipás elől, hiszen Galilea Antipás országrészében van, hanem a nyilvánosság elől. Jelt ad arról, hogy aki az ő útján akar járni, az az erőszakra nem erőszakkal felel, hanem szelídséggel és alázattal. Nem akar tüntetni, kihívóan fellépni, ezért nem megy Jeruzsálembe. Mt azt is világossá akarja tenni ezzel, hogy Jézus Messiás-voltát nem lehet kétségbe vonni azért, mert nem Jeruzsálemben kezdte meg munkásságát.

De ez a rész is rámutat, hogy Jánostól veszi át a szolgálatot: János elnémulása és az ő fellépése ok és okozat viszonyában van egymással. Hogy mindez nem Jézus önkényes lépése, hanem Isten elvégzett akarata, az ószövetségi próféciából is kitűnik. Jézus első igehirdetésének tartalmát ugyanazokban a szavakban foglalja össze Mt, mint János igehirdetését. Mégis más a két igehirdetés. Nem abban, hogy János csak a megtérést, Jézus pedig csak a beteljesedést hirdeti. Ilyen különbséget csak a későbbi idők egyháza próbált tenni közöttük. A különbség kettejük helyzetéből adódik. Ami Jánosnál csak előkészítés, az Jézusnál sajátos történelmi helyzete miatt válik beteljesedéssé. Jézus azt a szót vette át, amely János ajkán elnémult. Ez az Isten akarata szerint való korszakváltás legtisztább formája, példája és örökre szóló alapja is az egyházban.

Mt 4, 18 • Jézus elhívja első tanítványait (Mk 1:16–20; Lk 5:1–11; vö. Jn 1:35–51).

Míg János kivonult a pusztába, és oda várta magához Izráel fiait, addig Jézus utánuk megy az embereknek, magához kapcsolja őket, és elhívó szavában önmagára mutat (deute opisó mou „jöjjetek utánam, kövessetek!”). Akik csatlakoznak hozzá (ékolouthésan: az aor. a kezdő mozzanatot fejezi ki), azok tanítványáivá lesznek. Jövendő hivatásuk tartalmát foglalkozásuk köréből vett képpel szemlélteti Jézus: emberek halászaivá lesznek, vagyis az emberek között szolgálva azt tapasztalják meg, amit a halász láthat, amikor hálóját kiveti.

Nem azt jelenti ez, hogy tömegsikerre és könnyű eredményekre számíthatnak, csak azt, hogy emberi életek az ő szolgálatuk nyomán ellenállhatatlanul kapcsolódnak Krisztushoz. A történet nem közöl részleteket, mert az első olvasók ismerhették a szereplőket. Csak Simon „melléknevét” említi, és azt emeli ki, hogy a megszólítottak szó nélkül követik Jézust: Zebedeusnak még foglalkozásában is nélkülöznie kell fiait, mert Jézus jelentette be rájuk igényét. A négy említett tanítvány közül három a továbbiakban Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozik.

Mt 4, 23 • Jézus tanít és gyógyít (Mk 3:7–12; Lk 6:17–19).

Jézus munkásságának színhelye egyelőre Galilea. Munkájának tartalmát három mozzanatban foglalja össze Mt, mindegyik többé-kevésbé elüt Jánosétól. A zsinagógákban népe fiaival beszélgetve igyekszik tisztázni az Írások igazi értelmét. Ünnepélyes prófétai igehirdetésében azzal megy túl János prófétai szolgálatán, hogy önmagára mutat mint arra, akiben eljött és valóságosan jelen van Isten országa. Ezt az örömüzenetet pecsételi meg azzal, hogy tisztogatja népét Isten országa számára: a messiási idők jeleként gyógyítja betegeit. Munkásságának óriási visszhangja van: a nyomorúságban élő emberek a pogány vidékekről éppen úgy özönlenek hozzá, mint Izráel szívéből, Jeruzsálemből és Júdeából.

A nép vezetői még nem ismerték fel azt a veszélyt, amely Jézus munkája nyomán fenyegeti érdekeiket Jézus pedig személyválogatás nélkül irgalmas a démoni erők hatalma alatt gyötrődő betegekhez. Isten országa valóban megjelent Izráelben, és útja – Jézus útja – kezdetben valóságos diadalút.

Mt 4, 1 • Jézus megkísértése (Mk 1:12–13; Lk 4:1–13).

Isten akarata az, hogy Jézust az ördög próbára tegye, mielőtt hozzákezdene messiási munkájához. Jézus egyébként is ünnepélyes komolysággal készül fel erre: negyvennapos böjttel. A negyvenes szám szent szám Izráelben, de itt különlegesen is úgy állítja elénk az evangélium Jézust, mint az „új Mózest”. A felkészüléshez hozzátartozik az is, hogy Jézus szembenézzen azokkal a kísértésekkel, amelyek messiási pályáján jelentkezhetnek, és egyszersmindenkorra leszámoljon ezekkel. Hiszen Izráel tele van hamis messiási váradalmakkal, és az ördög kísértésiben itt ezek szólalnak meg. Az egyház számára ezért nagyjelentőségű a kísértéstörténet, mert leleplezi mindazokat a kísértéseket, amelyekkel szolgálatának útjáról le akarja téríteni az ördög.

A kísértő itt „minden kártyáját kijátssza”: mást azon kívül nem tud kínálni, mint amivel itt előáll. Az kétségtelen, hogy Isten teljes mértékben megbízik a Fiúban, amikor a kísértéseknek kiteszi. Szint még növeli is a kísértés veszélyeit, amikor negyvennapos böjt után állítja szembe a kenyér kérdésével. De a helyzet így reális. Jézus viszont egészen ember a kísértésekkel szemközt. Ez azt is jelenti, hogy éppen olyan súlyos próba neki az ördög minden kísértő szava, mint akárkinek közülünk. De azt is jelenti, hogy míg a sátán szavai Izráel fülével hallva nagyon messiásiak, addig Jézus válaszai nagyon emberiek. De ez is természetes, mert Isten amilyennek ő teremtette és akarja.
A kísértések lényege az első parancsolattal és az Úr imádságának első kérésével, Isten nevének megszentelésével és királyi hatalmának komolyan vételével függ össze. Sorrendjük itt más, mint Lk-nál: Mt sorrendje logikusabbnak tűnik fel, mert tervszerű fokozás mutatkozik benne.

Az első kísértés a kenyér kérdését veti fel. Ősi váradalom az, hogy a Messiás megelégíti népét, ószövetségi előjele ennek a manna-csoda. De Izráel tétlen élvezője szeretne lenni a messiási csodának, és Jézus ez ellen az indulat ellen tiltakozik. A manna-csoda nem öncél, a kenyérkérdés pedig nem az emberi élet egyetlen kérdése. Ha annak tartjuk, akkor megbontottuk a test és lélek Istentől teremtett egységét. Az a Jézus, aki itt arról beszél, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, az ötezer megelégítésével a másik oldalra is rámutat: nem is csak Isten igéjével él az ember. Itteni szava mindenesetre azt is jelenti, hogy Isten maga dönti el, hogy kívánja megelégíteni népét. Ha akarja, valóban szájának beszédével is megteheti ezt (Deut 8:3b). A második kísértés színhelye a jeruzsálemi templom. Ősi hiedelem szerint a templom párkányzatáról (pterygion) hirdeti meg a Messiás Izráelnek a szabadítást.

A kísértő ezeknek a váradalmaknak a világát idézi a helyszínnel és azzal is, hogy olyan öncélú csoda tételére akarja Jézust csábítani, amely messiási hatalmának látható (tehát a hittől független) bizonyítékát adná a tömeg szemében, és amilyet az álmessiások ígérgettek szüntelenül. A sátán a Bibliát idézi, azzal a hamis értelmezéssel, ahogyan a hamis messiásváradalmak hordozói értették: Jézus is az igére hivatkozik, és ebből teszi világossá, hogy az öncélú „csoda” Isten türelmének próbatétele, így sátáni dolog, bűn. A harmadik kísértés hazug háttere az, hogy a kísértő úgy lép fel, mintha ő rendelkeznék a világ országai és dicsőségük fölött. Lényege pedig az, hogy Jézust le akarja téríteni a kereszthez vezető útról, a földi hatalom útját kínálja neki, a sátán, vagyis az emberi önzés és gőg megistenítésének az útját. Jézus itt győzi le végérvényesen a kísértőt.

Neki nincs más útja, csak az, amelyet Isten adott eléje és amelyet vállalt, amikor eljött a világba: a szolgálat, az alázat és a keresztig való engedelmesség útja. Nem igényli Isten kényeztető szeretetét, ezért „ingyen” nyeri meg ezt a szeretetet és kézzelfogható jelét: angyalok jönnek szolgálni hozzá, és ez itt – mint Jn 1:51-ben is – azt jelenti, hogy Isten szüntelen kapcsolatban van Jézussal.

Mt 3, 13 • Jézus megkeresztelése (Mk 1:9–11; Lk 3:21–22; vö. Jn 1:32–34).

János valóban nagyobb minden prófétánál: egy napon szemtől szembe találja magát a beteljesüléssel, amelyet hirdetett. Jézus azért megy hozzá, hogy megkeresztelkedjék. János megtorpan: nem gondolt arra, hogy a Messiás hatalma ennyire nem szemlélhető. Nem érti Jézust, tiltakozik kérése ellen, mert gondolatvilágába nem fér bele ez a lépés. Jézus viszont határozottan kijelenti, hogy ezzel a döntésével tölti be egészen Isten uralkodásának rendjét (plérósai pasan dikaiosynén), mert vállalja a közösséget népével és az emberiséggel abban a helyzetében, amelyben van, a bűnben.

János végül enged, Isten pedig szentesíti Jézus döntését. Leszáll rá a Szentlélek, aki villanó fényes jelenik meg (hósei peristera: mint amikor sebes röptű fehér galambot lát valaki), és ez a jel Isten kijelentésére irányítja figyelmünket. Jézus a szeretett Fiú, akibe Isten bizalmát vetette, akit szent végzésével elrendelt (en hó eudokésa).

Mt 3, 1 • Keresztelő János (Mk 1:2–8; Lk 3:1–9.15–18; vö. Jn 1:6–28).

Jézus születése után mintegy három évtizedet átugorva, a közös szinoptikus forrás alapján arról kezd beszélni Mt, aminek az előkészületeiről adott hírt az eddigiekben. Hosszú szünet után ismét próféta lép fel Izráelben, a Holt-tengertől nyugatra eső sziklás pusztaságban és a Jordán folyó partjának ehhez csatlakozó vidékén, ezen az ígéretes helyen. A prófétának már külseje és igénytelen táplálkozásmódja is prófétára vall, de igehirdetése teszi világossá azt, amit az ószövetségi idézet (Ézs 40:3) mond el itt róla. János, az útkészítő megtérésre hívja azokat, akik kimennek hozzá a pusztába. Az ember csak akkor élhet benne az Istentől kínált újban, ha gyökeresen szakít minden előző elgondolásával, Izráelben éppen vallásos elgondolásaival.

János a próféták sorát folytatja, de le is zárja ezt a sort. Nem jövő időben szól a Messiás eljöveteléről, hanem a jelenben hirdeti (éggiken „közel jött, már itt van”), és úgy szól róla, mint Isten döntő hatalomátvételéről, amely végsőképpen kiélezi Isten és a sátán, az élet és a halál harcát (a „mennyek országa” kifejezés a zsidókeresztyén olvasókhoz alkalmazkodó szóhasználat, de lehet, hogy magára Jézusra vezethető vissza). Izráel lelki szomjúságát mindennél jobban mutatja az, hogy a nép fiai válogatás nélkül özönlenek a pusztába. János egy beszédes cselekvéssel ábrázolja ki küldetése tartalmát: akik megbánják bűneiket, azokat belemeríti a Jordánba. Így hamarosan állandó jelzője lesz a baptistés szó („merítő, avató”, a római egyház szóhasználata nyomán lett „keresztelő”).

A bemerítés a megtisztulást jelképezi, de János keresztsége más, mint a zsidók hasonló szertartásai: egyszeri aktus (a vízbe merített ember jelképesen megfullad, és új ember bukkan fel a vízből a régi helyett), ezenkívül a keresztelést senki sem végezheti el önmagában, mint ahogyan az ember nem tisztulhat meg önerejéből. Sokan a prozelitus-keresztség párhuzamát keresik János keresztségében: ez azért volna kifejező, mert arra utalna, hogy Isten nem tesz különbséget zsidó és pogány között előéletének megítélésében.

A legfeltűnőbb a farizeusok és szadduceusok megjelenése. Amazok tisztaságukra gőgösen büszke, a tisztátlanoktól elkülönülő, különben igen népszerű és saját korukban modernnek számító „laikus” kegyesek. Emezek a papi nemesség konzervatív tagjai, szent könyvnek csak a Tórát ismerik el, ezért önmagukat tartják az ősi kegyesség egyedüli képviselőinek. Egyik fajta sem szeret önmaga bűneiről beszélni, ezért szól hozzájuk keményen János. Bűnbánatuk csak cselekedetikben bizonyulhat valóságosnak: máskülönben hiába számítanak bármilyen származási kiváltságra. Ábrahámtól való testi leszármazásuk csak súlyosbítja helyzetüket az ítéletben: Izráel szinte úgy jelenik meg János szeme előtt, mint a kivágásra ítélt fa, melyre éppen készül lecsapni az életének véget vető fejsze.

Viszont a lenézett pogányoknak a kegyelem óriási lehetőségét hirdeti János: Isten a kövekből is teremthet fiakat Ábrahámnak (a mondat az arám bené’ „fiak” és cabné’ „kövek” szójátékra mehet vissza). János arról sem hagy kétséget, hogy nem ő az Eljövendő, hanem az, aki utána jön, aki annyira fölötte áll, hogy a legalantasabb rabszolga is közelebb áll urához, mint ő az ígéretek beteljesítőjéhez. Ő a megtérés sürgetésével csak előkészíti a messiási kort, a Messiás viszont a Lélek erejével kiárasztja a kegyelmet a világra, elválasztja egymástól a tisztát és a szennyest, amíg ki nem ég a Lélek tüzében minden a világból, ami a halál szolgálja. Erről szól a földműves életéből vett kép is: ítélet és kegyelem úgy függ össze, hogy Isten a bűnt ítéli meg, nem az embert szánja halálra. De ha az ember ragaszkodik bűnéhez, akkor vele együtt ég meg ő maga is.

Mt 2, 19 • Visszatérés Názáretbe.

Kr. e. 4-ben a páskaünnepe előtt meghal Heródes: ez vet véget Józsefék egyiptomi tartózkodásának. Hazamehetnek „Izráel földjére” (így nevezik Palesztinát, és ez itt éppen Egyiptommal szemben erős hangsúlyt kap). Józsefet emberi gondolatai nyilván Betlehembe vinnék, de Betlehem Archelaosz fennhatósága alá tartozik, tőle pedig joggal tart József. Másfelől életét Betlehemben is újra kellene kezdenie, mint bárhol másutt. Isten ismét útbaigazítja Józsefet: álmában kijelenti neki, hogy nem Betlehem, hanem a galileai Názáret nevét kivájna örökre kapcsolatba hozni Izráel Messiásának és a világ Megváltójának a nevével.

Mária fiának neve tehát „Nazoreus” lesz, és ez a jelző a hely megjelölésén kívül mélyebb értelmű célzást is takarhat (összecseng a názír „Istennek szentelt életű férfi”, a necär „vesszőszál” Ézs 11:1; a nezär „korona” szavakkal és főként a nácar „megtart, őriz” igével). Ez a kies fekvésű helység lesz a felnövő gyermek hazája; Názáretből származik az elfogult emberi vélekedés (vö. Jn 1:46) megcsúfolásával a legnagyobb jó: a világ üdvössége.

Mt 2, 13 • József és családja Egyiptomba menekül.

Jézus a zsidóságnak az evangéliumtól független hagyománya szerint élt Egyiptomban: azzal gyanúsítgatták, hogy egyiptomi mágiát tanult és folytatott ott. A rövid elbeszélés, továbbra is népmesei stílusban, ezt a hagyományt helyezi helyes megvilágításba. József ismét álmában kap intést Istentől: Egyiptomban kell mennie családjával. Isten mindig a legközelebbi lépést mutatja meg, így itt még nem beszél arról, hogy menni ideig kell ott maradniuk (a későbbi hagyomány a Jel 12:14 alapján két vagy három és fél évről beszél).

Isten munkái ismét válságot idéztek elő Jézus családja életében, de szülővárosára is borzalmas csapást zúdítanak: Jézus sohasem ígér zavartalan nyugalmat azoknak, akik kapcsolatba kerülnek vele. Ez az út mégis a szabadulás megígért útja: erről is szólt Isten az ószövetségi prófécia által. Ahogyan egykor Egyiptomból jött ki Izráel Isten csodálatos vezetése folytán, úgy egyszülött Fiát is Egyiptomból hozza ki az Atya (Hós 11:1).

Mt 2, 16 • A betlehemi gyermekgyilkosság.

Heródes csak annyit lát a mágusok viselkedéséből, hogy becsapták. Nem tanul a történtekből, dühében bosszúra szomjazik, és szörnyű csapdát állít fel a gyermek Jézusnak. Az evangélium arra mutat itt rá, hogy amikor Isten csodálatos erővel egyengeti az üdvösség útját az emberiség történetében, akkor a Sátán is összeszedi minden erejét, és fegyverkezik Isten szabadító cselekvése ellen. Az újabb ószövetségi idézet (Jer 31:15) erre mutat rá. Rákhel a fogságba vitt fiakat siratja. A mostani esemény úgy kapcsolódik össze ezzel, hogy a Messiás eljövetelét is súlyos megpróbáltatások kísérik, mint amilyenek a fogság idején történtek. Isten szüntelenül próbálja népét, és ha a nép nem úgy fogadja ezeket a próbákat, mint amelyek az ő kezéből jönnek, akkor az ítélet sem maradhat el.

Mt 2, 1 • A keleti bölcsek Betlehemben.

Mt és Lk „bevezető története” azt akarja megmutatni, hogyan készítette elő Isten Jézus Krisztus születését Izráelben és a világmindenségben, mielőtt János útkészítő és Jézus messiási munkája megkezdődött. Ezt a célt szolgálja a keleti bölcsek története is, amely népmesei formában valóságos és hétköznapi történetet beszél el, ilyen formájában – ha megértjük – igehirdetéssé válik minden idők egyháza számára.

A történet megjelöli a Messiás születésének helyét (héb. bét lächäm „kenyér háza”, Jeruzsálemtől délre 8 km-nyire, 777 m magasságban, más néven ’äfrátáh „a termékeny”). Ismert történeti személy „Nagy Heródes” is, Izráel edomita királya (Kr. e. 40-től Kr. u. 4-ig), aki a rómaiak támogatásával uralkodott nagy pompával, de uralmát sötét gaztettek szennyezték be. Izráel mélyen lenézte félpogány származása miatt, ő azonban szerette volna magára vonatkoztatni a messiási ígéreteket, így különösen élete vége felé egyre féltékenyebb volt mindenkire, akitől azt az igényét féltette. – Jézus születésével egyidőben egy különös esemény kelt figyelmet Jeruzsálemben: babiloni mágusok, csillagjósok keresik Jeruzsálemben a világ megváltóját, hogy imádják, mert látták „feltűnni” (en anatolé) a csillagát, és kutatásaik arra az eredményre vezették őket, hogy Izráel körében kell megszületnie az Üdvözítőnek.

Isten tehát ezeknek a kereső pogányoknak a maguk módján, az Izráelben babonának számító asztrológia útján ad kijelentést. A pogány mágusok így elmennek imádni a Megváltót, Izráel lelki vezetői viszont, akik ismerik az ígéreteket, tájékoztatják is ezekről Heródest, királyukkal az élen fegyverkeznek a megszületett Messiás ellen. Heródes háborgása rémülettel tölti el az egész várost: tudják, hogy ha Heródest ilyen indulatok fűtik, akkor nem sok jót várhatnak tőle. Valóban: miután elhangzik a főpapok és írástudók szakértői véleménye, amely az evangélista elbeszélésében az ószövetségi ígéretet és az újszövetségi beteljesedést összekapcsoló idézetté válik, a király hajszát indít a veszedelmes vetélytárs ellen.

A mágusokat szép szavakkal és hazugsággal akarja céljai szolgálatába állítani. Ezek azonban, miután továbbra is a csillag fénye nyomán haladva eleget tettek szívük hő vágyának, és odaborultak a világ Megváltója, a betlehemi Gyermek elé, Istentől kapott utasítás alapján kerülik a Heródessel való találkozást, és kerülő úton térnek haza. Nincs kétség: Isten az engedelmes pogányokkal egészen különleges, minden emberi számításon felül álló módon vállalja a közösséget, míg az akarata ellen lázadó királyra és népének hűtlen vezetőire első perctől kezdve ránehezedik ítéletének súlya.

Mt 1, 18 • Jézus Krisztus születése.

Folytatódik Jézus földi „származásának” elbeszélése, születésének történetével (genesis ezt is jelenti). A hangsúly itt azon van, hogy Isten belép az emberiség történetébe, velünk akar lenni (23. v.). József életében ez először egy súlyos válságot idéz elő. A körülmények láttán arra kell gondolnia, hogy jegyese egybekelésük előtt beszennyezte testét: már pedig Izráelben a jegyesség a házassággal egyenértékű kapcsolat volt, felbontani ezt is csak elbocsátó-levéllel lehetett, megszegése házasságtörésnek számított, és halálbüntetést vont maga után. József, emberi jóindulatára hallgatva csendben szeretné levonni a következtetést jegyességük felbomlásából, de Isten közbelép.

A férfi emberi értelmét kikapcsolva angyala útján álmában ad neki kijelentést. Megérteti vele, hogy ami emberi látszat szerint szégyen és botrány, az valójában az ő dicsőséges munkája, és ebbe a munkájába vonja be Józsefet. Isten Lelke Mária testében vállal közösséget a testben élő emberrel, hogy beteljesedhessék az ősi ígéret: Izráel megváltása, az első lépés a világ megváltásának útján. Az angyali szózat éppen ezért parancsot is ad: a születendő gyermeknek olyan nevet kell adni, amely egész életének tartalmát programszerűen határozza meg (Iésous, a héb. jehósúac görög formája, jelentése: „Jahve szabadít, az Úr szabadítása”).

Ez József, Isten munkatársa számára az első próba: megmarad-e szűkkeblű emberi gondolkozása mellett, vagy elfogadja minden emberi számítással szembeszállva Isten ajándékát, amely az emberiség megváltására vezet. Az evangélista bízik József engedelmességében, így örvendezve tesz bizonyságot arról, hogy ami most történik, az nem előkészítés nélkül jön a világba, hanem a prófétai ígéretek beteljesedése (Ézs 7:14). József cselekszik ott, ahol Isten erre szólítja fel, de félreáll ott, ahol erre kap parancsot: nem él feleségével házaséletet addig, amíg meg nem születik a megígért Fiú. Ez az elbeszélés tehát a megelőzővel ellentétben „felülről lefelé” mutat: Isten örök Krisztusa leszáll a mennyből, és itt a Názáreti Jézus emberi nevét kapja.

Mt 1, 1 • Jézus Krisztus származása (Lk 3:23–38).

Az evangélium első két szava (biblos geneseós) lehetne az egész könyv címe: akkor az jelentené, hogy a mű Jézus Krisztus története. De inkább a nemzetségtáblázatra és születéstörténetre vonatkozik. A nemzetségtáblázat arról beszél, hogy Jézus Krisztus Dávidnak Ura, de fia, testi leszármazottja is. Ezenkívül felvonultatja előttünk Izráel történetét, és megmutatja, hogy ennek a történetnek célja és tetőpontja Jézus. Népe egész életén át az ő eljövetelét készítette elő Isten.

A nemzetségtáblázat három szakaszból áll, mindegyik kétszer hét őst sorol fel. Az első szakasz, Ábrahámtól a királyság koráig, Izráel földi emelkedésének ideje. Feltűnően hallgat az ősanyák körül azokról, akikre Izráel büszke volt, de beszél a kanaánita Támárról, a jerikói Ráhábról és a hettita Uriás feleségéről, Bésabéról, akik paráznaságukról voltak ismeretesek Izráel történetében. Jézust Mária miatt tartotta tisztátalan származásúnak népe, a nemzetségtáblázat viszont arra eszméltet, hogy ha jogos volna egy ilyen vád, akkor sem Mária volna az oka, hanem azok az ősanyák, akik miatt Dávidot egyáltalában nem tartotta tisztátalan származásúnak Izráel. – Ezenkívül a három asszony a negyedikkel, a moábita Ruttal együtt – pogány: Jézus tehát már származása révén is közösséget vállal a bűnösökkel és a pogányokkal. – Végül a négy név Izráel történetének négy szakaszát jelzi: Támár, Júda, a törzsek ősatyja mellett szerepel, Ráháb a honfoglalás korára utal, Rut Dávid törzsének ősanyja, Bétsabé Izráel legnagyobb királyának felesége.

A második szakasz a királyság kezdetétől a babiloni fogságig tart: Izráel egyre lejjebb hanyatlik földi értelemben, de egyre előbbre jut lelkiekben: a megváltás ígéreteinek és beteljesedésük előkészítésének terén. Ászáf és Ámos (a hagyománynak egy jelentős részében e két név áll Ászá és Ámón helyett) neve révén a zsoltárokkal és a prófétákkal kerül szoros kapcsolatba Jézus.
A harmadik szakasz ismét emelkedő: az új királyságig, Jézusig vezet (Jójakim neve Jójakinéval való hasonlósága miatt kieshetett, helyébe a hasonló hangzású Jekonjá név került). A megérkezést a 16. v. jelzi: az emberként megszületett Jézus Istentől „Krisztusnak neveztetik”, tehát valósággal az is. Ez a részlet arról beszél, hogy a látszatra egészen földi Názáreti Jézust Isten magához emeli. Ezért nem szól a szűztől születésről: ez majd a következő részben kerül sorra. De ez nem azt jelenti, hogy kiegészítik egymást.

2Pt 3, 14 • „Befejező buzdítások.”

Aki Krisztus visszajövetelét várja, annak hibátlan keresztyén magatartást kell tanúsítania mindenkivel szemben. Az olvasóknak békességben kell élniük egymással. Arra azonban minden erővel törekedniük kell, mert a békesség a teljes igyekezet gyümölcse (Mt 5:9; Zsid 12:14). Ne veszítsék el a türelmüket. Gondoljanak arra, hogy Isten azokat is üdvözíteni akarja, akik még nem tértek, vagy nem születtek meg. Hivatkozik az apostol Pál leveleire (Róm 2:4; 3:24–25; 9:22–23). Figyelmeztet arra, hogy a tévtanítók meghamisítják Pál leveleinek bizonyos részeit (Róm 5:20; 8:1; 1Kor 2:15; Róm 6:15; Gal 3–4). A helytelen igeértelmezés bűnbe és kárhozatba visz, a jó viszont hasznos kegyességre, hibátlan magatartásra nevel.

A gyülekezet nagy kiváltsága, hogy mindezt előre tudhatja. Előre tudhatják, hogy tévtanítók jönnek majd, miket tanítanak s mi lesz azoknak a sorsa, akik rájuk hallgatnak. Előre tudhatják, hogy Jézus Krisztus visszajön s mit kell addig tenniük. Álljanak meg tehát Krisztus igazságában, őrizkedjenek attól, hogy a tévtanítók letérítsék őket a Szentírás biztos alapjairól. Maradjanak meg a hitben, növekedjenek kegyelemben, Krisztus még mélyebb megismerésében. Úgy éljenek, hogy életük cselekedeteiből Jézus Krisztusnak most és mindenkor dicsősége legyen.

2Pt 3, 1 • „Krisztus visszajövetelének a bizonyossága.”

A tanbeli kisértések idején tiszta gondolkozásra van szükség. Az apostol az emlékeztetés eszközével igyekszik felébreszteni, felfrissíteni a gyülekezetben a minden megtévesztéstől, kitalálásoktól meséktől megtisztított gondolkozást. Külön figyelmet érdemel az, hogy Péter mennyire más lelkülettel közeledik a gyülekezetekhez, mint a tévtanítók: a segítő szeretet már a második levelet íratja vele. Nem a maga hasznát keresi, mint a tévtanítók, hanem mindazokét, akikért szeretetből felelősséget érez.

A tiszta gondolkozás a teljes Szentírásból merít. Azért emlékezteti Péter a gyülekezetet azokra, amiket a próféták jövendöltek és az apostolok hirdettek Jézus Krisztusról, mint Úrról és Megtartóról. A teljes evangéliumra kell emlékezni szüntelenül, ami egyfelől a váltságot tartalmazza, másfelől szent életre tanít. „A ti apostolaitok” kifejezés azokat jelenti, akiknek a révén az olvasókhoz is eljutott az evangélium. Amiket tőlük tanultak, azokra kell mindig emlékezniük.

Aki visszaemlékezik mindarra, amit a próféták és az apostolok hirdettek, az nem lepődik meg, ha gúnyolódók lépnek fel a gyülekezetben (Mt 24:11–12; Lk 17:26; 2Thessz 2:3; 1Tim 4:1; 2Tim 3:1–9). A gúnyolódókat nemcsak a csúfolkodás jellemzi, hanem az is, hogy nem az igének, az evangélium szent életre kötelező törvényének engednek, hanem a test érzéki kívánságainak (1:4; 2:10). Nem a Szentlélek és az ige uralma alatt állnak, azért amit hirdetnek és tesznek, kizárólag rontásra alkalmas.

A gúnyolódás célpontja éppen az, amire minden keresztyén hitének a legerősebben kell támaszkodnia: Krisztus visszajövetele. Gúnyolódásukat két tényre alapozzák: a. az első keresztyén nemzedék óta hányan meghaltak már anélkül, hogy a paruzia bekövetkezett volna; b. a természet rendes menetében nincs változás a világ teremtése óta.

Levonják a következtetést: Krisztus sohasem jön vissza, ígérete hazugság volt vagy a keresztyének félreértették. Jellemző rájuk, hogy nem sajnálják ennek az ígéretnek vélt meghiúsulását, sőt örülnek, mert így, szerintük, nem lesz ítélet sem. A kijelentett ige igazságán azonban sem a gúnyolódás, sem az nem változtat, ha egy keresztyén nemzedék téved egy isteni ígéret beteljesedése időpontjának a megítélésében.

Minden tévtanítás tele van szándékos ferdítésekkel. Ha az eretnek tanítók tiszta meggyőződésből beszélnének, az a tévedések ellenére is más megítélés alá esnék. Az apostol azonban azzal vádolja őket, joggal, hogy szándékosan elfelejtkeznek bizonyos dolgokról. Magyarán: tudatosan hazudnak.

Három tényről „felejtkeznek el”: a. Arról, hogy a természet rendje nem magától van, hanem Isten szavára jött létre és, ha fennáll, kizárólag Isten szavára áll fen (Gen 1:6; ApCsel 17:25; Róm 11:26; Zsid 11:3; Jel 4:11). b. Arról is tudatosan hallgatnak, hogy a természet rendjében történt már olyan változás, amilyent Krisztus visszajövetele okoz majd: az özönvíz alkalmával. Ugyanaz az isteni ige, ami a vízből létrehozta, ugyanaz az ige borította el a földet vízzel. c. Arról is hallgatnak, hogy Jézus Krisztus visszajövetelekor tűz, pusztítja el a föld felszínén levő alkotásokat (Mt 3:10; 13:40; Jel 18:8).

Most Isten szava kíméli az eget és a földet. A tűz nyomában azonban új ég és új föld lesz a mostani helyén (3:13; Ézs 51:16; 65:17; 66:15; Jel 21:1–2). Jézus Krisztus megjelenésének a napja a gúnyolódóknak cáfolatot és örök büntetést hoz a hozzájuk hasonló istentelenekkel együtt (2:13).

Isten időszámítása más, mint az embereké. A tévtanítók talán nem is tudják, mindenesetre figyelmen kívül hagyják, az olvasók azonban ne felejtkezzenek el erről. Akik ugyanis ezt figyelmen kívül hagyják, azok valójában Istent vádolják hamis ígérettel. Krisztus visszajövetelének az időpontját sem az első keresztyének, sem az utánuk következő nemzedékek nem állapíthatták meg, mert azt egyedül az Atya tudja (Mt 24:36). Hogy a „közel” (Jak 5:8), „hamar” (Jel 22:20) időben mennyit jelent, még megközelítőleg sem lehet kiszámítani.

Ha ugyanis kiszámítható volna, akkor senkit sem érne váratlanul az a nap (Mt 25:13; Lk 21:35; 1Thessz 5:2) Isten nem az emberek időmértékével mér (Zsolt 90:4; Ézs 55:9).

Krisztus visszajövetelének a tényét és időpontját Isten végtelen irgalmasságának a fényében kell számon tartani és várni. Az a nap nem azért nem jött el, mert Isten késedelmes, vagy meggondolta magát, hanem azért, mert irgalmas, tehát türelmes is: időt ad mindenkinek a megtérésre (Róm 2:4; 1Tim 2:4). Azt akarja, hogy a bűnösök megtérjenek és örökéletet nyerjenek. A paruzia elmaradása nem árnyékot, sőt inkább dicsőséges fényt vet Istenre; aki irgalmas a választottakhoz s értük a világhoz is.

Az Úr napjára mindig készen kell állni, mert váratlanul jön el. Az apostol nem ítélet napjának, hanem az Úr napjának nevezi ezt a napot, mert nem az ítélettartás ténye, hanem Krisztus Úr volta áll majd a középpontba. Ami most látható a földön, az tűzben megsemmisül: nem a föld, az anyag semmisül meg, csak a rajta levő emberi dolgok (1Kor 3:13). Az ítélet tehát a föld felszínén levő dolgokat érinti, továbbá az égen látható csillagokat. Az égitestek némelyike szétrobban s annak következtében forróság támad a földön, amiben minden emberi alkotás megolvad.

Alapvetően téves az a feltevés, hogy az Úr napjának a tüze a földön keletkezik s valamiképpen az ember okozza majd a „világ végét”. Az Úr napját nem az emberek hozzák létre tudományos tévedésből vagy gonosztettel.
A veszendő, elmúló földi értékeknél sokkal inkább kell törődni az Istentől kapott küldetés betöltésével. Mindennél fontosabb, hogy a hátralevő rövid időt Istennek tetsző, szent, kegyes életben töltse el a gyülekezet (Jn 6:27; 2Kor 5:10; Jel 14:13). Minden erővel cselekedni kell Isten akaratát, küzdeni a bűn és halál erői ellen s Krisztussal szolgálni az egész világ javára, üdvösségére. Az a helyes theológia, amelynek a nyomában ilyen cselekedetekben gyümölcsöző szent élet támad. Erre mondja Isten igéje azt, hogy „kell”. Nem az időpont vizsgálata, nem a félelem és félelemkeltés, hanem a jó theológia és a keresztyén gyülekezeték jó élete „kell. A gyülekezet erre fordítsa minden erejét és igyekezetét.

Aki a helyes, tanítás nyomában tudja, hogy az Úr napja nem a világ végét, hanem az Úr dicsőségét és az ő igazságos ítéletét hozza el a földre, az nem félelemmel gondol rá, hanem sóvárogva várja azt a napot. Siettetni semmivel sem lehet, kívánni azonban szabad, hogy mielőbb bekövetkezzék. Addig is állandóan tekintetbe kell venni, azt, hogy az idő telik és minden nappal közelebb van a paruzia napja s nem fenyegető beszédekkel, hanem a sóvárgó várakozásból táplálkozó buzgó kegyesség cselekedeteivel kell bizonyságot tenni arról a napról.

A sóvárgó várakozást az a reménység táplálja, hogy az Úr napja teljes megújulást hoz a világba. Nem a kozmosz válik semmivé, hanem a megromlott, a régi világ helyén új ég és új föld lesz s abban nem lesz többé bűn, csak igazság. Mindenki tökéletesen meg fog felelni isteni rendeltetésének.

2Pt 3, 1 • „Krisztus visszajövetelének a bizonyossága.”

A tanbeli kisértések idején tiszta gondolkozásra van szükség. Az apostol az emlékeztetés eszközével igyekszik felébreszteni, felfrissíteni a gyülekezetben a minden megtévesztéstől, kitalálásoktól meséktől megtisztított gondolkozást. Külön figyelmet érdemel az, hogy Péter mennyire más lelkülettel közeledik a gyülekezetekhez, mint a tévtanítók: a segítő szeretet már a második levelet íratja vele. Nem a maga hasznát keresi, mint a tévtanítók, hanem mindazokét, akikért szeretetből felelősséget érez.

A tiszta gondolkozás a teljes Szentírásból merít. Azért emlékezteti Péter a gyülekezetet azokra, amiket a próféták jövendöltek és az apostolok hirdettek Jézus Krisztusról, mint Úrról és Megtartóról. A teljes evangéliumra kell emlékezni szüntelenül, ami egyfelől a váltságot tartalmazza, másfelől szent életre tanít. „A ti apostolaitok” kifejezés azokat jelenti, akiknek a révén az olvasókhoz is eljutott az evangélium. Amiket tőlük tanultak, azokra kell mindig emlékezniük.

Aki visszaemlékezik mindarra, amit a próféták és az apostolok hirdettek, az nem lepődik meg, ha gúnyolódók lépnek fel a gyülekezetben (Mt 24:11–12; Lk 17:26; 2Thessz 2:3; 1Tim 4:1; 2Tim 3:1–9). A gúnyolódókat nemcsak a csúfolkodás jellemzi, hanem az is, hogy nem az igének, az evangélium szent életre kötelező törvényének engednek, hanem a test érzéki kívánságainak (1:4; 2:10). Nem a Szentlélek és az ige uralma alatt állnak, azért amit hirdetnek és tesznek, kizárólag rontásra alkalmas.

A gúnyolódás célpontja éppen az, amire minden keresztyén hitének a legerősebben kell támaszkodnia: Krisztus visszajövetele. Gúnyolódásukat két tényre alapozzák: a. az első keresztyén nemzedék óta hányan meghaltak már anélkül, hogy a paruzia bekövetkezett volna; b. a természet rendes menetében nincs változás a világ teremtése óta.

Levonják a következtetést: Krisztus sohasem jön vissza, ígérete hazugság volt vagy a keresztyének félreértették. Jellemző rájuk, hogy nem sajnálják ennek az ígéretnek vélt meghiúsulását, sőt örülnek, mert így, szerintük, nem lesz ítélet sem. A kijelentett ige igazságán azonban sem a gúnyolódás, sem az nem változtat, ha egy keresztyén nemzedék téved egy isteni ígéret beteljesedése időpontjának a megítélésében.

Minden tévtanítás tele van szándékos ferdítésekkel. Ha az eretnek tanítók tiszta meggyőződésből beszélnének, az a tévedések ellenére is más megítélés alá esnék. Az apostol azonban azzal vádolja őket, joggal, hogy szándékosan elfelejtkeznek bizonyos dolgokról. Magyarán: tudatosan hazudnak.

Három tényről „felejtkeznek el”: a. Arról, hogy a természet rendje nem magától van, hanem Isten szavára jött létre és, ha fennáll, kizárólag Isten szavára áll fen (Gen 1:6; ApCsel 17:25; Róm 11:26; Zsid 11:3; Jel 4:11). b. Arról is tudatosan hallgatnak, hogy a természet rendjében történt már olyan változás, amilyent Krisztus visszajövetele okoz majd: az özönvíz alkalmával. Ugyanaz az isteni ige, ami a vízből létrehozta, ugyanaz az ige borította el a földet vízzel. c. Arról is hallgatnak, hogy Jézus Krisztus visszajövetelekor tűz, pusztítja el a föld felszínén levő alkotásokat (Mt 3:10; 13:40; Jel 18:8).
Most Isten szava kíméli az eget és a földet. A tűz nyomában azonban új ég és új föld lesz a mostani helyén (3:13; Ézs 51:16; 65:17; 66:15; Jel 21:1–2). Jézus Krisztus megjelenésének a napja a gúnyolódóknak cáfolatot és örök büntetést hoz a hozzájuk hasonló istentelenekkel együtt (2:13).

Isten időszámítása más, mint az embereké. A tévtanítók talán nem is tudják, mindenesetre figyelmen kívül hagyják, az olvasók azonban ne felejtkezzenek el erről. Akik ugyanis ezt figyelmen kívül hagyják, azok valójában Istent vádolják hamis ígérettel. Krisztus visszajövetelének az időpontját sem az első keresztyének, sem az utánuk következő nemzedékek nem állapíthatták meg, mert azt egyedül az Atya tudja (Mt 24:36). Hogy a „közel” (Jak 5:8), „hamar” (Jel 22:20) időben mennyit jelent, még megközelítőleg sem lehet kiszámítani. Ha ugyanis kiszámítható volna, akkor senkit sem érne váratlanul az a nap (Mt 25:13; Lk 21:35; 1Thessz 5:2) Isten nem az emberek időmértékével mér (Zsolt 90:4; Ézs 55:9).

Krisztus visszajövetelének a tényét és időpontját Isten végtelen irgalmasságának a fényében kell számon tartani és várni. Az a nap nem azért nem jött el, mert Isten késedelmes, vagy meggondolta magát, hanem azért, mert irgalmas, tehát türelmes is: időt ad mindenkinek a megtérésre (Róm 2:4; 1Tim 2:4). Azt akarja, hogy a bűnösök megtérjenek és örökéletet nyerjenek. A paruzia elmaradása nem árnyékot, sőt inkább dicsőséges fényt vet Istenre; aki irgalmas a választottakhoz s értük a világhoz is.

Az Úr napjára mindig készen kell állni, mert váratlanul jön el. Az apostol nem ítélet napjának, hanem az Úr napjának nevezi ezt a napot, mert nem az ítélettartás ténye, hanem Krisztus Úr volta áll majd a középpontba. Ami most látható a földön, az tűzben megsemmisül: nem a föld, az anyag semmisül meg, csak a rajta levő emberi dolgok (1Kor 3:13). Az ítélet tehát a föld felszínén levő dolgokat érinti, továbbá az égen látható csillagokat. Az égitestek némelyike szétrobban s annak következtében forróság támad a földön, amiben minden emberi alkotás megolvad.

Alapvetően téves az a feltevés, hogy az Úr napjának a tüze a földön keletkezik s valamiképpen az ember okozza majd a „világ végét”. Az Úr napját nem az emberek hozzák létre tudományos tévedésből vagy gonosztettel.
A veszendő, elmúló földi értékeknél sokkal inkább kell törődni az Istentől kapott küldetés betöltésével. Mindennél fontosabb, hogy a hátralevő rövid időt Istennek tetsző, szent, kegyes életben töltse el a gyülekezet (Jn 6:27; 2Kor 5:10; Jel 14:13). Minden erővel cselekedni kell Isten akaratát, küzdeni a bűn és halál erői ellen s Krisztussal szolgálni az egész világ javára, üdvösségére. Az a helyes theológia, amelynek a nyomában ilyen cselekedetekben gyümölcsöző szent élet támad. Erre mondja Isten igéje azt, hogy „kell”. Nem az időpont vizsgálata, nem a félelem és félelemkeltés, hanem a jó theológia és a keresztyén gyülekezeték jó élete „kell. A gyülekezet erre fordítsa minden erejét és igyekezetét.

Aki a helyes, tanítás nyomában tudja, hogy az Úr napja nem a világ végét, hanem az Úr dicsőségét és az ő igazságos ítéletét hozza el a földre, az nem félelemmel gondol rá, hanem sóvárogva várja azt a napot. Siettetni semmivel sem lehet, kívánni azonban szabad, hogy mielőbb bekövetkezzék. Addig is állandóan tekintetbe kell venni, azt, hogy az idő telik és minden nappal közelebb van a paruzia napja s nem fenyegető beszédekkel, hanem a sóvárgó várakozásból táplálkozó buzgó kegyesség cselekedeteivel kell bizonyságot tenni arról a napról.

A sóvárgó várakozást az a reménység táplálja, hogy az Úr napja teljes megújulást hoz a világba. Nem a kozmosz válik semmivé, hanem a megromlott, a régi világ helyén új ég és új föld lesz s abban nem lesz többé bűn, csak igazság. Mindenki tökéletesen meg fog felelni isteni rendeltetésének.

2Pt 2, 1 • „A hamis tanítás veszélyei.”

Az egyházra a gyülekezetekben ható rossz theologia jelent veszedelmet Ahogy az Ószövetségben akadtak próféták, akik nem a Szentlélek vezetése alatt álltak, gyakran akadnak olyan tanítók, igehirdetők, akik eltérnek az egyház közösségének adott hittől (1:1; Júd 3).

Az olvasók gyülekezeteiben olyan tévtanítók lépnek majd fel, akik azt tanítják, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért, megváltotta őket, azért szabadok: bármit cselekedhetnek, nem számít bűnnek, ne tagadjanak hát meg maguktól semmiféle testi gyönyörűséget! Az ilyen theologia istentelen élethez vezet, végül pedig kárhozatba visz.

Minden theologiai tévelygés veszedelmes mert követőkre talál. A láthatáron megjelent tévtanítók különösen sok követőre találnak, mert az érzéki élvezetek korlátlan szabadságát kínálják majd. Azt hirdetik, hogy amit a test csinál, a léleknek nem árt (Júd 8). Tévelygésük a gyülekezeteken kívül is ront: a kívülállók a gyülekezet tévelygő tagjainak bűneit látva, általánosítanak és Krisztust fogják gyalázni, mintha Ő tanítaná és engedné a kicsapongó életmódot.

Krisztus igazi szolgái a gyülekezet hasznát keresik, a tévtanítókat viszont a kapzsiság hajtja. A gyülekezet csak arra kell nekik, hogy ők maguk jól éljenek. Kiszámítják, mivel lehet hatni a hallgatókra és aszerint beszélgetnek nekik nem törődve azzal, hogy abban mennyi igazság és mennyi kitalálás van. Becsapják a jóhiszemű hívőket, mint a hamis próféták, akik mázzal mázoltak, varrtak kötést minden csuklóra, csakhogy lelkeket vadásszanak el Isten népétől és megszentségtelenítették Istent néhány marék árpáért (Ez 13:10.18–19). Aki nem szolgálni, hanem nyerészkedni akar, annak ítélete készen van.

Isten ítélete igazságos és ellenállhatatlan, azért elkerülhetetlen. A tévtanítók tehetetlenül állnak majd Isten ítéletével szemben. Ha az emberfeletti erővel és hatalommal rendelkező égi lények sem állhattak ellene Isten ítéletének, mennyivel kevésbé tehetik meg azt majd a tévtanítók, akik közönséges földi halandók! A bukott angyalok büntetése már meg is kezdődött: sötét tömlöcben megkötözve várják az ítélet napját. Sorsuk fogság, sötétség, fájdalom, vagyis ellentéte a szabadságnak, világosságnak és boldogságnak, amelyeket Isten ad azoknak, akik isteni természet részeseiként teljes igyekezettel szolgálnak neki (1:3–5).

Isten ítéletének ellenállhatatlan voltát a régi világ elpusztulása is bizonyítja. Volt hatalma rá, hogy előre kihirdetett ítéletét végrehajtsa, pedig az egész akkori világgal állt szemben: az istenteleneket, akik hallották, de hiábavalóvá tették az ő szavát, elveszítette. Nagy hatalmát bizonyítja az, hogy az általános pusztulásban meg tudta menteni Noét és családját. Aki szóban és cselekedetben az igazság hirdetője mint Noé, az biztosan számíthat Isten megtartó kegyelmére a legnagyobb veszedelemben is. A tévtanítók azonban menthetetlenül elvesznek, mert jóllehet megvan bennük Isten ismerete, de nincs meg a kellő tisztelete: olyanok mint Noé kortársai, istentelenek. Krisztust vallják, ugyan szájjal, de életükkel megtagadják. Kicsapongó életet élnek és a gyülekezetet is hasonló életmódra bátorítják, helytelen ítéletet alkotnak, Szentlélek nélkül magyarázzák az írásokat s ezzel a gyülekezetre mérhetetlen veszedelmet hoznak.

Isten különbséget tesz az ítéletben. Egyrészt az özönvíz, másrészt Sodoma és Gomora ítélete is ezt bizonyítja: az istentelenek mind elvesztek, de a kegyesek megtartattak. Az ítéletben Istennek nemcsak a haragja, hanem a kegyelme is érvényre jut. A kegyelmét azok tapasztalják meg, akik ismerik, szolgálják és az ő igazsága mellett még a megpróbáltatások, kísértések idejében is megmaradnak. Noé és Lót példája igazolja ezt. Lót nemcsak megvetette az istentelenek bűneit, hanem fájt is neki mindaz, amit azok elkövettek. Gyötrődött amiatt, hogy körülötte az egész város belemerült a bűnbe. Ő maga azonban tisztán megőrizte magát. Együtt élt a város lakosaival, megmaradt a pogány környezetben, de nem vett részt a tisztátalanságban. Minél többet látott belőle, annál inkább vágyott tiszta és szent élet után. Nem a bűnösöket, hanem a bűneiket tagadta meg.

Ebben a versben (9.) summázza az apostol azt, amit a felsorolt három bibliai példából le kell vonni: Istennek lesz hatalma arra, hogy a legsúlyosabb kísértések között is megtartsa az igazakat, akik hitbeli engedelmességben élnek, s arra is lesz hatalma, hogy az istenteleneknek megfizessen. Az olvasók előre merítsenek erőt ebből: Istennek külön gondja lesz rájuk nemcsak az ítélet napján, hanem addig is, életük minden napján, a kisértések idején (1Kor 10:13). Erre nagy szükségűk lesz, mert a tévtanítók mindent elkövetnek majd, hogy magukkal rántsák őket a kárhozatba. Istennek nemcsak az igazakra, hanem a gonoszokra is külön gondja lesz: őrzi őket az ítélet napjára büntetés végett (2:3). Isten különös irgalma nyilvánul meg abban, hogy a gonoszok bűneit nem azzal torolja meg, hanem csak életük végén, az ítélet napján. Ha meg nem térnek, nem kerülik el az ítéletet.

A tévelygéssel idejében szembe kell nézni és idejében le kell leplezni. Az apostol néven nevezi a tévtanítók tévedéseit, bűneit, részben azért, mert azok rendkívül súlyosak, részben azért, mert az idejében való leleplezés lehetővé teszi azt, hogy a gyülekezet előre is jól felkészülhessen a tévtanok kivédésére. Bűneik közt szerepel a természetellenes, tisztátalan nemi ösztönök kielégítése úgy, ahogy azt Sodoma és Gomora férfi lakosai gyakorolták (Gen 19; Júd 7), azonkívül minden tekintély megvetése: Istent, az angyalokat, Jézus Krisztust, mint élő Urat, egyaránt semmibe veszik, de nem fogadják el az apostolok és más egyházi elöljárók tekintélyét sem. A gnosztikus pneumatikusok kevélységével lenéznek mindenkit, aki a megismerésnek bibliai, szerintük alacsony fokán állnak (Júd 8).

Isten hatalmát csak azok merik gyalázni, akik valójába nem ismerik. A hatalmas angyalok sem merik megtenni azt, amire a tévtanítók vetemednek majd: nemhogy Isten ellen, de még a bukott angyalok ellen sem mondanak ítéletet. Mihály főangyal még az ördögöt sem szidalmazta (Júd 9). A tévtanítók, bármit mondjanak is, nem ismerik Isten és az égi hatalmak erejét. Az oktalan állatokhoz hasonlítanak: nincs érzékük a mennyei világ iránt s egyáltalán nem számolnak az ott élő hatalmakkal. Nem is valók egyébre, mint, hogy elpusztuljanak. Magatartásuk és végső sorsuk egyaránt azokéhoz hasonló: teljes pusztulás vár rájuk.

A rossz theologia nyomán megromlik a gyülekezet jó erkölcsi élete. A tévtanítók nemcsak rosszul teológizálnak és prédikálnak, hanem romlott életet is élnek, amivel mások életét is megrontják. Az érzéki élvezetek szabadságát hirdetik és élik: kevés nekik az éjszaka, még a nappalt is arra fordítják. Az anyagi haszon is bűnös életmódjuk biztosítására kell nekik. Amit tesznek, szégyen mindazokra, akik követik őket, de szégyen az egész gyülekezetre is. Egyében sem jár az eszük, mint a kéjelgésen. Különösen nagy veszélyt jelentenek a gyülekezet hitben erőtelen tagjaira: azok aggályait eloszlatják, gátlásaikat feloldják. Gyakorlottak a bűn megkívántatásában és abban, hogyan kell rávenni a bűnre a vonakodókat. Isten átka árad belőlük.

Próféta is cselekedhet esztelenül, ha elragadja a pénz szeretete. A vétekért azonban megfizet. A tévtanítók Bálámhoz hasonlítanak abban, hogy telhetetlen anyagiasságukban mindenre készek, még csalásra is és akárcsak Bálámnak, nekik sem számit az, hogy Istennek más az akarata, véleménye azzal kapcsolatban, amit cselekszenek. De, amint Bálámot megszégyenítette az Úr, amikor az engedetlenné vált, s megmutatta az esztelen prófétáknak, hogy egy igavonó jószág is alkalmasabb eszköz lehet Isten kezében, mint az igaz utat elhagyó próféta, ugyanúgy meg fogja majd szégyeníteni a tévtanítókat is.

Aki nem a teljes Szentírásból meríti egyházi tanításait, az semmit sem ad. Aki Krisztustól, az élet és az igazság. forrásától elszakad, semmit sem cselekedhet (Jn 15:5). Mivel a tévtanítók a saját szívükből és gondolataikból merítenek, tanításuk kiábrándítóan üres és semmit sem használ. Mint tanítók, mindenkit elhitetnek, megcsalnak, akárcsak azok a felhők amelyek esőt ígérnek, de csak köd van bennük, amit a szél szétfúj. A végük: kárhozat.

A legveszedelmesebb tévelygés Krisztus nevében szabaddá tenni a bűnt. A tévtanítók, ahol már fel léptek, azt tanítják, hogy Krisztus a benne hívőket örökre megszabadította a bűnök következményeitől azzal, hogy meghalt helyettük, a bűnök ítéletét elszenvedte. Több ítélet tehát nem lesz. Akik hisznek, azok szabadok, azt tehetnek, amit akarnak. Miközben a tévelygők magukat ilyen értelemben szabadnak vallják, valójában tehetetlen rabszolgái a bűnnek. Hasonló tanítást a gyülekezet tagjai senkinek sem hinnének el, de miután a tévtanítók Krisztus nevében beszélnek, keresztyén tanítóknak számítanak, sokakat elcsábítanak. Különösen az ingadozókkal hitetik el, hogy a nikolaiták bűne, a bálványáldozati lakomákon és az azt követő orgiákon való részvétel keresztyéneknek is szabad (Jel 2:6; 14:15).

Aki igazán eljutott Jézus Krisztus megismerésére és utána ismét visszatér a megtérés előtti bűnös életébe, a lelkileg halott állapotba, (Ef 2:1; 5:14), az még egyszer nem születhetik újjá, sőt még sokkal rosszabb állapotba jut, mint amiből megtért (Mt 12:45; Zsid 6:4–6; 10:26; Mt 11:20–24). A bűn az elesetteken még gonoszabbul uralkodik. Újabb megváltásban nem reménykedhetnek. Péter nem ok nélkül írja azt, hogy a tévtanítóknak és az általuk félrevezetett tévelygőknek jobb lett volna Krisztust meg sem ismerni, mert, ha még mindig pogányok volnának, akkor reménykedhetnének a megváltás áldásaiban és megszabadulhatnának. De miután az igazság útját elhagyták, Istennek a szent életre adott parancsát megtagadták, reménytelen állapotba kerültek: nem úgy, hogy hiába reménykednének, hanem úgy, hogy nem lesz bennük többé reménység, nem is akarnak többé megújulni. Ahogy az oktalan állat jól érzi magát abban az állapotban, amiben van és nem akar más lenni, mint ami és amilyen, úgy lesznek az elesettek is.

A megfürdött disznó sárban hempergése a megtérés ördögi változata: az egyszer már megkeresztelkedett és a keresztség vízében megmosott ember visszatér régi, megmosatlan állapotába, régi élete bűneinek a szennyébe és megmarad abban (Péld 26:11). Attól kezdve érzéketlen marad mindenféle lelki ráhatással szemben.

2Pt 1, 12 • „Krisztus megismerésének egyedül hiteles forrása.”

Akik mindent tudnak, azok is rászorulnak az állandó emlékeztetésre. Az olvasók ismerik az evangélium igazságát, egészséges hitük van, mégis jó, ha újra átgondolják mindazt, amit Krisztussal kapcsolatban a próféták és apostolok tanításaiból tanulták. Az igehirdető feladata emlékeztetni a gyülekezetet a Krisztus felöl kapott kijelentésre, a felülről kapott ajándékokra (1:3–4) és a feladatokra, amikre nézve azokat kapták. A jó igehirdetés nyomán a gyülekezet erősen áll és tisztán látja tennivalóit.

A gyülekezet emlékeztetése állandó igehirdetői és pásztori feladat, mert a meglankadás, elalvás olyan kisértés, amelynek a legkülönbek is áldozatul eshetnek (Mt 26:40.43.46). A gyülekezet tétlensége halálhoz hasonló állapot, amelytől fel kell támadnia. Az igehirdetés Isten ébresztő eszköze. Az apostol, amíg él, erre fordítja minden erejét.

Aki megismerte a feltámadott, megdicsőült Urat, azt nem csüggeszti el a közeli halál gondolata, sőt halogatás nélküli, állandó szolgálatra serkenti. Az apostol tisztában volt azzal, hogy egészségi állapotától függetlenül, bármikor meghalhat. A meghalás azonban számára nem megsemmisülés, hanem a porsátorból mennyei épületbe való átköltözés (2Kor 5:1; Jn 14:2–3).

Isten szolgálatában mindig azokra kell gondolni, akikre nézve Isten a szolgálatot adta. Isten emberét ne az foglalkoztassa, hogy mi lesz ő vele, hanem az, hogy mi van a rábízottakkal. Még a halálra is ennek a kérdésnek a jegyében kell gondolnia: mi lesz a rábízottakkal, amikor ő már nem szolgálhat nekik? Az apostol arra igyekszik, hogy az utána következő nemzedékeknek is hasznuk legyen az ő munkájából. Nem tudni pontosan, hogy a saját leveleinek a későbbi hasznára gondolt-e, vagy Márk evangéliumának a megírását ígérte.
Az apostoli bizonyságtétel lényeges része Krisztus hatalmának és dicsőséges visszajövetelének a hirdetése. Ennek két tartó pillére az apostol által személyesen szerzett történeti tapasztalat és a próféták egybehangzó jövendölése. A gúnyolódó tévtanítók meséinek semmi közük sincs az igazsághoz, de nem is változtatnak azon az igazságon, hogy Krisztus hatalommal és dicsőséggel visszajön a földre. Péter, két apostoltársával együtt, személyesen győződött meg arról, hogy Krisztus hatalmas és dicsőséges Isten (Mt 17:1–8).

Nem kétséges, hogy a visszajövetelekor éppenúgy ragyog majd isteni dicsősége, mint a hegyen, és amit akkor csak hárman láttak, azt minden szem látni fogja (Jel 1:7). Mint szem- és fültanú egyaránt bizonyítja az apostol Jézus Krisztus dicsőséges voltát, Isten ugyanis szólt a hegyen: amit mondott, hallható, érthető beszéd volt. Isten igéje, annak üzenete mindig érthető. Az elhangzott kinyilatkoztatásban az lett kétségtelenné, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. A hegyen tehát nem egyszeri kivételes megdicsőülés történt, hanem Krisztus örök isteni dicsőségének a kihirdetése. A szóbeli bizonyságtétel, azzal együtt, amit láttak, tökéletesen meggyőzte Pétert arról, hogy Krisztus a maga idejében eljön majd dicsőségében az ég felhőin, hogy maga elé gyűjtse a népeket (Mt 25:37).

A gyülekezet Isten kijelentését úgy fogadja el hitelesnek, ahogy azt a próféták és az apostolok egybehangzóan tanítják. Péter apostol harmadmagával szerzett személyes tapasztalata (Mt 17:1–8) csak megerősíti azt, hogy a próféták minden jövendölése Jézus Krisztus felöl igaz beszéd. A prófétai beszédre úgy kell tehát figyelni, mint a sötétben égő lámpára, mert világos, érthető, biztos eligazítást közöl. Aki majd tisztán akar látni az igazi és hamis tanítás küzdelmében, annak erre a megbízható kijelentésre kell figyelnie. Világosság csak abból a tanításból árad amelyet az apostolok a próféták nyomán hirdetnek.
Egyszer majd eljön a nap, amikor nem lesz többé szükség az ige világosságára, prófétai, apostoli tanításra, mert Krisztus, a hajnalcsillag mindenki szívében felragyog (Ez 37:27; 48:35).

Az igét nem az igehirdető magyarázza, hanem a Szentlélek Isten. Egyedül Ő érti az igét, mert eredetileg Ő gondolta el, mielőtt kijelentette, kiválasztott emberekkel elmondatta vagy leíratta. Az ige a Szentlélektől van: nem a próféták akartak szólni vagy írni, hanem a Szentlélek indította őket cselekvésre. Engedelmesen szóltak és írtak, úgy, hogy a saját szívük gondolatából semmit sem tettek hozzá, de el sem vettek belőle. A tévtanítók ugyanakkor maguk magyarázzák az igét, mert azt tartják, hogy emberi tudással, erőfeszítéssel, megoldható feladat. Az igehirdetés a Szentlélek megvilágosító munkája, vezetése nélkül képtelen vállalkozás, ami szükségszerűen tévelygéshez vezet (1Kor 2:10–14).

2Pt 1, 1 • „Üdvözlés.”

A theológia tisztaságát és a gyülekezetek egészséges kegyességét fenyegető veszéllyel szemben teljes erővel fel kell lépni. Ezt teszi a szerző, amikor Jézus Krisztus nevével és Péter apostoli tekintélyével áll a gyülekezetek elé, amelyekben a pogány eredetű hívek a zsidóból lett keresztyénekkel egyenlő hitet nyertek. Ez a hit abban egyenlő, hogy ugyanazt az igazságot tartalmazza, amelyet Krisztus a törvény betöltésével megváltó halálával és dicsőséges feltámadásával szerzett s ugyanarra az üdvösségre tart meg (Mt 5:17; Jn 1:17; 14:6; 1Kor 1:30; Róm 10:4; Gal 3:13).

A gyülekezetekre olyan idők várnak; amikor fokozott mértékben lesz szükség arra a kegyelemre és békességre, amelynek a forrása Jézus Krisztus megismerése. Olyan forrás ez, amelyből mindig lehet meríteni. Ez az egyetlen forrás, amelyből kegyelem és békesség származik. A megismerésnek másik forrása és módja, amelyet a majd fellépő tévtanítók kínálnak, nem kegyelmet és békességet, hanem veszedelmet hoz (2:1.9–10.17).

2Pt 1, 3 • „Az isteni természet részeseihez illő élet.”

Az olvasók első feladata megemlékezni azokról az áldásokról, amelyekkel Isten Jézus Krisztus megismerésében ajándékozta meg őket. Krisztus ereje meg szabadította őket a bűn uralma alól (1Pt 4:1), biztosította számukra az örökélet elnyerésének minden feltételét és lehetővé tette, hogy e világban Istennek tetsző életet éljenek. Saját erejükből minderre képtelenek lettek volna, Krisztus megismerése révén kapták ajándékképpen. Krisztus maga akarta, hogy az olvasók megismerjék őt és elnyerjék ezeket az áldásokat, amelyeket isteni erejével megszerzett: ő hívta el őket.

Isten ajándékai között csodálatos ígéretek (4.) vannak: akik Krisztust megismerik, azok megszabadulnak a haláltól, a rothadandóság bilincseiből (Róm 8:21), a test bűnös vágyainak az uralma alól (Róm 8:12), mert Krisztus örök isteni természetének lesznek a részesei (Róm 6:16–18).

Akik isteni természet részesei lettek, azoknak be is kell bizonyítaniuk azt (5.). Az apostol 7 bizonyítékot sorol fel: Mindegyiknek a hit a gyökere, ez az első bizonyíték. Hittel vették birtokba az ígéretet. A második az erény, areté (1:5; Fil 4:8; 1Pt 2:9), olyan lelkület, amelyik mindig kész minden jóra, de csak a jóra, továbbá erős, egészséges és tiszta. Hitből van a második bizonyíték, az ismeret is: Isten akaratának a gyakorlati megértése, annak felismerése, hogy mit akar Isten itt, most.

Az olvasók igyekezete nyomán jelenik még az isteni természet elnyerésének a harmadik bizonyítéka: mértékletesség, ami önmegtartóztatás. Minél inkább megérti valaki Isten ajándékainak az értékét és a Krisztussal való életközösség örömeit, annál szívesebben alkalmazkodik Isten akaratához és annál nagyobb elszántsággal tanúsít ellenállást a kisértésekkel szemben (Jak 1:12; 4:7), nem az ösztönöknek enged, hanem Krisztusnak.

A negyedik bizonyíték az állhatatosság. Az olvasók nehéz helyzet előtt állnak: tévtanítók csábítják majd őket hamis theologiával istentelen életre. Ha akkor erősen megállnak a hitben és kitartanak a Krisztusban megismert igazság mellett, az isteni természetről tanúskodik bennük. Az állhatatosság olyan feladat, amelyet csak teljes igyekezettel lehet megoldani (1:5), ugyanakkor kegyelmi ajándék is amelyért könyörögni kell (1Kor 10:13).
Az ötödik bizonyíték a kegyesség: igazi istenfélelmet jelent és abban valósul meg, hogy akik isteni természet részesei, azok Istenre néznek, őrá figyelnek és akaratának mindenben engedelmeskednek.

A hatodik és hetedik bizonyíték a gyülekezet többi tagjai és általában minden ember iránt gyakorolt szeretet. E nélkül a kegyesség csonka, érvénytelen (Jn 13:35; 1Thessz 3:12; 1Pt 1:22; 1Jn 2:9). Istenfélelem és emberiesség, istentisztelet és emberszeretet elválaszthatatlanul egyek.
Aki Krisztust megismerte, annak a hite nem tétlen; ellenkezőleg teljes igyekezettel azon van, hogy a hite minél több gyümölcsöt teremjen (Jn 15:2–8). Akiben viszont nincs meg ez az igyekezet s nem mutatkozik a felsorolt 7 erény, az hiába jutott el Krisztus megismerésére.

Kegyes keresztyének is megrekedhetnek a hitben, elveszíthetik hitbeli látásukat s elfelejtkezhetnek mindarról, amit Krisztus révén ajándékba kaptak (1:3–5). Ez a vakság és elfelejtkezés akkor következik be, amikor nem törekszenek arra, hogy hitük a szeretet sok gyümölcsét teremje.

A kiválasztását és elhívását mindenkinek meg kell erősítenie. A kiválasztás és elhívás önmagában érvényes, de mindaddig, amíg a 7 erény gyakorlása révén bizonyossá nem válik, addig el van rejtve.

A gyülekezet tagjai, amikor kiválasztásukat és elhívásukat megerősítik, tulajdonképpen nem a kiválasztást és elhívást teszik érvényessé, hanem önmagukat erősítik meg abban a hitben, hogy Isten választottai és elhívottjai. Ha ezt igyekeznek megtenni, annak két gyakorlati haszna lesz rájuk nézve: a. megmaradnak és megerősödnek a hitben, nem fognak bukdácsolni, ingadozni; b. a célt el fogják érni: Jézus Krisztus országába bejutnak. A kiválasztás és elhívás bizonyosságából táplálkozó erő végigviszi őket a nehéz úton és átsegíti a legnagyobb kísértéseken is.

A bejutás természetesen nem az igyekezet jutalma, hanem ajándék, amelyet Krisztus szerzett meg. Az igyekezet haszna: gyümölcsei a hit erejét fokozzák.

1Pt 5, 1 • „Az egyházi elöljárók példás magatartása.”

A gyülekezet vezetőinek mindenki másnál jobban kell érteniük az egyház helyzetét és példás magatartást tanúsítva kell méltónak bizonyulniuk az egyházban viselt tisztségükre. Pétertől távol áll az a szándék hogy a többi egyházi elöljáró fölé emelje magát, sőt hangsúlyozza, hogy azokkal egyenlő módon presbiter. Ha mégis arra hivatkozik, hogy személyesen látta Krisztus szenvedését és dicsőségét, azzal az a célja, hogy mind presbitertársai, mind a rájukbízottak hitét erősítse a szenvedések között. A „megjelenendő dicsőség részese” kifejezés nem Péter üdvbizonyosságára, hanem a Mt 17:1–9 élményére utal.

Az egyházi elöljáróknak az a feladatuk, hogy a gyülekezeteket, Isten tulajdon nyáját, legeltessék. Gondoskodni tartoznak arról, hogy a gyülekezetek tagjai mindent megkapjanak, ami hitük és egész életük megtartására szükséges. Az elöljárók feladata tehát a gyülekezetek szolgálata. Munkájukért felelősek, mert a nyáj Istené (ApCsel 20:28). Mivel Isten szolgái, Isten gondoskodik is róluk: az elöljárók anyagiassága, nyerészkedése ennek a hitnek a hiányából táplálkozik, tehát a gyökere, hitetlenség, amit a gyülekezet tagjai és a kívülállók egyaránt látnak és elítélnek. A pásztorok ne kelletlenül végezzék szolgálatukat, hanem látszódjék rajtuk a hivatástudat és a szolgálat öröme.
A pásztorok minden tekintetben legyenek példaképek a gyülekezet tagjai előtt. A jó Pásztort kell kiábrázolniuk, aki beszédben és cselekedetben egyetlen példakép (Zsolt 23; Jn 10:11). Mivel Krisztus nem az uralkodásra, hanem a szolgálatra adott példát (Mt 20:28), ne uralkodjanak az örökségképpen nekik jutott gyülekezet felett, hanem szolgálják azt.

A pásztorok a Főpásztortól kapják meg igazi jutalmukat. Krisztus úgy jelenik majd meg, mint Főpásztor (Zsid 13:20), megítéli a pásztorokat (1Kor 4:4) s túl azon, amit szolgálatuk fejében a nyájtól kaptak, megjutalmazza őket olyan jutalommal, amit Ő érdemelt ki a számukra is (Jak 1:12; Jel 2:10). Az minden földi jutalomnál, sikernél becsesebb.

A gyülekezet tagjai engedelmeskedni tartoznak az elöljáróknak. Az ifjabbak, nem külön testület tagjai, hanem tisztség nélküli gyülekezeti tagok, vegyék komolyan a pásztorok tanácsait, intelmeit, segítsék munkájukat, tartsanak fegyelmet és rendet. Az elöljárók és egymás iránt is legyenek tiszteletadók, szolgálatkészek, szerények. Az alázatosság minden felülről jövő áldás alapfeltétele: ha a gyülekezet tagjaiban lesz elég alázatosság, akkor gazdagon fog áradni benne Isten kegyelme.

1Pt 5, 6 • „Buzdítás állhatatosságra.”

A megalázkodáshoz a felmagasztalás reménysége ad erőt. Az en kairó nemcsak a paruzia időpontját jelenti, hanem azt megelőző alkalmakat is. Így a Krisztusba vetett reménység az olvasók előtt levő egész küzdőtért beragyogja. Krisztus a paruzia előtt sem tétlen (Mt 28:20).

Isten hatalmas keze mindent elrendez, mert törődik az alázatosakkal. A Főpásztor, miközben pásztorokat ad a nyáj mellé, aközben legfőbb gondviselője a nyájnak (Zsolt 23; Jn 10:11.28–29). Ez nem felelőtlenségre bátorít, hanem a hitet erősíti.

Miközben a Főpásztor gondot visel a nyájra, aközben a nyájnak súlyos harcot kell vívnia a belülről fenyegető rontás ellen. Az egyházat sohasem kívülről, hanem mindig belülről fenyegeti komoly veszély. Kívülről időnként legfeljebb megpróbáltatások érik, de benne a Sátán állandóan munkálkodik: szertejár a gyülekezetekben, hogy prédákat ejtsen. Nem a világ, az emberek vagy a népek az egyház ellensége, hanem a levegőbeli hatalmasság, aki ordító oroszlánhoz hasonlóan, éhesen, könyörtelenül igyekszik megsemmisíteni az egészséges hitet és tudományt, megrontani a gyülekezet erkölcsét, hitelképességét s azzal együtt a szolgálatát. Senki sincs tőle biztonságban. Eszközei: a tévelygés, álmodozás, hamis reménység, hatalomvágy, testiség.

A Sátán elleni győzelemnek két feltétele és egy biztosítéka van (9–11. v.). Egyik feltétele a hit megerősítése azzal a tudattal, hogy az egész egyház, szerte a világon mindenütt folytatja a Sátán elleni harcot. A másik feltétele a bátor ellenállás, tudva, hogy Krisztusé minden hatalom. A győzelem biztosítéka pedig Isten maga, aki rövidre fogja a megpróbáltatás, a harc idejét és az egyház tagjait alkalmassá teszi a harcra. A győzelem, a hatalom sohasem lehet másé, mint Istené. Az ő ereje ellenállhatatlan és örökre az is marad. Sátánnak semmi esélye sincs a győzelemre.

1Pt 5, 12 • Üdvözletek, áldáskívánás.

Amit az apostol röviden írt meg, azt Silvánus feladata lesz részletesen elmondani a gyülekezetekben. Miután a levél szövegét Silvánus fordította le görög nyelvre, elsőnek ismerte és értette meg annak tartalmát; alkalmasan állhatott tehát a kis-ázsiai gyülekezetek elé, hogy az ige valódi értelmét tolmácsolja. Az igehirdető mindig meghatározott üzenet tolmácsa. Fontos, hogy az üzenet megértésében és elmondásában hű legyen, különben a szolgálata nem hiteles (1Kor 4:1–2). Péter inti az olvasókat, hogy erősödjenek abban a meggyőződésben, miszerint Krisztusért szenvedni mindennél nagyobb kegyelem. A szenvedések láttán tehát ne essenek kétségbe. A stéte parancsoló módban áll s azt jelenti, hogy továbbra is, mindvégig meg kell állniuk Isten igaz kegyelmében.

A különböző gyülekezetek és munkásaik ugyanannak az egy egyháznak a részei, ugyanannak a testnek a tagjai. Szolgálatuk, sorsuk összefügg. Helyénvaló azért az egymás iránti érdeklődés, részvét, szeretet kifejezése. A babiloni gyülekezet, a római gyülekezet jelképes megjelölése. Miután Rómában különösen sok szenvedés jutott ki a korabeli keresztyéneknek, a római keresztyének üdvözletében a szenvedéseket jól ismerő testvérek megértése és együttérzése fejeződik ki a levél olvasói iránt. Az apostol Márk üdvözletét is tolmácsolja, akit lelki értelemben fiának nevez, mivel az ő bizonyságtétele és tanítása révén jutott el az evangélium igazi értelmére és hitére.
Péter apostol járt Rómában, de semmi sem támasztja alá azt a feltevést, hogy hosszabb időn át Róma első püspöke volt.

A csók olyan állapotot fejez ki, amelyben két ember közt megszűnt minden elválasztó tényező s szívűket szeretet és egyetértés tölti meg. Az istentisztelet alkalmával szokásos szent csók az Úr és egymás iránti kölcsönös szeretetet és a hitbeli egységet ábrázolta ki látható módon. Az áldáskívánást a békességben summázza Péter, ami foglalata mindannak, amire egyháznak, egyeseknek s az egész embervilágnak szüksége van.

1Pt 4, 12 • „Az egyház Isten ítélete alatt.”

Minden megpróbáltatás mögött Isten áll. Ami az egyházban történik, az nem az ő tudta vagy akarata ellenére megy végbe. Az olvasókat meglepte az, hogy a hitük miatt szenvedniük kellett. Éppen úgy csodálkoztak, mint a pogányok, amikor látták, hogy többé nem futnák velük (4:4). Nem értették, miért üldözik őket holott ők senkit sem bántottak s a hitük sem árt senkinek. Csodálkoztak azon, hogy Isten nem siet az üldözött egyház védelmére. Csak az embereket látták, akik szenvedéseiket okozták. Az apostol megmagyarázza nekik, hogy a megpróbáltatásban Isten ítéli az ő egyházát, Isten ítélete az egyház vonatkozásában nem veszedelmet, hanem megpróbáltatást jelent; célja nem az egyház megsemmisítése, hanem megtisztítása és megerősítése. Örömmel kell tehát fogadni (Jak 1:2–3).

Krisztus követői részesedhetnek Krisztus szenvedéseiben (ApCsel 5:41; 2Kor 1:5; Fil 3:10; Kol 1:24). Ha az olvasók igazán szeretik az Üdvözítőt és megbecsülik az általa szerzett váltságot, akkor még szenvedéseket is szívesen vállalnak érte. Minden szenvedőt töltsön el az öröm, hogy miután együtt szenvedett Krisztussal, vele együtt részesedik a dicsőségében is (Mt 25:31; Róm 8:17–18; 2Kor 4:17–18).

A pogányok tulajdonképpen Krisztust üldözik, Őt káromolják (4:4), neki akarnak szenvedést okozni, de mivel Őt nem látják, azok ellen fordulnak, akik a nevét viselik s együtt az ő titokzatos testét alkotják (Ef 1:16; Róm 12:5; 1Kor 12:27; Kol 1:18). Ha az olvasók elhagynák Krisztus egyházát, szakítanának a gyülekezettel, megtagadnák a Krisztus nevét, nem bántalmaznák tovább őket. Aki azonban Krisztus megtagadására gondol, az azt is fontolja meg, hogy Krisztus is megtagadná őt a mennyei Atya előtt, ha megtagadná Krisztust az emberek előtt (Mt 10:33; 7:23). Krisztus nem nézi tétlenül a szenvedéseiket, Szentlelkével szüntelen munkálkodik bennük (Mt 10:20; ApCsel 6:15; 2Kor 3:18).

Az egyház tagjai nemcsak Krisztusért szenvedhetnek, hanem a saját bűneik miatt is. Fennállt az a kísértés, hogy az üldözött keresztyének bosszút állnak azokon, akik közvetlenül okozzák szenvedéseiket, esetleg bántalmazzák, megölik azokat, vagy elvesznek tőlük valamit. Ilyesmiért egyikük se szenvedjen. Ha bíróság elé viszik őket, ne bizonyíthassanak rájuk közönséges bűnöket. Amiatt se szenvedjenek, hogy más dolgába avatkoznak: ne legyenek izgágák, ingerkedők, mindenkinél okosabbak, kioktatók, a pogány hatóságokra tartozó dolgokban „szakértők”.

Akit a bíróság közönséges bűncselekmény miatt elítél, az szégyellheti, mert méltán kiszabott büntetést kell elszenvednie, azonkívül mindenki tudja, mi rosszat tett. Akiről azonban a bíróság előtt csak az derül ki, hogy Krisztus követője, az ne szégyellje, sőt inkább dicsérje Istent, amiért ilyen kegyelemre méltatta (2:20; Mt 5:10; Fil 1:29; 2Tim 1:12).

Isten két ítéletet tart: az egyiket már el is kezdte és folyamatosan, kegyelmesen végzi; a másik Krisztus eljövetele napján lesz, az utolsó ítélet (14. v.). Az első ítélet, amelyet az ő egyházán kezdett el, kegyelmes, mert nem az célja, hogy megfizessen, hanem a) az, hogy az egyházat földi küldetése lényegére eszméltesse, a szolgálatok felismerésére kényszerítse és megtisztogatva alkalmassá tegye, b) az, hogy az egyházat felkészítse az utolsó napra: akkor úgy álljon majd meg, mint a Bárány számára felékesített menyasszony. Az már egymagában is kegyelem, hogy Isten az egyház ítéletét nem a végítéletben, hanem jóval előbb már el is kezdte. Bármennyire fájdalommal, szenvedéssel járjon is ez a kegyelmes ítélet, meg kell érteni, hogy Isten kegyelmesen, az egyház javára cselekszik benne. Ha pedig a kegyelmes ítélet ilyen gyötrelmes, mennyi szenvedés vár azokra, akik végső ítéletben engedetlenségük miatt az örök kárhozat ítéletét fogják elszenvedni.

A végső ítéletben az engedelmes hívők, az igazak is alig (18 v.), azaz kizárólag Krisztus szenvedése és halála árán menekülnek meg: egész életművük ítélet alá kerül. Napvilágra jut mindaz, amit a fundamentumra építettek. Mindent tűz próbál majd meg: az igazak Krisztus tökéletes váltsága révén megmenekülnek ugyan, de csak mint tűzön keresztül (1Kor 3:15). Az, aki hiába ismerte meg Istent s végig engedetlenségben marad, menthetetlenül elvész (Péld 11:31).

Akik Isten előkészítő, kegyelmes ítéletében szenvednek, számíthatnak rá, hogy Isten szeretete és hatalma átsegíti őket a legnagyobb megpróbáltatásokon, még az esetleges mártírhalálon is. Bármi történjék is velük, testük-lelkük mindig Isten kezében lesz. Isten hű Teremtő, aki minden ígéretét híven megtartja. Az olvasók bátran bízzák rá magukat, egész sorsukat. Azokhoz pedig, akik szenvedéseiket okozzák, legyenek jók: tegyenek félre minden haragot és bosszúállást. Az Istennel szemben váló megkeseredés és az emberek elleni vétkezés helyett ez a helyes keresztyén magatartás az egyház ítéletének idejében.

1Pt 4, 1 • „A szent élet: a bűn uralmától megszabadított, új élet.”

Krisztus szenvedésének az is haszna, hogy a bűn uralmát megszüntette. Az olvasóknak lesz részük szenvedésekben, de merítsenek erőt azok elhordozásához abból a gondolatból, hogy Krisztus testileg szenvedett s az Ő szenvedése győzelmes, eredményes volt: úgy megtörte a bűn uralmát, hogy az megszűnt. Akikért szenvedett, azok felett nincs többé hatalma a bűnnek: nem szolgái a bűnnek, hanem szabadok. A vers második fele nem azt jelenti, hogy akinek fizikai fájdalmai vannak, az nem foglalkozik a bűnnel. A pepautai nem jövő időben, hanem perfektumban áll: nem a megszabadulást ígéri a szenvedőnek, hanem olyasmire utal, ami már megtörtént, egy tényre, amelyet tartós állapot követ. Ez a tény Krisztus szenvedése. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a pepautai passzívumos alak, akkor kétségtelen, hogy nem a szenvedő ember szünteti meg a bűnt saját testi szenvedése árán, hanem a bűn uralma Jézus szenvedése árán szűnt meg.

A bűn uralma alól megszabadított keresztyének képesek arra, hogy Isten. akarata szerint éljék életük testben hátralevő idejét, a bűnre pedig azt mondják: „többé nem”, „elég volt” (4:3). Aki mégis vétkezik, az nem hivatkozhat a bűn kényszerítő hatalmára.

Isten akaratának nem egy-egy esetben kell engedelmeskedni, hanem a földi élet egész idejében. Nem szabad elfelejteni, hogy a testben hátralevő idő csupán a jövevénységnek és nem az emberéletnek az ideje.

A múlt bűneinek a felismerése és megítélése a Krisztus által szerzett szabad élet feltétele. Az olvasók pogányságuk idejében részt vettek a bálványimádással együttjáró orgiákon is, ahol ittak és paráználkodtak. A részvételük nem alkalmi, hanem rendszeres volt. Bűneiket életük addig eltelt egész idejében elkövették: meg nem történtté tenni már nem lehet, de azt megtehetik, hogy megundorodva, iszonyodva azoktól, kimondják: elég volt!

Nagyon nehéz új életet kezdeni a régi környezetben. Az apostol szavaiból az derül ki, hogy az olvasók már szakítottak a régi bűneikkel, ellenben a pogányok, akik továbbra is benne élnek, idegenkedve néznek rájuk, amiért nem hajlandók többé velük együtt részt venni a kicsapongásokban (4. v.). Ezért Istent átkozzák, aki ilyen változást okozott a keresztyénekben. Nem is sejtik, hogy amit tesznek, az a vulkánok lávájának áradatához hasonló pusztulást hoz rájuk.

Krisztus készen áll, hogy ítéletet tartson azok felett, akik bűnökben élnek s az övéinek szenvedéseket okoznak. Ítéletét senki sem fogja elkerülni, még a holtak sem. A keresztyén olvasóknak éppen ezért nem feladatuk harcba szállni az átkozódókkal és megtorlást alkalmazni velük szemben. Az ítélet Krisztus dolga. Az olvasók dolga pedig az, hogy megnyerjék a pogányokat. Krisztus közel van! (Jak 5:7.9). Akik életükben hallották és elfogadták az evangéliumot, azok elszenvedték ugyan a test ítéletét, a testi halált, mint minden ember, de most is élnek lélekben, mert Isten így akarta és így ígérte nekik. Az apostol nem azt írja tehát, hogy a holtakat megtérésre hívó evangéliumhirdetés történt. A hallgatók akkor hallották az evangéliumot, amikor még volt testük, Péter levele írásakor azonban már túl voltak a testi halálon s lélekben éltek odaát (Jn 11:25–26; 2Kor 5:1).

1Pt 4, 7 • „A szent élet: a hátralevő kevés idő jó felhasználása.”

A keresztyén élet alapvető szempontja az a felismerés, hogy a testben hátralevő idő rövid, Krisztus már az ajtó előtt áll (4:5; Mt 24:42; Jak 5:8–9). Ez egyfelől a szenvedések elviselésében erősít, másfelől arról győz meg, hogy nincs idő tétlenségre, halogatásra, vagy hiábavalóságra. Minden keresztyén feladat halaszthatatlanul sürgős. Az olvasók imádkozzanak, de józanul mérjék fel helyzetüket: ne áltassák magukat hamis reménységgel. Ne abban reménykedjenek, hogy sorsuk. hamar jobbra fordul, hanem abban, hogy kevés idő van hátra és Krisztus is közel van (Zsolt 103:15).

Legsürgetőbb feladat az egymás iránti szeretet gyakorlása (8. v.). Az utolsó idők egyik jele a szeretet meghidegülése (Mt 24:12). Az atyafiak egymás ellen elkövetett vétkei sok gondot, problémát okoznak a gyülekezetben: mindennek kitűnő orvossága a szeretet, mert képessé tesz a tűrésre és a megbocsátásra. Nincs ugyan bűntörlő ereje, de a bűnök által egymáson ejtett sebeket képes begyógyítani.

A szeretetet a mindennapi élet különböző helyzeteiben kézzelfogható módon kell gyakorolni: nemcsak a megbocsátásban, hanem a vendégszeretetben, amire az átutazó atyafiaknak (Jak 4:13), a vendégszolgálatra érkező igehirdetőknek (1Kor 9:5) és általában az idegeneknek (3Jn 5–8) volt szükségük. Szívesen kell gyakorolni a szeretetet idegenekkel is. Nem korlátozható a család, a gyülekezet vagy a közös hit körére. Felebarátot kell látni minden emberben (Lk 10:25–37).
A kegyelmi ajándékokkal egymás javára szolgálni kell (10. v.). A kegyelmi ajándék nem azé, aki kapta, ő csak sáfár. A sáfáré csak a szolgálat, a diakónia kötelezettsége. Sokféle karizma van: kiki azzal szolgáljon, amit Istentől kapott, aki lelkieket, az a lelkiekkel, aki egyéb tehetséget, pl. jó anyagi helyzetet, vendégfogadásra alkalmas lakást, az az anyagi javaival szolgáljon (1Kor 7:7; 12:4–9). Az a fontos, hogy Isten kegyelmének az áldása eljusson a diakónia révén ahhoz, akinek Isten szánta. Ennek biztosítása a sáfár feladata.
Az igehirdetés Isten beszédével való sáfárkodás. Az igehirdető abban különbözik minden más tanítótól, szónoktól, általában minden beszélő embertől, hogy Isten igéjével sáfárkodik: nem a saját gondolatait közli, hanem azt, amit Isten elmondás céljából üzenetként rábízott. Nem emberi vállalkozást hajt végre, hanem Istentől kapott szolgálatot végez, nem magáért, hanem azokért, akikhez Isten szólni akar. Lehet az igehirdetést utánozni, lehet kegyelmi ajándék nélkül is szólni, de abban nincs benne az az erő, amit Isten Szentlelke kölcsönöz kizárólag Isten szavának. Az igehirdetésnek az a célja, hogy a nyomában támadó élet mindenestől Istent dicsőítse.

1Pt 3, 13 • „A szent élet: jó lelkiismerettel az ellenséges környezetben.”

A keresztyének jóakarata és jóindulata sem zárja ki a pogányok részéről történő bántalmazásokat. Ennek a versnek nem az az értelme, hogy ha az olvasók szeretetben élnek egymással és a kívülállók irányában is békességre törekednek, akkor minden háborgatást elkerülnek. De, ha jóra igyekezve is szenvedniük kell, az nem fog ártani nekik: nem szakítja el őket Krisztus szeretetétől (Róm 8:35), nem akadályozza a szolgálatban (2Kor 6:4), sőt Isten minden szenvedésüket javukra fordítja (Róm 8:28). Jóra igyekezve mindenesetre a bántalmazás is kevesebb lesz.

A szenvedést nem önmagában kell nézni, hanem azzal a jóval együtt, ami végre Isten azt megengedte (Róm 8:28; Jak 1:2–3.12). Aki Isten igazsága miatt ártatlanul szenved, az viselje boldogan a szenvedéseit, mert Isten boldognak mondja azokat, akik csak amiatt szenvednek, mert az ő igazságának megfelelően szentül és igazán igyekeznek élni (Mt 5:10). Óvakodjék minden olvasó attól, hogy a fenyegetések nyomán kétségbeessék és hite megtagadása árán próbálja meg elhárítani a nehéz megpróbáltatásokat.

Akik szenvednek, ne azokat az embereket nézzék, akik a szenvedéseiket közvetlenül okozzák, hanem, miközben szenvednek, Krisztusra irányítsák a figyelmüket (15. v.). Krisztust kell megszentelniük a szívük mélyén: tartsák őt annak, ami valójában és erősödjenek meg abban a hitben, hogy Krisztus az egyetlen Úr az egész világban, övé minden hatalom mennyen és földön, hatalma minden mennyei és földi lényre kiterjed (Mt 28:18). Azok is Krisztus hatalma és uralma alatt állnak, akik az olvasókat fenyegetik és bántalmazzák. Ne tőlük féljenek, hanem attól, akié valóban minden hatalom: az Úrtól. Ne engedjék, hogy szívüket a szent istenfélelem és a szent hit helyett rettegés foglalja el, amely a hit megtagadását ajánlja (Mt 26:7). S ha azután annak láttán elgondolkoznak és megkérdezik: milyen reménység tartja meg őket a Krisztus iránti hűségben, akkor adjanak számot a bennük levő reménységről (1:3). A keresztyén apológia, védekezés tartalma a szubjektív és objektív reménység feltárása. Nem szabad félelemből vagy megalkuvásból hallgatni vagy elhallgatni, sőt inkább meg kell vallani a reménységben élő hitet (1:21), a Jézus Krisztus felől táplált reménységet. Az apológiának két szabályát adja itt az apostol: a) szelíden kell védekezni, kevély elbizakodottság, sértő fensőbbrendűség, fenyegetőzés, harag nélkül; b) félelem nélkül: csak Istentől félve, alázatosan és őszintén (Ézs 8:12–13).

A szelíd és őszinte apológia, a szájjal vallott keresztyén bizonyságtétel csak akkor eredményes, ha mögötte példás élet van (16. v.). A gyülekezet tagjainak úgy kell élniük, hogy ne lehessen okkal vádolni őket s minden ellenük emelt vád üres rágalomnak bizonyuljon. Akkor a vádaskodók megszégyenülnek és kényszerülnek belátni azt, hogy a Krisztus példája szerint való élet mindenki számára példa. A keresztyén lelkiismerete legyen jó: érzékeny, tiszta, tehát rosszakarattól, álnok gondolatoktól, bosszúvágytól és természetesen minden gonosz cselekedettől szabad. Akinek a lelkiismeretét eltervezett vagy elkövetett bűnök terhelik, annak a bizonyságtétele, apológiája eleve nem lehet jó, mert nem őszinte.

Keresztyén, szent embereknek nem szenvedésektől kell félniük, hanem attól, hogy a szenvedések következtében gonoszul cselekszenek. Nem a szenvedés a legrosszabb, hanem az, ha egy keresztyén ember vétkezik (17. v.). Az emberek általában úgy vélekednek, hogy a halál mellett a testi szenvedés a legnagyobb rossz s mindent elkövetnek, hogy elkerüljék, megszűntessék. Az olvasók a szenvedésben Isten akaratát lássák s azzal a hittel fogadják, hogy az feltétlenül javukra szolgál. Nem a szenvedést kell tehát mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert bármennyire rosszul esik is pillanatnyilag, feltétlenül hasznára válik annak, aki szenved, akárcsak a fenyítés (Zsid 12:11): a bűnt kell mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert a bűn feltétlenül árt, halált okoz.

A szenvedések senkit sem oldoznak fel a jó cselekvésének a kötelezettsége alól. Ez a kötelezettség nem függ attól, hogy az emberek milyen magatartást tanúsítanak, milyen bánásmódot alkalmaznak. A felebaráti szeretetet személyválogatás nélkül kell gyakorolni (2:1–13).

Hogy a szenvedés mennyire nem értelmetlen és nem feltétlenül elkerülendő, azt Krisztus szenvedése és halála bizonyítja. Tanítványai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azt (Mt 16:21–27.51). Igaz életét, hibátlan Bárányként, helyettes áldozatul adta halálba a bűnösökért, de Istennék különös gondja volt a Szenvedőre: Lelkével feltámasztotta a halálból.

Krisztus nemcsak dicsőségesen feltámadott és mennybe ment, de győzelmét a tömlöcben levő lelkek előtt is kihirdette (19–20. v.). Krisztus prédikációja kérygma volt, azt hirdette meg, hogy az az evangélium, amelyet annak idején hallottak, de megvetettek, milyen csodálatos valóság. A phylaké az az állapot, amelyben a porsátorukból már kiköltözött, de még a test feltámadására váró lelkek vannak (Lk 10:19–31; 2Pt 2:4), helyzetük a börtönlakókéhoz hasonlít abban, hogy nincs szabad mozgásuk. Földi életükben nem hittek, nem engedelmeskedtek Isten szavának. Legjellegzetesebbek közöttük Noé kortársai.
A keresztség a Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által szerzett megtartás záloga. Az özönvíz vize a keresztség vizének előképe: a régi világ bűneit mosta el, ez Krisztus vérével a megkereszteltekét. Abban a vízben meghalt minden bűnös, ebben Krisztus halt meg minden bűnösért. Abban Noé és családja talált csak megtartatást, ebben mindenki, aki hisz és megkeresztelkedik. A keresztvíz megtisztítja a lelkiismeretet a holt cselekedetektől, a bűnöktől. Ez azonban nem elég: az olvasóknak könyörögniük kell a feltámadott Krisztus erejéért, nehogy a szenvedések között új bűnökkel szennyezzék be a keresztségben Krisztus vérével már megtisztított lelkiismeretüket.

Jézus Krisztusnak nemcsak a szenvedését kell látni, hanem a dicsőségét is. Mérhetetlen sok szenvedése, megaláztatása és kereszthalála után Isten nemcsak feltámasztotta, hanem a mennybe is felvitte és ott jobbján adott neki helyet. Krisztusnak nemcsak a földi emberek, de még a dicsőséges angyalok is engedelmeskednek (22. v.). Íme, Krisztus szenvedésének s annak, hogy jót cselekedve szenvedett, értelme is volt, jutalma is lett: másokat megtartott, neki pedig a legnagyobb dicsőség jutott. Mindazok, akik vele együtt, hozzá hasonlóan szenvednek, vele együtt fognak megdicsőülni. Jobb tehát jót cselekedve szenvedni, mint gonoszt cselekedve (3:17).

1Pt 3, 8 • „A szent élet: testvéri indulat a gyülekezetben.”

Minden egyháztagra érvényes életszabályokat sorol fel az apostol, amelyeknek megtartása növeli a kívülállók megnyerése érdekében végzett szolgálat hatékonyságát. A gyülekezet tagjai egymás iránt legyenek

a) egyetértők: nem úgy, hogy elhallgatják, vagy egymásra erőszakolják a maguk véleményét, hanem úgy, hogy a gyülekezet közös, az apostolok tanításához igazított hitének rendelik alá;

b) együttérzők: készek egymással együtt szenvedni is;

c) emberszeretők: barátságosak, kedvesek;

d) irgalmasak: minden segítségre készek;

e) alázatosak: egymásban a jót, magukban a fogyatékosságot tartják számon;

f) gonoszért jóval fizetők: az elszenvedett rosszat nem adják vissza, hanem megállítják. A megfizetés fokozza, a szeretet megállítja a gonoszságot. A szelídség jutalmát Isten adja (Mt 5:5).
Akinek drága az örökélet, az mindenre kész érte. A gyülekezet minden tagja legyen kész a) megfékezni a nyelvét: ha szidalmazzák, ne mondja meg a magáét;

b) minden áldozatot meghozni a békességért. A békességért való fáradozás Istentől adott feladat az egyház számára. A békességnek elsősorban a gyülekezetben kell megvalósulnia, különben a gyülekezet alkalmatlan a világban való békességszerzésre. A békesség fogalma a 11. versben kifejezetten földi vonatkozású: olyan állapot, amiben nincs irgalmatlanság, szívtelenség, civakodás. A békesség ügye a gyülekezetben imádkozás tárgya. Isten igaznak mondja a békességszerzőket és szívesen meghallgatja imáikat. Számon tartja mindazt, amit a keresztyének a békesség érdekében vagy ellen tesznek s annak megfelelően bánik velük.

1Pt 3, 13 • „A szent élet: jó lelkiismerettel az ellenséges környezetben.”

A keresztyének jóakarata és jóindulata sem zárja ki a pogányok részéről történő bántalmazásokat. Ennek a versnek nem az az értelme, hogy ha az olvasók szeretetben élnek egymással és a kívülállók irányában is békességre törekednek, akkor minden háborgatást elkerülnek. De, ha jóra igyekezve is szenvedniük kell, az nem fog ártani nekik: nem szakítja el őket Krisztus szeretetétől (Róm 8:35), nem akadályozza a szolgálatban (2Kor 6:4), sőt Isten minden szenvedésüket javukra fordítja (Róm 8:28). Jóra igyekezve mindenesetre a bántalmazás is kevesebb lesz.

A szenvedést nem önmagában kell nézni, hanem azzal a jóval együtt, ami végre Isten azt megengedte (Róm 8:28; Jak 1:2–3.12). Aki Isten igazsága miatt ártatlanul szenved, az viselje boldogan a szenvedéseit, mert Isten boldognak mondja azokat, akik csak amiatt szenvednek, mert az ő igazságának megfelelően szentül és igazán igyekeznek élni (Mt 5:10). Óvakodjék minden olvasó attól, hogy a fenyegetések nyomán kétségbeessék és hite megtagadása árán próbálja meg elhárítani a nehéz megpróbáltatásokat.

Akik szenvednek, ne azokat az embereket nézzék, akik a szenvedéseiket közvetlenül okozzák, hanem, miközben szenvednek, Krisztusra irányítsák a figyelmüket (15. v.). Krisztust kell megszentelniük a szívük mélyén: tartsák őt annak, ami valójában és erősödjenek meg abban a hitben, hogy Krisztus az egyetlen Úr az egész világban, övé minden hatalom mennyen és földön, hatalma minden mennyei és földi lényre kiterjed (Mt 28:18). Azok is Krisztus hatalma és uralma alatt állnak, akik az olvasókat fenyegetik és bántalmazzák. Ne tőlük féljenek, hanem attól, akié valóban minden hatalom: az Úrtól. Ne engedjék, hogy szívüket a szent istenfélelem és a szent hit helyett rettegés foglalja el, amely a hit megtagadását ajánlja (Mt 26:7). S ha azután annak láttán elgondolkoznak és megkérdezik: milyen reménység tartja meg őket a Krisztus iránti hűségben, akkor adjanak számot a bennük levő reménységről (1:3). A keresztyén apológia, védekezés tartalma a szubjektív és objektív reménység feltárása. Nem szabad félelemből vagy megalkuvásból hallgatni vagy elhallgatni, sőt inkább meg kell vallani a reménységben élő hitet (1:21), a Jézus Krisztus felől táplált reménységet. Az apológiának két szabályát adja itt az apostol: a) szelíden kell védekezni, kevély elbizakodottság, sértő fensőbbrendűség, fenyegetőzés, harag nélkül; b) félelem nélkül: csak Istentől félve, alázatosan és őszintén (Ézs 8:12–13).

A szelíd és őszinte apológia, a szájjal vallott keresztyén bizonyságtétel csak akkor eredményes, ha mögötte példás élet van (16. v.). A gyülekezet tagjainak úgy kell élniük, hogy ne lehessen okkal vádolni őket s minden ellenük emelt vád üres rágalomnak bizonyuljon. Akkor a vádaskodók megszégyenülnek és kényszerülnek belátni azt, hogy a Krisztus példája szerint való élet mindenki számára példa. A keresztyén lelkiismerete legyen jó: érzékeny, tiszta, tehát rosszakarattól, álnok gondolatoktól, bosszúvágytól és természetesen minden gonosz cselekedettől szabad. Akinek a lelkiismeretét eltervezett vagy elkövetett bűnök terhelik, annak a bizonyságtétele, apológiája eleve nem lehet jó, mert nem őszinte.

Keresztyén, szent embereknek nem szenvedésektől kell félniük, hanem attól, hogy a szenvedések következtében gonoszul cselekszenek. Nem a szenvedés a legrosszabb, hanem az, ha egy keresztyén ember vétkezik (17. v.). Az emberek általában úgy vélekednek, hogy a halál mellett a testi szenvedés a legnagyobb rossz s mindent elkövetnek, hogy elkerüljék, megszűntessék. Az olvasók a szenvedésben Isten akaratát lássák s azzal a hittel fogadják, hogy az feltétlenül javukra szolgál. Nem a szenvedést kell tehát mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert bármennyire rosszul esik is pillanatnyilag, feltétlenül hasznára válik annak, aki szenved, akárcsak a fenyítés (Zsid 12:11): a bűnt kell mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert a bűn feltétlenül árt, halált okoz.

A szenvedések senkit sem oldoznak fel a jó cselekvésének a kötelezettsége alól. Ez a kötelezettség nem függ attól, hogy az emberek milyen magatartást tanúsítanak, milyen bánásmódot alkalmaznak. A felebaráti szeretetet személyválogatás nélkül kell gyakorolni (2:1–13).

Hogy a szenvedés mennyire nem értelmetlen és nem feltétlenül elkerülendő, azt Krisztus szenvedése és halála bizonyítja. Tanítványai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azt (Mt 16:21–27.51). Igaz életét, hibátlan Bárányként, helyettes áldozatul adta halálba a bűnösökért, de Istennék különös gondja volt a Szenvedőre: Lelkével feltámasztotta a halálból.

Krisztus nemcsak dicsőségesen feltámadott és mennybe ment, de győzelmét a tömlöcben levő lelkek előtt is kihirdette (19–20. v.). Krisztus prédikációja kérygma volt, azt hirdette meg, hogy az az evangélium, amelyet annak idején hallottak, de megvetettek, milyen csodálatos valóság. A phylaké az az állapot, amelyben a porsátorukból már kiköltözött, de még a test feltámadására váró lelkek vannak (Lk 10:19–31; 2Pt 2:4), helyzetük a börtönlakókéhoz hasonlít abban, hogy nincs szabad mozgásuk. Földi életükben nem hittek, nem engedelmeskedtek Isten szavának. Legjellegzetesebbek közöttük Noé kortársai.

A keresztség a Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által szerzett megtartás záloga. Az özönvíz vize a keresztség vizének előképe: a régi világ bűneit mosta el, ez Krisztus vérével a megkereszteltekét. Abban a vízben meghalt minden bűnös, ebben Krisztus halt meg minden bűnösért. Abban Noé és családja talált csak megtartatást, ebben mindenki, aki hisz és megkeresztelkedik. A keresztvíz megtisztítja a lelkiismeretet a holt cselekedetektől, a bűnöktől. Ez azonban nem elég: az olvasóknak könyörögniük kell a feltámadott Krisztus erejéért, nehogy a szenvedések között új bűnökkel szennyezzék be a keresztségben Krisztus vérével már megtisztított lelkiismeretüket.

Jézus Krisztusnak nemcsak a szenvedését kell látni, hanem a dicsőségét is. Mérhetetlen sok szenvedése, megaláztatása és kereszthalála után Isten nemcsak feltámasztotta, hanem a mennybe is felvitte és ott jobbján adott neki helyet. Krisztusnak nemcsak a földi emberek, de még a dicsőséges angyalok is engedelmeskednek (22. v.). Íme, Krisztus szenvedésének s annak, hogy jót cselekedve szenvedett, értelme is volt, jutalma is lett: másokat megtartott, neki pedig a legnagyobb dicsőség jutott. Mindazok, akik vele együtt, hozzá hasonlóan szenvednek, vele együtt fognak megdicsőülni. Jobb tehát jót cselekedve szenvedni, mint gonoszt cselekedve (3:17).

1Pt 3, 1 • „A szent élet: megnyerő magatartás a vegyesházasságban.”

A 2:13-ban adott rendelést a házasságban élő keresztyéneknek, elsősorban a vegyesházasságokban élőknek magyarázza meg az apostol. Nem általánosságban a férfi és a nő viszonyáról beszél, hanem a pogány férjjel vegyesházasságban élő keresztyén feleségek, valamint a férjek magatartására nézve ad tanítást.

A keresztyén feleségnek az a feladata, hogy nem keresztyén férjét megnyerje a hitnek (1. v.). A vallásilag közömbös vagy ellenséges férj megnyerésére nem az asszonyi beszéd, hanem a helyes magatartás vezethet el. A megnyerő magatartás motívuma ugyanaz, ami az állampolgárok és alkalmazottak esetében: az Úrért való engedelmesség. Ige nélkül: beszéd nélkül.,

A férjet nem az győzi meg, amit hall a feleségétől, hanem, amit a magatartásában tapasztal. Ha azt látja, hogy az Úrért történő engedelmességéből kifolyólag még igazságtalan bántást is szelíden tűr, az nagyobb hatást gyakorol rá, mint a vég nélküli szóáradat, lelkendező rábeszélés.

A külső díszek, eszközök használata nem tilos, de Isten ügye szempontjából semmit sem használ (3. v.). A testi szépség, csinosság, öltözködés, ügyes magakelletés csak testi hatást vált ki a férjből.

A keresztyén feleség mindenekelőtt Istennek igyekezzék tetszeni (4. v.). A szív belső emberének a jólápoltsága, az új ember belső értéke már, hasznos „fegyver”. Az a fontos, hogy egész lénye sugározza a benne született új embert. A szelíd és nyugodt, alázatos szeretet cselekedeteiben tegye azt szemmel láthatóvá (Ef 3:16–17).

A megfelelő belső felékesítéshez, a megnyerő, alázatos engedelmességhez az Istenbe vetett hit reménysége ad erőt, az a reménység, hogy Isten nem hagyja őket magukra. A sok névtelen szent asszony között egyet külön, név szerint is említ az apostol: Sárát. A Gen 18:12-ben tanúsított engedelmessége csak egy részlet egész élete engedelmességéből. Sára abból merített hozzá erőt, hogy a hite reménység is volt (1:21). Sára leányai azok az asszonyok, akik hasonlóképpen reménykedve hisznek Istenben s ugyanúgy engedelmeskednek férjüknek és még az sem változtatja meg őket, ha nem keresztyén férjük fenyegetésekkel igyekeznék hitük megtagadására bírni őket.

házassági kötelességek mindkét házasfélre egyformán kötelezőek. A férj alapvető kötelességeit így sorolja fel az apostol: a) egy férj ismerje a feleségét: vegye tekintetbe azt, hogy más, mint a férfi, érzékeny, érzelmi, gyenge edény; b) értékelje a feleségét: sokféle munkáját, sok időt igénybe vevő gondoskodását; c) tekintse a mennyei örökség szempontjából egyenrangú társának; d) tegye lehetővé a közös imádkozást a feleségével: ennek módja az első három kötelesség lelkiismeretes megtartása.

1Pt 2, 18 • „A szent élet: példás magatartás a munkahelyen.”

Isten kegyelme van azon, aki igazságtalanul szenvedve nemcsak azt látja, hogy mit tett vele egy ember, hanem azt kutatja, hogy mit akar Isten azzal, amit annak az embernek vele szemben megengedett. A 2:13-ban foglaltakat külön is kifejti az apostol, először olyan keresztyéneknek, akik urak alkalmazottaiként élnek. Az oiketés fogalma tágabb; a doulos is oiketés, de nem minden oiketés rabszolga, csupán egy másik embernek alárendelt alkalmazott. A despotés, úr, az az ember, aki mások felett áll, másoknak parancsol, őket irányítja, velük rendelkezik. Lehet jó is, rossz is, emberséges vagy embertelen. Az alkalmazottak engedelmeskedjenek uraiknak: nem azért, mert jók és megérdemlik, vagy kegyetlenek és jobb nem szembe szegülni velük, hanem az Úrért, tehát istenfélelemből. Figyelembe kell venni, hogy az apostol nem a rabszolgakérdés megoldásával foglalkozik, hanem egy adott helyzetben tanúsítandó magatartást tanácsol.

Az alkalmazottakat, elsősorban a rabszolgákat, a legkisebb bűnért, lopásért, hazugságért vagy hanyagságért, keményen büntették, a keresztyén alkalmazottakat azonban pasztán a keresztyén hitük miatt bántották. A méltán kiszabott büntetés elviselésére mindenkinek van ereje, de az ártatlanul rámért szenvedés elviselésére csak Isten kegyelme adhat erőt.

A szenvedések elhordozására Krisztus adott örök példát (21–25. v.). Nem a szenvedés, mint olyan, hanem a Krisztusért való szenvedés hozzátartozik a keresztyén ember szent életéhez. Krisztus megmutatta, hogyan kell elhordozni az igazságtalan bántásokat: miközben szenvedett, semmi rosszat sem tett bántalmazói ellen. Egyetlen rossz szót nem szólt ellenük. Álnok beszéd helyett imádkozott ellenségeiért (Lk 23:34). Nem harcolt ellenük. A bántásokra nem mutatta meg a hatalmát, nem fenyegette őket: az ítéletet rábízta Istenre, aki egyedül képes igazságosan ítélni és ítéletének érvényt is szerezni, Ő pedig folytatta megváltó munkáját a világ minden bűnösének bűnét felvitte a Keresztre, hogy az ő szenvedése és halála árán azok meggyógyuljanak és éljenek.

Ezt tette az olvasókért is: ne vétkezzenek tehát! Akármit tegyenek is uraik, ők szentül viselkedjenek, Krisztus példája szerint cselekedjenek. Erőre kötelezi őket a hála is: Krisztus áldozata nélkül ma is hiábavaló életben tévelygő juhok volnának, akiknek végső sorsa a kárhozatban elpusztulás (Ézs 53:6; Mt 9:36). Most azonban van pásztoruk, aki gondot visel róluk, oltalmazza és életük minden helyzetében megtartja őket (Zsolt 23; Jn 10:11.27–29).

1Pt 2, 11 • „A szent élet: példás magatartás e világban.”

A keresztyének mennyei polgárok, akik Isten rendeléséből élnek e világban, ahol jövevénységük idejét Isten akarata, törvénye szerint tartoznak eltölteni. A pogányokra az jellemző, hogy a testi élvezeteket mindennél jobbnak. tartják. A keresztyénekre az legyen jellemző, hogy megtartóztatják magukat a test bűnös kívánságaitól s azokat megöldöklik magukban (Róm 8:11–13; Gal 5:17–24; Kol 3:5).
Az egyház küldetésének a sikere azon múlik, hogy milyen magatartást tanúsítanak a keresztyének a világban. Egyetlen lehetőség ennek érdekében a tiszta, szeretetben példás élet. Az egyház sohasem lehet világellenes vagy emberellenes, még akkor sem, ha a világ vagy egy-egy ember egyházellenesen lépne fel. Nem a világnak van küldetése az egyház érdekében, hanem az egyház kapta Istentől azt a küldetést, hogy Jézus Krisztus tökéletes tisztaságát, megváltó szeretetét, mennyei világosságát, hibátlan emberségét mutassa meg a világnak.

Ennek megfelelően az apostol nem önvédelemre oktatja a gyülekezeteket, nem a harcot vagy a vitatkozást ajánlja, hanem a rágalmakkal szemben a feddhetetlen, tiszta életet, a szeretet jócselekedeteit. Így lehet előkészíteni egy-egy pogány számára azt a napot; amelyen Isten megtérésre hívás és nem ítélettartás céljából meglátogatja (Lk 19:44). A tiszta élet és a szeretet nyomán hamarabb megértik a pogányok azt, hogy Isten dicsőítésre méltó.

1Pt 2, 13 • „A szent élet: engedelmesség az állami felsőségnek.”

Az egyház egyetemlegesen és tagjaiban egyaránt felelős az emberi együttélés jó rendjéért. Jóllehet az olvasók idegenek és jövevények, engedelmeskedni tartoznak az állami felsőségnek. Ne azért engedelmeskedjenek, mert úgysem állhatnának ellene, hanem azért, mert a felsőség Isten rendelése. Az „emberi rendelés” nem a felsőség különféle rendeleteit, hanem Isten ordinanciáját jelenti. Ez a rend, rendelés, ordinancia, azért emberi, mert az emberi együttélésre vonatkozik. A felsőség hatalma Istentől kölcsönzött hatalom, amelyet szolgálatra kap (Jn 19:11; Róm 13).

Az egyháznak az állami felsőség iránti engedelmessége (14 v.) nem függ társadalmi rendszerektől. Minden felsőséget Isten küld azért, hogy a jó cselekvéséhez fokozza, a bűn cselekvésétől pedig vegye el az állam polgárok kedvét. A felsőség munkája tehát a társadalom érdekében áll. Péter nem ír arról, hogy mit tegyen a keresztyén ebben az esetben, ha a felsőség az emberi társadalom valódi érdekeivel ellentétesen lép fel.

Ha tájékozatlan kívülállók nem értik a keresztyén ember szent életét és helytelenül ítélnek felőle, jót cselekedve kell elnémítani (15 v.), vagyis véleményük átgondolására bírni őket.

Az állami felsőség iránti engedelmesség kötelezettsége nincs ellentétben a keresztyén ember szabadságával (16. v.). Sőt: azért engedelmeskedhet, mert szabad s a jót képes szabadon akarni. Isten szolgái akkor is szabadok, amikor a kivetett adót megfizetik (Mt 17:26). A félelem, kényszer vagy megalkuvás által motivált engedelmesség nem keresztyén magatartás.

Mindenkinek meg kell adni azt a tiszteletet, amely Istentől rendelt tisztsége alapján, mint Isten eszközét megilleti (17: v.). Különbséget kell azonban tenni az Istennek és embereknek kijáró tiszteletadás között. Istent nem szabad elemberiesíteni, az emberekből pedig nem szabad bálványistent csinálni. A római császárok kultusza beszédes példákkal bizonyítja ezt. A kiváló és Isten által mások felett megkülönböztetett ember is csak ember. A gyülekezet tagjainak egymással való kapcsolatát egyetlen norma szabályozza: a szeretet (Jn 13:35).

1Pt 2, 1 • „A szent élet: növekedés a hitben.”

Minden születés csak kezdet, az újjászületés is: akit Isten igéjével újjászült és szent életre elhívott (1:2–3:23), annak növekednie kell. A növekedésnek két feltétele van. Egyik a tisztaság. Aki a hitben, a szent életben fejlődni akar, annak mindenekelőtt a bűnöktől tisztának kell lennie (Jn 15:2–3; 13:10; 1Jn 3:3). Elsősorban azoktól a bűnöktől kell megtisztítania magát, amelyeket le lehet vetni, mint a szennyes ruhát (Kol 3:8–9). A 2:1-ben felsorolt bűnök levethetők.

A növekedés másik feltétele a táplálkozás. Ami egy újszülött kisdednek a tej, az Isten gyermeke számára az ige. Mindenkit megerősít, aki hitében gyenge. Az ige logikos, hamisítatlan, biztos hatású, növekedést adó lelki táplálék.
Az olvasók megtapasztalhatták, milyen jó és miben jó az Úr: újjászül, megtérít, szent életre hív és abban növekedést biztosító igét ad.

1Pt 2, 4 • „A szent élet: beépülés az egyház szolgáló közösségébe.”

A lelkileg újjáteremtett ember növekedését biztosító igét Isten az egyházban adja, azért a gyülekezethez kell tartoznia. Jézus Krisztusban nemcsak személyes Megváltót kell látni, hanem az egyház alapját.

Minden házépítés leglényegesebb mozzanata abban az időben annak a kőnek a kiválasztása volt, amelyet sarokkő gyanánt helyeztek el, mert alkalmas volt a falak összetartására; minden egyes építőkövet a sarokkőhöz mérve helyeztek be a falba, lényegében a sarokkőhöz kötötték hozzá. Isten maga választotta ki az ő lelki háza megépítéséhez szegeletkőnek Krisztust. Az emberek túlnyomó többsége ugyan elvetette, mint szegeletkőnek az értékét, rosszul ítélték meg. Krisztus megítélésében nem az emberek véleményét, hanem Isten választását kell elfogadni: Krisztushoz kell tehát járulni, rá kell épülni.

Ha Krisztus szegeletkő, akkor a benne hívők, a Krisztushoz való lelki hasonlóság folytán lelki kövek (5 v.). Rá kell épülniük Krisztusra s ezzel együtt természetszerűleg egybe kell épülniük a többi lelki kővel, egymással is. Az egyház lelki templom, amely az egyes hívőknek Krisztussal és egymással megvalósított hitbeli közössége folytán jön létre. Az egyházba be nem épülő hívő olyan, mint az építkezésnél kimaradt kő vagy tégla.

Az oikodomeisthe pontos jelentése kérdéses, mert egyaránt fordítható kijelentő és parancsoló módban. Ha így fordítjuk: „felépíttettek lelki házzá, akkor azt jelenti, hogy a szentek közösségét Isten Lelke teremti meg, az egyes hívőt ő építi be Krisztus testébe. Az „épüljetek fel lelki házzá” fordítás viszont azt jelenti, hogy az egyházba épülés az egyes hívő személyes feladata. Az a helyes, ha a szent életre hívott ember az egyháztagságban Isten kegyelmes munkáját ismeri el, de ő maga is feladatának tekinti azt, hogy a szentek közösségébe, Jézus Krisztus lelki testébe, a lelki házba beilleszkedjék (Ef 4:16).
Az egyháztagság dinamikus jellegét, szolgáló jellegét érzékelteti a második hasonlat: a szentek nemcsak lelki kövek, hanem papok is, akik a lelki házban Isten által elrendelt lelki áldozatokat mutatnak be. A formális, külsőséges ószövetségi áldozatokkal ellentétben úgy áldoznak, ahogy Krisztus, azaz az életüket áldozzák Istennek. A szeretet és hála lelki áldozatai Krisztus által kedvesek Istennek, mert a) Krisztus tesz képessé, késszé a lelki áldozatok bemutatására, az állandó papi szolgálat jócselekedeteire, a szüntelen imádkozásra; b) az elvégzett papi szolgálatok fogyatékosságait Krisztus teszi tökéletessé.

Aki Krisztus testébe, Isten egyházába beépül és a papi szolgálatot folyamatosan végzi, az nem szégyenül meg. Nem magától állítja ezt az apostol, hanem ószövetségi forrásból meríti: Ézs 28:16-ot idézi. Ez a jövendölés minden kétséget kizáró bizonyossággal Jézus Krisztusban teljesedett be. Krisztust nem a pogányok között, hanem Sionban, Izraelben helyezte Isten e világba, de sokan nem hittek benne. Pedig az ítéletben csak azok nem fognak megszégyenülni, akik Krisztusban hisznek s mint bölcs emberek, házukat Kősziklára építik.
Akiknek van hitük, azoknak mindennél többet érő drágakincs, akik pedig nem hisznek benne, azoknak nem egyéb nagy kőnél, ami csak arra jó, hogy megüssék magukat benne; mert ahelyett, hogy megbecsülnék, ellene támadnak, de úgy járnak, mint akik ököllel ütnek egy márványtömböt s csak maguknak okoznak vele fájdalmat és egyéb hajt. Egyébként Krisztus elutasítása és az ellene való támadás nem éri meglepetésként Istent: az engedetlenék az ő rendelésének megfelelően cselekszenek, amikor beleütköznek Krisztusba. Ez azonban nem oldja fel az engedetlenek felelősségét, mert nem Isten kényszerítése következtében; hanem saját meggyőződésük alapján, saját elhatározásból cselekszenek.

Az olvasókat ne zavarja meg mások hitetlensége és engedetlensége. Legyenek biztosak abban, hogy jól hisznek, ők Isten saját népe és rájuk érvényes mindaz, amit Isten az ószövetségben Izraelnek kijelentett. Ők a) választott nemzetség (9–10 v.). Nem ők választották ki maguknak az Urat, egymást sem ők válogatták össze, hanem Isten választotta ki és szerkesztette egybe őket, mint egy családot (Ézs 43:21; Jn 15:16). A névelő hiánya azt jelzi, hogy nemcsak a zsidók, hanem a pogányok is beletartoznak Isten nagy családjába: b) Ők királyi papság: papok módjára közeledhetnek Istenhez, Krisztus királyi fősége alatt szolgálnak, egykor pedig Krisztus királyi uralmában is részesednek (Ex 19:6; Ézs 61:6; Mt 19:28; Jel 1:6; 5:10). c) Szent nemzet: valóságosan Istenhez tartozó, Isten szolgálatában álló nép, amelynek az a feladata; hogy bizonyságot tegyen Isten csodálatos tetteiről, amelyekkel tudatlan, pogány állapotukból világosságra, vagyis értelmes, hasznos üdvösségre szolgáló életre hívta el a szenteket. A sötétség a kegyelem nélküli állapot, amelyben az ember nem érti Isten gondolatait és nem látja a helyes utat. Krisztusban viszont minden világos: az út, az igazság és az örökélet (Jn 14:6).

A „hajdan” és „most” szembeállítása a gyülekezet megtett útját, fejlődését fejezi ki. Az a helyes, ha Isten egyháza jól érti megítélt múltját és elfordulva minden sötétségtől, világosan látja helyzetét, feladatait, mindenek felett pedig érti Krisztust, aki mindezt lehetővé tette számára.

1Pt 1, 13 • „Az üdvbizonyosság e földön szent életre kötelez.”

Akiben megvan az üdvösség bizonyossága, a nem nézhet el a földi élet dolgai felett; Krisztus visszajövetelében reménykedve, a járásban akadályozó ruhát a reménység kötelével derekára felkötve, Isten gyermekéhez illő módon, szentül kell élnie ebben a világban. Az olvasók kötelesek Isten akaratához szabni magukat, mert örökösök, fiak, tehát engedelmességgel tartoznak. A pogányság ideje más elbírálás alá esik, aki viszont tudja, hogy milyen engedelmességgel tartozik az Atyának, mégsem szabja magát Isten akaratához, az vétkezik (ApCsel 17:30; Jak 4:17).

A szentség, a földi életszakaszban, nem puszta állapotot, Istenhez tartozást, hanem feladatot jelent: genethéte, legyetek szentek egész életetekben! Nem elég örülni a Krisztus testébe beoltott állapotnak hanem teremni kell a szent gyökérnek, a szőlőtőnek megfelelő gyümölcsöket (Jn 15:5). Isten gyermekei olyanok legyenek, mint mennyei Atyjuk: szentek.

A szent életre nemcsak a fiúság (2:13–16), hanem az istenfélelem is kötelez. Az istenfélelemben a fiú tisztelete nyilvánul meg a jó Atya iránt, de komponense az igazságos ítélőbírótól való félelem is. Isten atyai szeretete ugyanis nem zárja ki a bűnök igazságos megítélését. Ő aprosólémptós, nem a bűnös arcát, hanem a bűnét nézi. Az élő reménység ideje a földi élet időtartama, amelyben a jövevénynek nincsenek jogai, csak kötelességei vannak.

Keresztyén emberek sem Istennel, sem a világgal szemben nem támasztanak igényeket, ugyanakkor mind Isten, mind a világ iránt, a szeretet törvénye alapján szolgálatra kötelesek.

A fiúság és az istenfélelem mellett az a drága ár is (18–20 v.) szent életre kötelez, amibe a megváltás került. Ha Krisztus, mint Isten Báránya egészen odaszentelte életét a világ megváltásáért, akkor a meg váltottak is tartoznak odaszentelni a maguk életét Istennek tetsző szent életre. Nem tehetik hiábavalóvá azt a váltságot, amellyel Krisztus olyan drága áron váltotta meg őket régi, pogány életük bűneitől.

A páskabárányt először kiválasztották, azután elkülönítették, majd, amikor eljött az ideje, oltárra tették. Krisztus öröktől fogva arra volt kiválasztva, hogy Isten Báránya legyen. Érettetek: akik szentül élnek.
A Krisztus által nyert igazi hit reménység is (21 v.). Akiben ez a hit megvan, az joggal reménykedhet abban, hogy Isten ugyanúgy örök dicsőségben részesíti, mint Krisztust.

A szentség kezdete az újjászületés, hajtóereje a reménységben élő hit, megvalósulása az Isten és az emberek iránt gyakorolt szeretet (22–23 v.). Szívből jövő, testvéri szeretet nélkül minden kegyesség eltorzul. A szeretet gyakorlásának viszont feltétele a psyché megtisztítása. A psyché a testből-lélekből álló ember, figyelembe véve azt, hogy az embert a belső állapota határozza meg: egy ember olyan, amilyen a lelkében. Akit Isten újjászült és az igazság iránti engedelmességre elhívott, annak az a feladata, hogy teljes életében tiszta legyen (1Jn 1:7; Jn 15:2–3).

Minden mulandó, csak Isten és az ő beszéde örök (Ex 4:15; Lk 21:33). A mulandó életű ember számára a megmaradás egyetlen lehetősége Isten evangéliumának az elfogadása (Jn 6:69). Aki Isten élő, életet megtartó, maradandó igéjét szívébe zárja, az az örökéletet fogadja magába (Jn 3:36; 11:25–26; 14:19).

1Pt 1, 1 • „Üdvözlés.”

A levélnek nem Péter, hanem Jézus Krisztus személye, neve ad tekintélyt. Péter csak apostoli szolgálatot végez. Amit ír, azt nem magától írja, úgy kell tehát fogadni, mint Jézus Krisztus igéjét.

A címzettek jövevények, pogányból lett keresztyének, átutazók a földi világban, igazi hazájuk a mennyben van (Gen 23:4; Fil 3:20): Nem véletlenül, hanem rendeltetésszerűen töltik jövevénységük idejét a diaspórában. Sorsukat az határozza meg, hogy Isten kiválasztotta magának őket, Krisztus vére árán megváltotta, Szentlelkével megszentelte és úgy rendelkezett felőlük, hogy mint a mennyei Atya gyermekei, engedelmes gyermekként éljenek ebben a világban. Isten azonban nemcsak rendelkezett felőlük, hanem gondoskodik is róluk: kegyelmet és békességet ad nekik, amire a korábbinál is nagy mértékben lesz szükségük, mert a mostaniaknál nagyobb szenvedéseket kell majd átélniük. A kegyelem Isten irgalmas jóakarata, a békesség pedig azoknak az isteni áldásoknak a foglalata, amelyek az emberszív mélyén biztosítják az Istennel való harmonikus viszonyt.

Mielőtt rátérne az apostol a gyülekezeteket emésztő problémákra, így mutat rá Istennek minden emberi faktort megelőző, eleve elrendelő akaratára. Ennek az a célja; hogy az olvasók Isten rendelésével összefüggésben nézzék az eseményeket s ahol úgy látszik, mintha csak emberek cselekednének, ott is Isten atyai akaratát és munkáját ismerjék fel.

1Pt 1, 3 • „Isten dicsőítése az eljövendő, biztos üdvösségért.”

Keresztyén embernek minden helyzetben, még a rosszban is az az első dolga, hogy Istent dicsőítse. Ezt teszi az apostol is, hogy az olvasók vele együtt megerősödjenek a) abban a hitben, hogy Isten hatalmas: azzal, hogy Jézust feltámasztotta a halálból, bebizonyította, hogy felette áll minden érőnek, a halál erőinek is; b) abban a hitben, hogy Isten irgalmas, újjászülte őket. Új életük alapja Krisztus feltámadása, jele pedig az élő reménység és az abból táplálkozó szent élet.

Az élő reménység tárgya a mennyei örökség (4. v.). Minden örökség feltételezi valakinek a halálát. A mennyei örökség azért lehetséges, mert Krisztus meghalt és feltámadott. Az atyafiak sok tekintetben szánnivaló helyzetben vannak, de nem felejtkezhetnek el arról, hogy meg nem semmisíthető, meg nem rontható és örökre érvényes örökség várományosai.

Isten nemcsak az örökségre, hanem az örökösökre is vigyáz. Őrzi őket: nem valamivel vagy valakivel szemben, hanem az üdvösség érdekében (5. v.). Úgy őrzi őket, hogy táplálja a hitüket: a hit csatornáin át megtartó erőket közöl velük. A mennyei örökség ma még a reménység tárgya, Krisztus visszajövetelének a napján azonban nyilvánvaló lesz.

Isten hatalma és szeretete nem zárja ki a földi szenvedéseket (6: v.). A választottak is szomorkodnak. Isten ugyanis úgy rendezte, hogy sok háborúságon keresztül menjenek be az ő országába (ApCsel 14:22). A hitnek megpróbáltatásokra van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon és növekedjék. Az a tudat azonban, hogy a szomorkodás ideje rövid, az örvendezés ideje viszont örökké tart majd, erőt ad a szenvedések el hordozásához (2Kor 4:17–18).
A megpróbáltatások (7. v.) a hit őrzésével és táplálásával függenek össze. Isten azt akarja, hogy az atyafiak hite erősödjék, Krisztus visszajövetele napján ragyogjon s olyan tisztességet szerezzen nekik, amelyhez hasonlót semmi sem adhat ezen a földön, még a színarany sem. A megpróbáltatás a hit próbája: ahogy minden aranynak látszó fémről a királyvíz nyomán, úgy a hitről a megpróbáltatások nyomán derül ki, hogy igazi-e?

Eljön a nap, amelyen mindenki meg fogja látni Jézus Krisztust. Ez a reménység mindennél nagyobb öröm forrása (8. v.); mert nagyobb élmény lesz, mint az, amelyik a levél olvasóinak nem adatott meg, de Péternek, Jánosnak és Jakabnak megadatott, amikor személyesen láthatták a megdicsőült Krisztust. Az olvasók, noha nem látták, mégis hisznek Krisztusban, sőt szeretik; a hit ugyanis nem látásból, hanem az ige hallásából van. A reménység sem Krisztus látásából, hanem a feltámadásába vetett hitből ered.

A hit végső célja, a teljes üdvösség, elintézett, kész dolog. Miután a psyché nemcsak az emberi lelket, hanem a testből-lélekből álló ember életét jelenti (1:22; Jak 5:20), a sótéria psychón kifejezésnek földi vonatkozása van: már ebben a világban, testi-lelki módon érvényesül.

Vannak egyházi nemzedékek, amelyek Isten Kijelentéséből többet értenek meg, mert több világosságot kapnak (11–12. v.). A levél olvasói már tudták azt, amit a próféták még nem tudhattak, pedig szerették volna tudni. A próféták a Szentléleknek kétségtelenül kivételes eszközei voltak, az olvasók mégis nagyobb kiváltságban részesültek: pontosan tudják, hogy ki, mikor és hogyan végezte el a megváltás munkáját.

Isten nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is rendelte a kegyelmet: azt akarja, hogy ők se maradjanak ki abból az üdvösségből, amely felől a próféták tudakozódtak. A Krisztus által szerzett üdvösség tanítása tehát nem új dolog: ez az, amiről a próféták jövendöltek. Krisztusban ugyanaz a Lélek munkálkodik, aki a prófétákban (2Pt 1:21). A Szentlélek Jézus Krisztus Lelke (2Kor 3:17; Fil 1:19).

Az isteni Kijelentés mindenkinek szolgálat céljából adatik. A próféták is azért kapták (12 v.), hogy másoknak, az olvasóknak is, szolgáljanak azzal. A diakonoun imperfektuma állandó, folyamatos szolgálatra utal, amely sohasem ér véget. Az evangéliummal végzett szolgálat igen hasznos: nehéz helyzetben, tájékozatlanságban, sötétségben elcsüggedt embereknek nyújt világos eligazítást, reménységet és erőt (Ézs 9:1–3; 2Kor 8:19). Az evangélium hirdetői Istennek ugyanolyan szolgái, mint a próféták voltak. A Szentlélek állította őket szolgálatba, az igehirdetés azért nem emberi dolog, hanem Isten ügye, vállalkozása ebben a világban. Pünkösd, a Szentlélek elhívása nélkül az igehirdető olyan, mint a frigyláda két kerubja, akik arccal a szentláda felé fordulva jelképezik az angyalok vágyakozását Krisztus ismeretlen titka után, de semmit sem értenek abból a titokból.

Jak 5, 13 • „Imádkozni kell.”

Rendkívüli helyzetekben, szenvedésben és örömben egyaránt imádkozni kell. Az örömöt Istennek kell megköszönni, mert tőle száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék (1:17). A szenvedésben is Istenhez kell fordulni, de nemcsak gyógyulásért kell imádkozni, hanem azért is, hogy adjon erűt a szenvedések elhordozásához és fordítsa azokat testi-lelki vonatkozásban a szenvedő javára. Ez a helyes magatartás a szenvedésben, nem Isten vádolása (1:9), vagy az egymás elleni sóhajtozás (5:9). Isten maga biztat az imádkozásra (5:15; Zsolt 50:15). Jézus földi életének lényeges eleme volt az imádkozás. Nemcsak példát, de mintát is adott az imádkozásra (Mt 6:9–13; 26:36; Mk 1:35; 6:41; 7:34; Lk 5:16; 6:12).

Korabeli karizmatikus gyógyítás leírása (14–16). Nem minden betegség esetében, csak súlyos esetekben került sor rá, amikor emberi segítségre nem volt remény, hogy a gyülekezet karizmatikusai, presbiterek, felkeresték a beteget, imádkoztak felette és megkenték olajjal az Úr nevében. A gyógyító erőt nem az imádságnak vagy az imádkozás aktusának, nem is az olajnak vagy az olajjal megkenés cselekményének, hanem az Úrnak tulajdonították. Nem a karizmatikus volt tehát a gyógyító, hanem az Úr maga. A hitből való imádság csupán hasznos volt a betegre nézve, amennyiben megerősítette a beteget abban a hitben, hogy az Úr gyógyító hatalommal rendelkezik, a gyógyító hatalmával jelen van ott, ahol ketten vagy hárman az Ő nevében együtt vannak (Mt 18:20). Az olajjal való megkenés is érzékelhetővé tette a gyógyító Úr Szentlelkének a jelenlétét.
Ha olyan betegségben szenvedett a beteg, amelyet a bűne okozott, akkor előbb töredelmesen meg kellett azt vallania, azután imádkoztak együtt bűnbocsánatért. A lelki körülmények elrendezése a testi gyógyulásra is döntő hatással lehetett (1Kor 11:29–30; Mt 9:1–8).

Nem „utolsó kenet” feladása volt mindez, mert nem a halálra előkészítés, hanem kifejezetten a teljes testi és lelki felépülés érdekében végzett gyülekezeti szolgálat történt.

Illés példája bizonyítja, hogy az imádkozás lehetőségei határtalanok (1Kir 17:1–2; 18:42; Lk 4:25). Illés is közönséges földi halandó volt: minden ember előtt nyitva áll tehát a lehetőség, hogy élete bármilyen helyzetében, testi vagy lelki szükségében Isten elé tárja kérését. A hitből, alázatosan, kételkedés nélkül elmondott imádság megnyitja az eget és áldásokat hoz le a földre (1:6–7; Mt 21:21–22).

Jak 5, 19 • „Az eltévelyedett atyafiakat meg kell menteni.”

Akik különböző kifogás alá esnek s az igazságtól eltévelyedtek, azokról nem szabad lemondani. Mindent meg kell tenni, azért, hogy ismét beilleszkedjenek a gyülekezet hitbeli és erkölcsi közösségébe. Türelmes szeretettel kell megmenteni az elkárhozástól, vétküket pedig eltemetni.
A testvéri szeretet a legsúlyosabb egyéni és gyülekezeti problémák, sorskérdések, tévelygések megoldására is alkalmas. A gyülekezet tagjai felelősek egymásért, de felelősek minden emberért is, mert ahogy a szeretetnek, úgy a felebarátért való felelősségnek sincs határa. A psyché a testben-lélekben valóságos embert jelenti (1Pt 1:22). A valóságos ember valóságos magatartása, lelki és anyagi érdekeinek a szolgálata keresztyéneknek adott feladat. Az apostol az emberi életet fenyegető rontás, halál, kárhozat ellen a segítő, mentő, hasznos szeretet céltudatos gyakorlására, állandó, felelősségteljes szolgálatra mozgósítja a gyülekezetet. Az ilyen szolgálat nem eredménytelen: Isten gondoskodik róla, hogy az élet győzzön a halál felett.

Jak 5, 7 • „Az Úr eljövetelének napját türelmesen kell várni.”

Gyáva meghunyászkodás, meddő kesergés, vagy erőszakos ellenállás helyett más megoldást ajánl az apostol: a biztos reménységre épített türelmes várakozást. Az Úr eljön és megfizet. A megfizetést nem bízza senkire, sem a gyülekezet tagjaira, sem a szent angyalokra, Ő maga, személyesen fizet meg a gazdagoknak. Nem vég nélkül kell tűrni, hanem egy megadott időpontig. Addig se haraggal, a bosszúállás lehetőségeit latolgatva tűrjenek, hanem békességgel, keresztyén magatartást tanúsítva, a békességet és szentséget követve mindenki irányában (Mt 5:44–48; Zsid 12:14).

A türelmes várakozásra a földmíves ember példáját hozza fel az apostol; a földmíves biztos abban, hogy a vetés után eljön az aratás ideje, s ha szárazság van is, majd esik tavaszi és őszi eső. Türelmesen vár, mert tudja, hogy nem hiába vár s azt is figyelembe veszi, hogy a türelmetlenségével semminek az idejét nem hozza előbbre.

Amikor a gyülekezet türelme fogytán van, az atyafiak szívét a Krisztus visszajövetelébe vetett hittel kell megerősíteni. Az apostol biztatja az olvasókat, hogy már csak nagyön kevés időn át kell kitartaniuk. Az éggiken részben prófétai múlt formájában jelzi azt, hogy a várakozás nem hiábavaló, részben pedig arra utal, hogy Krisztus a dicsőséges visszajövetele (Mt 25:31) előtt is munkálkodik e világban Szentlelke által s a gazdagok és szegények viszonyában történnek olyan események, amikben homályosan ugyan, mégis a végső ítélet tükröződik. A gondviselő Isten sok mindent elintéz a végső ítélet előtt (Mt 23:37–24:2). Amikor azonban Krisztus ama napon megjelenik, végérvényesen és maradéktalanul megfizet kinek-kinek a cselekedetei szerint (2Kor 5:10).
A Bíró közelségének a tudata elősegíti az egymás iránti türelmességet is. A hosszantartó megpróbáltatások, megaláztatások és mindennapi gondok ingerlékennyé, sértődékennyé tették az atyafiakat: tele voltak panasszal egymás ellen.

A megpróbáltatások türelmes elhordozásához nemcsak Krisztus visszajövetelének a hite, hanem mások türelmes szenvedésének a példája is erőt ad. Az olvasók elé Illés, Jeremiás és Jób példáját állítja az apostol, akik sokkal nagyobb megpróbáltatásokon mentek keresztül, mégis türelemmel hordozták, mert tudták, hogy Isten irgalmas, nem hagyja el őket. Állhatatos hittel ki kell tehát tartani (Mt 5:12; ApCsel 7:52; Jób 1:20–22).

Jak 5, 12 • „Az esküdözéssel fel kell hagyni.”

Isten nevének közvetlen vagy közvetett formában történő hiábavaló emlegetése Isten nevének a káromlása, nem tűrhető meg a gyülekezetben. Amit az apostol ebben a versben ír, annak semmi köze sincs az eskü bibliai és közéleti rendeltetéséhez. Jakab nem az esküt tiltja, hanem az atyafiak rossz szokása ellen tiltakozik: örökösen esküdöztek, képtelenek voltak úgy állítani valamit, hogy esküvel ne bizonyították volna azt, hogy igazat beszélnek. A „mindenek előtt” arra utal, hogy az esküdözés felszámolása fontosabb és sürgősebb, mint gondolnák. Mindig igazat kell mondani.

Jak 5, 1 • „Az embertelen gazdagok nem kerülik el Isten ítéletét.”

Isten igéje, ha forma szerint a kívülállókra vonatkozik is, mindig az igehallgató gyülekezetnek szól. Abból, hogy az apostol közvetlenül szólítja meg a gazdagokat, arra lehetne következtetni, hogy azok éppenúgy a gyülekezethez tartoztak, mint az elkeseredett szegények; esetleg a 4:13–17 szakasz kereskedőire kellene gondolni. Nem lenne helyes. A Szentírásban több példa van arra, hogy a próféta közvetlenül szólított meg olyanokat, akik távol voltak (Ézs 13:6; 16:3 stb.). Azonkívül, ha a gazdagok a gyülekezethez tartoztak volna, akkor az apostol megtérésre intette volna őket, de legalább is utalt volna a megtérés lehetőségére, amint a kereskedők esetében is meg tette (4:15).

A megszólított gazdagok azok, akik az 1:10–11 és a 2:6–7 szerint elkeserítették, elnyomták a gyülekezet szegény tagjait és Jézus Krisztus nevét gyalázkodva emlegették. Ez utóbbiból azt kell gondolnunk, hogy Szíriában élő gazdag zsidókról volt szó, akik helyeselték mindazt, amit a jeruzsálemi zsidók a diaspórába kényszerített keresztyének ellen, megtérésük miatt annak idején elkövettek.

Az apostol nem azért fordul a gazdagokhoz, hogy fenyegesse őket a rájuk váró ítélettel, hanem az a célja, hogy a levél olvasóit, a gyülekezet nagyon megpróbált, megalázott szegényeit megvigasztalja azzal, hogy a bűnösök nem maradnak büntetlenül. Nem kárörömre biztatja tehát őket. Annak amúgy sem lenne haszna. Jobb szolgálatot végez azzal, hogy óvja az atyafiakat a gazdagság kívánásától, ami a gyülekezetben annyi szomorúságot okoz, azonkívül megszabadítja őket az irigység gyötrelmes érzésétől, amivel a gazdagok jómódját és tobzódásait irigylik. Ennek érdekében ecseteli a gazdagok eljövendő sorsát: a gazdagoknak ne csak a kívánatos jelenét, hanem a rájuk váró rettenetes jövőt is nézzék s a gazdagok mostani nevetését hallják együtt a majdani jajgatásukkal. Mert nagy nyomorúság vár rájuk!

Az embertelen gazdagok ítélete befejezett tény. Erre mutat a prófétai múlt, amiben részletezi az apostol a gazdagok eljövendő nyomorúságát. Mivel egyetlen szó sem utal a gazdagok bűnbánatára vagy megtérésére, az ítéletet nem kerülhetik el. Mindent elveszítenek; nemcsak azokat a kincseket, amiket a munkásaik megcsalása, kihasználása árán bűnösen szereztek, hanem a testüket is. Ahogy az Úrban meghalt hívőket a jócselekedeteik, úgy követik a bűnös cselekedetek a földi életen túl is az embertelen gazdagokat, hogy az ítéletben tanúskodjanak ellenük (Jel 14:13). A rozsda megsemmisítés szimbóluma: teljesen meg emészti a fémeket. Az ítélet mindent megsemmisít, az arany is semmivé lesz, mintha rozsda emésztené meg.

A 3. vers végén kiderül, miért bizonyos, hogy a gazdagok később nem térnek meg: az utolsó pillanatig kincset gyűjtenek, úgy folytatják tehát az életüket, ahogy korábban éltek. A hátralevő időt éppen úgy rosszra használják fel, mint életük addig elfolyt idejét (Ézs 10:16–17; 30:27; Ám 5:6; 1Pt 4:2–3).

Mindez intő példa a gyülekezetnek: az idővel, a napokkal jól kell gazdálkodni, a testben hátralevő időt jóra kell felhasználni. Nemcsak a gazdagoknak, hanem a gyülekezet szegény tagjainak is van elég bűnük, amiből meg kell térniük. Különösen a gyülekezet tanítóinak, az igehirdetőknek kell jobban megbecsülniük a szolgálat alkalmait: úgy gondoljanak s úgy készüljenek mindegyikre, mintha bizonyosan az lenne az utolsó alkalom, utolsó lehetőség a szolgálatra, a gyülekezet építésére, a környező társadalom és az egész embervilág szolgálatára (4:14; Zsid 9:27; 2Kor 5:10).

A gazdagok ítéletét a nekik kiszolgáltatott szegény munkások rovására elkövetett csalásaik teszik indokolttá. A kialkudott és megszolgált béreket nem fizették ki, hanem megtartották maguknak. A kisemmizettek, akik vállalt kötelezettségüknek eleget tettek, nem hiába fordulnak imádságaikkal Istenhez, Ő meghallgatja panaszukat, mert különös gondja van a szegényekre (2:5) s arról is gondoskodik, hogy az embertelen csalók ne meneküljenek meg haragja tüzétől. Mivel Isten az ítéletben mindenkit a szeretetről számoltat el, a gazdagok pedig kirívóan szeretetlenek, ítéletük mindennél biztosabb (Lk 18:7–8).

A gazdagok bűnét súlyosbítja az, hogy a bűnös módon elcsalt pénzt esztelen pazarlásuk, dőzsöléseik költségeire használják. A bűnnel szerzett pénzt újabb bűnök elkövetésére fordítják. Miközben elvakultan hajszolják a testi gyönyöröket, a szegények nélkülözései, mindennapi gondjai mit sem számítanak nekik, nem gondolnak arra, hogy amit tesznek, az kevés különbséggel áldozatra szánt állatok hizlalásához hasonlít, ők ugyanis önmagukat hizlalják, de a végük ugyanúgy az elpusztulás, mint azoké, az áldozás napján (Róm 2:4). Eljön az ítélet napja!

A gazdagok bűnét csak betetőzi, hogy meghamisítják a törvényes igazságszolgáltatást. Amikor a megcsalt munkások a bíróhoz fordulnak igazságért, a megszolgált munkabér megítéléséért, a gazdagok felhasználják nagy befolyásukat és igazságtalan bírói ítéleteket eszközölnek ki. Nemcsak azt intézik el, hogy a munkások keresetét elutasítsák, hanem olykor halálos ítéletet is hozhatnak, bizonyosan elrettentő célzattal. A szegények tehetetlenek voltak mindezzel szemben: bár igazuk volt, a sok igazságtalanság láttán inkább feladták az ellenállás gondolatát.