Jak 4, 1 • „A gyülekezetben ne legyen ellenségeskedés.”

Ahol a nyelv szabadon vétkezik és nincs felülről való bölcsesség, ott szükségszerűen ellenségeskedés támad. Így volt az olvasók gyülekezeteiben is. Az Isten iránti szeretet helyét az Isten elleni zúgolódás (1:13), a kiválók iránti szeretet helyét a velük szemben kifejezésre is juttatott dühös harag (1:19–20), az egymás iránti szeretet helyét pedig a gyűlölködés foglalta el. A harag és a gyűlölet viszont Jézus mértéke szerint ugyanolyan bűn, mint az ölés (Mt 5:20–21).

Az apostol rámutat az ellenségeskedések alapvető okára, a bűn gyökerére: a bűnös élvezetek, a testi gerjedelmek bűnös kielégítésének a vágya volt az a hajtóerő, ami féktelen ellenségeskedést váltott ki az atyafiakban egy más ellen. Irigyelték azokat, akik az érzékei élvezetek anyagi feltételeit elő tudták teremteni s eszközökben nem válogatva törekedtek arra, hogy nekik is legyen mit gerjedelmeikre költeni. Nem azt nézték, hogy mit ír elő nekik a szeretet királyi törvénye, hanem csak a bűnösen kívánt célt látták maguk előtt s aki útjukba állt, azt kíméletlenül legázolták. Nem a szegények harcoltak tehát a gazdagok ellen a mindennapi kenyérért, a jobb megélhetésért. A harc célja a bűnös gerjedelmek kielégítése volt. Az ellenségeskedést továbbszította a sikertelenség: nem érték el, amit kívántak.

Nem elég kérni: tudni kell, hogy mit és hogyan kérhet az ember Istentől. Amikor az atyafiak már mindent megpróbáltak, de semmi sem vezetett eredményre, akkor kegyes megoldást alkalmaztak: imádságban kérték Isten segítségét. A keresztyén embernek nagy kiváltsága az, hogy bármikor, bárhol Istenhez fordulhat és kérhet. Isten maga biztatja a gyülekezet tagjait, hogy forduljanak hozzá imádságaikkal. Nem szabja meg a hozzá intézhető kérések számát, sőt azt igényli, hogy a keresztyének. szüntelen imádkozzanak (Zsolt 50:15; Ézs 55:6; Mt 7:7; Jn 16:24; Ef 6:18; Fil 4:6; 1Thessz 5:17). Mint Atyának, örömére szolgál, ha gyermekei kéréseit teljesítheti. De aki rosszul kér, kevélyen és kételkedve, az nem kap tőle semmit (1:6–8). Még inkább elfordul Isten azoktól, akik rosszat kérnek tőle. Az atyafiak hiába mondanak kérő imádságokat bűnös céljaik elérése érdekében, Istent nem lehet megnyerni semmiféle bűnnek, nem lehet bűnpártolásra bírni. Az irigység által táplált ellenségeskedéshez nem nyújt segítséget. A paráznaság Istennel szemben elkövetett hűtlenség. A levél olvasói hűtlenek lettek Istenhez, a világot pedig úgy szeretik, ahogy Istent kellene szeretniük.

A világ ebben a versben nem a Jn 3:16; hanem az 1Jn 2:15 értelmében szerepel. Isten az embervilágot szereti, szeretetét sokféleképpen megmutatta, különösen abban, hogy egyszülött Fiát adta érte, nehogy elvesszen, sőt inkább higgyen és örökéletet nyerjen. Gondviselő szeretete, amelyet személyválogatás nélkül áraszt minden emberre, még ellenségeire is, minden emberi és egyéb élet forrása (1:17; Mt 5:45–46). Isten semmiképpen nem világellenes, következésképpen Isten népe sem lehet világellenes. De miközben Isten szereti az embervilágot, nem szereti azokat a bűnöket, melyek a világban vannak és az embervilág életét megrontják. A világgal való barátkozás nem az embervilág sorsával való törődést, hanem a világban élő bűnök kedvelését jelenti: Isten nem azt mondja, hogy ne szeressük azokat, akik, hanem amik a világban vannak. Az a világgal való barátkozás, hogy a keresztyén gyülekezetben megtalálhatók azok a bűnök amelyek a világra jellemzők. Aki az egyházban a világ barátja, az ellenségeskedik Istennel, mert keresztyén létére félreteszi Isten törvényét, irányítását és azokat kívánja, amikre nézve Isten ezt parancsolja: „Ne szeressétek!” (1Jn 2:15).

Nem véletlenül, nem is egy-egy bűn elkövetésével válik valaki a világ barátjává, hanem azáltal, hogy tudatosan, szívesen, kiszámítottan kívánja, akarja a világ barátságát, jobban, mint Isten barátságát. Választ a kettő között: az, amit a bűnök kínálnak, ígérnek, többet ér neki, mint az, amit Isten szövetsége ad.
Senki sem szeretheti egyszerre Istent és a világot. A kétféle szeretet nem egyeztethető össze. Az atyafiaknak választaniuk kell, megmaradnak-e továbbra is a világ barátsága mellett, vagy bűnbánatot gyakorolnak a gyülekezet parázna állapota miatt és felhagynak az Istennel való ellenségeskedéssel.
Isten féltékeny szeretettel szereti az embert: nem mond le róla, mert magának teremtette úgy, hogy a saját lelkét lehelte beléje. Nem engedi át a világnak; senkivel nem osztozik az emberen (Gen 6:3–7; Ex 20:3–5; 34:14; Deut 32; Zsolt 51:12; Mt 6:24; 1Kor 6:16–20).

Isten visszavárja azokat, akik hűtlenek lettek hozzá. Kegyelme mindent lehetővé tesz, azt is, hogy azok a paráznák, akik most a világgal barátkoznak, bocsánatot nyerjenek és megszabaduljanak az ő haragjától. Isten kegyelme a haragjánál is nagyobb: akik megalázzák magukat előtte és kegyelmet kérnek tőle, azoknak készségesen megadja. Akik azonban felfuvalkodottságukban azt sem ismerik el, hogy vétkeztek, sőt helyesnek tartják azt az állapotot, amiben vannak, azoknak Isten ellenük áll. Ez azt jelenti, hogy továbbra is hasztalan kívánkoznak, irigykednek és ölik egymást, hiába könyörögnek, nem lesz semmijük (Péld 3:34; Lk 1:51–52).

Minden gyülekezeti probléma megoldása az alázatosság vonalán található meg. Az olvasóknak meg kell ragadniuk Isten felkínált kegyelmét és meg kell térniük a hűtlenül elhagyott Istenhez. A megtérésnek az engedelmeskedésben kell megmutatkoznia, az adott esetben ennek az isteni parancsnak a végrehajtásában: „álljatok ellene az ördögnek!” Az ördögöt nem a gyülekezeten kívül kell keresni, nem másokban, nem is egymásban, hanem kinek-kinek saját magában. Az ördög az atyafiak szívében, a bűnös kívánságaikban munkálkodik. Ebből az következik, hogy az ördög ellen vívott harc a hívő embert nem a világ vagy a másik ember ellen fordítja, hanem önmagába, mert lelke belső világában kell megvívnia és addig folytatnia, amíg a tiszta élet és a hűséges szolgálat nem bizonyítja, hogy az ördög elfutott. Krisztus dicsőséges feltámadása óta a győzelem reménységével lehet ellenállni az ördögnek (1Pt 3:18–22; 4:1). Senki sem áll tehetetlenül a test törvényével szemben (Róm 7:24–25; 8:2–3.12).
Alázatosan Istenhez kell közeledni. Aki abbahagyja a megpróbáltatások miatti zúgolódást, jobban megbecsüli Isten igéjét, a szeretetet és a hitet cselekedetekben gyakorolja, Istennel és a többi atyafival őszintén megbékélést keres, az megtapasztalja, hogy Isten milyen közel van hozzá. Aki azonban Istenhez közeledik, az tisztítsa meg magát, de nem az ószövetségi törvényben előírt módon, külsőképpen, hanem a szívében. Az atyafiaknak a kétszívűség bűnéből kell megtisztulniuk, abból, hogy megosztották szívüket Isten és a világ között. Mivel pedig a szív megtisztítása Isten munkája, imádságban kell érte könyörögni. Az imádkozásra felemelt tiszta kezek említése a bűnbánat szükségességére utal: nem lehet akármilyen lélekkel imádkozni.

A gyülekezetnek komoly bűnbánatot kell tehát tartania. Még akiknek volna is okuk az örömre, azok is szálljanak magukba. Amíg nem közelednek Istenhez és nem nyertek nála kegyelmet, addig minden okuk megvan a bánkódásra, sőt a sírásra. A gyülekezet állapota ugyanis sokkal súlyosabb, mint az atyafiak gondolják: a bűnöknek iszonyú mélységébe, nyomorult állapotba kerültek. Meg kell siratniuk azokat a bűnöket amik eltávolították őket Istentől és egymástól s valósággal harctérré változtatták a gyülekezet életét (2Kor 7:10).

Ha a gyülekezet elmulasztaná a bűnbánattartást, Isten maga gondoskodnék arról, hogy minden örömük szomorúságra forduljon. Isten rettenetes ítéletének azonban elejét lehet venni, mindenekelőtt az őszinte bűnbánat tartásával.
A bűnbánattartás és megalázkodás nem hiábavaló: Isten a megtérőnek kegyelmet ad. Akik bűnös voltuk tudatában, alázatosan közelednek Istenhez, azokat felmagasztalja. Nem az anyagi javak vonalán kell tehát keresni a nagyságot, hanem Istennél: Ő az alázatosoknak mindent megad (1:9).

Az őszinte bűnbánattartásnak és megalázkodásnak abban is meg kell látszania, hogy a gyülekezetben megszűnik egymás megszólása. Egyik atyafi a másik atyafit nem gyalázhatja. A katalalia bűnét fel kell számolniuk. Azt azáltal követték el, hogy szeretetlenül ítélkeztek egymás felett, rágalmazták, gyanúsították, leszólták egymást, egymásról ártó szándékkal, terjesztettek vádakat, egymás háta mögött suttogtak, pletykáltak. Mivel a katalalia szeretetlenség, bűn, a királyi törvény megsértése. Különben sem az atyafiak dolga bírói székbe ülve ítélkezni egymás felett, vagy bárki más felett. Ítélkezés helyett a szeretet gyakorlása a feladatuk. Az ítélettartásra egyedül Istennek van joga, mert ő az egyedüli törvényadó, egyedül neki van tehát joga számon kérni a törvény megtartását. Aki ember létére, atyafi létére mégis ítélkezik felebarátai, testvérei felett, az elfelejtkezik saját teremtményi mivoltáról és vakmerő módon Isten bírói székébe ül. Az embernek az a kötelessége, hogy Isten törvényét Isten dicsőségére, embertársai javára megtartsa. Senki se tartsa magát jobb bírónak, mint Istent. Már pedig, aki Isten helyett maga gyakorol ítéletet, az a saját ítéletét, véleményét jobbnak tartja annál, amit Isten törvénye mond. Ilyenformán az ítélkező ember fölébe helyezi magát Isten törvényének, ahelyett, hogy alávetné magát annak.

Jak 4, 13 • „A jövendőt Isten kezében kell látni.”

Az elért sikerek mindenkit elbizakodottá tehetnek. A gyülekezet tagjai között több kereskedő is akadt. Hónapokon át tartó üzleti utakat tettek meg. Tudták, hogy mit, hol szerezhetnek be és hol adhatják el a legnagyobb nyereséggel. Tapasztalatból tudták, mennyi ideig tart egy-egy útjuk és mennyi haszonnal jár. Rátermettségük tudatában, tapasztalataik birtokában úgy beszéltek útjaikról, mintha már meg is jöttek volna azokról, természetesen nagy nyereséggel.
Nem lehet előre kiszámítani, hogy mit hoz a holnap. Azt sem tudhatja az ember, hogy megéri-e a következő napot és elvégezheti-e, amit eltervezett. A földi élet múlandó; olyan gyorsan elmúlik, mint a pára. A Szentírás gyakran nem évekkel, hanem csupán napokkal fejezi ki a földi élet tartamát (Gen 47:9; Deut 32:47; 1Krón 29:15; Jób 7:1.7; 8:9; Zsolt 90:12). Az ember nem rendelkezik a jövendővel. Készíthet terveket, tisztes haszonban is reménykedhet, bizakodhat, abban, hogy elgondolásait sikerül megvalósítania, de mindig gondolnia kell arra, hogy a jövő mást is hozhat, halált is.

Az emberi élet és annak minden eseménye Isten akaratától függ. A jelen és jövendő felett Ő rendelkezik kizárólagos, korlátlan, szuverén hatalommal. A történelem és az egyes ember életének egész menetét Ő igazgatja, nem ötletszerűen, az emberek cselekvéseihez igazodva, hanem örök tervének megfelelően. Amit a jövendő magában rejt, az Isten akaratától függ: az atyafiaknak tőle kell remélniük, hogy életüknek majd kedvez, azt kegyelmesen meghosszabbítja. Terveiket Isten akarata szempontjából kell megvizsgálniuk s ha úgy látják, hogy nem ütközik azzal, akkor kérhetik az ő hathatós segítségét. Istent semmiképpen sem szabad kihagynunk terveinkből, mert egyaránt van hatalma arra, hogy előmozdítsa vagy meghiúsítsa azok megvalósulását. Keresztyén embereknek úgy kell beszélniük jövendő terveikkel kapcsolatban: „Ha az Úr akarja, akkor élni fogunk és megcselekesszük ezt vagy azt.”

Aki annak ellenére, hogy Istent Úrnak ismeri, mégis úgy beszél, mintha elért eredményeit kizárólag saját magának köszönhetné, a jövendőről pedig úgy nyilatkozik, mintha az egyedül tőle függene, az súlyosán vétkezik. Az elbizakodottság, dicsekedés mögött gyakorlatilag istentelenség húzódik meg: van Isten, de nem számit. A 17. vers jelentése szorosan összefügg a 16. verssel: aki jól tudja, hogy a jövendő Isten kezében van és azt is tudja, hogyan kellene beszélnie a tervekről, jövendőről, Isten hatalmáról, az emberi élet múlandóságáról, mégsem úgy beszél, hanem istentelen elbizakodottsággal, az bűnt követ el (Lk 12:47; Jn 9:41). Minthogy az olvasók nagyon jól tudják mindezt, ne vétkezzenek többé! Cselekedjenek jót: lássák be, hogy egész életük, jövőjük Istentől függ; bízzák magukat az Úr jó akaratára.

Jak 4, 1 • „A gyülekezetben ne legyen ellenségeskedés.”

Ahol a nyelv szabadon vétkezik és nincs felülről való bölcsesség, ott szükségszerűen ellenségeskedés támad. Így volt az olvasók gyülekezeteiben is. Az Isten iránti szeretet helyét az Isten elleni zúgolódás (1:13), a kiválók iránti szeretet helyét a velük szemben kifejezésre is juttatott dühös harag (1:19–20), az egymás iránti szeretet helyét pedig a gyűlölködés foglalta el. A harag és a gyűlölet viszont Jézus mértéke szerint ugyanolyan bűn, mint az ölés (Mt 5:20–21).

Az apostol rámutat az ellenségeskedések alapvető okára, a bűn gyökerére: a bűnös élvezetek, a testi gerjedelmek bűnös kielégítésének a vágya volt az a hajtóerő, ami féktelen ellenségeskedést váltott ki az atyafiakban egy más ellen. Irigyelték azokat, akik az érzékei élvezetek anyagi feltételeit elő tudták teremteni s eszközökben nem válogatva törekedtek arra, hogy nekik is legyen mit gerjedelmeikre költeni. Nem azt nézték, hogy mit ír elő nekik a szeretet királyi törvénye, hanem csak a bűnösen kívánt célt látták maguk előtt s aki útjukba állt, azt kíméletlenül legázolták. Nem a szegények harcoltak tehát a gazdagok ellen a mindennapi kenyérért, a jobb megélhetésért. A harc célja a bűnös gerjedelmek kielégítése volt. Az ellenségeskedést továbbszította a sikertelenség: nem érték el, amit kívántak.

Nem elég kérni: tudni kell, hogy mit és hogyan kérhet az ember Istentől. Amikor az atyafiak már mindent megpróbáltak, de semmi sem vezetett eredményre, akkor kegyes megoldást alkalmaztak: imádságban kérték Isten segítségét. A keresztyén embernek nagy kiváltsága az, hogy bármikor, bárhol Istenhez fordulhat és kérhet. Isten maga biztatja a gyülekezet tagjait, hogy forduljanak hozzá imádságaikkal. Nem szabja meg a hozzá intézhető kérések számát, sőt azt igényli, hogy a keresztyének. szüntelen imádkozzanak (Zsolt 50:15; Ézs 55:6; Mt 7:7; Jn 16:24; Ef 6:18; Fil 4:6; 1Thessz 5:17). Mint Atyának, örömére szolgál, ha gyermekei kéréseit teljesítheti. De aki rosszul kér, kevélyen és kételkedve, az nem kap tőle semmit (1:6–8). Még inkább elfordul Isten azoktól, akik rosszat kérnek tőle. Az atyafiak hiába mondanak kérő imádságokat bűnös céljaik elérése érdekében, Istent nem lehet megnyerni semmiféle bűnnek, nem lehet bűnpártolásra bírni.

Az irigység által táplált ellenségeskedéshez nem nyújt segítséget. A paráznaság Istennel szemben elkövetett hűtlenség. A levél olvasói hűtlenek lettek Istenhez, a világot pedig úgy szeretik, ahogy Istent kellene szeretniük. A világ ebben a versben nem a Jn 3:16; hanem az 1Jn 2:15 értelmében szerepel. Isten az embervilágot szereti, szeretetét sokféleképpen megmutatta, különösen abban, hogy egyszülött Fiát adta érte, nehogy elvesszen, sőt inkább higgyen és örökéletet nyerjen. Gondviselő szeretete, amelyet személyválogatás nélkül áraszt minden emberre, még ellenségeire is, minden emberi és egyéb élet forrása (1:17; Mt 5:45–46). Isten semmiképpen nem világellenes, következésképpen Isten népe sem lehet világellenes. De miközben Isten szereti az embervilágot, nem szereti azokat a bűnöket, melyek a világban vannak és az embervilág életét megrontják. A világgal való barátkozás nem az embervilág sorsával való törődést, hanem a világban élő bűnök kedvelését jelenti: Isten nem azt mondja, hogy ne szeressük azokat, akik, hanem amik a világban vannak. Az a világgal való barátkozás, hogy a keresztyén gyülekezetben megtalálhatók azok a bűnök amelyek a világra jellemzők. Aki az egyházban a világ barátja, az ellenségeskedik Istennel, mert keresztyén létére félreteszi Isten törvényét, irányítását és azokat kívánja, amikre nézve Isten ezt parancsolja: „Ne szeressétek!” (1Jn 2:15).

Nem véletlenül, nem is egy-egy bűn elkövetésével válik valaki a világ barátjává, hanem azáltal, hogy tudatosan, szívesen, kiszámítottan kívánja, akarja a világ barátságát, jobban, mint Isten barátságát. Választ a kettő között: az, amit a bűnök kínálnak, ígérnek, többet ér neki, mint az, amit Isten szövetsége ad.

Senki sem szeretheti egyszerre Istent és a világot. A kétféle szeretet nem egyeztethető össze. Az atyafiaknak választaniuk kell, megmaradnak-e továbbra is a világ barátsága mellett, vagy bűnbánatot gyakorolnak a gyülekezet parázna állapota miatt és felhagynak az Istennel való ellenségeskedéssel.
Isten féltékeny szeretettel szereti az embert: nem mond le róla, mert magának teremtette úgy, hogy a saját lelkét lehelte beléje. Nem engedi át a világnak; senkivel nem osztozik az emberen (Gen 6:3–7; Ex 20:3–5; 34:14; Deut 32; Zsolt 51:12; Mt 6:24; 1Kor 6:16–20).

Isten visszavárja azokat, akik hűtlenek lettek hozzá. Kegyelme mindent lehetővé tesz, azt is, hogy azok a paráznák, akik most a világgal barátkoznak, bocsánatot nyerjenek és megszabaduljanak az ő haragjától. Isten kegyelme a haragjánál is nagyobb: akik megalázzák magukat előtte és kegyelmet kérnek tőle, azoknak készségesen megadja. Akik azonban felfuvalkodottságukban azt sem ismerik el, hogy vétkeztek, sőt helyesnek tartják azt az állapotot, amiben vannak, azoknak Isten ellenük áll. Ez azt jelenti, hogy továbbra is hasztalan kívánkoznak, irigykednek és ölik egymást, hiába könyörögnek, nem lesz semmijük (Péld 3:34; Lk 1:51–52).

Minden gyülekezeti probléma megoldása az alázatosság vonalán található meg. Az olvasóknak meg kell ragadniuk Isten felkínált kegyelmét és meg kell térniük a hűtlenül elhagyott Istenhez. A megtérésnek az engedelmeskedésben kell megmutatkoznia, az adott esetben ennek az isteni parancsnak a végrehajtásában: „álljatok ellene az ördögnek!” Az ördögöt nem a gyülekezeten kívül kell keresni, nem másokban, nem is egymásban, hanem kinek-kinek saját magában. Az ördög az atyafiak szívében, a bűnös kívánságaikban munkálkodik. Ebből az következik, hogy az ördög ellen vívott harc a hívő embert nem a világ vagy a másik ember ellen fordítja, hanem önmagába, mert lelke belső világában kell megvívnia és addig folytatnia, amíg a tiszta élet és a hűséges szolgálat nem bizonyítja, hogy az ördög elfutott. Krisztus dicsőséges feltámadása óta a győzelem reménységével lehet ellenállni az ördögnek (1Pt 3:18–22; 4:1). Senki sem áll tehetetlenül a test törvényével szemben (Róm 7:24–25; 8:2–3.12).

Alázatosan Istenhez kell közeledni. Aki abbahagyja a megpróbáltatások miatti zúgolódást, jobban megbecsüli Isten igéjét, a szeretetet és a hitet cselekedetekben gyakorolja, Istennel és a többi atyafival őszintén megbékélést keres, az megtapasztalja, hogy Isten milyen közel van hozzá. Aki azonban Istenhez közeledik, az tisztítsa meg magát, de nem az ószövetségi törvényben előírt módon, külsőképpen, hanem a szívében. Az atyafiaknak a kétszívűség bűnéből kell megtisztulniuk, abból, hogy megosztották szívüket Isten és a világ között. Mivel pedig a szív megtisztítása Isten munkája, imádságban kell érte könyörögni. Az imádkozásra felemelt tiszta kezek említése a bűnbánat szükségességére utal: nem lehet akármilyen lélekkel imádkozni.

A gyülekezetnek komoly bűnbánatot kell tehát tartania. Még akiknek volna is okuk az örömre, azok is szálljanak magukba. Amíg nem közelednek Istenhez és nem nyertek nála kegyelmet, addig minden okuk megvan a bánkódásra, sőt a sírásra. A gyülekezet állapota ugyanis sokkal súlyosabb, mint az atyafiak gondolják: a bűnöknek iszonyú mélységébe, nyomorult állapotba kerültek. Meg kell siratniuk azokat a bűnöket amik eltávolították őket Istentől és egymástól s valósággal harctérré változtatták a gyülekezet életét (2Kor 7:10).

Ha a gyülekezet elmulasztaná a bűnbánattartást, Isten maga gondoskodnék arról, hogy minden örömük szomorúságra forduljon. Isten rettenetes ítéletének azonban elejét lehet venni, mindenekelőtt az őszinte bűnbánat tartásával.
A bűnbánattartás és megalázkodás nem hiábavaló: Isten a megtérőnek kegyelmet ad. Akik bűnös voltuk tudatában, alázatosan közelednek Istenhez, azokat felmagasztalja. Nem az anyagi javak vonalán kell tehát keresni a nagyságot, hanem Istennél: Ő az alázatosoknak mindent megad (1:9).

Az őszinte bűnbánattartásnak és megalázkodásnak abban is meg kell látszania, hogy a gyülekezetben megszűnik egymás megszólása. Egyik atyafi a másik atyafit nem gyalázhatja. A katalalia bűnét fel kell számolniuk. Azt azáltal követték el, hogy szeretetlenül ítélkeztek egymás felett, rágalmazták, gyanúsították, leszólták egymást, egymásról ártó szándékkal, terjesztettek vádakat, egymás háta mögött suttogtak, pletykáltak. Mivel a katalalia szeretetlenség, bűn, a királyi törvény megsértése. Különben sem az atyafiak dolga bírói székbe ülve ítélkezni egymás felett, vagy bárki más felett. Ítélkezés helyett a szeretet gyakorlása a feladatuk. Az ítélettartásra egyedül Istennek van joga, mert ő az egyedüli törvényadó, egyedül neki van tehát joga számon kérni a törvény megtartását.

Aki ember létére, atyafi létére mégis ítélkezik felebarátai, testvérei felett, az elfelejtkezik saját teremtményi mivoltáról és vakmerő módon Isten bírói székébe ül. Az embernek az a kötelessége, hogy Isten törvényét Isten dicsőségére, embertársai javára megtartsa. Senki se tartsa magát jobb bírónak, mint Istent. Már pedig, aki Isten helyett maga gyakorol ítéletet, az a saját ítéletét, véleményét jobbnak tartja annál, amit Isten törvénye mond. Ilyenformán az ítélkező ember fölébe helyezi magát Isten törvényének, ahelyett, hogy alávetné magát annak.

Jak 3, 13 • „Tanítás a bölcsességről.”

Ebben a szakaszban a vélt és igazi bölcsesség felismerésére tanít és azok következményeire figyelmeztet az apostol.
Hogy ki bölcs és okos, azt az élete mutatja meg. A bölcsesség ugyanis nem láthatatlan szellemi kincs, hanem olyasmi, ami a cselekedetekben látható. Nem a szavak, a vitatkozások, hanem az élet cselekedetei, a jó vagy rossz magatartás dönti el. Bölcs és okos az, akinek a magatartása jó. Kalé anastrophé a földi életben tanúsított jó magatartást jelent, ami az emberek mindennapi életében egymásra nézve, jó, derék, hasznos. Az bölcs és okos, aki embertársaival szelíden, türelmesen, jóságosan, kedvesen, barátságosan bánik. Jézus, aki bölcsességül jött e világba (1Kor 1:30), szelíd és alázatos volt (Mt 11:29). Az igazi bölcsesség Krisztussal felülről jött e világba: éppenúgy Isten ajándéka, mint a hit. Nem az ember szerzi, gyűjti a korral és élettapasztalatokkal, hanem kérnie kell (1:5).

A dicsekedés és hazudozás nem felülről való bölcsességre vall. Aki csak a földiekre, mindenekfelett az anyagiakra néz és tele van zúgolódással, keserűséggel, pénzvággyal, annak a gondolkozását a Szentlélek nélküli test, a mennyei nélkül felfogott földi élet szabja meg. Aki szelídség helyett elbizakodott, engedelmesség helyett Isten ellen lázad, az az ördögnek engedelmeskedik. Az ördögi bölcsesség nyomában harag, bosszú háborúskodás támad, a következménye pedig a gyülekezet zűrzavara, szégyenletes állapota.
A felülről való bölcsességgel megáldott ember:

a) tiszta szívében, lelkiismeretében, minden dolgában. Azért tiszta, mert Krisztus vére minden bűntől megtisztította (1Jn 1:7), az ige pedig állandóan tisztogatja (Jn 15:2–3). Tiszta a képmutatástól, kétszívűségtől, haszonleséstől, azért szívesen tesz jót mindenkivel.

b) Békeszerető, a szó igei értelmében. Az Istennel és az emberekkel való békesség nem két különböző dolog, Istennek mindkettőre egy szava van. Az egy szóval kifejezett békének azonban két vetülete van. Vertikális vetülete Isten megbékélése a világgal Jézus Krisztus által. A keresztyén ember nem tett ugyan semmit annak érdekében, de annak következtében már cselekszik: ő is megbékél Istennel és örül az Istennel való békességnek, szereti az Istennel megbékélt állapotot. A béke horizontális vetülete az emberek közötti béke, ami nem más, mint Isten békességének a megjelenése az emberek szívében és kapcsolatában. Akiben a békesség Istenének a bölcsessége van, az természetszerűleg szereti a földi békességet is. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mindent megtesz a meg nem értés, széthúzás, viszálykodás, háborúskodás elkerülése, megszüntetése érdekében.

c) Engedékeny: nem erőszakos, véleménykülönbség esetén nem makacs, hanem kész jobbra taníttatni.

d) Engedelmes. Az engedelmesség alapszava hitre jutást, Isten oldalára állást jelent Az eypeithés pedig azt az embert jelenti, aki Isten oldalára állt, Isten megváltó szeretetének az áldásairól meggyűződött s belátta, hogy a hála és a szeretet mindenben engedelmességre kötelezi.

e) Irgalmas: észreveszi a másik embert és aszerint, amint annak szüksége van rá, megfelelő módon segítő szeretetet gyakorol iránta.
A felülről való bölcsesség olyan, mint a vetőmag, amiből gyümölcsök teremnek: az Istennek tetsző, békés, igaz élet jócselekedetei. Aki igazán bölcs és okos, az békességben él és a békesség érdekében fáradozik, nem hiába, mert aki Isten országát keresi, annak munkája nem hiábavaló (Mt 6:34–35).

Jak 3, 1 • „Tanítás a nyelv bűneiről.”

Elsősorban azok ne vétkezzenek a nyelvükkel, akik a gyülekezetben tanítói szolgálatot végeznek. Senkinek sincs annyi alkalma beszédben vétkezni, mint nekik. Senki sem vétkezhet a nyelvével olyan súlyosan, mint Isten igéjének a hirdetői. Különösen érvényes volt ez az apostol korában, amikor még nem volt kialakult kánon, sem a gyülekezetekben folyó tanítást szabályozó egyetemes hitvallás. Az apostolok írásai ugyan meglehetősen hamar ismertté váltak, de az nem zárta ki azt, hogy kiki úgy tanított, ahogy legjobbnak látta. A terjedő keresztyénség akkor alakította ki a maga tanításait. A nagy megbecsülés és az ajándékozó szeretet, amivel a gyülekezetek körülvették a tanítókat, sokakat csábított az igehirdetői szolgálatra. Jakab óv attól, hogy pusztán a jó megélhetés hasznáért és a könnyűnek látszó szolgálatért akarjon valaki igehirdető, Isten igéjének tolmácsa lenni. Isten egyházának a gyülekezeteiben nem lehet akárki igehirdető; nem taníthat akármit, hanem csak azt, amit Isten szolgálatként, üzenetként egyházára bízott s azt is úgy, ahogy azt az egyház megértette és hitvallásaiban kötelező érvénnyel kifejezte. Igehirdető csak az lehet, aki az egyházzal együtt érti az igét, amit Isten az egyházban, az egyháznak adott (Júd 4.). Az igehirdetők ítélete mások ítéleténél súlyosabb lesz.

A bűn elleni harc a beszéd területén a legnehezebb. Mindenki sokféleképpen vétkezik, de legkönnyebben, ezért a leggyakrabban a nyelvével követ el bűnt. Nincs egyszerűbb dolog, mint kimondani valamit. Sokkal könnyebb szóval megbántani a másik embert, mint egy gonosz cselekedetet véghez vinni. Akármelyik más testrész, a kéz, láb, jobban fegyelmezhető, mint a nyelv. Arra sokan képesek, hogy látható cselekedetekben ne kövessék el a kigondolt, megkívánt bűnt, de arra senki sem képes, hogy legalább néha ki ne mondjon olyasmit; amit később szégyenkezve kell megbánnia. Tökéletesnek kellene lennie az embernek ahhoz, hogy a nyelvével sohase vétkezzék.

A nyelv bűnei elleni harc azért is a legnehezebb feladat, mert a nyelv a test legkisebb tagja, amellett pedig úgy el van rejtve, hogy senkinek sem jut eszébe külön számon tartani. Jelentéktelen kicsiny, nem is látszik, mégis veszedelmesebb a test minden más tagjánál.

A test tagjai között a nyelv játssza a legjelentősebb szerepet. Egyetlen tagját sem használja annyiszor az ember, mint a nyelvét. Mindehhez hozzá keli még venni azt is, hogy amit a nyelv tesz, annak a következményei beláthatatlanul nagyok, jó és rossz értelemben egyaránt. Az ember egész életére olyan hatást gyakorol, mint egy zabla a ló egész testére: a ló testéhez képest parányi eszköz, aránytalanul kicsi, ráadásul a ló szájában elrejtve húzódik meg, mégis a zabla mozgásától függ a ló egész testének a mozgása, az elindulás, az irányváltoztatás és a megállás. A nyelv szerepe a kormányrúdhoz is hasonlít, ami akármilyen hatalmas hajót is képes helyes vagy helytelen irányba fordítani. Legjellegzetesebb azonban a nyelvnek a tűzhöz hasonlítása: elég belőle egyetlen szikra és beláthatatlan pusztításokat okoz.

Így hat ki a gyülekezet tanítójának, minden igehirdetőnek a nyelve a gyülekezet egész életére, sorsára. Olyan szerepet tölt be a gyülekezetben, mint a kormányos egy hajón, ő vezeti, irányítja. Azt azonban minden tanítónak tudnia kell, hogy a hajó, az utasok, a rakomány nem a kormányosé, ő csak felel értük; a hajó irányát sem a kormányos határozza meg, hanem az, akié a hajó. Mindent annak az akarata határoz meg, akinek a szolgálatában áll. Az igehirdető nyelve jót és rosszat egyaránt taníthat: áraszthat mennyei világosságot, de lehet pusztító villám – pyr – is.

A nyelv képes az embert egészen démonivá tenni. Benne van a nyelvben a gonoszság egész világa, minden bűn csírája. Lángba boríthatja az ember egész sorsát, pokollá teheti az életet.

A nyelv olyan, mint a veszedelmes méreg: minden esetben nagy elővigyázattal kell használni, mert különben pusztít, sőt halált is okoz. Ezen az ember nem képes változtatni: a vadállatokat meg lehet szelídíteni, de a nyelv fékezhetetlen: ráharaphat az ember, amikor rosszat akar mondani, álnok módon mást is mondhat, mint amit akart, de többre nem képes. A 10. vers második fele mégis arra enged következtetni, hogy ennek az állapotnak nem kell szükségszerűen örökre így maradnia: amire ugyanis az ember nem képes, azt Isten megteheti. Neki van hatalma arra, hogy megszelídítse a nyelvet. Meg is teszi, de nem úgy, hogy a nyelvet cseréli ki, hanem az ember centrumát, a szívet, lényegében az egész embert újjászüli. Akinek a szíve tiszta, annak a nyelve is szelíden szól, mert a nyelv a szív szolgálatában áll (Mt 15:19). A teljes megújulással együtt jár a Szentlélek kettős tüzes nyelve, annak nyomában pedig az Istent dicsőítö beszéd (ApCsel 2:1–39). A feladat tehát nem a nyelv szelídítgetése, hanem a megújító Szentlélekért való könyörgés.
Amíg a Szentlélek nem cseréli ki az egész embert, addig a nyelv olyan ellenmondásokra képes, amikre az egész természeti világban nincs példa: hol áldja, hol gyalázza Istent. Tűrhetetlen az, ha egy tanító, vagy a hívek szájában az égi világosság fénye és a gyehenna tüze váltogatja egymást.

Ugyanazzal a nyelvvel imádkozni és gyalázkodni, vigasztalni és megszomorítani, tarthatatlan állapot. Amire egy angyal sohasem vállalkoznék, az ember meg meri tenni, pedig különb az angyaloknál, mivelhogy Isten képére teremtetett. Ha a Szentlélek a szeretet uralma alá helyezi az ember megújított szívét, akkor a szeretet megszelídíti a nyelvét. A szeretettel telt szívet szolgáló nyelv édes vizű forrás, édeset termő szőlővessző.

Jak 2, 14 • „Tanítás a hit és a cselekedetek összefüggéséről.”

Ennek a szakasznak a magyarázatához elengedhetetlenül szükséges annak a tisztázása, hogy van-e s ha igen, akkor miben van ellentét Jakab és Pál apostol között a megigazulás kérdésében? A leggyakrabban idézett „ellentétpár” a Jak 2:24 és a Gal 2:16; valamint a Jak 2:21 és a Róm 3:28.

Mit tanít Jakab a hitről? Azt, hogy a hit Jézus Krisztusnak dicsőséges Úrként való elfogadásával kezdődik, de nem elméleti meggyőződés az emberben, hanem termőerő, jócselekedetekre hajtóerő gyanánt munkálkodik, és a Krisztussal termékeny közösségben kitartásra, bizonyosságra és teljes sótériára juttat (1:3.6; 2:1.14–26; 5:15). Jakab tanításában úgy szerepel tehát a hit, mint elsőrendű tényező.

Mit tanít Jakab a megigazulásról? Azt, hogy nem a hitből, hanem kizárólag a cselekedetekből lesz nyilvánvaló az, hogy Isten megigazított valakit. Tehát nem azt tanítja, hogy az ember a cselekedeteiért igazul meg.
Pál apostol a megigazulás fogalmát más kiindulópontból közelíti meg: jócselekedetekkel, saját erőből, a törvény betöltése által egyetlen ember sem képes a megigazulást megszerezni, kiérdemelni.

Pál azt kérdezi: hogyan igazulhat meg az ember? így felel, egyedül Isten kegyelméből, hit által, tehát nem érdemszerűen, nem cselekedetek által. Jakab viszont azt kérdezi: miből lehet biztosan tudni, hogy Isten kegyelemből, hit által megigazított valakit? Így felel: egyedül a cselekedetekből, amiket az igazi hit feltétlenül megterem, mert a cselekedetek a hit és egyben a hit által való megigazulás kézzelfogható bizonyítékai.

Van tehát közöttük bizonyos különbség, de ez csupán a szempontok különbözősége. Mindketten más-más szempontból vizsgálják a kérdést, aminek a lényegét tekintve tökéletesen egyetértenek. Ellentétről tehát nem lehet beszélni. Számtalan locus bizonyítja, hogy Jakab éppenúgy hangsúlyozza a hit fontosságát, mint Pál a cselekedetek szükségességét (1:3–6; 2:1.14–26; 5:15; Róm 6; Gal 5:6; 1Thessz 1:3; 2Tim 3:17; Tit 1:16).

Az itt következő szakasz a levél legjelentősebb darabja. 14–19. A hitnek haszna van: az a haszna, hogy megtart (Mt 9:22; Lk 7:50). A megtartás két irányú: egyfelől a mennyei üdvösség elnyerését jelenti, ami hit által lehetséges (Mk 16:15; Jn 3:36), másfelől megújult földi életet biztosít. Nem két megtartás ez, hanem egy, amiképpen a Megtartó és a megtartó kegyelem is egy. Az atyafiak között némelyek azt mondják, hogy van hitük, de nem tudják felmutatni a hitük gyümölcseit. A terméketlen hit viszont haszontalan, nem tart meg; bizonytalan is, mert kérdés, hogy egyáltalán létezik-e, ha nem ad életjelt? A hit annyit ér, amennyit gyümölcsözik. Egyébként olyan, mint a terméketlen gyümölcsfa.

A gyülekezet hite a megfelelő helyen és időben, alkalmas módon gyakorolt diakónia nélkül ugyancsak haszontalan (1Kor 13:2; 2Kor 8:7). Észre kell venni a segítő szeretet gyülekezeti alkalmait. Meg kell látni azokat, akik a gyülekezet hitének gyümölcsére rászorulnak és a valóságos szükségnek megfelelő segítséget kell nyújtani nekik. Nem szóval kell szeretni, hanem cselekedettel és valósággal (1Jn 3:18). A hit a szeretet cselekvésében élő; egyébként olyan, mint a holttest, amiben nincs élet. Isten nem halott hitet akar, hanem olyant, ami megtermi azokat a gyümölcsöket, amik a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül emberek megtartására, megsegítésére, megvigasztalására, meggyógyítására alkalmasak.

Helytelen az az állítás, hogy akkor is lehet valakinek hite, ha a hitének nincs látható jele, cselekedete, mert a cselekedetek nélküli hit csak hasonlít a hithez, de nincs benne a kegyelem megtartó ereje. A 14. versben szereplő hivatkozással szemben a 18. versben, olyan megnyilatkozást idéz az apostol; amelyben igazság van: a hitet csak akkor lehet megmutatni, ha cselekedetei vannak, mert a cselekedetei bizonyítják, hogy van. Az apostol nem hit nélkül végbevitt cselekedetekről beszél, hanem olyanokról, amik a meglevő, élő hitet bizonyítják. Cselekedetekkel be lehet bizonyítani a hit valóságát, de azt sohasem lehet bebizonyítani, hogy cselekedetek nélkül is van hit.

A hit kérdésben sokakat az téveszt meg, hogy ismernek istentagadókat, akik Isten létezését is kétségbe vonják, ugyanakkor ők szilárdan hisznek az egy, igáz Isten létezésében. Meg vannak tehát győződve arról, hogy nekik van hitük, habár nem élnek olyan buzgó hitéletet, mint a gyülekezet más tagjai. Az az igazság, hogy terméketlen hitük van, aminek semmi haszna sincs. A jócselekedetek nélküli hit semmivel sem ér többet, mint a démonok hite. A démonok is hisznek Isten létezésében, egy Isten létezésében hisznek, de a hitükből nincs semmi hasznuk. Ha csak rágondolnak Istenre, már rettegés fogja el őket (Mt 8:29; Lk 4:41; ApCsel 19:15). A hit csak akkor megtartó erő, ha nyomában élő és másokat is éltető, hasznos cselekedetekben gazdag kegyesség támad.

A hitbizonyosság nem szubjektív meggyőződésre, hanem az élő hit látható cselekedeteire, élvezhető gyümölcseire, a hasznos keresztyén élet szolgálataira épül.

Az apostol bibliai példákkal bizonyítja, hogy az igazi hit mindig cselekedetekben gyümölcsözik. Ennek az ellenkezőjét állítani balgaság.
Elsőnek Ábrahám példáját idézi. Ábrahám a hívők atyja, a hit által való megigazulás legjellegzetesebb bibliai szereplője. Hogy igazi hite volt, az abból derült ki, hogy engedelmeskedett Istennek, elindult a megígért föld felé, vállalta az idegenek közt lakozást és kész volt oltárra tenni egyetlen fiát, jóllehet azt ígérte neki Isten, hogy nagy nemzetté teszi és benne áldatik meg a föld minden nemzetsége (Gen 12:1–4; 15:5–6; 22:18; Zsid 11:8–9.17–19). Ezekből a kézzelfogható, látható cselekedetekből vált kétségtelenül bizonyossá az, hogy Ábrahám valóban hitt Istennek, aki őt megigazította. Izsák megáldozásának a láttán, az engedelmes cselekedetek láttán Isten maga hirdette ki, hogy Ábrahám az ő szemében igaz ember. Nem a cselekedetek tették Ábrahámot igaz emberré, hanem a cselekedetekből lett bizonyos az, ami már Izsák feláldozása előtt tény volt: Isten megigazította őt. A cselekedetekből maga Ábrahám is megerősödhetett ebben a hitében. Ha nem lettek volna cselekedetei, ugyan miből szerezhetett volna magának bizonyosságot?

A 22–23. vers bizonyítja, hogy Jakab apostol nem azt állítja, hogy Ábrahám a cselekedetei jutalmaként, érdemei alapján igazíttatott meg. Jakab egyszerre beszél Ábrahám hitéről és cselekedeteiről, méghozzá úgy, hogy kifejezetten a hit szerepét helyezi előtérbe: ha Abrahámnak nem lett volna hite, akkor nem lett volna képes megcselekedni mindazt, amit megcselekedett. Azonkívül Ábrahám cselekedeteinek távolról sem érdemszerző szerepe volt: arra szolgáltak, hogy általuk legyen teljessé, eredményessé Ábrahám hite. Az így munkálkodó hit tette őt Isten szemében olyan kedves emberré, hogy barátjának nevezte (Ézs 41:8; 2Krón 20:7). Jézus is barátainak mondta azokat, akik úgy hittek benne, hogy követték őt és megcselekedték, amiket parancsolt nekik, elmentek és gyümölcsöt teremtek (Jn 15:14–16).

A 24. versben az elmondottakból megcáfoltan következtetést von le az apostol, amiben senki sem kételkedhet többé: a megigazulás valóságos tényéről nem a szív mélyén elrejtett vagy esetleg szájjal megvallott hit ad meggyőző bizonyítékot, hanem a hitből való jócselekedetek.

A másik példa a megigazulásra: Ráháb. Az apostol egyáltalán nem szépíti meg a pogány parázna Ráháb szégyenteljes életét. Megmondja, miféle nőszemély volt, milyen kirívóan bűnös életet élt. Ez a bűnösök között is főbűnösnek számító nő mégis megigazulhatott Isten kegyelméből, mert olyan hite volt, ami nemcsak őt magát, hanem a szüleit és rokonait is megtartotta (Józs 2:9–14; 6:23.25; ApCsel 16:31). Amikor váratlanul döntés elé került, Izrael Istene mellett döntött. Erre a döntésre nem magától jutott el, hanem annak a hitnek a nyomán, amit Istentől kapott s ami által Isten megigazította őt. Hitből jutott el annak a felismerésére, hogy Isten Úr mindenek felett, népek, tengerek, emberi és természeti erők felett, s hogy amit akar, azt meg is cselekszi. Ebből a hitből merített erőt és bátorságot a kémek elrejtéséhez és megmentéséhez. Hogy a hite igazi hit volt és hogy Isten megigazította őt, azt a cselekedetei bizonyították be.

Hit és cselekedet egy dolog, amint az emberben a lélek és a test egy. Ahogy a test lélek nélkül, a hit is cselekedetek nélkül halott.

Jak 2, 1 • „Tanítás a személyválogatásról.”

Az ige tükrébe belenéző gyülekezetnek meg kell látnia és meg kell szüntetnie a személyválogatás bűnét. Aki a dicsőséges Úr Krisztusban hisz, annak a hitében nem lehet személyválogatás, mert Krisztus mindenkiben megváltásra, megtartásra szoruló bűnös embert, jelzők nélkül „embert” lát. Földi élete során mindenkit egyformán szeretett és hívott Isten országába (Mt 11:28; 22:9; 28:19–20; Mk 12:14). Előtte nem volt különbség zsidó és görög, gazdag és szegény, úr és szolga, férfi és nő között (ApCsel 3:23). Aki Krisztusban hisz az Krisztus testének a tagja, Vele úgy egy, ahogy a beoltott szőlővessző a tőkével.

Krisztus teste tagjai csak egyféleképpen nézhetik az embervilágot: Krisztus szemével. A gyülekezetben Jézus Krisztus emberszemléletének kell érvényre jutni, nem a prosópont, hanem az anthrópost, az Isten által szeretett embertestvért kell látni mindenkiben. Ha Isten törvénye minden ember iránt szeretetre kötelez, akkor senkinek nincs joga bárkit is kihagyni a szeretetéből. Vallási, faji, vagyoni vagy egyéb alapon különböző elbánást alkalmazni az emberekkel szemben személyválogatás, ami gonosz gondolkozású bírákhoz tesz hasonlóvá. Egyforma szeretettel kell bánni mindenkivel, tekintet nélkül arra, hogy a gyülekezet tagja, vagy kívülálló, mint a 2. versben szereplő magas rangú, előkelő férfi és a jelentéktelen koldus.

Mivel a szegények megalázó megkülönböztetése Isten törvényével ellenkezik, a szegények ellen elkövetett bűn Isten elleni gonoszságnak minősül. Isten szereti a szegényeket és külön terve van velük: gazdaggá teszi őket hitben. Mivel a földi javakból nem jut nekik, gazdagabbá teszi őket a világ gazdagjainál: örökségül adja nekik az ő országát.

Amilyen bűn a tehetetlen szegényeket megszégyeníteni, olyan szégyenletes bűn a befolyásos gazdagoknak hízelegni, jóllehet azok embertelenek, Jézus nevét pedig gyalázkodva emlegetik.

A gyülekezetben a királyi törvény kötelező, a minden ember iránt tanúsított szeretet törvénye. Ez a törvény királyi, mért úgy áll minden egyéb emberi rendelés felett, mint a király az ország többi embere felett. Az emberi együttélés szabályozására ez a legjobb törvény: mindenkit, személyválogatás nélkül szeretni kell! A szegények megalázása a királyi törvény durva megsértése. A gazdagok iránt tanúsított hízelgés nem a királyi törvény megtartása, mert nem szeretetből, hanem nagyon is emberi meggondolásból, félelemből vagy számításból történik.

Isten a királyi törvény alapján von majd felelősségre minden személyválogatót. A szeretetlenség bűne nem marad büntetlen (Mt 25:41–46).
Isten királyi törvénye egy törvény, mert egy az Úr, aki adta és számon kéri; de egy azért is, mert a lényege egy: a szeretet. Csak a farizeusok vélekedtek úgy, hogy aki egy parancsolat ellen vét, a többi tekintetében ártatlan. Az az igazság, hogy aki egy parancsolatban vétkes, az egész törvény ellen vétkezett, mert a szeretetlenség az egész törvényt megrontja. A szeretet királyi törvénye egyúttal a szabadság törvénye is. Csak az az ember szabad, aki szeretetből cselekszi a törvény előírásait, nem félelemből vagy kényszerűségből. Aki szeretetből cselekszik, az szabad ember, mert számára nem terhes, kényszerítő iga Isten törvénye. A gyülekezet tagjai előre tudhatják, hogy Isten ennek a törvénynek az alapján mond majd ítéletet, sőt a szeretetlen keresztyénekről már előre megállapítja, hogy gonosz gondolkozásúak, embergyalázók, törvényszegők (2:4.6.9).

Isten irgalmatlanul ítél azok felett, akik embertársaikhoz irgalmatlanok. Az irgalmasok viszont biztosan számíthatnak arra, hogy Isten irgalmas lesz hozzájuk az ítélet napján (1Jn 4:17). Keresztyén atyafi nem lehet irgalmatlan sem a másik keresztyénnel, sem a kívülállókkal szemben (Lk 10:25–37). Mindenkivel, de elsősorban a szegényekkel szemben hagyjanak fel a szeretetlen személyválogatás bűnével. Az igazi hit gyümölcse az irgalmas szeretet, azt teremjék (Mt 5:7; 18:33; Zsolt 41:2), akkor félelem helyett örömmel gondolhatnak az ítéletre.

Jak 1, 19 • „Tanítás az istentiszteletről.”

A hitbeli alapvetés után gyakorlati kérdésekre tér át az apostol. Először az istentisztelet kérdésével foglalkozik. A 19–21 versben kifejti, hogy miképpen nem lehet hozzájutni az istentisztelet forrásához, Isten igéjéhez. A 22–26 versben azokat a feltételeket sorolja fel, amelyek biztosítják azt, hogy az ige nyomán érvényes istentisztelet valósuljon meg, a 27. versben pedig megfogalmazza, hogy mi az igazi istentisztelet.

Annak, hogy az atyafiak Isten Igéjéhez, az istentisztelet forrásához hozzájussanak, feltételei vannak: a) nyitott szívvel, engedelmesen kell figyelni az igehirdetésre; b) vigyázni kell a nyelvükre; c) fékezni kell az indulatokat; d) le kell tenni a bosszúállásról; e) szelíd lelkülettel kell befogadni a hallott igét, mint új, bő termést ígérő vetőmagot. Az atyafiak súlyos hibát követnek el akkor, amikor a gazdagok embertelensége láttán elveszítik a fejüket, gyorsan, meggondolatlanul, értelem nélkül dühös, gyűlölködő, bosszúálló, fenyegető szavakat kiáltoznak ellenük.

Jakab inti őket: a haragjuk egyáltalán nem szolgálja Isten ügyét. Keresztyén ember haragja csak árthat Isten országa ügyének. Ha dühös haraggal támadnak a nekik igazságtalanul szenvedéseket okozó gazdagok ellen, azzal nem azt érik el, hogy az emberi igazságtalanság helyén Isten igazsága jut érvényre. Nem a harag, a gyűlölet, a fenyegetőzés, az indulatos vitatkozás segít, hanem a szelídséggel befogadott és szeretetben gyümölcsöző ige. Az atyafiak szüntessenek meg minden haragot a kívülállók iránt. Isten nem azt bízta a keresztyénekre, hogy haragudjanak a nemkeresztyénekre, hanem azt, hogy előttük, közöttük, az ő javukra gyakorolják az igazi istentiszteletet (1:27).

El kell tehát vetniük maguktól minden undokságot: a haragot, gyűlölködést, fenyegetőzést, bosszúállást. A harag rossz tanácsadó, Isten igéje ellenben megtartó erő: nem a haragnak, hanem az igének kell engedelmeskedni.
Az ige nyomán nem feltétlenül támad érvényes istentisztelet, csak akkor,

a) ha az atyafiak meg is cselekszik a hallott igét. Az ige meghallgatása és megcselekvése egyetlen folyamat két része: a kettő csak együtt érvényes. A hit úgy működik az ige hallgatóiban mint a termőerő, az igehirdetés pedig meghatározott feladatokra, konkrét cselekvésre serkenti a hit termőerejét. Az olyan kegyesség, ami a mindennapi életben nem terem hasznos gyümölcsöket, álkegyesség, öncsalás.

b) Ha az igehallgatók magukra vonatkoztatják a hallott igét, ha úgy néznek bele; mint tükörbe és elfogadják, hogy olyanok, amilyennek az ige mutatja őket, majd igazítanak magukon, az életükön, akkor lesz az igéből istentisztelet. Az ige olyan tükör, ami nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen az óember, hanem azt is, hogy milyennek kell lennie az újembernek. Ha az atyafiak bensőjükben, indulatilag megváltoznak, akkor megváltozik a kívülállókhoz való egész viszonyuk is.

c) Ha az igehallgatók a jó igehirdetés nyomán megtanulják a szabadság tökéletes törvényét, a keresztyén élet mértékadó szabályait, és meg is cselekszik azt, amit Isten az igében mond, akkor lesz érvényes istentisztelet. Az az ember boldog, aki tudja, hogy mit kíván tőle Isten és azt meg is cselekszi, egyúttal érti, hogy mit tilt neki az Úr és abban is engedelmeskedik neki. A bűntől szabad ember boldog. Akinek a cselekedetein nem látszik meg az igehallgatás, annak az istentisztelete, kegyessége hiábavaló.

Az igazi istentisztelet a szeretetben gyakorolt, tiszta keresztyén élet: a kultikus órában elhangzó igehirdetéssel kezdődik s akkor valósul meg, amikor a gyülekezet tagjai megcselekszik azt, amit Isten az igében hirdettetett. Az apostol úgy kitágítja az istentisztelet fogalmát, hogy magába öleli az egész életet. Minden kultikus óra, liturgikus alkalom annyit ér, amennyi jó támad a nyomában: szeretet, irgalmasság, emberi együttérzés, segítségnyújtás. Az ilyen jócselekedetekre rászoruló emberek legjellegzetesebb típusai az özvegyek és az árvák. Meglátogatásuk nem a hozzájuk menetelt jelenti, hanem a nekik szükséges, valóságos segítség felmérését és megadását.

Az igazi, érvényes istentisztelet lényeges eleme a gyülekezet tágjainak kifogástalan, tiszta élete. Őrizkedniük kell mindentől, ami megszeplősítheti őket, pl. a harag, gyűlölködés, irigység, bosszúvágy, rágalmazás, egyszóval attól, ami a másik embernek árt. Ezek együtt jelentik a „világot” azaz a világban levő bűnt.

Jak 1, 1 • Köszöntés.

Jakab Isten szolgája: nem úgy, ahogy a régiek (Deut 9:27; 1Sám 2:11 stb.), hanem úgy, hogy Jézus Krisztust követi, a benne megváltott fiakhoz illően engedelmes és hálás.

A szétszórtságban élő 12 nemzetség az új, a lelki Izrael, a teljes anyaszentegyház, amely nem egy helyen, hanem az egész lakott földön diasporában él. A szétszórt állapot nem emberek miatt van, hanem Isten akaratából (Mt 28:19; ApCsel 1:8). A lényegében egy egyház mindenütt ott van, hogy szolgáljon. A szolgálatára mindenütt szükség van. Mint só és világosság, minden gyülekezet ott szolgáljon mások javára, üdvére, ahol Isten rendeléséből van.

Jak 1, 2 • „Tanítás a megpróbáltatásokról.”

Ahhoz, hogy nehéz helyzetben élő keresztyének megérthessék a sorsukat, két dologgal kell tisztában lenniük. Először azzal, hogy a megpróbáltatást Isten adja. Másodszor azzal, hogy Isten mindent csak javukra ad, a meg próbáltatást is, örömmel kell tehát fogadniuk. Peirasmos egyaránt jelent megpróbáltatást és kísértést: ahol ugyanis Isten megpróbál valakit, ott Sátán nyomban megjelenik, mint kísértő, úgyhogy a megpróbáltatás és a megkísértés egyszerre érvényesül. Amíg azonban Isten a megpróbáltatást jóra adja, Sátán Isten ellen lázítja a megpróbált keresztyéneket. Isten azonban nem hagyja magukra őket (1Kor 10:13; 2Thessz 3:3; 2Pt 2:9). A megpróbáltatás elhordozása nagyon nehéz, mégis örömmel kell gondolni arra, hogy az embernek feltétlenül javára válik: állhatatos lesz a hite.

Isten azért erősíti megpróbáltatásokkal az olvasók hitét, hogy minden tekintetben kifogástalan magatartást tanúsítsanak. A különböző kísértések ne tanácstalanságot, lelki megrendülést váltsanak ki belőlük, hanem inkább örömöt azon, hogy a hitük, a megpróbáltatások nyomán tökéletes cselekedetekben gyümölcsözik. 5–8. A megpróbáltatások megértéséhez, örömmel fogadásához bölcsesség kell: nem olyan, amilyet a józan gondolkozás, az élettapasztalat ad, hanem felülről való bölcsesség (3:13–18). Ahhoz azonban egyetlen módon lehet hozzájutni: kérni kell. Mindenki kérheti, Isten mindenkinek szívesen adja, mégis két feltételtől függ a bölcsességért mondott imádság meghallgatása: a) alázatosan kell kérni. Aki belátja és megvallja, hogy a saját bölcsessége keveset ér, annak Isten megadja, hogy helyesen értse a dolgokat, eseményeket, a gyülekezet helyzetét, a saját sorsát és azt, amit Isten egyházának és abban személy szerint neki, adott időben és helyen cselekednie kell. b) Hittel kell kérni. Aki kételkedve kér, az figyelmen kívül hagyja Isten szeretetét és Krisztus közbenjárását, holott minden könyörgés meghallgatásának ő az alapja, kőszikla fundamentuma. Aki viszont Krisztusra épít, az nem ingadozik.

A kételkedő akkor sem számíthat meghallgatásra, ha forma szerint kifogástalan imád mond, Isten ugyanis nem a szavakat, hanem a szíveket figyeli. Aki tehát nem alázatosan és hittel kér, az hiába könyörög, semmit sem kap felülről (Zsolt 12:3; Ézs 57:20; Hós 10:2; Mt 21:21–22; Mk 11:24; Zsid 11:6; Jak 5:15).
Az átmeneti jelent együtt kell látni az örök jövendővel. A szíriai gazdagok azzal dicsekedtek, hogy nagyok és hatalmasok, az atyafiak viszont szegénységük és alacsony sorsuk miatt szégyenkeztek. Az apostol figyelmezteti őket: nincs okuk a szégyenkezésre, sőt valójában csak nekik van joguk arra, hogy dicsekedjenek Krisztussal és az által nyert örökséggel (1Pt 1:4).

Az ő felmagasztaltatásuk bizonyos, mert Isten beváltja minden ígéretét, azt is, hogy az alázatosakat felmagasztalja. A földi gazdagság pedig úgy elmúlik, mint a vadvirág. A gazdagnak arra kellene gondolnia, hogy vége lesz a gazdagságnak, eljön a megaláztatás ideje s akkor a nagyság helyén alacsonyság lesz. Ha a gazdag ezt alázatosan, hittel elfogadná, akkor abbahagyná a dicsekedést, a szegények kiuzsorázását, elnyomását és jó útra térne, hogy megmeneküljön a végső, örök megaláztatástól és elmúlástól. Az atyafiakban legyen elegendő hit ahhoz, hogy a jelenlegi szegénységüket, megalázott helyzetüket, együttlássák azzal az eljövendő gazdagsággal és dicsőséggel, amit Jézus Krisztus az alázatosoknak és hitben élőknek szerzett; a hatalmas gazdagok jelenlegi nagyságát, irigylésreméltó helyzetét pedig lássák együtt a rájuk váró megsemmisítő ítélettel.

A 12. vers a 3. verssel függ össze, amelyben azt írja az apostol, hogy a megpróbáltatásokat azért kell örömmel fogadni, mert a hitet állhatatossá teszik. A 12. versben pedig azt írja, hogy a hit állhatatossága nélkül nem lehet elnyerni az élet koronáját, a győzelmi koszorút. Mivel a hit csak a megpróbáltatások nyomán válik állhatatossá, az atyafiak ne zúgolódva, elkeseredetten fogadják, hanem úgy nézzenek a megpróbáltatásokra, mint a végső győzelem elérésének a biztosítékaira. Isten nem feleslegesen bocsátja rájuk és mindazokra, akiket szeret, hanem azért, hogy a kísértések ellenére is mindvégig állhatatosan megálljanak a hitben. Az élet koronája nem a kitartás jutalma: a győzelmi koszorút Krisztus szerezte meg, az atyafiak kegyelemből kapják (1Kor 9:24; Jel 2:10). Az atyafiak kitartása nem érdemszerző, hanem bizonyító tényező: az igazi hit bizonyítéka. Aki állhatatos, az biztos lehet a felől, hogy igazi hite van és bizonyos lehet a mennyei dicsőségben is. Ez a bizonyosság boldogságot ad már most, a kísértések idejében.

Isten nem oka a bűnnek. Az atyafiak közt némelyek, állhatatos hit hiányában, elbuktak a kísértések nyomán. Bűnükért azonban nem vállalták a felelősséget, sőt Istent vádolták azzal, hogy Ő az oka, szerzője az általuk elkövetett bűnnek: ha Isten nem kísértette volna meg őket, akkor nem estek volna bűnbe. Az apostol rámutat arra, hogy a kísértés nem Istentől jön, Isten nem okolható a bűn miatt. A Mt 6:13 nincs ellentétben ezzel: ott azt kérjük a mennyei Atyától, hogy ne vigyen olyan helyzetbe, amelyben a bűn erőt vehetne rajtunk. A bűn forrása nem Istenben, hanem az atyafiakban van. A kísértés ugyan Sátántól ered (Gen 3:1; Mk 1:13; Lk 22:31), de ahhoz, hogy a megkísértett atyafi bűnbe essék, az kell, hogy a kísértés nyomán szívében bűnös kívánságot megtűrje, eljátsszék vele, melengesse, ami által fokozódik a kívánság ereje. Mindenkiben megvan a bűn kívánása: ez a bűn gyökere, aki nem száll szembe ezzel, abban a kívánás megfogamzik és bűnt szül.

A bűn kívánására, gondolatára azért már eleve úgy kell tekinteni, mintha cselekedetben elkövetett bűn volna. Úgy is kell harcolni ellene, mint valóságos bűn ellen. A bűnös kívánság tisztátalan forrás, amiből fertőző, mérgező víz folyik. Akiben a bűn kiteljesedhet, abban megtörténik az Istentől való teljes elszakadás, a hálál (Gen 2:17; Róm 6:23). Aki azt állítja, hogy a bűnért Isten felelős, tehát felelősségre vonás nem lesz, az tévelyeg. Jakab szereti az atyafiakat, igyekszik tehát beláttatni velük, hogy az Istentől való elszakadás felé vezető úton meg kell térniük. Akik elestek a kísértések között, ne Istenben keressék az okot, hanem magukban. A Szentírás egyértelmű kijelentése az, hogy a bűnösök, személy szerint felelnek a bűneikért. (Deut 24:16; Jer 31:30).

Keresztyén atyafiak nem járhatnak a tévelygés útján: abba kell hagyniuk Isten vádolását, ahelyett inkább magasztalják Isten nevét, mert nem a bűnnek, hanem minden jónak a forrása, Ő a világosságok Atyja: Ő ad mindent, ami az élethez szükséges. Ahogy fény, világosság nélkül nincs élet, Isten áldásai nélkül sem lenne. Amit az atyafiak magukénak mondhatnak, azt mind Istennek köszönhetik: Isten adta nekik ajándékul, jó adományként. De megfordítva is igaz ez: amit Isten adott nekik, az mind jó és tökéletes adomány. Jó és tökéletes akkor is, ha pillanatnyilag nem esik jól és rossznak tartja az, aki kapta. A tanítás lényege az, hogy a megpróbáltatás is Istennek jó és tökéletes ajándéka, amit Isten azért ad, mert az atyafiaknak éppen olyan nélkülözhetetlen szükségük van rá, mint minden élőlénynek a világosságra. Isten tehát jól és jó végre adja a próbatételeket. Ha pedig Ő minden jónak a forrása, akkor hogy volna vádolható azzal, hogy a bűn tőle származik?

Miután Istenben nincs változás vagy olyan árnyék, mint olykor a fénylő égitesteken, eleve kizárt az a feltevés, hogy néha-néha esetleg rosszat is ad, rosszat is tesz. Istennek egyáltalán nincs köze a bűnhöz, a rosszhoz, kizárólag a jóhoz van köze, mindahhoz, ami az élet szolgálatában áll. Egyszerűen nincs jó, amit nem Ő ad, mint tökéletes, örök ajándékozó. Méltó tehát a dicsőítésre!
Isten jótéteményei között külön említést érdemel, mert különösen becses, a lelki megújítás. Az apekyésen nem dogmatikai értelemben vett újjászületésre utal (Jn 3:3–8), hanem a keresztyén emberben folyó állandó megújulásra, amit a Szentlélek az igehirdetés révén munkál. Minthogy a megpróbáltatások alkalmassá teszik az atyafiakat a megújulásra, mert a megpróbáltatásokban szenvedve fogékonyabbak az Isten dolgai iránt, úgy kell fogadniuk azokat, mint Istennek a lelki megújulást elősegítő jótéteményeit, az igehirdetésre pedig úgy kell figyelnünk, mint a megújítást adó igazság beszédére.

2Tim 4, 9 • A fogoly Pál helyzete és rendelkezései.

Pált fogságában régi munkatársai közül sokan elhagyták (vö. 2Tim 1:15), másokat az általa alapított gyülekezetekbe küldött rendelkezésekkel. Most egyedül Lukács, a szeretett orvos van vele. Kéri Timotheust, hogy késedelem nélkül induljon el hozzá Rómába, és vigye magával Márkot, mert hasznos neki a szolgálatban. Azt; akit egykor méltatlannak tartott munkatársnak fogadni, most hasznos és szeretett munkatársként visszanyerte (vö. ApCsel 15:36–41). Kéri Pál Timotheust, hogy hozza magával a Tróászban hagyott köpenyét, amelyre a közelgő tél miatt a börtönben nagy szüksége lesz, a könyveket és a pergameneket, amelyek minden bizonnyal ószövetségi iratokat tartalmaztak. Ennyi Pál apostol „vagyona” és hagyatéka.

De Tróász említésével eszébe jut egy Alexander nevű rézműves, aki sokat ártott Pálnak, és akitől óvj a Timotheust. Közli, hogy első védekezése perében kedvezően végződött, azért, hogy még elvégezhesse a rábízottakat. De a 4:7-ből tudjuk, hogy közeli halálával, vértanú halálával, tehát perének kedvezőtlen kimenetelével számol. Azt reméli, hogy Isten az ő „mennyei országára fogja megszabadítani”. Helyzetéről való tudósítását doxológiával és ámennel zárja. Pál az utolsó leheletéig odaadással és körültekintéssel végzi a rábízott szolgálatot. Ez nem a meghalás művészete, nem „ars moriendi”, hanem az életből való távozás istentisztelete.

2Tim 4, 19 • A levél befejezése.

Köszöntések. Pál név szerint felsorolja az Ázsia tartományban dolgozó közeli munkatársait és a Rómában levő munkatársai nevében is üdvözli őket. Az üdvözölt munkatársak ismerősök Pál leveleiből és missziói útjairól (vö. ApCsel 18:2; 18:26; Róm 16:3; 1Kor 16:1; 2Tim 1:16–18; Róm 16:23; vö. ApCsel 19:22; ApCsel 21:29). A római munkatársak közül a Linus nevéről olvasunk a későbbi keresztyén hagyományban, a római püspökök listáján Péter után a második helyen áll.
A halál révén álló apostol utolsó ránk maradt szavait olvashatjuk ezekben az üdvözletekben. Pál utolsó levelét is élete nagy ügyének, az Isten Krisztusban kijelentett kegyelmének hirdetésével fejezi be: Az Úr legyen a te lelkeddel!

A kegyelem veletek! Pál ránk maradt utolsó gondolatai és szavai az evangélium szolgálatának, munkatársainak és rajtuk keresztül a gyülekezeteknek, az egyháznak szólnak.

Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat. Hós 2, 21–22

2Tim 4, 1 • Pál közelgő vértanúhalálára tekintettel különös helytállásra hívja fel Timotheust.

Pál utolsó tanítása Timotheushoz egy ünnepélyes elkötelező formulával kezdődik, amely később az Apostoli Hitvallás szövegébe is bekerült. Krisztusnak, mint ítélő bírónak az említésével Pál az evangelista tisztének teljes súlyát helyezi Timotheusra. Viszont, Isten királyi uralmának, országának győzelmes megjelenésének említésével Isten irgalmasságára és megváltó művére hívja fel figyelmét, amelynek a szolgálatában áll.

A kéryssó igével jelzi Pál, hogy Timotheus Isten országának a heroldja, hírnöke, akinek az a feladata, hogy a közelgő Úr jövetelét tudtára adja az embereknek (vö. Mk 1:14k.). Ebben a tisztében nem emberi mérlegelésnek kell eldönteni, hogy mikor hirdesse az Isten országa evangéliumát. Az alkalmas és alkalmatlan idő (eukairos akairos) szó szerint értelmezendő. Függetlenül minden emberi véleménytől, az igének minden időben hirdettetnie kell. A feddés és intés, a bűnök leleplezésének népszerűtlen feladatát, de a vigasztalás a buzdítás sok erőt kívánó feladatát is vállalnia kell az igehirdetőnek. Az alkalmas és alkalmatlan idő éles kifejezését Pál a makrothymia szóval magyarázza.

Az evangélista, az ige hirdetője nem zelóta, nem tolakodó rajongó, hanem a türelem és a tanítói szándék határozza meg szolgálatának módját.
A megjövendölt idő már elkezdődött a tévtanítók fellépésével, akik az egészséges tanítást (vö. 1Tim 1:10) nem tudják elviselni. A bűnbocsánatról, újjászületésről, megszentelődésről, örök életről, feltámadásról szóló gyógyító evangélium helyett saját kívánságaik szerint keresnek és gyűjtenek tanítókat, akik szenzációra, szellemes elméletekre, izgató vallási vitákra „viszkető” fülük kívánságának eleget tesznek. Ez a magatartás, amely a hit dolgaiban csak szellemi kielégülést vagy esztétikai játékot keres, és nem engedi, hogy az ember egész lényét megragadja és átalakítsa az evangélium igazsága, végül is a mítoszok meddő boncolásához vezet.

Timotheus ezzel szemben úgy töltheti be szolgála-. tát maradék nélkül, ha józan marad, tehát sem érzelmei, sem emberi képzelő ereje nem ragadja el, hanem a józanság Lelkével ítéli meg a tennivalókat (vö. 2Tim 1:7), ha vállalja a küzdelmet és a szenvedést (2Tim 2:3). Az euaggelistés tiszt (ApCsel 21:8; Ef 4:11) és elnevezés az ősegyházban az apostolok legközelebbi munkatársait illette meg. Az evangelisták részben az apostolok mellett munkálkodtak, később önálló missziói és kormányzói feladatokat kaptak. A második keresztyén nemzedékben az apostolok utódai és az apostoli hagyomány legfőbb letéteményesei.
Timotheus helytállására szükség van nemcsak a tévtanítás fokozódó veszedelme miatt, hanem Pál rövidesen bekövetkező halála miatt is. A spendomai és az analysis egyaránt Pál halálára utal. A spendomai szóval azt jelzi, hogy életét áldozatként teszi az oltárra „italáldozatul”. Mivel a római polgár „kiváltsága” a lefejezés, az „italáldozat” szóval bizonyára Krisztusért kihulló vérére, a szó igaz értelmében vértanú halálára gondol. Az analysis a láncaitól való szabadulásra utal, de egyben a Krisztushoz való költözést is jelenti (vö. Fil 1:23).

A halál azonban most nem szomorú, hanem győzelmes gondolatokat kelt Pálban. Örömmel állapítja meg, hogy a „jó harcot megharcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam” (7). Az 1Kor 9:24kk.-ból ismert hasonlattal jellemzi életútját. A vállalt küzdelmet elvégezte. Új kép következik: tén pistin tetéréka ezt jelenti: „hű maradtam”. A kifejezés a hűségben való megmaradás szilárd terminusa. A jó, az igaz és szabályszerűen megharcolt küzdelem jutalma a győzelmi koszorú, amit az olimpiai játékokon az atléták nyertek, vagy amit a keleti uralkodók legfőbb állami kitüntetésként adtak. Pálnak a mennyei igaz bíró, fogja adni a „győzelmi koszorút”, az „igazság koszorúját” a paruzia napján. Hogy ez az „igazság” nem a Pál érdeme azt tudjuk előbbi leveleiből (vö. Róm 3:26; Gal 5:5). Pál Isten győzelmének a napjára gondolva nemcsak saját üdvösségében reménykedik, hanem mindazokéban is, akik „szeretik az ő megjelenését”. Pál élete és halála példa marad, vigasztaló és bátorító példa, mindazoknak, akik várják Isten országának a győztes megjelenését és diadalát az emberi élet és történelem minden nyomorúsága felett. Így áll előttünk Pál a pogányok apostola, Isten embere halála előtt: „…nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1:21).

2Tim 3, 10 • A helyes út: megmaradás a Szentírás igazságában és az apostol követésében.

A Timotheushoz: intézett személyes parainézis végén még egyszer összefoglalja az apostol az elmondottakat, ill. a tanítás légfontosabb tételeit: Pál életének és szenvedésének példáját, a tévtanítók elleni harcot, és az apostoli tradíció megőrzését.

Timotheus személyes tanúja volt annak, hogy Pál hogyan tanított (didaskalia) és hogyan élt (agogé – életfolytatás) és milyen szenvedések és üldöztetések (pathéma – diógmos) árán hirdette az evangéliumot Kis-Ázsiában, és alapított gyülekezeteket. Timotheus mindenben vállalta Pál sorsát és példaadását. Ezzel helyes úton jár. Antiochia, Ikónium és Lisztra említésével eszébe jutnak az apostolnak nemcsak az üldözések, hanem az a tapasztalata, hogy mindebből megszabadította az Úr (vö. ApCsel 13:50; 14:5–6.19–22).

Pál személyes példáját és sorsát általánosítja mindazokra, „akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban”, vagyis azokra, akik a Krisztus-hitet követik. Az evangélium igazságának, Isten szabadító szeretetének vállalásáért és hirdetéséért valamilyen formában mindig üldöztetés (diógmos) szenvedés jár. Bár Pál nem fejezi be a gondolatot, de az előbbi párhuzam nyomán, Pál példájából az is kitűnik, hogy az evangéliumért vállalt szenvedések között Isten bátorságot, erőt adó és szabadító Szentlelke közel van. Pálnak ezek a szavai értelem szerint Jézusnak a tanítványokhoz intézett kibocsátó beszédet idézik (vö. Mt 10:17–30). Isten útjai a mélységeken át visznek a dicsőségbe: Per crucem ad lucem! – Éppen ellenkező sors vár a tévtanítókra (goés pogány istenek varázsló és csaló prófétái), kezdetben növekednek, haladnak a gonoszságban, és ezt sikernek veszik, de végül kiderül róluk, hogy maguk is „eltévelyített tévelygők” becsapott csalók, akik az ördög tőrébe esve vesznek el.

Végül, de nem utolsó sorban újra emlékezteti Pál Timotheust az evangéliumi hagyományra, amely felől belső bizonyosságot nyert, és emlékezteti azokra, akiktől azt tanulta. Pál nemcsak önmagára gondol, hanem Timotheus nagyanyjára és anyjára (2Tim 1:5) és azokra az ismeretlen tanítókra is, akik gyermekségétől fogva megismertették vele a szent iratokat. A „hiera grammata” az ószövetségi szent iratok terminusa. Korabeli zsidó előírás szerint (Pirqe Abot 5, 21) a gyermekeket már ötödik életévüktől kezdve be kell vezetni a szent iratok ismeretébe. Az ősegyház bibliája első renden Ósz volt és Jézus írásba foglalt, vagy szájhagyomány által továbbadott szavai, mielőtt az evangéliumok és az apostoli iratok kanonikus érvényre jutottak.

A 15. vers világosan mutatja, hogy az ősegyház az Ósz-et a Krisztus-esemény világosságában értelmezte: „ismered a szent iratokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre; a Krisztus Jézusban való hit által”. Az evangélium fényében értelmezett Írás, tehát a teljes Ósz alkalmas arra, hogy megtanítson Isten akaratára, hogy leleplezze a bűnt, hogy megvigasztalja a megtérőt és mindezzel Istennek tetsző életfolytatásra neveljen. Az apostol vallja az ősegyház bizonyságtételét, az ószövetségi kijelentéstörténetről bizonyságtevő dokumentumok, szentiratok Istentől ihletett voltáról. Az inspirációnak Jézus és Pál is nem a merev verbális formáját tanítják. Isten Szentlelke által, különös gondviselésével sugallta és hozta létre, őrizte meg az Ósz könyveit, de nem emberi eszközök kikapcsolásával, sőt azok munkába állításával (vö. Mk 12:36k.; Róm 10:19–20; vö. 2Kor 3:6.17). A theopneustos jelző azt jelenti, hogy a teljes összefüggésében, a kijelentés történetének távlataiban, Krisztusban és a.

Lélek szabadságával magyarázott Szentírás, Isten megtérésre hívó, újjászülő és szent életre nevelő szava. Egyedül ez tudja egyre alkalmasabbá tenni Isten emberét a szolgálatra, és szolgálatának teljes betöltésére.

2Tim 3, 1 • Az egyházat fenyegető belső veszélyek a Krisztus visszajövetele előtti időben.

1Tim 4:1-ben már találkoztunk azzal az őskeresztyén hittel, amely egy Jézustól származó prófécián alapult (vö. Mk 13), hogy Isten országa vajúdásokon keresztül fog megérkezni. „A gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Az itt közölt bűnkatalógus abban különbözik a Róm 1:29–32-ben közölt bűnöktől, hogy itt már nemcsak a pogányok bűneit írja le Pál, hanem a keresztyén gyülekezeten belül bomlasztó bűnöket is.

Ezek a bűnök, amelyek az önzésen, az istenfélelem és a felebaráti szeretet semmibe vételén alapulnak, ráadásul a „kegyesség formáját” öltik magukra, a kegyes önzés és vallási gőg álarca alatt akadályozzák az evangélium igazságának érvényre jutását. Ebben van a veszedelmes jellegük. Hányszor megtörtént már, hogy az egyház kegyes formákba öltöztetett bűneivel maga állott az evangélium útjába. Pál vigasztalásul üdvtörténeti példát közöl azoknak sorsáról, akik az igazságnak ellenálltak, de elbuktak. Jannész és Jambrész, azok az egyiptomi varázslók voltak, akik konokul és hosszan ellenálltak Mózesnek az egyiptomi szabadítás alkalmából.

Nevük nem az Ósz-ből, hanem az ószövetségi apokrifus irodalomból ismert. De nem a nevük lényeges, hanem üdvtörténeti példájuk. Történetükön illusztrálja Pál, hogy az igazságnak nem lehet huzamosan büntetlenül ellenállni. Jannész és Jambrész csak őstípusai azoknak a hamis tanítóknak, akik az üdvözítés története folyamán ámításukkal feltartoztatták egy időre az igazságot, Isten üdvözítő, szabadító munkájának kibontakozását, de végül is nyilvánvalóvá lett tehetetlenségük. Pál a 2Kor 13:8-ban így fejezi ki tömör fogalmazásban ezt az igazságot, amely nagy vigasztalás a hamis tanítók és tévtanok ellen küzdő egyháznak és lelkipásztornak: „Mert semmit sem tehetünk az igazság ellen, csak az igazságért”.

2Tim 2, 22 • A tévtanítókat határozottan, mégis a példaadás és szelídség lelkével kell megtérésre inteni.

Pál inti Timotheust, hogy kerülje az ifjúkori kívánságokat (vö. 1Tim 4:12; 5:2), amely mindenek előtt a Lélek fegyelme alól kiengedett nemi gerjedelmek, de a szöveg összefüggéséből kitűnik, hogy a türelmetlenség, a felfuvalkodottság, a gőg és az elhamarkodottság is ide tartoznak. Az igazságban, hitben, szeretetben, békességben való megerősödés, a bántásokat szelídséggel elhordozó türelem az, amely meggyőzheti a tévtanítókat, akik értelmi gőgjük és haszonlesésük miatt az ördög csapdájába kerültek. A lelkipásztornak tudnia kell, hogy a racionális érvek önmagukban nem győzhetik meg a tévelygőket, csak Isten szeretete képes letörni a bűn bilincseit és kiszabadítani a hazugság szövevényéből, és újraformálni az emberi szívet.

Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.
Zsolt 84, 6

2Tim 2, 14 • Intelmek a tévtanítók ellen.

Pál megismétli az 1Tim 1:3kk.; 4:1kk.; 6:6kk.-ben mondottakat, sőt sajátos hangsúllyal megerősíti azokat. Timotheusnak, mint Pál utódjának Isten színe előtt bizonyságot téve kell köteleznie a gyülekezeteket, hogy ne folytassanak meddő vitákat a tévtanítókkal. Az igazság és az evangélium ereje nem agyafúrt elméletekben vagy ügyes theológiai formulákban, hanem az Isten ítélete előtt megálló, helyesen fejtegetett, időszerűen és személyhez szólóan magyarázott igében van (orthotamein). A szentségtelen és üres szólamok elöl ki kell térnie az ige hirdetőjének, azokat vitatva csak theológiai rangra emelheti őket. Meddő viták által a tévtanítás fekély módjára terjed, amely a „test” egészséges részeit is felemészti.

A 18. v. értékes adatot közöl a tévtanítók egyik alapvető tanításáról „azt mondják, hogy a feltámadás már megvolt”. Nyilvánvalóan hellenista gnosztikus tanítókról van szó, akik lehet, hogy éppen Pál keresztségtanára hivatkozva (Róm 6:4; Kol 2:12; 3:1–4; Ef 2:6; 5:14) elspiritualizálták a test feltámadását, az újjászületést azonosították a feltámadással. Lehet, hogy ez a test megvetésén alapuló filozófián nevelkedett görögök fülének kedvesen hatott, de az evangélium és az üdvtörténet szívét, a halottak feltámadásának a reménységét támadta meg. Pál apostol azt ajánlja azoknak, akik megmaradnak az evangélium igazságában, hogy különítsék el magukat a tévtanítóktól, akik gyalázatra rendeltettek (vö. Róm 9:20kk.) – itt a lelkek megkülönböztetése már a keresztyén gyülekezeten belül történik), és tartsák készen magukat megszentelve azokra a jócselekedetekre, amelyeket Isten elkészített (Ef 2:10).

2Tim 2, 14 • Intelmek a tévtanítók ellen.

Pál megismétli az 1Tim 1:3kk.; 4:1kk.; 6:6kk.-ben mondottakat, sőt sajátos hangsúllyal megerősíti azokat. Timotheusnak, mint Pál utódjának Isten színe előtt bizonyságot téve kell köteleznie a gyülekezeteket, hogy ne folytassanak meddő vitákat a tévtanítókkal. Az igazság és az evangélium ereje nem agyafúrt elméletekben vagy ügyes theológiai formulákban, hanem az Isten ítélete előtt megálló, helyesen fejtegetett, időszerűen és személyhez szólóan magyarázott igében van (orthotamein). A szentségtelen és üres szólamok elöl ki kell térnie az ige hirdetőjének, azokat vitatva csak theológiai rangra emelheti őket. Meddő viták által a tévtanítás fekély módjára terjed, amely a „test” egészséges részeit is felemészti. A 18. v. értékes adatot közöl a tévtanítók egyik alapvető tanításáról „azt mondják, hogy a feltámadás már megvolt”.

Nyilvánvalóan hellenista gnosztikus tanítókról van szó, akik lehet, hogy éppen Pál keresztségtanára hivatkozva (Róm 6:4; Kol 2:12; 3:1–4; Ef 2:6; 5:14) elspiritualizálták a test feltámadását, az újjászületést azonosították a feltámadással. Lehet, hogy ez a test megvetésén alapuló filozófián nevelkedett görögök fülének kedvesen hatott, de az evangélium és az üdvtörténet szívét, a halottak feltámadásának a reménységét támadta meg. Pál apostol azt ajánlja azoknak, akik megmaradnak az evangélium igazságában, hogy különítsék el magukat a tévtanítóktól, akik gyalázatra rendeltettek (vö. Róm 9:20kk.) – itt a lelkek megkülönböztetése már a keresztyén gyülekezeten belül történik), és tartsák készen magukat megszentelve azokra a jócselekedetekre, amelyeket Isten elkészített (Ef 2:10).

2Tim 2, 1 • Az evangéliumért meg kell harcolni az igaz harcot.

Az 1–2. versek Pál testamentumának a legfontosabb részét tartalmazzák. Mindenek előtt kéri tanítványát, hogy az előtte álló feladatra a kegyelem állapotában való megerősödésre van szüksége. Aztán kéri, hogy az apostoltól tanultakat adja tovább; azaz az apostoli hagyományt az evangéliumról bízza olyan alkalmas emberekre, akik képesek lesznek újra tovább adni. (A paruthou szó a parathéké-re, az apostoli tradíció jellegzetes terminusára utal). Pál tehát már nemzedékekkel előre gondolkodik és gondoskodik az eljövendő nemzedékről is, hogy azok is részesüljenek az evangélium áldásaiban. Pál példát adott minden idők egyházi nemzedékének, hogy miképpen kell megtalálni azokat a hűséges és megbízható embereket, akik alkalmasak az evangéliumi tudomány megőrzésére és továbbadására. Mert az evangéliumnak Krisztus visszajöveteléig hirdettetni kell (Mt 14:24).

A 3–7. versekben Pál három képet alkalmaz annak a ténynek a szemléletessé tételére, hogy az evangéliumi hit megtartásáért és annak hirdetéséért szenvedni és fáradozni kell. A hangsúly a sygkakopatheó és a kopiaó igéken van (3.6.). Pál nem magyarázza bővebben a különböző helyekről vett hasonlatokat, csupán utal arra, hogy az evangélium hirdetője, mint „Jézus Krisztus jó katonája” csak akkor tetszik annak, aki őt a szolgálatába küldte, ha teljesen a szolgálatnak szenteli életét. Az atléta csak akkor győz, ha szabályszerűen küzd, és nem igyekszik megkerülni az előkészület és a verseny akadályait. A földműves akkor részesedik először munkájának gyümölcsében, vagyis akkor ér el eredményt, ha valóban fáradozik. Timotheus legyen készen szembenézni az evangélium útjában álló akadályokkal, ne féljen a férfias és bátor helytállástól és a szívós munkától. Hogy mikor milyen munkára és erőfeszítésre van szükség, ahhoz az Úr neki útmutatást fog adni (a synesis rokon értelemben használatos az apokalypsis szóval a páli levelekben vö. Ef 3:4; Ef 1:17; Kol 2:2).

Az evangélium szolgálata, „militia Christi”, férfias keresztyénséget kíván (vö. 1Tim 2:18–20; 2Tim 1:6–14). A „militia Christi” újszövetségi gondolatának teljes félremagyarázása a keresztes háború ideológiája. A „militia Christi” a szolgálatban és a szenvedésben, a szeretet másokért végzett cselekedeteinek fáradozásában, a teljes önfeláldozásban valósul meg.
Pál nemcsak teljes odaadást követel az evangélium szolgálatában, hanem ráirányítja Timotheus figyelmét arra a forrásra, ahonnan mindig erőt nyerhet erre az emberi erőt felülhaladó szolgálatra. Ez a forrás Krisztus feltámadásának ereje, maga a feltámadott Úr, A megfeszített és feltámadott Úr Jézus által hozott üdvösség hirdetésének szolgálatában hajlandó vállalni Pál a fogság szenvedéseit, sőt „mindent elviselni”, – egészen a vértanúságig. „Az én evangéliumom szerint” nem az apostol túlzott „hivatali” önbizalmából származó szó, hanem azt jelenti, hogy a rábízott evangélium sugározza a feltámadás erejét.

A 11–13. versek egy 4×2 sorból álló, himnikus jellegű szöveget tartalmaznak, amely ősi keresztyén magyarázat szerint a hitvallóknak és mártíroknak szolgál vigasztalásul. A versforma jellegzetesen héber, ezért minden jel arra mutat, hogy a zsidókeresztyén egyház köréből származik. A szokásos en Christó helyett itt a syn Christó kifejezést használja az apostol. A Krisztusban való élet a hitvalló számára Krisztussal való egyesülést jelent éppen úgy mint a keresztség (Róm 6:8). Ezért nevezi az ősegyház a mártíriumot vérkeresztségnek. A mártírhalál által a legszorosabb közösségbe kerül a hívő Krisztussal, mert feltámadásának erejében az örök életben közvetlenül részesül. A második gondolata az éneknek, hogy aki Krisztusért szenved, az vele együtt uralkodik majd (vö. Róm 8:17; 1Kor 6:2; 15:24; Jel 1:6; 5:10). Az első négy sor már előzőleg ismert páli gondolatokat idéz. A következő négy sor Jézus Mt 10:33-ból ismert mondásán alapul. Aki megtagadja őt az emberek előtt, ő is megtagadja azt, a mennyei Atya előtt. Az utolsó két sorban azonban megtörik a vers logikája: „Ha hűtelenek vagyunk, Ő hű marad, mert nem tagadhatja meg önmagát”. Krisztus nem lehet hűtlen (vö. Róm 3:3). Isten irgalmasságán széttörik az emberi logika, Isten szeretete győz az ember hűtlenségén. Ez nem menlevél a hűtlenségre, hanem vigasztalás a próbák súlya alatt hűtlenné vált hívő megtört lelkiismeretének (vö. 1Jn 3:20kk.).

2Tim 1, 15 • Az apostol csalódásai és örömei munkatársaiban.

A 15–18. versekben található személyes jellegű megjegyzések az epaischynthé igéhez kapcsolódnak (vö. 1:8). Voltak Pálnak olyan munkatársai, akik a fogságban szégyellték őt, és elfordultak tőle. Más viszont, mint Oneziforus, Rómában is gyakran felkereste és felüdítette az apostolt. Oneziforus a levél írásakor valószínűleg már nem él, mert Pál a családjára kéri Isten irgalmát, Oneziforusnak azt kívánja, hogy Krisztus, az eljövendő bíró, legyen irgalmas hozzá „ama napon”, amikor majd megítéli az emberek cselekedeteit. A római katolikus egyház a 18. versre alapítja a halottakért való imádkozásról szóló tanítását és gyakorlatát. Pál közbevetett óhajának – amint azt a szövegösszefüggés is mutatja – nincs ilyen dogmatikai súlya.

Pál az elrettentő és a jó példa említésével szeretetteljes tapintattal utal arra az óhajára, hogy Timotheus Oneziforus jó példáját kövesse, ne szégyellje az evangéliumért fogságban levő apostolt, és igyekezzen hozzá. Hogy ki az igazi hűséges szolgatárs, ez a próbákban mutatkozik meg igazán.

2Tim 1, 6 • Pál Timotheust az evangélium bátor megvallására buzdítja.

Pál mégis számol azzal a lehetőséggel, hogy nem találkozik többé Timotheussal, azért még egyszer összefoglalja a rábízott evangéliumot, tanácsokkal látja el a szolgálatra, és bátor helytállásra buzdítja.

Mindenek előtt felhívja az apostol Timotheus figyelmét arra, hogy az Istentől kapott kegyelmi ajándékokat újra és újra fel kell gerjeszteni imádság, bizonyságtétel, hitvalló tettek által. (Az őskeresztyén ordináció liturgiáját ld. ApCsel 13:1–3). Csak az ébren tartott és használt kegyelmi ajándékok maradnak hatékonyak.

Pál nemcsak Timotheus félénk természetére utal (1Kor 16:10k.), hanem igyekszik felvértezni az elébe tornyosuló akadályokkal szemben, amikor inti, hogy Isten nem a félelemnek, hanem az erőnek, szeretetnék és józanságnak a Lelkét adta nekünk. Pál több helyen említi leveleiben, hogy Isten Lelke erőt ad a hívőnek (1Thessz 1:5; 2Thessz 1:11; Ef 3:16 stb.), a szeretet pedig a legnagyobb kegyelmi ajándék (1Kor 12:31–13:13). A józanság, a sófronismos nem pusztán racionális mérlegelés, hanem az erő és szeretet Lelke által megvilágosított értelem, amely az Isten akaratának megfelelő helyes cselekvést felismeri és cselekszi. Ezzel az ajándékkal megtalálhatja Isten szolgája a félelem és a rajongó fanatizmus közt a helyes evangéliumi cselekvés és életfolytatás mértékét.

Mivel az erőnek, szeretetnek és józanságnak a Lelkét kapta Timotheus, ne szégyellje sem a Krisztusról való bizonyságtételt, sem Pált, aki a börtön ellenére sem a császár foglya, hanem Krisztusé. Mint ahogyan Pál első fogsága idején megmutatta hitvalló bátorságát (vö. Fil 1:1; 2:19), úgy legyen készen most is szenvedni az evangéliumért. Erre Isten erőt fog adni neki. Ezekben a versekben újra felmerül a „férfias keresztyénség” gondolata, ami majd a 2. fejezetben bontakozik ki teljességében (vö. 1Tim 2:18–20). A hitvallókkal való sorsközösség vállalása maga is hitvallás Krisztusról.

Istennek az ereje a kijelentés történetének eseményeiben lepleződött le:

1. Isten megváltott, megszentelődésre elhívott, eleve elrendelésből és kegyelméből és nem a mi cselekedeteinkből. Pál itt az előbbi leveleiből ismert jellegzetes gondolatokkal foglalja össze azt az evangéliumot, amit Timotheusnak vállalnia kell:

2. Istennek ez a műve most Jézus Krisztus által, a megváltó megjelenése által lett nyilvánvalóvá, bár örök időknek előtte már elrendelte Isten őbenne. A Krisztus praeexistenciája és vele az üdvösség javainak a praeexistenciája biztosítja a mi üdvősségünk alapjainak a rendíthetetlenségét (vö. Ef 1:4kk.). Üdvösségünk bizonyossága nem önmagunkban, hanem Isten örök tanácsvégzésében van.

3. Jézus Krisztus az által hozta világosságra Isten üdvözítő tervét, és valósította meg, hogy elvette a halál erejét, mintegy érvényen, hatályon kívül helyezte a halált (katargein), és felragyogtatta az örök élet világosságát és a halhatatlanságot.

Az aphtharsia szó csak a Krisztus üdvözítő művével kapcsolatban fordul elő az Újszövetségben. Az embernek, közelebbről az emberi léleknek önmagában nincs halhatatlansága, csak Krisztus által. A halhatatlanság „természet szerint” egyedül az Isten birtoka, vagyis egyedül Isten halhatatlan önmagában (vö. 1Tim 1:17). Erre az evangéliumi igazságra a temetési igehirdetésekben különösen kell figyelnünk, különben a feltámadás és az örök élet evangéliuma helyett a görög filozófiának a lélek halhatatlanságáról vallott antimateriális spekulációit hirdetjük. – Isten üdvözítő hatalma az evangélium hirdetésében jut el az emberekhez. Ezért a szabadító örömhírért rendelte Isten Pált hírnőknek, apostolnak és tanítónak. Feladata, hogy hirdesse és bevésse az emberek lelkébe a Krisztusról szóló örömhírt.

Pál ezért az üdvtörténeti méretű feladatért szenved, de nem szégyelli, mert egy próbákkal teljes életen át megtanulta Isten ígéreteinek megbízhatóságát. Bizonyos benne, hogy Isten képes megőrizni a letétbe adott kincsét „ama napra”. A parathéké v. depositum (vö. 1Tim 6:20) a Krisztusba vetett evangéliumi hit. Az „ama nap” eschatológiai terminus. Ezt a hitet kell megőrizni és Pál példája szerint tovább adni Timotheusnak. A 13–14. versekből kitűnik, hogy az apostol Timotheust az evangélium hirdetésében és a gyülekezetek felvigyázói tisztében utódjának szánta.

2Tim 1, 1 • Pál üdvözli Timotheust.

A 2Tim kezdő köszöntése feltűnő hasonlóságot mutat az 1Tim elején olvasható üdvözlettel, vö. 1Tim 1:1–2. Különös hangsúlyt kap az örök élet ígérete (epaggelia zóés), amelynek a hirdetésére az apostol elhívást kapott Isten akaratából. A vértanú halálra készülő apostol köszöntése az, azé az emberé, aki a kapott isteni ígéretek bizonyosságában készül utolsó szolgálatára az evangéliumért, és aztán a szentek nyugodalmába való bemenetelre.

2Tim 1, 3 • Hálaadás Timotheus hitéért és vágyakozás a hű tanítvány után.

A fogoly Pál a fogságban sincs „szolgálaton kívül”. A gyülekezetektől távol van ugyan az apostol, de a gyülekezetekért és munkatársaiért való felelőssége egy pillanatra sem szűnt meg. Pál őseihez hasonlóan Istennek szolgált. A latreuein ige, ha nem is kizárólag a papi szolgálatot, de a kegyes, hívő szolgálatot jelenti. Nagy erő van a hitvalló ősök példájában, de mindez nem elég az utódoknak, ha a, kegyes tradíciókhoz nem járul a „tiszta lelkiismeret” azaz a Szentlélek által megvilágított és megtisztított Krisztusban megszentelt lelkület. Pál ezzel az örökölt és Krisztusban újjászült felelősséggel ad hálát Timotheusért. és emlékezik meg róla könyörgéseiben éjjel és nappal. Halála előtt kívánja látni (vö. 4:9.21), hogy még egyszer örüljön a leghűségesebb tanítvány jelenlétének és átadhassa neki szellemi hagyatékát. Az apostol nagy örömmel emlékezik arról a képmutatás nélküli hitről, amely Timotheus egész szolgálatát jellemezte, és amelyet szintén hívő nemzedékek tápláltak. Pál névszerint emlékezik Timotheus hívő anyjáról Éunikéről és nagyanyjáról, Lóiszról, és állit hitüknek méltó emléket.

2Tim 1, 6 • Pál Timotheust az evangélium bátor megvallására buzdítja.

Pál mégis számol azzal a lehetőséggel, hogy nem találkozik többé Timotheussal,
azért még egyszer összefoglalja a rábízott evangéliumot, tanácsokkal látja el a szolgálatra, és bátor helytállásra buzdítja.

Mindenek előtt felhívja az apostol Timotheus figyelmét arra, hogy az Istentől kapott kegyelmi ajándékokat újra és újra fel kell gerjeszteni imádság, bizonyságtétel, hitvalló tettek által. (Az őskeresztyén ordináció liturgiáját ld. ApCsel 13:1–3). Csak az ébren tartott és használt kegyelmi ajándékok maradnak hatékonyak.

Pál nemcsak Timotheus félénk természetére utal (1Kor 16:10k.), hanem igyekszik felvértezni az elébe tornyosuló akadályokkal szemben, amikor inti, hogy Isten nem a félelemnek, hanem az erőnek, szeretetnék és józanságnak a Lelkét adta nekünk. Pál több helyen említi leveleiben, hogy Isten Lelke erőt ad a hívőnek (1Thessz 1:5; 2Thessz 1:11; Ef 3:16 stb.), a szeretet pedig a legnagyobb kegyelmi ajándék (1Kor 12:31–13:13). A józanság, a sófronismos nem pusztán racionális mérlegelés, hanem az erő és szeretet Lelke által megvilágosított értelem, amely az Isten akaratának megfelelő helyes cselekvést felismeri és cselekszi. Ezzel az ajándékkal megtalálhatja Isten szolgája a félelem és a rajongó fanatizmus közt a helyes evangéliumi cselekvés és életfolytatás mértékét.

Mivel az erőnek, szeretetnek és józanságnak a Lelkét kapta Timotheus, ne szégyellje sem a Krisztusról való bizonyságtételt, sem Pált, aki a börtön ellenére sem a császár foglya, hanem Krisztusé. Mint ahogyan Pál első fogsága idején megmutatta hitvalló bátorságát (vö. Fil 1:1; 2:19), úgy legyen készen most is szenvedni az evangéliumért. Erre Isten erőt fog adni neki. Ezekben a versekben újra felmerül a „férfias keresztyénség” gondolata, ami majd a 2. fejezetben bontakozik ki teljességében (vö. 1Tim 2:18–20). A hitvallókkal való sorsközösség vállalása maga is hitvallás Krisztusról.
Istennek az ereje a kijelentés történetének eseményeiben lepleződött le:

1. Isten megváltott, megszentelődésre elhívott, eleve elrendelésből és kegyelméből és nem a mi cselekedeteinkből. Pál itt az előbbi leveleiből ismert jellegzetes gondolatokkal foglalja össze azt az evangéliumot, amit Timotheusnak vállalnia kell:

2. Istennek ez a műve most Jézus Krisztus által, a megváltó megjelenése által lett nyilvánvalóvá, bár örök időknek előtte már elrendelte Isten őbenne. A Krisztus praeexistenciája és vele az üdvösség javainak a praeexistenciája biztosítja a mi üdvősségünk alapjainak a rendíthetetlenségét (vö. Ef 1:4kk.). Üdvösségünk bizonyossága nem önmagunkban, hanem Isten örök tanácsvégzésében van.

3. Jézus Krisztus az által hozta világosságra Isten üdvözítő tervét, és valósította meg, hogy elvette a halál erejét, mintegy érvényen, hatályon kívül helyezte a halált (katargein), és felragyogtatta az örök élet világosságát és a halhatatlanságot. Az aphtharsia szó csak a Krisztus üdvözítő művével kapcsolatban fordul elő az Újszövetségben. Az embernek, közelebbről az emberi léleknek önmagában nincs halhatatlansága, csak Krisztus által. A halhatatlanság „természet szerint” egyedül az Isten birtoka, vagyis egyedül Isten halhatatlan önmagában (vö. 1Tim 1:17).

Erre az evangéliumi igazságra a temetési igehirdetésekben különösen kell figyelnünk, különben a feltámadás és az örök élet evangéliuma helyett a görög filozófiának a lélek halhatatlanságáról vallott antimateriális spekulációit hirdetjük. – Isten üdvözítő hatalma az evangélium hirdetésében jut el az emberekhez. Ezért a szabadító örömhírért rendelte Isten Pált hírnőknek, apostolnak és tanítónak. Feladata, hogy hirdesse és bevésse az emberek lelkébe a Krisztusról szóló örömhírt.

Pál ezért az üdvtörténeti méretű feladatért szenved, de nem szégyelli, mert egy próbákkal teljes életen át megtanulta Isten ígéreteinek megbízhatóságát. Bizonyos benne, hogy Isten képes megőrizni a letétbe adott kincsét „ama napra”. A parathéké v. depositum (vö. 1Tim 6:20) a Krisztusba vetett evangéliumi hit. Az „ama nap” eschatológiai terminus. Ezt a hitet kell megőrizni és Pál példája szerint tovább adni Timotheusnak. A 13–14. versekből kitűnik, hogy az apostol Timotheust az evangélium hirdetésében és a gyülekezetek felvigyázói tisztében utódjának szánta.

1Tim 6, 17 • Intelem a földi javak helyes használatára.

Pál a doxológia után befejezi a 6:3–10-ben fölmerült gondolatot. A keresztyén ember akkor él helyesen a földi gazdagsággal, ha nem abba veti reménységét, hanem Isten atyai jóságába. Az anyagi javak bőségének áldása alkalom a keresztyén ember életében, hogy jó cselekedetekben legyen gazdag. Ez a helyes emberi válasz Isten kegyelmére, aki nemcsak földi javakat, hanem az „igazi életet” adja az embernek.

1Tim 6, 20 • A levél bezárása.

Pál még egyszer röviden összefoglalja a levél tartalmát. Timotheusnak meg kell őriznie az evangélium rábízott kincsét, a hamis ismeretnek, (gnósis) a tévtannak ellene kell állnia, úgy, hogy elkerülje a tévtanítók csapdáját, a meddő vitákat. Hazug ellenvetéseiket az apostoli hagyománnyal szemben határozottan el kell utasítania. Ezzel megvédi a gyülekezeteket az eltévelyedéstől. Végül a kegyelem (charis) kívánásával szívére helyezi Timotheusnak és a rábízott gyülekezeteknek, hogy egyedül kegyelemből tartatnak meg, hit által.

1Tim 6, 11 • Doxológia.

Timotheus „Isten embereként” (vö. 1Kir 12:22; 13:1) többre hivatott. Meg kell harcolnia a hit igaz harcát, hogy elnyerje végül Isten legnagyobb ajándékát az örök életet, amelyről eddig is vallást tett. Pál most újra a paraggelló ünnepélyes és hivatalos szót használva parancsolja és esküvel kényszeríti tanítványát, hogy tartsa meg a rábízottakat tisztán. A teremtő és mindeneket éltető Isten és a Pontius Pilátus előtt „jó (igaz) hitvallást” tevő Krisztus Jézus színe előtt kötelezi el Pál Timotheust az evangélium és az apostoli hagyomány megtartására és megvallására. Jézus hitvallása (martyria) a váltsághalálával történt hitvallást jelenti az élő Isten szeretetéről. Ez nemcsak őstípusa, hanem forrása is minden keresztyén hitvallásnak. Az elkötelező parancs ünnepélyes szavai doxologiába torkollanak, amely Isten nagyságát dicsőíti, de éle részben a császárkultusz emberistenítése, másrészt a tévtanítók esztelen felfuvalkodottsága ellen irányul.

1Tim 6, 3 • Óvás a tévtanítással járó felfuvalkodástól és telhetetlenségtől.

Harmadízben tér vissza az apostol a tévtanítókra (vö. 1:3–11; 4:1–11). Pál itt a tévtanítók két alapvető jellemvonására, a felfuvalkodásra és a haszonlesésre mutat rá. Aki nem hajol meg tisztelettel (proserchomai – kultuszi nyelvből vett szó, az oltárhoz való járulást jelenti) Jézus Krisztus és a róla szóló apostoli tanítás előtt, hanem hiúságból saját ötleteit többre becsüli, és ezért viszályt kelt a gyülekezetben, amelyből Krisztusra és a gyülekezetre nézve káromlás származik, az ilyen ember a kegyességet nyereségforrásnak tekinti (porismos), amelyből önmagának szellemi tekintélyt és egyben anyagi hasznot szerezhet.

Pál nem tagadja, hogy az ember életében valóban nyereség forrása lehet a kegyesség, de csak megelégedéssel és nem féktelen haszonleséssel és a pénz szerelmével. A gondviselő és szabadító Istennel való közösség Jézus Krisztusban, a Szentlélek bátorító, vigasztaló, tanácsadó jelenléte életünkben, a munkánkhoz, szolgálatunkhoz elégséges eledel és ruházat, (ami legszükségesebb személyi tulajdont is magába foglalja) több minden földi nyereségnél, az anyagi javakban való tobzódásnál. Ez békességet, belső szabadságot, derűs életet és reménységet ad az embernek. Aki beleveti magát a vagyonhalmozás esztelenségébe, az végül olyan veszedelembe kerül, mint a vihartól szétroncsolt hajó, elsüllyed (bythinó).

1Tim 6, 1 • A szolgák kötelessége.

Az 5. parancsolat és a timé szó kapcsán felmerül a szolgák, közelebbről a keresztyén rabszolgák viszonya urukhoz. Ebben a korabeli igen aktuális kérdésben ad még lelkigondozói utasítást az apostol. Pál tudja, hogy a Krisztusban hívő szolga „Krisztus szabadosa” (1Kor 7:22). Mi köti akkor urához?

A pogányhoz a missziói felelősség, a keresztyénhez a testvéri szeretet és a gyülekezet szeretetszolgálati érdeke. A kor gazdasági viszonyai között a keresztyén gyülekezeten belül a rabszolgaság eltörlésének az ajánlása a gyülekezet vagyonosabb rétegének a teljes anyagi csődjét eredményezte volna, ez pedig a szeretetszolgálatnak kárára lett volna. A pogány uraktól való önkényes távozás a római birodalom törvényei szerint egyben az államellenesség vádját vonta volna maga után.

Pál tartózkodik minden anarchista megoldási kísérlettől a rabszolgakérdésben. Nem az anarchista és értelmetlen erőszak, hanem a szeretet erjesztő hatalmában bízva reméli a rabszolgaság súlyos problémájának megoldását (vö. 1Kor 7:20–22; Kol 3:15).

Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.
1Kor 3, 11

1Tim 5, 17 • A presbiterekről.

A presbyteros szó a Pásztori Levelekben két dolgot jelöl, életkort és egyben meghatározott tisztséget A község élén álló vének tanácsát ismeri már az Ósz is. A hellenizmus világában sem ismeretlen a szó, mint a vének kollégiumának a megnevezése. A 17kk. versekből azonnal kitűnik, hogy a szó itt speciális keresztyén tartalommal telik meg.

Az özvegyekhez hasonlóan az idős, szent életű férfiaknak is megvolt a maguk rendje, amelyről a gyülekezet gondoskodott. Egyben voltak olyanok ebben a kollégiumban, akik hitük és erejük szerint részt vettek a gyülekezet vezetésében, az igehirdetés és kormányzás szolgálatában. Timotheus azt a parancsot kapja Páltól, hogy az ilyen presbitereket kettős „tiszteletdíjra” (timé! ugyanaz a szó, mint az özvegyek esetében) méltassa. Ezt az eljárást Pál részben az Ósz rendelkezésének alkalmazásával (Deut 24:4; vö. 1Kor 9:9), részben Jézus szavaival indokolja (Lk 10:7). Tehát a gyülekezeti fejlődésnek egy olyan fokán írta Pál ezt a levelet, amikor Jézus szavait már az Ósz igéivel egyenrangú szentírásként idézték.

A presbiterek, akikre különleges feladat hárult, különleges védelemben részesültek. Az alaptalan vádaskodás ellen mentve voltak, viszont ha vétkeztek, különleges felelősségük terhe miatt az egész gyülekezet előtt nyilvánosan vonták őket felelősségre. Láthatjuk, hogy itt már az egyházfegyelem fejlett formái jelentkeznek a gyülekezeti életben.

A 21. versben használt hármas formula eschatológiai irányú. Jelentése: Isten és az ítéletre angyali kísérettel visszatérő Jézus Krisztus előtt felelsz a rád bízott feladatok elvégzéséért. őskeresztyén hit szerint minden jelentős üdvtörténeti aktusnál jelen vannak az angyalok. A presbiterek ordinálására nézve még két rendelkezést közöl az apostol: 1. Részrehajlás nélkül, az egyház érdekeit szem előtt tartva történjék. 2. Alapos megfontolás és próba előzze meg. Ez azért fontos, hogy az elhamarkodottan és méltatlanul megválasztott gyülekezeti vezetők bűneiben ne váljék részessé Timotheus és ezzel elveszítse hitelét. Az egyház kormányzói munkájának ilyen fontos szempontjai vannak, éppen ennek a szolgálatnak a becsülete és tekintélye érdekében.

A tiszta (hagnos) szó említéshez kapcsolódik a 23k. versekben található intelem. A tévtanítók a rigorózus aszketizmusukban vélték megtalálni a szentséget. A bortól való tartózkodás a zsidóságban és a görög világban egyaránt különösen kegyes cselekedetnek számított. Ezért Pál tanácsának, hogy ti. Timotheus élhet egy „kevés borral” nem pusztán egészségügyi jelentősége, hanem theológiai jellege is van. Timotheusnak nem a bortól való tartózkodásban kell megmutatnia élete szentségét és tisztaságát, hanem tiszta és szent cselekedetekben. Egyedül ez dönt a keresztyén élet minősége felől. A bűnök és a jócselekedetek egyaránt nyilvánvalóvá lesznek az ítéletkor. A tévtanítók látszat-igazsága talán most tetszetősebb, de a gyülekezet vezetőjének nem szabad magát megcsalatni a látszattól. Az isteni krisis mindent napfényre hoz majd.

1Tim 5, 1 • Helyes lelkigondozói magatartás a gyülekezet különböző korú tagjai iránt.

Timotheusnak pásztori munkája közben úgy kell tekintenie a gyülekezetre, mint egy nap családra, Isten házanépére. Erre maga Jézus adott példát, amikor követőit így nevezte: „férfitestvérem, nőtestvérem, anyám” (Mk 3:31–35). Ebben a családban nem Timotheus, hanem Krisztus a fő, ő csak Krisztus szolgája, akire a gyülekezet gondozása van bízva. Mint ahogyan apját vagy anyját senki sem utasíthatja rendre szidalommal (epipléssein), úgy a lelkigondozó sem dorgálhatja keményen a gyülekezet idősebb tagjait. Az idős ember lelke érzékenyebb, befelé fordul és sok tapintatot követel.

Az 5. parancsolat a lelkigondozói kapcsolatokban, sőt egyházfegyelmi esetekben sem veszíti érvényét. – De a fiatalabbakkal szemben is csak a testvéri intelem és buzdítás (parakalein) a járható út. Az apostol külön hangsúlyozza, hogy Timotheusnak a gyülekezet fiatalabb nőtagjaival szemben teljes tisztasággal kell viseltetni. A 7. parancsolatot és értelmezését a Hegyi Beszédben a lelkipásztornak mindig szem előtt kell tartania, különben könnyen szégyen érheti, és gyalázat származik magatartásából a rábízott evangéliumra is.

1Tim 5, 3 • Rendelkezés az özvegyek eltartásáról.

A 3. versben az özvegyek említése egy olyan problémát vezet be, amely terjedelmes helyet foglal el az 1Tim levélben. A kérdés nemcsak lelkigondozói, hanem diakóniai szempontból is fontos. Az apostoli kor bizonyságai szerint az ősegyházban jelentős számban voltak özvegyek, akik gazdasági és jogi segítségre szorultak. A zsidókeresztyén gyülekezetekben volt hagyománya az özvegyek megsegítésének, mivel a zsidóságban törvényesen gondoskodott a közösség róluk (vö. ApCsel 6:1; 9:39). A hellenista társadalomban azonban ez a kérdés teljesen megoldatlan volt. Ezért kap ebben a levélben olyan nagy hangsúlyt az özvegyek sorsának az ügye.

Pál az özvegyek ügyét az 5. parancsolat szellemében rendezi. A „tiszteld” szó ugyanaz (timá!), mint amelyikkel a szülök iránti kötelességet előíró parancs kezdődik (Ex 20:12 LXX). A timé szóban benne van az anyagi segítség gondolata is, a honorárium értelmében. Az apostol rendelkezése az, hogy a hozzátartozók nélküli özvegyekkel szemben a gyülekezet gyakorolja az 5. parancsolat által kirótt kötelességet. Akiknek pedig gyermekei vagy unokái vannak, azok adják meg a nekik kijáró tiszteletet és „tiszteletdíjat”.

A „valóban özvegyek”, tehát a hozzátartozók nélkül maradt és életüket Istennek ajánló özvegyek ismertető jegye nemcsak a magányosság, hanem az örök élet felé fordulás. A földi kapcsolatok megszűnése közelebb hozza a hívő emberhez az örök élet reménységét. Az özvegyasszonyok imaszolgálata az egyház felmérhetetlen és eléggé nem becsült erőtartaléka. Ellenben azok az özvegyek, akik az örök élet reménységét bujasággal cserélték föl, önmagukat zárták ki a gyülekezet „tiszteletéből”.

1Tim 5, 9 • Az özvegyek listája.

A katalegein egy listára vagy egy társaság névsorába való felvételnek, ill. bejegyzésnek a terminusa. Ez a szó és az egész következő szakasz azt bizonyítja, hogy a gyülekezet által támogatott és számon tartott özvegyek jellegzetes csoportot alkottak az őskeresztyén gyülekezetekben. Az özvegyek listájára való felvételnek három feltétele volt: 1. A 60. életév betöltése. 2. Ha házasélete monogám jellegű volt. 3. A keresztyén szeretetszolgálatban való előzetes részvétel. A teknotrophein itt az egyházi atyák bizonysága szerint, nemcsak saját, hanem árva gyermekek felnevelésére is vonatkozik. A szentek lábainak megmosása nemcsak a vendégszeretet, hanem a diakónia lelkületének a jelképes kifejezése is (vö. Jn 13:4).

A 11–12. versekből kitűnik, hogy az özvegyek listájára bejegyzett személyeknek fogadalmat is kellett tenniük (pistis itt ilyen értelemben használatos), hogy nem mennek férjhez. A fiatalabbaknak ez esetleg elviselhetetlen terhet jelentett volna, viszont az idősebbeknek Krisztus vigasztalása pótol minden emberi köteléket. A fiatalabbak kizárása tehát nemcsak elővigyázatosságból, hanem szeretetből is történt.

A 13–16. versekben arra történik utalás, hogy az özvegyek listájára bejegyzetteket ugyan a gyülekezet tartottá, de ezek is végeztek munkát a gyülekezet érdekében. Ha ez az utalás negatív jellegű, akkor is kitűnik belőle, hogy az özvegyek munkája a családlátogatás volt. Több exegeta szerint a gyülekezeti özvegyek voltak az ősegyház diakonisszái. Erre a munkára az apostol szerint fiatal nők nem alkalmasak, csak lehiggadt, hitben erős idősebb nőtestvérek. Ebben a szolgálatban nagy kísértés a tétlen házalás és a más dolgába való kéretlen beavatkozás. Az apostol a fiatal özvegyeknek azt parancsolja, hogy menjenek férjhez és a családban szolgáljanak hittel.

Az özvegyekről szóló szakasz végén az apostol a hívő asszonyok lelkére helyezi, hogy segítsék özvegy rokonaikat, hogy a gyülekezet ezzel mentesüljön a felesleges anyagi tehertől, és tudja azokat segíteni, akik valóban rászorulnak segítségére.

Ez a bibliai szakasz figyelmeztet bennünket az özvegyekről való gondoskodás fontosságára, egyben felhívja az egyház figyelmét az özvegyek szolgálatának sokszor elhanyagolt lehetőségére és jelentőségére.

1Tim 4, 11 • Utasítások Timotheusnak pásztori szolgálata betöltésére.

Pál eddig leírt utasításai Timotheuson keresztül a gyülekezetnek szóltak. A következőkben az apostol egészen személyhez szóló utasításokat ad, irányvonalat az egyház kormányzására.

Timotheus a levél írása idején viszonylag fiatal volt. A neotés a 30–40. terjedő korra vonatkozott. ApCsel 16:1kk. szerint egészen fiatalon lehetett Pál munkatársává a 49/50-es években, most a harmincas évei elején lehetett. A gyülekezetek vezetői vének (presbyteroi) voltak. Timotheusnak ifjú kora miatt bizonyára különböző nehézségekkel kellett megküzdenie. Nem könnyen engedtek tanításának és fegyelmezésének. Pál azt üzeni tanítványának, hogy nem a kor adja meg a gyülekezet vagy az egyház vezetőjének az igazi tekintélyt, hanem a bensőleg és külsőleg hiteles keresztyén élet. Timotheusnak olyan példának kell lennie hitben és keresztyén életfolytatásban, bizonyságtételben, akit a gyülekezet minden tagja követhet.

Az apostol kívánsága, hogy képviseletében teljes határozottsággal igazgassa a gyülekezetet. Ez a vers őrizte meg az Ósz felolvasásának emlékét az őskeresztyén istentiszteleten. Anagnósis, az írás olvasása, a paraklésis a bátorítás, az igehirdetés (vö. ApCsel 13:15), a didaskalia az újonnan felvettek; a ketechumenusok oktatása.

Ha belső hitelességgel és az egyház külső meghatalmazásából (vö. 1:18) végzi a gyülekezet vezetője a munkáját, ha él a kapott kegyelmi ajándékokkal, akkor a gyümölcsöző életben való előrehaladása (prokopé), mindenki előtt nyilvánvaló lesz. Krisztus szolgája úgy hirdetheti eredményesen az üdvözítő evangéliumot és maga is úgy részesül a megtartó kegyelemben, ha gondja van arra, hogy elsősorban maga álljon alkalmas szolgaként Isten és emberek előtt, másrészt gondja van arra, hogy a rábízott evangéliumi tanítást minél mélyebben megértse és időszerűen hirdesse. A kegyesség és az evangéliumi hagyomány, a keresztyén tudomány lelkiismeretes művelése és alkalmazása a lelkipásztori bizonyságtétel hitelének alapvető személyi feltétele.

1Tim 4, 6 • A helyes keresztyén önmegtartóztatás.

Timótheus feladata, hogy a hamis kegyesség tévútjával szemben – az igazi megszentelődés útját tárja eléje a gyülekezetnek, szóban és életfolytatásban.
Ez csak úgy lehetséges, ha az „igazi tanításnak” (kalé didaskalia) beszédeiből merít erőt (vö. Mt 4:4; Jn 4:34). Az Ószövetség igéi, Jézus szavai és az apostoli tanítás állandó tanulmányozásából nyerhet erőt az Isten embere az evangélium szolgálatára, a gyülekezet vezetésére.

A tévtanítók tanításai, spekulációi (1:4; Tit 1:6) vénasszonyos mesék, amelyek távol esnek a szeretet és józanság Lelkének munkájától. A Pásztori Levelek határozottan ellenzik a terméketlen theologiai vitákat és haszontalan spekulációkat. A gyülekezet érdekében legcélszerűbb ezeknek az elutasítása. A tévtanítók spekulációval szemben a leghatásosabb küzdelem „a kegyesség gyakorlása”, a Szentlélek fegyelmében való beszéd és életfolytatás, a szeretet, a képmutatás nélküli hit és tiszta élet példája (vö. 12. v.).

A sómatiké gymnasia eredetileg atlétikai gyakorlatot jelentett, de itt a tévtanítók törvényeskedő, aszketikus követelményeire vonatkozik. Az öncélú aszkézis egy bizonyos fajta kegyes testkultuszhoz, és ezzel kudarcra ítélt önmegváltó kísérlethez vezet. Van ugyan bizonyos haszna a önmegtartóztatásnak és a keresztyén böjtnek, ha az szeretetből, a gyöngébb testvérre tekintettel történik (1Kor 8:13; 9:26k.). De a kegyesség gyakorlása (vö. 7. v.) „mindenre hasznos”, mert Isten ígéretei fűződnek hozzá a jelen és a jövendő életre. A két életet együtt említi az apostol, értékkülönbség nélkül. A tévtanítók aszkézissel menekülnek ennek az életnek a kérdései elől. De aki menekül az életben kapott feladatai elől, az elvéti az utat a jövendő élet felé.
Az apostol Isten ígéreteire tekintettel, ereje teljes megfeszítésével végzi feladatát (vö. 1Kor 9:25; Kol 4:12).

Pál tudja, hogy munkája nem hiábavaló, mert az élő Istenbe vetette reménységét, aki hatalmas arra, hogy beteljesítse ígéreteit. Az evangélium hirdetése, az egyház szolgálata azért nem hiábavaló, sőt reményteljes, mert annak az Istennek az akaratát teljesíti, aki „minden ember üdvözítője” (sótér pantón anthrópón).
Külön is szükséges foglalkoznunk a 10. versnek azzal a fordulatával, amely szerint az élő Isten „minden ember üdvözítője”. A Szentírás magyarázásának egyik alapvető szabálya, hogy a homályos helyeket a nehezen érthető kifejezéseket a világosan és egyértelműen szóló kijelentések felöl kell megközelíteni és ezek értelmében magyarázni. Az 1Tim 4:10 értelmét az 1Tim 2:4 teszi félreérthetetlenül világossá. Az 1Tim 2:4-ben ezt olvassuk Isten üdvözítő szándékáról és tervéről: „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (sothenai), és az igazság ismeretére eljusson”.

A helyesen értelmezett ún. „üdvuniverzalizmus” azt jelenti, hogy Isten az evangélium hirdetése által mindenkinek felajánlja az üdvösséget, azaz a Jézus Krisztus kiengesztelő munkája által szerzett bűnbocsánatot, új életet, a feltámadás és az örök élet reménységét, az Isten gyermekeinek békességét és közösségét az Atyával. Egyben gondoskodik is róla, hogy az evangélium hirdetése által mindenki megismerje az „igazságot”. Az „igazság” szó itt az evangélium tartalmát jelenti. Isten üdvözítő akaratának teljesülése nem mechanikusan történik, hanem az apostolok és az egyház igehirdetői szolgálata, az emberek részéről pedig az evangélium megismerése és elfogadása folyamatában. Pál amikor kijelenti hogy Isten „minden ember üdvözítője”, Isten mindenekét átfogó mentő szeretetét szembeállítja a farizeusi és a gnosztikus szemlélettel. A farizeusi theológia szerint csak az „igazak” üdvözülnek, a gnosztikusok szerint csak a titkos tudásba „beavatottak”. Az élő Isten szeretete Jézus Krisztus által mindig, mindenki számára készen áll.

Isten egyetemes üdvözítő akaratának és az evangélium hirdetése feladatának valamint a Jézus Krisztusban felkínált üdvősség elfogadásának a kérdését nem szabad összevegyíteni Isten egyetemes gondviselő szeretetének, sem Isten országa teljes érvényre jutásának problémájával. A Szentírásnak az a tanítása, hogy Isten egyformán gondot visel minden teremtményére (Mt 5:45; 10:29; vö. Zsolt 104). Napját felhozza a gonoszokra és a jókra egyaránt, tudta nélkül még egy értéktelennek látszó „veréb” sem eshet a földre. Istennek ez a gondviselő szeretete nem áll ellentétben igazságával. Isten világtervében érvényre fogja juttatni igazságát és hatalmát, kiveti és megsemmisíti a gonoszt és annak minden következményét a világból, eltörli a halált és megszüntet minden nyomorúságot, megszabadítja a teremtést a pusztulás rabságából (vö. Fil 2:11; 1Kor 15:28; Kol 1:20; Jel 21:1–7).

Mindez azonban egy pillanatra sem veszi le rólunk az evangélium hirdetésének, az engedelmességnek és a keresztyén szolgálatnak a „gyönyörűséges terhét”. Ebben a szolgálatban jó reménységgel végezhetjük feladatunkat, mert ha az élő Isten szeretete és üdvözítő kegyelme az egész világra tekint, mennyivel inkább el tudja juttatni azokat a kívánt célhoz, az üdvösséghez, akik életüket hittel Őreá bízták.

1Tim 4, 11 • Utasítások Timotheusnak pásztori szolgálata betöltésére.

Pál eddig leírt utasításai Timotheuson keresztül a gyülekezetnek szóltak. A következőkben az apostol egészen személyhez szóló utasításokat ad, irányvonalat az egyház kormányzására.

Timotheus a levél írása idején viszonylag fiatal volt. A neotés a 30–40. terjedő korra vonatkozott. ApCsel 16:1kk. szerint egészen fiatalon lehetett Pál munkatársává a 49/50-es években, most a harmincas évei elején lehetett. A gyülekezetek vezetői vének (presbyteroi) voltak. Timotheusnak ifjú kora miatt bizonyára különböző nehézségekkel kellett megküzdenie. Nem könnyen engedtek tanításának és fegyelmezésének. Pál azt üzeni tanítványának, hogy nem a kor adja meg a gyülekezet vagy az egyház vezetőjének az igazi tekintélyt, hanem a bensőleg és külsőleg hiteles keresztyén élet. Timotheusnak olyan példának kell lennie hitben és keresztyén életfolytatásban, bizonyságtételben, akit a gyülekezet minden tagja követhet.

Az apostol kívánsága, hogy képviseletében teljes határozottsággal igazgassa a gyülekezetet. Ez a vers őrizte meg az Ósz felolvasásának emlékét az őskeresztyén istentiszteleten. Anagnósis, az írás olvasása, a paraklésis a bátorítás, az igehirdetés (vö. ApCsel 13:15), a didaskalia az újonnan felvettek; a ketechumenusok oktatása.

Ha belső hitelességgel és az egyház külső meghatalmazásából (vö. 1:18) végzi a gyülekezet vezetője a munkáját, ha él a kapott kegyelmi ajándékokkal, akkor a gyümölcsöző életben való előrehaladása (prokopé), mindenki előtt nyilvánvaló lesz. Krisztus szolgája úgy hirdetheti eredményesen az üdvözítő evangéliumot és maga is úgy részesül a megtartó kegyelemben, ha gondja van arra, hogy elsősorban maga álljon alkalmas szolgaként Isten és emberek előtt, másrészt gondja van arra, hogy a rábízott evangéliumi tanítást minél mélyebben megértse és időszerűen hirdesse. A kegyesség és az evangéliumi hagyomány, a keresztyén tudomány lelkiismeretes művelése és alkalmazása a lelkipásztori bizonyságtétel hitelének alapvető személyi feltétele.