Ézs 40, 1 • Örömhír a fogságban.

Itt kezdődik Deuteroésaiásnak, a babiloni fogság névtelen prófétájának a könyve (ld. az Ésaiás könyvéhez írt bevezetést). Az 1–11. versekben Deuteroésaiás elhívatását láthatjuk. Hasonlóan a korábbi prófétákhoz, mennyei kijelentést kapott, és könyve prológusában auditioit olvashatjuk.

Az első szavak: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”, az egész könyv jellegét fejezik ki. A vigasztalás nem csupán kedves, szívhez szóló szavakkal történik, Gen 34:3; 50:21; Ruth 2:13; Hós 2:16; hanem segítséget és szabadítást is jelent Ézs 49:13; 51:3.12; 52:9 (Westermann). Istentől jön a vigasztalás, Aki megbocsátotta népe bűneit, megelégelte a büntetést, ingyen kegyelmet gyakorolt Ézs 43:25; 44:2 (Fohrer). Ő ítélt úgy, hogy a babiloni fogság esztendeivel népe adósságát letörlesztettnek tekinti (cábá’ itt nem hadiszolgálat, hanem az adósságot letörlesztő szolgálat, rácáh nif. itt nem „kegyelmet nyert”, hanem „letörlesztetett”). Nem szabad a „kettős” büntetést számítani, prózai értelemben venni, inkább súlyos büntetést jelent Jer 16:18. A súlyos büntetésnek nagy „vigasztalás” felel meg. Deuteroésaiás feladata a vigasztalás, ő az Ószövetség evangélistája.

A 3. vers mennyei készülődésről számol be. Az Úr mennyei szolgáinak szól a parancs, hogy készítsenek utat a pusztában az Úrnak. Mennyei hatalmak építenek utat Babilóniából Jeruzsálembe! Az Úr dicsősége a nép bűne miatt a babiloni fogság idején elhagyta Jeruzsálemet, Ez 11:22.23; de most visszatér Ézs 52:8.12. Az útegyengetés valóban szükséges volt az ókorban királyok diadalmas bevonulása alkalmával. Sőt istenek bevonulásáról, kultikus processiójáról is maradtak fenn emlékek, melyekben szó van útkészítésről. Jellemző, hogy Deuteroésaiás nem a nép dicsősége helyreállításáról beszél, hanem Isten dicsősége megjelenéséről (Volz). Ezt fogja meglátni minden „test”, a pogány népek is. Hiszen Isten a történelemben cselekszik, képes arra, hogy elhárítson minden akadályt népe szabadítása útjából. Az ige az Újszövetségben is előfordul, Mal 3:1 közvetítésével, és Keresztelő János szolgálatára vonatkozik, Mt 3:3; Mk 1:3; Lk 1:76; 3:4–6. Az útkészítés itt már lelki értelmet nyer, a nép szívében levő bűn elleni harcot jelenti.

A 6–8. versekben, ha helyes a ve’ámar helyett vá’ómar-t olvasni („én mondom”), a próféta személye bukkan elő, egyetlenegyszer az egész könyvben. Szava válasz a személytelenül hangzó mennyei „hang”-ra, mely mögött (a 3. és 6. versben) maga Isten is rejtőzhet, de az ő parancsát kijelentő angyal is. A próféta válasza kétféleképpen érthető: úgy is, mint a csüggedés szava: nincs mit „kiáltani” (Westermann), úgy is, mint a feltétlen engedelmesség szava (Fohrer). A feleletben a sirokkó miatt hirtelen elszáradó virág képe a mulandóságot jelenti. De nemcsak általános, „időtlen” igazság ez (Volz), hanem Istennek a történelemben munkálkodó, Babilónia felett álló hatalmát is jelenti. Isten szava elég Babilónia elsepréséhez. Az igeverset Jak 1:10.11; 1Pt 1:24 idézi.
A 9. vers Siont-Jeruzsálemet örömhírnöknek mondja (a szó a héberben nőnemű participium). A város örvendezve látja majd a hazatérők seregét, és jelenti az örömhírt Júda többi városainak. (Ugyanebben a kifejezésben 52:7-ben már hímnemű participum áll, itt már a próféta az örömhírnök.) Népével együtt az Úr maga is jön. A 10. vers úgy beszél az Úrról, mint munkásról, aki hozza nehéz munkája bérét: a népet. Ez a kifejezés 62:11-ben és Jel 22:12-ben már azt a jutalmat jelenti, amit híveinek ad az Úr.

Az utolsó versben a minden földi birodalomnál hatalmasabb Istent úgy látjuk, mint pásztort, aki minden juhát egyenként ismeri, Jn 10:14. Az elfáradó bárányokat karjára veszi és „ölében”, ruhája (öv fölött levő) „ráncában” viszi, az anyajuhokat lassan tereli, hogy ki ne fáradjanak, Gen 33:13.14. Az egész világ Ura a gyengékkel, kicsinyekkel is törődik! Ézs 57:15; Mt 11:25; 1Kor 1:27–31.

Ézs 40, 12 • Reménység a reményteleneknek.

Ez a hosszabb igeszakasz nem lazán összefüggő töredékekből áll, hanem egységes. Megismerhetjük belőle Deuteroésaiás működésének egyik igen jellemző vonását: a vitát. Ebben az igeszakaszban egy vita érveit találhatjuk meg, melyeket azért sorakoztatott fel Deuteroésaiás, hogy Isten hatalmáról meggyőzze a babiloni fogságban levőket. Bár elég gyérek forrásaink, amelyekből a babiloni foglyok életét megismerhetjük, mégis tudjuk, hogy pl. Ezékielhez odagyűltek a vének, Ez 8:1; 14:1. Ilyen összejövetelek bizonyára főleg szombatonként voltak.

Deuteroésaiás ilyenkor találkozhatott csüggedt emberekkel, akik népük reménytelen panaszait terjesztették az Úr elé. A fogságban tartott gyászistentiszteletekről tudósít bennünket Zak 7 is. Deuteroésaiás az első, aki a gyászistentiszteletek és a nemzeti panaszének helyett örömöt hirdet és az istendicséret, a himnusz hangjait szólaltatja meg (Westermann).

A 12–17. v. a teremtő Isten nagyságát magasztalja. Sorozatos szónoki kérdésekkel bizonyítja a próféta, hogy senki sem fogható a mindenséget (tengert, eget és földet) teremtő Istenhez. De nemcsak a hatalom hiányzik az emberből. Nincs meg benne az a bölcsesség sem, ami ilyen munkához szükséges. Az Úr azonban nemcsak teremtette a világot, hanem kormányozza is. Az Úr Lelke az Úr bölcsességét és erejét jelenti, Ézs 31:1–3; Róm 11:34; 1Kor 2:16. Az Úr nagyságát az emberek kicsisége is bizonyítja. Jelentéktelenek a népek, még a nagy világbirodalmak is, a hatalmas Isten előtt. Ha egy vödör vízből hiányzik egy csepp, észre sem veszi az ember. Éppen így Isten is könnyűszerrel el tud ejteni egy népet. Áldozatokkal sem lehet szándékát megváltoztatni. Libánon büszke cédrusai nem lennének elegendők Isten oltárára, s vadjai az áldozatra. Isten a világ Ura és a népek Ura is.

A 18–20. versekben a bálványokat gúnyolja a próféta. Ide tartozónak gondolják 41:6–7-et is. Újból szónoki kérdéssel kezdi érvelését: Minek képzelitek Istent, milyen képmást készíthetnétek róla? Az első parancsolatról van szó. Babilóniában rengeteg drága bálványszobrot láthatott a próféta. Gyilkos gúnnyal mondták imádóik, hogy Babilónia istenei legyőzték Izráel Istenét. Bizonyára voltak olyan zsidók, akiknek meg is ingott a hite. A próféta nem kis bátorsággal viszonozza a támadást. Elmondja, hogy a bálványoknak csak annyi erejük van, amennyit az emberektől kapnak. Ember készíti a bálványszobrokat, ember láncolja le, hogy el ne lopják, ember rögzíti talapzatához, hogy ne inogjon. A bálvány „inog”, nincs saját ereje. A bálvány erőtlensége még jobban kiemeli a világot teremtő és bölcsen kormányzó Isten hatalmát, ApCsel 17:29.

A 21–26. versekben részben a bölcsességirodalom, részben a himnusz stílusában fordul hallgatóihoz a próféta. Hivatkozik arra a hagyományra, amelyet „kezdettől fogva” ismer Izráel. Először az emberek felett uralkodó Úrról beszél, aki olyan magasról nézi az embereket, hogy kicsinek látszanak, mintha sáskák lennének, Num 13:33. De nemcsak az egyes emberek kicsik Előtte, hanem a hatalmas világbirodalmak és uralkodóik is. Rövidre mérte ki uralkodásuk idejét, „elfújja” őket! Ezekben a szavakban azt fejezi ki a próféta, hogy Isten a történelemnek is Ura. Érvelését avval folytatja, hogy a csillagokat is Isten teremtményeinek mondja. Ez számunkra természetes, akkor azonban szinte szentségtörésnek számított: a csillagokat isteneknek gondolták Babilóniában! Itt a hadvezérhez hasonlítja a próféta az Urat. Ahogyan a hadvezér seregszemlét tart, és minden katonának ott kell lennie, úgy nem mer hiányozni a csillagok közül egy sem, ha az Úr nevükön szólítja őket. A csillagistenek hasonló detronizálása történt meg Gen 1-ben. Deuteroésaiás itt is úttörő, a Papi irat az ő nyomain jár.

A 27–31. versekben kiderül, miért hangzottak el mindezek a súlyos érvek. Azért, mert a babiloni foglyok hite megrendült. A nemzeti panaszénekekben fejeződött ez ki. Azt gondolták, nem törődik ügyükkel Isten. Nem tud és nem akar segíteni népén. Megítélte bűnei miatt, és ebbe bele kell nyugodni, nincs kiút. De a próféta valódi evangéliumot hirdet „Jákóbnak”, „Izráelnek”. Így nevezte magát a nép az északi országrész pusztulása után (722). Ez azt fejezi ki, hogy a megmaradtak az egész nép képviselői. A fogságban azonban elfáradt, erőtlenné lett a nép. Mielőtt Isten a történelem Uraként szabadítást adna, először a csüggedésből akarja kimenteni népét. Deuteroésaiás hite valóban sashoz hasonlít, mely szédítő magasságokban repül. Isten azt akarja, hogy a többiek hite is ilyen legyen.

Ézs 39, 1 • Babiloni követek Jeruzsálemben.

Ez a fejezet az előzőhöz kapcsolódik. Merodák-Baladán (Marduk-abal-iddin, „Marduk fiút ajándékozott”) a 12. század óta ismert királynév volt Babilóniában. Talán ugyanígy hívták már az apját is, bizonyára nem csupán Baladánnak (Ridderbos). A látogatás ideje 714 és 711 között lehetett. Nem csupán udvariassági látogatás volt ez a király betegsége alkalmából, hanem bizonyára egy asszír-ellenes szövetség előkészítése. Hizkijjá király annyira megörült a nagy megtiszteltetésnek, hogy azonnal fitogtatni kezdte a követek előtt az ország gazdagságát és katonai erejét. Úgy tett, mintha méltó szövetséges lett volna. Az Urat azonban nem kérdezte meg. De az Úr kérdés nélkül is felelt. Hívatlanul is megjelent a királynál Ésaiás próféta, valószínűleg a követek távozása után, és az Úr parancsa szerint ítéletet hirdetett az elbizakodott királynak.

A történet magja bizonyosan régi. Hűen ábrázolja Ésaiás prófétát: ő mindig is ellene volt az idegenekkel kötött szövetségeknek, és kész volt a királyokkal is szembeszállni. Hizkijjá király gyenge, könnyen befolyásolható természetére is jól rávilágít ez a történet. Nem mer szembeszállni a prófétával, belenyugszik a büntetésbe, s azt a keleti udvariasság szabályai szerint jónak mondja. Az elbeszélés megfogalmazása azonban későbbi átdolgozás nyomait mutatja, egy olyan korból, amelyben Ésaiás jövendölését a babiloni fogságra vonatkoztatták.

A 38. és 39. fejezet arra tanít, hogy még a fenyegető jövendölést is kész megváltoztatni az Úr, ha Hizkijjá fiai Neki tetszően viselkednek (Eichrodt).

Ézs 38, 1 • Hizkijjá király betegsége.

Nem szokatlan, hogy az országot érintő fontos ügyekben, amilyen a király betegsége, Isten a prófétát használja fel, 2Kir 1:3.4; 5:1–19. De Hizkijjá király nem nyugszik bele abba, hogy a kapott üzenet szerint meg kell halnia. A fal felé fordul betegágyán, egyedül marad Istennel és minden közbenjáró nélkül maga könyörög Istenhez. Jó cselekedeteit emlegeti imádságában; a deuteronomiumi szóhasználat szerint, 1Kir 8:61; 11:4; 15:3.14. A király imádságát kegyelmesen meghallgatja Isten. Megváltoztatja korábban kimondott szavát, visszaküldi Ésaiás prófétát a királyhoz és más üzenetet ad, Gen 6:6; Jón 3:9.10.

Isten az ember magatartásától függően megváltoztathatja szavát, akár ítéletesen, akár kegyelmesen. Az imádkozó embernek szabad ezt tudnia, és lehetetlennek látszó dolgokat is kérhet Istentől, Mt 15:27; Mk 9:23; 11:23.24. A király betegségének a történetéhez tartozik a 21. v. is, amely elmondja, hogy Ésaiás a kor szokása szerint (valószínűleg forró) fügét tetetett a király testén levő kelésre. A gyógyulás csodája tehát igen szerény külsőségek között ment végbe. Fohrer szerint az volt a csoda, hogy ez az egészen egyszerű módszer ezúttal hatásosnak bizonyult.

Más természetű csoda az árnyék visszafelé menetele Áház napóráján. Ez a napóra, amelyet a babilóniai csillagászok találtak ki, valószínűleg egy oszlopból és két lépcsősorból állt, melyek gúla alakban épültek. Az oszlop árnyéka a mellette levő lépcsőkön haladt végig. Az árnyék visszatérése nem azt jelenti, mintha a föld forgása, vagy éppen a nap járása megváltozott volna, hanem napfogyatkozással magyarázható, melynek következtében megtörnek a napsugarak és „visszafelé” halad az árnyék. Ilyen napfogyatkozás 711. márc. 14-én volt (Eichrodt).

Ézs 38, 9 • Hizkijjá hálaéneke.

A hálaének helyettesíti a király gyógyulásáról szóló híradást. Formai szempontból nem különbözik a Zsoltárok könyvében található „egyéni hálaénekektől”. A 10–14. v. az átélt nyomorúságra tekint vissza. Idézi azt a panaszdalt, amelyet a szenvedő ember mondott el a baj idején. Már a seólhoz, a halottak világához érezte közel magát. A seólt úgy képzelték el, mint valami várost, vagy börtönt, amelynek zárai és kapui vannak, Zsolt 9:14; 107:18; Mt 16:18. Az ének két szép képpel fejezi ki a halál közeledését. Egyik kép a nomád életből való. Ahogyan a sátor cövekeit fölszedik, ha útra kelnek a pásztorok, úgy kell neki is elmennie. A másik kép a szövőszéken elkészült és onnan levett szőnyeg, amelyet alulról fölfelé összecsavarnak és végül az utolsó fonalát elvágják. Jól tudja a halál előtt álló beteg, hogy Isten határozott így.

Mégis Hozzá „kiált” (13. v. sivvactti). Tőle jön a nyomorúság, csak Tőle jöhet a segítség is. A szenvedő arra kéri az Istent, hogy vállaljon kezességet érte, 14. v. Ezt a 17. v. magyarázza meg. Eszerint a szenvedés oka a bűn volt! Ez az az adósság, amelyet a szenvedő ember Istennel mint hitelezővel szemben szerzett. De, bármennyire ellentmondásnak látszik is, Ugyanő lesz a kezes is, aki az adóson segít. A 15. v. egyesek szerint még a panaszdalhoz tartozik (Ridderbos). Valószínűbb azonban, hogy itt már a hálaadás kezdődik.

Ilyen értelemben talán ’ódeká, „hálát adok neked” olvasandó a versben. Itt említjük meg a 16. v.-et, amelyet Ridderbos, Duhm nyomán, így fordít: „Uram, ezért rád vár a szívem. Elevenítsd meg lelkemet!” A vers vége már egyszerű: „Erősíts meg és tarts életben!” Az, amiért az imádkozó ember az élet meghosszabbítását kéri Istentől, nem a földi javak szeretése, hanem az a felfogás, ami az Ószövetség más helyein is hangot kap, hogy a halálban nincs istentisztelet, nincs kapcsolat Istennel, és éppen ezért olyan keserű a halál (v. Rad.)

Ezért van az is, hogy a meggyógyult ember, aki megmenekült a haláltól, istentisztelet alkalmával, a gyülekezet körében magasztalja az Urat, Zsolt 116:8–10.17–19. Sőt a „fiak” előtt is vallást tesz szabadító Istenéről, Ex 13:14; Zsolt 78:4; 145:4. A hit nem magánügy csupán (Hertzberg).
A vallástételt Jézus Krisztus is az üdvösséghez tartozónak mondta, Mt 10:32.33.

Ézs 37, 1 • Ésaiás szabadulást jövendöl.

Hizkijjá királyt úgy ábrázolja itt az elbeszélés mint kegyes királyt, aki a templomba megy és Isten prófétájának a segítségét kéri a veszedelem idején. Nagy elégtétel Ésaiás próféta számára az udvari emberek látogatása is. Az derül ki szavaikból, hogy Isten bünteti a népet. Vele van dolga elsősorban Isten népének, nem Asszíriával. De a nép erőtlen, mint az az asszony, aki nem tudja megszülni gyermekét. Most azonban Istent is érte támadás, nemcsak a népet! Ezért arra kérik a prófétát, hogy járjon közbe Istennél, könyörögjön hozzá a népért. Ez igazi prófétai feladat. Közbenjáró könyörgést végzett Ábrahám Gen 20:7.17; Mózes Num 21:7; Sámuel 1Sám 7:8–9; Jeremiás Jer 11:14; s az

Újszövetség szerint Jézus Krisztus is végzi ezt a prófétai szolgálatot, szüntelenül esedezik értünk, mint Szószólónk, Róm 8:34; Zsid 7:25; 1Jn 2:1. A próféta válasza az üdvjövendölések stílusában hangzik el: Ne félj! Nem tűri el Isten azt, hogy nevét gyalázzák. Olyan „lelket” küld 1Kir 22:19–23; Ézs 19:14; 29:10; amelynek a hatására hazatér Szanhérib Asszíriába. Ez úgy valósult meg, hogy Tirháka egyiptomi serege megindult, hogy megütközzék Szanhéribbel. Szanhérib azonban nem mert megütközni vele, mert hadserege már fáradt volt a hosszas hadviseléstől. Ezért inkább a hazatérést választotta. Az a jövendölés, hogy Szanhéribet saját hazájában ölik meg, húsz év múlva, 681–680-ban teljesedett be.

Ézs 37, 9 • Második elbeszélés.

Sokáig azt tételezték fel, hogy ebben az igeszakaszban már más eseményekről, Szanhéribnak egy későbbi hadjáratáról van szó. Hiszen 701-ben Tirháka még fiatal volt, csak később, 689-ben került trónra. Azonban Tirháka, mint Sabako fáraó unokaöccse, már korábban is szerephez jutott Egyiptomban, s a 701. évi vállalkozásban is részt vett (Procksch). Így tehát győzött az a felfogás, hogy ugyanaz az esemény, Jeruzsálem 701. évi szabadulása áll itt is az elbeszélés mögött. Ha van is némi eltérés a két elbeszélés között, de nincs ellentét. Különbség például az, hogy az első elbeszélés csak követekről, tehát szóbeli üzenetről tudósít, a második már levélről. Az első elbeszélés szerint Hizkijjá király kéri Ésaiás próféta segítségét, a második szerint az Úr parancsára avatkozik bele Ésaiás az eseményekbe. Többletként tartalmazza a második elbeszélés Hizkijjá király templomi imádságát és Ésaiás három részből álló jövendölését.

Szanhérib üzenete (10–13. v.) hasonlít az első híradáshoz, 36:14–20. Itt is Asszíria gőgjét láthatjuk: dicsekszik hódításaival, s Izráel Istenét egy sorba állítja a bálványokkal. Hizkijjá király a (valószínűleg bőrre írt) üzenetet a templomba viszi és kiteríti az Úr színe előtt. Imádsága deuteronomiumi és deuteroésaiási gondolatokat tartalmaz: az ég és föld Teremtőjének nevezi Istent, akihez képest semmik a bálványok. Ezért tudta őket legyőzni Szanhérib. De most majd eldől, ki az igazi Úr: Isten, vagy Szanhérib?

21–29. Az első jövendölés arról szól, hogy az asszír sereg vissza fog vonulni. Gúnyolódva fogja „emlegetni” az asszírokat Sion „szűz leánya”, a le nem igázott jeruzsálemi nép. Hiszen maga Isten, Izráel Szentje töri meg Asszíria gőgjét. Az asszír királyok valóban dicsekedtek azzal, hogy nehéz utakat tettek meg hadjárataik alkalmával. A Libánon-hegyre azért vonultak fel, hogy cédrusokat és ciprusokat zsákmányoljanak, építkezéseikhez éppen úgy, mint fegyverek és szerszámok készítéséhez. Új kutakat is ástak, 25. v., másrészt a meglevők jó részét be is tömték, hogy a védők ne jussanak vízhez. A Nílus-ágak kiszárítását úgy kell elképzelni, mint ami az óriásnak gondolt Szanhérib lépteitől történik. Ez azonban még korai dicsekvés. Bár a 26. v. újra deuteroésaiási szóhasználatot tükröz, a következőkben újra az igazi ésaiási jövendölés magvát találhatjuk: úgy bánik majd Asszíriával az Úr, mint valami dühös, tomboló állattal. Karikát akaszt az orrába (a háh szó olyan „horgot” jelent, melyet hadifoglyok orrán, vagy arcán szoktak keresztülszúrni), zablát a szájába és úgy kényszeríti vissza a helyére.

30–32. A második jövendölés szintén ésaiási gondolatokat tartalmaz. A 7. fejezetben Áház király kapott jelet az Úrtól, itt fia, Hizkijjá. Az ostrom miatt nem lehetett a földeket bevetni. Ezért a következő évben csak ógabonát fog enni a nép. A vetés is elmaradt, ezért új termés sem lesz. Csak az lesz, ami vadon terem. De azután békében és biztonságban élhet majd a nép. A maradék, Jeruzsálem népe, még „kihajt”, újból benépesíti majd az ország elpusztított területeit.

33–35. A harmadik jövendölés szintén ésaiási gondolatokat tartalmaz, bár vége deuteroésaiási hatást mutat, 43:25; 48:11.
A történet vége az Úr angyaláról, az öldöklő angyalról beszél, 2Sám 24:15.16. Ez a pestist jelenti. Ez az a nem emberi kard, amiről Ézs 31:8 beszélt (Fohrer)! Későbbi egyiptomi legenda szerint egerek támadták meg az asszír tábort és megrágtak minden bőrszíjat és a pajzsok bőr-borítását. Az egér a pestis jelképe volt, 1Sám 6:5. Szanhérib halála húsz évvel Jeruzsálem ostroma után történt. A Niszrók név ismeretlen, feltételezhető, hogy a Marduk, vagy Nimród (?) név áll mögötte. Az elbeszélésnek az a része, hogy éppen a templomban ölték meg Szanhéribet, azt jelenti, hogy az igaz Isten diadalt aratott Szanhérib istenei fölött (Procksch).
A történet utolsó megfogalmazása késői. A 37:12-ben említett Hárán 612-ben esett el (Procksch). Deuteroésaiás 550 körül élt, 37:20 pedig ezékieli hatást mutat, 28:26; 36:23. Mégis, ha késői elbeszélés keretében is, igazi ésaiási üzenet maradt ránk. Ebből hitelesen ismerhetjük meg Ésaiás hitét. A történeti események egyszeriek, de Isten üzenete és a prófétai hit maradandó.

Ézs 36, 1 • A rabsaké beszéde.

Szanhérib, aki 705-ben került Asszíria trónjára, először az akkor már idős babilóniai uralkodóval, Merodák-Baladánnal számolt le, 704–703-ban, majd az Egyiptommal szövetségben álló palesztinai államok ellen fordult. Irataiban 46 zsidó város elfoglalásával dicsekszik, s azt állítja, hogy Hizkijját úgy zárta be Jeruzsálembe, mint madarat a kalitkába. Főpohárnokát (ez a rabsaké szó jelentése), országa második emberét küldi lákisi főhadiszállásáról Jeruzsálembe, hogy megadásra szólítsa fel a népet.

A rabsaké igen ügyes érvekkel bizonygatja, hogy hiábavaló az ellenállás. Egyiptomban nem érdemes bízni, mert olyan, mind a nádszál: magasra nőtt, de erőtlen. Önmagában sem bízhat Hizkijjá király, hiszen alig tudna kétezer képzett lovast ültetni azokra a harci paripákra, amelyeket a rabsaké gúnyosan felajánl. De a legsúlyosabb érv az, hogy Istenben sem lehet bízni. Isten nem fogja megsegíteni Júdát, hiszen megsértette őt Hizkijjá király. Megszegte azt a szövetséget, amit még apja, Áház király kötött Asszíriával. A szövetségkötés alkalmával Áház az asszír istenek segítségül hívásával hűségesküt is tett, sőt Isten jeruzsálemi oltárát asszír mintájú oltárral cserélte fel, 2Kir 16:10–18.

Azt a vallásos reformot, amit Hizkijjá végrehajtott, 2Kir 18:3.4; már asszírellenes cselekedetnek lehetett felfogni. Mindenesetre az Ézs 36:7-ben említett kultusz-centralizációt majd csak Józsiáz király hajtotta végre, majdnem egy évszázad múlva. Az elbeszélő tehát későbbi időben élt. Jól ismerte Ésaiás prófétának Asszíriáról szóló szavait, 5:26–30; 7:12–25; 10:5–19; 28:11–22; 30:1–17.

A beszédet hallgató zsidó főemberek, akik közül kettőt, Sebnát és Eljákimot már ismerjük a 22. fejezetből, arra kérik a rabsakét, hogy ne zsidóul beszéljen, hanem az akkori idők diplomáciai nyelvén, arámul. De kérésük eredménytelen marad. A rabsaké most már a katonákhoz fordul és igyekszik őket megfélemlíteni, éket verni közéjük és a vezetők közé. Felajánlja, hogy ha megadják magukat, jó körülmények közé kerülnek. (A 16. v. „áldás” szavának a megadás az értelme.) Igaz, hogy asszíriai szokás szerint deportálni fogják őket, de jó földre kerülnek majd. A katonákhoz intézett beszédnek is az a legsúlyosabb része, amelyben a hitüket támadja. Azt állítja, hogy Isten nem fogja megszabadítani őket. Különösen bántó, hogy összehasonlítja Izráel Istenét a környező népek isteneivel, és azokkal egy színvonalon említi. Samária legyőzése (LXX és 2Kir 18:34) igen súlyos érvnek számít, hiszen Samáriának Jahve az Istene (Procksch). Éppen Ő büntette meg Samáriát Asszíria által. Ezt tünteti most fel úgy a rabsaké beszéde, mintha Asszíria legyőzte volna az Urat. Az érvelés tehát minden ügyessége ellenére is felszínes. De pontatlanság Hamat és Arpad elfoglalásának az említése is. Ezeket nem Szanhérib hódította meg, hanem még apja, Sargon. Mindenesetre arra is bőven van példa, hogy az ókori keleti királyok maguknak tulajdonították elődeik érdemeit (Eichrodt).

Itt már Izráel Istenét éri sérelem. Ő fog most már harcolni Asszíria ellen. A győzelem felé mutat az is, hogy a katonák nem felelnek. Nem járt sikerrel a rabsaké beszéde, nem ingatta meg őket. A diadal további útja az, hogy a főemberek a királyhoz mennek, a király pedig Ésaiás prófétához fordul.

Ézs 35, 1 • A megváltottak hazája.

Bár ez a fejezet folytatása és kiegészítése az előzőnek, itt már nem ugyanarról a pusztaságról van szó, mint a 34. fejezetben. Ott arról olvastunk, hogy Edóm országa válik pusztasággá Isten ítélete következtében. De nem is a Babilónia és Palesztina között elterülő pusztaságra kell itt gondolnunk, amelyen keresztül Deuteroésaiás jövendölése szerint út készül Isten számára és a választott nép számára. Itt már Júda országáról van szó, amely a megváltás idején nem lesz többé pusztaság, hanem „vigadozni” fog, paradicsomi termékenységű országgá válik. Isten jelenléte okozza ezt. Mindez az Ő dicsőségére történik.

Az Ő jelenlétében nem lehet tovább csüggedt a nép, mint a babiloni fogság idején, Ézs 40:27; 49:14; Zsid 12:12. Hiszen Isten jön és bosszút áll népéért, 4. v., 34:8. Ésaiás a maga korában azt remélte, hogy elmúlik egyszer az a lelki vakság, melyben kortársai éltek, 6:9–10; 32:3–4. Deuteroésaiás a fogságban élő népet mondta vaknak, 42:7.19. Itt már szó szerint vett jövendöléssel találkozunk: Isten jelenléte meggyógyítja a betegeket, megbocsátja a bűnt, 5. v. Ezt a verset Jézus Krisztus szó szerint idézi és önmagára vonatkoztatja, Mt 11:5.6; Lk 7:21.22. Az első exodus idején, az egyiptomi szabadítás alkalmával víz fakadt a pusztában, Ex 17:1–7. A második exodusszal, a babiloni szabadulással kapcsolatban hasonlóan szólt a prófétai ígéret, Ézs 43:19.20; 48:21; 49:10. Az újjáteremtett ország olyan bővizű lesz, mint valamikor az Éden-kert volt.

A 8–10. v. elmondja, hogy egy „szent” út fog vezetni a Sion-hegyre. Azok a zarándokok fognak rajta járni, akik addig diasporában éltek. De egyszer végérvényesen haza fognak térni. A „szent” úton nem járnak majd „tisztátalanok”, kultikus szempontból alkalmatlan emberek. Nem járnak ott „bolondok” sem, akik nem akarnak tudni Istenről. Aki ezen a szent úton jár, az mind az Isten népéhez tartozik (így korrigálják a 8. v. nehezen érthető lemó szavát, egy cajin kiesését feltételezve: lecammó), Zsolt 87. Isten védeni, oltalmazni fogja a hazatérő népet. Nem engedi, hogy vadállatok támadják meg őket az úton. Fejükön, mint valami fejdísz, ott lesz az öröm, Ézs 61:3; Jel 21:4. Az idézet Deuteroésaiásból való, 51:11.

Ez a jövendölés arra tanít bennünket, hogy Isten népe nem élhet akárhogyan a földön. Aki részt kér a megváltott, új világban, annak már most is a „szentség útján” kell járnia.

Ézs 34, 1 • Edóm ítélete: világítélet.

A népeket itt nem tanúkként szólítja meg az ismeretlen próféta, hanem úgy, mint a vádlottakat. Ők azok, akiket megítél Isten, akiket héräm sorsra szánt. A héräm azt jelentette, hogy a teljes hadizsákmányt fel kellett áldozni Istennek. El kellett pusztítani valamennyi embert, állatot és vagyontárgyat. A mai ember előtt ez kegyetlenségnek tűnhet, azonban a hérämnek a maga idejében nevelő célja is volt: ebből mindenki megláthatta, hogy Izráel háborúi nem rablóhadjáratok, nem a zsákmányért folynak, hanem Isten dicsőségére. Ezeknek a harcoknak Isten az Ura, sőt ezek a harcok Isten harcai. Ő segíti meg népét még a túlerővel támadó ellenséggel szemben is. Méltó tehát, hogy a dicsőség is meg a zsákmány is az Övé legyen.

Az a harc, amelyről ebben a fejezetben szó van, nemcsak a világ összes népeire terjed ki, hanem a természetre; az egész teremtett világra is. A hegyek „megolvadnak” a temetetlenül maradt halottak vérétől. Sőt az ég is részt vesz az ítéletben, Ézs 24:18–23; Mt 24:29; Jel 6:12–14: összecsavarodik, mint a papírtekercs. A csillagok, melyeket a keleti ember sorshatalmaknak, isteneknek gondolt, lehullanak. Az 5., 6. vers Istennek a szinte megszemélyesített kardjáról szól, Józs 5:13–15; Ézs 31:8; Jer 46:10; 47:6. A végső leszámolást is az Úr kardja végzi el, Ézs 27:1; 66:16 (Fohrer). Másik hasonlattal élve, véresáldozatot tart az Úr Bocrában. Ez Petra, Edóm fővárosa. A 6–7. versben említett áldozati állatok Edóm népét és előkelőit jelentik. Az áldozat Isten ítéletének a jelképe, Ézs 30:33; 31:9; Ez 39:17; Zof 1:7. A képes beszédet egészen odáig viszi a próféta, hogy az emberek „vesekövéről” beszél. Az áldozati állatok veséjének a kövérje az Úré volt, mint „engesztelő illat”, Lev 3:4.10.15.16. A 8. vers már rejtett örömüzenet, előre mutat a 35. fejezet felé.

Elmondja, hogy Isten Sionért perel, népéért áll bosszút, Ézs 61:2; 63:4. A 9–15. v.-ben Sodoma és Gomora pusztulásához hasonlítja a próféta Edóm pusztulását. A képek egymást váltják: Edóm országa olyan lesz, mintha még a patakokban is szurok folynék, mintha a föld csupa kénkőből állna. Füstölögni fog az egész ország, mert az ítélet tüze lángba borítja. Olyan lesz az egész, mint a teremtés előtti tohuvabohu, 11. v.; Gen 1:2; a kozmosz visszazuhan a chaosba. Rendes körülmények között építésre szokták használni a mérőzsinórt és a függőónt. Most azonban ezek is a pusztítás eszközei lesznek. Nem lesz „királyság”, állami életforma, rendezett körülmények között folyó emberi élet Edómban. Pedig ott hamarabb voltak királyok, mint Izráelben, Gen 36:31–43; 1Krón 1:43–54. A 11. v. „kiált” szava arra mutat, hogy Edóm országában nem örökölték a királyságot, hanem választották a királyokat. A királyválasztás királlyá kikiáltással és üdvrivalgással járt együtt, Num 23:21; 1Kir 1:25.39. A királyválasztás szokására utal Gen 36 és 1Krón 1 is: megtudjuk, hogy az edómi királyok mindig más-más városban uralkodtak, ott, ahova valók éppen voltak. A 12. v. elején csonkán álló „nemesei” szót is az említett királylista végén levő fejedelmek és vezérek sora világítja meg.

Edóm országa teljesen pusztává lesz. Mindenütt gaz és tövis veri fel. A hajdani fényes paloták romjai között kígyók és baglyok, sakálok és hiénák tanyáznak. Sőt a keleti népek képzelete démonokkal is benépesítette a puszták romjait: a szácír szó kecskebak-formájú démont jelent, Lev 16:7–10; 17:7; Ézs 13:21; a lilit szó pedig az asszír mitológiából vett női démonalakot. Ezeknek osztotta ki az Úr Edóm földjét úgy, ahogyan valamikor az ígéret földjét sorsolással tette népe tulajdonává.

A fejezet értékelésénél nem szabad modern mértékkel mérni és egyszerűen a nemzeti gyűlölet és bosszúvágy dokumentumának tekinteni ezt a próféciát. Sokkal inkább arra kell gondolni, hogy Isten ítélete, amellyel a gonoszokat sújtja, az Újszövetség szerint is bekövetkezik. Ez az ítélet a hívek szabadításához tartozik, s Egy örömüzenet Isten népe számára. Ítélet nélkül nem lenne valóságos a kegyelem sem. Az ítélet éppen olyan valóságos, mint a hívek megjutalmazása. Mindkettő Isten kezében van.

Ézs 33, 1 • A kegyesek csodálatos szabadulása.

A prófétai jajkiáltás magában véve Ésaiás ajkán, Asszíriára vonatkozólag is elhangozhatott volna. Ebben a prófétai liturgiában azonban helyesebb egy fogság utáni névtelen próféta művét látni, aki az előttünk ismeretlen ellenség pusztulását jövendölte meg. A 2. vers a nemzeti panaszének stílusában írt imádság, amely a nyomorúság idején a kegyelmes és hatalmas Istentől kér szabadulást. Az imádságra felel a 3. versben levő prófétai orákulum. Isten hangjától, „dorgálásától” megijednek a hatalmas földi népek. Izráelnek nem marad más feladata, mint a zsákmány szétosztása, 9:2–4. Az 5., 6. vers a bölcsességirodalom stílusában mondja el, hogy az Úr lelki javak által teszi naggyá népét. Isten népének az az igazi kincse, hogy az Úr „félelmében” élhet: Istenével közösségben, őt „ismerve”, de ennek minden ethikai következményével együtt: törvény és igazság szerint. Ennek az időnek az eljövetelét várja és jövendöli meg a próféta.

Ézs 33, 7 • Az utolsó idők eseményei.

Az eschatologikus jövendölésekben gyakran van szó arról, hogy a végső harcnak Jeruzsálemnél kell eldőlnie. Isten népe ellen gyűlik össze a hatalmas ellenség. Jeruzsálem igen nagy veszélybe kerül. Segítségért kiáltanak a hősök és a békekövetek. Nevük mögött Jeruzsálem költői nevei rejlenek: Ariél, Ézs 29:1 és Sálem Zsolt 76:3. A hatalmas ellenség, hasonlóan Szanhéribhez, aki a 701. évben történt ostrom alkalmával visszautasította Jeruzsálem békeajánlatát 2Kir 18:14–17; megszegi a szövetséget. Mivel mindenfelé ellenséges seregek vannak az országban, sehol sincs biztonság, még a kereskedők sem mernek járni az utakon. Ezért gyászolnak az emberek, velük együtt az ország is gyászol. Egyrészt azt jelenti ez, hogy az országot végigpusztítja az ellenség: az erdőket kivágja, a vetéseket fölgyújtja, másrészt a természet is részt vesz az ember sorsában, Róm 8:19–22. De az utolsó pillanatban „fölkel” az Úr. Ezt a 10. vers háromszor is kifejezi, és ez a halmozás tartalmi szempontból is fokozást, a jövendölés bizonyos voltát jelenti. Isten Lelke úgy megemészti a hatalmas ellenséget, mint a polyvát a tűz (lege cum Targum rúhi kemó ’és). Fokozza az ítélet súlyosságát az is, hogy az ellenséges népek „égetett mésszé” lesznek, Ám 2:1. A legyőzött ellenség hulláit oltatlan mész közé szokták helyezni, hogy a halál után se tudjanak nyugodni. Az ítélet tehát a lehető legkeményebb lesz. Az igeszakasz végén az Úr tanúul hívja a közeli és távoli népeket.

Igen értékes számunkra a következő igeszakasz, 14–16. v. Itt ugyanis arról van szó, hogy nemcsak az Izráelen kívül élő gonoszokat éri utol Isten ítélete, hanem a gyülekezeten belül levőket is. Ezt a Zsolt 15 és 24-ből ismert kérdő-felelő stílusban mondja el a próféta. Hajdan a zarándokok kérdezték meg a templom vagy szentély papjait, milyen feltételek mellett vehetnek részt az áldozati lakomán, ki lehet „vendége” az istenségnek. Most saját kora gyülekezetének a figyelmeztetése és megtisztítása céljából mondja el a próféta a jól ismert szavakat, s az igaz élet, igaz beszéd és a közösségi életben gyakorolt „igazság” prófétai követelményét hangsúlyozza. Aki ezen az úton jár, Isten közelében él. Az ilyen embert eltartja és védelmezi Isten, Mt 6:33.
Így kell készülni a híveknek arra a boldog korra, amelyet el fog hozni az Úr. Az utolsó idők királya, a Messiás „szépségét” láthatja majd a nép, Zsolt 45:3. Az ország „tágas” lesz, nem lesznek az ellenség által megszállt területek. Mint valami rossz álom, úgy tűnnek el az ellenséges hatalom tisztviselői, akik az adóként beadott ezüst súlyát mérték. Nem hallatszik többé az országban a hódító nép „érthetetlen”, idegen nyelvű, beszéde, Ézs 28:11. Jeruzsálem olyan sátor lesz, amelynek nem szedik föl többé a cövekeit, nem kell többé menekülnie és nem jut többé fogságra. Jeruzsálemben folyamok erednek majd, és paradicsomi termékenység lesz az országban, Zsolt 46:5; Ez 47:1–12; Jóel 4:18; Zak 14:8. Ezeken a folyamokon nem jár majd ellenséges gálya, hadihajó, hiszen megszűnik a háború, Zsolt 46:10; Ézs 2:2–4. Jeruzsálem népe, a „vakok és sánták”, 2Sám 5:6; gazdag zsákmányban részesülnek. De a legfőbb kincs, amelyet a nép kap, a bűnbocsánat! A bűn megszűnésével együtt meg fog szűnni a betegség is, Ex 23:25; Lk 5:18–26. Mindez az Úr jelenléte által valósul meg, 22. v. Ezek a versek valóban az Újszövetség felé vezetnek.

Ézs 32, 1 • Igazságos király kerül a trónra.

Ebből a nem kifejezetten messiási jövendölésből következtethetünk azokra az állapotokra, amelyek között Ésaiás idejében élt a nép. A jövendölés egyúttal éles bírálat is a kor társadalmi életében tapasztalt visszaélésekkel szemben. A bírálat a próféta személyes bátorságát is mutatja. Ésaiás mélységesen hitt egy igaz korszak eljövetelében, 1:26; 11:3–4. Eljön az a korszak, amelyben a király és a főemberek a nép javára fogják gyakorolni a hatalmat. A 2. v. ezt olyan hasonlatokban mondja el, amelyeket jól értett a Palesztinában élő ember. A puszta felől jövő tikkasztó, viharos szelet éppen úgy ismerték, mint az esős évszakban, a záporok idején hirtelen megáradó patakokat, melyeknek vize elsöprő erővel sodor magával mindent, ami útjába kerül. Ismerős dolog volt az is, hogy mit ér a pusztában egy-egy oázis, vagy a tűző nap heve ellen egy nagy szikla árnyéka.

Mindezekkel a képekkel a királynak és a főembereknek a nép javára irányuló tevékenységét rajzolja meg a próféta. De meg fog szűnni az a „megkeményedés” is, amelyről Ésaiás ismételten beszélt, 6:9.10; 29:10–12; 30:9–15. Senki sem fog többé elhamarkodottan az ismeret (dacat) ellen beszélni, nem lesznek olyanok, akik a bor miatt dadognak, 28:7–15; hanem aki szól, „értelmesen” fog szólni, Istennek tetszően. Nem fognak érvényesülni többé „bolondok”, akik Isten ellen törnek, Zsolt 14:1; és lábbal tiporják a szegény nép jogát. A „bolond” ember nem ostoba, vagy megbomlott elméjű embert jelent (6–8. v.), hanem az Isten törvényeit megvető és embertársaira nézve ártalmas embert. Ezeknek a verseknek a stílusa a bölcsességirodalom hatásaira mutat.

Ezért sokan Ésaiás koránál későbbinek tartották. Újabban azonban mindinkább hangsúlyozzák az írásmagyarázók, hogy a bölcsességirodalom sokkal régebbi, mint Ésaiás próféta kora. A próféta számára is ismeretes volt a bölcsességirodalom, maga is merített belőle, 28:23–27 (Bright). Az egyház nem csupán a messiási értelmezés irányában meríthet maradandó tanulságot ebből az igeszakaszból, hanem a keresztyén embernek embertársa iránt érzett felelőssége tekintetében is. Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok, Mk 10:42–45.

Ézs 32, 9 • Ésaiás gyászolásra szólítja fel a vigadozókat.

Az igeszakasz keletkezési idejére vonatkozólag egymással ellentétben álló véleményekkel találkozunk. Vannak, akik Ésaiás próféta utolsó szavainak tartják (Fohrer, Eichrodt), mások a próféta működésének az első idejére gondolnak (Duhm, Procksch, Bright). Olyanok is vannak, akik le is mondanak a prófécia keletkezési idejének a meghatározásáról (Ridderbos, Hertzberg). Támpontul szolgálhat az, hogy az ítélet még nem következett be, az ország még bőségben él, Jeruzsálem „leányai”, a 3:17–28-ban megrajzolt hiú nők, gondtalanul és elbizakodottan dőzsölnek. Éppen ez ellen emeli fel szavát a próféta. Azt mondja, hogy nem vigadozásnak volna helye, hanem gyászolásnak. A gyász jele volt a ruha megtépése, a mell verése, a felső ruha levetése és durva, kötényszerű gyászruha, „zsák” felöltése. Valószínű, hogy Ésaiás vidám szüreti ünnep alkalmával mondta el fenyegető jövendölését. A nép akkor még semmit sem sejtett a rá váró ítéletből. De a próféta már látta, hogy el fognak pusztulni a termékeny mezők és szőlők, mert ellenség vonul végig az országon. Jeruzsálem palotáit is lerombolják, rommá lesz az Ófel és a Bástya, a királyi vár részei.

A szépen megművelt földek, bőven termő szőlők és a pompásan fölépített város helyén pusztai vadak fognak kóborolni, nomád pásztorok nyájai legelésznek. A próféta még idejében szólítja fel Jeruzsálem asszonyait arra, hogy mellüket verve gyászoljanak. Annak a jele ez, hogy ha igazán megtér a nép, még megkönyörül rajta az Úr.

Ézs 32, 15 • Kiárad a Lélek a magasból.

Ezek a versek csak igen lazán, egy „amíg” szócskával kapcsolódnak az előzőkhöz. Nyelvezetük is sokkal későbbi Ésaiás koránál. A későbbi eschatologikus jövendölésekhez hasonló a tartalom is, Ézs 42:1; 44:3; 59:21; Jóel 3:1; Hag 2:5; Zak 12:10; ApCsel 2:4. Nem magától jön el a várva várt boldog korszak, nem is az emberiség természetes fejlődése útján, hanem csodálatosan, Isten Lelkének a kiáradása által. Ez a Lélek, mint hajdan a teremtéskor, Gen 1:2; úgy most is hatással lesz a teremtett világra is. Meg fog változni a természet, Ézs 29:17.

Olyanná lesz a puszta, mint valami szépen gondozott kert, a kert pedig olyanná, mint a sűrű erdő. Még fontosabb azonban az, ami az emberek szívében, különösképpen egymáshoz való viszonyukban fog történni. A puszta sokszor volt civódás és harc helye, Gen 13; 28. A megművelt földeket, kerteket és szőlőket is nagyon sokszor elvették a hatalmasok a gyengébbektől, 1Kir 21 (Fohrer). Mindezt meg fogja szüntetni Isten Lelke. S mivel az emberek belülről megváltoznak, senkinek sem kell félnie, mert nem ártanak egymásnak az emberek, 11:9. Nem lesz ellenség és rabló, aki elhajtaná a nyájakat, biztonságban legelhetnek. A 19. v., amelyről sokan azt gondolják, hogy zavarja az igeszakasz összefüggését, igazi ésaiási gondolatot tartalmaz és arra figyelmeztet, hogy mielőtt megvalósul az új és boldog világ, előbb az ítéletnek kell bekövetkeznie. Itt is érvényes az, hogy ami a próféciákban jövendölésként hangzik el az ember belső megváltozására nézve, továbbá embertársaihoz fűződő kapcsolatára vonatkozólag is, az pünkösd után az egyház számára úgy is érvényes, mint ethikai parancs.

Ézs 31, 1 • Az Úr oltalmazza népét.

Ez a fejezet rövidsége ellenére is jó néhány olyan kérdést vet fel, amelyekre nehéz biztos feleletet adni. Ilyenek: összetartozik-e az 1–3. v. a 4–9. versekkel? Az utóbbi igeszakaszon belül nem változott-e meg az eredeti sorrend: 4b már az 5. v.-hez tartozik? Támadó, vagy védő jellegű-e az oroszlán, illetve a „madarak” magatartása? A madarak Istent jelentik-e, a menekülő ellenséget, vagy a menekülő zsidókat? Ha Asszíria a 8. v. szerint elesik, hogyan menekülhet a 9. v. szerint? Ki, vagy mi az a „kőszál”, amelyről az 5. v. beszél: Asszíria hadserege, királya, istenei, vagy talán szövegjavítást fogadjunk el a LXX. alapján: „elűzetnek hősei a várfaltól”? A Sionon levő tűz és kemence ígéretes értelemben veendő-e, vagy ítéletes, pusztító értelemben? Ezekben a kérdésekben még nem mondták ki az utolsó szót.

A részletkérdésekben található véleménykülönbségek ellenére is jól meg lehet érteni az igeszakasz mondanivalóját. A 30. fejezethez hasonlóan, melyhez ez a fejezet a keletkezési idő tekintetében is közel álló, azok ellen a „bölcs” jeruzsálemi politikusok ellen irányul a prófécia, akik Asszíria ellen Egyiptomtól kértek és vártak segítséget, főleg hadi szekereket és lovakat. Keserű iróniával mondja a próféta, hogy az Úr „is” bölcs. Bölcsessége nemcsak nagyobb az emberekénél, hanem egészen másféle is, 1Kor 2. Jeruzsálem vezetői ugyanis csak azzal számolnak, ami „test”, ami mulandó: a földi, emberi erőviszonyokkal. De Ésaiás próféta jól látja, hogy fegyverek és hadseregek felett ott áll az Isten, aki Lélek. A teremtő Istennek egyetlen kézmozdulata is elég ahhoz; hogy legyőzze a segítőt: Egyiptomot és a megsegítettet: Júdát. Az Igében nem az ember teste és lelke között levő ellentétről van szó, hanem a Teremtő és a teremtmény ellentétéről. Az ember csak „test”, erőtlen és mulandó. Isten azonban „Lélek”. Itt arról az erőről van szó, mellyel Isten a világot teremtette és a teremtett világot, benne az emberi történelmet is kormányozza (Fohrer).

A 4., 5. v. hasonlatainak nem az egészét, hanem belőlük csak egyetlen vonást kell megragadni ahhoz, hogy az üzenetet megértsük. Ez a vonás az, ahogyan az 5. v. második fele értelmezi a próféciát: „Oltalmazza és megszabadítja, kíméli és megmenti”. Ezen belül is figyelnünk kell arra, hogy a „kíméli” szót az eredeti szövegben a pászah ige fejezi ki. Ahogyan az első páskaünnep éjszakáján az izráéliek házai mellett elment (ez a pászah szó alapjelentése) az öldöklő angyal, megkímélte elsőszülötteiket a pusztulástól, úgy oltalmazza Isten Jeruzsálemet az ítélet idején. Tehát nem a nyájra támadó oroszlánról van szó, hanem a zsákmányát védő oroszlánról. A szabadító és népét oltalmazó Istennel szemben semmit sem tud majd tenni az ellenség, éppen úgy, mint a zsákmányát védő oroszlánnal szemben tehetetlenek a pásztorok. A zsákmány szó itt azt jelenti, hogy Jeruzsálem Isten tulajdona, Ex 19:5; Deut 32:8–11. Ez az utóbbi locus arra a kérdésre is választ ad, hogy miképpen érthetjük meg az 5. v.-et. A madarak akkor repkednek fészkük felett, ha veszélyben van a fészek. A költői kép tehát ugyanazt mondja, amit a 4. v.: Isten nem hagyja cserben népét, hanem megvédi a rátámadó hatalmas ellenséggel szemben, Ézs 29:1–8.

Azonban Isten megtérést kíván népétől! A megtérés az Úrra tekintő hitet jelenti, 1. v. Ez összeegyeztethetetlen a „testben” való bizakodással. De összeférhetetlen a bálványimádással is, 7. v., 2:20; 17:8; 30:22. Nemcsak a külső ellenségtől akarja megszabadítani népét az Isten, hanem a hamis hittől is, Jer 17:5–7. A 8. v.-ben, ha más szavakkal is, az 1–3. v. üzenete ismétlődik: nem emberi erő harcol Asszíria ellen, hanem Isten ereje, Isten „kardja”. Megfutamítja királyát („kőszálát”, 9. v.) és hadvezéreit, szolgákká lesznek az erős nép fiai. Ebben az összefüggésben valószínű, hogy az Úr tüze és kemencéje ítéletet, pusztítást jelent, Deut 4:24; Ézs 30:33.

A későbbi korokban Ésaiásnak ezt a tanítását félreértették és a jeruzsálemi templom elpusztíthatatlanságának a hamis dogmáját vonták le belőle. Azt gondolták, hogy Isten köteles Jeruzsálemet megvédeni, mert ott van a temploma. Ez ellen emelt szót Jeremiás próféta, Jer 7:3.4.

Ézs 30, 19 • Jön a kegyelem ideje.

Ezek a prózában írt versek a fogság utáni gyülekezet eschatologikus váradalmát fejezik ki. A szenvedés idejének hamarosan véget vet az Úr. Nemcsak a nép kerül ki a nyomorúságból (a 20. v. a foglyok életmódjára utal 1Kir 22:27; Ez 4:9–17), hanem a teremtett világ is részesül a megváltás áldásaiban, Róm 8:19–21. Paradicsomi termékenység lesz a földön, bőségesen lesz eső, mindenfelé források fakadnak a hegyeken. Még a jószág is sós növényekkel kevert, bő takarmányt kap. Sőt a csillagok világa is részt vesz a megváltásban, Ézs 60:19–20; Mt 27:45; Jel 21:23. A prófétai tanításra jellemző, hogy a nép szíve is meg fog változni.

A bálványokat „tisztátalanná teszik” 2Kir 23:8; szobraikat porrá zúzzák, még az azokat borító aranyat és ezüstöt is, Ex 32:20; Deut 7:25; Ézs 2:20; 17:8; 27:9. Isten ítélete folytán elpusztulnak a magas tornyok és bástyák, a gőgös földi nagyhatalmak és véget ér az emberek gőgje is, Ézs 2:15; 26:5; 2Kor 10:4.5. A várak és bástyák helyett a hegyeken és halmokon a békés földművelés céljait szolgáló csatornákat fognak készíteni. Ezeken az ország minden részébe eljut a víz, Gen 2:10–14; Ez 47:1–9; Jóel 4:18.

A természet megváltozása azonban csak kísérője, kerete annak, amit Isten elkészített népe számára. Sőt még a nép szívének a megtisztulásánál is lesz nagyobb ajándék: az, hogy maga az Úr lesz népe Tanítója. A régebbi írásmagyarázók a tanító szót többes számnak gondolták és általában a prófétákra vonatkoztatták. Azonban az újabb írásmagyarázók, a „tanító” szót egyes számnak értik, néhány bibliai kézirat alapján. Így tehát a tanító maga az Úr, ő a tóra-adó, Ézs 2:3; 28:26. Ez a jövendölés a gyülekezet számára azt a reménységet tartalmazza, hogy az isteni ígéretek beteljesedésekor magát Istent is megláthatjuk színről színre Jer 31:33.34; 1Kor 13:12; 1Jn 3:2. De megtanulhatjuk azt is, hogy mi a gyülekezet kötelessége a jelenben: tiszta hit, tiszta istentisztelet és az Úr szavára figyelő, engedelmes élet.

Ézs 30, 27 • Az Úr megítéli Asszíriát.

Ez az igeszakasz Ésaiás próféta működésének a késői idejéből való, amikor már látta a próféta, hogy Asszíria, mint Isten fenyítő eszköze, alkalmatlanná vált, 10:5–19; 17:12–14. Ezért jelenik meg Isten ítélettételre. „Messziről” jön, a Sinai-hegyről, Deut 33:2; Bír 5:4; Hab 3:3. Más magyarázat szerint a „messziről” szó azt jelenti, hogy az Úr a mennyből száll alá. Isten neve az Ő lényének az emberek felé forduló oldalát jelenti. Nevének Jeruzsálemben, a templomban „szerzett lakozást”, Deut 12:11; 16:2.6.11; 26:2. Megjelenését (theofánia) viharos természeti jelenségek kísérik: mennydörgés (az Úr „hangja”, 30. v.), villámlás („emésztő tűz”, 27., 30. v.), viharos szél, eső és jégverés. Megáradnak a wadik, a kiszáradt patakmedrek, 28., 30b, Zsolt 18:8–16.29.

Majd változik a kép. Ahogyan a rostában rázzák a gabonát, úgy rázza meg Isten Asszíriát és a vele szövetséges népeket. Azonban ennek a rázásnak nem a tisztítás a célja, hanem a pusztítás. Megint más képpel élve, olyan zablát tesz ellenségei szájába az Úr, amellyel a pusztulás felé irányítja őket. Újabb hasonlat szerint bottal veri meg Isten azt a nagyhatalmat, amely Isten botja volt, 10:5.15. Az utolsó kép az áldozati szokásokból való. A 28. és 30. v.-ben ismételten előfordul a núf szó, amelynek alapjelentése: lóbálni.

Ahogyan az áldozatok között volt tenúfáh, „lóbált áldozat” (az új fordítás szerint: felmutatott áldozat) Ex 29:24.26; Lev 8:27.29; Num 8:11.13.15.21; és ahogyan a Hinnóm-völgyben levő Tófetban, az „égetőhelyen” a baalok tiszteletére emberáldozatokat mutattak be, 2Kir 23:10; Jer 7:31; úgy fogja majd az Úr is Asszíriát „meglóbálni” és feláldozni azon a hatalmas „égetőhelyen”, amelyet régóta (ez az értelme a 33. v.-ben levő „tegnap óta” kifejezésnek) elkészített. A hatalmas áldozatot az Úr „lehelete”, égi tüze, villám gyújtja majd meg, mint Illés idejében, a Karmel-hegyen 1Kir 18:38.

Isten ítéletét énekszóval és ünnepi körtánccal szemléli Isten népe. Hiszen ez az ítélet számukra szabadulást jelent, éppen úgy, mint hajdan, az egyiptomi szabadulás idején, az első páskaünnep alkalmával. Amint akkor is, azóta is ismételten egyedül harcolt népéért az Úr, a nép dolga csak az istentisztelet, a hit, az Isten iránt való engedelmesség és Isten csodálatos tetteinek a szemlélése volt Józs 6; 10:11; 1Sám 7:10; 14:15 (v. Rad), úgy majd a végső, eschatologikus harc is egyedül Isten műve lesz. Nem a nép ereje fog diadalt aratni. De nem is a nép dolga az, hogy bosszút álljon ellenségein, Ézs 63:5.6.

Az Újszövetség is azt tanítja, hogy Jézus Krisztus egyedül vívta ki a győzelmet a Golgothán, egyetlen ember sem segített neki. Az Ő szívében nem volt bosszúvágy, 1Pt 2:23. Ilyen magatartás illik Krisztus követőihez is, Mt 5:44; Róm 12:17–21; 1Pt 3:9.

Külön is figyelemre méltó az ószövetségi ünnepek örvendező jellege, Zsolt 42:5; 122:1. Ilyen örömöt ad a „Kőszikla” a Benne hívőknek, Zsolt 16:11; Fil 4:4.

Ézs 30, 1 • Egyiptom nem ad segítséget.

Ha már Júda állama Áház király hitetlensége miatt (7. fejezet) Asszíria vazallusa lett, Ésaiás a megkötött szövetség megtartását tartja helyesnek. Ehelyett a nép vezetői titokban Egyiptommal tárgyaltak, így akarták az országot újból szabaddá tenni. De ez előtt a vállalkozás előtt nem kérdezték meg a prófétát, az Úr „száját”, 2. v. Ezért hiába mutatnak be italáldozatot (nászak masszékáh, 1. v., a szövetségkötés szertartása) és hiába hívják segítségül az egyiptomi isteneket a szövetség megkötésénél, az Úr Lelke nincs jelen. Pedig csak az Úr tudja népét megsegíteni. Hiába visznek Egyiptomba kincseket a pusztán át, hiába próbálják megvásárolni jóindulatát, Egyiptom tehetetlen.

Isten „elhallgattatta”, 7. v., éppen úgy, ahogyan hajdan is legyőzte a mitikus ősszörnyet, Rahabot, Zsolt 89:11; Ézs 51:9. Bár Sabako fáraó (714–700) nagy területeket kapcsolt országához, hatalma látszat csupán. A 4. v.-ben említett Cóan = Tanis a Nílus deltájánál északon, Hanész = Herakleopolis pedig délen jelzi Sabako birodalmának a határát. A királyi tisztviselők Cóanban éltek, innen kormányozták a távoli országrészeket követeik által. – A 6. verset egyes írásmagyarázók arab törzseknek Egyiptomba küldött követségére, esetleg déli arab törzsekhez küldött júdai követségre vonatkoztatják. Egyszerűbb, ha azokra a júdai követekre gondolunk, akik 701 előtt Egyiptomban jártak, 18; 20. fejezet.

Ézs 30, 8 • A hamis próféták bukást okoznak.

Az igeszakasz határainak a meghúzásában eltérőek a vélemények. Vannak, akik a 8. verset az előző, a 18. verset pedig a következő igeszakaszhoz tartozónak gondolják. A 8. vers fontos adatokat szolgáltat a prófécia írásba foglalására vonatkozólag. Nem valamiféle írói hajlam indította erre Ésaiást, nem is a saját nevének akart emléket állítani. Isten parancsa alapján írja le a kapott üzenetet. A próféta, aki saját nemzedékétől olyan sok meg nem értést tapasztalt, följegyzéseket készít a jövendő számára – tanúnak (lecéd), 8:16–17.

Bízik abban, hogy Isten szava beteljesül. Bár nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mennyit írt fel Ésaiás és melyik részét jegyezte föl maga a kapott próféciáknak, kétségtelen, hogy az üzenet lényegét maga jegyezte föl. – A jelen nemzedék csődöt vallott. Hivatkoznak ugyan Istenre, mint Atyára, de nem igazán, mert nem akarnak hallgatni Izráel Szentjének a tanítására (tóra, 9. v.). A hit akaratjellege látszik meg itt, 9.15. v.; Jn 5:40. Csak a saját gondolataik igazolását hajlandók elfogadni a prófétától. Voltak Izráelben hamis próféták is, akik kielégítették ezt az igényt és hajlandók voltak az uralkodó rétegek szája íze szerint prédikálni, 1Kir 22; Jer 11; 23; Ez 13; Mik 2:6–11. A próféta itt két hasonlattal fejezi ki a hamis prófétákra hallgatás súlyos következményeit. Az első hasonlat szerint az ország olyan gyorsan fog elpusztulni, amilyen hirtelen leomlik a megrepedt fal. A második hasonlatból a pusztulás mértékét ismerhetjük meg: ahogyan a nagy erővel földhöz vágott cserépedényből semmi sem marad épen, egyetlen darabja sem lesz használható, éppen úgy Isten ítélete sem hagyja érintetlenül az ország egyetlen részét és a társadalom egyetlen rétegét sem. A 15. v. újból Ésaiás próféciájának a legjellegzetesebb részei közé tartozik. A fordított párhuzamos formában (chiasmos) írt vers a hit két oldalát tárja elénk: egyrészt Istenhez kell megtérni és Benne kell bízni (súb, bátah), másrészt a bűnös emberi tervekről
le kell mondani, azokkal fel kell hagyni (núah, sáqat). Ez a kettő kell ahhoz, hogy Istentől segítséget kapjon a nép. Ebben áll az igazi bölcsesség. Ugyanezt ajánlotta Ésaiás már Áház királynak is, 7:9. A nép és a vezetők azonban nem mondtak le harcos terveikről. Egyiptom segítségével és egyiptomi harci paripákkal akarták kivívni a győzelmet Asszíriával szemben. De minden a visszájára fordul: a támadóknak menekülniük kell majd! Ezt a 16. v. két szójátékkal fejezi ki. A „fut” szó és a „gyorsnak lenni” szó először az ellenségre rohanást jelenti, másodszor azonban már a megfutamodás és menekülés értelmében áll. Az, hogy kevés ellenség elől is sokan fognak majd menekülni, Isten műve, Tőle jövő büntetés, Deut 28:25; 32:30. A maradék olyan kicsi lesz, mint amikor egy hadseregből csak az a hadijelvény marad meg, amelyet póznára tűzve hegytetőre állítottak, hogy harcba hívja a népet. Ide vezet Jeruzsálem vezetőinek az öngyilkos politikája.

Van-e kiút ebből a súlyos helyzetből? A 17. v. végéig terjedő igeszakaszban nincs „üdveschatologia” (Fohrer). Azonban Isten kegyelme újból felragyog a 18. v.-ben. Ezt verses formája miatt inkább az előző igeszakaszhoz tartozónak gondoljuk, mint a következő, prózában írt szakaszhoz tartozónak. Ebben a versben, számos bibliai kézirat alapján, a „felemelkedik” szót „vesztegel”-nek értjük (járúm helyett jiddóm). Azt jelenti ez, hogy Ésaiás hite szerint, annak a kijelentésnek az alapján, amit ő kapott, Isten kegyelmet akar gyakorolni. Azonban ennek még nincs itt az ideje. Isten még „vesztegel”, vár. Ez nemcsak annyit jelent, hogy előbb el kell jönnie az ítéletnek, majd csak azután jöhet a kegyelem, hanem azt is, hogy Isten éppen a „veszteglés” által időt és lehetőséget ad népének a megtérésre.

Ézs 29, 1 • Jeruzsálem ostroma és csodálatos szabadulása.

Dávid ostrommal foglalta el Jeruzsálemet, 2Sám 5:6–9. Ő tette az ország fővárosává, itt épült az Úr temploma is. Ezért szólítja Ésaiás Jeruzsálemet költői néven Ariélnak, Isten „tűzhelyének”, oltárának. Kevésbé valószínűnek látszik az „Isten oroszlánja”, 2Sám 23:20 (a „bajnok” értelmében), vagy az „Isten-hegy” jelentés, Ez 43:15. Mióta Jeruzsálemben az Úr temploma áll, évről évre megtartják az ünnepeket. De el fog jönni az ünnepek körforgása során az az idő, amelyben megint hadszíntér lesz Jeruzsálem. Valóban oltárrá, tűzhellyé válik. Az Úr fog harcolni ellene, mint egykor Dávid (a bizonytalan „ostromgyűrű” szó a LXX. szerint: „mint Dávid”). Akkor majd az egész város „oltár” lesz, tele elesettekkel és vérrel, oltár, amelyen Isten haragjának a tüze ég! Hatalmas népek seregeit küldi Jeruzsálem ellen az Úr, és ellenkezőjére fordul a város régi dicsősége. A nép a porig fog alázkodni. Még a beszéde is olyan halk lesz – a zajos, vidám ünnepek után –, mint a holtak szellemeié halottidézés alkalmával, 1Sám 28. fejezet, Ézs 8:19. Akik halottidézéssel foglalkoztak Ézs 28:15; a halottak szellemeihez lesznek hasonlók maguk is (Eichrodt).

De hirtelen, váratlanul közbelép az Úr. Elűzi a sok hatalmas ellenséget, akiket pedig Ő maga küldött. Már azt gondolta mindenki, az ellenség is, Jeruzsálem lakói is, hogy vége a városnak, de az egész veszély elmúlik, éppen úgy, ahogyan elmúlik az álom, ha felébredünk.

A jövendölés hátterének általában Jeruzsálem csodálatos szabadulásának a történetét tartják (701-ben, Szanhérib asszír király hadjárata alkalmával, Ézs 37:36). Sokan azt gondolják, hogy ez az igeszakasz nem sokkal az ostrom ideje előtt keletkezett. De ez még nem magyaráz meg mindent. Hiszen az 5–8. versek szinte az utolsó ítélet színeivel festik meg a szabadulást. Éppen ezért vannak olyan írásmagyarázók is, akik különválasztják ezeket a verseket az előzőktől és nem is tartják őket ésaiásinak. Azonban már a Sion-zsoltárokban is arról van szó, hogy a hatalmas népek hadseregei együttes erővel megostromolják Jeruzsálemet, de az Úr csodálatos szabadítást ad népének, Zsolt 46; 48; 76. Ésaiásnál is ennek a speciálisan jeruzsálemi hagyományanyagnak a hatásával van dolgunk (v. Rad). Nem lehetetlen, hogy a 8. v. eleje későbbi fogalmazásban maradt ránk. Nem véletlen az sem, hogy Isten megjelenése (a theofánia, 6. v., amit égzengés és vihar kísér, (Ex 19; 1Kir 19; Zsolt 18:8–16) éppen akkor következik be, amikor megalázkodik a nép. Éppen erre való a nagy nyomorúság (Fohrer).

Ézs 29, 9 • A nép lelki vaksága.

A 9. v. igéit általában imperativusoknak tartják. A próféta arra szólítja fel a népet, hogy bámuljanak és csodálkozva meredjenek egymásra, mert olyan csodálatos dolgokat fog tenni az Úr, hogy nem is fogják megérteni az emberek, 14. v. Isten maga teszi értelmetlenné a saját népét. Olyanok lesznek, mint a részeg, vagy mint az eksztatikus álomban levő ember, aki teljesen érzéketlen a való világ eseményeivel szemben. A nép nem érti Isten kijelentését. Nem értik sem a képzettek, sem a képzetlenek, 11. v. Isten maga okozta ezt, ez már az Ő ítéletéhez tartozik. Az ítélet oka az, hogy megmásították a prófétai üzenetet. A szív megkeményedése már Isten ítéletéhez tartozik (v. Rad), Ézs 6:9.10; 8:14.15; Jn 3:18. A Lélek kitöltése itt nem a jóeli ígéret értelmében történik, nem úgy töltetik ki, ahogyan az első pünkösdkor, hanem ellentétes értelemben, mint pl. 1Sám 18:10; 19:9; 1Kir 22:23-ban: lelki vakságot okoz. Tartalmi szempontból tehát helyes a 10. v.-ben levő magyarázó glossza: „prófétákat” és „látnokokat”.

Az istentisztelet, mint keret, megvolt Izráelben, 1:10–17. De Isten nem elégszik meg a hagyományos istentiszteleti szertartások gyakorlásával, azoknak a kultikus előírásoknak, rítusoknak a pontos megtartásával, amelyeket Izráel nagyrészt a kánaáni népektől tanult. Isten a szív szeretetét kívánja, Deut 6:5. Jézus Krisztus szó szerint idézi a 13. v.-ben levő ésaiási igét Mt 15:8.9-ben, sőt tartalmi szempontból ide tartozik Mt 7:21 is. – A 14. v.-ben említett csodálatos isteni cselekedet abból áll, hogy Isten meg fogja büntetni népét, 28:21. Ezt a verset 1Kor 1:19 is idézi. Azok a „bölcsek”, akikről itt szó van, a nép vezetői, akik nem fordulnak Ésaiás prófétához, hogy kérdezze meg az Urat a nép ügyében, hanem titokban Egyiptommal tárgyalnak, 18. fejezet. A 16. v. ennek a látszólagos bölcsességnek a bűnös fonákságát mutatja meg: a teremtő Isten bölcsességét és hatalmát vonják kétségbe, nélküle intézik az ország sorsát, azt gondolva, hogy bölcsebbek nála! Ez az ősi bűn: olyanok akarnak lenni, mint az Isten (Fohrer). A hasonlat Ézs 45:9-ben, Jer 18:1–8-ban és Róm 9:20–24-ben is előfordul, mindenütt abban az értelemben, hogy az embernek meg kell hajolni a teremtő Isten hatalma és bölcsessége előtt.

Ézs 29, 17 • Az új teremtés.

Ebben az igeszakaszban ésaiási gondolatokat is találunk. Ilyenek: a nép lelki vakságáról és süketségéről szóló kijelentés, 6:9–10; az Izráel Szentje kifejezés 1:4; 5:19.24; a csúfolódók megszégyenülése 28:14 és a jogfosztottakért folytatott harc, 1:16–17; 5:7–8. A stílus azonban igen erős későbbi hatásokat mutat, amelyek versről versre kimutathatók (Fohrer). Deuteroésaiás is vaknak és süketnek nevezte a népet, 42:18; ő is használta az Izráel Szentje kifejezést, 41:14.16.20; 43:3.14; 45:11; 47:4 stb. A megváltottak (22. v.) a babiloni fogságból hazatérteket jelentik (51:11), akiket csodálatosan szép, paradicsomi termékenységű ország vár 41:18–19. Úgyhogy itt egy később élt próféta-tanítvány munkáját láthatjuk, aki az ésaiási igék fényében látta a megoldást saját kora számára (v. Rad). Várta az üdv idejét, amelyben Isten Lelkének a hatására a természet is megváltozik, 32:15; 35:1–10. Jellemző az igeszakaszra, hogy a 18. v. az Igét már írásnak mondja. Az utolsó időkben az ember is új teremtéssé válik, aki érteni fogja Isten dolgait, Jer 31:31–34; Ez 36:26–32. Az „alázatosak” és „szegények” a hívő gyülekezet tagjait jelentik. Nem fogja őket többé senki sem bántani, nem csúfolják ki őket és nem szorítják háttérbe jogi ügyekben olyanok, akik a „kapuban”, a város kapujánál levő téren, a nyilvános jogszolgáltatás alkalmával hamis eszközökkel elítéltették az igazakat (a 21. v. dábár szava itt jogi ügyet jelent). Láthatjuk, hogy a háttér itt nem ugyanaz már, mint Ésaiás idején volt, hanem a gyülekezet belső tisztulása, mint pl. a késői zsoltárokban. A 22. v.-ben jó korrektúra ’äl helyett ’él-t olvasni: az Úr, Jákób házának az Istene, megváltotta Ábrahámot. Nem szükséges Ábrahám megváltásának a gondolatát a Biblián kívül álló legenda módján elképzelni (Jubileumok könyve 12., Procksch). Elég itt Ábrahámot a babiloni fogságból „megváltott” nép képviselőjének tekinteni. Ez a nép nem fog többé „szégyenkezni” a pogányok között, hiszen újra országot ad nekik Isten, hazavezérli őseik földjére. Megláthatják azt az „újat”, amit Isten tesz népéért, Ézs 43:19. Ezzel megvalósul Isten célja: elismerik az Ő szentségét azok is, akik a jelen nyomorúságai között éppen úgy türelmetlenkednek és kétségbeesnek, ahogyan hajdan a pusztában vándorló nép. Türelmetlenkedett a nép a babiloni fogságban is Ézs 40:27; sőt, az apostoli igehirdetés gúnyolói is 2Pt 3:4. Az ígéretek beteljesedésének az idején nemcsak a nyomorúság szűnik meg, hanem a hitetlenség is.

Ézs 28, 1 • Samária nem sejti vesztét.

A 28. fejezettel Ésaiás próféta iratainak egy újabb gyűjteménye kezdődik. Ezt formai szempontból a „jaj”-ok kötik össze, 28:1; 29:1.15; 30:1; 31:1; 33:1 (Guthe).
Samária, az ország északi részének, Izráelnek a fővárosa, 443 m magas hegyen épült. Várfalait méltán hasonlítja Ésaiás büszke koronához. A hegy lejtőin teraszok voltak, tele olajfakertekkel és szőlőkkel. Lent a völgyben jól termő gabonaföldek voltak. Ez a völgy nem völgykatlan, hanem inkább fennsíknak nevezhető, s mindössze 100 méterrel alacsonyabb annál a hegynél, amelyen Samária városa épült. A „völgyön” túl körös-körül még magasabb hegyek vannak.
A Samáriát védő bástyakorona egybeolvad a próféciában azzal a virágkoszorúval, amit ünnepi lakomák alkalmával a mulatozók viseltek homlokukon. Izráel-Efraim jómódban élt. A nép még gyanútlanul mulatott, pogányosan vigadozott, ünnepelt, Ám 4:1; 6:6. A nép örömét bizonyára Salmanassar asszír király halála is fokozta (727). De a próféta már látja, hogy hervadóban van a koszorú. Jön „az Úr erőse, hatalmasa”: Asszíria. Úgy jön, mint a vihar. Mindent elseper, mint a felhőszakadás, Ézs 8:7.8; 28:17. Földre dobja és eltapossa a részegek fején levő koszorút. Más képpel élve, úgy bánik el Asszíria Izráellel, mint az a vándor, aki korai fügét talál (ez már június vége felé érni kezd): mindjárt leszakítja (jir’äh helyett Buhl és Procksch nyomán jä’äräh) és mohón lenyeli. Ilyen mohó hódítási vággyal jön az asszír sereg Izráel ellen. – A történelmi feljegyzések szerint mégsem tudta Asszíria ilyen gyorsan elfoglalni Samáriát, csak három évi ostrom után, Sargon uralma alatt, 722-ben, 2Kir 18:10. Ez a jövendölés az ostromot megelőző évekből való.

Az 5.7. v. eschatologikus jövendölést tartalmaz. A nép maradéka a babiloni fogságból hazatért hívő gyülekezetet jelenti. Ez a gyülekezet már nem bástyákban, hadseregben, vagyonban vagy emberekben bízik, hanem egyedül az Úrban. Megvalósul a régi ésaiási ígéret, amely Jeruzsálemről, mint igaz városról szólt, 1:25–26; ahol az Úr lelke fog működni. Az Úr ereje visszaveri az ellenséget is, 9:1–6; 29:1–8. A jövendölés 4:2–6-hoz hasonló. Itt is azt láthatjuk, hogy az ésaiási jövendöléseket a későbbi korok emberei is ismerték, a maguk korának az eseményeire alkalmazták és a jövendőre nézve is reménységet merítettek belőlük.

Ézs 28, 7 • Ésaiást kigúnyolják.

A Samária pusztulásáról szóló jövendölés (1–4. v.) után bő két évtizeddel, Szanhérib asszír király trónra jutása után (705) mindenfelé lázadások törtek ki az asszír birodalomban. A birodalom szélén levő kisebb népek szövetkeztek egymással, együttes erővel igyekeztek elszakadni Asszíriától. Júda vezetői is hajlandók voltak erre a kalandorpolitikára. Ésaiás azonban most is következetesen harcolt az ellen. Isten ítéletét hirdeti azoknak, akik engedetlenül megszegik az Asszíriával korábban kötött szövetséget. Isten ítéletének az eszköze Asszíria lesz. A prófétai igehirdetés áldozati lakomán hangzik el, valószínűleg a jeruzsálemi templom egyik csarnokában. A papok és próféták maguk is részegek, hogy az asztalok (földre terített terítők) hányással vannak tele, 5:11–13.22–23. Ésaiás felháborodottan állapítja meg, hogy a papok és próféták ilyen állapotban nem is tölthetik be szent hivatásukat. Bormámorukban nem Istentől kapott látomásokat látnak, hanem csak „álmokat”, Jer 23:25–28; Mik 2:11; 3:5. Pedig Istentől jött kijelentésre van szükség ahhoz, hogy a pap helyes ítéletet tudjon hozni a nép peres ügyeiben, Deut 17:8–13; 19:17; 21:5; 33:8; Zsolt 106:30; Ez 44:24; Mal 2:4–6. De „ezek”, mondja megvetőleg Ésaiás, részegek, alkalmatlanok az ítélethozatalra!

A 9–10. v.-ben a részeg papok és próféták maró gúnnyal utasítják vissza a próféta kemény szavait. Nem kisgyermekek ők, nem szorulnak ők ilyen kioktatásra. Tudják ők, amit tudniuk kell. Jól ismerik a papi hagyományokat és tennivalókat, ismerik a tórát. A próféták is jól tudják értelmezni és helyesen alkalmazzák az eléjük kerülő nehéz esetekben a mennyei látomásokat. Nincs tehát szükség arra, amit Ésaiás mond nekik, a próféta kicsinyes okvetetlenkedése, kitanító, iskolamesteri magatartása teljesen felesleges! A prófétai feddésre gúnyolódással felelnek. Részegségtől dadogva, nehezen forgó nyelvvel ezt mondják: Cav lácav, cav lácav, qav láqav, qav láqav! Ezeket a nehezen érthető szavakat így fordíthatjuk: „Parancs parancsra, parancs parancsra, szabály (a szó jelentése: mérőzsinór) szabályra, szabály szabályra”. Másik fordítási kísérlet: „Piszok piszokra…, hányás hányásra… Az utóbbi fordítás, amely szövegjavítással is él, utalna az áldozati lakomák asztalainak, majd az Isten ítélete folytán elpusztult Jeruzsálemnek a szörnyű állapotára. Ahogyan most a dorbézolók undok okádásával vannak tele az áldozati lakomák asztalai, úgy fognak majd heverni Jeruzsálem utcáin mindenfelé a temetetlen, szétroncsolt hullák (Schmidt).

A próféta a 11–13. versben válaszol a gúnyolódóknak. Válasza nemcsak azt bizonyítja, hogy a vitában nem maradt alul ellenségeivel szemben, hanem azt is, hogy prófétai hivatása teljesítése közben, ott, a dorbézolókkal folytatott vita folyamán, is kapott kijelentést az Úrtól. Ezen az inspiráción alapul a próféta válasza. A részeg papok és próféták gúnyos szavait felhasználva, megjövendöli Ésaiás, hogy Isten is „dadogva” és „más nyelven” fog beszélni: ítéletes tettei által, az asszír sereg bevonulása és győzelme által beszél majd népéhez! A zsidók dadogásnak, értelmetlen beszédnek nevezték az idegenek nyelvét, Deut 28:49; Ézs 33:19; Jer 5:15. Ezt az Igét az Újszövetség más összefüggésben, a nyelveken beszélés lelki ajándékával kapcsolatban idézi, 1Kor 14:21.
A kemény ítélethirdetés alkalmával megismerjük Ésaiás tulajdonképpeni mondanivalóját, igehirdetése igazi célját és tartalmát is, 12. v. Isten nyugalmat akar adni népének! A nyugalom útja az, hogy a nép mondjon le a törvényszegő kalandorpolitikáról (Duhm), higgyen Istenben, 7:4; 30:10.15; maradjon veszteg, a vezetők hagyják békében a szegény népet, amely már eddig is olyan sokat szenvedett a rengeteg adótól és háborútól. Ez az értelme a 12. v. egyik mondatának: „Nyugtassátok meg a fáradt embert!” Isten a hatalmasoknak azt parancsolja, hogy gondoskodjanak a rájuk bízottak nyugodt, békés életéről. Mondjanak le arról a nyereségről, amit a szegény nép zaklatásával szereztek. Isten a mások iránt gyakorolt felelősséget azzal jutalmazza, hogy Ő is nyugalmat ajándékoz. Ilyen ajándékba kapott „nyugalomnak” nevezi az Ószövetség az ígéret földjét, Deut 12:9.10; 1Kir 8:56; Zsolt 95:11 és a jeruzsálemi templomot is, Zsolt 132:8.14; Ézs 66:1 (Fohrer). Ezt a gondolatot tovább viszi és még jobban elmélyíti az Újszövetség. Zsid 3–4. fejezetben már arról van szó, hogy hit és engedelmesség által a mennyei „nyugalomba”, Isten országába juthat be az ember.

Ha azonban nem engedelmeskedik a nép Isten parancsának, nem fogadja hittel a prófétai üzenetet, viselnie kell Isten szava visszautasításának a súlyos következményeit, Ézs 5:5–7. A „megkeményedés” miatt utoléri őket Isten ítélete, 6:9–10. Amint a részeg nem tud megállni a maga lábán, hanem hanyatt vágódik, úgy az engedetlen Júda is elbukik.

Ézs 28, 14 • A hamis és az igazi fundamentum.

Ez az igeszakasz összefügg az előzővel, keletkezési ideje is ugyanaz. Itt már a jeruzsálemi politikusokat szólítja meg Ésaiás. A 14. v. móselím szava nemcsak uralkodókat jelent, hanem csúfolkodókat is. A héber másál szó ugyanis gúnyos mondást is jelent. Deut 28:37; 1Sám 10:12; 1Kir 9:7; Ézs 14:4; Jer 24:9. Ezek a gúnyolódók a próféta ellenségei, 9–10. v. A másál szónak ilyen értelmére enged következtetni a 14. v.-ben levő gondolatpárhuzam is. A próféta itt nem ellenfelei kimondott szavait idézi, hanem titkos gondolataikat leplezi le (Dillmann). Ők az ostorozó áradat ellen, Asszíria ellen, szövetséget kötnek a „halállal”, a „holtak világával”. Itt egyrészt arra a politikai ügyeskedésre kell gondolnunk, hogy Jeruzsálem vezetői megszegték az Asszíriával kötött szövetséget, és titokban Egyiptommal tárgyaltak, vele kötöttek szövetséget Asszíria ellen. Másrészt arra is gondolhatunk, hogy a politikai szerződéskötés alkalmával Egyiptom isteneit is segítségül hívták. Ezek az istenek: Moth, Seth és Osiris, alvilági istenek, a halál istenei voltak. Így idegen vallásos hatások áradtak be Jeruzsálembe. Elterjedt a halottidézés, Ézs 2:6; 8:19. De ez mind nem segíti meg a népet Asszíriával szemben. Mint valami új özönvíz, úgy árad Júdára a katasztrófa, nem is csak egyszer, hanem újra meg újra, 19. v. Akkor majd nem a próféta lesz az Istentől jövő híradás (semúcáh, auditio) értelmezője, hanem maga a „merő borzalom!” A szó tulajdonképpen remegést, reszketést jelent. A következő versben a próféta a közmondások stílusában is megrajzolja az ítélet idejének a nyomorúságát.

Isten azonban az ítélet idején is Úr marad. De nem úgy bánik majd népével, mint Dávid idején, a Perácim-hegyen 2Sám 5:20–25 és Józsué idején Gibeónban Józs 10:1–27. Akkor még győzelemre vitte népét. Most azonban idegenszerűen mutatja majd meg hatalmát: saját népe ellen fog harcolni, az asszír sereg oldalán! (Más magyarázat szerint a próféta a Gibeón-völgy említésével nem a Józsué könyvében leírt eseményre céloz, hanem csak megismétli a gondolatpárhuzam első felében levő gondolatot. Ez a magyarázat arra hivatkozik, hogy 1Krón 14:16 Gibeonba helyezi ugyanazt az eseményt, ami 2Sám 5:20–25 szerint a Perácim-hegyen ment végbe.)

Most még van alkalom a csúfolódás abbahagyására, a megtérésre, 16. v. Isten ad még egy utolsó lehetőséget népének: követ tesz alapul a Sionra! A „szegletkő” az alapfalak találkozásánál levő erős és fontos kő, az úgynevezett bóhan-kő, amelyből az egyiptomiak értékes szobrokat készítettek. Az alapkőre szokás volt feliratot is vésni. A felirat így hangzik: Aki hisz, nem fut! Isten részéről, objektív értelemben, azt jelenti ez, hogy az Ő hűségére úgy lehet építeni, mint a kősziklára. A nép részéről és a hívő ember részéről, szubjektív értelemben pedig azt, hogy csak hit által lehet megmenekülni. Ez Ésaiás próféta igehirdetésének az egyik alapgondolata, 7:9. Isten tehát, mint jó építőmester, biztos alapot vetett. Erre építi népe jövőjét. De erre az alapra csak igazságot és jogosságot lehet építeni, 1:27; 5:16.

Ezt az Igét 1Pt 2:6 a LXX. szerint idézi, némileg más formában. A bóhan szót a LXX. eklektos-nak fordítja, ami a héber báhún-nak felel meg és választottat jelent, a jiqrat szót pedig nem a jiqráh, „találkozás” szóból eredezteti, hanem a jáqár, „drága” szóból. „Nem fut” helyett „nem szégyenül meg”-et mond. Ennek ellenére az értelmet nem ferdíti el, hiszen Isten hűséges szeretete valóban Jézus Krisztusban teljesedett be, akire az Újszövetség ezt az ésaiási igét vonatkoztatja. S az, akire élő kövekből épül az Isten új temploma, az egyház (Procksch). Őt tartják fundamentumnak és Rá, mint Kősziklára építik házukat az egyház tagjai, Mt 7:24–27; Róm 9:33; Ef 2:20–22.

Ézs 28, 23 • Isten ítéletének célja van.

A bölcsességirodalom stílusában írt bevezetés után olyan példázatot mond itt Ésaiás, amilyeneket az Újszövetségben is gyakran olvasunk, hiszen Jézus Krisztus sokszor merített igehirdetéséhez szemléltető anyagot a földműves ember életéből. A földműves nemcsak mindig szánt és boronál. Ezt csak azért teszi, mert vetni akar. A vetésnek is rendje van: az egyik magot szórják, a másikat barázdába vetik, és vannak a szántóföld szélére vetett növények is, amelyek a határt jelzik. A cséplésnél sem egyforma az eljárás. A hüvelyes veteményeket bottal, vagy pálcával verik ki, a búzát ökrökkel vontatott cséplőszánnal csépelik ki. Ez két szántalpszerűen fölhajló gerenda, amelyeket tengelyek kötnek össze egymással. A tengelyeken éles fémkerekek forognak. Felettük az ökröket hajtó ember helye. A cséplőszánt csak addig használják, míg külön nem válik a mag. A példázat azt jelenti, hogy Isten nem céltalanul és értelmetlenül veri népét. Az ítélet a nép tisztításáért van. A negatívnak látszó isteni tevékenységnek is pozitív célja van. Isten a „gyümölcstermésért” munkálkodik, Jn 15:1–8. Eközben, magasabb fokon, a szántóvető emberhez hasonlóan jár el: minden új helyzetben másképpen, a célnak megfelelő módon. Külön figyelmet érdemel az is, hogy a földművelőt Isten tanítja (jóräh, 26. v., ő adja a tórát) a földművelés módjára (mispát). Nemcsak az erkölcsi törvények származnak Istentől, hanem a természeti tóra, és mispát is. Ennek is Isten az Ura és forrása, nem a baalok, Hós 2:7–10. Ő minden bölcsesség forrása. Ő tud bölcsességet adni a mesterembernek Ex 31:3–6; a királynak 1Kir 3:9; 5:9; az apostolnak és a keresztyén gyülekezet tagjainak, 1Kor 2:6–16. Ha pedig Isten nem minden helyzetben merev egyformasággal jár el, hanem különféleképpen, ez nemcsak az Ő bölcsességére tanítja az embert, hanem azt is jelenti, hogy az embernek állandóan figyelnie kell Isten szavára és tetteire.

Ézs 27, 1 • Isten legyőzi ellenségeit.

Leviathán és Tannín a babilóniai teremtéstörténetből ismert ősszörnyek, melyeket a teremtő Isten legyőzött, Jób 3:8; Zsolt 74:14; Ézs 51:9. Itt az istenellenes világbirodalmak jelképei. A „gyors” kígyó a „nyílsebes” Tigris folyót és Asszíriát jelenti, a „tekergő” kígyó a „kanyargó” Eufrátes folyót és Babilóniát, a tenger és a tannín (a szót Károli itt sárkánynak, Ez 29:3-ban és 32:2-ben krokodilnak fordítja) a Nílust és Egyiptomot jelenti. Ahogyan már a teremtéskor is legyőzte Isten a Vele szemben álló erőket, úgy fogja őket legyőzni az utolsó időben is. A végidők eseményei hasonlók lesznek az ősidők eseményeihez (Gunkel).

Ézs 27, 2 • Dal a termékeny szőlőről.

Az utolsó időben megvalósul Isten terve: Izráel nem lesz többé terméketlen szőlőhöz hasonló, 5:1–7; hanem színbort termő (LXX: pompás) szőlő lesz. Meg fogja teremni az Úrnak tetsző gyümölcsöket, 6. v., belülről is megváltozik. De megváltozik Isten korábbi bánásmódja is népével szemben. Nem bünteti, nem szolgáltatja ki többé ellenségeinek, hanem őrzi, „öntözi”. Ha tövist és gazt talál benne, meggyújtja azt: nem maradhatnak meg a gonoszok a gyülekezetben, Zsolt 1:5. De Istennek nem a gonosz elpusztítása a célja. Nem ez az Isten szíve szerint való megoldás, hanem a gonoszok megtérése, Ez 33:11. Ahogyan az életveszélyben levő ember az oltárnál talált menedékhelyet, ha megragadta az Úr oltárának a szarvait (1Kir 1:50; 2:28), úgy menekülhet a gonosz ember a kegyelmes Istenhez.

Ézs 27, 7 • A szenvedés értelme.

Isten „elűzte”, fogságba küldte népét. Elbocsátotta, ahogyan a férj bánik hűtlen feleségével, Deut 24:1; Ézs 50:1. Mégsem sújtotta népét olyan keményen, mint azokat, akik végrehajtották az ítéletet Isten népén, sőt felfuvalkodtak és túllépték feladatuk határait, Ézs 10:5–19. Népét csak azért fenyítette meg Isten, hogy megtisztítsa. Azt akarja, hogy a bálványszobrok és bálványáldozati oltárok végképpen elpusztuljanak, azokban senki se bízzék többé. Ezért pusztította el az „erős várost”. A régebbi írásmagyarázók itt ugyanarra az erős városra gondoltak, amelyről 24:10.12; 25:2; 26:5–6 beszélt. De újabban inkább Jeruzsálemre gondolnak. Ezt is erős városnak mondja pl. 26:1 és csak saját népét vádolhatja Isten az „értelem” hiányával, Deut 32:6. Amíg a nép kegyessége hiányos marad, nem is jön fordulat Istentől. Ezt tanították a többi próféták is: Tritoésaiás, Haggeus, Zakariás és Malakiás. De majd eljön a végső aratás ideje, Jóel 4:13; Mt 13:39; Jel 14:15. Kíméletes aratás lesz az.

Nem cséplőszánkával végzi Isten, csak bottal, hogy egyetlen szem mag se menjen kárba. Népe minden tagját összegyűjti az Úr. Hazatérhetnek majd a diasporában élők a Folyamtól, az Eufrátestől egészen Egyiptom patakjáig, a Sihórig, Palesztina déli határpatakjáig, a Wadi-el-Aris-ig terjedő területre, az ígéret földje ideális határai közé, Gen 15:18; 1Kir 8:65. A kürtszó, amely régen harcba hívta a népet (Bír 6:34), most istentiszteletre fog hívogatni, Mt 24:31; 1Kor 15:52; 1Thessz 4:16. A szétszórtságban élők hazatéréséről a fogság utáni többi próféták is jövendöltek, Zsolt 87; Ézs 11:11–16; Ez 37:16–22; Zak 8:7; 10:10. A 13. v. szerint Isten népének az összegyűjtése nem a nemzeti célok megvalósulására szolgál elsősorban, hanem Isten tiszteletére, azért, hogy őt imádják, a cél a Soli Deo gloria.

Ézs 26, 1 • Hálaének.

Az „erős város” itt nem ugyanazt jelenti, mint az 5. v.-ben és a 24. fejezetben, hanem Jeruzsálemet. Ez a költemény tartalmában és formájában hasonlít a Sion-zsoltárokhoz, 46; 48 76; 87. Az első vers alanya ki nem mondottan is Isten. Ő erősítette meg Jeruzsálemet. Ő ad segítséget, szabadulást és győzelmet (ez a jelentése a jesúcáh szónak). Úgy vonul be Jeruzsálembe a nép, ahogyan a templomba szoktak bevonulni ünnep alkalmával, Zsolt 24:7–10. A bevonulás a szétszórtságban élő választott nép hazatérését jelenti, Ézs 51:11; 56:1–8; Jer 23:7.8. De a nép maga is mássá válik a végső szabadítás idejére: hűségesen ragaszkodik az Istennel kötött szövetséghez és csak Urában bízik.

Tehát a nép lelkében, „jellemében” (3. v.) is megvalósul Isten akarata.
Az ellenség legyőzése Isten műve, nem a népé. A gőgös „város”, az ellenséges világhatalom megdől 24:8–11; 25:2; 27:10. Győznek a gyengék, szegények és kicsinyek az Úr ereje által, 1Sám 2:1–10; Lk 12:32; 1Kor 1:25–29.

Ézs 26, 7 • Imádság a végső nyomorúság idején.

Az igaz ember „pályáját”, sorsát Isten irányítja. Ezen túl az igaz ember azért is imádkozik, hogy Isten akarata a világban is érvényesüljön, Mt 6:10. Isten akarata úgy érvényesül, hogy Ő megítéli a bűnt. Ebből majd tanulnak a föld lakói! Hiszen most még vannak olyanok, akiket Isten jósága, hűsége és szeretete nem indított megtérésre, Róm 2:4. Az ilyenek a hívek közösségében, az „igaz földön” is folytatják bűnös életüket. Nem látják, hogy közel van Isten ítélete, már felemelte kezét az Úr. Majd csak akkor látják meg, ha beteljesedik rajtuk az ítélet.

A 12. v.-től kezdve Izráel múltja áll a középpontban. Már a múltban is Istentől jött minden jó adomány és tökéletes ajándék, Jak 1:17. Ilyen ajándéknak tekintette Izráel az „ígéret földjét”, különösen Dávid és Salamon idejében. Ekkor megnövekedett az ország területe, nagy és gazdag volt a nép, 15. v. Azonban a múlt nemcsak Isten ajándékaival van tele, hanem Izráel bűnével is. Isten népe megpróbált a múltban más uraknak: bálványoknak és földi nagyhatalmaknak szolgálni. Éppen ez az oka annak, hogy Isten megbüntette őket, sok nyomorúságon kellett keresztülmenniük. Az idegen „urak”, bálványok és földi nagyhatalmak Isten büntetése folytán Izráel uraivá, sanyargatóivá váltak. Azonban Izráel maga is tanult a fenyítésből. A szenvedés nem múlt el nyomtalanul és eredménytelenül a nép életében. Izráel visszatalált Istenéhez. A bajban megértette, hogy nincs emberi segítség. Nem maradt más hátra, mint az imádkozás. Így érthetjük a 16. v. nehéz szövegét a LXX. alapján: „Uram, a nyomorúságban Téged kerestünk, a szorongató (vagy: múló) szükségben, (amikor) fenyítettél bennünket.” A nép szenvedései a szülő nő kínjaihoz voltak hasonlók. Eredménytelen volt minden erőfeszítés, nem lett belőle szabadulás. Azok helyett, akiket Isten ítélete elpusztított, nem „született”, 18. v., annyi ember Isten népe számára, hogy a nép újból fölemelkedhetett volna.

A nyomorúságban elmondott imádság mégsem volt hatástalan. Isten észrevette, hogy most már csak az Ő nevét „emlegeti” az Ő népe az istentiszteleteken és az imádságokban. Ő kétszeresen is válaszolt népe imádságaira. Egyrészt megszüntette a bálványokat és azokat a földi nagyhatalmakat, amelyek népét sanyargatták. Másrészt Ő csodát is tud tenni: fel tudja támasztani a halottakat! Ahogyan Palesztinában a száraz évszak idején a harmat élteti a növényzetet, úgy tudja Isten megadni a „világosságok” (égitestek?) harmatát és „megdönteni az árnyak országát”, a halottak világát, 19. v. (Procksch). A harmat a megelevenítő isteni erő jelképe, Hós 14:6; Zsolt 110:3. Bár itt még nem kifejezetten az egyén feltámadásáról van szó, hanem inkább a nép feltámadásáról, mégis igen fontos állomás ez az igeszakasz a feltámadásról szóló bibliai tanítás kialakulásában. A nép feltámadásának a gondolatától, Ez 37; ez az Ige vezet el bennünket, az igazak feltámadásának a hirdetése által, addig a tanításig, hogy jók és gonoszok egyaránt fel fognak támadni és Isten ítélőszéke elé állnak, Jób 19:25.26; Zsolt 16:10; 49:16; 73:25.26; Ézs 53:10; Dán 12:2.3; Mt 24:45–51; 2Kor 5:10.

Ha jön az ítélet, a nyomorúság idején el kell rejtőznie Isten népének, éppen úgy, ahogyan hajdan Egyiptomban el kellett rejtőzniük az öldöklő angyal elől, Ex 12:22.23; s ahogyan Nóénak a bárkába kellett mennie az özönvíz elől, Gen 7:16. Az ítélet a minden emberre kötelező nóéi szövetség alapján történik: Isten számon kéri a kiontott vért, Gen 9:1–17; 4:11; Ez 24:6–9. Isten az élet ajándékozója és védelmezője, Jn 10:15.

Ez az igeszakasz azzal biztatja a híveket, hogy nem kell sokáig elrejtőzniük, elmúlik az ítélet ideje, Mt 24:16–22. Hamar kiderül, hogy Istené az utolsó szó. Bizonyos, hogy ez a tanítás nagy segítséget adott a híveknek a próbatételek idején. De nem biztatja a prófécia a híveket kihívó magatartásra, oktalan vakmerőségre, sőt inkább óvatosságra inti őket, Mt 10:16 (Köhler). A hívők már a jelenben is annak a munkatársai, aki azt akarja, hogy az embereknek életük legyen és bővőlködjenek, Jn 10:10.

Ézs 25, 1 • Hálaadó zsoltár.

A próféta előre megírja azt az éneket, amellyel Istent a szabadítás után fogja dicsérni a megváltottak serege. Az ének alanya a „szegény” és „nincstelen” nép. Így nevezte magát a babiloni fogság után élt hívő gyülekezet. Isten dicséretének az oka a megváltás, a szabadítás. A gyülekezet visszatekint Isten örök tervére, „tanácsára”, mely addigra be fog teljesedni: elpusztítja Isten a „várost”, Isten népe ellenségének a fővárosát, a gonoszság székhelyét. Ebből nemcsak Izráel veszi észre Isten hatalmát, hanem a többi népek is, és rázendítenek Isten magasztalására. A diadal idején visszaemlékeznek arra a segítségre is, amit Isten a nyomorúság idején adott. Ő már akkor is oltalmazta népét. Végül az ellenséget is legyőzi Isten.

Ézs 25, 6 • Szövetségi lakoma a Sion-hegyen.

A végső idők sok nyomorúsága és Isten győzelme után eljön az örvendezés ideje. A nagy lakomáról az Újszövetség is beszél, Mt 22:1–14; Lk 14:16–24; Jel 19:9. De már Zsolt 23:5 is ebbe az irányba mutat. A lakoma nemcsak Izráelnek szól, hanem minden nemzetnek, Mt 8:11; 22:8–10. A népek a Sion-hegyre jönnek, Ézs 2:2–4. Isten „zsíros” ételeket ad: ezt tekintették a lakoma legjavának, a legjobb falatoknak. Az áldozati állatból éppen a kövér részek voltak Istenéi, Lev 3:3.15.16. A bort egy ideig nem szűrték le, hogy erősebb és ízesebb legyen. Az a lepel, amelyet „elnyel” majd Isten, nem az istenismeret hiánya, Ex 34:33–35; 2Kor 3:13–16; hanem a szomorúságnak, a gyásznak a jele. Ilyen értelmű a 8. v. is, amely könnyről és gyalázatról beszél. Ilyenkor a keleti ember eltakarta az arcát, 2Sám 15:30; Eszt 6:12; 7:8. A szomorúság legfőbb okát, a halált is megszünteti Isten. Az Ószövetség máshol az életkor meghosszabbodásáról, Ézs 65:20–22; vagy a halottak feltámadásáról beszél, Ézs 26:19. A halál megszűnésének a gondolata egyedülálló az Ószövetségben, egyike az ószövetségi kijelentés csúcspontjainak, és az újszövetségi kijelentéshez vezet, 1Kor 15:26.54. Itt a 8. v.-ben levő „örökre” szót az Újszövetség a LXX. alapján a „diadalra” szóval fordítja. – Az eschatologikus szövetségi lakomán azok fognak részt venni, akik már a földi nyomorúság idején is Istenben bíztak és Hozzá mindvégig hűségesek maradtak (Ridderbos).

Ézs 25, 10 • Móáb megaláztatása.

Móábnak már a születése is szégyenteljes volt, Gen 19:30–38. Ugyanilyen lesz a vége is. Lehetséges az is, hogy itt Móáb általában az istenellenes hatalmaknak a jelképe. A prófécia kifejezésmódja és tartalma egyaránt nyers. Móábot trágyalébe taposott szalmához hasonlítja. A „szalma” szó héberül hasonlóan hangzik a trágya szóhoz (madméná), ez pedig célzás egy móábi város nevére (Madmén). Mint aki trágyalével telt gödörbe esett, úgy próbál majd Móáb úszni, de sikertelenül. A 11. v. ’orbót szavát általában az ’árab, „ólálkodik” szóból származtatják és Móábnak az isteni ítélet elleni ravasz mesterkedéseire vonatkoztatják. De minden hiábavaló: Isten megtöri a gőgös Móábot, az Ő ítélete elháríthatatlan, Ézs 16:6.7.

Ézs 24, 1 • Ítélet a világ felett.

Az ’äräc szó itt nem Palesztinát, mint országot jelenti, hanem az egész földet. Ezt mutatja a vele párhuzamos tébél szó is, amely földkerekséget jelent. Az egész föld fog visszazuhanni a chaos állapotába, 10. v., oda, ahonnan Isten a teremtéskor kiemelte, Gen 1:2. Mindkét helyen a tóhu szó áll. A természet világában éppen úgy érezhető lesz az ítélet, mint az emberi társadalomban. Eltűnnek a különbségek szegények és gazdagok között, mert mindenkit utolér a nyomorúság. Az ítéletet az emberek bűne okozza: ők hágták át az „örök” (vagy ősi) szövetséget, 5. v., amelyet Nóéval kötött az Isten. Ez a szövetség az egész emberiségre érvényes, Gen 9:1–17; Ez 5:6–7; Róm 2:14–15. Ebben a szövetségben Isten az emberölést tiltotta meg. Az embervér „megfertőzi” a földet, Num 35:33; Zsolt 106:38. A szövetségszegőket utoléri Isten büntetése, „átka”, Deut 27:11–26; 28:15–68. Isten áldása szaporodást, sokasodást ígért az embernek, az átok pedig elfogyással, pusztulással fenyeget. Alig marad ember Isten ítélete után, 13:12; éppen úgy, mint ahogyan szüret után alig marad valami az olajfán, 17:6; Jer 6:9; Mik 7:1. A megmaradtak is szétszóródnak, 1. v., Gen 11:1–9. Olyan lesz az életük, mint az ostrommal bevett város lakóié: a kaput betörte az ellenség, a városban mindenütt csak romok láthatók, a lakosság részben meghalt, részben elrejtőzött, magára zárta a házat, de a legnagyobb részét hadifoglyokként elhajtották. A „város” nem azonosítható egyetlen ókori világvárossal sem, hanem itt általában a városokat (Ridderbos), a városi életformát (Fohrer), az istenellenes, gonosz hatalmak összességét jelenti.

Ebben a helyzetben váratlanul fölzendül az Urat dicsérő ének a föld minden tájáról: a tenger felől (nyugatról), a „világosság” felől (keletről): és a „szigeteken”, az ókorban ismert világ legtávolabbi pontjain. A megmaradt népek dicsérik Istent és Izráelt az „igaz népet”, 16. v.; 26:2; Hab 2:4. Ez a „pogány világ szava”, 2Krón 32:23 (Ridderbos, Procksch). A 16. v. második felében levő rázi szót kétféleképpen értik. Egyesek az arám ráz szóra gondolnak, ami titkot jelent. Eszerint a próféta titkot, isteni kijelentést kapott. Valószínűbb azonban, hogy a szó a rázáh igéből származik, melynek jelentése: lefogyni. Erre mutat a következő „jaj nekem” is, ezért ezt is inkább jajkiáltásnak lehet felfogni. A próféta szinte beteggé válik a látomástól és a részvéttől, 15:5; 16:9; 21:3.4. A súlyos látomás hatására figyelmezteti az embereket: korai még az öröm. Hiszen tart még a bűn, a hűtlenség. Ezért újabb és még sokkal súlyosabb ítélet jön, amelyből hiába próbálnak majd menekülni az emberek. Olyanok lesznek, mint az űzött vad, Ézs 2:19–21; Jer 48:43–47; JSir 3:47; Ám 5:18–20. A próféta a visszatérő özönvíz képével is ábrázolja az ítéletet, Gen 7:11. Az ítélő Istennel szemben olyan gyenge lesz az ember, mint a részeg, vagy mint a düledező kunyhó, amely nem nyújt védelmet.

Ézs 24, 21 • Megvalósul Isten uralma.

„Azon a napon,” az utolsó időben felelősségre vonja Isten a hatalmasokat. A földi királyokat éppen úgy megítéli, mint az „égieket”. Az utóbbiakon Isten mennyei udvartartását, 1Kir 22:19; Jób 1:6; Ézs 6:1–4; Isten seregét, Józs 5:14–15; a népek védőangyalait, Dán 10:13.20; vagy istenként tisztelt csillagokat szoktak érteni, Deut 4:19; Ézs 40:26; Jer 19:13 (Fohrer). Itt nyilvánvalóan nem Isten hűséges szolgáiról van szó, hanem a lázadókról és engedetlenekről, Zsolt 82; Ef 2:2; 6:12. Ezeknek a sorsa a földi rabokéhoz hasonló lesz: gödörbe, ciszternába dobják őket, Jer 38:6; 1Pt 3:19; 2Pt 2:4; Júd 8; Jel 20:1–3. Itt kell várakozniuk az ítéletre. A 22. v. végén Istennek nem kegyelmes, hanem ítéletes „meglátogatásáról” van szó. Meg fog szűnni a nap és hold „uralma” is, Gen 1:16; Jóel 2:10; 3:4; Mt 24:29; Jel 21:23. Egyedül Isten fog uralkodni, 1Kor 15:28. Színe előtt lesznek a vének, éppen úgy, mint az első szövetségkötés idején, Ex 24:9–11; Jel 4:4; 11:16. Az üdvtörténet elején történt csodás események megismétlődnek az üdvtörténet végén, még sokkal dicsőségesebb formában. Mindez azt jelenti, hogy Isten új szövetséget köt népével (Fohrer).

Ézs 23, 1 • Tírus és Szidón pusztulása.

A távoli tengeri utakra alkalmas, ércszállító „tarsis-hajókat”, Ézs 2:16; jajgatásra szólítja fel a próféta. A hajókon hazatérők az utolsó állomáson, Ciprus szigetén értesültek városuk pusztulásáról. Talán menekültekkel is találkoztak. A föníciai tengerpart lakói „megnémultak” a rémülettől. Sőt az egyiptomiak is megrémültek, félve attól, hogy nemsokára rájuk kerül a sor, 5. v. Tírus és Szidón kereskedői, „követei”, 2. v. a Földközi-tengeren hajóztak. Ennek „nagy víz” volt a neve 3. v. Ahogyan a földművesnek a föld ad jövedelmet, úgy Tírusnak a népekkel folytatott kereskedelem. Egyiptomból, a népek éléstárából szállították a gabonát, a Sihór (a Nílus deltájának egyik keleti ága) vidékéről. A 4. v. költői módon alkalmaz egy ősi mítoszt, mely a tengerről, mint anyáról szól. De „gyermektelenné vált” a tenger: elpusztultak fiai, a tírusiak. Akik megmaradtak, Tarsisba, a mai Spanyolország délnyugati részén levő gyarmatukra menekültek. A testvérváros, Szidón, „szégyenkezik” Tírus bukása miatt. A dőzsölő, gazdag város miatt „jajgatnak” a föníciai tengerpart lakói, 6. v. Hiszen Tírus híres és régi város volt, Herodotos idején 2300 évesnek tartották a papok. A 8. v. azért nevezi Tírust koronát osztónak, mert gyarmataikon a tírusiak nevezték ki az uralkodókat. Nagy Sándornak is aranykoronát küldtek (Duhm). A tírusi kereskedők olyan gazdagok és tekintélyesek voltak, mint más népek fejedelmei. De elbizakodtak. Ezért alázza meg őket Isten, a történelem irányítója, Ézs 2:11–17; Ez 28:1–19. Nem járnak többé tirusi hajók a tarsisi gyarmatra, ezért a tarsisiak kénytelenek lesznek földműveléssel foglalkozni, 10a. Az Úr büntetése folytán Szidón is „meggyalázott szűzzé” válik: azelőtt ugyanis nem dúlta föl ellenség, 12. v. Az sem menekülhet meg közülük, aki a közeli Ciprusra fut.

Ézs 23, 15 • Tírus újra kereskedni fog és megtér az Úrhoz.

Az elpusztított Tírus hetven esztendőre feledésbe megy. A hetvenévi időtartam már Asszíriában is egy-egy város büntetési idejének számított (Fohrer). A prófétáknál Jeruzsálem büntetésének az ideje, Jer 25:11; 29:10. Ha letelt a hetven év, Tírus újra „paráználkodni”, kereskedni fog. Ebben a kifejezésben a földművelő népnek a kereskedők iránt érzett ellenszenve és lenézése nyilvánul meg. Azonban Tírus majd nem a saját hasznára fog kereskedni, hanem az Isten dicsőségére. Ahogyan az ókori Keleten a templomi paráznák bére a templomé lett, úgy lesz Fönícia gazdagsága az Úr népéé, Ézs 45:14; 60:4–18; Hag 2:7.8; Jel 21:24. Ennek az az előfeltétele, hogy Tírus térjen meg. S a prófécia éppen Tírus megtérését jövendöli meg (Bright).

Ézs 22, 1 • Jeruzsálem elbizakodottsága és büntetése.

Ezt az igeszakaszt sokáig jövendölésnek gondolták. Ennek három oka van. Az első az, hogy az 1., 5., 8., 12. v.-ben az eschatologikus jövendölésekben használt jellegzetes kifejezés olvasható („azon a napon”). A második az, hogy az 1., 5. v.-ben látomásról van szó. A harmadik ok az, hogy Jeruzsálem ostromát a történeti könyvek és Ésaiás könyvének 36–39. fejezetei másképpen írják le. Ezek szerint itt be nem teljesedett jövendöléssel lenne dolgunk. Azonban az újabb írásmagyarázók általában leírásnak, valódi élményről szóló híradásnak tartják ezt az igeszakaszt. Azt tanítják, hogy az „azon a napon” kifejezést az magyarázza, hogy Jeruzsálemnek a 701. évben történt ostroma apokaliptikus katasztrófára emlékeztette Isten népét. Az is lehet, hogy a próféta olyan részleteket közöl itt Jeruzsálem ostromáról, amelyek a történeti könyvekből kimaradtak. Hiszen nem mindent írtak le, ami megtörtént, és nem is azonnal készültek a történelmi följegyzések. Az 1–12. verset úgy tekinthetjük, mint Ésaiás próféta működése végső idejéből származó híradást.

A „látomás völgyének” a földrajzi helyét nem tudjuk meghatározni. Talán itt kapott kijelentést a próféta akkor, amikor Szanhérib asszír király hatalmas serege elvonult Jeruzsálem alól. A város lakói a lapos háztetőkre mentek, onnan nézték az elhagyott asszír tábort. Féktelenül örültek, hogy elmúlt a veszély. Az a dőzsölés, amiről a 13. v. beszél, bizonyára áldozati lakomákon történt. Egyedül a próféta volt szomorú az általános vigadozás közepette. Szomorúságát az a szégyen is okozta, hogy Izráelből sokan átszöktek az asszír sereghez, főleg a vezetők közül (ezek voltak az „erősek”. Így olvasandó a 4. v. a LXX. alapján „megtalálták tieidet” helyett). Azonban az ellenség elvette fegyvereiket és hóhérok kezébe adta őket. A király megadta magát. Erről Szanhérib is hírt ad. Még nagyobb szomorúságot okozott Ésaiásnak az, hogy a nép az ostrom alatt sem jutott hitre, csak a maga katonai erejében bízott.

Az ellenség azonban aláásta a város várfalát. Az elámi és móábi (Kír móábi város) zsoldosok kivették tegezükből a nyilakat és levették a pajzsokról a tokot, azaz elkezdték a harcot. A legszebb völgyek Jeruzsálem körül tele voltak ellenséges harci kocsikkal, 7. v. A faltörő kosok a kapukat támadták. A lovasság készenlétben várta a kapuk betörését, hogy a réseken bevonuljon a városba. Júda városait, amelyek „lepelként” védték Jeruzsálemet, már az ostrom előtt elfoglalta az asszír sereg, 2Kir 18:13. Szanhérib 46 júdai város elfoglalásával dicsekedhetett. Ebben a helyzetben a város lakói ugyanazt tették, mint a szír-efraimi háború idején: fegyverkeztek, elővették a „Libánon-erdő-palotában” tárolt fegyvereket. A palota onnan kapta nevét, hogy rengeteg cédrusoszlopa volt, 1Kir 7:2; 10:17. A város vízellátását úgy biztosították, hogy a Gíhón-forrás vizének új medencét készítettek a vár (Dávid városa) keleti és nyugati fala között húzódó völgyben, a Sajtkészítők völgyében. Ezt a rögtönzött munkát Hizkijjá király később be is fejezte, 2Kir 20:20.

A védekezéshez tartozott az is, hogy a város falának a javítására sok olyan házat leromboltak, amely a fal közelében épült. Mindezt hitetlenségnek minősítette Ésaiás. Ő újra azt hirdette, amit működése korábbi éveiben: hit által van a megmaradás, 7:9; 30:15. Az „Alkotóra” és „Formálóra”, Istenre kell „tekinteni!” Istent tehát a történelem alkotójának és formálójának tekinti a próféta. Ő vezérelte Jeruzsálem alá az asszír sereget, Ő „füttyentett” neki 7:18; de Ő az is, aki megszabadította Jeruzsálemet. Elhatározta már régen! De nemcsak a világtörténelemnek formálója és alkotója az Isten, hanem népe alkotója és az üdvtörténet formálója is. Éppen az a legnagyobb szomorúsága Ésaiás prófétának, hogy a nép szíve mindezek után sem tért meg csodálatos szabadítójához. Ezzel a nép Isten üdvözítő akarata ellen vétkezett (v. Rad). Erre a vétekre nincs bocsánat. A pogányosan dőzsölő népre súlyos ítélet vár, hiszen ugyanazt a bűnös és hitetlen életet folytatja, mint azelőtt.

Ézs 22, 15 • Sebna helyett Eljákim lesz az udvarmester.

Sebna, akinek az apja nevét nem is említi a próféta a megvetés jeléül, idegen származású volt. Magas méltóságra jutva, nemcsak azt a bűnt követte el, hogy felfuvalkodott és „magasan vágatott magának sírt” (minél előkelőbb volt valaki, annál magasabban volt a sírja a hegyoldalon Mt 27:60), kocsin járt, mint a régi királyok, Gen 41:43; hanem olyan politikát is folytatott, amely nem tekintett az Úrra, Egyiptom segítségére támaszkodott és fölidézte az asszír veszedelmet. Ésaiás, valószínűleg éppen ott, ahol Sebna a sírt vágatta magának, bátran a szemébe mondta az ítéletet: elveti őt Isten, mint valami labdát, „tágas földre”, Asszíriába. Ott kell meghalnia száműzetésben. A 19–23. vers az Úr „szolgájáról” szóló ígéretet tartalmaz: olyan embert fog adni Isten Sebna helyett, aki hűséges az Úrhoz. Ő fogja hordani az udvarmestert megillető hosszú köntöst és övet, ő gyakorolja a hatalmat. Ez a „szolga” messiási vonásokat hordoz: „atyja”, gondviselője lesz népének, Gen 45:8; Ézs 9:5. A kulcs, ami régen fából volt és vállon hordozták, a hatalom jele. Amit ő kimond, azt nem változtathatja meg senki, Mt 16:19; Jel 3:7. A sátorcöveket megtisztelő ülőhelynek tartották.

A 24–25. v. későbbi korból, valószínűleg a hetedik század első negyedéből származik. Eljákim nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Állását, magas méltóságát arra használta fel, hogy a saját családját naggyá és gazdaggá tegye. „Sátorcövek” helyett falba vert cövekké lett, amelyen mindenféle konyhai edények lógnak. A próféta-tanítvány keserű gúnnyal mondja ezt, olyan értelemben, hogy Eljákim méltatlan emberekkel vette körül magát. Ezért megvonta tőle kegyelmét az Úr: Eljákim együtt bukik el azokkal, akiket felemelt. Az igeszakaszból megláthatjuk, hogy a próféta-tanítvány bátorsága méltó a mesteréhez. Nem tudjuk, mikor teljesedett be jövendölése. Sebna és Eljákim az asszír hadjárat idején (701) még magas tisztségeket viseltek, 2Kir 18:18; Ézs 36:3; 37:2. Sebna története azt bizonyítja, hogy aki magát fölmagasztalja, megaláztatik, Mt 23:12. Eljákim történetének pedig az a tanulsága, hogy a bűn által eljátssza az ember Isten ajándékait, Gen 25:29–34; Róm 11:17–24.

Ézs 21, 1 • Babilóniát leigázzák a médek.

Ezt a lendületes, költői jövendölést egy névtelen próféta írta, valószínűleg Palesztinában, 650 körül. Jövendölése igen fontos a prófétai elragadtatás természetének a megismerése szempontjából is.
Nemcsak a Nílust nevezték a régiek tengernek, hanem Babilóniát is (pl. Herodotos). A tenger országa azonban a „tenger pusztaságává” lesz, 1. v. Már ez a név is kifejezi a jövendölés tartalmát. A próféta a Palesztina déli részéről (nägäb) jövő viharokhoz hasonlítja azt a hadsereget, amely Babilóniára tör. Kyros, aki előbb Elámban uralkodott és 549-ben terjesztette ki uralmát Médiára is, megdönti a zsarnok Babilónia uralmát. Babilónia megcsalta és kifosztotta a népeket. Ez a pusztulás oka, ezért küldi ellene Isten az elámi és méd seregeket. Isten maga az, aki végre meg akarja szüntetni azt a sok szenvedést („sóhajtozást”), amit Babilónia okozott a népeknek. Bár ez a fogságban élő zsidóknak örömüzenet, a próféta mégis feldúlttá válik, szinte belezavarodik ebbe a „kemény” kijelentésbe. Isten szava őt még testileg is igénybe veszi. Úgy szenved, mint a szülő nő. A próféta nem mondja el, hogy Babilóniát sajnálja-e, vagy az ott élő zsidókat félti. Legvalószínűbb, hogy maga a kapott kijelentés, a látomás rázza meg őt egész lényében. Sőt kicsi is az ő emberi énje ahhoz, hogy isteni kijelentés hordozója legyen. Retteg még alkonyatkor is, amikor mások a napi munka után nyugodtan pihennek. Látomásában dorbézolni látja a babilóniai vezéreket. Még biztatja is őket: csak telepedjenek le a terített asztalhoz, heveredjenek az asztal mellé terített párnákra és szőnyegekre, úgyis félbeszakad a lakoma, mert a gondtalanul dőzsölő Babilóniát megtámadják a médek. Hamar elő kell venni és meg kell kenni a pajzsot. A pajzs bőrrel volt borítva, ezt szokták olajjal megkenni. A megkenésnek nem az volt a célja, hogy a bőrt karbantartsák, sem az, hogy a nyilak lecsússzanak róla, vagy a tartószíjak ne mélyedjenek bele a katonák testébe (Duhm), hanem a megkenés által isteneiknek szentelték fegyvereiket az ókori Kelet népei. A háborút szent dolognak tekintették. A 6. v. nehézségét sokáig szövegjavítással akarták megoldani. Jobbnak látszik azonban, ha a szöveget érintetlenül hagyjuk és úgy értjük, hogy a próféta és az őrszem (vagy „figyelő”) nem két különböző személy, hanem egy. A látomás szinte pattanásig feszíti a próféta öntudatát. Már-már olyan, mintha nem is egy személy lenne, hanem kettő: egyik énje Isten közelébe kerül és Isten gondolataival telik meg a látomás folyamán, közben azonban a másik énje sem szűnik meg, hanem hűségesen továbbadja Isten kijelentését a sokat szenvedett Izráelnek, a „szérűn elcsépelt fiaknak”, 11. v. Ugyanígy Pál apostol is harmadik személyben beszél önmagáról és a kapott látomásokról, 2Kor 12:2–4. A próféta is lélekben áll oda őrhelyére, Hab 2:11. Testében Palesztinában marad tehát, lélekben azonban Babilóniában van és figyel, az Úr parancsa szerint. Nem tudjuk, meddig kellett a prófétának figyelnie.

Egyszercsak felkiáltott (a „látó”, 8. v., mások szerint „mint egy oroszlán”, ti. olyan hangosan), mert meglátta a Babilóniára törő ellenséget: elöl a lovasokat, hátul a málhát hordó tevéket és szamarakat. Az, hogy párosával vágtatnak, talán a méd-elámi szövetségre utal. A látomás magyarázatát az Úr adja meg: „Elesett, elesett Bábel!” Mindeddig maga a próféta sem tudta, mit jelent a látomás, jót-e, vagy rosszat. A 9. v. tehát a kulcsa az egész igeszakasznak. Az a gondolat, hogy Babilóniával együtt istenei is elbuknak, Deuteroésaiásnál is igen fontos. De Ézs 21:1–10 valószínűleg korábbi, az első kijelentés Babilónia küszöbönálló bukásáról. Erre a kijelentésre a későbbi írók is hivatkoztak, Jer 51:8; Jel 14:8; 18:2. Az igeszakasz nagyon értékes az Isten közelébe jutott és kijelentést nyert ember belső világának a megismerésében is: más, új emberré válik, 2Kor 5:17; Isten titkainak a sáfárává 1Kor 4:1; aki pontosan úgy adja tovább Isten kijelentését, ahogyan kapta, 1Kor 11:23. Másképpen nem is tehet (ApCsel 4:20), mert a kapott kijelentés erősebb nála: olyan, mint a csontjaiba rekesztett tűz, Jer 20:9. Isten ítélete várna az emberre, ha nem prédikálná, nem adná tovább a kapott üzenetet, 1Kor 9:16.

Ézs 21, 11 • Válasz az edómiaknak.

A prófécia olyan rövid és töredékes, hogy korát és szerzőjét nem is tudjuk pontosan meghatározni. Dúma, szó szerint „hallgatás”, Edóm költői neve. Ez egyben Edóm helyzetét és jövendőjét is kifejezi. Az edómiak számára „éjszaka” van, nehéz helyzetben vannak. Türelmetlenül kérdezik: Meddig még? Pontosabban: melyik szakasza ez az éjszakának? Az éjszakát három szakaszra szokták osztani, Bír 7:19; JSir 2:19. Az események magyarázatát és a kibontakozás útját akarják megtudni. A próféta azt feleli, hogy már jön (perfectum propheticum) a reggel, de tart még az éj is. Tehát a szenvedés ideje még folytatódik. A fordulat egyedül Isten kezében van, időpontját maga a próféta sem tudja, ApCsel 1:7; 1Thessz 5:1. A válasz mégsem elutasító vagy éppen ellenséges. A próféta számol azzal, hogy még világosabb kijelentést is kaphat az Úrtól. Ezért mondja az edómiaknak, hogy jöjjenek újból vissza. Bár nem tudjuk, hogy az edómiak visszamentek-e a prófétához, fontos bibliai szabályt ismerünk meg itt: kitartóan kell „zörgetni”, Mt 7:7.

Ézs 21, 13 • Arab menekültek megsegítése.

A megvert Babilóniából menekülnek a kereskedők, ki-ki a saját hazájába. Jönnek a dédáni arabok is, de nem a szokásos kereskedelmi útvonalakon, mert ott rajtuk üthet a győztes méd hadsereg, hanem mellékutakon. Ez az oka annak, hogy nem tudják élelmiszerkészleteiket felújítani. Bozótokban rejtőzködnek, nélkülöznek. A próféta felszólítja a dédáni-témai arabokat (a mai Taima-oázis területe az eláti tengeröböltől délkeletre), hogy fogadják vendégszeretettel a harc elől menekülő honfitársaikat, menjenek eléjük kenyérrel és vízzel. A bujdosó befogadásának a törvénye nemcsak Izráelben érvényes, hanem minden embernek szóló parancs, Ézs 58:6.7; Mt 25:31–46.

Ézs 21, 16 • Kédár pusztulása.

Itt újból Ésaiás beszél (v. Rad). Kédár északi arab törzs volt. Híres íjászai voltak, Gen 25:13; akik zsoldosokként az asszír hadseregben teljesítettek szolgálatot. De Asszíria bukása után őket is utoléri az ítélet., Ézs 16:4 (Procksch), és csak kevés „maradékuk” lesz 16:14; 17:3.5–6. Később Nebukadneccar pusztította el őket, Jer 49:28–33.

Ézs 19, 1 • Jövendölés Egyiptom bukásáról.

Az Úr otthagyja mennyei palotáját és gyors felhőn, mint valami harci kocsin vonul be Egyiptomba, Zsolt 18:11; 104:3. Megjelenését először Egyiptom istenei veszik észre. Elsősorban ellenük folyik a harc. Ijedségük az igaz Isten hatalmát mutatja. Másodsorban az emberek gondolatvilága, lelkülete érzi meg Isten sújtó kezét. Az Ő műve az a testvérharc, amely Egyiptomban keletkezik. Az egyiptomi városoknak külön királyai voltak. Ezeknek a torzsalkodásai az etióp Piankhi trónrajutásával értek véget, 721. Talán utódja, Sabako (714) a 4. v.-ben említett kemény úr (pluralis majestatis). Mások Sargon asszír királyra gondolnak, aki 711-ben leverte a palesztinai kisállamok asdódi fölkelését és Egyiptomot is fenyegette. Az 5–10. v. arról a természeti csapásról beszél, amely az ellenséges pusztítást kíséri. A Nílus (a „tenger”) biztosítja Egyiptom jólétét. Ha az áradás elmarad, a víz ihatatlanná válik, a növényeket rovarok lepik el (6. v.: eltetvesedik a nád és sás). Az árterület hordalék-iszapja kiszárad és porát elfújja a szél, 7. v. A vetés is semmivé válik. De megszűnik a halászat és az ipar is. Megáll a híres egyiptomi vászonkészítés, mert nem terem len. A 10. v. vége kétféleképpen érthető: a „napszámosok” szó is jó értelmet ad, de másképpen pontozva (sékár, LXX: zython) sörfőzést jelent. Ez is fontos iparág volt Egyiptomban. Bár az 5–10. v.-et sokan későbbinek tartják, tartalmi szempontból jól beleilleszkednek a fejezetbe: az isteneket érő vereséghez és a politikai-történelmi megaláztatáshoz természeti csapás is járul.

A 11–15. v. bővebben kifejti azt a gondolatot, amelyet a 3. v. már érintett: Egyiptom híres bölcsessége csődöt mond az Úrral szemben. A fáraó tanácsadói hiába dicsekszenek azzal a bölcsességgel, amelyet Cóan (Tanisz) és Nóf (Memfisz) városában, a hajdani királyok székhelyein, őrzött a papi hagyomány. A bölcsek maguk is régi uralkodók leszármazottai és udvari tanácsadók voltak (Procksch). A 11. v. hajdani királyok fiainak mondja őket. A papok nemcsak szóbeli hagyományok formájában őrizték a régi nemzedékek bölcsességét, hanem írásos formában is. Az egyes gyűjtemények régi királyok nevét viselték (Fohrer). Azonban az Úr bölcsessége felülmúlja az emberekét. A vezérek, a „törzsek szegeletkövei” (a zsidó nyelv törzseknek mondja a tartományokat, nomosokat is) csődöt vallanak. Az Úr beléjük öntötte a „támolygás lelkét”, 14. v. (A pluralis a szó jelentését fokozza.) Az Úr haragja olyan tehetetlenné teszi őket, mint a részeg, 28:7; 29:10; 37:7; 1Kir 22:19kk. Isten tehát nem csupán Egyiptom bálványait győzi le, nemcsak a történelem és a természet erői engedelmeskednek neki, hanem megmutatkozik hatalma a bűnös, gőgös emberszívek felett is. – Hasonló jövendölést olvasunk Egyiptom ellen Ez 30. fejezetben is.

Ézs 19, 16 • Egyiptom és Asszíria az Úr népévé válik.

Bár a 16–17. v. már prózában van, tartalmi szempontból jól illik az előző versekhez. Az Úr „mutatja fel” Egyiptomot, mint „felmutatott áldozatot”, Ex 29:24–26; Lev 7:30; 8:27–29; feláldozza haragja oltárán. Mivel az Úr a Sion-hegyről jön, Júda országának még az említése is rettegést okoz Egyiptomban. Az eschatologikus váradalmaknak nemzeti formája ez. Mégis igen lényeges vonása az igeszakasznak, hogy nem a nép erejéről beszél, hanem az Úr erejéről. A 18. v.-ben említett öt város kerek szám. Jer 44:1.15.-ből tudjuk, hogy a babilóni fogság idejétől kezdve népes zsidó települések voltak Egyiptomban. Az ún. elefantinei papiruszok a Dél-egyiptomban élt zsidók életéről tudósítanak. Itt 525-ben már templom állt. Később, amikor Onias főpap a szírek elől Egyiptomba menekült, Leontopolisban megépítette a jeruzsálemi templom mását 170-ben. A Jézus Krisztus korában élt Philo egymillióra becsüli az Egyiptomban élő zsidók számát. Ez bizonyára túlzás, de mégis igaz belőle annyi, hogy Egyiptomban volt az ókor legnépesebb zsidó diasporája. Az egyiptomi zsidók görögül beszéltek, itt keletkezett a Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása is. Ha tehát a 18. v. mégis azt mondja, hogy az öt zsidó városban kánaáni nyelven beszélnek, ez a nemzeti érzés és a vallásosság magas fokát jelenti. Az, hogy az Úrra esküsznek, Deut 10:20; azt jelenti, hogy az Úrban bíznak és egyedül Őt ismerik el Istenüknek. Bizonyára nemcsak magukra a zsidókra vonatkozik ez, hanem voltak Egyiptomban prozeliták is, akiket vonzott a zsidók tiszta hite és hozzájuk csatlakoztak. A 18. v.-ben említett „Pusztulás városa” Ir-hahäräsz (15 kézirat alapján), a „Nap városa”, On = Heliopolis.
A 19. v. olyan, mintha nem ismerné a kultusz centralizációját, a deuteronomiumi reformot, Deut 16:5kk. De az is lehet, hogy a megváltozott életkörülmények miatt nem tartották kötelezőnek ezt a törvényt. A vers tudósít arról is, hogy Egyiptom északkeleti határán oszlop hirdette az Úr uralmát.
Az Egyiptomban élő zsidók imáját úgy fogja meghallgatni az Úr, mint valamikor, a bírák korában, Bír 3:9–15; 6:7kk. Egyiptom az ott élő zsidók révén meg fogja ismerni és imádni fogja az Urat. Az Úr pedig úgy bánik majd velük, mint saját népével: ha meg is fenyíti őket, ezt csak azért teszi, hogy térjenek meg. Meg fog térni a másik régi ellenség, Asszíria is. Az a régi karavánút és hadiút, amely Egyiptomból Palesztinán át Asszíriába vezetett, zarándokúttá válik. Jeruzsálemen beteljesedik az Ábrahámnak szóló ígéret: áldássá válik, Gen 12:2.3. Egyiptom és Asszíria Isten népévé válik, Izráel pedig olyan lesz közöttük, mint az elsőszülött, aki kettős örökséget kap, Deut 21:17; 2Kir 2:9.

Ézs 18, 1 • Isten meghiúsítja Egyiptom tervét.

Egyiptom déli részét Kúsnak nevezi a Biblia. A Nílus déli folyásánál, a Fehér és Kék Nílus vidékén levő ország ez, a mai Etiópia és Núbia. Itt költői nyelven a szárnyas tücskök országáról beszél a próféta a sok rovar (csecselégy) miatt. 715-ben a dél-egyiptomi Sabako került egész Egyiptom trónjára. Hamarosan követeket küldött Jeruzsálembe, hogy Júdát asszírellenes szövetség tagjává tegye. A követek könnyű, papirusznád-kötegekből készült tutajokon utaztak. Bár Ésaiás udvariasan és elismerőleg beszél róluk, szálas termetű és fényes arcú embereknek mondja őket (olajjal kenték be magukat), mégis határozottan elutasítja javaslatukat. Tud erejükről és ügyességükről, mellyel hatalomra jutottak, félelmesnek mondja Egyiptomot „kőzetben és távolban” (mások ezt a kifejezést idői értelemben fordítják: „ezelőtt és ezután”), mégis úgy látja, hogy vállalkozásuk sikertelen lesz.

Az Úr egyelőre nyugodtan, csendesen vár. Az Isten erejét és fenségét fejezi ki a 4. v.; amelyben a (nap) világossága „felett” levő izzó csillogásról van szó. Az ókori keleti népek elképzelése szerint itt van a mennyei lények lakóhelye (Duhm). A verssor párhuzamos feléből megtudjuk, hogy a magasan szálló harmatfelhőkre kell gondolni, amelyeken megcsillan a nap fénye (Procksch). Innen a vakító fényességből tekint le Isten. A harmat a Bibliában általában Isten csodálatos gondviselését jelképezi: Palesztinában harmat nélkül elszáradna a növényzet. Itt a gondviselés gondolatán túl Istennek a történelmet irányító hatalmáról van szó. Ahogyan a hőség és a harmat együtt növeli a gabonát az aratásig, úgy következik el Isten „aratása” is. Majd a gabonaaratás képét elhagyva, a szőlőszüretről kezd beszélni a próféta. Arról beszél, hogy Isten metszőkést vesz kezébe. Ez a metszőkés Asszíria, 7:20; a szőlő pedig a lázadó Egyiptom és szövetségesei. Asszíria le fogja verni a lázadást. Olyan nagy lesz a pusztítás, hogy a levágott szőlővesszők között tanyát vernek a ragadozó madarak és vadállatok. A kép az asszír sereg által elejtett emberek holttesteit jelenti. Olyan nagy számban hevernek majd temetetlenül, hogy egész éven át lakmározhatnak belőlük a keselyűk és a sakálok.

Az írásmagyarázók egy része azt gondolja, hogy a jövendölés Asszíria ellen irányul, azt „vágja le” az Úr, s ezért a fejezet elején álló „jaj” nem fenyegető jellegű, hanem csak a figyelem felkeltésére való. Ez a magyarázat azonban erőltetett. Ésaiás Isten eszközének tartotta Asszíriát, nem bízott az ellene szőtt összeesküvésekben, főleg Egyiptom segítségében, sőt hirdette Egyiptom bukását. Ezt a következő fejezet is bizonyítja. Így 18:1–6 jól beleillik Ésaiás igehirdetésébe. Az igeszakasz értelme: ne kössenek szövetséget Jeruzsálem vezetői a lázadókkal, mert nem csupán Asszíriával találják szemben magukat, hanem mindenekfelett az Úrral. Isten még nyugodtan vár, de aratása érik már, Mt 9:37–38; Jn 4:35.

Ézs 18, 7 • Egyiptom megtérése.

Ez a vers egy ismeretlen próféta jövendölése arról, hogy a messiási időben Egyiptom is meg fog térni Istenhez, Zsolt 87:4; Jel 21:26. Ez a jövendölés Ésaiás kora után, újabb isteni kijelentés alapján keletkezett (v. Rad).

Ézs 17, 1 • Szíria Efraimmal együtt bukik el.

Ez a jövendölés olyan korban keletkezett, amelyben Szíria már szövetségre lépett Efraimmal (Izráellel), de Júdát még nem fenyegette. Tehát a szír-efraimi háborút megelőző időkre, 735–734-re kell gondolnunk. A próféta előre látja, hogy Szíria el fog bukni. Aroér a Jordánon túli területen fekszik, Szíriában nincs ilyen nevű város, ezért helyette vagy az „arám” szót, vagy a „városai” szót olvassák. Damaszkusz nem pusztult el teljesen, csak hatalmát és önállóságát vesztette el 732-ben. Sorsában osztozott Izráel is: odalett „dicsősége”, elvesztette erődjeit, katonai hatalmát (v. Rad). A 4. v.-ben a kövér ember lesoványodása azt fejezi ki, hogy Izráel elveszíti nagy és gazdag területeit. Az 5:6. v.-ben változik a kép. Az arató Asszíriát jelenti. Ez az arató azon igyekszik, hogy mindent learasson, nem úgy, mint Izráelben szokás volt: itt ugyanis hagytak a mezőn a kalászokat gyűjtő szegényeknek is, Lev 19:9.10. Ugyanez volt a szokás az olajbogyók leszedésénél is. De az asszír hódítók bottal verik majd le azt, amit nem érnek el kézzel, legfeljebb tévedésből maradhat néhány szem a fa tetején. Képek nélkül szólva, a pusztítás nagyságán van itt a hangsúly, nem pedig azon, hogy mégiscsak lesz maradék. Efraimot (Izráelt) nem tudja majd megmenteni Szíria, hanem csak magával rántja a pusztulásba.

Ézs 17, 7 • Isten az ítélet által megtéréshez vezeti népét.

Ez a rövid prózai szakasz későbbi eredetű, de Ésaiás próféta tanításának az alapján áll. „Azon a napon”, a messiási időben, a nép végre Alkotójára fog tekinteni és Benne fog bízni, nem pedig emberkéz alkotta bálványokban. Az itt említett bálványfák Astarte istennő szimbólumai voltak. A hammáním szó illatáldozati oltárokat jelent. A régebbi írásmagyarázók még az egyiptomi napisten tiszteletének az eszközeire, esetleg olyan védőistenre gondoltak, akinek a jelképei az oltárokon levő szarvszerű oszlopok.
Isten eléri célját, megnyeri népe szívét. Hiszen a messiási kor a prófétai tanítás szerint nemcsak a teremtett világ megváltozásával jár együtt, hanem magával hozza az emberek belső megváltozását is. Akik ebben hisznek, azok már a jelenben is igyekeznek erre a belső megváltozásra.

Ézs 17, 9 • Megcsal a bálvány.

Ez a jövendölés Jer 7:16–20-hoz és Ez 8. fejezethez hasonló állapotokat tükröz. Jeruzsálemben a szíriai Adonis (mellékneve: a „kedves”) tiszteletére ültetnek kerteket: edényekbe és kosarakba gyorsan nyíló és hervadó virágokat ültettek, melyek az istenség halálát és feltámadását jelképezték. Egyúttal mágikus erőt tulajdonítottak nekik a föld megtermékenyítésében. Amilyen gyorsan nyílnak és hervadnak az Adonis-kertek, olyan gyorsan tűnik el azoknak a reménysége is, akik a bálványban bíznak. Emiatt pusztulnak el Júda erős városai, és Isten népén az emóriak és hivviek sorsa teljesedik be, akiket a honfoglaláskor elűzött Isten Izráel elől (a 9. v.-ben a LXX alapján hivviek és emóriak olvasandó).

Ézs 17, 12 • Az Úr szava csodálatosan megszabadít.

Sokáig Jeruzsálem ostromára vonatkoztatták az írásmagyarázók ezeket a szavakat. 701-ben hirtelen, egyetlen éjszaka folyamán jött el a szabadulás Jeruzsálem számára, 37:36. De késői eredetű eschatologikus jövendölésnek is tartották ezt az igeszakaszt. Legújabban pedig ősi jeruzsálemi hagyománynak tartják (v. Rad), amely a Sion-énekek körébe tartozik, Zsolt 46; 48; 76. Ésaiás is tanított arról, hogy a pogányok együttesen indítanak majd támadást Jeruzsálem ellen, 29:1–8. Mindezeken a helyeken hirtelen, váratlan szabadításról olvasunk, amely a legnagyobb veszély idején, az utolsó órában következik be. A mai bibliaolvasó ember nemcsak eschatologiai reménységet tanul ebből az Igéből, hanem tanítást is az Úr szava erejéről, Zsolt 29; 104:7; Jer 23:29; Mt 8:26. Ez a hatalmas szó az, amely Isten népének szabadulást hoz.

Ézs 16, 1 • A móábiak Jeruzsálemben keresnek menedéket.

A móábiak a múltban is fizettek juhokat Izráelnek, 2Kir 3:4. A látnok arra szólítja fel őket, hogy most is küldjenek hódoló ajándékot Jeruzsálembe. Hiszen Móáb országa feldúlt madárfészekhez hasonlít. Úgy gyülekezik a nép az Arnón-patak gázlóinál, mint a vándormadarak. Júdának pedig az a feladat jut, hogy menedéket adjon a móábiaknak. Az árnyék az oltalom jelképe. A 4., 5. v. messiási jövendölést tartalmaz. Hamarosan megvalósul a Messiás uralkodása. Az a törvény és igazság, amit a Messiás megvalósít, irgalmas igazság lesz, amely fölemeli a gyöngéket és szegényeket, sőt a népeknek is szól, Ézs 2:2–4; 9:1–6; 11:1–9. Ha azonban a Messiás irgalmas, ez azt jelenti, hogy Isten népének már a jelenben is feladata az irgalmasság. A prófécia az Újszövetségre mutat: Mt 5:7; Lk 10:30–37; Jak 2:13. Abban az értelemben is Krisztushoz vezet ez a jövendölés, hogy Ő a világ világossága, aki minden nép számára „világosságot” hoz.

Ézs 16, 6 • Móáb bűne.

Móáb megvetette Izráelt és Izráel Istenét. Ezért éri utol a büntetés. Elpusztul a gazdag ország, amely tele volt szőlőskertekkel. A préselt szőlő kedvelt eledel volt, utazás alkalmával és áldozati lakomákon is fogyasztották. Móábnak borból kivitele is volt, más országokba is szállított bort, 8. v. A költő úgy siratja az ország pusztulását, mintha maga is Jazérból származott volna. Maga is megretten az ellenség harci kiáltásától, mely elnyomja a szüretelők vidám kiáltását. A prófétai lelkű látnok igaz részvéttel gondol Móáb pusztulására. Hiába „fáradozik” Móáb népe az áldozóhalmokon (áldozatokkal és talán önsanyargatással is 1Kir 18:28), ez sem menti meg a pusztulástól. A bálvány (Kámós) tehetetlen.

Ézs 16, 13 • Új prófécia Móáb ellen.

Ez a prózában írt jövendölés nem az 1–5. versekben levő ígéretekhez kapcsolódik, hanem a 6–12. versekben levő gondolatokat folytatja. A sorok között azt lehet kiolvasni, hogy Móáb népe nem tért meg, nem hódolt meg Izráel Istene előtt. Ezért három éven belül utoléri az ítélet. A három év talán a zsoldosok (nem napszámosok) szerződésének az időtartama volt. A pusztulás azonban nem lesz teljes: lesz maradék, éppenúgy, mint Izráelben, Ézs 6:13. Ez azt mutatja, hogy Isten nem személyválogató sem az ítélet, sem a kegyelem gyakorlásában. A kegyelem ajtaja a pogányok számára is nyitva van.

Ézs 15, 1 • Jövendölés Móáb pusztulásáról.

Az északkeletről betörő ellenség igen gyorsan elpusztítja a két legerősebb várost. Ar-Móáb a mai Rabba, Móáb fővárosa, az Arnón-pataktól délre, 20 km távolságra. Kir-Móáb azonos Kir-Hareszettel és Kir-Heresszel, 16:7.11. Ez a mai Kerak, Rabbától délre, 14 km távolságra. Sokan ezt tartják fővárosnak. Dibón, a szójáték kedvéért Dímón (dám „vér”), Mesa király idején főváros volt, az Arnón-pataktól északra van, 6 km távolságban. – Az ellenséggel szemben nincs segítség. Még az imádság sem segít 16:12; hiszen a bálványok nem tudnak segíteni, tehetetlenek. A fej és szakáll megnyírása és a zsákruha (kötényszerű alsóruha) viselése a gyász jele. A móábi városokból dél felé menekül a lakosság, Cóár és Egla(im) felé. Az ellenség betömi a Nimrim-forrást (ma en-numera), ezért minden elszárad. A Puszták patakja a Holt-tenger legdélibb részén van. Ide viszik a móábiak megmaradt javaikat. A délen fekvő Egla(im)tól az északon levő Beér-Élimig hangzik a jajgatás. Az elhullottak vére megtölti a patakokat. A szenvedést a vadállatok elszaporodása is fokozza.

Ézs 14, 1 • Gúnydal a zsarnok bukásáról.

A költemény prózai keretben van, 1–4a 22–23. v. Maga a gúnydal régebbi a keretnél, Babilóniát nem is említi. Eredetileg nem feltétlenül Babilóniára vonatkozott, csak a prózai keret alkalmazta Babilóniára. Néhány verse (5., 8., 17.) akár Asszíriára is ráillenék: Asszíria Isten botja 10:5kk. Az asszír támadások is az ország északi részeit sújtották először (8. v.), és asszír szokás volt az is, hogy a deportált népeket nem engedték haza, hanem szétszórták a hatalmas birodalom távoli területeire. A 12–15. v.-ben levő mítosz pedig még régebbi eredetű. Ezzel szemben azt is meg kell gondolnunk, hogy hasonló költeményeket először viszonylag fiatal iratokban, pl. Ezékielnél találunk (27; 28:1–19; 32:17–32; Rad). Babilóniai felfogás volt az, hogy az istenek hegye északon keresendő (Ararát?), az izráeliek szent hegye, a Sinai-Hóreb pedig délen van (Duhm). Fogság utáni korra mutat az is, hogy a régi mítosz említése már veszélytelen, egyszerűen költői eszköz. A gúnydal, mint költői kifejezésmód, tartalmilag nem mond mást, mint a Biblia egyéb helyei: Isten a kevélyeket megalázza, az alázatosokat felmagasztalja, 1Sám 2:1–10; Ézs 2:6–21; Mt 23:12.

1–3. A bevezetés Deuteroésaiás, Tritoésaiás és Zakariás nyomdokain járva a fogságban és szétszórtságban, diasporában élő zsidók csodálatos hazatéréséről szól. (Újra Izráelt választja az Úr, úgy, mint Egyiptomban tette, Ex 19:5; Ézs 41:8.9; Zak 1:17; 2:16. Akkor is idegenek csatlakoztak hozzájuk, Ex 12:38; most is lesznek prozeliták, Ézs 56:1–8; sőt a többi népek viszik vissza hazájába Izráelt, Ézs 49:22.23; 61:4–9 és azok szolgálnak neki, Ézs 60:10.14. Vége lesz a „kemény szolgálatnak”, Ex 1:14; nyugalmat ad népének az Úr. A diaspora-zsidóság hazatér és eljön a messiási idő.

4–21. A gúnydal öt versszakból áll.

4b–8. Első versszak. A zsarnok bot volt Isten kezében, de Isten eltöri a botot, 10:5kk. Azért történik ez, mert a zsarnok túllépte hatáskörét. A bot összetörésének nemcsak az emberek örülnek, hanem a természet is: hiszen Libánon erdeiből sok fát vágtak ki a mindenkori hódítók, Asszíria éppúgy, mint később Babilónia, s a fát építkezésekhez és fegyverek készítésére használták.
9–11. Második versszak. A költemény itt a Seólt, a halottak világát ábrázolja. Az árnyék-életet élő halottak, a hajdani óriások (refá’ím), „bakok”, királyok fölkelnek trónjukról és kárörömmel üdvözlik a bukott zsarnokot, aki hozzájuk hasonlóan gyengévé vált. Vége a sok zenés mulatságnak, Eszt 1; Dán 5. Szőnyegek és párnák helyett férgekből van a zsarnok derékalja és takarója: nem balzsamozták be, férgek eszik meg a testét.

12–15. Harmadik versszak. A régi föníciai mítosz szerint a hajnalcsillag a nap helyére, a zenitre akart törni, de törekvése nem sikerült, elbukott. A Biblia máshol is beszél lázadó angyalról, akit Isten nagy méltósággal ruházott föl mennyei udvartartásában. De Ő még ezzel sem elégedett meg, hanem Isten ellen tört, helyette akart uralkodni, „hasonló” akart lenni a Magasságoshoz. Ilyen természetű az ember ősi bűne is, Gen 3:5; Ez 28:12–16. A „Gyülekezés hegye” az a hely, ahol a mennyei seregek, az ősi mítosz szerint az istenek összegyűlnek („északon”). Itt akart uralkodni a lázadó. De Isten erősebbnek bizonyult. A lázadó hirtelen, váratlanul elbukott, a Seól legmélyére taszíttatott, Lk 10:18; Jel 12:9.

16–19. Negyedik versszak. Itt a föld a színhely. Az emberek körülállják a zsarnok holttestét és csodálkoznak: Ez az, aki rettegésben tartotta a földet? A többi királyokat saját sírboltjukba temették el, de ez nem került rendes sírba, hanem elborították a meggyilkoltak holttestei: tömegsírba, gödörbe került, amelyet végül kövekkel fedtek be, 2Sám 18:17.

20–21. Ötödik versszak. A zsarnok a saját népét is tönkretette kegyetlenségével és állandó háborúival. Büntetéséhez tartozik még az is, hogy minden ivadékát kiirtják: nem lesz, aki nevére emlékezzék, művét folytassa, birodalmát kormányozza.

A 22., 23. v. újra a prózai kerethez tartozik, s folytatja a költemény záró gondolatát: a zsarnoknak még az írmagját is kiirtja az Úr. Tönkremennek a babilóniai síkság gátjai, az ókor csodálatos öntözőrendszere is. Az egész birodalom területe elvadul, vízi szárnyasok (bölömbikák) lakóhelyévé válik. Az egész birodalmat elsöpri az Úr.

Ézs 14, 24 • Asszíria Júdában pusztul el.

Ésaiás próféta úgy beszél Asszíria pusztulásáról, mint amit már elhatározott az Úr. A jövendölés arról szól, hogy Asszíriának éppen Júdában, éppen Jeruzsálemnél kell elpusztulnia. Azt jelenti ez, hogy éppen a Jeruzsálem ellen indított hadjárat alkalmával fog beavatkozni a harcba az Úr, 29:1–8. Nem a kis Júda ereje, nem is valamiféle földi szövetséges fogja legyőzni Asszíriát, hanem maga az Úr. Az Ő ereje válik nyilvánvalóvá, az Ő szabadítása fog megvalósulni.

Ézs 14, 28 • A filiszteusokat is utoléri az ítélet.

A bot eltörése Tiglat-pilezer halálát jelenti, 727. Ezután a palesztinai államok megpróbálták lerázni az asszír igát. Szíria és a filiszteusok szövetkeztek. Később, az asszír-barát Áház halála után (724) Júdát is be akarták vonni a szövetségbe. Hizkijjá király csatlakozik hozzájuk, Ésaiás intelme ellenére. De az ítélet nem marad el: V. Salmanassar rövid uralma után Sargon, a „repülő sárkány” került a trónra, és leverte a filiszteusokat, 711. Jajgat a „kapu” (pars pro toto: a város, amelynek kapujában a polgárok összegyűlnek a közügyek intézésére). Azért hangzik jajkiáltás a városban, mert már közelednek észak felől a füstoszlopok, látszanak az asszír sereg őrtüzei, ég felé száll a fölperzselt városok füstje. Ésaiás azt tanácsolja, hogy a filiszteusok Jeruzsálembe küldött követeinek nemet kell mondani, 32. v. Az üzenet ugyanaz, ami a szír-efraimi háború idején volt: az Úrban kell hinni, 7:9. Benne (ti. az Úrban, a 32. v.-ben masculinum olvasandó a holt-tengeri szövegek szerint is) találnak oltalomra népe alázatosai. Ez azt jelenti, hogy nem az egész nép fog megmenekülni, hanem csak azok, akik Istenben bíznak.

Ézs 13, 1 • Jövendölés Babilónia pusztulásáról.

A prófécia nem sokkal Babilónia bukása előtt (539) keletkezhetett. Nyelve és gondolatvilága arról tanúskodik, hogy szerzője jól ismerte az Úr napjáról szóló prófétai tanításokat és bizonyára maga is látott elpusztult városokat. Bábelt a hódító Kyros nem pusztította el, még Nagy Sándor korában is lakott város volt, de már Plinius és Strabo romként említi. Csak a XIX. század ásatásai folyamán került elő a feledés homályából. Igazi próféciával van tehát dolgunk, prófétai lélek munkálkodott a névtelen szerzőben. Felindultságában meg sem mondja, ki és kinek tűzze ki a zászlót (póznára tűzött hadijelvényt 5:26). A „nemesek kapui” kifejezés szójáték Bábel nevével, melynek jelentése: istenek kapuja. Isten szent háborút indít Bábel ellen. A szent háború azzal járt, hogy a katonáknak rituális előkészületeket kellett tenniük, Deut 23:10–15; 1Sám 21:6; áldozati lakomán vettek részt 1Sám 13:9; Zof 1:7 („vigadoznak a Fenségesnek”, 3. v.). Isten, mint legfelső Hadúr, szemlét tart hatalmas serege fölött.

Messze földről, az „ég széléről” is eljönnek Babilónia ellenségei, onnan, ahol az ókori keleti népek felfogása szerint az ég összeér a földdel. A legyőzött bábeliek szenvedései a szülő nő gyötrelmeihez hasonlítanak. Az ítélet a teremtett mindenségre is kiterjed, kozmikus méretű. Az ég csillagainak az elhomályosodása különösen nagy csapás Babiloniára, a csillagászat őshazájára, ahol a csillagokat isteneknek, sorsot formáló hatalmaknak képzelték. A pusztítás a kevélyeknek szól, Ézs 2:9–17. Alig marad ember az ítélet után. A Babilóniában élő zsoldosok, kereskedők és a leigázott népek úgy futnak el, mint a megriasztott gazellák, mindegyik a maga országába. Olyan kegyetlen pusztítás éri Babiloniát, ahogyan ő pusztított el más népeket. Legyőzőit nem lehet majd ezüsttel és arannyal megvesztegetni, azok csak a pusztítással törődnek.

A közmondásossá vált Sodomához és Gomorához lesz hasonló a büszke város, Gen 19. Romjainál még a vándor arab kereskedők vagy rablók sem ütik fel sátraikat. Csak a puszta vadjai: sakálok, struccok és baglyok tanyáznak ott. A keleti emberek képzelete démonokkal és kísértetekkel népesítette, a pusztát és a romokat Lev 16:10; 17:7; Mt 12:43. A 22. v. szigetlakókról, messziről jött emberekről beszél, akik jobb híján a romok között telepedtek meg és az arra járók kísérteteknek gondolták őket (Fohrer).

Lehetséges, hogy az Úr napjáról szóló régebbi próféciát csak később vonatkoztatták Babilónia pusztulására. Az ítélet végrehajtóiról, a médekről csak a 17. v.-ben van szó. A fejezet nyelvezete hagyományos, Ézs 34:11–15; Jer 50–51; Zof 2:14–15. Később Babilónia minden gonoszságnak, az istenellenes sátáni hatalomnak a jelképe lett, Jel 18:2. Legyőzetése és bukása szükségszerű előzménye és előfeltétele Isten diadalának, országa eljövetelének. Babilónia bukásának a híre örömhír, amely a jelen nyomorúságai között élő gyülekezetet reménységre és állhatatosságra tanítja.

Ézs 12, 1 • Hálaének.

Az első 11 fejezetet méltóképpen zárja le ez az Istent dicsérő, zsoltárszerű ének. Szerzőjét nem ismerjük. Szereztetési idejét jóval Ésaiás kora utánra tehetjük, közel állhat Ésaiás könyve végső rendezésének a korához. Az éneket a megszabadult Izráel énekli majd. Az első két vers egyes számú alanya is Izráelt jelenti (kollektív egyes szám). „Azon a napon”, a messiási időben Istent fogja dicsérni a nép még az ítéletért, a kapott büntetésért is, Zsolt 119:71; Zsid 12:5–11. Az ítélet elmúlik és jön a szabadulás: ez az a hit, amely a jelen szenvedései között, ítélet idején erősítette a gyülekezetet. A 2. v. „énekem” szava erőt jelent. Ez a vers az 5. verssel együtt idézet Ex 15:1.2.-ből, „Mózes énekéből”. Ahogyan az első exodust hálaadó ének fejezte be, a végsőt is az fogja befejezni. A vízmerítést egyes írásmagyarázók a pusztai vándorlással, a sziklából fakadt vízzel hozzák párhuzamba Ex 17:1–7. Mások inkább a lombsátorünnepre gondolnak, amelynek egyik szertartása az volt, hogy vizet merítettek a Gihón-forrásból az italáldozathoz. Az italáldozat bemutatásakor éppen Ézs 12:3 szavait énekelte a gyülekezet. A forrásvíz Isten áldásának a jelképe is, Zsolt 36:9.10; Ézs 55:1; Jer 2:13; Ez 47:1–12; Jóel 4:18; Zak 14:8; Jn 4:14; 7:37–39; Jel 22:17. Azok a hatalmas dolgok, amelyeket az Úr tett, amiért Izráel a többi népeket is felszólítja Isten magasztalására, az Ő szabadító tettei: az, amit az 1. v. is mond, hogy „elfordult”, megszűnt Isten haragja. A bűnbocsánat a teljes Ószövetség és Újszövetség egybehangzó tanítása szerint Isten legdrágább ajándéka.

Ézs 11, 1 • A Messiás igazságot és békét hoz.

Isai Dávid király apja volt, Ruth 4:22; 1Sám 17:12. Dávid királyi házának része volt Izráel bűnében, ezért része lesz a büntetésben is: Isten kivágja a „fát”, csak a csonk marad meg. Szokott módja ez a fák megfiatalításának. Isten kegyelmesen újrakezdi az üdvtörténetét az ítélet után, ott, ahol először elkezdte: Dávid házánál. Az ő házából származó Messiáson megnyugszik Isten Lelke, mint egykor Dávidon, 1Sám 16:13; 2Sám 23:2.3. Tartósan és teljesen munkálkodik benne Isten Lelke. A teljességet a hetes szám fejezi ki. Hétszeres Lélekről beszél a 2. v., Jel 1:4; 5:6. Emberfeletti tudásának és ítélőképességének, bölcsességének és hatalmának a hátterében istenismerete és istenfélelme áll: élő kapcsolata van Istennel. Mint jó király, igazságos uralmat valósít meg országában, Zsolt 72; 101. Éppen a gyengék, a szegények ügyét karolja fel, amit Izráel királyai bűnösen elhanyagoltak. Ítélkezésében nem szorul tanúkra, mert tudja, mi lakik az emberekben, 1Sám 16:7; 2Sám 14:20; Jn 2:25. Nincs szüksége testőrökre és hóhérokra. Elég hatalmas a szava is, éppen úgy beteljesedik, mint Isten teremtő szava 2Thessz 2:8. Az embernek és állatnak az ellenségeskedése a Biblia szerint a bűn gyümölcse. Az első bűn után a kígyóval, a nóéi szövetségben a többi állatokkal is harcba került az ember, Gen 3:15; 9:2. A Messiás elhozza majd ennek az ősi, elkeseredett harcnak a végét. Nem kell többé félni az állatoktól, nem ártanak még a kisgyermeknek sem, 65:25. Bár a mai ember természettudományos ismeretei alapján nehéz elképzelni a ragadozó állatok áttérését növényevésre, tudjuk, hogy a prófétai jövendölés magasabb fokon mégis igaz. Jézus Krisztus elhozza Isten ígéreteinek a beteljesedését, 2Kor 1:20; 6:2. Ő igaz ítéletet gyakorol, Jn 3:16–21; 5:22–27. S amint az első Ádám bűne kihatott az egész teremtett világra, ugyanúgy a második Ádám megváltó munkája is kozmikus méretekben valósul meg, Róm 5:12–21; 8:20.21. A beteljesedés tehát dicsőségesebb lesz, mint amilyen maga a jövendölés volt. – A jövendölés az emberek megváltozásáról is beszél: tele lesz a föld az Úr „ismeretével”, Jer 31:34; Hab 2:14. A jövendölések természetéhez tartozik, hogy amit Isten meg akar valósítani, azt Isten népe már a jelenben is kötelezőnek, megvalósítandó parancsnak tartsa, 2:5.

Ézs 11, 10 • A messiási idők dicsősége.

Isai gyökere, a Dávid házából származó Messiás (1. v.) olyan lesz a népek között, mint a zászló. Régen a hegyek tetejére kitűzött hadijelvény (a perzsák korától kezdve zászló) hívta harcba a szövetségeseket, most pedig majd a Messiásra fognak feltekinteni. Hozzá, az Ő „nyugalma helyére”, országába özönlenek majd a népek, nyilvánvalóan azért, hogy Tőle tóráht, tanítást nyerjenek, 2:2–4.

A messiási időben újra olyan csodák történnek, mint régen. Ahogyan Isten Kyros idején megvásárolta népét 43:3–4; úgy lesz most is. A nép a prófécia keletkezésének az idején szétszórtan élt, diasporában. Patros Felső-Egyiptomot (Egyiptom déli részét), Sineár Babilóniát, Hamát Szíriát, a tenger szigetei a görög szigeteket jelentik. Ide Jóel 4:6 szerint rabszolgaként kerültek a zsidók. Isten zászlót tűz ki a népek között: ez jeladás Izráel összegyűjtésére.
De Isten nemcsak a sorsát változtatja meg népének, hanem a szívét is. Eloszlatja az ősi ellentéteket, amelyek már a bírák korában is megvoltak az egyes törzsek között, a királyok korában folytatódtak és elmélyültek az ország északi és déli része között, sőt a fogság után újból fellángoltak a zsidók és samaritánusok között. Egyesülni fog a két országrész, mint hajdan Dávid idejében, és együtt fogják megbüntetni azokat a szomszéd népeket, amelyek Jeruzsálem pusztulása idején (586) az ellenségnek segítettek, 2Kir 24:2; Zsolt 137:7; Abd 12. Az Úr megismétli a régi csodát: ahogyan hajdan száraz lábbal mehettek át „Egyiptom tengerének a nyelvén”, a Vörös-tengeren, úgy lesz most is. Sőt még a „Folyamot”, az Eufrátest is hét ágra vágja az Úr, hogy utat készítsen a hazatérőknek. Ez a prófécia Deuteroésaiás és Deuterozakariás nyomdokain halad, Ézs 41:17–19; 42:15–16; 43:1–2; Zak 10:3–12. Azt a reménységet fejezi ki, hogy a Kyros idején (538) haza nem tért zsidókat a világ minden tájáról összegyűjti az Úr. Bár ez a jövendölés nemzeti színekkel rajzolja meg az üdvidőt, mégis előre mutat: Isten országa eljövetelének az újszövetségi üzenetére.