1Tim 4, 1 • A tévtanítók aszketikus tanainak cáfolata.

A gyülekezeti rend leírása után az apostol visszatér az 1. fejezetben említett témához; a tévtanítók tanai cáfolatához. A szakasz egy prófécia idézésével kezdődik, amely az őskeresztyén tanítás közös kincse volt, ti. az a jövendölés, hogy az Isten országát megelőző idők súlyos próbái és kisértései között sokan elszakadnak a hittől (Mk 13:22; ApCsel 20:29–30; 2Thessz 2:3.11–12; Jel 13).

A sátán hazug emberek képmutató kegyessége által új vallást hoz létre. A tévtanítóknak minden túlhajtott látszatkegyessége ellenére azonban titkos bűnökkel van megbélyegezve lelkiismeretük (kausteriazó a rabszolgák izzó vassal való megbélyegzésének a terminusa). A tévtanítók ugyan a sátán eszközei, de a prófécia arra utal, hogy csak Isten üdvözítő tervében megengedett és megszabott ideig végezhetik romboló munkájukat. Ez a gondolat világosan bizonyítja, hogy a Pásztori Levelekben megvan az eschatologiai várakozás, így ebben a mozzanatban sem mondanak ellene Pál korábbi leveleinek.

A 3. versben Pál világosan összefoglalja a tévtanítás lényegét. A tévtanítók 1. tiltják a házasságot, 2. bizonyos eledelektől való tartózkodást követelnek. Megállapíthatjuk, hogy az első esetben hellenista gnosztikus, a másodikban inkább törvényeskedő júdaista hatásokról van szó, de a szekta nevét nem ismerjük. Valószínűleg még nincsenek határozott körvonalai az új vallásnak, csupán kósza tévtanokról van szó, amelyek felütötték itt-ott fejüket a gyülekezetekben. A házasság tiltása abból az antimaterialista gnosztikus tanításból ered, hogy az anyag, így a test is természeténél fogva gonosz, tehát tovább plántálása bűn. Az ételektől való tartózkodás törvényeskedő júdaizmusra vall (vö. Kol 2:23).

Pál az írás alapján érvel ellenük. Az igazság megismeréséhez az igaz gnózishoz, a hamissal szemben, hozzá tartozik, hogy a hívő tudja: „Isten minden teremtménye jó”. Az apostol a Gen 1:31-ben olvasható igéket idézi, amelyben a teremtő Isten teszi azt a megállapítást a teremtett világra: „igen jó”. A bibliai kijelentés tanítása az, hogy az emberi élet és történelem nyomorúsága nem a világ materiális jellegében, hanem az ember bűnében, gonoszságában rejlik. „Isten minden teremtménye jó” – ez a tétel határozottan ellene mond minden dualizmusnak és ritualizmusnak egyaránt. Pétert is erre tanította Isten a joppei látomás által, hogy amit Ő megszentelt, ne mondja azt tisztátalannak (ApCsel 10:16). Azoknak, akiket a Lélek Krisztusban újjá teremtett, Isten minden teremtői ajándéka javukat szolgálja. Ennek egyetlen feltétele, hogy „hálaadással” éljenek vele.

A 3. és 5. versekben háromszor történik utalás az asztali imára, eucharistia (3–4), entenxis (5). Az asztali ima, amely áldás és hálaadás volt, zsidó örökség, amelyet a keresztyénség, Jézus útmutatása nyomán (Mk 6:41; 8:4; 14:22 par.) kezdettől fogva beépített életébe és istentiszteletébe, úrvacsorai liturgiájába is. Ez az ima a teremtő Isten dicsőítése, Isten igéjének (logos theou ószövetségi igékre vonatkozik) szavaival. A hálaadással fogadott és használt teremtői javak megszenteltek, mert Istennek szentelt életünket és ez által az Ő dicsőségét szolgálják. Ez a szakasz igen fontos tanítása az apostolnak az anyagi javak, a testi ajándékok keresztyén értékeléséről és használatáról, és ezzel szoros kapcsolatban az asztali imádság és az úrvacsora szereztetési igéinek mély jelentőségéről Isten testi ajándékainak elfogadásában.

1Tim 3, 14 • Az egyházban rendnek kell lenni, mert az az igazság oszlopa és a Krisztus-hit megvallója.

A 14. versből megtudjuk, hogy mi volt Pál személyes indítéka a levél megírásában. Tervezi, hogy Efézusba megy, de ha ez nem sikerülne, Timotheust és a rábízott kisázsiai gyülekezeteket nem akarja zsinórmérték nélkül hagyni a gyülekezeti rend tekintetében. Pál az „oszlop” és „talpazat” jelzőkkel még egyszer figyelmeztet az egyház méltóságára és feladatának nagyságára. A Krisztusról szóló evangélium, mint tartó pilléren az egyházon nyugszik.
Ez az evangélium, ill. a belőle fakadt „kegyesség titka” (az ősegyház liturgiai nyelvében ez a kifejezés a keresztyén hit alapvető tanítását jelenti), a 16. versben egy Krisztusról szóló himnuszba tömörítve áll előttünk. A himnusz egy 3×2 tagú liturgiai rendeltetésű, hitvallási formula. Lényegében hasonlít a Fil 2:5–11-ben található himnikus formulához, mert mindkét helyen Krisztus önmegüresítéséről, szolgálatáról és megdicsőítéséről van szó.

A különbség annyi, hogy a Fil 2:5–11-ben a himnikus ének a Krisztus-esemény üdvtörténeti, kronológiai rendjében halad, a mélység és magasság ellentétpárjaival dolgozik, itt a Krisztus-esemény univerzális jelentőségének ellenpólusai, a föld és a menny köré csoportosítja mondanivalóját.
Az első ellentétpár arról szól, hogy Krisztus, aki a testben, emberként megjelent Istenfia formájában szenvedett a világtól és a világért, a Lélek ereje által (en pneumati) igaznak bizonyult, feltámadt dicsőséges testben. A második ellentétpár a Krisztus megváltói műve utáni felmagasztalásáról beszél.

A feltámasztott és megdicsőült Krisztust az angyalok imádják (Ef 1:20; Fil 2:11; Zsid 1:6kk.; 1Pt 3:22). A mennyei uralomra jutásának megfelelő mozzanat a földön az evangélium hirdetése, Krisztus királyi uralmának proklamációja. A harmadik ellentétpár Krisztus kormányzásáról tesz bizonyságot. A földön egyház támadt, hittek az evangéliumnak, Krisztus pedig az Atya jobbján kormányoz. Ez az ősegyház erőteljes krisztológiai szemlélete. Krisztus, a megváltó Úr irgalmas uralma és bűn, halál felett győzelmes királysága mindenekre kihat. Ennek a hirdetése és megélése az egyházra bízatott. Az egyház nem elégedhet meg ma sem kevesebbel, mint azzal hogy az égész emberiségre és az egész emberi történetre nézve reménykedve hirdeti Krisztus bűn és halál felett győzelmes uralmát.

1Tim 3, 8 • A diakónus tiszt feltételei és követelményei.

A Fil 1:1-hez hasonlóan a Pásztori Levelek is a diakónust a püspökkel együtt említik. A diakónus munkája a szeretetszolgálat területére esett. A diakonos a szolgálat méltóságának a jelzője is. Jézus a maga szolgálatát állította példaképül tanítványainak (Mk 10:45; Jn 13:4–17). A diakónus tiszt az ősgyülekezetekben nem egy alsóbb rendű hierarchikus kategória, hanem az episkopos mellé rendelt szolgálat. Ezt mutatják a felsorolt szigorú személyi feltételek is. Mivel a diakónusok Jézus Krisztus könyörülő szeretetét képviselik, azért tisztességeseknek kell lenniük, egyeneseknek, megbízhatóknak, az alkohol és nyerészkedés rabságától menteseknek. Ez azért fontos mert jelentős anyagi javak forognak a kezűkön.

Mivel azonban a diakónus nemcsak szolgál, hanem Krisztus nevében is szolgál, fontos, hogy a hit titkát, azaz a hit alapjait is ismerje, jó erkölcsi ítélőképessége legyen (vö. 1:5–19). A szolgálat fontosságát jelzi a próbaidő feltétele és feddhetetlenség is. Feddhetetlen valaki, ha nem merül fel esetében olyan bűn, amely a tisztségre választásakor kizáró ok lenne.

A 11. versben a feleségekre vonatkozó személyi feltételek, valószínűleg általában a gyülekezeti vezetők, a püspökök feleségére is érvényesek. A gyülekezet választott vezetője ill. tisztség viselője házastársának is tiszteletreméltónak (semna) kell lennie, aki nem rágalmazó, hanem ítéleteiben kiegyensúlyozott, józan és mindenben megbízható, hűséges. A gyülekezetben vállalt tisztség olyan fontos és nehéz munka, amely a hívő és bizonyságtevő feleség nagyfokú erkölcsi helytállását és segítését is igényli. A monogámia és a példaadó családi élet a diakónusokra nézve is kötelező feltétel. Krisztus szeretete mindenek előtt a gyülekezet vezetőinek életében akar valósággá lenni.
A jól szolgáló diakónusok szép tisztességet szereznek maguknak. A bathmos itt rangot jelent, ami a diakóniai munka nevével szemben, a méltóságára és a gyülekezetben való tekintélyére utal. A diakónus szolgálatának másik gyümölcse a hitének és hitvalló bátorságának (parrésia) növekedése.

Az egyház bizonyságtétele hitelének és eredményességének egyik alapvető feltétele az, hogy a gyülekezet vezetésére, az igehirdetésre, a lelkigondozásra és a kormányzásra, valamint a diakóniai munka végzésére alkalmas, kipróbált és tapasztalt embereket rendeljen az egyház. Ma ez a kérdés a lelkipásztorképzés és a diakóniai munkára való szakképzett és alkalmas vezetők rendelésének rendkívül fontos és alapvető egyházi feladatában jelentkezik. A gyülekezeteknek szüntelen imádkozniuk kell, hogy Isten küldjön munkásokat az ő aratásába, az egyház vezetőinek pedig szüntelen fáradozniuk kell lelkipásztori tisztre és diakóniai munkára alkalmas emberek kiválasztásán és egyre jobb és szakszerűbb kiképzésén. Az egyháznak ez a feladata adja meg Theologiai Akadémiáink munkájának az értelmét és célját, valamint szervezett diakóniai szolgálatunk tartalmát.

1Tim 3, 1 • A gyülekezeti vezető személye és kötelességei.

Az episkopos a Pásztori Levelekben gyülekezeti felügyelőt, a gyülekezet lelkipásztorát jelenti, ezért nem azonos a mai értelemben vett püspökkel (vö. Tit 1:7), sem az episkopé a későbbi püspöki tiszttel. A szó a hellenista kultúrkörben olyan közhivatalnokot jelentett, akinek főleg gazdasági teendői voltak. Feltűnő párhuzamot mutat ez az elnevezés a Holttenger mellékén települt, egykori esszénus szekta vezetőjének nevével: mebaqqer, akinek a feladata, a gyülekezet oktatása, lelkigondozása, az újonnan belépök megvizsgálása szintén hasonlóságot mutat az episkopos feladatával. De egyszerűen és természetesen például szolgálhatott a hellenista diasporában élő zsidó gyülekezetek zsinagóga elöljárójának tiszte is. A görög és zsidó példák és előzmények ellenére a keresztyén episkopos tiszt a keresztyén talajon, páratlan jelenséggé, a keresztyén gyülekezeti lelkipásztor tiszttévé lesz.

A kívánalmak, amelyeket az apostol a felügyelővel szemben támaszt, már egyháztörténeti tapasztalatból fakadtak. A felsorolt görög erénykatalógus szavai keresztyén tartalommal telnek meg. Látszólag csak a felügyelőtől megkívánt tulajdonságokról van szó, de ezekből a tulajdonságokból kiderül a felügyelő feladatköre is. Mivel szükséges, hogy tanításra alkalmas legyen, ebből következik, hogy feladatkörébe tartozott mindenek előtt a tanítás. Az a kívánalom, hogy először családja körében kell megmutatnia kormányzói készségét, csak ezután válhat alkalmassá az Isten háza, az egyház igazgatására, arra mutat, hogy a felügyelőnek egyházkormányzói, vezetői tevékenysége is volt a gyülekezetben. A mértéktelenségtől és a káros szenvedélyektől való tartózkodás és józan élet kívánalma pedig a lelkigondozói munka feltétele. Az egynejűség követelménye nemcsak a poligámia ellen, hanem az ún. rejtett poligámia ellen is irányul, ami abban nyilvánult meg, hogy valaki egymás után bocsátotta el feleségeit, és újra nősült. A császárkorban igen magasra szökött a válások száma, és ennek következtében a rejtett poligámia, az egyház kezdettől fogva tiltotta ezt a szokást. Különösen a gyülekezetek vezetőitől kívánta meg, hogy házaséletük példaadó legyen. A mértékletesség, a külső és belső magatartásban való tisztesség feltétele az igehirdetői, egyházkormányzói és lelkigondozói tiszt betöltésének.

Pál azt is fölsorolja, hogy melyek azok a rossz tulajdonságok, amelyek alkalmatlanná tesznek valakit a gyülekezet vezetésére. Nem alkalmas a részeges, kötekedő, összeférhetetlen természetű ember. Szelídség, békességszeretet és önzetlenség által nyer bizalmat a lelkipásztor a gyülekezet és a kívülállók előtt egyaránt. A gyülekezet vezetőjének vendégszeretőnek is kell lennie, akinek a házába bizalommal és félelem nélkül mernek menni kérdéseikkel a gyülekezet tagjai, és mindazok, akik segítésre szorulnak.

Ahol nagyok a feladatok, ott hitben kipróbált, tapasztalt emberekre van szükség. Pál óv attól, hogy újonnan megtért és nemrég megkeresztelt embert válasszanak meg a gyülekezet vezetőjének. Bizonyára, vagyona vagy tekintélye miatt, hajlamosak voltak a többnyire szegényebb rétegekből toborzódott ősgyülekezetek ilyen embert választani vezetőül. Pál figyelmeztet arra, hogy ha valakinek a hitbeli szilárdsága és tapasztalatai nem állanak arányban a feladat nagyságával, amelyet rábíznak, letér az alázat, a szelídség és a Szentlélek erejére hagyatkozás útjáról, önkényeskedve, saját magában bízva, felfuvalkodva kezdi vezetni a rábízott gyülekezetet; és ezzel „az Ördög ítélete alá esik”, ui. a felfuvalkodás az ördög jellegzetes bűne, ami miatt elbukott és Isten megítélte.

Fontos, hogy a gyülekezeten kívülállók is feddhetetlen embernek ismerjék a gyülekezet vezetőjét, hogy ne érje miatta gyalázat a gyülekezetet és a rábízott evangéliumot. Ahhoz, hogy valaki a gyülekezet tagja lehessen, „elegendő” a kegyelem munkája, a bűnbocsánat és az újjászületés, de ahhoz, hogy valaki a gyülekezet vezetője legyen, szükséges a feddhetetlen múlt és hangsúlyozottan a kívülállóktól jövő megbecsülés is.

Ezek után érthető a bevezető mondat súlya, „aki püspökségre törekszik, jó munkát kíván”. Valóban szép és jó munkakör, az evangélium szolgálata, a lelkipásztori munkakör. Ha valaki ezt a szolgálatot kívánja Isten előtt kedves és jó dolgot kíván, de csak akkor, ha tudatában van a rá váró rendkívüli feladatoknak, és birtokában az ehhez szükséges rendkívüli képességeknek. Ha ilyen rendkívül nagy és felelős ez a szolgálat, ki alkalmas egyáltalán erre? Pál így felel erre a kérdésre; „a mi alkalmasságunk Istentől van” (2Kor 3:5). Maga Isten gondoskodik egyházában minden időben alkalmas szolgáktól az ige hirdetésére, az egyház kormányzására és a lelkek gondozására.

A szeretet türelmes, jóságos;
a szeretet nem irigykedik,
a szeretet nem kérkedik,
nem fuvalkodik fel.

1Kor 13, 4

1Tim 2, 1 • A helyes istentisztelet.

A gyülekezet életének legfontosabb mozzanata az istentisztelet. Pál elrendeli, hogy az istentiszteleten tartson a gyülekezet „könyörgéseket, imádságokat, esedező (közbenjáró) fohászokat és hálaadó imákat minden emberért”. Ezek nem különböző imatípusok, hanem a közös istentiszteleti imádság különböző motívumai, amelyek a gyülekezet imádságának teljes gazdagságát jelzik. Az imádság minden emberért szól. Jézus Krisztus Lelke a szeretet Lelke, aki nem zár ki senkit, sőt átfogja a világot szeretetben és reménységben.
Az imádságban különös hangsúly esik a birodalom fejéért, a császárért való könyörgésre. A basileus elnevezés keleten császárt jelentett. A többes jelzi, hogy a mindenkori uralkodóról van szó. De a császárral együtt mindenkiért könyörögnie kell a gyülekezetnek, aki részt vesz a hatalom birtoklásában és gyakorlásában. A kérés indoklása az, hogy a birodalom vezetői tudják megteremteni a békét, a feltételeket a „nyugodt és csendes élethez”, amely lehetővé teszi az egyház szolgálatának a végzését is, Isten előtt való kedves életfolytatásban (eusebeia) és külső-belső tisztaságban, emberek előtt kedves magatartásban.

Pál Krisztus visszajövetelének a várásában, a teljes váltság napja közeledtének a reménységében él, még sem feledkezik meg az evangélium etikai tartalmáról sem. A Pásztori Levelek az első keresztyén „polgári” etika dokumentumai, abban az értelemben, hogy az egyház – bár nem mond le Isten országa várásáról, de beilleszkedik az emberi társadalomba, és hosszabb történeti útra rendezkedik be.
A felsőbbségért mondandó ima megértéséhez szükséges megjegyezni, hogy ez nem a felsőbbség megtéréséért történik – mint ahogy ezt egy az egyháztörténet folyamán időnként felmerülő téves magyarázat állítja –, hanem egyrészt a lojalitás, az államhoz való hűség kifejezése, másrészt könyörgés azért, hogy Isten adjon erőt és bölcsességet az állam vezetőinek tisztük betöltésére, a béke és a rend fenntartására. A birodalom pogány népei a császárkultusz keretében fejezték ki lojalitásukat. A zsidóság áldozatot mutatott be a császárért és családjáért. A keresztyének imádkozták érte és a hatóságért.

Az egész embervilágra tekintő könyörgés és a békés, nyugodt alkotó munka és az ebben folyó keresztyén bizonyságtétel kedves Isten előtt, mert Ő „megváltó”, „szabadító” Isten, aki szeretetével mindenkit üdvözíteni akar és az igazság ismeretére és elismerésére eljuttatni (vö. Zsid 10:26; 2Tim 2:25; 3:7). Az epignósis alétheias nem pusztán intellektuális megismerést jelent, hanem az igazság:előtt való meghajlást, annak elfogadását és cselekvését. Az egyház azért tud a világért könyörögni, mert ismeri és elfogadta Jézus Krisztusnak a világért történt megváltó munkáját (vö. Jn 3:16).

Az 5–6. versekben olvasható kéttagú hitvallási formula az ősegyház egyik legrégibb hitvallása, amelyik Istennek és Jézus Krisztus személyének, kiengesztelést, új szövetséget szerző munkájának dicsőítése. Ő Isten szeretetének megtestesült bizonysága az üdvözítés történetének döntő idejében.
Pál esküvel bizonyítja, hogy az erről szóló evangélium rábízatott, ő Isten meghatalmazott hírnöke a népek között (vö. Gal 2:8; Ef 3:1–13). Pál ezzel a nyilatkozattal ünnepélyesen megerősíti rendelkezéseinek apostoli hitelességét, azokkal a tévtanítókkal szemben, akik kétségbe vonták azt.

Az egyház szolgálatában igen fontos helyet foglal el a világi felsőbbségért és az emberiségért való istentiszteleti könyörgés és hálaadás. Ez egyrészt a szeretet, és szolidaritás kifejezése a mindenkori kortársak életének a kérdései iránt, másrészt Isten világkormányzó és megváltó, szabadító hatalmának és irgalmasságának a megvallása, Ez az imádság és az ebből következő keresztyén szolgálatkedv és az Isten előtt és ez teszi hitelessé az egyház bizonyságtételét az emberek előtt.

A férfiak imaszolgálata. Az apostol rövid „akarom” szava jelzi, hogy Isten akaratából és meghatalmazásából folytatja rendelkezéseit. A felemelt karok, felfelé fordított tenyerekkel az imádkozás jellegzetes ókori testtartása. Annak a kifejezője ez a mozdulat, hogy az imádkozó, Isten áldását kéri és fogadja. Pál azt rendeli, hogy a férfiak „szent” kezeket emeljenek fel Istenhez imádkozáskor. A hosios egyrészt az Istennek szentelt, bűntől megtisztított embernek a jelzője, másrészt és első renden az Istené és a Krisztusé (Lev 19:2; ApCsel 2:27; Zsid 7:26; 1Thessz 4:3). Az apostoli rendelkezés a férfiak papi szolgálatára utal, az egyetemes papság értelmében. Az apostol különösen két bűntől óv, a haragtól és a viszálytól, ami a férfiaknak, természetüknél fogva nagy kisértést jelent. Jézus tanítása szerint, annak aki imádkozni akar, készen kell lennie a megbocsátásra és a békességre (Mt 5:23; 6:12). A harag kizárja az embert Isten munkatársi közösségéből (Jak 1:20). A férfiaknak, mint az egyház és a keresztyén család bizonyságtevő, papi szolgálata vezetőinek vigyázniuk kell, hogy a harag és viszálykodás jellegzetes férfibűne alkalmatlanná ne tegye őket az imádság szolgálatának elvégzésére.

A keresztyén asszony magatartása az istentiszteleten és a családban. Ha a férfiak legnagyobb kísértése a harag és a viszály, a nőké a minden szemérmet félretevő feltűnni és tetszeni vágyás. Ez önmaguk bálványozásához vezet és az érzéki vágyak rabjaivá teszi őket. Ezzel önmagukat zárják ki az istentisztelet áldásából. A külső feltűnés és tetszenivágyás az istentiszteleten kívül sem illik a keresztyén nőhöz, mert az élet legfőbb értelmétől a hitből és szeretetből fakadó szolgálattól vonja el az embert. Az apostol azonban mégsem a keresztyén nők öltözködését akarja szabályozni, ezt ui. a törvényeskedők teszik. Csak azt kívánja, hogy ne a fényűző öltözködésben merüljön ki a keresztyén nő élete, hanem fordítsa figyelmét a belső ékességre és a jó cselekedetekre. Az aidos és a sófrosyné rokon értelmű szavak, a szemérmes és józan mértéktartást jelzik. Ezek teszik igazán ékessé és vonzóvá a keresztyén nőt. Pál nem a tiszta és az ízléses öltözködés ellen érvel, hanem az önmagát bálványozó érzéki feltűnést keltő testkultusz ellen, ami alkalmatlanná teszi a keresztyén nőt a hitvalló életre. A katastolé kosmia (9) az a méltó viselkedés, magatartás, amely a jó cselekedetekkel bizonyságot tevő keresztyén nő jellemvonása.

A 11–15. verseket, de különösen a 12. verset az egyháztörténet folyamán sokszor idézték úgy, mint a nők kultuszi szolgálatból való kiszorításának újszövetségi bizonyságát. A hely alapos megvizsgálásából kitűnik, hogy a kérdés összetettebb, és nem arról van szó, hogy Pál örök érvényű isteni rendeléssel eltiltja a keresztyén nőt az igehirdetéstől és az ige magyarázásától. A tiltás így hangzik: „Az asszony csendben tanuljon, teljes engedelmességgel (11). De a tanítást asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék…” (12). Itt mindenek előtt egy általános életszabályról van szó, és csak másodlagosan – a didaché jelentéséből következtetve – az istentiszteleten való viselkedésről. Azt a tételt, hogy az asszony csendben tanuljon, Pál jellegzetes rabbinusi érveléssel indokolja: 1. Ádám teremtetett elsőnek. Ókori gondolkodás szerint az első az értékesebb, pl. az elsőszülött. 2. Nem Ádám vezettetett félre, hanem Éva. Pál ezt az érvelést az apokrifus Sirach könyvéből veszi (Sirach 25:24).

Az Ószövetség nem tesz ilyen különbséget. A bűn említésével azonban sürgetővé válik az evangélium meghirdetése. Igen meglepő a 15. vers kijelentése: „…de megtartatik a gyermekszülés által, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szentségben, józanul”. Ennek a kijelentésnek az az értelme, hogy a hitben, szeretetben, szentségben teljesített női hivatás, az anyaság hivatásának betöltése az az életkör, ahol Isten üdvözítő ígéreteivel és erejével találkozik a keresztyén nő.

Mi indította Pált a nőknek adott ún. „hallgatási parancs” kimondására? Az első gyülekezetekben voltak prófétanők (vö. ApCsel 21:9). Ezt a jelenséget Jóel próféciája beteljesedésének tartja Péter az első pünkösdkor (ApCsel 2:17 vö. Jóel 2:28). A Pál által alapított gyülekezetekben is kaptak nők tanítói szolgálatot (ApCsel 18:26). Mi indította akkor Pált az 1Tim-ban, munkássága utolsó éveiben, hogy a kisázsiai gyülekezetekben megtiltsa a nők gyülekezeti szereplését, és életkörüket a családra korlátozza? A Pásztori Levelek és a legrégibb egyháztörténeti adataink szerint megtalálhatjuk a feleletet erre a kérdésre. Pál a tévtanítás egyik káros kinövését, illetve romboló hatását akarta megfékezni a hallgatási tilalommal. A törvényeskedő és aszketikus tanításokat hirdető tévtanítók különösen a gyülekezet nőtagjaira voltak hatással (vö. 2Tim 3:6). Egyik veszedelmes tévtanuk az volt, hogy tiltották a házasságot (1Tim 4:3).

Ha ezeknek a tévtanítóknak sikerül a nőket tömegesen kivonni a családi életből és a gyülekezeti istentiszteleteken rajongó és eksztatikus médiumként felléptetni, akkor a keresztyén családi élet felbomlik, a gyülekezeti istentisztelet pedig kháoszba fúl. Pál ezzel szemben megvédte a keresztyén istentisztelet komolyságát, és a nő anyaságát megillető méltóságot Isten igéje hitelével igazolta.

Mint ahogyan azonban az Újszövetség nem törvénykódex és nem ad kazuisztikát, hanem minden konkrét rendelkezése a szeretet nagy parancsának illusztrációja, úgy Pálnak ez a hallgatási tilalma is helyhez és alkalomhoz kötött. Akkor, abban a helyzetben ezt követelte az egyház szolgálatának hitele és eredményessége, amiért Pál Krisztus szerelmével buzgott. Az egyháznak azonban megvan a joga és kötelessége minden időben, hogy a nemek és nemzedékek szerepét a szolgálat érdekében úgy irányítsa, ahogyan az az evangélium érdekének és az emberszeretet parancsának legjobban megfelel.

1Tim 1, 12 • Pál megtérése és apostoli szolgálata az irgalmas Isten munkájának legkimagaslóbb példája.

Az apostol a kegyelem munkáját a maga teljes méltatlanságának és Isten könyörülő, szolgálatba állító szeretetének leírásával jellemzi. Pál azelőtt káromolta Krisztus nevét, és üldözte Krisztus tanítványait, követőit (ApCsel 8:3; 9:1–2; Gal 1:13–23). Isten ezzel szemben eleve elrendeléséből hűnek ítélte (1Kor 4:2) és apostoli szolgálattal bízta meg. Pál ugyan tudatlanságból cselekedett, de ez nem von le semmit a kegyelem nagyságából. A tudatlanságból elkövetett bűn is vétek (vö. Num 15:22–31; ApCsel 13:27kk.). Pálnak ennél a megállapításánál azonban közrejátszott az a korai keresztyén theológiai gondolat is, hogy az apistia és az agnosia egy olyan korszak az emberiség és az egyén életében, amelyre, Isten igaz ismeretének a hiánya jellemző (ApCsel 17:23.30; Ef 4:18; 1Pt 1:14). Ez a korszak Krisztus megismerésével megszűnik.

Pál életében Isten kegyelme elfedezte ezt a korszakot és az apostolt a hit és szeretet emberévé formálta át. A hyperpleonasen jelzi, hogy a kegyelem minden előbbi helyzetet, sőt minden későbbi várakozást felülmúló valóság. Pál megtérésének példájából a legelveszettebbnek látszó bűnös is reménységet meríthet. „Hitelt érdemlő beszéd és minden elismerésre méltó, Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy bűnösöket üdvözítsen, akik közül az első én vagyok” (15). Ezzel a hitvallásszerű formulával foglalja össze Pál a rábízott evangéliumot, amelynek igazságát és valóságát saját életében olyan ellenállhatatlan erővel tapasztalta meg. Pál itt, ha nem is szó szerint, de tartalmában Jézus Zakeusnak mondott szavait idézi (Lk 19:10).

Pál, aki egykor a bűnösök élén járt, most a megkegyelmezettek élén járhat. Így a rajta megmutatott hosszútűrés, őstípusává lett Isten minden további kegyelmi munkájának, őmaga pedig példájává mindazoknak, akik. hisznek Krisztusban az örök életre. Pál megtérését nem bibliográfiai vagy pszichológiai okból említi, hanem az apostoli kérügma illusztrálására: Pál abszurd példája mutatja, hogy nincs elveszett ember Isten szemében.

Pál a hellenista zsinagógában tanult és naponként mondott doxológiával zárja az építő jellegű szakaszt, amelyben igehirdetése szívét tárta fel. Magasztalja az idők, a történelem Urát, aki új korszakokat hív létre (vö. Ézs 52:7), aki a világ teremtésétől vezeti a beteljesedés felé a mindenséget. ő az életnek Ura és adója, a fenségben uralkodó, egyetlen Isten (Ex 33:20; Kol 1:5; Deut 6:5). Mégis Ő az irgalmas Isten, a bűnös ember megváltója Jézus Krisztus által. Egyedül Őt illeti „dicsőítés és tisztelet örökkön örökké”. Az áhítat magasságában szárnyaló liturgiai formula után Pál „ámen”-nel erősíti meg a mondottakat, amit a levelet hallgató gyülekezet ismételhet.

1Tim 1, 18 • Timotheusnak férfiasan kell képviselnie a rábízott evangélium ügyét.

Pál a gondolati egységet záró soraiban utal arra a helyzetre, amelyre nézve rendelkezéseket küldött (vö. 2Tim 2:14; Tit 2:15). Az itt küldött utasításnak (1:3kk.) nemcsak hivatalos jellege, hanem igehirdetésszerű érvénye is van. Az apostol az elmondottakat kötelező érvényű apostoli tradícióként adja át. Erre utal a paratithemai ige, amely a paradidómi értelmében az őskeresztyén irodalomban az igaz tanításnak hű megőrzésre átadását jelenti. Timotheusnak az ordinációja, a kézrátétel és imádság alkalmával kapott prófécia (vö. ApCsel 13:1–3) adjon erőt és bátorságot a fő, az igaz harcra, minden tévtanítással szemben az evangéliumért. A kalé strateia a hadi szolgálat képének bibliai alkalmazása, amely a görög filozófiai etika formakészlétének segítségével az ószövetségi szent háború, újszerű evangéliumi megfogalmazása.

Ennek a gondolatnak a lényege az, hogy Krisztus tanítványa katona, aki kész egyaránt a harcra és a szenvedésre is. Pál leveleiben másutt is megfigyelhetjük, hogy az apostol a „férfias keresztyénség” példáját adja követőinek (vö. Ef 4:13; 6:10kk.; 2Tim 2:4). Erre utalnak az atlétikából vett hasonlatok is (1Kor 9:24–27). A Krisztus harcosa azonban nem fegyverrel, hanem hittel és jó lelkiismerettel harcol. Csak akkor várhat eredményt ha megőrzi a Léleknek ezeket az ajándékait. A keresztyén, a bibliai alapokon nyugvó tanítás szerint a „jó lelkiismeret” nem puszta emberi tulajdonság, hanem a Szentlélek által önmagát ítélő és korrigáló erkölcsi öntudat. Hit nélkül és beszennyezett, érzéketlen lelkiismerettel csak hajótörés vár az evangélium szolgálatába állított emberre. A hajótörés az etikai gondolkodásban a belső ellentmondások és hazugságok miatt kudarcba fúlt élet jellemzésére szolgáló kép. Ilyen hajótörött emberek Himenéus és Alexander, akik egykor Pál munkatársai lettek (vö. 2Tim 2:17; 4:14), de erkölcsi lazaságuk következtében hitük hajótörést szenvedett. Amikor elkezdték káromolni (blasfémein) Krisztust és az evangéliumot és ezzel veszélyeztették az egyház egységét a tanfegyelmet és a gyülekezetek szeretetközösségét, Pál „átadta őket a Sátánnak”. Ez a kifejezés a gyülekezetből való kirekesztést jelenti, egyben azt a meggyőződést, hogy a Sátán a kiközösítettet betegséggel vagy más csapással sújtja, és ezáltal a bűnös magába száll és talán megtérhet (vö. 1Kor 5:5).

A paideia jelentésében benne van a fenyítés és a nevelés mozzanata is. Az egyházfegyelemnek olyan példájával találkozunk itt, amely a gyülekezet érdekében történik, azáltal, hogy azt a szétrombolástól óvja, másrészt azonban a fegyelmezés a bűnös érdekében is történik, hogy azt a fenyítés bűnbánatra indítsa. Egyedül ez lehet minden egyházfegyelem és egyházi fenyítés értelme és célja.

Pálnak ezek a szavai, amellyel Timotheust kemény és férfias harcra buzdítja az evangélium tisztaságáért, az egyház belső rombolóival szemben, a terméketlen viták és viszályok szítóival és az erkölcsi lazasággal szemben, világosan mutatják annak a nézetnek a tarthatatlanságát, hogy a keresztyén embernek csak szelídséggel és passzivitással lehet képviselni az igazságot. Jézus kemény szavai a farizeusok és sadduceusok ellen és a templom megtisztítása (Mt 21:12–13; vö. Jn 2:14–16) alapul szolgálnak Pál határozott fellépéséhez az igazság érdekében. Ez a „férfias keresztyénség” az újszövetségi kijelentés belső logikája szerint nem valami hősi eszmény, hanem az „erő, szeretet és józanság” (2Tim 1:8) Lelkétől áthatott magatartás, éppen az Isten országának nagy ügye, az Isten Krisztusban hozzánk jött szabadító szeretetének hirdetése és megélése érdekében.

1Tim 1, 1 • Pál üdvözli Timotheust.

Pál az üdvözletben apostolnak nevezi magát. Nyilvánvalóan nem Timotheus előtt akar ebben a tisztében bemutatkozni. Az „apostol” szóra itt különös hangsúly esik, mert Pál Timotheus által a gyülekezeteknek Isten meghatalmazott követeként szól. Az apostolos cím nemcsak Pál hivatásának méltóságára utal, hanem alázatára és kötöttségére is. Minden amit mond és amit tesz, nem saját tetszése, hanem Isten akarata és terve szerint történik, sőt parancsára: kat’epitagén theou. Isten jelzője, sótér hémón ószövetségi méltóságjelző (Zsolt 25:5; 27:9; Hab 3:18; vö. Lk 1:47). Isten nem csak teremtő, hanem szabadító, megváltó Isten is. A Szentháromság személyeinek munkái áthatják egymást. Jézus méltóságjelzője hé elpis hémón arra az eschatologiai reménységre utal, hogy Jézus eljövete lével és az evangélium hirdetésével elkezdődött Isten ígéretei beteljesedésének ideje, amely az emberiség teljes megváltásával, bűnből és halálból való szabadításával végződik. Timotheust Pál vezette hitre, ő rendelte el az evangélium szolgálatára, innen érthető az a meleghangú, szívélyes megszólítás: „igaz fiamnak a hitben”. A Pál és Timotheus között meglevő bensőséges baráti és munkatársi kapcsolatnak a szelleme betölti mindkét Tim levelet.

A „kegyelem néktek és békesség” szokásos páli formula helyébe a Pásztori Levelekben a „kegyelem, irgalmasság, békesség” háromtagú üdvözlő formula lép, amely zsidó eredetű (Gal 6:16) és a kisázsiai gyülekezetekben vált használatossá (vö. 2Jn 3). Pál Isten ajándékozó kegyelmét, bűnbocsátó irgalmasságát és az Istennel a Krisztusban helyreállt közösség békéjét, tehát az üdvősség javainak teljes gazdagságát kívánja Timotheusnak és a rábízott gyülekezeteknek. A kegyelem, irgalmasság és békesség Istennek az a mindent felülhaladó ajándéka, amit a keresztyéneknek szüntelen kívánniuk kell egymásnak és minden embernek.

1Tim 1, 3 • A tévtanítók ellen határozott küzdelemre van szükség.

A spekulatív theologiai elméletek nem a gyülekezet építésére, hanem ellentétek keltésére szolgáinak. Az a helyes írásértelmezés, amely a szeretet mértékének megfelel.

Pál azzal a rendelkezéssel hagyta Efézusban Timotheust, hogy az efézusi gyülekezetet és a kisázsiai egyházat (amelynek vezető gyülekezete Efézus volt) védje a tévtanítókkal szemben. A tévtanítók még a gyülekezetekben vannak, számuk még nem volt nagy (tisin), de Pál úgy véli, hogy a kezdeti határozott fel lépés és intés talán még kijózaníthatja őket, és megvédi a gyülekezet bizonyságtételének egységét. Az apostol arra szólítja fel Timotheust, hogy „parancsold meg némelyeknek, hogy ne tanítsanak idegen tanítást” (3). A paraggelein az autoritativ, a Krisztustól vett tekintélyre hivatkozó parancs kifejezése (vö. ApCsel 16:18; 1Kor 7:10). A heterodidaskalia az apostoli tanítástól idegen, tévtan kifejezésére szolgáló fogalom. Ezekben a sorokban megfigyelhetjük az ősegyház kialakuló hivatalos nyelvhasználatát, amely az apostol határozott egyházkormányzói tevékenységére is utal.

A tévtanítókra jellemző, hogy „mítoszokkal” és „genealógiákkal” foglalkoznak. Ezekről bővebb felvilágosítással szolgál Tit 1:14 és Tit 3:9; ahol „zsidó mítoszokról” van szó. A hellenista irodalomban a „mítoszok és genalógiák” a mitikus jellegű történetírás elnevezése. A nagy zsidó filozófus, Alexandriai Philo viszont „genealogiai”-nak nevezi Mózes első két könyve történeti leírásait a Sinai törvényadásig bezáróan. Tehát az itt használt mythoi kai genalogiai kifejezés a bibliai őstörténetben és Izráel őstörténetében található nemzetségtáblázatokra és legendaszerű elbeszélésekre vonatkozik. A tévtanítók az ezekhez fűződő allegorikus spekulációkra összpontosították figyelmüket, és elméleteikkel elterelték a gyülekezet figyelmét az evangélium lényegéről. Ennek következtében a gyülekezetet az Isten üdvözítő tervének és akaratának (oikonomia) megismerése helyett és hitben való épülés helyett hiábavaló vitákra pazarolta erejét.

A Timotheus eljárásának, mint minden egyházi intésnek és feddésnek, fegyelmező rendelkezéseknek a célja a szeretetre nevelés, egy olyan szeretetre, amely tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből származik. A tevékeny és hathatós szeretetnek ez a három elengedhetetlen feltétele van.
A tévtanítók éppen a szeretettől távoztak el, ezért minden nagyképű tudóskodásuk ellenére tudományuk üres és hiábavaló, terméketlen fecsegés marad. A tévtanítók törvénytanítók akarnak lenni. Spekulációikkal aszketikus követelményeket akarnak a gyülekezetekre szabni (vö. 1Tim 4:3; Tit 1:14). Aki pedig a törvényt az evangélium nélkül hirdeti, nemcsak Krisztust, de az ószövetséget is félreérti.

Az Isten törvénye jó, de a maga „törvénye” szerint (nominós), azaz belső értelme, rendeltetése szerint kell alkalmazni. Ez pedig a szeretet szabálya, amelyben az Ószövetség és Jézus is összefoglalta a törvényt (Mk 12:28–31 par.) A törvény nem a Krisztusban, megigazított ember gyötrésére, hanem a bűn leleplezésére, a gonoszok elrettentésére, a törvényszegők ellen van. A 9. és 10. versekben található bűn-katalógus a Tízparancsolat (Ex 20:1–17) áthágását illusztrálja a korabeli zsidó írásmagyarázat példája szerint. Az első tábla parancsainak áthágóit hat általános jelzővel illeti, a második tábla parancsai ellen vétőket egyenként említi. Ezen kívül a törvény az ellen is van, ami „az egészséges tanítással ellenkezik”. Ez a kifejezés a Pásztori Levelek sajátos szókincséhez tartozik (2Tim 4:3; Tit 1:9; 2:1), és antiheretikusan értendő. A tévtanítással szemben az evangéliumi tanítás egészséges, józan, értelmes, nem a vulgáris filozófiai racionalizmus értelmében, hanem pnéumatikus értelemben, a kijelentés logikája szerint (vö. Dibelius 20k.).

„A boldog, Isten dicsőségének evangéliuma” adja a bűnbocsánatot, a szabadítást, a szeretet által szolgáló életet az embernek, nem pedig a törvényeskedő tévtanítók spekulációi.

2Thessz 3, 6 • Az Úr napjának helyes várása.

Mindez mintegy bevezetés az apostol legfontosabb erkölcsi intéséhez: az Úr napjának helyes várása a munkás élet. Az a tévedés, hogy „már itt volna a Krisztusnak ama napja” (2:2), a thessalonikaiak közül némelyeknek elvette a kedvét a munkától. Voltak közöttük, akik „rendetlenül éltek, semmit sem dolgoztak, hanem nyugtalankodtak” (11). Így „nem a maguk kenyerét ették” (12), hanem nyilván másokon élősködtek. Pál a munkás életet nemcsak első levelében, hanem már thessalonikai tartózkodása alatt is a hívek lelkére kötötte (6. v.; vö. az első levélben a 4:1–2-vel). De az ezzel kapcsolatos probléma, éppen a keresztyén reménység eltorzulása miatt, az első levél írásának ideje óta kiéleződött.

Az apostol ismét saját példájának követésére inti a thessalonikaiakat: „…ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgoztunk, hogy közületek senkinek ne legyünk terhére” (8). A hangsúly itt más; mint az Első Korinthusi Levélben, ahol Pál arra emlékezteti a gyülekezetet, hogy az evangélium terjedése érdekében mond le arról a jogáról, hogy az evangéliumból éljen (9:12.14.18–19). A Második Korinthusi Levélben már arról is hallunk, hogy az apostol „nem volt terhére senkinek” (11:8). Itt az utóbbi motívumot hangsúlyozza: nemcsak mint az evangélium hirdetője, hanem egyszerűen mint keresztyén és mint ember is példát adott társaival együtt a munkás életre, az élősdi, henye életmód kerülésére. Hivatkozik arra, amit már thessalonikai tartózkodása alatt lelkükre kötött: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (10). Vagyis a nélkülözés nemcsak természetes következménye, hanem méltó büntetése is a dologtalan életnek.

De az „akar” szó is fontos: nem a produktivitásról, hanem a munkához való viszonyulásról van szó. A munkát azonban nem önmagáért kell akarnunk. Ez, amint az angol bölcselő, John Locke helyesen megjegyezte, természetellenes volna. Az ember ugyanis nem azért él, hogy dolgozzék, hanem azért dolgozik, hogy éljen. Mivel azonban a keresztyén nem önmagának él (Róm 14:7), munkáját sem csak önmagáért, csak magára gondolva végzi, hanem az „Úrban”, vagyis szolgálatként, másokért is, az Isten dicsőségére (Kol 3:17; 1Kor 10:31). Ha egy munkabíró ember nem akar dolgozni és nem a maga kenyerét eszi (12), az másét veszi el és így nem szolgálja, hanem kihasználja embertársait. Az Úr eljövetelének várása tehát nem jogcím a tétlenségre. Éppen ellenkezőleg: az apostol személyes példája azt mutatja, hogy az egészséges reménység szorgalmas munkára ösztönöz. „Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor hazajő, ily munkában talál” – mondta Jézus (Mt 24:46). Nem véletlen, hogy a Filippibeliekhez írott levélben a nagy eschatológikus biztatás, „Az Úr közel!” után ezt a felszólítást találjuk: „Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták; amik csak kedvesek, amik csak jóhírűek, ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok” (4:5.8).

Ugyanezt a Második Thessalonikai Levél így fejezi ki: „Atyámfiai, meg ne restüljetek a jó cselekvésében” (13). Az Úr eljövetelének ígérete nem lefékező, hanem felszabadító erő. Ez a reménység eloszlatja a csüggedést és a pesszimizmust. Ugyanakkor azonban a keresztyén reménység a prometheusi elbizakodottság ellentéte. A végső megoldást az Úr eljövetele hozza el. Pál apostol nem gondolja, hogy munkánkkal mindent elérhetünk. Így bár tudja, hogy a viszonylagos, földi békesség a mi feladatunk; amelynek végzésében Jézus ígérete értelmében – „Boldogok a békességszerzők, mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Mt 5:9) – szakadatlanul fáradoznunk kell, az aktív keresztyén életre való buzdítást mégis ezzel az áldáskívánással végzi: „Maga pedig a békességnek Ura adjon néktek mindenkor és mindenben békességet” (16).

Amikor az apostol ezt kívánja, a gyülekezet békességére is gondol. Annyira fontosnak tartja a henye élét botrányának megszüntetését, hogy a rendetlen és élősdi életmódot folytató atyafiakkal szemben szigorú intézkedést rendel el: vonjátok el magatokat az ilyen atyafiaktól és ne társalogjatok velük! (6.14.) Ez azonban még nem a teljes kizárás, az excommunicatio maior (vö. 1Kor 5),hanem a közösségrészleges és ideiglenes felfüggesztése abból a célból, hogy az ilyen atyafiak „megszégyenüljenek” (14), vagyis rádöbbenjenek nyomorúságukra és visszatérjenek a helyes útra: „De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek mint atyafit” – írja az apostol (15). Kálvin János, akit általában a szigorúság hívének tartanak, ezt jegyzi meg itt: „A mértéktelen szigorúság megkeseredést okoz. A bűnösnek minden szigorúságon át éreznie kell a szeretetet”. A helyes egyházfegyelem a hívek közötti jó viszony, a békesség helyreállítását célozza.

2Thessz 3, 17 • Sajátkezű üdvözlet.

Az apostol levelét szokása szerint sajátkezű írásával hitelesíti. Majd áldását adja a gyülekezetre. Ha az itt következő apostoli áldást az egész levél összefüggésében olvassuk, igazat kell adnunk a régi theológusoknak, akik azt tanították, hogy a hitben adott és fogadott áldás nem csupán kívánság, exoptatio, hanem ajándék közlése, donatio (vö. Lk 10:5–6) Mert benne ígérete szerint (Lk 10:16) maga az élő Úr Jézus Krisztus fordul hozzánk. A mai olvasóhoz is így szól a Második Thessalonikai Levél befejező áldása: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájatokkal! Ámen” (18).

2Thessz 3, 1 • A gyülekezet könyörgése és hűsége.

A levél befejező intései szoros kapcsolatban állnak a megelőző eschatológiai tanítással. Mint az első levélben, itt is kéri az apostol a thessalonikai híveket, hogy imádkozzanak érte. Nem a saját személyére gondol, hanem ahhoz kéri a gyülekezet könyörgését, hogy az Úrnak beszéde terjedjen és dicsőíttessék meg (1). Mivel a jelen világkorszak döntő fontosságú eseménye az evangélium hirdetése (vö. Mt 24:14), Krisztus anyaszentegyházából állandóan fel kell szállnia az imádságnak:

„Drága Igédnek kész szállást, Adj, mindenütt szabad folyást”. Ugyancsak az igehirdetés érdekében kéri a gyülekezet imádságát azért, hogy megmeneküljön a helytelenül cselekvő és gonosz emberektől. Ezt a kérését azzal indokolja, hogy „nem mindenkié a hit” (2). Vannak, akik itt a „hit” szó helyett „hűséget” fordítanak, hivatkozással arra, hogy a következő versben a ’pistos’ szót kétségtelenül „hű”-vel kell visszaadnunk. Valószínűbb azonban, hogy az apostol a „helytelenül cselekvő és gonosz embereken” nem a hűtlenné vált keresztyéneket, hanem az evangéliummal hitetlenül szembehelyezkedő és munkáját minden lehetséges módon akadályozó zsidókat érti. Jobb tehát a ’pistis’ szót „hit”-tel fordítani.

Ám a hitetlenséggel szemben ott áll Isten hűsége, aki megerősít és megőriz a gonosztól (3). Mivel pedig Isten a keresztyén élet döntő tényezője, az apostol bízik abban, hogy a thessalonikaiak megteszik, amit parancsolt nekik (4). Ehhez kéri, hogy az Úr igazgassa szívüket Isten iránt való szeretetre és Krisztus iránt való állhatatosságra (5).

2Thessz 2, 13 • Intés az állhatatosságra.

Ezért a végső dolgokról szóló fejtegetés is hálaadásba megy át azokért, akiket szeret az Úr és kiválasztott az üdvösségre a Lélek szentelésében és az igazság hitében (13). A kegyelmi kiválasztás az alapja annak, hogy a „Jézus Krisztus dicsőségének elvételére” (14) állhatatosak maradnak és megtartják, amit az apostoltól vettek (15). Az elhíváshoz az is hozzátartozik, hogy Isten örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozta meg a híveket (16).

Ezt a szigorú hangnemben kezdődő szakaszt az apostol Isten szeretetének ismételt hangsúlyozásával (13.16.), majd áldással zárja: Isten „vigasztalja meg szíveteket és erősítsen meg titeket minden jó munkában és beszédben” (17).

2Thessz 2, 1 • A Krisztus eljövetelét megelőző „szakadás”.

A második résszel kezdődő szakasz felelet egy súlyos hitbeli kérdésre, amely az apostolnak nyilván az első levél írása óta. jutott tudomására. Voltak ugyanis az atyafiak között, talán nem is kevesen, akik arra a téves meggyőződésre jutottak, hogy „a Krisztusnak ama napja már itt van” (1–2). Pál nem tudja, mi váltotta ki ezt a tévelygést: lehet, hogy valamilyen prófétai igénnyel fellépő beszéd, lehet, hogy az apostolnak tulajdonított, előttünk ismeretlen levél (2).

A hívőket mindenesetre az a veszély fenyegette, hogy a ’parousia’-ra nézve (1) eltántorodnak az evangélium helyes megértésétől, beteges nyugtalanság vesz erőt rajtuk, csalárd szándék áldozatai lesznek (2–3). Pál apostol eszükbe juttatja a közöttük hirdetett evangéliumot, az élőszóban és levélben velük közölt tanítást (14–15), mert azt akarja, hogy megmaradjanak abban, amit Páltól és társaitól vettek. Különösen emlékezteti őket szóbeli igehirdetésének egy fontos, de – úgy látszik – azóta elfelejtett részére: az Úr napja nem jön el addig, „míg be nem következik előbb a szakadás”, a nagy ’apostasia’, és meg nem jelenik a „törvénytelenség embere, a veszedelem fia” (3). Ő az ellenség, aki fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istenségnek neveztetik, úgyannyira, hogy maga ül be, mint Isten, az Isten templomába, azt állítva, hogy ő Isten (4).

2Thessz 2, 6 • Az Antikrisztus eljövetele.

Ám a végső kifejletnek ez az eseménye még nem következett be. Sőt a thessalonikaiak Pál apostol szóbeli tanításából „tudják”, mi az, ami még „visszatartja” az Ellenséget, úgyhogy az csak a maga idejében fog megjelenni (6). Titokban ugyan már működik a törvényszegés bűne, de csak titokban, mert a Visszatartónak először félre kell az útból tolatnia (7), hogy akkor aztán megjelenjék a Törvénytaposó (8). Ennek ereje a Sátán által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival (9). Pusztító hatalma ki fog terjedni azokra, akik elvesznek, akik nem fogadták be az igazságnak szeretetét, nem hittek az igazságnak (10–11).

Mint Jób esetében a Sátánnak, úgy most is maga Isten ad működési teret a Törvénytaposónak: az igazság ellenségeire Isten bocsátja rá a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak (11). De mindennek határa az Úr eljövetele: akkor a Törvénytaposónak is meg kell semmisülnie (8).

De ki a Törvénytaposó? Mint már előbb is, Pál apostol levelének ebben a szakaszában az apokaliptika gondolatformáit alkalmazza, tehát „rejtjelezetten” beszél. Annakidején a thessalonikaiak, amikor Pál apostol egyházalapító igehirdetését hallgatták, megkapták ugyan a kulcsot ehhez a rejtjelezett íráshoz (5), de úgy látszik, voltak közöttük többen, akik azóta ezt a kulcsot elvesztették, vagy nem tudták használni. De vajon mi a jelenben meg tudjuk-e fejteni ezt a „sifrírozott” üzenetet? Konkrét vonatkozásaiban bajosan. De általános és ránk tartozó értelmét megtalálhatjuk. Az újszövetségi üdvüzenet számol azzal, hogy Krisztus Urunk végső győzelmét, az Ő dicsőséges eljövetelét a Gonosz időleges hatalmának utolsó, koncentrált ágaskodása előzi meg (vö. Mt 24:10–12; Jel 16:9.11.21). És amiképpen az evangélium hatása személyes hatás, úgy ez az utolsó ellenállás is valamiképpen személyes vonásokat visel magán.

Már a végső dolgok előtt, a mostani világkorszak kritikus helyzeteiben is látható, hogy a Gonosz hatalma történeti személyekben inkarnálódik. Pál apostol zsidó kortársai és az első keresztyének olyan személyekre gondolhattak, mint amilyen például Antiochus volt, aki a templom égő áldozati oltárára egy Zeusnak szentelt oltárt építtetett, vagy Nagy Heródesre, aki a templom bejárata fölé a római sas jelvényét helyeztette, vagy Caligulára, aki megkísérelte, hogy a templomban a saját szobrát állíttassa fel. Ezek és az ezekhez hasonló események azonban csak előjelek. A Gonosz erejének utolsó megtestesülése az Antikrisztus, az ellen-Messiás (1Jn 2:18–22; 4:3; 2Jn 7), akinek hatalmát a hitetés teszi különösen veszélyessé. Ahogy a Sátán át tudja változtatni magát világosság angyalává (2Kor 11:14), úgy erőt adhat a Törvénytaposónak hazug jelek és csodák véghezvitelére (9–10), hogy így vezesse félre és veszítse el azokat, akik nem hittek az igazságnak (11).

De ki a visszatartó, aki egyelőre megakadályozza az ’apostasia’-t; a Lázadást, az ellen-Krisztus utolsó nagy támadását? Tertullianustól kezdve igen sok írásmagyarázó úgy véli, hogy Pál apostol a római birodalom hatalmában látta volna a Visszatartót. Ezt alátámasztotta volna saját tapasztalata: a római birodalom jogi rendje volt segítségére abban, hogy missziói munkáját a zsidók elkeseredett ellenállásával szemben is végezhesse. Mások, mint a régiek közül például Kálvin János, az újabbak közül O. Cullmann, úgy gondolják, hogy az apostol magát az evangéliumhirdetést, illetve önmagát, mint az evangélium hirdetőjét tartotta ilyen fékező, a Gonosz hatalmának végső kirobbanását késleltető erőnek. De a leghelyesebb magyarázatnak az látszik, ha a Visszatartót, éppen úgy, mint a Törvénytaposót, apokaliptikus alaknak gondoljuk.

William Neil a Thessalonikai Levelekhez írt kommentárjában (London 1950) a Törvénytaposóról szóló verseket a Jelenések Könyve 20. fejezetével állítja párhuzamba, ahol azt olvassuk, hogy egy angyal kötözi meg a Sárkányt, a régi Kígyót, vagyis a Sátánt, ezer esztendőre, hogy aztán majd „egy kevés időre” eloldoztassék az Úr Jézus Krisztus végső győzelme előtt. Hivatkozik továbbá Neil az Acta Pilati nevű apokrif evangélium egyik helyére, ahol Krisztus ezekkel a szavakkal viteti a Sátánt a Hades-be: „Fogd meg és tartsd őt erősen az én második eljövetelemig. A „tartsd” szót az eredeti szöveg a ’katechein’ igével fejezi ki, és ugyanez a szó szerepel a Második Thessalonikai Levélben is. A visszatartó = ho katechón. Az apokaliptika kétdimenziós (menny-föld; ld. pl.: Jel 18:1) történetszemléletének megfelelően a Visszatartó személye a mennyei dimenzióhoz tartoznék, vagyis őt Pál apostol nem azonosítaná a földi történelem egyik tényezőjével sem: sem a római birodalommal, sem például Claudius császár személyével, sem önmagával. (Cullmann), mint az evangélium hirdetőjével. Viszont a Visszatartó tevékenysége kihat a jelen világra, az empirikus történelem ténye volna, a végtörténet földi, látható, megtapasztalható dimenziójához tartoznék.

Valóban, Pál apostol éppen ezt írja a megzavart thessalonikaiaknak: tudhatjátok, mert láthatjátok, hogy a Vég bevezető eseménye, a nagy Lázadás még nem következett be; az önmagát istenítő Törvénytaposó támadása még nem indult meg, mert a Visszatartó most még nyilván féken tartja őt. Ha azonban az ’apostasia’, a Lázadás vagy Szakadás még nem következett be, akkor nyilvánvalóan tévednek azok, akik azt hiszik, hogy már itt van Krisztusnak ama napja (3).

De mi tartozik mindebből Krisztus ma élő egyházára? Pál apostol Krisztus eljövetelét egészen közelinek gondolta. Ebben tévedett; ezt nyíltan el kell ismernünk. De ebből egyáltalán nem következik, hogy a Thessalonikai Levelek egész eschatológiáját félre kellene tennünk. Kétségtelen, hogy Pál az apokaliptika fogalmi készletét és képanyagát használja; másképpen nem is tudná érzékeltetni kortársaival azokat a kibeszélhetetlen realitásokat, amelyeket „szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt” (1Kor 2:9). Az evangéliumok szerint maga Jézus is gyakran az apokaliptika kategóriáiban tanított a végső dolgokról (ld. különösen Mt 20. részét).

Az újszövetségi kérygma apokaliptikus vonásai mindenesetre figyelmeztetnek arra, hogy a mindenség története nem egysíkú, immanens eseménysorozat. Az, amit mi „történeti valóságnak” nevezünk, nem a végső realitás; a történelem végső valóságát most, a jelen világkorszakban még a hit szemével is csak mintegy „tükör által, homályosan” látjuk (1Kor 13:12), mint az „Isten nagyságos dolgainak” (ApCsel 2:11) valóságát. Ami közelebbről Pál apostol itteni tanítását illeti a Törvénytaposóról és az ő Visszatartójáról, ez felhívja a figyelmet a keresztyén reménység és a kultúroptimizmus különböző fajtái közötti különbségre és ellentétre. A töretlen fejlődés gondolata, még ha valamilyen keresztyén evolucionizmus alakjában jelennék is meg előttünk, idegen az Újszövetségtől. A jelenvaló és eljövendő világ viszonyában az Új szövetség egyaránt tanítja a kontinuitást és a törtést.

Az eljövendő világ, az új ég és új föld is a mi világunk lesz. Pál azért használja a halálra az alvásnak a keresztyénségen kívül is megtalálható képét, mert tudja, hogy – amiképpen a felébredő ember ugyanaz, aki előbb aludt – így a feltámadásban is azok leszünk, akik vagyunk, vagy helyesebben: mint a Krisztusban új teremtés már most azok vagyunk igazán, akik leszünk, hiszen az Isten névre szóló elhívása az eljövendő világban sem veszti el érvényét. Hogy munkánkból mi marad meg, most még nem tudjuk, mert az ítélet tüze próbálja meg (1Kor 3:13). De van, ami megmarad (1Kor 13:4), mert nemcsak a mulandóságnak, hanem az örökkévalóságnak is dolgozunk, és így munkánk „nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15:58). Ugyanakkor azonban az Újszövetség nem ígéri, hogy a jelen világ fokozatosan átfejlődik Isten országává. Jézus Krisztus eljövetele és ítélettartás térést is jelent, mert „test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot (1Kor 15:50).

Az evangélium hirdetésével együtt nő az ellenállás ereje is. A „jövendő világ erőivel” (Zsid 6:6) egy időben a mysterium iniquitatis (7), a gonoszság emberfölötti, de perszonális ereje is tevékenykedik, hogy aztán a végkifejlet előtt összpontosítottan támadjon. Ahogy a hangnál sebesebb repülőgép gyorsaságának fokozódásával a levegő ellenállása is növekszik, míg végre a gép az ellenállás feltorlódott falát robbanásszerű zajjal áttöri és így éri el a hangnál nagyobb sebességet, úgy az Isten országának energiáival szemben is – éppen a végkifejlet előtt – felhalmozódik az ellenállás, hogy aztán azt végleg megtörje Jézus Krisztus ’parousia’-ja. Azt is el kell fogadnunk az apostoltól, hogy ez az ’apostasia’ személyes vonásokat vesz magára és az önistenítésben, Isten helyének bitorlásában tetőződik. De mint ahogy az apostol még nem látta ennek a klimaxnak a történeti vonásait, mi sem látjuk. De nem is az a dolgunk, hogy kíváncsi spekulációkba merüljünk. Az egyház története folyamán számos próbálkozás történt, hogy az Antikrisztust ezzel vagy azzal a történeti jelenséggel vagy személlyel azonosítsák, de minden ilyen kísérlet eddig tévesnek bizonyult. Nekünk most elég tudnunk, hogy a Törvénytaposó, „ha lehet, még a választottakat is” meg akarja a téveszteni (Mt 24:24), de Isten ezt nem engedi meg. A legfontosabb azonban azt tudnunk, hogy mind a Törvénytaposó, mind a Visszatartó végső fokon Isten ellenőrzése alatt vannak, és ezért bármilyen alakban jelenjenek is meg a történelem színpadán, „sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok… nem szakaszthatnak el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 8:38–39).

2Thessz 1, 1 • Köszöntés, hálaadás, vigasztalás.

A felirat és a köszöntés majdnem ugyanaz, mint az első levélben (1–2), és a következő hálaadás is nagyon hasonlít az első levél nyitányához (3–4). A 4. vers. azt mutatja, hogy az első levél írása óta fokozódott az üldözések heve, amely azonban nem tudta legyőzni a thessalonikai keresztyének kitartását és hitét. A hívők szenvedését úgy tekinti az apostol, mint az Isten országához tartozásuk jelét (5). Az apostol vigasztalása az ítélettevő Jézus Krisztus eljövetelének üzenete (7). Az, hogy az Úr igazságot tesz és megfizet azoknak, akik tudatosan Isten és az evangélium ellen fordulnak (6.8.), az apostoli kérygma integráns része.

Az Úr eljövetelét Pál apostol a rendelkezésére álló legerősebb kifejező eszközökkel, a korabeli apokaliptika színeivel ábrázolja. De ebben a képben mégsem a félelmes vonások dominálnak, hanem az az örömüzenet, hogy az ítélő Krisztus „megdicsőíti magát az ő szenteiben” és „csodáltatik mindazokban, akik hisznek” (10). Az apostolnak csak az a gondja és imádsága, hogy a thessalonikaiak méltóknak bizonyuljanak elhivatásukra (11). Ami a jelent illeti, Isten úgy erősíti meg elhívásukat, hogy a jóságban való gyönyörűségüket és hitüknek erőben megnyilatkozó munkáját teljességre viszi (11). Így dicsőíttetik meg Jézus Krisztus neve a hívekben, és így dicsőíttetnek meg a hívek Őbenne. Mindez pedig az Úr Jézus Krisztus kegyelméből van! (12)

1Thessz 5, 12 • Intések és üdvözlések.

A 12. és 13. vers a gyülekezet szervezetére utal. Ám ez a szervezet itt még nem valami külsőleg rögzített jogi rend, hanem a Krisztus test életének természetes, önkéntes megnyilatkozása. Mint más gyülekezetekben, Pál apostol Thessalonikában is gondoskodott arról, hogy legyenek hitben erős, szerető szívű és bölcs atyafiak, akikre a fiatal gyülekezet pásztorolását rábízhatta. Újabban a nyelvészek itt a hagyományos és betűszerinti fordításnak megfelelő „elöljárók” helyett inkább „gondviselőkről” beszélnek (A. Oepke), és ez a fordítás jobban kidomborítja a gyülekezetért való „fáradozás” (12) szolgálat-jellegét. Lehetséges, hogy a vének és a gyülekezet viszonya nem volt mindenben harmónikus, és talán ez tette szükségessé az apostol intését: „Egymással békességben éljetek!” (13). Az apostol arra „kéri” a gyülekezet tagjait, hogy a közöttük és értük fáradozó véneket „megbecsüljék” és munkájukért legyenek irántuk megkülönböztetett szeretettel (13), Tehát ne csak a köteles tiszteletet adják meg nekik, hanem szeressék is őket. Milyen más volna gyülekezeteink mai élete, ha az egyháztagok kevesebbet bírálnák lelkipásztoraikat és jobban szeretnék őket!

A következő két vers is a gyülekezeti tagok egymáshoz való viszonyáról szól. Amennyire nyilvánvaló, hogy a gyülekezet rendjét meg kell őrizni, egészen a gyülekezetből való kiközösítés határáig (Mt 18:15–17; 1Kor 5:1–13), annyira világosan látjuk itt azt is, hogy az egészséges, élő gyülekezet első gondja az emberi gyengeségek láttán nem a saját határainak szigorú meghúzása és őrzése, hanem az „erőtelenek” (14) szeretetben való hordozása. Pál apostol most azt fejti ki, amit a Galáciai Levélben így foglal össze: „Egymás terhét hordozzátok” (6:2). Ez azt jelenti, hogy inteni kell a „rendetleneket”, akik nem állnak be a sorba, hanem mennek a saját fejük után, bátorítani kell a félelmes szívűeket”, a csüggedőket, gyámolítani kell az erőteleneket és türelemmel kell viseltetni mindenki iránt (14). A megtorlás indulatától mentes kölcsönős jóakaratnak ki kell sugároznia a gyülekezetből a kívülállók felé is; a keresztyének „mindenki iránt” jóra törekednek (15).

A következő három intés nem valamilyen elérhetetlen eszményképet állít elénk, hanem az őskeresztyén gyülekezetek tényleges lelkületét és valóságos helyzetét tükrözi. „Mindenkor örüljetek!” Ez a szó „örüljetek!” az apostol kedves szava. A külső sorstól független öröm legfontosabb forrása az imádság, a Jézus Krisztussal való életadó kapcsolat állandó fenntartása: A „Szüntelen imádkozzatok!” intése (17) nem azt jelenti, hogy minden időnket imádkozással töltsük; hanem azt, hogy állandóan Urunkra figyeljünk és így munkánkat is az imádság lelke hassa át. Az apostolnak ez az intése a szorgalmas munkára való buzdítással együtt (4:11) megalapozza az Orando et laborando középkori eredetű jelszavát, a Debreceni Kollégium jelmondatát. A következő intés rámutat az igazi imádság nélkülözhetetlen alkotórészére, a hálaadásra: „Mindenben hálákat adjatok!” Az apostol később a filippibelieknek azt írta, hogy kívánságaikat is hálaadással kell feltárniuk Isten előtt (4:6). A hálaadás nélküli, csak önző kérésekből álló imádság nem imádság. Nagyon sokan vannak, akik csak így próbálnak imádkozni, és amikor szükségképpen csalódnak, abbahagyják az imádkozást. „Szüntelenül” csak az tud imádkozni, aki mindenben hálát ad Istennek, minthogy ez az Isten akarata (18).

A következő négy vers a Lélek ajándékaira vonatkozik. Akkor ezeknek gazdag kiáradása jellemezte a gyülekezetek életét, nem úgy, mint manapság. Ma, amikor nagyon sokszor egy „mélyhűtött” keresztyénséggel van dolgunk, alig tudjuk elképzelni a gyülekezeti életnek azt a forróságát, amely a következő intésekből látszik. A Lélek működése, mint más gyülekezetekben, szokatlan és feltűnő, talán éppen eksztatikus jelenségekkel járhatott együtt, és bizonyára voltak némelyek a gyülekezetben, akik ezeknek láttán hűvös, kritikai álláspontra helyezkedtek. Különösen ezeknek szól az intés: a Lélek tüzét meg ne oltsátok (19). Hadd fejtse ki tisztító, melegítő, megvilágosító erejét! A prófétálást – akár a jövő titkait tárta fel (Jel 22:18; ApCsel 11:28; 21:21), akár a jelenben levő elrejtett, a megismerés normális eszközeivel meg nem közelíthető tényállásokat hozott napfényre (1Kor 14:25; ApCsel 5:1–10) – meg ne vessétek! Mivel azonban ezeket a tevékenységeket a gonosz lelkek különös igyekezettel próbálják hatalmukba venni, áll a szabály, hogy mindent meg kell vizsgálni (21) – nyilván a lelkek megítélésének különleges adományával (1Kor 12:10).

Lehetséges, hogy a megtévesztés esete később Thessalonikában is előfordult, és egyes gyülekezeti tagok eltántorítása és megháborítása ilyen gonosz „lélek” által történt (2Thessz 2:2). A „mindent vizsgáljatok meg!” parancsa lényegében az 1Jn 4:1-ben található intést foglalja össze: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbálj átok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világba”. De Pál apostol nemcsak az ilyen védekezést tartja fontosnak, hanem a „mindent vizsgáljatok meg!” szabályához ezt is hozzáteszi: „…ami jó, azt megtartsátok!” Nincs Istennek olyan lelki ajándéka, amellyel vissza ne lehetne élni, mégsem az aggályoskodó védekezés a fontosabb, hanem az, hogy kérjük a Lélek ajándékait és éljünk azokkal. Pál apostol semmiképpen sem akarja a lelki élet agyonszabályozását és ezzel a Lélek megoltását. Korinthusban később még a sokszor olyan komoly problémát jelentő lelki ajándékot, s nyelvekenszólást sem tiltotta meg. A következő vers (22) még mindig a Lélek ajándékaival foglalkozik. Azért kell a gonosznak minden fajtájától (nem a gonosz „látszatáról” van szó, mint Luthernél és a Károlyi-fordításban!) őrizkedni, mert a gonoszság lelke különös előszeretettel próbálja felhasználni a különböző lelki ajándékokat a gyülekezet megejtésére.

A Szent Lélek munkája azonban nem korlátozódik a szó szűkebb értelmében vett „lelki ajándékokra” az úgynevezett charismákra, hanem az emberi élet egészére kiterjed. Az apostol áldáskívánása az, hogy a békességnek Istene „mindenestől” szentelje meg a híveket és így őrizze meg őket feddhetetlenségben az Úr Jézus Krisztus eljövetelére (23). A megszentelődés munkája azonban nem egyszerűen az emberben rejlő képességek kibontakoztatása, hanem, miközben a legteljesebb aktivitás is, ugyanakkor annak megengedése, hogy az Úr Szent Lelke által bennünk munkálkodjék (vö. Heid. Káté 103k.). Mert „hű az, aki elhívott… és Ő meg is cselekszi” (24), véghez is viszi, amit elkezdett bennünk (Fil 1:6).

A következő mondatokat (25–28) Pál bizonyára sajátkezűleg írta. Mint ahogy az egész levelet a gyülekezetért való hálaadás és könyörgés lelke hatja át, természetesnek látszik, hogy most az apostol ezzel a kéréssel forduljon a gyülekezethez: „Atyámfiai, imádkozzatok érettünk!” (25) Az egymásért imádkozó keresztyének bensőséges kapcsolatának jele volt a szent csók (pl.: Róm 16:16). A gyülekezeti közösség ápolását célozza az apostol szokatlanul nyomatékos felszólítása („Kényszerítlek titeket az Úrra”), hogy levelét az egész gyülekezet előtt felolvassák (27). Mint Pál későbbi levelei, ez a levél is áldással végződik: „A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme veletek! Ámen”.

1Thessz 5, 1 • Éberség és józanság.

A thessalonikaiak nem kételkedtek abban, hogy az Úr napja eljön. Ezt nemcsak óhajtották, nemcsak remélték, hanem „igen jól tudták” (2); és amikor a ’parousia’ időpontját kérdezték, ez az érdeklődésük nem bizonytalanságból, hanem éppen a bizonyosan várt végkifejlet utáni vágyakozásukból fakadt. Mivel azonban az ilyen kérdezősködésnek és. kutatásnak – az egyháztörténelem tanúsága szerint – megvannak a kísértései is, az apostol emlékezteti a thessalonikaiakat arra, amiről voltaképpen nem is kellene írnia, mert a thessalonikaiak jól tudják (1): az Úr napja, amint már Jézus megmondta, hirtelenül és váratlanul jön el, mint a tolvaj éjjel (2). Ezért éberségre és józanságra van szükség (6).

E kettő az ember nappali viselkedését jellemzi. Az éberség és józanság ellentéte itt nem a rajongás vagy a várakozás túlfűtött izgalma, hanem az alvó vagy részeg ember öntudatlan tehetetlensége (7); érzékszervei nincsenek olyan állapotban, hogy figyelmeztethetnék őt a közelgő veszélyre. Ami pedig elaltatja az embert, az a hamis biztonságérzés. „Békesség és biztonság” – ez szokott lenni a jelszó, ám ez az önelégült biztonságérzés éppen a közelgő veszély jele (vö. Jer 6:14; Ez 13:10). Amikor az emberek azt hiszik, hogy a maguk erejével létrehozták a békességet és biztonságot, akkor jön el a veszedelem rájuk, hirtelenül mint a vajúdás a szülő asszonyra (3), és ekkor már nem lehet megmenekülni.

Az éjjel-nappal ellentét azonban az Újszövetségben egyben a bűnben való élet és a engesztelődés szembenállását is kifejezi. Így az apostol az „éjjel” és „nappal” szavak átvitt értelmének kettős jelentése szerint abból vezeti le buzdításait, hogy a keresztyének nem az éjszaka, nem a sötétség, hanem a világosság, a nappal fiai (5). A még pogány Augustinus számára a Római Levélnek ez a felszólítása lett a megtérés egyik fő mozgatójává: „Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk…” (13:11–14). Most azonban Pál nem ébresztgeti a thessalonikaiakat, hanem mintegy ezt mondj a nekik: legyetek igazán azok, akik vagytok: a nappal, a világosság fiai. Mint már Jézus tanításában (Lk 12:25) vágy a Római Levélben (13:14 „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust…”), az éberség, a világosságban való élet felöltözéssel jár. Itt az apostol arra buzdítja a keresztyénéket, mint a világosság fiait, hogy öltözzenek fel a hit és szeretet mellvasába és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe (8; vö. Ef 6:14–17).

Az Úrnak napja az ítéletet jelenti. Ez azonban nem rettentés a „világosság fiai” számára, mert ők tudják, hogy Jézus Krisztus meghalt érettük (10). Itt visszautalás történik az előző tanításra: Jézus Krisztus azért halt meg érettünk, hogy – akár megérjük életben az ő napját, akár meghalunk addig, „akár ébren vagyunk, akár aluszunk” – együtt éljünk vele (10). Ezért az Úr napjának eljöveteléről szóló üzenet vigasztalás. A Heidelbergi Káté így kérdezi (52k.): „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat?” A Káté feleletében az van, hogy „fölemelt fővel” kell várnunk Urunkat, mert eljövetele nemcsak az ítéletet, hanem végső szabadításunkat is hozza (9).

A gyülekezet tagjai pedig tartoznak egymásnak ezzel a vigasztalással, hogy építsék egymást (11). Az apostol bizonyos afelől, hogy ezt meg is teszik (11). Az élő gyülekezetet ugyanis éppen az jellemzi, hogy tagjai egymást építik.

1Thessz 4, 13 • Az elhunytak felől való reménység.

A következő tanítás nyilván felelet Timótheus beszámolójára: némelyek a gyülekezetben bizonytalanságban voltak és bánkódtak elhunyt szeretteik sorsát illetően. Mi lesz azokkal, akik nem érik meg az Úr Jézus Krisztus eljövetelét? – ez volt a kérdésük. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Pál apostolnak és társainak gyülekezetalapító igehirdetése ezt a kérdést legföljebb csak érintette; a hangsúly az Úr eljövetelén volt, még pedig az egészen közeli ’parousia’-n. Ahogy azonban jöttek a halálesetek; a gyászolók között némelyek szorongó lélekkel kezdték kérdezni: mi lesz meghalt szeretteinkkel? A pogány környezet reménytelenségének légköre kezdett ránehezedni a hívek gondolataira.

Bár a kor misztériumvallásai – bizonyára Thessalonikában is – a halhatatlansághoz vezető titkos utat keresték és ígérték, a pogányság egészére érvényes volt Pál apostol jellemzése: „…nincsen reménységük” (13). Az antik pogányság hangulatát jól kifejezik például Catullus költői sorai: „A napok lenyugodhatnak és felkelhetnek. De ha rövid életünk egyszer lehanyatlik, csak az aluvás megszakítatlan éjszakája marad”. Így az a képes kifejezés, hogy a meg haltak „alusznak”, magában véve még nem vigasztalás; a halált az akkor élő pogányok is gyakran alváshoz szokták hasonlítani. A vigasztalás Jézus Krisztus halálában és feltámadásában van (14). Ez a garanciája annak, hogy „az Isten is előhozza azokat, akik elaludták, a Jézus által és vele együtt” (14):

Mindenesetre feltűnhetik, hogy Pál apostol nem úgy felel, ahogy mi várnók. Nem azzal kezdi, hogy a Krisztusban elaludt atyafiak már most, a ’parousia’ előtt is Krisztusnál vannak. Itt még nem halljuk a filippibelieknek küldött vallomást: „…kívánok elköltözni és Krisztussal, lenni, mert ez sokkal inkább jobb…” (1:23). De általában is megállapíthatjuk, hogy az apostol nem mond sokat a jelen és a ’parousia’ közötti időről. Ezt az Úr közeli eljövetelének várása magyarázza. A thessalonikaiaknak, küldött vigasztalást is ez a reménység forrósítja át. Voltaképpen nincs is másra szükség, mint az Úr eljöveteléről már elmondott tanítás részletesebb kifejtésére. Egy részlet azonban bizonyára új üzenet a thessalonikaiak számára: akik nem érik meg az Úr eljövetelét, nem kerülhetnek hátrányba, mert ekkor feltámadnak és a még életben levőkkel együtt vitetnek az Úr elébe (15–17). Ennek az üzenetnek a forrása „az Úr szava” (15) – vagy mint az apostolnak adott különleges és közvetlen kijelentés (vö. Gal 1:12; 2:2; Ef 3:3; 2Kor 12:7), vagy mint Jézusnak a ránk maradt evangéliumokban fel nem jegyzett, de Pál előtt ismeretes tanítása.

Az Úr eljövetelének és övéivel való találkozásának eseményét, ezt a minden értelmet és képzeletet felülhaladó történést nem is érzékeltetheti az apostol másképpen thessalonikai kortársaival, mint a korabeli apokaliptika „szürrealisztikus” kifejezési eszközeivel (15–16). Mondanivalójának lényege azonban nem ezekben van, hanem abban, amit ezek a kifejezések tartalmaznak: „…a Jézus által és Ővele együtt… mindenkor az Úrral leszünk… akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk Ővele” (14.17. vö. 10.). Itt már mintegy csíraszerűen előttünk van az; amit azután az apostol későbbi levelei részletesen is elmondanak: Krisztusban meghalni annyit jelent, mint hozzá költözni és vele együtt lenni.

Bár mikor jöjjön is el a Vég, „sem halál, sem élet… sem jelenvalók, sem következendők… nem szakaszthatnak el minket az Istennek szeretetétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 8:39). Mivel így a halottak felöl való reménységnek Krisztus a horgonya, és az igazi reménységhez hozzátartozik a Krisztussal való elszakíthatatlan kapcsolat bizonyossága, a keresztyénség kibírta a közelesen várt ’parousia’ eltolódásának csalódását. Ez azonban nem volt könnyű dolog, mert már az Újszövetség feljegyzi a gúnyolódók kérdését: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva” (2Pt 3:4). A thessalonikai keresztyének még nem ismerték ezt a kételkedést.

De akár közel van az Úr eljövetele, akár távol, ma is ugyanaz a vigasztalásunk, amit Pál apostol üzent a thessalonikaiaknak, hogy ezzel erősítsék egymást a gyász idején és a halállal szemben: „…mindenkor az Úrral leszünk” (17–18).

1Thessz 4, 1 • Intés a megszentelődésre.

Pál apostolnak már az első fennmaradt levele is mutatja a későbbi páli levelek jellegzetes beosztását: a levél második része az evangéliumból következő életfolytatásra való buzdításokat tartalmazza. Levelének itt kezdődő részében is „az Úr Jézusban” kér és int, mintha azt mondaná: legyetek igazán azok; akik vagytok, vagyis akiknek az igazi élete a Krisztusban van (1). A keresztyén élet imperativusai az evangélium újra és újra hallott és hitben elfogadott indicativusábbl következnek. Az utóbbinak a hangja már megszólalt a levél első részében, különösen a kegyelmi kiválasztásról és a reménységről szóló mondatokban. Most az apostol mintegy feltételezi a meghirdetett örömüzenetet és kifejezetten visszautal arra, amit Thessalonikában a megszentelődésről mondott (1–2). Az intések vezérmondata a 3. versben van: „…az Isten akarata a ti szentté lételetek”.

Nem véletlen, hogy ebben a túlnyomólag pogánykeresztyén gyülekezetben az első intés a férfi és nő viszonyára vonatkozik. Az akkori pogány világot ugyanis a nemi erkölcs elvadulása jellemezte (5). A 4. verssel sokat viaskodtak az írásmagyarázók: Augustinustól kezdve sokan az „edény” szót az 1Pt 3:7 értelmében vették („…az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek tisztességet tévén”). Viszont a reformátorok és mások is az ember testére vonatkoztatták. De az első esetben is és még inkább a második esetben nehézséget okoz a ’ktasthai’ ige; amelynek jelentése, (’ktaomai’) = valamit megszerezni. „Tudja megszerezni tulajdon feleségét?” „Tudja megszerezni tulajdon testét?” A problémát az újonnan felfedezett papiruszok adatai oldják meg. Moulton és Milligan szótárára hivatkozva W. Neil rámutat arra, hogy a ’ktasthai’ igét így is lehet fordítani: ’birtokolni’, „tulajdonunkban tartani” (possidere, to possess). Ami viszont az „edény” szót illeti, fölöttébb valószínűtlen, hogy az apostol itt hebraizmust követne el, ebben a görögül beszélő, túlnyomólag pogányokból álló gyülekezethez intézett levelében a szónak csak a héberben megevő átvitt értelmét tartaná szem előtt. Minden bizonnyal úgy használja itt a ’skeuos’ szót, mint a 2Kor 4:7-ben: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…”. Az „edény” szó tehát itt a testét, a lélek tartályát jelenti. Hasonló értelemben szól a testről az apostol, amikor azt tanítja, hogy a test a Szentlélek temploma (1Kor 6:19).

Mindent egybevéve helyesnek mondhatjuk, a revideált Károlyi-fordítást: „…hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét”, vagyis testét. A 6. versben a ’pragma’ szó értelmezése szintén nem könnyű. Vannak, akik azt „üzleti ügy”-gyel fordítják, és ez esetben a vers értelme az volna, hogy senki se szerezzen jogtalan előnyt, ne károsítsa meg tisztességtelen versennyel vagy más hasonló módon embertársait. Ha feltételezzük, hogy a thessalonikai keresztyének között – talán nagy számmal – kereskedők is voltak, akkor ez az intés nagyon is helyénvalónak látszanék. Csakhogy a 7. versben az apostol az ’akatharsia’, „tisztátalanság” szót használja, még pedig a szexuális erkölcstelenség értelmében, mint általában másutt is leveleiben (Róm 1:24; Gal 5:19; Ef 5:3; Kol 3:5).

Ezért fel kell tételeznünk, hogy a 6. vers nem szakítja meg a gondolatmenetet, hanem a 3.-tól a 7. versig terjedő szakasz egységet képez, vagyis az ’en tó’ pragmati’ kifejezés nem azt jelenti, hogy „üzleti ügyben”, hanem azt, hogy „ebben a dologban”, ti. a nemi erkölcs dolgában: Pál apostol tehát a paráznaság mélységesen antiszociális természetét hangsúlyozza. Mai nyelven szólva, a parázna nem személynek tekinti embertársát, hanem bűnös kívánsága tárgyának, akár egyedülálló, akár házas az illető. Az apostol itt elsősorban az utóbbi esetet tartja szem előtt és így a házasságot védelmezi. Az ’adelphos’ (testvér) szót nem szükséges úgy értenünk, hogy Pál csak egy másik keresztyén ilyen módon való megkárosítására gondol, mert hiszen az előző fejezetben már kijelentette (3:12); hogy a keresztyén mindenkinek szeretettel tartozik. Így nyilván a férfi és a nő kapcsolatát illető dolgokban is. Ezek ugyanis nem függetlenek valakinek a hitéletétől, mint ahogy némely korinthusiak gondolták (1Kor 6:12–13), hanem az Istennel való kapcsolatunk alapjait érintik. Ezért az apostol szükségesnek tartja a nagyon komoly figyelmeztetést: „Azért aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szent Lelkét is közli velünk” (vö. 1Kor 6:19). Az Isten bosszújával való fenyegetés (6) is a kérdés komolyságát hangsúlyozza. Pál mégsem azt akarja, hogy a keresztyén ember magatartását ezekben a dolgokban a félelem motiválja, hanem az Isten szeretetének megtapasztalása.

A thessalonikaiakat maga Isten tanította meg arra, hogy egymást szeressék; ezért az apostol nem is tartja szükségesnek, hogy az atyafiúi szeretetről írjon (9). Az az intés, hogy „mind inkább gyarapodjatok” (10), ismét elsősorban a szeretetre vonatkozik. A megszentelődés továbbá azt jelenti, hogy a keresztyének csendes életet éljenek; a saját dolgaiknak utána járjanak; a tulajdon kezükkel munkálkodjanak s a gyülekezeten kívül levőkkel való kapcsolatukban is gondjuk legyen, a tisztességre, úgy is hogy tiszteletet adjanak, úgy is, hogy kivívják mások tiszteletét. Továbbá az is fontos, hogy ne szoruljanak rá mások támogatására (11–12). Habár az utóbbi követelmény nemcsak egyes görög bölcselők tanításában szerepelt (mint az úgynevezett ’autarkia’); hanem az egyszerűbb emberek gondolatainak körét is elérte, a korabeli pogányok között sokkal gyakrabban fordult elő a munka, különösen a kétkezi munka lenézése. Voltak, akik a munkát rabszolgák dolgának tartották, míg mások azt mondták, hogy a szabad ember naponként legföljebb két órát dolgozzék.

A bérmunkáról és a fizikai munkáról még a nagynevű Cicero is csak megvetéssel tudott szólni (De officiis, I, 42). Pogány életfelfogásuknak ez a maradványa a keresztyéneket is kísérthette, és az is valószínűnek látszik, hogy már ekkor; a második levél megírása előtt is voltak a gyülekezetben némelyek, akiknek munkakedvét a közeli Vég várása erősen lefékezte. Pál apostol azonban kezdettől fogva mind szóban, mind a saját példájával hangsúlyozta, hogy a megszentelődés a munkás, aktív élet parancsát is magában foglalja. Az élősködő; tétlen és rendetlen életmód nem illik Isten választottaihoz és nem szerez tisztességet a kívülállók előtt. Az apostol számára az evangélium terjesztése szempontjából is fontos a keresztyének erkölcsi élete. Az evangélium hirdetésének talaját mintegy előkészíti a gyülekezet hitének híre (1:8), a mindenki iránt való szeretet (3:12) és a munkás élet példája.

1Thessz 4, 1 • Intés a megszentelődésre.

Pál apostolnak már az első fennmaradt levele is mutatja a későbbi páli levelek jellegzetes beosztását: a levél második része az evangéliumból következő életfolytatásra való buzdításokat tartalmazza. Levelének itt kezdődő részében is „az Úr Jézusban” kér és int, mintha azt mondaná: legyetek igazán azok; akik vagytok, vagyis akiknek az igazi élete a Krisztusban van (1). A keresztyén élet imperativusai az evangélium újra és újra hallott és hitben elfogadott indicativusábbl következnek. Az utóbbinak a hangja már megszólalt a levél első részében, különösen a kegyelmi kiválasztásról és a reménységről szóló mondatokban. Most az apostol mintegy feltételezi a meghirdetett örömüzenetet és kifejezetten visszautal arra, amit Thessalonikában a megszentelődésről mondott (1–2). Az intések vezérmondata a 3. versben van: „…az Isten akarata a ti szentté lételetek”.

Nem véletlen, hogy ebben a túlnyomólag pogánykeresztyén gyülekezetben az első intés a férfi és nő viszonyára vonatkozik. Az akkori pogány világot ugyanis a nemi erkölcs elvadulása jellemezte (5). A 4. verssel sokat viaskodtak az írásmagyarázók: Augustinustól kezdve sokan az „edény” szót az 1Pt 3:7 értelmében vették („…az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek tisztességet tévén”). Viszont a reformátorok és mások is az ember testére vonatkoztatták. De az első esetben is és még inkább a második esetben nehézséget okoz a ’ktasthai’ ige; amelynek jelentése, (’ktaomai’) = valamit megszerezni. „Tudja megszerezni tulajdon feleségét?” „Tudja megszerezni tulajdon testét?” A problémát az újonnan felfedezett papiruszok adatai oldják meg. Moulton és Milligan szótárára hivatkozva W. Neil rámutat arra, hogy a ’ktasthai’ igét így is lehet fordítani: ’birtokolni’, „tulajdonunkban tartani” (possidere, to possess). Ami viszont az „edény” szót illeti, fölöttébb valószínűtlen, hogy az apostol itt hebraizmust követne el, ebben a görögül beszélő, túlnyomólag pogányokból álló gyülekezethez intézett levelében a szónak csak a héberben megevő átvitt értelmét tartaná szem előtt.

Minden bizonnyal úgy használja itt a ’skeuos’ szót, mint a 2Kor 4:7-ben: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…”. Az „edény” szó tehát itt a testét, a lélek tartályát jelenti. Hasonló értelemben szól a testről az apostol, amikor azt tanítja, hogy a test a Szentlélek temploma (1Kor 6:19). Mindent egybevéve helyesnek mondhatjuk, a revideált Károlyi-fordítást: „…hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét”, vagyis testét. A 6. versben a ’pragma’ szó értelmezése szintén nem könnyű. Vannak, akik azt „üzleti ügy”-gyel fordítják, és ez esetben a vers értelme az volna, hogy senki se szerezzen jogtalan előnyt, ne károsítsa meg tisztességtelen versennyel vagy más hasonló módon embertársait. Ha feltételezzük, hogy a thessalonikai keresztyének között – talán nagy számmal – kereskedők is voltak, akkor ez az intés nagyon is helyénvalónak látszanék. Csakhogy a 7. versben az apostol az ’akatharsia’, „tisztátalanság” szót használja, még pedig a szexuális erkölcstelenség értelmében, mint általában másutt is leveleiben (Róm 1:24; Gal 5:19; Ef 5:3; Kol 3:5).

Ezért fel kell tételeznünk, hogy a 6. vers nem szakítja meg a gondolatmenetet, hanem a 3.-tól a 7. versig terjedő szakasz egységet képez, vagyis az ’en tó’ pragmati’ kifejezés nem azt jelenti, hogy „üzleti ügyben”, hanem azt, hogy „ebben a dologban”, ti. a nemi erkölcs dolgában: Pál apostol tehát a paráznaság mélységesen antiszociális természetét hangsúlyozza. Mai nyelven szólva, a parázna nem személynek tekinti embertársát, hanem bűnös kívánsága tárgyának, akár egyedülálló, akár házas az illető. Az apostol itt elsősorban az utóbbi esetet tartja szem előtt és így a házasságot védelmezi. Az ’adelphos’ (testvér) szót nem szükséges úgy értenünk, hogy Pál csak egy másik keresztyén ilyen módon való megkárosítására gondol, mert hiszen az előző fejezetben már kijelentette (3:12); hogy a keresztyén mindenkinek szeretettel tartozik. Így nyilván a férfi és a nő kapcsolatát illető dolgokban is.

Ezek ugyanis nem függetlenek valakinek a hitéletétől, mint ahogy némely korinthusiak gondolták (1Kor 6:12–13), hanem az Istennel való kapcsolatunk alapjait érintik. Ezért az apostol szükségesnek tartja a nagyon komoly figyelmeztetést: „Azért aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szent Lelkét is közli velünk” (vö. 1Kor 6:19). Az Isten bosszújával való fenyegetés (6) is a kérdés komolyságát hangsúlyozza. Pál mégsem azt akarja, hogy a keresztyén ember magatartását ezekben a dolgokban a félelem motiválja, hanem az Isten szeretetének megtapasztalása. A thessalonikaiakat maga Isten tanította meg arra, hogy egymást szeressék; ezért az apostol nem is tartja szükségesnek, hogy az atyafiúi szeretetről írjon (9). Az az intés, hogy „mind inkább gyarapodjatok” (10), ismét elsősorban a szeretetre vonatkozik.

A megszentelődés továbbá azt jelenti, hogy a keresztyének csendes életet éljenek; a saját dolgaiknak utána járjanak; a tulajdon kezükkel munkálkodjanak s a gyülekezeten kívül levőkkel való kapcsolatukban is gondjuk legyen, a tisztességre, úgy is hogy tiszteletet adjanak, úgy is, hogy kivívják mások tiszteletét. Továbbá az is fontos, hogy ne szoruljanak rá mások támogatására (11–12). Habár az utóbbi követelmény nemcsak egyes görög bölcselők tanításában szerepelt (mint az úgynevezett ’autarkia’); hanem az egyszerűbb emberek gondolatainak körét is elérte, a korabeli pogányok között sokkal gyakrabban fordult elő a munka, különösen a kétkezi munka lenézése. Voltak, akik a munkát rabszolgák dolgának tartották, míg mások azt mondták, hogy a szabad ember naponként legföljebb két órát dolgozzék. A bérmunkáról és a fizikai munkáról még a nagynevű Cicero is csak megvetéssel tudott szólni (De officiis, I, 42).

Pogány életfelfogásuknak ez a maradványa a keresztyéneket is kísérthette, és az is valószínűnek látszik, hogy már ekkor; a második levél megírása előtt is voltak a gyülekezetben némelyek, akiknek munkakedvét a közeli Vég várása erősen lefékezte. Pál apostol azonban kezdettől fogva mind szóban, mind a saját példájával hangsúlyozta, hogy a megszentelődés a munkás, aktív élet parancsát is magában foglalja. Az élősködő; tétlen és rendetlen életmód nem illik Isten választottaihoz és nem szerez tisztességet a kívülállók előtt. Az apostol számára az evangélium terjesztése szempontjából is fontos a keresztyének erkölcsi élete. Az evangélium hirdetésének talaját mintegy előkészíti a gyülekezet hitének híre (1:8), a mindenki iránt való szeretet (3:12) és a munkás élet példája.

1Thessz 3, 1 • Timótheus elküldése.

Nem is bírta tovább az apostol, hogy bizonytalanságban maradjon a gyülekezet sorsát illetően (1), hanem – vállalva inkább az egyedüllét lelki gyötrelmeit Athénben – visszaküldte Timótheust, az „atyafit és Isten szolgáját az evangélium hirdetésében”, hogy erősítse a szorongattatások között élő gyülekezetet (2–3). A sorok közül szinte kiolvasható, mi volt Timótheus megbízatása. Bizonyára azt kellett újra elmondania, amit már Pál is megmondott a gyülekezetnek (4): a Krisztus követése kereszthordozást jelent. A döntő kérdés az volt az apostol számára, hogy megmaradt-e a thessalonikaiak hite és szeretete és nem lett-e hiábavaló Pál apostol fáradsága (5). A visszatérő Timótheus beszámolója „örömüzenet” volt az apostol számára (6).

A görögül beszélő thessalonikaiak előtt az ’euangelion’ még nem volt idegen szó, hanem egyszerűen azt jelentette, hogy „jó hír”, ámde ez a „jó hír” az Evangélium, a Jézus Krisztus evangéliumának győzelméről beszélt (6). A thessalonikaiak erősek maradtak az Úrban. (8) és ők is kívánták a viszontlátást (6). Pál szinte alig talál szavakat a jó hír vigasztaló erejének kifejezésére: megelevenítő erő és öröm volt az számára (8–9). Hálaadása könyörgéssé változik: maga Isten egyengesse útját Thessalonikába. De az „éjjel-nappal való buzgó esedezésekben” Pál visszatérésének célját is elmondta istennek; aminthogy nagy tapintattal most a gyülekezet előtt is beszél erről: azért akar visszatérni, hogy „kipótolhassa” a thessalonikaiak hitének hiányait (10).

1Thessz 3, 11 • Áldáskívánás.

Addig is, míg erre sor kerülhet, az apostol könyörög, hogy Isten „gyarapítsa” a gyülekezetet – elsősorban bizonyára – az egymás és „mindenki” iránt való szeretetben (12). Mint ahogy a gyülekezetből ki kell zendülnie az evangéliumnak (1:8); úgy a szeretetnek is ki kell sugároznia mindenkire. Az Istennek „az emberekhez való szeretetéről” (Tit 3:4) szóló evangélium így válik hitelessé. Az apostol további könyörgése, hogy Isten tegye erőssé a hívek szívét; tegye őket feddhetetlenné szentségben, vagyis abban, hogy elválasztattak Isten számára, az ő üdvtervének szolgálatára. Így készüljenek az Úr Jézus Krisztus eljövetelére (13). Abban, hogy az Úr „minden ő szenteivel egyetemben” jön el, a Zak 14:5 Septuaginta-szerinti fordítása visszhangzik, akárcsak a Mk 8:38-ban: „…eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (13).

1Thessz 3, 1 • Timótheus elküldése.

Nem is bírta tovább az apostol, hogy bizonytalanságban maradjon a gyülekezet sorsát illetően (1), hanem – vállalva inkább az egyedüllét lelki gyötrelmeit Athénben – visszaküldte Timótheust, az „atyafit és Isten szolgáját az evangélium hirdetésében”, hogy erősítse a szorongattatások között élő gyülekezetet (2–3). A sorok közül szinte kiolvasható, mi volt Timótheus megbízatása. Bizonyára azt kellett újra elmondania, amit már Pál is megmondott a gyülekezetnek (4): a Krisztus követése kereszthordozást jelent. A döntő kérdés az volt az apostol számára, hogy megmaradt-e a thessalonikaiak hite és szeretete és nem lett-e hiábavaló Pál apostol fáradsága (5). A visszatérő Timótheus beszámolója „örömüzenet” volt az apostol számára (6). A görögül beszélő thessalonikaiak előtt az ’euangelion’ még nem volt idegen szó, hanem egyszerűen azt jelentette, hogy „jó hír”, ámde ez a „jó hír” az Evangélium, a Jézus Krisztus evangéliumának győzelméről beszélt (6).

A thessalonikaiak erősek maradtak az Úrban. (8) és ők is kívánták a viszontlátást (6). Pál szinte alig talál szavakat a jó hír vigasztaló erejének kifejezésére: megelevenítő erő és öröm volt az számára (8–9). Hálaadása könyörgéssé változik: maga Isten egyengesse útját Thessalonikába. De az „éjjel-nappal való buzgó esedezésekben” Pál visszatérésének célját is elmondta istennek; aminthogy nagy tapintattal most a gyülekezet előtt is beszél erről: azért akar visszatérni, hogy „kipótolhassa” a thessalonikaiak hitének hiányait (10).

1Thessz 2, 17 • Pál vágyódása a gyülekezet után.

Bár az apostol kénytelen távozásával csak „arcra, nem szívre nézve” szakadt el a gyülekezettől, „nagy kívánsággal” vágyott a viszontlátásra (17). Kétszer is gondolt a visszatérésre, de tervében megakadályozta őt – nem tudjuk, milyen eszközökkel – a Sátán (18). Pált a szeretetnek olyan erős köteléke fűzi össze a gyülekezettel, hogy még az Úr eljövetelét is a gyülekezettel való kapcsolatában várja: a thessalonikai atyafiak lesznek az ő „dicsekedésének koszorúja”, mint a győztes atléta jelvénye, az Úr Jézus Krisztus eljövetelekor (19). Ilyen értelemben is igaz: „A szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13:8); azon a mulandóságnak sincs hatalma. De a jelenre nézve is ezt mondja az apostol: „Ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” (20).

1Thessz 2, 13 • Az evangélium fogadtatása.

Az ilyen igehirdetésnek meg is volt az eredménye. Az apostol hálát ad Istennek azért, hogy a thessalonikaiak nem úgy fogadták prédikálásukat, mint embernek beszédét, hanem mint Istennek beszédét, „aminthogy valósággal az is” – írja az apostol (13). Pálnak ez a mondata az egyik bizonyító helye a II. Helvét Hitvallás I. fejezetének, ahol a sokat idézett latin feliratot találjuk: Praedicatio verbi Dei est verbum Dei. A hitvallásban azon van a hangsúly, hogy a hirdetett Igét kell néznünk, nem pedig az igehirdető szolgát, aki ha gonosz és bűnös is, mindamellett Isten Igéje megmarad igaznak és jónak”. Valóban: Isten, Aki a kövekkel is hirdettetheti Fia dicsőségét (vö. Lk 19:40), végtelen hatalmával a gonosz és bűnös szolga prédikálását is felhasználhatja. Ha azonban „az emberek tanításának arról a szokásos módjáról beszélünk, amelyet Isten mind parancsolatban, mind példák által ránk bízott” (II. Helv. Hit. v. I.), akkor Pálnak és társainak thessalonikai példája is azt mutatja, hogy Isten az ő Igéjét áldozatos életű, Krisztus szeretetétől áthatott emberekkel hirdetteti és az ilyen igehirdetésre adja áldását.

Abban a tényben, hogy a thessalonikaiak Pál és. társainak igehirdetését mint Isten beszédét fogadták, az Ige isteni energiája (,energetai’ 13) nyilatkozott meg azokban, akik hisznek (13). Ez az erő tette képessé a thessalonikai keresztyéneket arra, hogy az üldözések között hűségesen kitartsanak és így a szintén üldözött júdeai gyülekezetek példáját kövessék (14). Ahogy a júdeai keresztyéneket saját honfitársaik üldözték, úgy szorongatják a thessalonikai híveket – bizonyára a zsidók felbújtására (ApCsel 17:5.8) – a saját vérszerinti hozzátartozóik (14).

Ami itt következik a zsidókról, nem valami kitérés, hanem nagyon is helyénvaló tanítás abból a célból, hogy a thessalonikai keresztyének a saját üdvtörténeti helyzetüket megérthessék. A zsidók és pogányok viszonyának kérdése ugyanis a thessalonikai keresztyéneket is foglalkoztatta. Hiszen látták, hogy Pál és társai a zsinagógában kezdték az evangélium hirdetését (ApCsel 17:2) és hogy az örömüzenetet „először” (Róm 1:16) a zsidókhoz intézték. Viszont azt is látták, hogy éppen az ígéret népe, a zsidók vezettek az evangélium szenvedélyes elutasításában. Pál itt még nem fejti ki Izráel „titkát” (Róm 11:25) úgy, ahogy később teszi. Nem szól Izráel végső reménységéről, arról, hogy „a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen, és így az egész Izráel megtartatik” (Róm 11:25–26). Most csak a „megkeményedés” megdöbbentő, de Thessalonikában is megtapasztalt tényéről szól mintegy annak szemléltetésére, hogy ahol Isten Igéje hangzik, ott élet-halál döntéséről van szó, szabadulásról és ítéletről. Pál olyan határozottan és erélyesen szól itt a zsidók megkeményedéséről, hogy ennek jellemzésére még a pogányok jól ismert szólamait is felhasználja.

Az a megállapítása, hogy a zsidók „minden embernek ellenségei” (15), Tacitusra emlékeztet, aki adversus omnes alias odium-mal „minden mások elleni gyűlölettel” (Hist: V, 5; vö. más antik szerzők nyilatkozataival M. Dibelius kommentárjában: (Lietzmann) Handbuch zum NT, Tübingen 1925) vádolta a zsidókat. A zsidók „ölték meg az Úr Jézus Krisztust és saját prófétáikat” – mondja róluk az apostol. De ez mégsem az „istengyilkosság”, a deicidium történelmileg ismert vádja és nem antiszemitizmus. Az istengyilkosság vádját később azok hangoztatták, akik lelki gőgjükben nem voltak hajlandók megtenni ezt a vallomást: a mi bűneink vitték őt a keresztre (vö. Ézs 53:4–5; Róm 4:25; 1Pt 2:24). Az emberellenességet Pál nem valami faji vagy népi tulajdonságnak tartja, mint a zsidók antik és modern ellenségei, hanem itt világosan megmondja: azzal válnak „minden embernek ellenségeivé”, hogy akadályozzák az evangélium hirdetését, fel akarják tartóztatni az üdvösség üzenetének eljutását a pogányokhoz (16).

Ám azzal, hogy így meg akarják fosztani az embereket az „életnek beszédétől” (Fil 2:16), Isten nekik szánt „kimondhatatlan ajándékától” (2Kor 9:15), nemcsak emberellenesekké válnak, hanem a harag poharát is „betöltik”, hogy aztán azt kénytelenek legyenek kiüríteni (vö. Gen 15:16; Zsolt 11:6). Így érte utol őket az Isten haragja (16). Itt Pál apostol nem az „eljövendő” haragról szól, mint az I. részben (10), hanem Isten „nyilvánvaló” (Róm 1:18) haragjáról, a bűnnek a jelenben bekövetkezett büntetéséről. De hogy az apostol itt az ítéletnek milyen konkrét történeti tényeire gondol, nem tudjuk.

1Thessz 2, 1 • Pál és társainak hűséges szolgálata.

Miután az apostol elmondta, hogyan „emlékezik meg” állandóan Isten színe előtt a thessalonikaiakról, most emlékezteti őket arra, miképpen történt az evangélium bevonulása városukba. Utal a közvetlen előzményekre, a Filippiben elszenvedett üldöztetésre (1–2). Még frissek voltak az evangélium hirdetőinek sebei, amikor megjelentek a városban; de a Filippiben megtapasztalt szabadulás „bátorságot” adott nekik (2). A 3. verstől kezdve Pál először az Ige hirdetőinek magatartásáról szól, „milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltek” a thessalonikaiak előtt (10).

Ha ez dicsekvés, akkor a Jézus Krisztusban való dicsekvés (Fil 3:3), az ő erejének magasztalása. De miért szükséges, hogy az apostol ilyen nyomatékosan és mintegy védekezőleg szóljon magának és társainak thessalonikai forgolódásáról? Nincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy itt is, mint például később Korinthusban, egy gyülekezeten belüli ellenpárt vagy ellenpártok vádaskodását kellene kivédeni. inkább arról van szó, hogy kívülről támadó ellenfelek próbálták Pál és társainak tekintélyét lerontani azzal; hogy őket a kor jól ismert vándorszónokaival; népszerű filozófusaival és propagandistáival, ezekkel a haszonleső, saját érvényesülésüket kereső, alacsony erkölcsiségű emberekkel hasonlították össze. Pál ennek a típusnak a sajátosságait tartja szem előtt, amikor elmondja, hogy milyen volt és milyen nem volt az ő forgolódásuk a thessalonikaiak között.

„Nem hitetésből, sem nem tisztátalanságból, sem nem álnokságból” (3) szóltak, hanem úgy, ahogy Isten méltatta őket arra, hogy rájuk bízza az evangéliumot (4). Nem az emberek tetszését keresték, hanem Istenét, aki a szíveteket vizsgálja (4). Nem hízelegtek és nem keresték az emberektől való dicsőítést (5–6). Nem akartak a gyülekezeten élősködni, a gyülekezetnek. terhére lenni, hanem éjjel-nappal munkálkodva, a saját megélhetésükről gondoskodva hirdették az evangéliumot (6.9.). Mindez azért volt így, mert szerették azokat, akikhez Isten küldte őket. Az igazi igehirdetés Isten szeretetének közlésé. Pál itt halmozza a szerető gyengédség képeit: olyan volt a kapcsolatuk a thessalonikaiakkal, mint a dajkáé a rábízott kisdeddel (?), vagy az apáé gyermekével (11). Készek voltak közölni nemcsak az evangéliumot, hanem a saját „lelküket”, vagyis egész személyiségüket (8).

Pál apostol szerint a thessalonikaiak mellett maga Isten a tanúja annak, hogy az evangélium első thessalonikai hirdetőinek élete egyezett az evangéliummal (10). Az előző rész 5. versében említett „erők”-ön valószínűleg nem valami egészen rendkívüli és feltűnő erőmegnyilvánulásokat; csodatevő erőket (vö. 1Kor 12:10) kell értenünk. De a Szent Léleknek ez az ereje nyilván abban is megbizonyította magát, hogy az apostol és társai egész magatartásukkal Krisztus szeretetét vitték a thessalonikaiak közé: Az igehirdetőknek ez a viselkedése mintegy feljogosítja az apostolt árra, hogy kérve-kérje az atyafiakat: ők is Istenhez méltóan viseljék magukat, Aki az ő országába és dicsőségébe hívja őket (12).

1Thessz 1, 1 • Üdvözlés és hálaadás.

A levél az antik világ szokása szerint a szerző vagy szerzők és a címzett nevét tartalmazó felirattal kezdődik (1). Pál mint a levél íróit maga mellett Silvánust (A Silás név latinos alakja; ld. ApCsel 18:5; 2Kor 1:19) és Timótheust nevezi meg, akik kezdettől fogva osztoztak vele a gyülekezetért való felelősségben. A gyülekezet megszólításában az apostol nemcsak arra figyel, amit testi szemmel láthatunk; hanem úgy tekinti a thessalonikai keresztyének közösségét, mint amelynek léte az „Atya” Istenben és az „Úr” Jézus Krisztusban van (1). Az antik világ görög nyelvű leveleiben a szokásos ’chairein’ szó (ld. pl. ApCsel 23:26) az apostol köszöntésében, ’charis’-szé (kegyelem) változik, és ehhez csatlakozik a szokásos zsidó köszöntés, a „békesség”. A hagyományos köszöntési formáknak ez a módosulása is utal az ember és ember közötti kapcsolatoknak arra az egészen új alakjára, amelyet Isten Igéje hoz létre az anyaszentegyház tagjai között. Míg az apostoli üdvözlet a többi páli levéllel összehasonlítva itt a legrövidebb, addig az ugyancsak szokásos hálaadás a leghosszabb.

A címzettekért mondott imádság említése (2) sem puszta levélírási sablon, mert az apostol hálaadását, ahogy a mai olvasó is érzi, a tényleg elmondott imádságok lelke hatja át. Az új szövetségi kánonnak ez a legrégebbi irata utal az egyház létrejöttének, elterjedésének. és fennmaradásának egyik legfőbb titkára, az imádságra. Az apostol társaival együtt „mindenkor”, „szüntelenül” (2–3) imádkozik a gyülekezetért, annak minden tagjáért (2). Számára a gyülekezet nem „vallásos tömeg”, nem személytélen kollektivum, hanem testvérek közössége. Ahogy a Jó Pásztor ismeri övéit és nevükön szólítja őket, úgy Pál is egyenként emlékezik meg a gyülekezet tagjairól Isten színe előtt (2).

Imádságában első a hálaadás. Erre pedig bőséges oka van, mert előtte ragyog a gyülekezet életében a szent hármasság; a hit, a szeretet és a reménység (3). Ezeknek felsorolásában nincs semmi érzelgősség, mert olyan hitről van szó, amely munkálkodik, olyan szeretetről, amely fáradozik, vagyis vállalja az áldozatot, és olyan reménységről, amely állhatatosságot jelent a szorongattatások között (3). Ezekben van, ahogy Kálvin János megjegyzi, „az igazi keresztyénség rövid meghatározása”. Ennek a keresztyénségnek az alapja a kegyelmi kiválasztás: Az apostol itt nem azért utal a kiválasztásra (4), hogy a híveket az Isten titkos tanácsvégzése fölötti aggódó töprengésre indítsa, hanem azért; hogy mindjárt rámutasson arra, amire Isten kiválaszt: az evangélium szolgálatára.

A megtérés: szolgálatra való megtérés (9). A thessalonikaiak úgy tértek még a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennék szolgáljanak (9): Még pedig úgy szolgáljanak, hogy az evangélium náluk ne csak szóban álljon, hanem erőkben is, Szent Lélekben is (5), ugyannyira, hogy a thessalonikai keresztyének „példaképpé” lettek minden hívőre nézve Macedóniában és Akhájában, sőt – ahogy az apostol túláradó örömének kifejezésére érthető túlzással mondja – „minden helyen” híre terjedt az ő hitüknek (7–8). Így „zendült ki” tőlük az Úrnak beszéde (8). Mert csak az fogadja be igazán Isten Igéjét (6), aki azt tovább is adja.

Thessalonikában a gyülekezeti élet nyilván nem azt jelentette, hogy csak az apostol és társai hirdették az igét a gyülekezetnek, hanem hogy a gyülekezet minden tagja igehirdetővé vált, és a gyülekezet egész élete igehirdetéssé változott. Az „erők”, vagyis az Isten országának máris meglevő hatásai nemcsak az egyes emberek életét újították meg, hanem a gyülekezet együttes bizonyságtételében is érvényesültek. Mindenben a thessalonikaiak az apostol követői lettek és az Úréi (6). Pálnak ez a megállapítása nem elbizakodottság, mert az. igehirdetők követésének csak úgy van értelme, ha az lényegében az Úr követése, mint ahogy Pál később a korinthusiaknak írta: „Legyetek az én követőim; mint én is a Krisztusé” (1Kor 11:1): Ám az Úrnak ilyen módon való követése nem valami keserű önsanyargatás, hanem a „Szent Lélek örömével” végzett szolgálat. Ugyanez az öröm hatja át a keresztyén reménységet is. várja vissza a gyülekezet a halálból feltámadt Jézust, a Szabadítót (10).

Kol 4, 7 • Üdvözletek és üzenetek.

A 7–9. versekben Pál olyan üzenetet küld, melyet személyesen visznek a gyülekezetbe Tükhikösz és Onézimosz. Ez vonatkozik a most írt levélre és a hozzá fűzött személyes üzenetre. Az előző szolga tehát Pál helyzetét ismerteti meg, az utóbbi viszont indul vissza Rómából a gyülekezetbe, mint új otthonába. A személyes kapcsolatok ápolása, vagyis az a közösség, melyet a testvérek élő hídként építenek ki, igen drága. Erre gondot kell fordítani minden időben és erre ad példát most Pál.

Ezután a 10–14. versekben felsorolja azokat, akik a gyülekezetet köszöntik, ez azonban nem csak szavakat jelent. Ezek Isten országának ügyét az apostollal együtt hordozzák és így a kolosséi gyülekezet ügyét is szívükön viselik. Ilyen elsősorban Epafrász. Ezeket az üdvözleteket tehát élő hitű emberek személyesítik meg, akik Krisztus szolgálatának a hordozói. Nem csupán szavaik, hanem személyük jelenti az ajándékot a gyülekezetnek. „Az élet találkozás” – mondja Buber, és valóban, az isteni élet és kegyelem ajándékaiból is találkozásokon át kapunk.

A 15–17. versekben a gyülekezetet kéri üdvözletek továbbadására. Különösen a küldött levél átadását és felolvasását kéri, és a Laodiceába érkező levél hasonló felolvasására int. A levél akkor nagyobb ajándék volt, mint ma. Különösen annak a tartalma, melyet Pál küldött, volt egyedülállóan gazdag. Őket ez gazdagítja, tehát ők is gazdagítsanak másokat. Milyen kár, hogy ez az utóbbi levél elveszett. Az Arkhipposznak küldött üzenet (17) az egész gyülekezet fennmaradására nézve fontos: hűségesnek lenni és a szolgálatot betölteni, azaz úgy ellátni, hogy az teljes és hiánytalan legyen.

A 18. vers magának Pálnak a köszöntése. Itt van a kézírás is és ez a bizonyság arról, hogy a levél hiteles. De ezentúl a pecsét rajta az, amit így ír: bilincset hordok és így szolgálom Krisztus ügyét. Szavainak ez adja meg a hitelét. Urához hűséges teste és egész élete odaadásában. „Kegyelem veletek.” Ez az, ami neki is elég (2Kor 12:9), és elég a gyülekezetnek is.

Kol 4, 2 • Imádkozás Istenhez – bölcsesség emberek között.

A levél Pál apostol imádságával kezdődött, melyet a gyülekezetért mondott és most a gyülekezetet kéri az értük való imádkozásért. Az imádkozásba épül bele Pálnak a kolosséi gyülekezettel való közössége. A gyülekezet tudhatja, hogy az apostol, mint lelki atya, Isten előtti felelősségben hordozza őket, de kiderül, hogy a nagy apostolnak is szüksége van a gyülekezet imádságára. Abban az időben; abban a történelmi helyzetben jóval kevesebb támasza volt az egyháznak a földön, ezért elsősorban Isten égi világában keresett biztonságot, elrejtőzést és erőt. A világ még nem volt otthona az egyháznak, de a menny otthona volt.

Az imádság az égi világgal való összeköttetés: a szavak, az egyéni vagy közös ima ennek csak megjelenési formája. Ha ez a kapcsolat ugyanis nincs meg, az ima hiábavaló. De Jézus elmenetelekor ezt a kapcsolatot még inkább biztosította és tanítványainak azt mondta: most imádkozzatok, mert ennek itt van a kairosza. Jézus az égben közbenjár értük (Jn 14:13–14), a Lélek a földön szól bennük (Róm 8:26–27), így az ima nem hiúsulhat meg.

Az imádságra nézve a kitartást említi Pál, amire Jézus ugyanúgy utalt (Lk 18:1–9). Másodjára említi az éberséget: figyelni, vigyázni és észrevenni Isten óráján az idő előrehaladását (Mk 13:32–37). Harmadik gondolatként beszél Pál az igehirdetésért való imádkozásról. A misszióra Isten nyithatja meg az ajtót, de van egy másik ajtó is, melyet ugyancsak Isten nyithat meg és ez a hirdetendő Ige ajtaja. Az Ige Isten gazdag világát hordozza, vagyis olyan, mint egy kincsestár, de a kulcs mindig az Úrnál van. Ő ad az Ige sáfárának annyit, amennyi kell, és ő adja azt, ami éppen kell. Ezért az igehirdetés mindig kockázat, mert nem magunkat prédikáljuk, hanem Krisztust (2Kor 4:5), és Krisztus az Isten titka, és ezt a titkot mindig ő tárhatja fel. Hogy a hallgatóknak ott és akkor mire van szükségük; és hogy Krisztus titkából mit kell egy adott helyzetben elmondani, ezt Isten világíthatja meg. Ezekre kicsoda alkalmas? – joggal kérdezi Pál (2Kor 3:4–6). A gyülekezetet ezért is bevonja munkájába, és igehirdetésének felelősségét rájuk is terheli.

Ugyanakkor ők maguk is Krisztust szolgálják és szólják (1Pt 3:15). Ehhez azonban a kedvező alkalmakat, a kairoszt fel kell ismerni és fel kell használni. Ez feszült figyelést igényel. Ha az alkalom megvan, ehhez a megfelelő beszédet kell megtalálni. Szinte szójáték van itt: kegyelmet hirdetnek, de ez a szó azt is hirdeti: kedves. Vagyis a kegyelmet csak kedvesen szabad szólni. Legyen melegsége, vonzása, és legyen íze. Ezért teszi a kegyelem mellé a szót: „sóval fűszerezett”, vagyis legyen találó a beszéd és legyen kívánatos, ízletes, akárcsak a fűszerezett étel. A kegyelmet sem kegyetlenül és erőszakosan, sem ízetlenül és fádan nem szabad szólni. Minden helyzetben az odaillő szót, igét kell elkérni és meghirdetni. Pált és a gyülekezetet ez köti össze: mindketten az Igét hirdetik. Ezt a közösséget öleli át az egymásért elmondott ima.

Kol 3, 18 • Az új élet szépsége a családban.

Az új élet a közösségi életnek egy másik területét is érinti, és ez a család. Egészen új élettörvényeket, illetve evangéliumi intéseket ad Pál a család tagjainak. Az asszonynak az engedelmességet ajánlja, mint amiben az elfogadás, a vezetés iránti nyitottság és készség szólal meg. Erre csak egy indok van: „így illik az Úrban”. Az Úr ad, és az egyház boldogan követi Urát – ennek tükörképe a házasság. De hogy itt nem egyirányú közlekedésről van szó, az engedelmesség sem az, hanem minden kölcsönösséget jelent, azt éppen ezt a kifejezés jelzi: az Úrban. Nem öncélú, csak két emberre kitekintő életközösség a házasság, hanem ennél sokkal többre tekint. Magasabb célok vezetik, ahogyan Teilhard de Chardin mondta: „Az emberi élet boldogságát és értelmét az adja meg, hogy magunknál magasabbra tegyük az életünket”.

Ez a házasságra is érvényes. Ha csak két ember közössége a cél, melyben az egyik engedelmeskedik, ez bizonyára elfogadhatatlan, de ha két ember együtt figyel az Úrra és életét a vele való közösségben rendezi be, akkor egészen másról van szó. Mivel az Úrban vannak és tőle kapják az áldást és az életet, így nem egymáshoz igazodnak, felosztva maguk között a parancs és engedelmesség területét, hanem együtt engedelmeskednek az Úrnak. Így már nincsenek egymásnak kiszolgáltatva, mert nem a magukéi.

Ezért is elválaszthatatlan ez az engedelmesség attól, ami a férfinak szól: szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák. Ez a szeretet a Jézus szeretete, melyben lehajlik és megmossa tanítványai lábát. Ez pedig áldozatos, gondoskodó és odaadó szeretet. Ilyen szeretet mellett az engedelmesség nem megalázó, hanem két ember teljesen azonos értékű, mindkét személyre egyaránt felépülő közösségen belül a feladatok megvalósításának, a Krisztus dicsőítésének és nem a férfi zsarnokságának az eszköze. Ahol a férfi így szeret, ott az asszony boldogan enged a felülről hozott vezetésnek és éppen erre mutat az „Úrban” kifejezés. A két magatartás (engedelmesség–szeretet) csak együtt szemlélhető.

Ezután a gyermektől elvárt magatartást mutatja meg Pál. Itt is az engedelmességet találjuk, de itt is az elmondottak érvényesek. Ez így kedves az Úrban. Vagyis ez a szülő–gyermek kapcsolat az „Úrban” kapja meg értelmét. A gyermek ebben a közösségben az Úr vezetését éli át és ahol az Úr vezet, az ember erre – legyen ez akár a gyermek is – örömmel figyel. Az engedelmesség fogalmában először is az a motívum szólal meg: figyelni arra, ami a másikban és a másikból engem megszólíthat. E nélkül a figyelés nélkül az ifjú életek jövője elképzelhetetlen. A szülőkben ugyanis Isten ajándéka, az új élet van jelen. Ki ne követné azokat, akik Krisztusban így szólíthatnak meg: „Legyetek az én követőim” (1Kor 4:16), „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé” (1Kor 11:1).

Ezt ajánlja Pál a gyermekeknek, és ez valóban az életre visz. Persze itt sem egyoldalúan a gyermekeknek szól a figyelmeztetés, hanem az apáknak is. A vezetést elfogadni akkor lehet, ha ez tapintattal, a másik élet megértésében és elfogadásában megy végbe. Ezt a tiszteletet adhatja az apa a gyermekének, hogy a gyermek is adhassa az apának – a szülőknek a szívből jövő tiszteletet.

Kol 3, 22 • Az új élet igazsága a társadalomban.

Az új élet nehezebben megélhető területei felé haladunk, és ez most a társadalomban jelentkező szolga–szabad összefüggéseire irányul. Pál már előzőleg a 11. versben kimondja a hatalmas igazságot: Krisztusban nincs se rabszolga, se szabad. Ez a megállapítás abban a korban elképzelhetetlen, hiszen ez azt jelenti, hogy Krisztus a metafizikai alapokra helyezett társadalmi különbségeket, vagyis az öröknek és szentnek elfogadott falakat lerombolta. Pál ezt az egységet hirdeti meg Krisztusban, mert Krisztus az emberi életet olyan magasra emelte, az embereket istenfiakká tette, hogy ezen az alapon minden különbség relatívvá és jelentéktelenné lett. Ezt a Krisztusi művet nem lehet a társadalomba direkt átültetni, vagyis lerombolni az ott lévő szociális ellentéteket, hiszen a fiatal keresztyéneknek vigyázniuk kellett arra, hogy a társadalom külső viszonyaiban felforgatóknak ne találtassanak.

Csak belülről hatolhattak be eme rettenetes sziklatömbbe és ott kezdhették meg azt a lassú bomlasztó munkát, mely végül is eredményre vezetett. Amit tehát Pál ajánl, az csak hitben érthető és ragadható meg. A keresztyénség becsülete és jövője múlt azokban az időkben e páli intelmek megfogadásán.
Pál engedelmességet kér minden tekintetben, az úr és szolga között fennálló reláció minden összefüggésében. Ezt pedig még megtoldja ezzel: „ne látszatra szolgáljatok, hanem tiszta szívvel”. Az apostol tehát a kétszínűségre nemet mond, egyértelműséget és őszinteséget vár a keresztyén szolgáktól. Ezt csakis az Úr félelmében lehet megtenni, abban a tudatban, hogy az Úr ebben a világban minden emberi reláció felett áll. Az ő félelmében és őt mindenben látva lehet elfogadni a keresztyén embernek lázadás nélkül a számára kijelölt helyet: lenn a szolgaság emberileg megalázó mélységében.

Ezt csakis az Úrért lehet megtenni, mégpedig abban a belső szabadságban, amelyben az ember az istenfiúság szabadságát megnyerte és már nem érzi szolgának magát, mert az egész világ az övé (1Kor 3:21–23). Az Úr nem marad adósa senkinek és a jutalmat nem emberektől kell várni, hanem tőle. A fiak örökösök, vagyis Krisztusban nemcsak ez az élet, hanem az eljövendő világ is az övék. Ebben az ígéretben és ebben a távlatban kicsivé törpül a szolgaság és a kiszolgáltatottság tudata.

Természetesen Pál az urakhoz is odafordul, vagyis azokhoz, akik keresztyének, és azt kéri tőlük, hogy úr voltukat Krisztusban értelmezzék éppen úgy újra, mint a szolgák szolgaságukat. Ez pedig nem kevésbé nehéz, mint az előző feladat. Mert bár ők világi mértékkel mérve urak, de Krisztus szolgái és rabszolgái, akik nem a magukéi. Nem élhetik ki tehát magukat, úr voltukat a társadalom magas polcain, mert ott is az Úrban vannak. Megadni azt, ami méltányos és igazságos – így szól az intelem. De tudjuk, hogy Pál ennél jóval többet várt. Filemonnak ezt írja: „Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok” (21.).

Pál lelkülete ebben a versben tündöklik, itt látszik, hogy szíve a rabszolgák mellett van, még akkor is, ha nem mondhat ki mindent, amit szeretne. De a kor jogi vonatkozásait ismerve mégis teljesen újszerűnek tűnik, amit Pál mond: „Ez meghökkentő mérték az urak rabszolgáik iránti kötelességeire nézve, akiktől mindenjogot megtagadtak. Igavonó barmoknak tekintették őket, nem személyeknek. Gazdájuk lényegileg azt tehetett velük, mint saját tulajdonával, amit akart; merényletet követhetett el testük-lelkük ellen, és senki sem kérdezősködött vagy tiltakozott. Hogy csodálkoztak volna a római törvényadók, ha hallották volna, hogy Pál igazságosságról és méltányosságról beszél rabszolgák esetében!

Micsoda új és idegen nyelvjárásként hangozhatott ez a rabszolgák fülében a kolosséi gyülekezetben! Nem láthatták meg, hogy a gondolat, ami itt csendesen bevezetést nyer, milyen messzire fog vezetni a jövendő századokban. El sem tudták gondolni, hogy az itt elvetett kis mag milyen hatalmas fává növekszik majd” (Maclaren).

Kol 3, 5 • Az új élet harca.

Ez a Krisztusban bemutatott élet az ajándék, de egyúttal az ember egész odaadását is igényli. Az átalakulást Krisztus feltámadása végzi el bennünk, de ennek megvalósulása nem választható el a hívő ember hitben vívott harcától. Az új élet harcban áll a régivel, amint Krisztus egész élete harc volt a világgal. A Krisztussal való közösség azt jelenti, hogy Krisztus szövetségese leszek, így számomra is érvényes, amit Krisztus a követőitől kér és vár: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem” (Lk 9:23). „Ha valaki hozzám jön és nem gyűlöli meg… még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14:26). Krisztust nem lehet követni anélkül, hogy az ember Krisztussal szövetségben ó embere ellen ne fordulna. Az új élet nemcsak Krisztusba való beplántálás, hanem a régi fokozatos kiszaggatása is. Ez azonban semmiféle közösségben sincs azzal az aszkézissel, önsanyargatással, amit a tévtanítók hirdettek. Itt ugyanis semmi sem történik önmagáért, öncélúan, ha nem a megnyert új életért. Nem azért harcol a hívő, hogy valamit megnyerjen, hanem azért, mert megnyerte. A lemondás, az új élet megtalálásának örömében megy végbe (Mt 13:44–46).

Itt látjuk újra, hogy Pál mit ért ez alatt: „földi” (5). Ami földi – Pál gondolata szerint –, az az újjászületés nélküli ember jelenségvilágából való, vagyis testi, de nem szellemi. Nem a földi tagokat kell naponként öldökölni, hanem azt, ami benne földi. A gyülekezet „fenn” él, a fentiek vonzásában, de egy ellenerő is jelentkezik, mely földi vonzás és ez a test tagjainak földi irányultsága. Krisztus a testet magának igényli, de az ember ezt a teljes odaadást ki akarja kerülni, mert a test tagjai ezzel ellenkeznek. Itt van a harcnak az értelme. Egy bizonyos életirány ellen küzd Pál és kívánja, hogy a gyülekezet ezt a küzdelmet folytassa, ki-ki a maga testében. Ezek a bűnök az akkori élet és az akkori világ jellegzetes rákos daganatai, amelyek az életerőt elszívják és az embert beteggé teszik. Paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, ami bálványimádás – a pogány világ ezekben élte ki az ember és a test öncélúságát. Ha magasabb célja nincs az embernek és a testnek, akkor alantas vágyainak él, a lefelé húzó erőknek enged.

A keresztyének azonban Krisztusban mennyei célokat kaptak és testüket minden ízében és teljes egészében eme célok szolgálatába állítják. Ez a küzdelem folytatódik az ember belső érzelemvilágában is. Harag, indulat, gonoszság, istenkáromlás, gyalázatos beszéd. Krisztusban nemcsak új célokat kap az ember, de a belső világ új lelki töltést is kap, más szóval új szívet és új lelket ad Krisztus a hívőknek. Átveszi az uralmat bensőnk felett, és benső világunkat is alkalmassá teszi akaratának az elfogadására és követésére. Ez a lelki irányultság végső fokon a hazugság és igazság ellentétében jelentkezik (9). A régi életet a hazugság jellemzi, melyet azonban le lehet vetni, mint egy ruhát. De ez nem emberi erőlködés, hanem a kegyelem isteni műve révén valósul meg, hiszen még a kígyó sem vetheti le régi bőrét, hacsak el nem jön ennek az ideje. Így érkezett el a levetkőzés és a felöltözés isteni kairosza Jézus halálában és feltámadásában, valamint a Lélek közlésében, és ez az igazság, amiről az apostol beszél (Ef 4:20–24). Ami az üdvtörténet objektív eseménye (kereszthalál és feltámadás), az a lelki élet szubjektív eseménysorozatában is valóság lesz a Lélek által (régi élet levetése – új élet felöltése).

De ez nem vallásos erőlködés, mint a kolosséi tévtanítóknál, hanem a kegyelem természetessége a Lélek által. A levetkőzést mindig követi a felöltözés, azaz a szellemi élet gazdag világába, Istenbe magába, az ő megismerésébe öltöztet be Krisztus. Ez a belső átalakulás azt is jelenti, hogy az ember alkalmassá válik a másik ember iránti őszinte közösségre. Ez tehát már nem egyéni célokért történik, mint az álkegyességben, hanem a Krisztus-test megvalósulásáért. Ez vezet tovább egy új szakaszhoz.

Kol 3, 12 • Az új élet valósága az egyház közösségében.

Az új élet Krisztusban valóság (1–4) és az ember egész személyiségét igénybe veszi (5–11), de az új élet kiváltképpen való megjelenési formája az egyház (12–17). A Lélek nemcsak az új embert, de ennek új közösségét is megteremti. Hiába lenne új közösség, ha tagjai nem lennének új emberek, de hiába lennének új emberek is, ha nem lenne új közösség, azaz egyház, mert egyik a másik nélkül csonka. Így azonban a harmadik rész három szakaszában a teljesség van előttünk.
Pál a felöltözés képénél marad, de amíg az ötödik vers az emberre és a test tagjaira irányult, itt most Isten választottaihoz szólt. A keresztyének választottak, vagyis azt a hallatlan kiváltságot, méltóságot, hatalmat kapták, hogy Isten új közösségének, melyről Pál az Ef 3-ban szinte himnuszt zeng, tagjai lehetnek. Az egyház Krisztus dicsőségét hordozza, hiszen Krisztus újra testetöltése ez, ahol Krisztus mint az eljövendő élet dicsősége van már most jelen (Kol 1:27). Ezt a dicsőséget csak az egyház, mint közösség hordozhatja. Ezt a hívők egyenként nem nyerhetik meg. Ha pedig ilyen nagy ajándék Isten választottainak, szentjeinek és szeretteinek a közösségébe tartozni, akkor ez elkötelezettséget is jelent.

Az indikativus mellett az imperativus szólal meg. Az egymás közti kapcsolatban Krisztusnak kell láthatóvá lennie. Könyörületes szív, jóság, alázat, szelídség, türelem – olvassuk a 12. vers felsorolását. Egészen nyilvánvaló, hogy mindezek a maguk teljességében Krisztusban voltak meg. Ő volt könyörületes annyira, hogy egész benső világa megindult a leprás, a vak vagy az egész nép nyomorúságát látva és átélve (Mk 1:41; Lk 7:13; Mt 9:36). Jósága, melynek nyomán a kicsiket, az elveszetteket kereste meg, azokat, akik utolsók voltak, még a tanítványok számára is alig volt elviselhető (Mt 20:1–16). Alázata és szelídsége megszólal a virágvasárnapi bevonulás során (Mt 21:5) úgy is, mint prófétai ígéret, úgy is, mint beteljesedés. Türelme a tanítványok és az egész nép iránt minden mértéket meghaladott (Lk 13:1–9).

Ezt az új lelkületet Pál úgy mutatja fel, mintha egy láncot állítana össze egyes szemekből. Majd ennek felmutatása után a bocsánatot említi, mint ami az egyház közösségének az alapja, mint amit Jézus helyezett övéinek a lelkébe (Mt 18:21–35). Ezután következik a szeretet, melyet Jézus a lábmosás során adott át övéinek és egyben kérte is tőlük (Jn 13:34). A Krisztus békessége, mellyel mindent megbékéltetett, ami földön és égen van, megszüntetve Istentől elszakított önállóságukat, uralkodni tud az ellentétek felett. De nemcsak el kell viselni egymást, hanem egymást gazdagítani is kell, és ez akkor valósulhat meg, ha Krisztus beszéde bennünk él és egymásnak adni tudunk ebből, mert ez építi a közösséget. Így kerülünk végül egy olyan közösségbe, hogy – amint egy zenekarban vagy kórusban ki-ki a maga szólamát játssza vagy énekli – de az egész érdekében – egymásnak szolgálva, lelki életünk ajándékait egymásnak nyújtva együtt hordozhatjuk Krisztus dicsőségét.

A végső cél Krisztus magasztalása, az Istennek őáltala. mondott hála, mely egy egységbe fogja össze a Lélek által azokat, akik őt szeretik. Így valósul meg az új élet az egyházban. Van azonban még egy közösség, ahol Pál felmutatja Krisztus uralmát, és ez a család.

Kol 3, 1 • Az új élet: Krisztus bennünk – mi Krisztusban.

Pál előzőleg a Krisztusban való meghalást hangsúlyozta, mely a, keresztyén élet alapja. De ennek a Krisztusban létnek a másik oldala a pozitív oldala: a Krisztusban való feltámadás. Pál megmutatta a 20. verstől a Krisztusban való meghalás következményeit, most pedig a Krisztusban való feltámadás távlatát villantja fel. Ez a négy vers hallatlan merész megállapítással kezdődik: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal…” (1). Nyilván ez a megállapítás folytatása és ellenpontja annak, ami a 2:20-ban így hangzott el: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok…”. Érthető tehát, hogy ez a négy vers hallatlan szellemi gazdagságot tár elénk, hiszen nem kevesebbre vállalkozik az apostol, minthogy ebben az egész keresztyén élet új irányát, pozitív töltését tárja fel.

A második rész utolsó szakaszában a hangsúly ezen volt: Nem, azaz ne vegyenek részt az álkegyesség Krisztussal ellentétes megnyilatkozásaiban. Most pedig a hangsúly azon van, ami az Igen, Vagyis az apostol arra válaszol, hogy miben található a Krisztusban megnyert új élet kegyessége.

Az odafelvalókat keressétek” – hangzik a parancs. A második részben a figyelem a „testre” irányult, vagyis azokra a kísérletekre, amiben az ember próbálja magát megváltani. Ezt jelöli a „test” szóval az apostol. Most ellenben egy új irány jelentkezik és ez felfele mutat. Krisztus egész műve ebben a szóban ragadható meg: felülről. Jézus ezt mondja magáról: az Emberfia a mennyből szállott alá és a mennyben van (Jn 3:13). A kenyér, mely ő maga, hasonlóan a mennyből szállott alá (Jn 6:41). A meglepett Nikodémusnak azt mondja: „Ha valaki felülről nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3:3). Majd a zsidókkal való vitában ezt mondja magáról: Én onnan felülről való vagyok, ti innen alulról valók vagytok (Jn 8:23). Jézusnak fentről való származása, mely ellentétben áll azzal, ami e világból való, életművének és megváltásának egész irányát, jellegét, minőségét meghatározza. Minden vallás a földről tör az ég felé, Jézus ellenben az eget nyitotta meg és hozta a földre (Jn 1:51). „…azokat keressétek, akik odafent vannak…

Az odafennvalókkal törődjetek” (1–2), ezek a kifejezések a mennyei irányultságot jelentik. Nem a földtől és az embertől való elfordulást, nem az élet és a világ megvetését fejezik ki ezek, ellenkezőleg: olyan ajándékoknak a földre jövetelében elkötelezett a keresztyén ember, amelyek Krisztus feltámadásában mintegy elindultak a föld felé. De amint először Krisztus volt a hídfőállása az égi világnak és a mennyei javaknak, ma ez a keresztyén ember feladata. Nem parancsokat teljesít, hanem ajándékokat közvetít. Krisztus úgy ment el, hogy ajándékokat ígért tanítványainak (Ef 4:9) és az egész világnak. Ezért a keresztyéneknek az a méltósága, hogy a Krisztus mennyei erőit és az ég szent javait hordozzák és nyújtsák. A kolosséi tanítók az „élet teljességével” dicsekedtek, Pál ellenben azt hangoztatja, hogy az élet teljessége a Krisztus feltámadásában nyílt meg. Nem a mennyei és a földi, az anyagi és a szellemi, a testi és a lelki dolgokat állítja itt Pál szembe, hanem a két kegyességet. Az egyik földi fogásokkal akarja az eget elérni, a másik egy megnyílt ajtón át az ég javait engedi és segíti a földre érkezni.

Ennek a kegyességnek csak az egyik fele ragadható meg ebben: Krisztus bennünk, a másik fele: mi Krisztusban. A menny a földre jött, ez az első, amit Pál mond. A másik pedig az, hogy mi a mennyben vagyunk Krisztusnál, Krisztusban. Az égben, ahol Krisztus van, ott vannak a hívők elrejtve benne. A mennyei lét tehát részben már az új élet valósága, részben pedig ígéret. Még nem kaptunk meg mindent. Életünk olyan titkot rejt, melyet kívülállók nem is sejthetnek. Jézus ezt mondja tanítványainak: „de ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10:20). A mennyben nevünk van, tudnak rólunk, vagyis életünk van. Hatalmas ígéret ez, hiszen azt jelenti, hogy az élet, melyet Krisztus adott, elveszíthetetlen, mert el van rejtve nála és benne. Másrészt azt is jelenti, hogy még nem is tárult fel egész gazdagságában, amit Isten nekünk készített. Még nem tudjuk, mivé leszünk, még vár az ígéret: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2:9). A feltámadás tehát egyszerre ajándék és ígéret: itt van és lesz (1Jn 3:2; Lk 20:34–36).

Láthatóvá lesz a Krisztusban való dicsőség, sőt ezt fel is fogjuk ölteni. Kálvin ezt írja: Míg Krisztus meg nem jelenik dicsőségben, addig életük elrejtett élet marad, azaz: hitben és reménységben eltelő élet. De „nemcsak a világ megítélése szerint, hanem saját érzékeik számára is, mert ez az elrejtettség szükséges próbája reménységüknek, mely arra serkenti őket, hogy a haláltól való fenyegetettségükben életüket másutt keressék, mint a földi világban”. A második részben ismertetett kegyességnek nincs ígérete, nincs jövője, mert az ember vallásos erőlködésével a mennyet nem szerezheti meg, pedig enélkül minden hiábavaló. A Krisztus feltámadására épülő kegyesség legértékesebb része pontosan ez a jövendő, ez az eljövendő dicsőség. Pál tudja, hogy csak ebben a reménységben lehet élni és küzdeni (1Kor 15:58; 2Kor 4:16–17). Aki azonban ezt a jövőt, vagyis a világ megváltását várja, az mer a világért bátran tenni is, mert tudja, hogy ez a munka nem hiábavaló. A hívő embernek az új életre való feltámadása magában hordja az egész világ megújulásának a reménységét (Róm 8:18–23).

Kol 2, 16 • Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

Az előző részben Pál megmutatta a Krisztussal való életközösségnek azokat az alapjait, amire – mintegy a történelemben befektetett isteni fundamentumra – építeni lehet. Ebben van adva a „teljesség” valóságosan, lényegét tekintve. Ebből azonban következik egy új kegyesség. Ezt a kegyességet a szabadság hatja át. Nem szabad tehát a Krisztusban való szabadság helyett a törvényesség szolgaságába lesüllyedni. Ami Lélekben kezdődött, azt nem szabad testben befejezni (Gal 3:3). Pál most ezért küzd. A szabadság sokszor olyan merész ajándék, hogy Isten népe sem meri vállalni. Pál előző leveleiben a Római és a Korinthusi első levélben a szeretet mértékét tartotta fontosabbnak és a gyengébb testvérhez való alkalmazkodás érdekében arra kérte a gyülekezet tagjait, hogy szabadságukról is mondjanak le (Róm 14; 1Kor 8–10). Itt azonban más tanácsot ad.

Itt nem a gyülekezet két rétege áll szemben egymással, hanem egy Krisztustól idegen filozófia és a Krisztusban való élet megvalósulása, gyakorlatban való megélése, ezért Pál engedékenysége teljesen hiányzik. Ha Pál most engedékeny lenne, ez azoknak a hatalmaknak az elismerését jelentené, amelyeket Krisztus legyőzött. Ezek a hatalmak ugyanis követőiktől kiskorúságot, bizonyos elemi parancsoknak való engedelmességet kívánnak. A különös azonban az, hogy akiket Krisztus királlyá tett, milyen könnyen engedik magukat szolgává tenni.
Milyen kegyességről van itt szó? A test aszketikus, emberi erővel történő megfegyelmezése itt az alaptörvény. Ennek első megnyilatkozása az étel és az ital fogyasztásának bizonyos korlátozása, pontosabban ezeknek csak bizonyos tisztasági előírások mellett történő élvezete. Pál azonban ennek határozottan nemet mond. Nem azért teszi ezt, mintha maga nem élne állandóan Krisztus követésének fegyelme alatt, azaz önmagával szemben kemény önmegtartóztatásban (1Kor 9:24–27), hiszen szolgálatának érdekében a Krisztusért való szenvedés minden terhét testében hordozza el (Kol 1:24; 2Kor 12:5–10), és magának semmi előnyt és jogot nem vesz igénybe. De itt másról van szó. Amiről itt szó van, az nem egyenlő a Pál által vállalt aszkézissel. Itt emberi erőből történő, emberi, vallásos célokért való lemondásról, megnyomorításról, az emberi életnek önmagáért való korlátozásáról van szó, mintha az üdvösségnek ilyen ára lenne.

Ez a kegyelem lerombolása és a jézusi ajándék – mely az örök életet a kegyelem alapján ingyen nyújtja (Róm 6:23) – semmissé tétele. Pál, aki az evangélium szabadságáért harcol, itt nem hajlandó kapitulálni. Amíg Jézusért minden önmegtagadás üdvös, addig Jézus nélkül minden ilyen kísérlet átok alatt van.
Szó van még a következőkben az embernek önmagával szembeni aszketikus magatartásán túl az istentiszteletnek olyan gyakorlásáról, mely nem a kegyelem alapján történik. Különbséget tesznek napok, időszakok között, mintha az egyik üdvöt, a másik átkot hordozna. Szó van angyalok tiszteletéről, mintha rajtuk keresztül Isten jóindulatát lehetne megszerezni. Pál viszont jól tudja, hogy az istentisztelet nem emberi módon valósítható meg, hanem Jézusban hajolt alá az Isten és nyitotta meg a maga világát, hogy Jézusban vigyük egész életünk odaadását őelé. Ha az ember a maga cselekedeteivel akarná az eget megnyitni, vagy angyali lények segítségül hívásával tenné ezt, Isten megtörtént tettét vonná kétségbe és ez bálványimádás. Pál ezért az angyali lények segítségül hívásának nemet mond. Ha akár mennyből való angyal hirdetne mást, vagy helyezné magát Jézus elé, legyen az átkozott (Gal 1:8), hirdeti merészen.

Ezért ítéli el azt, aki „angyalok tisztelésében” tetszeleg (18). Hasonlóan mond ítéletet a látomásokat hajszolókra, vagy az arra hivatkozókra. Ezt éppen ő mondja, aki a látomások világában otthon van és nagy kitüntetésnek veszi azt (2Kor 12:1–4). De ezek a Krisztussal való közösség alapjára épülnek és Krisztus ajándékai számára. Mindaz tehát, ami Krisztusból nő ki, Isten ajándéka, ahol Krisztus a fő, ott minden az ember szabadságát szolgálja, de ahol Krisztuson kívül történik az ember aszkézise, az angyalok tisztelete és a látomások hajszolása, ott az ember önteltségéről és felfuvalkodottságáról van szó, nem pedig az Isten ajándékainak a kegyelemben való elfogadásáról és azok élvezéséről (17–19).

De akkor hogyan lehet ezektől megszabadulni? Pál egyszerűen így látja és fogalmazza meg ezt: „meghaltatok a Krisztussal” (20). Krisztusban a világ vallásos öntörvényűsége vagy a szellemi világ öncélú keresése mind túlhaladottá lett. A világ elemei nem lehetnek az élet és a vallás megterhelői. Ezek az elemek azok az emberi és vallásos életalapok, ahonnan az ember elindul, és isten- és vallásalkotó fantáziájában megteremti magának azt a rendet, mely szerinte az életet és a világot egybefogja. Ezek az elemek a föld építőkockái lehetnek, de Krisztusban nézve csak e világnak a körébe tartozó hiábavalóság, vagyis Krisztusban már nem bírnak számunkra lekötelező erővel, lelkiismeretünket megterhelő paranccsal.

De ez még nem a teljes igazság. Nemcsak megszabadított Krisztus ettől, de meg is mutatta ezek veszélyességét és lelki kártékonyságát. Mindez az ember felfuvalkodottságát eredményezi: az ember olyan akar lenni, mint az Isten: jónak és rossznak a tudója. Ahelyett, hogy az ember Krisztusból élne, kezébe veszi üdvösségének alakítását, akárcsak az első emberpár az Édenben. Ezek a parancsok és vallásos gondolatok az embert Krisztustól elviszik és elszakítják. Isten féltőn szerető Isten és nem engedi, hogy övéi a maguk választotta istentisztelet útjain elveszítsék az életet és a boldogságot. Harcol a bálványok ellen, az ellen, hogy az ember képet és szobrot csináljon magának, avagy gondolatrendszereket, amelyekbe istenét avagy isteneit megalkotja és bezárja. Az elemekről szóló tanítás is idetartozik. A rész utolsó mondata jelzi ennek az egész útnak végső hamisságát és tévedését: öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.

Odavezet, hogy az ember önmagának lesz az istene, hogy az ember magának lesz a törvénye és saját maga akarja magát törvényeivel megváltani. Az öntelt felfuvalkodottság nem más, mint az önmegváltás gondolatának képzete és egyben lehetetlensége. Ennek az útnak a végső eredménye ott látszik, amikor Izráel vezetői ezt mondták: „Nekünk törvényünk van és a mi törvényünk alapján meg kell halnia…” (Jn 19:7). Az ember a vallás törvénye alapján Krisztust feszíti meg. Ezért harcol Pál szenvedélyesen, az Isten szenvedélyességével, hiszen két lehetőség van: Vagy Krisztussal meghaltak ezeknek a filozófiai és vallási gnosztikus kísérleteknek, vagy Krisztus hal meg ezek révén. Ezek ugyanis a „test” vonalán, az ember önmegváltásának a körében hatnak, de Krisztussal ellentétesen. Ezért akik Krisztussal meghaltak, felismerik ezeknek a veszélyét, mások ellenben a csapdába, a kísértésbe belépnek, hiszen ez a válogatás és ez az igényes, törvényes életvitel bölcsességnek látszik, de azoknak az ószövetségi törvényeknek a körébe tartozik, melyek mint árnyék előremutatnak az Eljövendőre. „Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság” (17).

A valóságtól, a testtől, mely a Krisztus (szó szerint: sóma tou christou és a „test” a görögben a teoretikus eszmékkel való ellentétben a konkrét valóságot jelenti), és ebben benne van a testetöltése, halála, feltámadása, az egyházban a Lélek által való újra megtestesülése, a keresztyén ember semmiért nem szakadhat el. A Krisztus teste Krisztus valósága, a kegyelem teljessége, mely az Isten eljövendő szellemi világával való teljes közösséget is magában rejti, ezért ehhez semmit nem kell tenni. Ez a gondolat vezet át a harmadik részhez.