Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Keresztény Magyarország Portál - Fórum - Hívom a családokat - Bíró László püspök családlevelei 2006 - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek Vendel napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Feszület
Bonyhádvarasdi oltár
Fórum

Oldalak: [1]
14. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 19:41
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

2007-ben, Szent Erzsébet évében, és küldöm 2006 adventjében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének adventi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

A most kezdődő egyházi évben szeretnék eleget tenni az MKPK Szent Erzsébet évi körlevelében foglalt kérésnek: "Keljünk a család védelmére, a magunkéra és a környezetünkben lévőkére. Imádkozzunk a magyar családok egységéért, a nagyszülők, gyermekek és a távolabbi rokonok boldog együttműködéséért. Tegyük ezt az összes rendelkezésünkre álló eszközökkel,... Lépjünk fel a családellenes, személyiségromboló törekvésekkel szemben." Szent Erzsébet évünknek különös aktualitást ad az a tény, hogy egységesülő Európánkban egyre távolabb kerülünk attól az ember- és házasságeszménytől, melyet Szent Erzsébet olyan nagyszerűen élt elénk. Feladatunk szóval, tettekkel és tanúságtétellel kiállni a család igazáért. Egy olyan korban kell ezt tennünk, amikor "sokan engedetlenek, fecsegők és ámítók, ... Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak azzal, hogy aljas nyereség kedvéért azt tanítják, amit nem volna szabad."(Tít 1, 10-11)

Szent Erzsébet mindig valakiért, vagy valamiért fáradt, dolgozott, küzdött és imádkozott, sohase valaki vagy valami ellen. Az előttünk álló évben fedezzük fel Szent Erzsébet modernségét, keressük-kutassuk, hogyan szegődhetünk nyomába. Miként közeledhetünk családunkban ahhoz az eszményképhez, amit ő testesít meg?

Hívom a családokat a reményre. Ha a családokra, családpasztorációra gondolunk, általában bajok, gondok, hiányok jutnak eszünkbe. Családreferensként járva az országot, azt tapasztalom, hogy sok a gyönyörű család, sokak jellemző megnyilatkozása az áldozatos szeretet, az odaadó gondoskodás. Az elmúlt évben a plébániákon újabb és újabb családcsoportok, baba-mama klubok születtek, a házasság, a család, a házasságra való felkészítés egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Új kezdeményezések indulnak útjukra: családcsoport-vezetőképzők, plébániai családpasztrorációs bizottságok, jegyes-kurzusok, szülők iskolája, régióközi spontán találkozók. Gyakorlattá váltak a majálisok, juniálisok, családok lelki napjai, családtáborok. Egyre többen vállalnak felelősséget az életvédelem ügyéért. Gyümölcsöző munkát végeznek az élet, a házasság és a családok védelmében a különböző mozgalmak, egyesületek és fórumok. Egyházunk mindennapjaiban egyre inkább középpontba kerül a házasság, a család és az élet ügye. De mindezzel nem elégedhetünk meg, Szent Erzsébet éve a továbblépésre bátorít bennünket...

Hívom a családokat a megújult Isten-kapcsolatra. II. János Pál pápa írja: "Szent Erzsébet Krisztusnak akart mintegy kedvében járni, Krisztus szeretete sugárzott egész lényéből. Krisztust akarta követni, aki szolgai alakot fölvéve szeretetből kiüresítette magát és engedelmes lett a kereszthalálig (vö. Fil. 2,7-8)" (Levél a Magyar Katolikus Egyházhoz, 1981) Az MKPK idei körlevele így fogalmaz: "A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezte a teljes igazságot. Valahányszor megújultunk a történelem során, ez mindig olyan embereken keresztül történt, ... akik újra indultak Krisztustól. Európának és benne nemzetünknek sincs más útja a megújulásra." A valenciai konferencia a harmadik évezred legfőbb feladatának tekinti az ember kiszabadítását az ideológiák fogságából. Ez pedig csak olyan emberek, családok segítségével történhet, akik rátaláltak Krisztusra, akik szüntelen készek megújítani Isten kapcsolatukat.

Hívom a családokat, hogy a Szent Erzsébet éve váljék ismét az imádság évévé. Teljesítsék ki a családi imát, nem újabb és újabb penzumok vállalásával, hanem Istennel való elmélyült és őszinte párbeszédben. Szent Erzsébet már gyerekkorában, játék közben be-beszaladt a templomba, mert belső igénye volt Istennel beszélgetni. Adjunk hálát életünkért, családunkért, szeretteinkért. Már az MKPK 2006-os körlevele is felhívta a figyelmet a magyarság lelki megújulásáért, családjainkért végzett ima jelentőségére.

Hívom Családokat az egyszerűségre és a szolgálatra. Szent Erzsébet tudatosan dönt az egyszerűség mellett. Amikor özvegy lett, sógora választás elé állította: vagy az udvari élet, vagy a szentferenci egyszerűség. A fiatal szép özvegy Ferenc követőinek szürke köntösét választotta, a szeretetszolgálatnak élt, mosolyogva utasította vissza a világ legtekintélyesebb uralkodójának házassági ajánlatát. Özönlöttek hozzá a betegek, a kétségbeesettek. Ő szüntelenül Isten jelenlétében élve sokuknak visszaadta egészségét. Vajon a harmadik évezred magyar családjai egyszerű szolgáló életükkel hány ember egészségét állíthatnák vissza? "Igen sokan áldozatul esnek a valótlanság káprázatának, miközben való világnak hiszik és mondják". (MKPK 2007-es körlevele) Szükségünk van arra az egyszerűségre, amely Szent Erzsébetet a világhoz és Istenhez kötötte.

Hívom családközösségeket és az egyházközségeket, a Szent Erzsébet évi körlevél újraolvasására és lelkipásztori terv készítésére. Aki tesz a családért, az egyházat épít, társadalmat formál. A keresztény társadalmi elkötelezettség Szent Erzsébetnél is az életszentségből, azaz Isten szeretetének megértéséből és elfogadásából fakadt. Olyan lelkipásztori tervet készítsünk, amelynek egyszerre vagyunk hordozói és vendégei. Néhány gondolat ehhez:

Ragadjuk meg az alkalmakat arra, hogy a boldog házasságban élők tanúságot tegyenek, a közösség előtt, sőt a nem, ill. alig hívők előtt is. Sok elméleti előadásnál többet ér egy-egy őszinte, hiteles tanúságtétel. Ezt legtöbbször azok is megértik, akik a vallásilag képzetlenek, vagy akik azt állítják, hogy nincs is boldog, sírig tartó hűség. Használjuk fel a plébániai ünnepeket, hogy ünnepeljük az életet, az élet feletti örömet, rendezvényeinken juttassuk érvényre az életörömöt.


A plébánián és a közösségekben nyújtsunk segítséget fiataljainknak a párkapcsolatban, mutassunk rá azokra az erényekre, amelyek kibontakoztatása hozzásegíti őket párkapcsolatuk elmélyítéséhez, megnyitja előttük a boldogságához vezető utat. Az együtt járó pároknak és a jegyeseknek mondjuk el: az egyház örül kapcsolatuknak, hogy kapcsolatuk már magában hordja a szentség csíráját. Segítsük a házaspárokat, hogy megújulhassanak házasságukban, a rendezetlen házasságban élőket, hogy szentségi áldásban részesülhessenek.


Frissítsük meg a nemzedékek közötti kapcsolatot. A diktatúráknak mindig fontos volt, hogy elvágja a nemzedékeket egymástól, hogy megakassza a hagyományos értékek továbbadását, és így mintegy csőlátásra kényszerítve az ifjú nemzedéket az igazi értékek helyett felszínes ideológiák követésére serkentettek. A plébániák szólítsák meg a fiatalokat és Szent Erzsébetre emlékezve segítsék őket a házasságra és a családi életre való felkészítésben.


Törekedjünk arra, hogy a testvéri törődés, a szolidaritás mélyüljön el köreinkben. Forduljunk oda szeretettel az egyedülállókhoz, az öregekhez, a betegekhez. Fedezzük fel, és mutassuk be közösségünknek, különösen gyermekeinknek a környezetünkben élő Szent Erzsébet-szerű házasokat, özvegyeket, karitatív tevékenységet folytató embereket. Gyermekeinkben, fiataljainkban tudatosítsuk, hogy vannak beteg, elesett emberek, kórházak, a szociális otthonok. Sokszor fontosabb a pénz, vagy az élelem adományozásánál az, hogy időt adjunk azoknak, akiknek nincs kinek panaszkodniuk, akik úgy érzik, senki sem hallgatja meg őket, akik magukat feleslegesnek, a társadalom nyűgének érzik. Gondoljuk meg, mit tenne Szent Erzsébet, ha ővelük találkozna!


Szent Erzsébet híd lehet a felekezetek és minden jó szándékú ember között. A neki szentelt év alkalmat kínál a különböző felekezetek, szervezetek és állami szervek családokat és rászorultakat segítő munkatársaival való találkozásra. Keressük az alkalmakat az értelmes párbeszédre, az együtt ünneplésre, szórakozásra.


Csatlakozzunk a Szent Erzsébet év országos, regionális, vagy egyházmegyei programjaihoz. Országos családzarándoklatot tervezünk Szent Erzsébet szülővárosába (jún. 29-én estétől júl. 1 délig), a KÉSZ, és a MAKACS tavasszal és ősszel egész napos országos találkozóra várja a Budapest belvárosi templomban őrzött Szent Erzsébet ereklye köré a családokat.

II. János Pál pápa szavaival fejezem be: "A modern társadalomnak különös szüksége van Krisztusba öltözött nőkre és férfiakra, akik odaadó örömmel végzik a szeretet ezerféle szolgálatát." (Levél a Magyar Katolikus Egyházhoz, 1981)

A családok és közösségek beszélgetéseihez 2007-ben is szeretnék havonta írt leveleimmel hozzásegíteni. Minden hónapban Szent Erzsébet életszentségének egy-egy vonását veszem alapul, így szeretnék példájából meríteni. Íme a hónapokra bontott terv:

Január: Szent Erzsébet a megtalált hivatás békéjében élt.

Szent Erzsébet számára a helyet és a körülményeket, ahol élnie kell, mások jelöli ki. Ő azonban örömmel fogadja el ezekkel, mert megérti, hogy az élet Istentől kapott hivatás. Mindannyiunk élete a maga egészében hivatás. Isten hívott életre minket, nem mi választottuk meg a helyet és a körülményeket, ahova születtünk. Életünk válaszútjain hozott döntéseinkkel Isten hívására válaszolunk, ha helyesen felelünk, életünk összhangba kerül hivatásunkkal. Szent Erzsébet egész életében gyermeki bizalommal döntött hivatása mellett. "Bizony, mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18, 3)

Február: Szent Erzsébet emberi vonásai

Szent Erzsébet volt gyermek, jegyes, házas, anya, férjére váró asszony, és özvegy, de minden életállapotban Isten gyermeke tudott maradni. A körülötte lévő emberekkel, akár nagyurak voltak, akár koldusok, akár vitéz lovagok, akár nyomorult betegek, mindig úgy érintkezett, mint testvéreivel, akik éppúgy Isten gyermekei, mint ő. Vegyük komolyan azt, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Járuljunk így is hozzá, hogy környezetünk emberibbé váljon, hogy társadalmunk élhető és éltető közeg legyen mindenki számára.

Március: Szent Erzsébet - szentek utódja és elődje

Szent Erzsébet Árpád-házi volt, magyar földről származott. Az ország nagyjai és szentek voltak elődei, utódai között boldogok, szentek, uralkodók találhatók. Az életszentség felé vezető út szerves része a bölcső előtti és koporsó utáni szakasz is. Elődeinket nem választhatjuk meg, de örökségüket tudatosan vállalnunk kell; az értékeket ápolva, a hibákat jóvátéve. Minden generáció akkor tölti be hivatását, ha az előtte járónál jobbá tud válni, az utódoknak pedig alapot tud adni a még jobbá váláshoz.

Április: Szent Erzsébet derűje, öröme

Szent Erzsébetről feljegyezték, hogy mindig mosolygott, lényét derű vette körül. Derűs biztonsága Istennel való állandó kapcsolatából fakadt, a nap bármely szakában, bármilyen helyzetben tudott imádkozni. Akkor is egyszerűségre törekedett, amikor gazdag volt, mert nem a birtoklásban kereste örömét, hanem az adakozásban. A mindig még többet birtokolni akaró ember nem lép ki önmaga zárt köréből, magára marad. A mások felé nyitott a kívülálló felé indul, kilép önmagából, hogy helyet adjon a másiknak szívében és javaiban. Ebből lesz az igazi öröm.

Május: Szent Erzsébet szeretete (agapéja)

Szent Erzsébet gyermekként játékos barátságban volt későbbi férjével, ebből a barátságból alakult ki őszinte, mély szerelmük. A jegyes és házas szeretet nem önmagának, hanem szerelmesének a javát akarja. Fölfedezi a másikat, kész érte áldozatot, lemondást vállalni, legyőzi önzését, törődik a másikkal és aggódik érte. Véglegességet akar, szerelme az örökkévalóságra irányul, mégpedig kettős értelemben: a kizárólagosság értelmében - "csak ez az egy ember" -, és az "örökre" értelmében. Állandó út a magába zárkózó én-ből az én szabad elajándékozására, az önátadásra, s éppen ezáltal önmaga megtalálására, sőt Isten megtalálására: "Aki meg akarja menteni az életét, el fogja veszíteni; aki pedig elveszíti, meg fogja azt találni" (Lk 17,33)

Június: Szent Erzsébet szenvedése és boldogsága

Szent Erzsébet életében voltak vidám, örömteli napok és súlyos, nehéz megpróbáltatások is. Mégis egész életében boldog volt. A boldogság ki nem merülő forrása, örök biztosítéka az örök Atya, aki gyermekeként, öröktől fogva, feltétel nélkül szeret minket. Aki ebben a tudatban él, az nem lehet boldogtalan. A boldogság tehát vagy végérvényes, vagy nincs. Az örök boldogság nem egy későbbre halasztott boldogság, a földi nélkülözés árán felhalmozott tőke, nem is lehet csak valamikortól a részünk, hanem mindörökre van. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek." (Róm 8, 28)

Július: Szent Erzsébet szabadsága szabadságot ajándékoz

Szent Erzsébet nő, a szabadság szavát követi, így tudja elengedni férjét a Szentföldre harcolni, így tudja elfogadni halálát is. Akik a férfi és a nő közötti kapcsolatban ragaszkodnak autonómiájukhoz, "szabadságukhoz", azoknak a másik mindig csak egy külső marad, a másik nem lesz része az én�nek, a másikat csak mint egy tárgyat használják, de akár el is távolíthatják. Az ilyen kapcsolat ahelyett, hogy segítene szabadságunk megélésében, börtönné, fojtogató, gyakran a kölcsönös gyanú által terhelt kötelékké válik.

Augusztus: Szent Erzsébet és a szolgáló szeretet

Szent Erzsébetet Szent Ferenc követése nem szűkíti be, hanem kinyitja: az egész világot átöleli. A jól megélt vallásosság nyitottá tesz, a rosszul megélt bezárkózik. Az Istennek elkötelezett lelkiség és a felebarátok iránti nyitottság nem ismer személyválogatást. Senki sem lehet olyan szegény, hogy ne tudna adni valamit a másiknak. A szeretet nem maradhat tétlen, a szeretet hiánya pedig a halál előszobája. Az ember "amit a legkisebbek közül eggyel tesz, azt az Úrral teszi." (l. Mt. 25,40)

Szeptember: Szent Erzsébet a kommunikáló ember

Szent Erzsébet öt éves korában hagyta el a szülői házat, anyját többé nem látta, de kapcsolatban maradt vele, pedig az akkori kommunikációs lehetőségek nem voltak a maiakhoz hasonlíthatók. Mikor évek múlva haláláról értesült, ez mélyen megrázta. Társadalmunkban, amely a tömegkommunikáció és a - valóságossal szemben - a virtuális győzelmének társadalma, a "másik" egy mind jobban értelmét vesztő fogalom. Minél tolakodóbb és kifinomultabb a kommunikáció, annál jobban felmagasztosul a minden kapcsolatától megfosztott ember. A másik nélküli én a másikat bosszantó akadálynak, esetleg ellenségnek tekinti. A humánum eltörlődik. Istennel való kapcsolatunkat az emberekkel való kapcsolatunk alapozza meg.

Október: Szent Erzsébet átlátszó tisztasága és termékeny anyasága

Szent Erzsébet önként, teljes természetességgel volt tiszta, nem a kényszer és előírások hatására. Ugyanilyen természetességgel vállalta gyermekeit. A tisztaság nem az önmegtartóztatás erénye, hanem az én-en való uralkodás eszköze. Az a sok nem, amelyre az Egyház anyai gondoskodással ösztönöz bennünket, valójában igen az életre, igen az örömre. Így élheti meg a személy saját összes dimenzióját: az apaságot, az anyaságot, a tiszta és termékeny életet.

November: Szent Erzsébet tovább élő szent

Szent Erzsébet szentté avatási eljárása röviddel halála után megkezdődött. Kortársai szentnek látták, megtapasztalták, milyen hatással van környezetére egy szent. Az életszentség nem a formális vallásosság, nem maximalizmus, nem idealizmus, nem morális teljesítmény, hanem út: tudatos, felelős döntés a mindennapi megtérés mellett. Ott, ahol vagyunk, azok között az emberek között élni az evangélium szerint. Ha a döntés végleges, - márpedig annak kell lennie, - akkor nem veszti érvényét a halállal.

December: Szent Erzsébet tanúsítja, a szeretet soha el nem múlik

Szent Erzsébet életéből nem hiányzott a gyász sem. Gyermekként elvesztette anyját, akit évek óta nem látott, néhány évi boldog házasság után odaveszett a Szentföldért harcolva férje. Mindenki fél, hogy elveszíti azt, akit szeret, a szüleit, házastársát, gyermekeit, barátait. Akit igazán szeretünk, azt nem veszíthetjük el. Ha a szeretet az őszinte önelajándékozáson alapul, akkor nem visszavonható és nem szűnik meg akár távolság, akár idő választ el a szeretett lénytől. Isten szeretete irántunk megelőző szeretet, nem tőlünk függ. A házastárs iránti szeretet nem függ az idő múlásától, a társunk testi-lelki változásaitól, mert örök.

Szentmisére, egyéni és közösségi alkalmakra szívesen ajánlom az alábbi imát:

Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked az élet és a család ajándékáért. Adj nekünk erőt, hogy Szent Erzsébet példája nyomán nagylelkű szeretetben és örömben élhessünk.

Segítsd a házaspárokat küldetésük teljesítésében, hogy a hitet, melyet őseinktől kaptunk, továbbadhassák. Nyisd meg a gyermekek szívét, hogy kibontakozzék bennük a keresztségben kapott hit csírája. Engedd, hogy fiataljaink növekedjenek a hitben és Jézus ismeretében; a házasság előtt állók pedig merjenek remélni boldog házasságot, és tisztán megélt szerelemmel készüljenek arra. Növeld a házastársak között a szeretetet és a hűséget, különösen kérünk azokért, akik házasságukban nehézségekkel küszködnek. Fogadd el hálaadásunkat a hűséges, az életre nyitott örömteli házasságért. Áraszd kegyelmedet és áldásodat nemzetünk minden családjára. Adj belső békét az özvegyeknek és egyedülállóknak, a kudarcoktól szenvedőknek. Adj bölcsességet és kitartást a családokért fáradozó a világiaknak, püspökeinknek és papjainknak, hogy megértve az idők jeleit fáradhatatlanul hirdethessék az élet és a család evangéliumát. Világosítsd meg a közélet felelőseit, hogy felismerjék, mit kell tenniük a család és a haza javára. Kérünk téged, szabadítsd fel szívünket a szolgáló szeretetre Józseffel, Máriával, valamint a Te Fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
13. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:12
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 decemberében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének decemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Decemberben: küldöm a családokat a kultúrába, a tudomány és a művészet világába. Keressük együtt az értéket, az örömet, az ígéreteset. Európai kultúránk a kereszténységben gyökeredzik, hagyományait ápolva és továbbvíve, világos és egyértelmű értékrendet képviselve tudunk hatni kortársainkra. A keresztény alkotó nem elvonul, és csak keresztény témákkal foglalkozik, hanem keresztény módon alkot és így ér el (még) nem keresztény embereket is.

Elgondolkoztatok-e már azon, mit jelentenek a II. Vatikáni Zsinat tanításában az alábbi mondatok: "A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük; ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén." (GS 57). "Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére, és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát." (GS 36).

A művész és a tudomány embere arra hivatott, hogy szolgálja a jót, a szépet, az igazat és a szentet. II. János Pál pápa így írt a művészekhez 1999-ben: "Nem mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. A Teremtés könyvének kijelentése szerint azonban minden ember megkapta a feladatot, hogy saját életének mestere legyen: életéből mesterművet, műalkotást kell létrehoznia." (Levél a művészekhez, 2.pont) Van-e csodálatosabb műalkotás, mint egy testben-lélekben egészséges ember, akiben felismerhetők az istenképmás vonásai? És van-e nagyszerűbb feladat, mint ennek a műalkotásnak a létrehozása? A műhely pedig, ahol megalkotható: a család. Nincs más olyan intézmény, szervezet, vagy társulás, ahol jobbak lennének a feltételek az istenképmás ember kibontakoztatására.

Amikor a családokat a kultúra világába küldöm, nem csak arra szeretném bátorítani őket, hogy alkossanak szépet és jót, hanem arra is, hogy merítsenek a kultúra adományaiból, a család tagjai együtt és külön-külön ismerkedjenek meg a műalkotásokkal, olvassanak szépirodalmat, járjanak színházba, hangversenyekre. Nagyon fontos eközben, hogy meg tudjuk különböztetni az értékeset a silánytól, az építőt a rombolótól. Napjainkban a kultúra is piaci árú lett, tömegével dobják piacra a kulturális termékeket. Ha van rá vevő, a "művészeti gyárak" bármit előállítanak, főleg ha nagy hasznot remélhetnek. Arra számítanak, hogy mi válogatás nélkül megnézünk, elolvasunk, meghallgatunk bármit, amit produkálnak. Az, hogy ez szolgálja-e épülésünket, van-e az alkotásnak erkölcsi tanulsága, azzal nem törődnek. Elszaporodtak a gyenge, igénytelen kivitelű rajzfilmek, amelyek nem fejlesztik gyermekeink szépérzékét. Megjelentek az erkölcsi nihilizmus talaján álló tucat-regények, melyek nem ébresztenek vágyat egy nemesebb világ iránt. A filmekben diadalmaskodnak az erősebb öklűek, eluralkodik az erotika. Tudatosan válasszuk ki a "fogyasztásra" érdemes kulturális termékeket, ezzel is járuljunk hozzá az értékes alkotások sikeréhez. Minél többen keresik a jó műveket, annál nagyobb ösztönzést kaphatnak ezek alkotói. Ha a hitvány árú senkinek nem kellene, akkor talán el is tűnne a piacról.

Gyakran hallunk olyan okoskodásokat, hogy a tudomány és a technika semleges, nincs világnézeti vonatkozása. Ez az állítás lényegében igaz, az azonban a tudós világnézetén múlik, hogy az új tudományos eredmények hasznosítása javára válik-e a világnak. Az egyik Nobel-díjas fizikus a mai nyugati társadalmat luxushajón utazó turistákhoz hasonlította. Ez a luxushajó nagyszerű műszaki berendezésekkel és kiváló kényelemmel rendelkezik, csupán egy apró műszer nem működik, az iránytű. Ezért senki nem veszi észre, hogy a hajó már napok óta semerre nem halad, csupán körbejár a tengeren. A kép jól kifejezi, hogy a tudomány, a technika, legyen bármily fejlett, nem tud az életnek irányt adni. A keresztény család örömmel fogadja a tudomány, a technika, a művészet alkotásait, de nem feledkezik meg a lét értelméről és céljáról: Istenről; figyel arra is, hogy a tudományos, művészeti és technikai műveltség mellett ne törpüljön el a hitbéli és erkölcsi tudás, ne halványuljanak el a lelki élet tettei. Hisz ha szem elől tévesztjük a célt, ki tudná megmondani, mi a jó és mi a rossz? Mindenféle tudományos vizsgálódás értelmetlen lenne, ha a mi szűk, materiális világunk szabna neki határokat. Szépen fejezi ezt ki Maxwell, a nagy skót fizikus, amikor így fohászkodik: "Mindenható Isten, ki a magad képére teremtetted az embert, hogy Téged kutasson, és teremtményeiden uralkodjék, taníts bennünket, úgy vizsgálhassuk kezednek műveit, hogy alávessük magunknak a földet és megerősítsük értelmünket a Te szolgálatodon."

Amikor gyermekeinket otthon, vagy iskolai tanulmányaik révén bevezetjük a világ megismerésébe, ne engedjünk a divatos áramlatnak, amely minden tanulmányt annak hasznossága szerint értékel. Egyrészt a világ csodálatos, érdekes és nagyon szép, ha valamely részét elmulasztjuk megismerni, szegényebbek maradunk. Másrészt nem igaz, hogy a történésznek nem kell ismernie a fizika, vagy a matematika törvényszerűségeit, hogy a kémikusnak felesleges megismernie a római birodalom bukásának okait. A keresztény családban mindenki részese a többi munkálkodásának, egymást ismereteik gyarapításában is segítik. A gondolkodást, a beszédet, a hobbyként művelt szakterületeket átjárja műveltségünk, ez pedig a családon belül és kívül egyaránt hat.

A kiegyensúlyozott keresztény család önművelésében, gyermekeinek nevelésében ügyel a helyes arányokra. Igyekszik szinten maradni a tudomány, a technika művelésében, örömmel fogadja be mindennapi életébe ezek vívmányait, de ugyanilyen intenzitással törekszik a szép megismerésére, otthonának szépségére; megőrzi a közös családi imát, annak tudatában munkálkodik, hogy létünk Istentől indul és feléje irányul, vagyis értelmes. Pázmány Péter mondja imájában: "Te vagy én Istenem minden jóknak kútfeje, minden létezőnek eleje és vége."

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Beszéljetek olyan keresztényekről családotokból, vagy ismeretségi körötökből, akiknél harmóniában áll a tudományos, technikai, humán és vallási műveltség! Gyermekeiteket hogyan tudjátok segíteni az ilyen irányú harmonikus kibontakozásukban? Hogyan tudtok időt szakítani különböző kulturális, művészeti programokra, ezzel is erősítve a hiteles értékek megszilárdulását társadalmunkban? Környéketeken ki lenne az az író, költő, vagy alkotó- és előadóművész, akit meghívhatnátok csoportotokba?

Ha még házasság előtt álltok: Az utóbbi időben mit olvastatok, milyen műsorokat néztetek meg a televízióban, érdeklődésetekkel javítottátok, vagy rontottátok a hiteles értékeket közvetítő műsorok nézettségi arányát? Hogyan lehet kontrollálni, ellenőrizni, hogy tudományos-technikai műveltséged, valamint humán, vallási és lelki műveltséged arányosan bontakozik-e? Alakuló párkapcsolatotokban mit tehettek, hogy ezen a síkon is harmonikus egység épülhessen köztetek? Kit hívhatnátok meg egy beszélgetésre, aki segíthetné a tisztánlátásotokat a tudomány és a művészet világában?

Hívom és küldöm a családokat, hogy legyetek az egység munkálói, a harmónia építői a tudomány, a technika, a művészet és a hit világa között.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
12. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:10
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 novemberében

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének novemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Novemberben: küldöm a családokat a gazdasági életbe, a pénz és a kereskedelem világába, a környezetvédelmébe. Annak tudatában működjenek velük együtt, hogy az anyagi javak, melyekkel sáfárkodnak csak az élethez szükséges eszközök, de nem képezik az élet célját.

"Az ember társas természetének megfelelően minden egyes személy java szükségképpen kapcsolatban áll a közjóval. A közjó a társadalmi élet föltételeinek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket elérjék; föltételezi a személynek mint ilyennek tiszteletét, igényli közösség szociális jólétét, gyarapodását, és magában foglalja a békét, vagyis az igazságos rend állandóságát és biztonságát." (vö. KEK 1905-1912)

A közjó szolgálata minden ember feladata, éljen bárhol, dolgozzék bármely területen, legyen bármely életállapotban. "Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék, és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építőivé legyenek." (GS 30.)

Az elkötelezett keresztényre általában úgy tekint környezete, mint megbízható erkölcsös emberre. A keresztény családtól távol van a hazugság, az osztott szívűség. Anyagi, erkölcsi kérdésekben felelősséggel gondolkodik, szűkebb környezetét rendben tartja. Azok azonban, akik saját mikrokozmoszukban felelősségteljesen bánnak az anyagi és erkölcsi javakkal, nagyobb léptékekben sem lehetnek közömbösek a közjó iránt. Vidéki polgármesterekkel beszélgetve, sokszor hallom, hogy a régi falusiak rendben tartják portájukat, sőt az utcának azt a részét is, amely házukhoz tartozik. Azok viszont, akik az olcsóbb lehetőségeket kihasználva költöznek falura, sem saját otthonukat, sem házuk tájékát nem tartják rendben. A régi falusiak nem a szociális segélyre építik egzisztenciájukat, noha rászorulnának, az ügyeskedő betelepülők viszont "ráhajtanak" minden lehetőségre.

Ott él-e a szívünkben a közjó iránti felelősség, vagy mi is sodródunk a felelőtlenséggel és hazugsággal felmentve önmagunkat a "mindenki így csinálja" és "na és" felszínes szlogenjeivel?

A környezetvédelem egyre erőteljesebben hozzátartozik már mindennapjainkhoz hozzá tartozik etikus magatartásunkhoz. Gondozzuk, vigyázzuk parkjainkat, az iskolai nevelésben intjük a gyermekeket a növények, állatok védelmére. Egyre súlyosabb azonban lelki-szellemi, erkölcsi környezetünk elszennyeződése. Mennyire eltűnt az éthosz a jogalkotás mögül, mert nélkülözi az etikai alapokat! Politikusaink sok esetben csak az előírások szerinti formákra vigyáznak, szavaikért és tetteikért felelősséget nem éreznek. A pénzvilág az ügyeskedés eszközeihez nyúl, csábító reklámmal szedi rá az embereket olyan hitelfelvételre, amelyen egyedül a bank nyer. A szórakoztató ipar silány, de jól eladható portékát kínál, nem a kultúrát szolgálja. Lakás-maffiózók ülnek diadalt a kisemberek felett, a jog pedig tehetetlen. A gépet úgy tervezik meg, hogy az a garancia-idő lejárta után rögtön elromoljon, és csak drága alkatrészek cseréje révén legyen rendbe hozható; az impozáns új épület a családi életre alkalmatlan. A bajok orvoslása helyett vizsgáló bizottságot állítanak fel, az ügyek meg folynak a régi, erkölcstelen mederben. A pénz és a hatalom világában eltűnik hétköznapjainkból az ember méltósága, pedig mindez az ember szolgálatára rendeltett. "Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik" (Mt 7, 12). Ha így élünk, gyermekeink is megtanulják: ahhoz hogy emberibb társadalomban éljünk, nekünk kell kezdeményezni, példát mutatni, embernek, felebarátnak tekinteni mindenkit, akivel találkozunk.

A pénz, a jog világától mindnyájan érintettek vagyunk, mindnyájan formálói vagyunk környezetünknek. Felelősségünk közös, rajtunk áll, hogy társadalmunk tovább halad-e az erkölcsi földcsuszamlás útján, vagy életünkkel, munkánkkal megállj-t tudunk parancsolni a zuhanásnak. Ezért hívok mindenkit önvizsgálatra, milyen felelősséggel bánik a pénzzel, a jog adta lehetőségekkel, természeti, szellemi és erkölcsi környezetével. Tudatosítsuk magunkban, nem minden erkölcsös, ami jogos, a keresztények számára nem minden megengedett, amit a parlament megszavaz, vagy amit pl. az orvostudomány lehetővé tesz.

A közelmúltban egy tudományos konferencián nagy figyelmet keltett az az előadás, amelyben a tudós professzor rámutatott: a társadalommal és a családdal foglalkozó tudományok egyre kevésbé tudják megoldani korunk problémáit. A csupán racionális, a hasznosságra és érdekekre figyelő gondolkodás nem eléggé hatékony. Valami hiányzik belőle. A társadalmi életnek új "dimenziót" kell adni: a szeretetet. Forradalmian új gondolat, pedig idestova már 2000 esztendeje, hogy elhangzott: "Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást..." (Jn 13, 34). Eszünkbe jut-e egy bankban dolgozva, hogy az ügyfelet, akinek ügyét intézzük, szeressük? Hogy az önkiszolgáló áruházban a vásárlókat ne bosszantó tömegnek kezeljük, hanem szeretettel fogadjuk? Hogy az iskolába, hivatalba, rendelőbe belépve felebarátainkkal fogunk találkozni, akiket "úgy kell szeretnünk, mint magunkat?" (vö. Mk 12,31)

Hívom a családokat ember- és szeretetközpontú, Isten országát megjelenítő életre. Legyünk következetesen lelkiismeretesek ügyeink intézésében. Közösen vigyázzunk otthonunk, környezetünk, rendjére, pénzügyeink tisztaságára. Családi, baráti beszélgetéseinkben merjük bátran megfogalmazni magunk és barátaink számára azon erkölcsi elveinket, amelyek mentén élni szeretnénk, ugyanakkor legyünk kritikusak a társadalom, vagy éppen a hatalom irányában is az éthosz, az erkölcs védelmében. A családokon belül megteremtett természeti és emberi környezet az egész társadalomra kihat. Sokszor ismételt igazság, hogy egészséges társadalmat, csak egészséges családokból lehet kialakítani.

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Hozzatok fel példaértékű eseteket, amelyekben a szakemberek (mérnökök, jogászok, orvosok, stb.) szakszerűen, de erkölcsileg kifogásolhatóan jártak el! Idézzetek fel olyan embereket, akik a közéletben megtudták a keresztény értékeket jeleníteni! Idézzetek fel családotok életéből olyan mozzanatokat, amikor a közjó javára sikerült az egyéni érdekeket félretenni!

Ha még házasság előtt álltok: Elevenítsetek fel olyan epizódot életetekből, amikor tudtatok szeretettel odafordulni azokhoz, akik veletek igaztalanul bántak (pl. tanárokhoz, hatósági emberekhez)! Milyen jó példákat láttatok a felebaráti szeretet érvényesítésére szüleitek, rokonaitok, ismerőseitek körében?

Hívom és küldöm a családokat, hogy a gazdasági életben, a pénz és a kereskedelem világában, a környezetvédelmében is építsék Isten országát.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
11. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:07
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 októberében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének októberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Októberben: küldöm a családokat a közéletbe, a politikai, társadalmi életbe. Mi, keresztények nem különülhetünk el a társadalomban, nem alkothatunk különálló szigetet. Keresztényként veszünk részt a társadalmi-politikai életben, a keresztény erkölcs alapján szilárdan állva mutatunk példát az állampolgári kötelességek teljesítéséről. A családpolitika alakításában aktív szerepet vállalunk, ha kell, felemeljük szavunkat a nyilvánosság előtt.

Sokszor hasonlítjuk korunkat az őskeresztény időkhöz. A társadalom erkölcsi alapjai akkor is ingatagok voltak, a többség élete célját csak a hatalom, vagy az anyagiak megszerzésében látta, nem tisztelték az ember személyi méltóságát. A keresztények, akik másban látták az élet értelmét és célját, hajlamosak voltak elkülönülni, bezárkózni a saját közösségeikbe. Szerettek volna elveik szerint élni, és attól féltek, hogy a pogányokkal való érintkezéstől megfertőződhetnek. Szent Péter figyelmezteti is őket: "Szeretteim, kérlek titeket, ... tanúsítsatok jó magatartást a pogányok között. ... Engedelmesek legyetek tehát minden emberi teremtménynek az Úrért, akár a királynak, mint legfelsőbbnek, akár a helytartóknak, mint akiket ő a gonosztevők büntetésére, a jóknak pedig dicséretére küldött." (1 Pét 2,11-15) Jézus sem tette kétségessé, hogy tanítványainak a világban kell élniük: "Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól" (Jn. 17,15), sőt, felelősségükre is rámutatott: "Ti vagytok a föld sója. ... Ti vagytok a világ világossága." (Mt 5, 13-14)

A keresztények ma sem vonhatják ki magukat az evangéliumi igazságról és értékekről való tanúságtétel alól, ki kell venniük részüket a társadalom formálásából. "Az állampolgárok kötelessége, hogy a társadalom java érdekében nyújtsanak segítséget a polgári hatalomnak az igazság, az igazságosság, a szolidaritás és a szabadság szellemében. A haza szeretete és szolgálata a hála kötelességéből és a szeretet rendjéből következik. A törvényes hatóságok iránti alárendeltség és a közjó szolgálata megkívánja az állampolgároktól, hogy betöltsék szerepüket a politikai közösség életében." (KEK 2239)

A családi közösséget korunkban minden más intézménynél jobban körülveszik a társadalom és az emberi kultúra sokféle, mélyreható és gyors változásai. "A családok helyzete sok nép körében nagyon nehéz, sőt teljesen elítélendő: a törvények és intézmények igazságtalanul nem vesznek tudomást a családok és az emberi személy elidegeníthetetlen jogairól, s a társadalom nem csupán nem szolgálja a családot, hanem erőszakosan ellene van a család javainak és elsődleges igényeinek. Ezért a család, amely Isten terve szerint a társadalom alapvető sejtje, ... a társadalom áldozatává lesz, mivel a társadalom - igazságtalan megnyilatkozásai révén - késlekedik és mulasztásokat követ el a segítségnyújtásban." (FC 46) De hát ki más képviselhetné jobban a családot, mint a család maga? Annak a családnak, amely az evangélium szellemében él, kisugárzása nem áll meg a család küszöbénél; a családtagok oda fordulnak egymáshoz, és a családok is elindulnak egymás felé. Vállaljunk tehát szerepet a társadalomban, a közéletben, szolgáljuk a közjót, a családok ügyét, hiszen ez a társadalom és a család közös érdeke. Védjük a család értékét, ébresszük a szolidaritást, erősítsük a férfi és női identitást, folyjunk bele a jogalkotásba, védjük az életet, feladatunk az állam és a társadalom felé tudatosítani, védeni a jogos igényeket. Segítsük a politikusokat, hogy megértsék: a család szolgálata a közjó szolgálata. A család elutasításának ideológiája élet és jövőellenes, senkinek sincs joga lerombolni a jövőt. A keresztény család nem lehet közömbös a társadalom iránt, nem engedheti meg, hogy feje tetejére álljon a világ. Fontos, hogy az igazi család a társadalomban jelen legyen, mert amit nem látnak, arról könnyen elhiszik, hogy nincs. Társadalmi jelenlétünk gyógyíthatja korunk gyengeségét. Az ember elvesztette képességét, hogy a jót és a rosszat megkülönböztesse, csak a maga - sokszor torz - elképzelését fogadja el.

A liberális jogalkotás a személy autonómiáját a közjó fölé emeli, pedig ahol a közjónak nincs becsülete, ott a családnak sincs. A közjónak nem csak anyagi dimenziója van, hanem erkölcsi is. Közjó a szeretet, a becsület, a hűség és a személyi méltóság előtérbe állítása, az élet feltétlen tisztelete és védelme.

Ha a jószándékú emberek nem találnak egymásra a család védelmében, akkor nagy kár keletkezik, hisz a társadalom a családra épül. Korunk problémája, hogy a különböző nézetek között nincs valós párbeszéd, legfeljebb a süketek párbeszéde, mindenki a magáét hajtogatja. Ne féljünk jelen lenni társadalmunkban! XVI. Benedek pápa ismételten hangsúlyozza a párbeszéd fontosságát, hogy közösen találhassunk rá azokra az értékekre, amelyekre a holnap társadalma felépülhet. Akik felelősséget éreznek a társadalomért, tudják, semmi sem lehet fontosabb, mint a család értékeinek újra felfedezése, márpedig szilárd társadalom csak igaz értékekre épülhet.

A család nem epizódszereplő az állam és a társadalom életében. Ő biztosítja a munkaerő reprodukcióját, a kapcsolattartás képességét a közös cselekvésre. Képzeljük el, milyen lenne az állam és társadalom család nélkül! Ki tanítaná meg az embert felelősségre, szeretetre, nagylelkűségre, szolidaritásra, az igazi szabadságra? Az Ember Tragédiájának tizenkettedik színében Madách szörnyű képet fest elénk egy család nélküli társadalomról, melyben a legfontosabb a lélektelenül, egyhangúan folyó munka. Család nincs, a nők és a gyermekek sorsát a hatóság intézi. A nő anya-szerepe csak addig tart, ameddig a gyermekeknek erre biológiailag szüksége van, utána anyjuktól elszakítva "közös növeldébe" küldik őket, a nőket pedig újra kiárusítják, hogy új munkaerőt termeljenek. A gyermekét szerető, hozzá ragaszkodó nőt idegbetegnek minősítik. A párkapcsolat feltétele, hogy adottak legyenek a munkaképes utódok létrehozásának feltételei, az érzelmi szempontok nem számítanak: "Rajongó férfi és idegbeteg nő: Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár ... kórházba őket!" Az emberi személy méltóságának és a család értékhordozó szerepének semmibevétele ilyen társadalmat eredményez. Küzdjünk ez ellen, talán még nem késő!

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Milyen lehetőségeitek vannak környezetetekben arra, hogy a keresztény család társadalmi jelenlétét erősítésétek? Milyen károk fakadnak abból, hogy jelenlétünk nem megfelelő a társadalomban? Hogyan erősíthetjük a családok pozícióját a társadalom és a politika szintjén? Milyen tapasztalataitok vannak a családok összefogásának sikeréről? Hogyan tudjátok érvényesíteni a családi jogaitokat?

Ha még házasság előtt álltok: Hogyan tudjátok erősíteni a keresztény értékek jelenlétét az írott és elektronikus sajtóban? Milyen családképet láttok megjelenni a médiában? Hogyan tudjátok a társadalomban erősíteni az emberi személy tiszteletét, a nő méltóságát, a férfi identitását, az élet szépségét? Hogyan tudnátok hatékonyabban vonzóvá tenni a keresztény módon megélt szerelem és házasság értékét és szépségét?

Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek Isten országának megjelenítői a közéletben és a társadalomban.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
10. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:05
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 szeptemberében


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének szeptemberi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Szeptemberben: küldöm a szülőket gyermekeik pedagógusaihoz, barátaik és osztálytársaik szüleihez. Gyermekeink egyéniségére, szellemiségére a tanárok és a társak nagy hatással vannak, nem mindegy tehát, hogy milyen értékrendet képviselnek. Vállalva a gyermekeinkért való szülői felelősségünket meg kell ismernünk azokat, akik hatnak rájuk, és lehetőséget kell adnunk az iskolának, az osztálytársak szüleinek is, hogy megismerjék gyermekeink családi hátterét. Nem azért, mert mi mindent jobban tudunk, hanem mert felelősségünk közös.

Barátom mesélte, hogy véletlenül tanúja volt nemrég egy vasúti fülkében lefolyt beszélgetésnek. Anya és lánya beszélgetett. Kiderült, hogy a lány a második házasságban élő apjánál lakik. Az anya, aki pedagógus volt, éppen Bécsből kísérte haza gimnazista lányát. Azon fáradozott, hogy a lány egy osztrák kollégiumban tanulhasson tovább, most éppen szemrevették a szóbajöhető intézményt. A lánynak nagyon tetszett volna a helyzet, de mégis húzódozott, mondván, hogy barátnőitől, sportegyesületétől, társaságától, akikkel - úgy érzi - mindig számíthatnak egymásra, nehezére esne elszakadni. A mama szinte ingerülten utasította el érvelését: "Ezek a kapcsolatok téged csak hátráltatnak, semmi előnyöd nem származik belőlük. Mit kapsz tőlük, amit magad nem tudnál megszerezni? Magadra gondolj, csak magadra és magadnak építs. Egy kapcsolat addig ér valamit, amíg az neked hasznos. Ezért is váltam el apádtól - nincs már egymásra szükségünk."

Nem vitás, hogy ez az anya gondoskodni akart gyermeke megfelelő iskolájáról. De vajon jól látja-e, mire van szüksége lányának az egészséges, érett emberré váláshoz? A saját kapcsolatának kudarcát sikerként beállítva igyekszik gyermekéből korunk egoista, csak magával törődő, antiszociális emberét kialakítani, nem törődve azzal, hogy így majd az ő kapcsolatai is kudarcosak lesznek. Tipikus eset ez mai beteg társadalmunkban, ahol a kór egyik nagyon intenzív kórokozója a kapcsolatainkban keresendő.

A tanévkezdés újra meg újra alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk milyen a kapcsolatunk gyermekünkkel, gyermekeink tanáraival, azokkal a szülőtársakkal, akikkel iskolai fogadóórákon, szülői értekezleteken ismételten találkozunk. Individualista korunk kedvez annak, hogy izoláltan éljünk, izoláltan neveljük gyermekeinket. Ne feledjük, gyerekeink kapcsolatai, azok minősége jórészt attól függ, hogyan viszonyulunk mi másokhoz. Gyermekeink jövőjét formáló tényező: milyen kapcsolatot alakítunk ki azokkal, akik különös módon is hatnak gyermekeinkre, a tanárokkal, osztálytársakkal és szüleikkel. "A negyedik parancsolat kifejezetten a gyermekekhez fordul apjukkal és anyjukkal való kapcsolatukban, mert ez a kapcsolat a legegyetemesebb. De ugyanúgy érvényes a rokoni kapcsolatokra is a családi közösség tagjaival. ... Kiterjed továbbá a tanítványoknak a tanáraik ... iránti kötelességeire is." (KEK 2199)

A szülők joga és kötelessége gyermekeik nevelése, a család biztosítja a legjobb feltételeket a gyermekek személyiségének kibontakozásához, mai kifejezéssel a szocializációjához. "A nevelői feladat gyökerei a házastársak alapvető feladatába nyúlnak, nevezetesen abba, hogy együtt kell működniük Isten teremtő művében: szeretetben és szeretetből hoznak világra egy embert, aki magában hordozza a növekedésre és fejlődésre szóló meghívást." (FC 36) Nehezen tehetnének eleget e feladatnak a szülők az óvoda, az iskola, és még sok más intézmény segítsége, közreműködése nélkül. Ezek az intézmények csak akkor fogják a szülők által jogosan megkívánt szellemben nevelni, irányítani a gyermekeket, ha a szülők élnek jogaikkal, és kapcsolatba lépve a nevelőkkel, a többi gyerek szüleivel közösen alakítják ki azt a légkört, amelyben a gyerekek felelős, dönteni tudó és a keresztény értékek mellett dönteni akaró felnőtté válnak. "Az Egyháznak és az Államnak közösen kell létrehoznia és támogatnia azokat az intézményeket és nevelési formákat, melyeket a családok törvényesen igényelnek, és a nyújtott segítségnek meg kell felelnie a családok igényeinek. Mindazok tehát, akik iskolákat vezetnek, soha ne feledkezzenek meg arról, hogy Isten a szülőket állította első és fő nevelővé a gyermekek fölé, s hogy ezt a jogot nem lehet elidegeníteni tőlük. A jog kiegészítéseként jelentkezik a súlyos kötelezettség, hogy a szülők erőik szerint törekedjenek aktív és szívélyes kapcsolatot fenntartani a tanítókkal és nevelőkkel. Ha pedig az iskolában a keresztény hittel ellenkező módon tanítanak, a családok egymással karöltve - ha lehetséges családi szövetséget alkotva - minden erejüket vessék latba, és bölcsen segítsék a fiatalokat a hit megőrzésében. Ilyen esetben a család különösen is rászorul a lelkipásztorok segítségére, akik nem feledkezhetnek meg arról, hogy a szülők sérthetetlen joga, hogy gyermekeiket az egyházi közösségre bízzák." (FC 40)

Tévedés ne essék, nem azért fontos a tanárokkal, nevelőkkel való jó kapcsolat, hogy saját gyermekünk számára előnyöket vívjunk ki, netán a hibák és gyengeségek elnéző elbírálást érjük el. Kölcsönös tisztelettel közeledve egymáshoz nyíltan és világosan érthetővé kell tennünk: mi az evangélium értékrendje alapján állunk, azt szeretnénk, ha gyermekünk is ebben az értékrendben szocializálódna. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő is megismerje azokat a nevelési elveket, programokat, amelyek mentén az iskola formálja gyermekét. A szülőtársak is sokat kaphatnak egymástól, főképpen a kötelező szülői értekezleteken túl, pl. amikor egy kiránduláson vannak együtt, egymást jobban megismerve egyeztethetik nevelési elveiket, céljaikat.

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Hogyan emlékeztek vissza saját iskolás korotokra: mennyire volt összhang családotok és az iskola nevelési elvei között? Hogyan tudjátok-tudtátok kezelni azokat a konfliktusokat, amelyek gyermekeitek iskolája és a ti nevelési elveitek között felmerülnek? Hogyan tudtok-tudtatok a tanárokkal osztozni a gyermekeitek nevelése felelősségében? Hogyan tudjátok elősegíteni, hogy a nevelők gyermekeitekről gyakran és lényegbevágóan tájékoztatásnak?

Ha még házasság előtt álltok: Hogyan reagáltatok arra, ha észrevettétek, szüleitek másképp vélekednek rólatok, mint az iskola? Miből vettétek észre, hogy osztálytársaitok veletek azonos, vagy éppen ellentétes világnézetű környezetből érkeztek? Mennyiben jelentett segítséget az eligazodásban a családi, egyházi közösségi háttér? Miben nyilvánul meg társaitokért, az iskoláért érzett felelősségetek?

Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek Isten országának építői a gyermekek nevelőivel megélt őszinte kapcsolattartás által.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
9. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:03
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 augusztusában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének augusztusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Augusztusban: küldöm a családokat az idegenekhez, a különféle kisebbségekhez. Építve a magyar történelmi hagyományokra, az idegeneket befogadva, sorsközösséget vállalva szűkebb és tágabb környezetünkkel, identitásunkat megőrizve bízunk a magyar jövőben. Ahhoz, hogy békében, jó létben élhessünk együtt, elengedhetetlen, hogy ismerjük, értsük egymást, tudomásul vegyük a mentalitásból, hagyományokból eredő különbségeket, és kölcsönösen elfogadjuk egymást.

Az irgalmas szamaritánus történetében legtöbbször csak arra figyelünk, hogy egy bajba jutott emberen önzetlenül segít egy másik. Figyeljünk azonban arra is, hogy a két ember egymásnak idegen. Szokásaik, viselkedési szabályaik szerint "nem illett" egymással szóba elegyedniük. A pap és a levita azért is tartotta magát távol a szerencsétlenül járt embertől, mert az nem tartozott köreikhez, távol állt tőlük, idegen volt nekik. A szamaritánus pedig még sokkal idegenebb volt, talán a kirabolt sebesültnek is nehezére esett elfogadnia segítségét.

Régen ritkaság volt egy fekete bőrű, vagy egy ferde szemű emberrel találkozni. Sokan nemigen lépték át szűkebb pátriájuk határát, oda meg ritkán tévedt idegen. Korunkban, felgyorsult, globalizálódó világunkban sokkal gyakrabban találkozunk idegenekkel, mint korábban, és ez megújult magatartást kíván tőlünk is. "Maga a globalizáció jelensége nyitottságot és a javak megosztását igényli, ha nem kizárások és kirekesztések forrása akar lenni, hanem inkább szolidáris részesítője a termelésben és a javak cseréjében. Mindenkinek együtt kell működnie a befogadás érett kultúrájának gyarapodásáért. Ez megköveteli, hogy ne engedjenek az indifferentizmusnak az egyetemes emberi értékekkel kapcsolatban, s hogy ne engedjék sérülni az egyes nemzetek saját kulturális örökségét." (EE 101)

Az idegenekkel való együttmunkálkodásra már Szent István is buzdít bennünket fiához írt intelmeiben: "amiként különb-különb nyelvet és szokást, úgy különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő."

Mitől idegen az idegen? Egy-egy népcsoporton belül kialakulnak azok a közösen elfogadott normák, amelyek arra a csoportra jellemzőek, és ahogy viselkedve egymás társaságában jól érzik magukat. Ide tartoznak a szokások, az illemszabályok, a hagyományok, az érintkezési formák. Például nálunk az a szokás, hogy az ajtónál az idősebbeket, nőket a férfiak előre engedik. Amerikában úgy vélik, hogy az öreggel nem szabad éreztetni, hogy mi őt öregnek nézzük, a nőket nem illik gyengébbként, védendőként kezelni, ez megalázná őket. Ugyanakkor a férfinak az utcán nem a nő baloldalán kell haladnia, hanem mindig a forgalomhoz közelebbi oldalon, megvédve őket ezzel a forgalomból eredő veszélyektől. Melyik a jó vagy helyes? Mivel nem erkölcsi kérdésről van szó, mindegyik magatartás lehet helyes. Ha egy-egy nemzet, vagy népcsoport szokásait nem ismerjük, néha megmosolyogni való idegenek maradunk egymásnak. Aki sorozatosan - tudatosan, vagy tudattalanul - vét a helyi szokások ellen, az kizárja magát az adott a közegből. Ezért int a régi bölcsesség: "Ha Rómába mész, tégy úgy, mint a rómaiak".

Az egészséges társadalomban mindenki magáénak érzi és vallja a maga hagyományait. A gyerekek otthonról, természetes dologként hozzák magukkal, megtanulnak alkalmazkodni hozzá, és hamar megtapasztalják, hogy nem korlátot jelentenek, hanem éppen ellenkezőleg, felszabadítanak, mert természetessé váltak. Ha idegenek laknak közöttünk, ez egyrészt segítsen bennünket elmélyülni saját értékeinkben, saját hagyományainkban, másrészt jelenlétük, vagy hozzánk való közelségük indítson arra bennünket, hogy megismerjük szokásaikat, kultúrájukat. Így segíthetjük elő azt, hogy ők elfogadjanak minket, mi pedig őket. Tapasztalatunkká válik, hogy az "idegenek" értékei mennyire gyarapíthatják gazdagságunkat. A más kultúrákkal való találkozás nem eredményezheti a kultúrák összemosását, az önmagunktól való elidegenedést. Fontos szem előtt tartanunk Pál igazságát: "Irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz!" (Róm 12,9)

Hazánk sajátossága, hogy határai magyarlakta területekkel érintkeznek. Olykor megkísért bennünket az, hogy nemzetünk határon kívül rekedt tagjait, a partiumit, az erdélyit, vagy a moldvai csángót, a felvidékit és délvidékit, a kárpátaljait idegennek tekintsük, (l. a kettős állampolgárságról tartott népszavazást!) és nagy fájdalmukra románnak, vagy szlováknak nézzük. Annyi bizonyos, hogy az idők folyamán kialakultak bizonyos különbözőségek, nem feltétlenül az anyaország-béliek előnyére. A hozzánk érkező határon túli fájdalommal éli meg individualizmusunkat, sőt egoizmusunkat, s hogy ebből fakadóan sokszor idegennek tekintjük őket. Miközben az idegenek és jövevények iránti nyitottságról gondolkodunk, tudatosítanunk kell azt a hibánkat - vagy bűnünket, - hogy a saját nemzetünk tagjait is idegennek tudjuk tekinteni, tudunk feléjük kirekesztők lenni, megfeledkezve arról, hogy sokszor csak nagy áldozatok árán őrizhették meg nemzeti, felekezeti identitásukat.

Nem csak a határon kívül rekedt magyarság felé vagyunk néha érzéketlenek, idegenné válhat az elszegényedett, másként gondolkodó, más pártálláson lévő honfitársunk, sőt rokonunk is. A kistelepülések idegenje lehet a városban saját hibájából, vagy azon kívül elszegényedett család, aki eladva városi lakását, olcsón vásárol házat, és a maradék pénzből próbál megélni. Vajon tudunk-e segíteni az ilyen kényszerből földinké válóknak, hogy integrálódjanak? Egyházunk szándéka szerint feléjük is gyakoroljuk a befogadás kultúráját!

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Osszatok meg tapasztalatokat más nemzetek gyermekeivel való akár hazai, akár külföldi találkozásokról, miben gazdagítottak ezek titeket? Hogyan tudtatok családhoz tartozó idegeneket integrálni? Hogyan tudjátok segíteni a következő nemzedéket az idegenek felé való nyitottságra és a saját identitásuk iránti elkötelezettségre?

Ha még házasság előtt álltok: Milyen tapasztalataitok vannak a külföldön tanulás, kirándulás vagy munkavállalás kapcsán? Miért olyan fontos, hogy olykor találkozzunk külföldiekkel, hogy meglátogassuk országaikat? Egyre inkább több nemzetűvé válik Európa és benne hazánk. Egységesülő világunkban milyen értékeinkre kell különösen vigyázni?

Hívom és küldöm a családokat, hogy nemzeti-vallási identitásukat megőrizve legyenek nyitottak az idegenek felé.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
8. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 18:00
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 júliusában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének júliusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Júliusban: küldöm a családokat a különböző felekezetek, vallások, szekták követőihez, a vallástalanokhoz, a kereszténységet elutasítókhoz és a közömbösökhöz. Ne hangos szóval, térítő prédikációval, hanem okos és higgadt párbeszéddel forduljunk hozzájuk. Próbáljuk megérteni és elfogadni őket. A hitet nem lehet átadni, a hitről nem lehet valakit meggyőzni, de beszélhetünk kegyelmi ajándékainkról, elmondhatjuk tapasztalatainkat. Minden előadásnál hatásosabb, ha meg tudjuk mutatni: Isten minden embert feltétel nélkül szeret és hazavár.

Világunk sokszínű, sokféle gondolkodású, bőrszínű, vallású ember lakja, és nem kerülhető el találkozásunk olyanokkal, akik nem hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Könnyű azt mondani, hogy "ők is Isten gyermekei, fogadjuk el, szeressük őket," ha nem kell velük naponta beszélni, számunkra fontos ügyekben velük együttműködni. Családunkba is bekerülhetnek olyanok, akik nem vallásosak, vagy másvallásúak, akár valamilyen nem-keresztény vallás hívei. Globalizálódó világunkban a fiatalok megtalálhatják életük párját más népből való, más vallású, más gondolkodásmódú fiatalban. Ilyenkor nem elég tudomásul vennünk a helyzetet, elfogadnunk a tényeket, küldetésünk többre szól: hirdetnünk kell az evangéliumot az egész világon, és minden teremtménynek (vö. Mk. 16,15).

Gyakran előfordul, hogy másvallású kereszténnyel, vagy nem-kereszténnyel találkozva megbénulunk, nem találjuk a szavakat, amelyek a kapcsolat felvételéhez vezetnek, különösen akkor, ha magabiztos, öntudatos ateistával, vagy szektahívővel van dolgunk. Megeshet, hogy ilyenkor visszavonulunk, nem is keressük az utat a másik lelkéhez, és ezt vereségként éljük meg, esetleg elbizonytalanodunk hitünkben, meggyőződésünkben. Kétségeink támadhatnak: vajon biztos-e, hogy a mi oldalunkon van az igazság? Nagy kihívás az ilyen helyzet, ösztönözzön minket arra, hogy megszilárdítsuk hitünk alapjait, mélyítsük el hitünket. "A vallásközi dialógus ... a kölcsönös megismerés és gazdagodás módszere és eszköze. ... Nem arról van szó, hogy fogságába esünk a sajnos még keresztények között is széles körben elterjedt közömbösségnek, mely gyakran pontatlan teológiai nézetekből fakad, és áthatja a vallási relativizmus, mely szerint >>az egyik vallás olyan, mint a másik<<"(EE 55).

De hogyan is lehet az evangéliumot manapság hirdetni? Tudjuk és érezzük, hogy eredménytelen lenne Jézus egy-egy mondásával kezdeni, hogy hiábavaló lenne egy-egy bibliai történetet elmondani. Istent nem lehet megmagyarázni, meg kell tapasztalni. Mi csak tapasztalatainkat adhatjuk át. Akivel kapcsolatba akarunk lépni, azt mindenekelőtt ajándékozzuk meg bizalmunkkal. Bízzunk benne, hogy szót értünk, hogy jót akar, hogy nem ellenségnek néz minket. Hozzá intézett szavainkon sugározzon át a szeretet, az a szeretet, amellyel az Atya szeret minden embert. A velünk való találkozás ajándékká válhat neki is, megértheti az üzenetet: "Örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel." (Jer 31, 3) Hallgassuk meg mi is mondandóját, hiszen ő is bizalmával ajándékoz meg minket, az ő értékei minket is gazdagítanak.

Az okos és higgadt beszéd előfeltétele, hogy mi biztos alapon álljunk, tudásunk szilárd, hitünk érett, felnőtt hit legyen, hogy meggyőződésünk legyen: van objektív igazság, azt keressük, azt akarjuk követni. "Napjainkban különösen veszélyes a társadalmunkban és kultúránkban nagymértékben jelen lévő relativizmus, amely - mivel semmi mást nem tekint meghatározó érvényűnek - egyedül az egyént és annak vágyait fogadja el végső mérceként. Ez ugyan a szabadság látszatát kelti, de mindenki számára börtönné válik, hiszen elválasztja egymástól az embereket, valamennyit a maga "egójába" zárva" (XVI. Benedek pápa 2005. jún.6-i beszédéből).

A sokféleség gondot okozhat a családban is. Előfordul, hogy gyermekeink a környezet, társaik, a hangos propaganda hatására csatlakoznak egy szektához, nem-keresztény csoportosuláshoz, vagy csak egyszerűen ki akarnak lépni az egyházból. Ilyenkor az nem segít, ha kitagadjuk őket, vagy lemondunk róluk. Értsük meg, hogy mindez miért történt: talán mi is követtünk el hibát. Itt az ideje megújulnunk, visszatérnünk gyökereinkhez. Az igazságot kimondva erősítsük meg szeretetünket gyermekünk iránt. Azt, akit Isten ajándékul adott nekünk, nem veszíthetjük el. Felelősek vagyunk érte fogantatása pillanatától egész életében. Amikor "rossz társaságba" keveredik, veszedelemben van, saját boldogságát teszi kockára, noha ennek nincs tudatában. Sokszor éppen az élet végső értelmét, a természetfelettit keresi, vágyakozik a szív békéjére, de hamis tanítókra akadt. Az ezoterikus vallások iránti érdeklődés gyakran racionális világunk elutasításából táplálkozik, esetleg abból, hogy gyermekünkben nem alakítottuk ki a hitünk misztériumai iránti érzéket. Fontos ezért ezekre idejében ráirányítani a figyelmét, megelőzve a kereszténységtől való eltávolodását. Bízzunk benne és imádkozzunk érte, mert "Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megmenti az alázatos lelkűeket. Sok nyomorúság éri az igazakat, de az Úr valamennyiből kimenti őket" (Zsolt 34, 19-20).

Nagyon élesen jelentkezik ez a gond akkor, amikor gyermekünk választottjáról kiderül, hogy nem a mifélénk. Természetesen azt szeretnénk, ha az új családtag átvenné a mi értékrendünket, belépne a mi közösségünkbe. Mégsem szabhatjuk a házasságkötés feltételéül megtérését, ez ugyanis könnyen csupán egy színlelt, külsőséges az egyházba való "belépésre" vezethetne. Életünk példája, a mindennapi gyakorlatba átültetett keresztény értékrendünk, a naponta megújuló döntésünk egymás és Jézus mellett hasson a leendő új családtagra. "Úgy világítson a ti világosságotok, az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van" (Mt 6, 16) .

Nagy tapintatra van szükség a vegyes-házasságokban is. Mint házasfelek a házasság szentségének erejében eggyé váltak. Bölcsességet kíván, hogy ne okozzon közöttük szakadékot az, hogy másfajta istentiszteletre járnak. Egyikőjük sem tűzheti ki célul a másik áttérítését, ezzel mindkettejük közös célját tennék kockára, azt, hogy együtt haladjanak az üdvösség felé. Törekedjenek közösen imádkozni, olykor meglátogatni a más felekezethez tartozó fél istentiszteletét anélkül, hogy saját vallási kötelezettségeiket elhanyagolnák.

A közéletben sokszor kell olyanokkal együttműködnünk, akiknek az eszmei alapállása nem egyezik a miénkkel, vagy talán ellenséget látnak bennünk. Elég sokaknak vannak a családról, házasságról zavaros, számunkra elfogadhatatlan nézetei. Ilyenkor az a feladatunk, hogy tapasztalatainkra hivatkozva kíséreljük velük megértetni a keresztény család- és házasságeszmény jelentőségét. II. János Pál pápa így buzdít: "Minden esetben serkenteni, segíteni és kísérni kell a családok szerepvállalását - akár egyenként, akár szövetségben lépnek föl - az Egyházban és a társadalomban, és fáradozni kell azért, hogy az egyes államokban és az Európai Unióban igazi és megfelelő családpolitikát folytassanak" (EE 91).

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Idézzetek fel eseteket, melyekben sikeres, jó együttműködés alakult ki nem a mi oldalunkon állókkal. Milyen módon tudtátok tudtukra adni, hogy ti az evangélium alapján álltok? Hogyan tudjátok a környezet hangos ellenpropagandáját kompenzálni? Milyen tapasztalataitok vannak a szektákkal, keleti vallások követőivel kapcsolatban?

Ha még házasság előtt álltok: Környezetetekben milyen nem-keresztény eszmerendszerekkel találkoztatok? Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek az ilyenekkel folytatott párbeszédben? Hogyan tudtok érvelni, a saját hit-tapasztalatokra hivatkozni? Szerintetek mi jellemzi a jó kapcsolatot a hívő keresztények és a nem-hívők között?

Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek a világ világossága és világítsanak mindenkinek.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
7. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:58
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 júniusában

Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének júniusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Júniusban: küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be őket a mi reményünk titkába. Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg tőlük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt fővel.

Gulliver akár a törpék országában járt, akár az óriásokéban, a többségtől elütött, a helybéliek nem tekintették "normálisnak", de Gulliver sem minősítette őket magával egyenértékűnek. Az ókori rómaiak magukat különbnek, jobbnak vélték a Rómát fenyegető keleti népeknél, a "barbároknál". Nem kell a történelemben messzire néznünk, hogy példákat találjunk emberek, vagy egész ember-csoportok hátrányos megkülönböztetésére, arra, hogy egyesek magukat felsőbbrendűnek kikiáltva másokat háttérbe akarnak szorítani. Napjainkban is mennyi megaláztatás éri a fajuk, egészségi állapotuk, szegénységük, fogyatékosságuk, társadalmi helyzetük miatt az általánostól eltérő embereket, akik valamiért "kilógnak a sorból"!

Az állatvilágban ismert jelenség a gyengébb egyedek kitaszítása, az életrevalóbb fiókák a táplálékot is elkapkodják az ügyetlenebbektől, a szülők pedig nem törekszenek az "igazságosságra". Így működik a természetes kiválogatódás, így lesz az egészséges és erős még erősebbé és egészségesebbé. Mennyire másképp gondolkodik Jézus: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek..." (Lk 5, 31).

A fogyatékosok, értelmi sérültek helyzete sokszor megoldatlan. A családban maradók - megfelelő segítség hiányában - súlyos terhet jelentenek idősödő szüleiknek és közvetlen környezetüknek. Az intézetekbe kerülőknek pedig a személyes kapcsolatteremtés lehetősége válik lehetetlenné, hiszen a sérültek egyéni sajátosságait ezeken a helyeken kevéssé tudják figyelembe venni. Szép példáját adta az együtt érző segítségnyújtásnak egy francia házaspár. Szép és okos, ígéretes jövő előtt álló egyetemista lánya súlyos motor-balesetet szenvedett, amikor barátjával kirándult. A balesetet túlélte, de koponya és agysérülése következtében fogyatékossá lett, szellemi színvonala a 4-5 éves gyerekére esett vissza. A szülők belátva, hogy lányuk az önálló életre most már sohasem lesz képes, összefogtak hasonló helyzetben lévő szülőkkel, és létrehoztak egy otthont, melyben a magukra maradó felnőtt fogyatékosok családias környezetben élhetnek akkor is, amikor a szülők már maguk is ápolásra szorulnak.

Jean Vanier, a Bárka Közösség megalapításával új formát keresett, olyan közösséget hozott létre, melyben a sérültek, nem ápoltak, hanem a közösség egyenértékű tagjai, megőrizhetik emberi méltóságukat, kibontakoztathatják valódi értékeiket, és a közösségen belül végleges otthonra találhatnak.

Az elesett, magukra maradt embereknek szentelte életét Boldog Kalkuttai Teréz Anya. Tudta, hogy szükséges a test táplálása és ápolása, a szellem élénkítése és felvidítása, a valakihez tartozás biztosítása, és a halhatatlan léleknek az örök élet boldogságába való eljuttatása. Ez étellel, itallal vagy infúzióval, tisztító, fertőtlenítő, gyógyító és kötszerekkel, megnyugtató, kedves szóval, a verejtékező homlok letörlésével, a paplant gyűrögető tétova kéz saját kezünkbe kulcsolásával, megbocsátással és imával érhető el.

XV. Benedek pápa írja nagyböjti üzenetében: "Ma, a globális szintű kölcsönös függés korában is azt tapasztaljuk, hogy semmiféle gazdasági, társadalmi vagy politikai projekt nem helyettesíti önmagunk odaajándékozását a másiknak, amelyben a szeretet fejeződik ki. Aki ezen evangéliumi logika szerint munkálkodik, hitét a megtestesült Isten barátságaként éli meg, és - miként Ő is - gondoskodni fog a felebarát anyagi és lelki szükségleteiről. Úgy tekint rá, mint végtelen titokra, aki méltó a határtalan gondoskodásra és odafigyelésre."

Jól tudjuk, az embert nem a testi tulajdonságai teszik értékessé. Korunkban, a fogyasztói világban a "legértékesebb" ember az, aki sokat fogyaszt, azaz egészséges, fiatal, és jó pozícióban van. Látjuk a reklámokban a család-ideált: az egészségtől kicsattanó emberek a legújabb háztartási gépekkel és eszközökkel mosolygósan "fogyasztanak". Szép, és jó lenne, ha sok egészséges és vidám család élne. Nem feledkezhetünk meg azonban a valóságról: "...a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük..." (Mk 14,7).

Vállaljunk szolidaritást a szegényekkel, fogyatékosokkal, az elesettekkel! Nem csupán anyagi támogatással, mintegy kötelességszerű adománnyal, hanem azzal is, hogy tiszteljük emberi méltóságukat. Tudatosítsuk magunkban: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, Isten mindnyájunkat a saját képére és hasonlatosságára teremtett.

A fogyatékos elesett embert a társadalom általában tehernek tekinti, pedig sok-sok ajándékot is hordoz. Tudatosítja az "egészségesek társadalmában", hogy maga az egészség ajándék, amiért újra, meg újra hálát adhatunk. Másrészt a gondozásra szoruló ember rengeteg szeretetet igényel, hoz elő környezetéből, mintegy jobbá teszi környezetét. Figyelmeztet bennünket, nem kellene megvárnunk, hogy a másik beteg, rokkant, fogyatékos legyen, ahhoz, hogy szeretettel forduljunk hozzá, támaszai legyünk. A fogyatékos ember bizonyos értelemben társadalmat formáló erő, a szolidaritás kötelezettségére hívó jel. Rengeteg örömet tud szerezni hálájával, a viszontszeretet gyengéd gesztusaival. A fogyatékos nem fogyatékos a szeretetben, sőt megújító forrása lehet annak. Ne engedjük, hogy a mi szeretetünk váljék fogyatékossá irányukban! Előfordulhat, hogy valaki a közösségünkből szemünk láttára válik fogyatékossá, baleset, vagy betegség következtében. Ilyenkor a közösség nagy tapintata, szerető figyelme segíthet abban, hogy ő továbbra is a közösség értékes tagja maradhasson.

Sokszor nem könnyű kapcsolatba lépni a hátrányos helyzetűekkel. Okkal, ok nélkül ők is bizalmatlanok, tartanak az "egészségesektől". Bonyolítja a helyzetet, hogy nem ritkán keveredik a nyomor, a fogyatékosság a bűnözéssel, a kábítószerességgel. De vajon mi, az egészséges és jobb módú többség nem járultunk-e hozzá elutasításunkkal ahhoz, hogy ők látszólag véglegesen belesüllyedtek nehéz helyzetükbe? Győzzük le az ellenállást magunkban, a félelmet, mely sokszor megbénít, mikor párbeszédre kellene lépni velük. Kosztolányi Dezső őszintén ír erről: "Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni, / Mert lélek van az ő szemükbe, lélek. / Én féltem tőlük kisgyerekkoromban / És most is félek. Egyre-egyre félek. " (Budai szegények, 1922)

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Elevenítsetek fel olyan eseteket, amelyekben a család, rokonság vagy baráti kör összefogott a "lecsúszott" rokon, barát érdekében! Osszátok meg olyan tapasztalataitokat, amikor valakit sikerült visszafordítani, ismét integrálni! Próbáljuk megfogalmazni: mivel és hogyan tudja a fogyatékos ember gazdagítani a társadalmat?

Ha még házasság előtt álltok: Találkoztál-e olyan fiatalokkal, aki részt vett fogyatékosok táboroztatásában? Osszátok meg tapasztalataitokat arról, ahogy a közösség egy odatévedt fogyatékost hordozott! Hogyan tudtátok ebben a helyzetben megőrizni a közösségi együttlét értékeit? Találkoztatok-e olyan esettel, amikor az iskolatársak, évfolyamtársak segítették rokkant társukat tanulásában, mozgásában, szórakozásában? Hogyan tették ezt?

Hívom és küldöm a családokat, hogy készséggel legyenek tanúi a megfogyatkozott élet méltóságának!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
6. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:57
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 májusában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének májusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Májusban: küldöm a családokat azokhoz, akikkel munkahelyükön naponta érintkeznek. Munkatársainkat a legritkább esetben tudjuk megválogatni, világnézetük, a családról, házasságról, boldogságról való gondolkodásuk nem feltétlenül hasonló a mienkhez. Merjünk mindig hűek maradni, se tréfálkozva, se megalkuvásból ne adjuk fel elveinket. Tegyünk tanúságot arról, hogy a szentségi házasság kegyelmeiből merítve, házastársunkkal eggyé válva szép és örömteli legyen életünk akkor is, ha küzdelmeink vannak.

Egy munkahelyi vezetőnek nem sokkal az után, hogy átvette nyugdíjba vonult elődjétől hivatalát, nehéz döntést kellet hoznia. Felismerte, hogy az üzem túlélése érdekében olyan átszervezést kell végrehajtania, ami munkatársainak, beosztottjainak nem tetszik, nincs kedvére. Amikor elődjéhez fordult problémájával, az azt tanácsolta, hogy semmit se azért tegyen, hogy a beosztottjai szeressék, elismerjék őt. "Cselekedj mindig lelkiismereted szerint. Elég, ha a munkatársaidat te szereted!" Ezt az elvet tekinthetjük minden munkatársi kapcsolat alapjának. Közeledjünk munkatársainkhoz, főnökeinkhez és beosztottjainkhoz egyaránt igazi, őszinte felebaráti szeretettel, feladatainkat pedig végezzük lelkiismeretünk szerint.

A családdal foglalkozó irodalomban gyakori téma a család és a munkahely viszonya. Fontos, hogy minél több időt és energiát tudjunk szentelni családunknak, és ugyanakkor értékes hozzájárulást adjunk a társadalom összteljesítményéhez, miközben munkatársainknak értékes kollégái vagyunk. Örökös belső vívódása ez minden családban élő, dolgozó embernek. Munkahelyünkhöz, munkatársainkhoz való viszonyunk nem csak a munkaidő atmoszféráját határozza meg, hanem visszahat a család légkörére is. Munkahelyünkről, munkatársainkról folytatott hitvestársi beszélgetéseink sokat segíthetnek abban, hogy egészségesek lehessenek kapcsolataink mind a családban, mind a munkahelyen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy munkahelyünkön felgyülemlett mérgünket, bosszúságainkat odahaza töltsük ki. Házassági egységünk túlnő az otthon falain, munkahelyi teljesítményeink, helytállásunk mögött ott rejtőzik házastársunk támogató figyelme is. Jól szemlélteti ezt egy kortárs Nobel-díjas fizikus vallomása, aki kitüntetése átvétele után így nyilatkozott: "A Nobel-díj fele feleségemet illeti, noha ő a legelemibb fizikához sem ért. Nélküle nem juthattam volna idáig."

Munkahelyünkön, épp úgy, mint otthon is, legyünk lelkiismeretünk szerint cselekvő emberek. "Munkát végezve kell az embernek megszereznie mindennapi kenyerét, ugyanakkor munkájával mozdítja elő a (...) fejlődést, különösen pedig a társadalom - amelyben testvéreivel együtt él - erkölcsi és kulturális életének folyamatos kibontakozását. (...) Az ember - akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, és aki azt a feladatot kapta ebben a látható világban, hogy hajtsa uralma alá a földet, - kezdettől fogva munkavégzésre hivatott, hogy vállalja a munkát. A munka azon jegyek egyike, amelyek az embert a többi élőlénytől megkülönböztetik; azoktól az élőlényektől, amelyeknek létfenntartó tevékenységét nem lehet munkának nevezni. Ugyanis egyedül az ember alkalmas a munkára, egyedül az ember dolgozik, s ezzel tölti földi életét. Éppen ezért a munka magán viseli az ember és az ember mivoltának sajátos jegyét, a személyek közösségében dolgozók személy jegyét". (Laborem exercens. 1.)

A legnagyobb "hajtás" közepette se engedjük, hogy puszta robottá váljunk, maradjunk meg test és lélek embernek, egész lényünket járja át az "Ora et labora, imádkozz és dolgozz" elv igazsága, tanúságot téve arról, hogy dolgozva is lehet imádkozni, imádkozva is lehet dolgozni. Szent Benedek tanácsa nem csak arra mutat rá, hogy napi tevékenységünk során az imának és a munkának egyaránt van helye, hanem arra is, hogy a keresztény ember életében a munkának és az imádságnak meghatározott aránya és ritmusa van, ha ez az arány torzul, akkor az belső zavarhoz, zaklatottsághoz vezet.

Munkatársunkhoz való helyes viszonyról teszünk tanúságot azzal is, ha megbízható munkatársak vagyunk, ha pontosan, lelkiismeretesen végezzük munkánkat. Munkatársainkkal együtt tegyünk meg mindent azért, hogy munkahelyünkön derűs és szívélyes légkör uralkodjék. A fogyasztói társadalom hajlik arra, hogy az embert gépnek, a munkát és a munkaerőt megfizethető árunak tekintse. Keresztény emberként nem elégedhetünk meg azzal, hogy munkahelyünkön kirótt feladatunkat az adott bérért elvégezzük, mit sem törődve munkatársakkal, főnökökkel és beosztottakkal. Egész emberként vagyunk jelen a munkában, és idegen tőlünk a sokszor hallott, mondás: "ennyi pénzért ne várja senki, hogy még kedves is legyek!" Noha nem mindig könnyű kedvesnek, derűsnek és kiegyensúlyozottnak lennünk, a keresztény családból a munkahelyünkre érkezve lássuk meg munkatársainkban Isten képmását, tiszteljük emberi méltóságukat, bármelyik fokán is álljanak a hivatali ranglétrának, legyenek bármilyen beosztásúak, bármilyen világnézetűek, vagy pártállásúak. (Vö. KEK 2427-2437)

Ahhoz, hogy munkahelyünkön is méltóképpen képviselhessük a keresztény életfelfogást elengedhetetlen, hogy szilárd meggyőződéssel valljuk magunkénak a keresztény értékeket. Ha ezek tudatában állunk oda a munkapad mellé, ha munkánkat lelkiismeretesen, odaadással végezzük, ha nem okozunk senkinek és semmiben kárt, akkor előbb-utóbb munkatársaink is felfigyelnek ránk, tiszteletet és megbecsülést éreznek irántunk. Engedjük, hogy felismerjék a mi irántuk érzett szeretetünk eredetét; miközben belül Pál apostollal valljuk: "Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek!" (Kol 3, 23).

Sokat beszélnek mostanában a munkahelyi légkörről, a csapatmunkáról és a munka hatékonyságáról arra törekedve, minél nagyobb legyen a gazdasági haszon. Kevesebb szó esik annak jelentőségéről, hogy a munka értelmes és jól szervezett legyen, illeszkedjék jól mind az egyén, mind a társadalom életébe. Az ilyen munka ugyanis a lélekben terem gyümölcsöt, kívül és belül rendezetté tesz, fejleszti az önismeretet, emberi erényeket bontakoztat ki: türelmet, lelkiismeretességet, pontosságot, alázatot, őszinteséget, szorgalmat, segítőkészséget, nagylelkűséget, igazságosságot. A munka világába szóló küldetésünk éppen ez: úgy dolgozzunk, úgy viselkedjünk munkahelyünkön, úgy szervezzük munkánkat és munkahelyünket, úgy viszonyuljunk munkatársainkhoz, hogy ezek a gyümölcsök megteremhessenek.

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Milyen változást hozott családi életetekben egy, a munkahelyeteken bekövetkezett változás (pl. előremenetel, áthelyezés, munkahelyváltozás)? Hogyan tudjátok összeegyeztetni a munkahelyen, ill. az otthon végzett munkát? Milyen módon tudjátok az imádságra és a munkára fordított idő helyes arányát beállítani? Idézzetek fel eseteket, amikor a munkahelyeteken meg kellett magyaráznotok: miért jelent számotokra biztonságot a családi háttér? Munkaközi beszélgetésekben, munkahelyi társasági összejöveteleken volt-e alkalmad érvelni a keresztény családi értékek mellett, és hogyan tetted azt?

Ha még házasság előtt álltok: Hogyan gondoljátok összeegyeztetni a családi és a munkahelyi életpályátokat? Milyen munkahelyet tartasz magad, ill. leendő házastársad számára ideálisnak? Mi az, amit a család és a munkahely összeegyeztetése terén ugyanígy, vagy másképp szeretnél megoldani, mint szüleid? Hogyan tudsz együttműködni olyanokkal, akik téged is, munkatársaidat is "áruként, beszélő szerszámként" kezelnek?

Hívom és küldöm a családokat, hogy legyetek munkahelyeteken ugyanazoknak az értékeknek a tanúi, amelyeket a családban is meg akartok élni!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
5. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:55
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 áprilisában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének áprilisi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Áprilisban: küldöm a családokat a szomszédokhoz, a lakókörzetükben élőkhöz, akikkel naponta találkoznak, és közömbösen, esetleg barátságtalanul néznek egymásra. Pedig sok közös van sorsunkban, közös jövőnk formálásáért velük is együtt kell működnünk. Osszuk meg velük a titkot: hogy-hogy mi derűsek, vidámak, sőt boldogok tudunk lenni, pedig ugyanott élünk, mint ők.

"Jézus, amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve." (Mt 9, 36) Ezzel a mottóval hív bennünket XVI. Benedek pápa 2006. évi nagyböjti üzenetében arra, hogy váljék tekintetünk hasonlóvá Krisztus tekintetéhez. A közömbösség és az önző bezárkózás ugyanis elfogadhatatlan, ellentétben áll Krisztus "tekintetével". Akár városban, akár falun élünk, mindannyiunkat sok ember vesz körül, sokukkal naponta találkozunk. Testi-lelki bajaik, örömeik, sikereik mellett nem mehetünk el közömbösen, nem zárkózhatunk be elégedetten a magunk világába.

Sokan úgy vélik, életszínvonaluk pusztán havi jövedelmüktől függ. Az individualista gondolkodás elégedetten beszél a társadalom magas életszínvonaláról megfeledkezve a szomszédról, akinek alig van betevő falatja. Élhet-e az ember ennyire elszigetelten, gondolkodhat-e így? Anyagiak tekintetében hiába él valaki magas színvonalon, ha kapcsolatai ziláltak. Életünk minősége nagyban függ családon belüli és azon túlmenő kapcsolataink minőségétől is. Életminőség-javításra, szolidaritásra hív bennünket Jézus, arra, hogy szeretettel forduljunk ne csak közvetlen családtagjainkhoz, hanem mindazokhoz, akikkel az élet összehoz, például szomszédainkhoz. "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért." (Jn 15, 12) A szomszédokra vonatkoztatva arról a szolidaritásról van szó, amelyben nem csak felesleges anyagi javainkat, hanem önmagunkat adjuk, azaz szeretettel fordulunk feléjük.

Egy alkalommal XVI. Benedek pápa idézi II. János Pál pápa találó megfogalmazását: "Plébánia, keresd önmagadat és találd meg önmagadat önmagadon kívül! - vagyis ott, ahol az emberek élnek." Családjainkra is alkalmazhatjuk: "Család, keresd önmagadat és találd meg önmagadat önmagadon kívül!" Keresztény család, legyél határozottabban jelen környezetedben, mert jelenléted a maga átláthatóságában "egyre szükségesebbnek bizonyul, ugyanis nincs alternatívája egy olyan társadadalmi és kulturális környezetben, melyben sok olyan erő működik, amely eltávolít bennünket a hittől és a keresztény élettől." (XVI. Benedek pápa beszéde a római főegyházmegyei család-találkozón, 2005. jún. 6.)

Egy fiatal házaspár örömmel mesélte, hogy új lakásba költöztek és a lépcsőházban egészen jó viszony alakult ki szomszédaikkal. Nem kellett sokat tenniük érte, csupán kedvesen beköszöntek minden szomszédhoz, és attól kezdve nem mulasztották el, hogy üdvözöljék őket, amikor találkoztak. Más valaki bevásárlásra indulva az idős szomszéd nénit gyakran megkérdezi: mit hozhatok a boltból? Ismét mások apró szelet süteménnyel kínálják meg a magára maradt, bizalmatlan öregurat. Mekkora segítség lehet az a fiatal házaspároknak, ha az azonos óvodába-iskolába járó gyerekeik elkísérését-hazahozatalát felváltva hol egyikük, hol másikuk vállalja! Ugyancsak nagy segítség lehet fiatal házasoknak, ha a szomszéd néni besegít a gyerekőrzésbe. Adjunk időt másoknak, hallgassuk meg, elegyedjünk beszélgetésbe velük! Tegyünk a ma annyira általánossá vált elidegenedés ellen!

A segítség hozzánk illő formája a másikért való imádságunk is. Ha valakiért tudunk szívből imádkozni, ahhoz könnyebb lesz odafordulni, még akkor is, amikor ő esetleg ellenszenves, vagy éppen kötekedve közelít hozzánk. Bízzunk abban, hogy előbb-utóbb megérinti megelőző szeretetünk. Azt gondolom, sokan megtapasztalták már ezt.

"A másik Isten 'számomra való ajándéka' ". (NMI 43) Szomszédainkra, a körülöttünk élőkre ez különös módon is vonatkozik. Nem mi választottuk őket, úgy kaptuk őket, ajándékba. Sokszor nehéz meglátnunk bennük - az elhanyagolt öregben, a szemtelen kamaszban, az éjszaka lármázókban - azt az embert, akit Isten önmagáért szeret, és akiket mi is ugyanígy tartozunk szeretni. A másik - még a kellemetlen szomszéd is, - lehet családunknak szóló ajándék. "... amit a legkisebbek valamelyikével tettetek, velem tettétek." (Mt 25, 45)

Nagy kísértésünk lehet, hogy szomszédainkat elítéljük, és csak tőlünk idegen gondolkodásmódjukat, életvitelüket lássuk; akárcsak a farizeusok a házasságtörő asszonyt. Csak a házasságtörőt látták benne. Semmit nem érzékeltek az ő személyéből, a körülményekből, amelyek idáig juttatták, csak a bűnös nőt látták benne, aki megérdemli, hogy halálra kövezzék. Ha a nehezen elviselhető szomszédban mi is csak egy megkövezendő embert látunk, megtagadjuk benne az Isten-képmást, a személy méltóságát, kétségbe vonjuk végtelen mélységét, legbelső isteni alapját. A szeretet arra hív minket, hogy szomszédainkat sohase korlátozzuk le arra, amit a felszínen tudunk róluk. A szeretet azt jelenti, hogy a másikat önmagáért szeretjük. Minden ember végtelen titkot hord magában, isteni titkot. Ezért is azonos az isten- és ember-szeretet két parancsa. "Abban a pillanatban, amikor valakit elkezdünk megítélni, amikor azonosítjuk azzal, amit tudunk róla, és őt erre korlátozzuk, felhagyunk azzal, hogy szeressük őt, és megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy jobbá legyen. Legyen bátorságunk abban a világban, amely nem tud szeretni, szeretetté válni." (Charles de Foucauld)

Olykor arra érezhetünk indíttatást, hogy változtassuk meg őket, pedig az a feladatunk, hogy minden manipuláló szándék nélkül megadjuk a személyének kijáró szeretetet, hogy olyanoknak fogadjuk el őket, amilyennek Isten szereti őket. Mindezt nem önmagunkért tesszük, hogy például toleránsnak látszódjunk, hanem mert szeretnénk megjeleníteni számukra Isten szeretetét, mert a "szeretet civilizációját" építjük. (ld. Christifideles Laici, 54)

Hányszor halljuk a panaszt: a mi környékünk elhanyagolt, lepusztult, senki sem törődik vele. Az önkormányzatnál meg azt mondják: hiába hozzuk rendbe, napokon belül tönkreteszik, összefirkálják, lerombolják, senki sem törődik vele. Néhol azonban találkozunk olyanokkal, akik elkezdik szépíteni környezetüket és kezdeményezésükkel hatnak másokra. Egymásért dolgoznak, és mindenki nyer vele, a közös munka révén még kapcsolatuk is megújul. Hallottam svájci kisvárosokról, ahol a város lakói évente megszavazzák, milyen virágokkal fogják díszíteni erkélyeiket, közösen döntenek a muskátlik színéről, fajtájáról. Az önkormányzat még törvénybe is iktatja döntésüket. Ennek a "jószomszédi" viszonynak a gyümölcse: az idegennek is jó érzés átutazni egy ilyen városon! Sokat tehetnénk mi is egymásért, közös környezetünkért!

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Milyen a szomszédaitokkal való viszony? Meséljétek el az egymásra figyelés néhány pozitív példáját! Néha félreértések, ügyetlenségek miatt nem jó a szomszéddal való kapcsolat. Isten megelőző szeretete erejében merünk-e indulni a hozzánk közel lakók felé? Hogyan sikerült a megromlott szomszédi viszonyt jóra fordítani? Mit tehetnél tágabb környezeted szebbé tételéért? Hogyan tudtad magadat túltenni a környezetedben élők világnézeti, politikai, etnikai különbségein, társadalmi, életkori, egyéb másságukon? Atomizált, széttöredezett világunkban mit tehetünk azért, hogy oldódjék közvetlen környezetünk idegensége? Ha van közeletekben fiatal házaspár, milyen segítséget tudnál felajánlani nekik? Kiszolgáltatott helyzetben tudok-e elfogadni, még akkor is, ha nem tudom viszonozni?

Ha még házasság előtt álltok: Hogyan tudtad legyőzni az idegenséget egy most odaköltözött iránt? Hogyan tudtál te segíteni abban, hogy valaki elinduljon feléd? Mi segített abban, hogy kapcsolataitok egyre inkább a kölcsönösség alapján álljanak? Törekedtek-e a kölcsönösségre kapcsolataitokban? A szomszédi viszony milyen jó megvalósulásáról tudtok beszámolni? Hogyan látjátok környezetetekben az adás-elfogadás arányát? Hogyan küzdhettek az elidegenedés ellen?

Hívom és küldöm a családokat, hogy induljanak a felelősségteljes, jó szomszédi viszonyt megvalósítani.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
4. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:53
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 márciusában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének márciusi levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Márciusban: küldöm a házaspárokat az egyházközséghez. A család nem csak a társadalom alapsejtje, az Egyház is a családok közösségéből építkezik. Az egyházközség olyan lesz, amilyenek családjai, házaspárjai. Azon múlik, hogy van-e bátorságunk kezdeményezni, beszélgetésre, párbeszédre hívni másokat, vagy meghalljuk-e mások hívását. Rajtunk múlik: találkozunk-e, vagy idegenek maradunk egymásnak, akik csak a vasárnapi misén kívánnak egymásnak békét.


Amikor Pál apostol a házasság titkáról szól, azt mondja: "Nagy titok ez, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom" (Ef 5, 32). A templomi esküvőn nem egyszerűen az ifjú párt ünnepeljük, hanem már előre hálát adunk a kegyelmekért, amelyek az éppen most megszülető házasság szentségén keresztül áradnak szét az egyházban. A házasság szentsége az Egyház szentsége, általa a házasulandók mintegy felszentelést, küldetést nyernek az Egyház szolgálatára is. Az egyházközség arculata olyan lesz, amilyenné az azt alkotó családok formálják, családias vonását: anyai és atyai arculatát a családoktól nyeri, vagy éppen a családok passzivitása miatt veszítheti el.

Akinek módja van az ország különböző tájain az egyházközségek életébe bepillantani, megállapíthatja: vannak olyan plébániák, melyekben élénk, mozgalmas élet folyik, és vannak, ahol ez kevésbé állítható. Ennek oka többek között azokban a házasságokban is keresendő, amelyek megfeledkeznek a keresztség, a bérmálás és a házasság szentségéből fakadó háromszoros küldetésükről. Ahol az egyházközségben csak néhány ember karizmája működik - és megfeledkezünk a házasság és a család karizmáiról, - ott a közösség élete egysíkúvá, színtelenné, unalmassá válik, megszűnik vonzó, meghívó elevensége.

II. János Pál pápa mondta: a család egyszerre tárgya és alanya a pasztorációnak. A család egyszerre evangelizált és evangelizáló közösség, meghallja, életével és szavával továbbadja Isten igéjét. A családért elsődlegesen a család felelős, mind a társadalomban, mind az Egyházban. Tapasztalat igazolja, hogy a családokra leginkább a családok képesek hatni. Ha családjaink elszigetelődnek egymástól és az egyházközségtől, "csudabogaraknak" élik meg önmagukat és elfáradnak az úton, elvesztik tájékozódási képességüket, nincs mihez mérni magukat, könnyen kerülhetnek légüres térbe. Mindenki szegényebbé válik, az egyházközség is, a családok is.

Küldöm a házaspárokat, merjenek párbeszédet kezdeményezni lelkipásztorukkal és egymással, bátran kapcsolódjanak az egyházközség életébe. A családnak a családok közössége ad természetes keretet, és ha az egyházközség a családok közössége, akkor ott már a gyerekek is otthon érzik magukat, az egyházközségnek jövője van.

A hiteles egyházközség a házasság és az egyházi rend szentségi kegyelmén nyugszik. Ha a két állapotszentség kölcsönösen nyitott egymásra, akkor megpezsdül az egyházközség élete. A pap is, a házas is sokszor azt éli meg, hogy szinte már elviselhetetlen terheket hordoz, már nem tud többet tenni. Mégis, amikor a két állapotszentségben élők elindulnak egymás felé, megújulnak és új erőt nyernek, és ez az egyházközség életére is kihat. Sokféleképpen megfogalmazza a szakirodalom, hogy az Istennek szentelt személy hűsége mennyire gazdagítóan tud hatni a házasság hűségére, a házasok áldozatkész önzetlensége pedig a papi szerzetesi életre. Isten ajándékul szánt bennünket egymásnak, és ha ez az ajándékozás megtörténik, közvetlen, emberi arculatot nyer személyes életünk, és valami sajátos könnyedséget nyer egyházközségünk.

Amikor a család aktívvá válik az egyházközségben, nem csak az egyház iránti küldetését éli meg, hanem cselekszik az össztársadalomért is. Az a társadalom, amely a családot csak szolgáltatást igénylő egységként kezeli, és nem veszi észre, hogy a család mennyi értéket tud nyújtani a társadalomnak, ott a családok végső soron kiszolgáltatottá válnak, önértékelésükben sérülnek. Az anyagi érdekek és értékek előtérbe kerülése, a túlzottan racionális szemlélet, az a gondolkodás, amely a családban csak nyűgöt, megoldandó problémát lát, könnyen elhitetheti, hogy a fejlett tudomány a házasságon alapuló családeszményt lassanként kiiktathatja a társadalomból. Már Madách is óva int bennünket a haza- és családnélküli falanszter embereszményétől: "Félek, nem lelkesűl a nagy világért, / Mint a szülők sírjáért lelkesült. / Ki a családért vérét ontaná, / Barátjaért legfeljebb könnye van." A Falanszterben az embert a megélhetés mozgatja, az öröm, az érzelem, a fantázia, a kezdeményezőkészség értelmetlen fogalmak, a szolidaritást a "mindenki csak a saját feladatával törődjön" elve váltja fel. Madách sötét látomásában a falanszter tudósa egyenesen veszélyesnek látja a családot: "Ha a család előítéletét / Éledni hagyjuk, rögtön összedűl / Minden vívmánya a szent tudománynak." (Az Ember tragédiája, 12. szín)

A falanszter tudósa újra meg újra felüti fejét a 21. század társadalmában is. A család nélküli társadalom rémkép, mint ahogy a családpasztorációt mellőző egyházközség jövő nélküli, útja zsákutcába vezet. Egészséges egyházközség és társadalom csak egészséges családokból építkezhet. Ezért nem lehet elégszer megfontolnunk II. János Pál pápa intelmét: "A család társadalmi szolgálatának sajátos karaktere van, melyet egyre jobban ismerni és ápolni kell, elsősorban azáltal, hogy a fölnövekvő gyermekeket, illetve az összes családtagokat bevonják e szolgálat végzésébe. ... A családokban egyre inkább tudatosulnia kell annak, hogy "főszerepet" játszanak a "családpolitikában", s hogy az ő feladatuk a társadalom átalakítása: máskülönben épp a család lesz az első áldozata azoknak a bajoknak, melyeket nem elhárítani, hanem csak közömbösen szemlélni akart." (FC 44)

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Osszátok meg élményeiteket, benyomásaitokat plébániátok közösségi életéről, a családok szerepéről a közösségben! Milyen feladatokra vállalkoznátok szívesen egyházközségetekben? Hogyan szolgálhatjátok az egységet a körülöttetek élő családokkal?

Ha még házasság előtt álltok: Milyen lehetőséget láttok leendő házastársatokkal együtt a plébánia életébe való bekapcsolódásra? Hogyan tudjátok az utánatok következő korcsoport közösség iránti igényét feltámasztani? Miben tudjátok segíteni az idősebbeket, házasokat és egyedülállókat, hogy az egyházközségben otthon érezzék magukat?

Küldöm a családokat, hogy az egyházközségek ölén sajátos karizmáikkal gazdagítsák egymást és papjaikat!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
3. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:49
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 februárjában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének februári levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Februárban: küldöm a család öregeit a fiatalokhoz, a fiatal generációt az idősebbekhez. Vállaljuk a felelősséget egymás iránt, törődjünk egymás testi-lelki jólétével. Ha a fiatalok kevés idejükből szánnak az öregjeikre is, az idősebbek pedig szívesen hallgatják meg a nyomukba lépő generációt, szebbé, reménytelibbé válik mindannyiuk élete.

Rómában, a Capitoliumi múzeumban van egy megrendítő, hellénkori szobor, a "részeges öreg". Egy idős embert ábrázol, jókora kancsóval ölében. Magánya, reménytelensége elhagyatottsága tükröződik az ég felé fordított szenvedő arcán. Lehet, hogy tényleg részeges, de ha ránézünk, megesik rajta szívünk. Az öregek helyzete nemcsak napjainkban nehéz, minden korban gondot okoztak azok, akik már nem produktívak, akik "már megették kenyerük javát". Gond ez a szegény és gazdag társadalmakban egyaránt, hiszen az öregnek legalább annyi figyelmességre, szeretet-megnyilvánulásra van szüksége, mint testi anyagi ellátásra. Gyakran tapasztaljuk, hogy a társadalom a fiatal, egészséges, anyagi értéket termelő embert részesíti előnyben, az idősebb, élete delén túljutottakat nem méltányolja. A délceg fiatalok sokszor nem veszik tudomásul, hogy egyszer ők is öregek lesznek, vagy ha nem, fiatalon fejezik be életüket. Korunk különös ellentmondása, hogy az öregek aránya egyre növekszik, a fiatalok mégis szívesen megfeledkeznének róluk.

A Szentírás is bátor realizmussal mutat rá az élet esendőségére és a kérlelhetetlenül elfutó időre: "Gondolj Teremtődre ifjúságod napján, mielőtt elkövetkeznek a nyomorúságos napok, s eljönnek az esztendők, amelyekről azt mondod: Ezek nincsenek kedvem szerint!" (Préd 12, 1) A Szentírás képe az élet értékéről ugyanakkor nagyon pozitív: az ember mindig Isten képmása marad, minden életkornak meg van a maga szépsége és meg vannak sajátos feladatai. Ebben a hónapban ünnepeljük Gyertyaszentelő Boldogasszonyt. Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy mint első szülöttet a törvény szerint az Úrnak szenteljék, és találkoznak az agg Simeonnal, aki mellett ott találjuk Annát, a 84 éves özvegyasszonyt is. Erre az ünnepre úgy is tekinthetünk, mint három nemzedék találkozásának ünnepére. Indítson bennünket ez arra, hogy újítsuk meg a nemzedékek találkozása iránti készségünket családjainkban, egyházközségi és mozgalmi csoportjainkban.

Annál is inkább szükség van a generációk egymásra figyelésére, mivel korunkban sokan az első helyre az ember közvetlen hasznosságát és termelékenységét állítják. Ennek a magatartásnak a következtében az un. harmadik életkort gyakran megvetik, és az öregeket arra késztetik, hogy feltegyék maguknak a kérdést, vajon létüknek van-e még valami haszna? Sőt egyesek odáig merészkednek, hogy sürgetve javasolják az eutanáziát, mint a nehéz helyzetek megoldását.

Szeretnénk szívünkben hordozni a szentírás bölcsességét: "Ősz fő előtt kelj fel, s tiszteld az öregember személyét!" (Lev 19, 32). Az idősek tisztelete hármas kötelezettséget jelent: elfogadni, támogatni és értékelni őket. Az igazán emberi civilizációhoz hozzá tartozik, hogy a nemzedékek tisztelettel és szeretettel forduljanak egymáshoz. Már Ciceró megírta, hogy "az öregség terhe könnyebben viselhető azoknak, akik érzik a fiatalok megbecsülését és szeretetét." (vö. II. János Pál pápa levele az idősekhez, 1999. 6-12 p.)

Jóllehet már egyre ritkább, hogy nagy családok élnek együtt, mégis a család teszi leginkább lehetővé a különböző korú nemzedékek közötti érintkezést. Az idősek egy részében erős a segítőkészség, örömmel kamatoztatják a tapasztalataikat. Hálásak azért, ha hasznukat veszik a családban. Erőt, örömet adhat nekik, ha felelősséget vállalhatnak a fiaikért. A családon belül és kívül minél több alkalmat kell nekik adni, hogy segíthessenek. A nagyszülők nem csak tehermentesíteni tudják a fiatalokat, de jelenlétük gyógyító is lehet. Ugyanakkor ők is védelmet kaphatnak felnövekvő gyermekeiktől, unokáiktól. (vö. A boldogabb családokért, 72. pont; az MKPK körlevele. 1999.)

Egy megözvegyült, nyolcvanon túli nagyapa, aki a családban élt, és már hosszabb ideje magatehetetlenül feküdt, mindig szeretetteljes mosollyal fogadta a családtagok gondoskodását. A kérdésre, hogy hogyan tud ennyi szenvedés közepette is derűsen mosolyogni, azt válaszolta: "most már csak ezt tudom nekik adni". A napos oldalon járt, egész életében adni akart, ebben lelte örömét. Öröme átsugárzott környezetére is, a fiatalok szívesen gondoskodtak róla.

Hányszor halljuk az öregebbektől: Ugyan, ezek a mai fiatalok, meg sem érdemlik, hogy törődjek velük! A fiatalok pedig csak legyintenek, ha az öreg megszólal: már megint kezdi, "hogy bezzeg az én időmben!" Tudatosítsuk magunkban egymás iránti felelősségünket! A szülők felelőssége gyermekeik iránt nem csak a nagykorúságig terjed, a gyermekek felelősségének mércéje pedig nem lehet csupán a hála. Amikor az idősebbek emlékeikkel, múltjukkal hozakodnak elő, gyökereinkre irányítják a figyelmet, tapasztalataikkal szeretnének segíteni. Az ifjaknak pedig akkor is szüksége van elődeik tapasztalataira, ha már egy másik, megváltozott világban élnek. Sokat tanulhatnak az idősebbek sikereiből és kudarcaiból, megvalósult és meghiúsult álmaiból. Ugyanakkor mennyire gazdagító lehet azokról a problémákról, nehézségekről és örömökről értesülni, amelyeket azok élnek át, akikért az öregebbek egész életükben fáradoztak! Törekedjünk egymást mélyebben megérteni, jobban megismerni, lássuk meg és keressük egymásban az értékeset, az elsajátításra, követésre méltót! A gyökértelenség és jövő generációjának értékesebbé válásába vetett remény hiánya egyaránt szomorú dolog.

A fiatal nemzedék az elődök által megalkotott világba születik bele, munkáját az elődök eredményeire építve végezheti. Életük akkor tekinthető értékesnek, ha az idő előrehaladtával saját utódaiknak értékesebb világot tudnak átadni, mint amilyenbe ők beleszülettek. Jaj annak a nemzedéknek, amely mindent előröl akar kezdeni, nem törődik az elődök emlékeivel, el akar szakadni gyökereiktől!

Érdemes megfontolnunk II. János Pál pápa szavait: Kedves fiatalok, ... tiétek a jövő, ahogyan valamikor a most már felnőtt generációé volt, de az számukra már jelenné vált. Ezért a jelenért, minden formájában, a mostani felnőttek a felelősek. Tiétek az a felelősség lesz, amely majd veletek együtt fog jelenné válni, de most még csak jövő. Ha azt mondjuk, hogy tiétek a jövő, akkor az emberi mulandóság kereteiben gondolkodunk, mely állandó elmúlás és haladás a jövő felé. (Apostoli levél a világ ifjúságához, 1. 1985) A haladásnak és elmúlásnak ebből a szétválaszthatatlan egységéből fakad az a kötelességünk, hogy családjainkban, közösségeinkben, egyre mélyebben rátaláljunk egymásra.

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok : Mit tudtatok felhasználni gyermekeitek nevelésében szüleitek, nagyszüleitek tapasztalataiból? Mit tehettek azért, hogy idősödő szüleitekben, rokonaitokban ébren maradjon az életöröm, a remény? Házasságtokra figyelve hogyan sikerül a felnövekvő generációra és a titeket útra bocsátó idősebbekre való figyelemben a helyes arányt megtalálni? Hogyan próbáljátok a fiatalok érdeklődését és tiszteletét az idősek iránt felébreszteni? Osszátok meg tapasztalataitokat a nemzedékek közötti feszültségek feloldásáról, a kölcsönös tapintat, az egymásért vállalt áldozat szép példáiból!

Ha még házasság előtt álltok : Mit jelent számotokra szüleitek, nagyszüleitek múltja, jelene? Mit láttok követni valónak idős emberek, ismerőseitek példájából? Milyen öregséget kívántok magatoknak? Környezetetekben kik azok az öregek, akikkel szemben felelősséget érzel?

Küldöm a család minden tagját az előtte járó és az utána következő generációhoz, az egymásban való gazdagodás örömére!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:47
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
HÍVOM A CSALÁDOKAT

és küldöm 2006 januárjában


Bíró Lászlónak, az MKPK családreferens püspökének januári levele

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Januárban: küldöm a szülőket a gyerekekhez, a gyerekeket a szülőkhöz. Tudatosan törekedjünk egymást a szűkebb és tágabb családon belül is megérteni, teljesebben megismerni, elfogadni! Bontsuk le a belső egység előtti akadályokat szóval és tettekkel!

Amikor egy gyermek megszületik, teljesen rászorul szüleire. Segítő közreműködésük nélkül léte forog kockán. A tudomány bizonyítja, a tapasztalat megerősíti, hogy az újszülött gyerek kapcsolata szüleivel egész életét döntően befolyásolja. Pótolhatatlan veszteség éri azt a gyermeket, akinek nélkülöznie kell az édesanyja, édesapja ölelését, boldogító közelségét. Nincs olyan tökéletes gyermekvédő intézet, amely képes lenne pótolni az anyai szív melegét. Valami hiányzik azonban annak az asszonynak az életéből is, aki nem kaphatta ajándékba gyermeke első mosolyát. Mennyi örömet, boldog percet adhat a szülők és gyermekek közötti kapcsolat! Individualista társadalmunk bizony nem segíti ezeknek a kapcsolatoknak elmélyülését, a nem éppen család-barát munkahelyek, hivatalok pedig csak további akadályai a személyes kapcsolatok kiteljesedésének. Ahol a helyén van a szülő-gyerek kapcsolat, ott mindenki gazdagodik, ahol akadozik, ott mindenki sérül.

Egészséges társadalom csak egészséges családokból építkezhet, a család egészségéhez azonban elengedhetetlenül szükséges a családon belüli kapcsolatok épsége. Ezért első lépése evangelizációs küldetésünknek a családon belüli misszió. Nem lehet hitelesen evangelizáló közösség, team az a család, melyben a belső kapcsolatok elszemélytelenedtek, eltárgyiasultak.

Minden közösséget, a családot is a közös célok, feladatok, a közös munka és pihenés teszik igazán eggyé. A szülők akkor járnak el helyesen, ha be merik vonni gyermekeiket a ház, az otthon-körüli munkákba, ha megosztják velük - az ő szintjüknek megfelelően - gondjaikat, örömeiket. Nem az a helyes alapelv, hogy "te csak tanulj édes fiam, én majd elvégzem az itthoni munkát". Ne a feladatoktól kíméljük meg a gyereket, hanem kapcsolataink elhidegülésétől, attól, hogy mindenki csak a maga ügyeivel foglalkozzék. A család közjava legyen közös felelősségünk, örömünk.

Fontos, hogy a gyerekek is vegyenek részt a szüleik életében. Minél nagyobbak, annál jobban láthatják a szülők problémáit, annál többet tehetnek a belső egység érdekében. A szülők arra törekednek, hogy gyermekeik önállóan gondolkodó, önállóan dönteni tudó emberekké váljanak. Az önállóság azonban nem tévesztendő össze az elszakadással. Sok fiatal azzal akarja önállóságát magának és a világnak bizonyítani, hogy "nem köti szülei orrára": hová megy, kikkel lesz együtt, és mikor jön haza. Pedig így csak gyökereitől szabadul meg, egy vihar aztán könnyen elsodorhatja.

Mind a szülőknek, mind a gyerekeknek feladata a belső, családon belüli misszió. Fogadjuk el egymást, osszuk meg az örömöket-gondokat, viseljük egymásnak gondját, legyünk állandóan kapcsolatban egymással! "Család légy az, ami vagy!" - mondta II. János Pál pápa, legyetek tehát egymásra figyelő, együtt időző közösség. A család egyik tagja se legyen saját otthonának külső szemlélője, felnőtt és gyermek egyaránt aktívan vegyen részt a család életében. Mindegyikünket kell, hogy érdekelje, kivel mi történik, kell, hogy figyelmünk és időnk legyen egymás meghallgatására. Előbb utóbb minden családban kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy segítségre, ápolásra vagy gondozásra szorul. Ne engedjük, hogy ilyenkor előtérbe kerüljenek a hasznossági szempontok, és háttérbe szoruljon a szeretet, a szolidaritás, a kölcsönös tisztelet. Szülő és gyermek kölcsönösen törekedjenek megérteni, megismerni egymás észjárását. A családra is igaz, amit egy kiváló vezető mondott beosztottjainak: "Vitatkozni szabad, veszekedni tilos! Helyes a másikat a jóról meggyőzni, legyőzni azonban sohase szabad."

Kevés az időnk. Szülők, gyerekek egyaránt hajszában élnek. Mégis, tudjunk egymásnak időt ajándékozni, mégpedig minőségi időt, ne csak az értéktelent, a maradékot. Egy feleség mesélte, hogy harmincévi házasság után fedezte fel: férje mindannyiszor lemond a számára fontos kikapcsolódást jelentő újságolvasásról, amikor ő elmeséli négy gyermekük és a nagyszülők ellátásával eltöltött - semmi rendkívülit felmutató - napját. A férj ilyenkor teljes odaadással hallgatja, reflektál az elmondottakra, egy pillanatra sem tekint az újságjára. A feleség sem mulasztja el megkérdezni, mi történt veled a munkahelyeden, mi volt az örömöd, szomorúságod. Kevés idejükből is tudtak értékeset adni egymásnak.

A küldetésünk része hittapasztalataink megosztása a családon belül is. Ha ezeket a tapasztalatokat csak magunknak gyűjtögetjük, hasonlóvá válunk a talentumát elásó szolgához (vő. Mt 25, 14-30). Milyen öröm és mekkora egységesítő erő, ha egy család együtt mehet a szentmisére, közösen tudnak kiértékelni egy prédikációt, ha van közös családi imádság. És mekkora fájdalom, ha valaki a legbelsőbb vallási élményét nem tudja megosztani a családban!

A fiatalok gyakran hajlamosak arra, hogy az idősebb generáció véleményét, nézeteit elavultnak, idejétmúltnak tekintsék. Nehezen fogadják el szavaikat, ha a saját életükkel, példájukkal hozakodnak elő. A gyerekek ilyenkor elfelejtik, hogy ugyan sok minden megváltozott a világban a szülők fiatalsága óta, a hittapasztalatok azonban örökérvényűek. A fiatalok által megélt hitélmények viszont sokban gazdagíthatják az öregek hitét. Akár fiatalok vagyunk, akár öregek, legyünk nyitottak egymás felé! Sohase zárkózzunk be a magunk világába, forduljunk őszinte érdeklődéssel egymás felé!

Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok:

Hogyan teszitek családi kapcsolataitokat napról napra személyesebbé? Melyek voltak azok a közös célok és feladatok, amelyek összefogták a családot? Hogyan szoktátok bevonni gyermekeiteket fontos döntéseitekbe?

Ha még házasság előtt álltok:

Milyennek látjátok szüleitek, nagyszüleitek kapcsolatát? Mennyiben jelent ez mintát számotokra? Eleveníts fel egy sikeres beszélgetést szüleiddel! Hogyan sikerül részt venned szüleid munkájában? Eleveníts fel egy ilyen élményt: "Az öregemnek mégis igaza volt!"
Küldöm a család minden tagját a belső egység építésére!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

1. hozzászólás
Létrehozva: 2010-02-01 17:44
Hívom a családokat
Hozzászólások: 127
Bíró László 1950. október 31-én született Szekszárdon a Pécsi Egyházmegyében. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd a Győri Hittudományi Főiskolán folytatott filozófiai és teológiai tanulmányokat.

1974. június 23-án szentelték pappá Szekszárdon a Pécsi Egyházmegye szolgálatára.

1974–1977: segédlelkész Mágocson
1977: káplán Szigetváron
1977–1978: káplán a pécsi Székesegyházban,
eközben: 1978: szentszéki jegyző
1980–1989: püspöki szertartó és titkár,
eközben: 1983: az Egyházmegyei Hivatásgondozó Bizottság moderátora
1989–1994: a pécsi Székesegyház plébánosa, eközben:
1990: püspöki bírósági helynök,
1991: mesterkanonok és
1994: teológiai tanár

1994. április 18-án Őszentsége II. János Pál pápa Castra Galbae-i címzetes püspökké és kalocsa–kecskeméti segédpüspökké nevezte ki. 1994. május 21-én szentelték püspökké a kecskeméti Társszékesegyházban, majd 1994. június 1-től 1995. augusztus 1-ig kalocsa–kecskeméti érseki helynök volt.
Emellett a Főegyházmegyei Szinódus (1995–2000) koordinátori feladatait is ellátta.

2008. Bíró László Magyarország új katonai ordináriusa
A Szentatya, XVI. Benedek pápa Excellenciás és Főtisztelendő Bíró László püspök urat Magyarország katonai ordináriusává nevezte ki, áthelyezve őt a kalocsa–kecskeméti segédpüspöki hivatalból és a Castra Galbae-i címzetes püspöki székből.

Jelenleg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke, és egyidejűleg a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektora és az Egyetemi templom igazgatója (1995. augusztus 15-től).

Bíró László több, a családdal foglalkozó publikáció szerzője.
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép