A kerítés melletti sír

William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni.

Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében.

„Katolikus volt?” – kérdezte a pap.
„Nem.” – felelték a katonák.
„Akkor nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját.” – válaszolta a pap.
„Köszönjük, atyám.” – felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.

Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.

„Uram, nem találjuk a barátunk sírját.” – mondták a katonák a papnak.
„Nos – válaszolt a pap – miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül.”
„Akkor áthelyezte a sírját?” – kérdezték a katonák.
„Nem” – felelt a pap. – „A kerítést helyeztem át!”

Pontosan ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy „a kerítésen belül” legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai lehessünk örökkévaló családjának.

„Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat.” Rómaiakhoz írt levél 5:1-2.

Megható előadás

Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a huszonharmadik zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt: „Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a huszonharmadik zsoltárt?”

A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte a fiatalembernek, hogy előrejöjjön, kiálljon a színpad közepére, és elszavalja a zsoltárt. Gondolta, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.

A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.

A színész döbbenten fordul a fiatalemberhez: „Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a huszonharmadik zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este.

Mondja, mi a titka?”

A fiatalember alázatosan így felelt: „Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt, én pedig ismerem a Pásztort!”

Nem elég csupán ismerni a Biblia tartalmát, történeteit, mondásait és tanításait. Ha nem ismered a Szerzőjét, a Biblia is csak ugyanolyan könyv lesz számodra, mint a többi. Ha azonban Jézus Krisztusba veted a hitedet, és személyes kapcsolatba kerülsz az Atya Istennel, akkor a Biblia valóban élő és ható lesz számodra, „élesebb minden kétélű kardnál” (Zsidókhoz írt levél 4:12.)

Megható előadás

Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a huszonharmadik zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt: „Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a huszonharmadik zsoltárt?”

A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte a fiatalembernek, hogy előrejöjjön, kiálljon a színpad közepére, és elszavalja a zsoltárt. Gondolta, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.

A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.

A színész döbbenten fordul a fiatalemberhez: „Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a huszonharmadik zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este.

Mondja, mi a titka?”

A fiatalember alázatosan így felelt: „Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt, én pedig ismerem a Pásztort!”

Nem elég csupán ismerni a Biblia tartalmát, történeteit, mondásait és tanításait. Ha nem ismered a Szerzőjét, a Biblia is csak ugyanolyan könyv lesz számodra, mint a többi. Ha azonban Jézus Krisztusba veted a hitedet, és személyes kapcsolatba kerülsz az Atya Istennel, akkor a Biblia valóban élő és ható lesz számodra, „élesebb minden kétélű kardnál” (Zsidókhoz írt levél 4:12.)

Szeretetben növekedni


„Drága Gyermekeim! Meg szeretnélek hívni benneteket, hogy növekedjetek a szeretetben. A virág nem tud víz nélkül jól fejlődni. Ugyanígy ti is, gyermekeim, Isten áldása nélkül nem tudtok nőni. Napról napra keresnetek kell az áldást, hogy helyesen fejlődjetek és minden dolgotokat rendezni tudjátok Istennel. Köszönöm, hogy követtétek hívásomat!” (1986. április 10.)

A szeretet kegyelem, de gyümölcse annak is, ahogy e kegyelemmel bánunk. Mária édesanya. Minden ismeretet egyszerűen, szemléletesen, okosan és hatékonyan akar megtanítani gyermekeinek. Így minden vetőmag ajándék. Napsütésre, termékeny táptalajra, vízre, állandó emberi gondozásra van szüksége, hogy fel tudjon nőni és gyümölcsöt tudjon hozni. A vetőmag csak akkor tud természetes módon növekedni és kibontakozni, ha minden feltételt megteremtenek hozzá.

A szeretetnek ugyanez a törvénye, mert ez az a vetőmag, amelyet Isten a szívünkben ültetett el. Isten szerette az embert, még mielőtt megszületett volna. Szerette már akkor, amikor létezésének, még csak lehetősége állt fenn. Isten már akkor szeretett minket, mikor még senki sem sejthette, vagy tudhatta, hogy egyszer majd a világra jövünk. Szeretete emelt ki minket az örök semmiből, és hagyott mély nyomokat szívünkben. Szeretetének magját hordozzuk szívünkben, s ezért minden embernek már születésekor mélyen a szívében gyökerezik a szeretet utáni vágy. A vetőmaghoz hasonlóan a szeretetnek is a növekedés a törvénye, virágoznia és érnie kell, hogy gyümölcsöt hozzon. Ahogy a növénynek naponta szüksége van talajra, vízre, napra, ugyanígy a mi szeretetünknek is naponta van szüksége Isten áldására, kegyelmére és szeretetére. Ez az Élet törvénye. Sok ember élete kiszáradt ághoz vagy elhalt fához hasonlít. Néhány szívben soha nem eresztett gyökeret az isteni mag, mert már csírájában elfojtotta a gonosz és a bűn. Aki a bűn ellen harcol, az ugyanakkor az Életért is küzd. Mária a szeretet és az élet édesanyjaként arra hív minket, hogy növekedjünk a szeretetben. Ha ez sikerül nekünk, teljesítette feladatát. Mária azt várja tőlünk, hogy kövessük felhívását, kérjük Isten áldását, nyissuk meg magunkat kegyelmének, éljünk igéje szerint. Már magának a szeretetnek is ezt kellene parancsolnia nekünk. Még nincs késő, hogy kezet adjunk Istennek a szövetségre.

„Halljátok csak – kezdte tanítását. Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az (égi) madarak és fölcsipegették. Némely meg köves helyre esett, ahol nem volt elég földje. Csakhamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor a nap magasabbra hágott, megperzselődött és gyökér híján elszáradt. Némely pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották és nem hozott termést. A többi pedig jó földbe hullott, kikelt,
felnőtt és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott. Akinek
füle van, hallja meg – fejezte be szavait.” (Mk 4,3-9)

Medjugorje - A Szeretet iskolája - P. Slavko Barbarics O. F. M.)

Szívből jövő licit

John aggodalommal figyelte, mint vonszolja be maga után 17 éves lánya, Katie az ő neveletlen báránykáját a város állatvásárára. Remélhetőleg, most nem ájul el a kislány, mint előző nap, egy másik hasonló vásáron.

Katie rákkal küszködött. Ez volt az első alkalom, hogy kint lehetett a szabadban, szórakozhatott, megszabadulhatott a kórháztól és a kemoterápiás kezelésektől. Nagyon bízott benne, hogy szép summára tehet szert. Egy ideig habozott, hogy megváljon-e jószágától, de mivel a bárányhúsért átlagosan négy dollárt fizetnek kilónként, igazán szép pénz ígérkezett belőle. Kiállította hát az állatot megtekintésre, és kezdetét vette a licitálás.

Roger, az árverés vezetőjének hirtelen támadt egy meglepő ötlete, amely váratlan eredményt hozott.

- Tudatjuk a jelenlévőkkel, hogy Katie igen nehéz helyzetben van
– így fogalmazott.

Azt remélte, ez a bevezetés majd valamivel feljebb srófolja az árakat.
Nos, a bárány 11 dollár 50 centért kelt el, de ezzel még nem ért véget az árverés. A vevő úgy döntött, visszaadja az állatot Katie-nek, hogy újra eladhassa.

Láncreakció indult be.

A családok egymás után vették meg a bárányt, és mind visszaadták a kislánynak. Amikor a helyi cégek is beszálltak az akcióba, Katie egyre nagyobb összegeket kapott. Édesanyja csak az első eladási árra emlékszik. Azután ugyanis keservesen sírt, miközben a tömeg egyre azt kiabálta:

„Add el újra, add el újra!”

Katie báránykája harminchatszor cserélt gazdát, míg az utolsó vevő, végleg visszaadta neki. Katie több mint 16000 dollárt keresett egy alapítvány számlájára, mely fedezte az orvosi kezelése költségeit – és a híres bárányt is megtarthatta.

A névjegy

Vékony, középmagas férfi, póló, kitérdelt nadrág, régi dzseki, kopott szandál
– így áll meg a pénztárosnő előtt.
Sötét, hullámos haja takarja el szégyenlős mosolyát.

Nagy halom könyvet szorít magához.
Vonakodva kérdezi a pénztárosnőtől:
- 300 gulden, ugye?

– A pénztárosnő bólint, és aggódva nézi.
Vajon jól ér-tette a férfi?
Nem olyan ember benyomását kelti, mint aki ki is tud fizetni ennyit.
És mit akar azzal a sok könyvvel?

Lassan ismétli meg, még egyszer kihangsúlyozva minden egyes szót:

- Igen, 300 guldenbe kerülnek!
– És óvatosan fűzi hozzá:
- Nem lesz egy kicsit sok?

A fiatalember megrázza a fejét:

- Nem, nem, minden rendben van.
– Kihúz egy elnyűtt pénztárcát a dzsekijéből, és gondosan leszámolja a papírpénzeket az asztalra, egyiket a másik után.
A hölgy elképedve néz rá.
Négy napja áll egy nemzetközi kongresszus keresztyén könyvasztalánál.
Ilyet még nem élt át!

Amikor vevője észreveszi, mennyire csodálkozik, elkezd mesélni, élénken, csillogó szemekkel: Pápua-Új-Guineából jött.
Két éve dolgozik ott evangélistaként.
Ez alatt az idő alatt hatvan ember jutott hitre Jézus Krisztusban.
Most sürgősen szükségük van oktatási anyagra, hogy a Bibliát jobban megismerhessék.
Hónapokon át gyűjtötte az adományokat, hogy megvehesse a könyveket.
Mennyire örül ennek a kincsnek, amit hazavihet magával!

A pénztárosnő most érti meg.
Megragadja a férfi kezét, és szívből jönnek szavai:

- Szeretnék Önért és a szolgálatáért imádkozni. Kérem, mondja meg, hogy hívják. – A férfi arca felragyog. Belenyúl a zsebébe, és egy egyszerű kartonkártyát ad át neki. A pénztárosnő elolvassa, és hirtelen könnyek öntik el a szemét.

Amikor ismét felpillant, mondani akar valamit, de a férfi már nincs ott.
Ismerem a „pénztárosnőt”. Évek óta barátnők vagyunk. Egyik este elmesélte nekem ezt a találkozást. Megindultan hallgattam. Mi áll vajon a névjegyen, tűnődtem kíváncsian. Föltehetőleg, mint oly gyakran, egy imponáló hivatali cím, pl. gyülekezeti menedzser, igazgató, asszisztens vagy valami hasonló.

Barátnőm csöndesen tolja át az asztalon a kártyát. Olvasom, elolvasom még egyszer, és könny tolul a szemembe. A férfi neve alatt ez áll:

Unworthy servant of the Most high – azaz:
A Legmagasságosabb méltatlan szolgálja.

A hangom elakad, keresem a szavakat.
Milyen sok névjegyet láttam már!
Merített vagy műnyomópapírra gondosan kinyomtatva mutatkoztak be e világ emberei.

A Pápua-Új-Guineából jött férfi számára ez nem volt fontos. Nem azért gyűjtötte össze a pénzt, hogy egy teljesítményt igazoljon. Számára csak egyetlen cél létezett: annak adni a dicsőséget, aki az első helyet foglalja el az életében.
Németül az „alázat” szó nyelvtörténetileg szoros rokonságban van a „szolgálni” szóval, és azt jelenti: „bátorság a szolgálathoz”. Az engedelmességre, a magunk alá-rendelésére való készségről van szó. Nem megalázkodásról, hajbókolásról, vagy ha-mis büszkeségről. Itt valaki az élet és a halál Urával találkozott. Fölismerte, hogy nem tud nélküle élni. Milyen szívesen volt az Ő szolgája!

De ott volt még ez az „unworthy” – méltatlan – szó is. Miért fűzte ezt hozzá? Visszagondoltam a kapernaumi századosra, aki az Úr Jézustól kért segítséget beteg szolgája számára. Amikor Jézus Krisztus megígérte, hogy elmegy hozzá, a tiszt így válaszolt:

Megértettem, miért volt az „unworthy” szó oly fontos ennek a fiatal igehirdetőnek. Meg akarta köszönni, hogy Jézus Krisztus érette is vállalta a keresztet. Mélyen megrendülve e kegyelem fölött, újra meg újra feltehette magának e kérdést:

„Mivel szolgáltam én meg ezt?”
Hogyan létezhetett volna számára magasabb rang, mint éppen ez:

„A Legmagasabb méltatlan szolgája”.

Egy asszonynak volt két fia...

Amikor az asszony életet adott a két gyermeknek, még nem sejthette, hogy mennyire különböző sors jut majd nekik osztályrészül...

Még nem sejthette, hogy amikor ő öregen és elesetten egy kórházban tölt majd egy karácsonyt és a két fia eljön őt meglátogatni, az egyik majd öltönyben és nyakkendőben, a jólfésültség nyilvánvaló jeleivel, pöffeszkedve és hangosan jótékonykodva tüsténkedik majd az ágya körül, elnagyolt mozdulatai közben legalább ötször megtaszítva a szomszédos beteg ágyát, míg másik fia a tanyán megszokott öltözékben, poros nadrágban és csizmában, kalapját gyűrögetve áll majd, csillogó szemekkel nézve édesanyját é távolabbról, hogy engedje testvérét szerepelni.

Az asszony akkor még nem sejthette, hogy miközben ő majd minden sejtjével élvezi a műanyag tálkában behozott ünnepi vacsorát, az a fia, aki az ételt hozta neki, rá sem néz majd, csak türelmetlenül dünnyög valamit válaszul arra, ahogyan ő az ízeket dicséri, miközben másik fia már a látványtól is jóllakik, ahogyan mosolyogva nézi idős édesanyja örömét.
Egy öregasszonynak volt két fia...

Az egyiküknek "jól felvitte az Isten a dolgát" ahogyan mondani szokás, a másik ismerte Istent, Aki megtanította őt a valódi szeretetre és a valódi puszikra.
Egy asszonynak volt két felnőtt fia...

Ő mindkettőnek azt mondta a búcsúzásnál, "kisfiam". De az a fia, aki ennivalót hozott neki, elfordította a fejét, ahogyan a búcsúzásnál megpuszilták egymást.
A másik fia, akinek magának is alig volt valamije, a látogatás alatt csak ritkán jutott szóhoz. De hát sokszor megesik ez, a valódi Szeretet csendes.
A valódi, cuppanós puszi hangját viszont mindenki hallotta a kórteremben.

„Öröm mosolyog mindenütt, hol szeretet lakik.”

Így énekeltük ezt harsogó hangon a vasárnapi iskolában, mint gyermekek, anélkül, hogy felfogtuk volna a szavak értelmét. De hogy ez így is van, bőven volt alkalmam megtapasztalni az azóta eltelt évtizedek folyamán. És hogy hogyan lehet így, ahol eddig nem ez volt a helyzet, arról hadd mondjam el a következő történetet.

- Jóska, ideje, hogy elindulj a vasárnapi iskolába. Siess, különben elkésel!

A rendetlenül öltözött asszony beállította a piszkos edényt a mosogató tálba és terítőt tett az asztalra. A fiú ott állt mellette, és elégedetlen arcot vágott.

- De anyuka, csakugyan el kell mennem a vasárnapi iskolába?

- Persze – mondta az asszony. – Tudom, mi a kötelességem veled szemben. Tisztességes ember akarsz egyszer lenni, vagy bűnöző? Most pedig indulj!

A fiú még mindig határozatlan volt.

- De hát miért kell mennem? Sem te, sem apuka nem mentek soha templomba.

Az asszony zavarba jött.

- Te, ne ellenkezz velem! Tedd, amit mondtam!

Ekkor valami eszébe jutott a fiúnak.

- Anyuka, ha ma elmegyek, eljössz velem a jövő vasárnap? Ígérd meg!

- Miért menjek veled? – szólt csodálkozva.

- Azt mondták, jövő vasárnap minden gyerek hozza magával az édesanyját – szólt a fiú. – Valamilyen ünnepély lesz. Eljössz velem, anyuka?

- Jóska, te tudod, hogy nincs olyan ruhám, amit templomba felvehetnék.

Vizsgáló szemmel nézett édesanyjára, majd így szólt:

- Ami rajtad van, az egészen jó!

- Hát majd meglátjuk – szólt az anya végül. – Most menj, mert elkésel!

Jóska lerohant a lépcsőn, ki az utcára.

- Én menjek Jóskával? – mondta önmagának az asszony, miközben elmosta az edényeket. - De ez természetes is – folytatta a gondolatsort – ha elvárjuk a fiunktól, hogy elmenjen… Nem éppen a legjobb példaképek vagyunk az ő számára, különösen, ha az édesapja a nap felét részegen tölti.

A hálószobából hangos horkolás hallatszott.

- Néhány üveg árából új ruhát vehetnék magamnak, de az én számomra nem jut pénz...
Indulatosan rendezte el az edényeket az állványon. Azután a szobában kezdett némi rendet csinálni. Mindenféle újságok hevertek szanaszét. Ekkor egy hirdetésre esett a pillantása. Valahol kiárusítás volt, és egészen olcsón lehetett szövetet venni. Három méter elég lesz neki. Valahogyan majd csak összeszedi a pénzt, ha itt-ott egy kicsit takarékoskodik. Egy pár forintot máris eldugott a férje elől.
Amikor férje egy idő múlva jelentkezett reggelijéért, Margitnak már készen volt a terve. Elhatározta, hogy másnap korán elmegy az áruházba a szövetet megvenni, s következő vasárnap elmegy Jóskával a gyülekezetbe. Már igen régen volt istentiszteleten, meg sem tudta volna mondani, pontosan mikor.

A ruha jól állt neki, és Jóska úgy találta, mamája nagyon csinos benne. Éppen indulni készültek kettesben, amikor az édesapa belépett, alaposan megnézte feleségét, majd savanyúan mondta:

- Miért csinosítottad ki magad? Úgy látszik, minden pénzt új ruhákra költesz!

- Istentiszteletre megyek – mondta, és Jóska vállára támaszkodott.

- Istentiszteletre? – ismételte Ernő. – Hát ez mit jelentsen?

Az édesanya felelet helyett elindult lefelé a lépcsőn, és csak annyit kiáltott vissza:

- Ebédre időben hazajövök.

Az istentisztelet tetszett neki. Tulajdonképpen nem a megszokott istentisztelet volt ez, mert több asszony a maga életéről beszélt, és arról, ahogyan ezt Isten megváltoztatta. Az igehirdetés pedig Isten szeretetéről szólt, és hogy ez a szeretet hogyan hat a család körében.

Margit tisztán meglátta az igehirdetés alatt, hogy semmit sem tud a szeretetről. Amikor ismeretsége Ernővel elkezdődött, és ő megkérte a kezét, szavainak lényege ez a mondat volt: - Kislány, mi ketten összetartozunk. - Mint gyermek, nem ismerte az igazi családi életet. Egyik nagynénjénél nőt fel, aki csak élelméről és ruházatáról gondoskodott. Milyen csodálatos lehet az, ha az ember valakihez tartozik. De a házasságkötésük óta férjétől több szidást kapott, mint szerető szavakat.

Talán, ha megpróbálná… Talán náluk is jobban menne minden. De saját erejéből ő ezt sohasem tudja megtenni. Miközben hallgatta az igehirdetést, nagy világosság támadt benne. Isten szereti őt, Gál Margitot, és ha szereti, akkor ő bizonyosan képes lesz szeretetet vinni szegényes otthonába…

Ernőn nem lehetett észrevenni a következő napokon, lát-e valamilyen változást a felesége viselkedésében. Arra az igyekezetére, hogy férjéhez kedves legyen, az a szokott, goromba viselkedéssel válaszolt. Amikor egyik este tiszta abroszt látott az asztalon, gúnyosan mondta:

- Hát ez miféle új divat? Majd egy szép napon megint panaszkodni fogsz a sok mosás miatt.

Margit így felelt:

- Igyekeztem az asztalt kissé csinosabbá tenni. A többletmunkával nem törődöm, ha rólad és Jóskáról van szó.

Ernő szigorúan ránézett:

- Talán vendéget vársz?

- Nem, csak téged és Jóskát. És még málnás süteményt is csináltam, amit annyira szeretsz. Vagy nem?

Erre Ernő már nem tudott mit felelni. Ezen az estén azonban otthon maradt. Egyébként mindig morgott, ha Margit Jóskával istentiszteletre ment.

- Ezek csak a pénzedre utaznak – mondta; és Margitnak nem kis fáradságába került visszafojtani az éles tiltakozást.

Margit elkezdett bibliaórákra járni, és kora tavasszal a gyülekezet felvette tagjai közé. Egy zacskó virágmagot kapott ajándékba, és azt Jóskával együtt elvetette lent az udvaron a kerítés hosszában.

Az élet azért még mindig nem lett szebb számára. Egyik nap, amikor Ernő megint gonosz szavakkal kínozta, elfeledkezett magáról, és a szemébe vágta:

- Önző vagy! Sem a fiúval, sem velem nem törődsz. Csak az a fontos, hogy ihass. Én azt hittem, sikerül az otthonunkat barátságosabbá tenni, de minden hiába, bármit is próbálok szeretetből csinálni. Itt nincs szeretet!

Hangja elakadt. Beszaladt a hálószobába, ráfordította a kulcsot, míg Ernő elámulva kint maradt.

- Mit mondott? – dörmögte maga elé. – Egy otthon és benne szeretet? - Megfordult, és elhagyta a házat. Jóska fia látta elmenni.

- Apuka biztosan megint leissza magát – mondta szomorúan magában. – Nálunk egyszerűen minden csúnya. Még a virágok sem akarnak megnőni az udvarunkon.

Estefelé Ernő hazajött, és látta, hogy felesége éppen készül az asztalt megteríteni. A fiú is bejött, egy pillantást vetet az ételre és dörmögött:

- Már megint tészta, mindig csak tészta! - Ekkor elnémult, és csodálkozva nézte, hogyan tesz le édesapja teljesen józanul egy kis csokor nefelejcset az asztalra.

- Honnan vetted ezt, apuka? – kiáltotta a fiú, és fel akarta venni a virágot.

De édesapja visszatartotta:

- Ez anyukáé, a kerítés túlsó oldalán szedtem. Ti valamit vetettetek odalent, ugye? Valószínűleg elhordta a szél a magot a kerítés másik oldalára.

Bizonytalanul nézett az asztalon át feleségére, aki remegő ujjakkal vette kezébe a virágot.

- Ne mondj le rólam, Margit – mondta halkan. – Az utóbbi időben sokkal barátságosabbá tetted az otthonunkat. Először nem nagyon ügyeltem erre. Azt gondoltam, ez csak olyan elmúló hangulat nálad. - Habozott, majd így folytatta: - De amit ma délután beszéltél egy otthonról, ahol szeretet lakik, azon el kellett gondolkodnom. És ha segítesz nekem, én is más ember leszek, ezt megígérem neked.

Verejtékcseppek ültek ki homlokára, miközben beszélt.

Margit tiszta abroszt tett az asztalra, és a nefelejcset kis korsóba a középre állította. Olyan szépen nézett ki, és mind a hárman örültek neki. Akkor Margit így szólt:

- Tudod Ernő, ezek a virágok arra akarnak minket emlékeztetni, hogy Isten segíteni akar rajtunk. Tudom, meg is fogja ezt tenni. Akkor az otthonunk olyan otthon lesz, ahol szeretet lakik.

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.”

1 Korinthus 13:4

Nyugodt megbékélés.....

Évek óta külön laktak már. A lány egyre elfoglaltabb lett a munkájában, az anya viszont a nyugdíjas éveire egyre több szabadidővel rendelkezett, így többnyire a lány elfoglaltságához igazodott a találkozásuk. De miután a sorscsapások az utóbbi években mintha csak sorban álltak volna, mert egyre-másra érték őket, ezért önkéntelenül is szorosabbá vált a kapcsolatuk, és sűrűbben találkoztak. Két hónappal korábban a lány akkor rendült meg igazán, amikor az orvosok közölték vele, hogy édesanyja gyógyíthatatlan beteg, és nem tudni, meddig bírja.

Ettől kezdve hét közben a lány munka után mindig beugrott egy rövid látogatásra az édesanyjához, s a hét végét az anya a lányánál töltötte.
A szokásos péntek délutáni találkozást jelző csengő szavára a lány gyors léptekkel indult a bejárati ajtóhoz. Amint meglátta édesanyja törékeny alkatát, s a rászegeződő barátságos, meleg pillantását, elérzékenyülten ölelte magához. Az ölelkezésből kibontakozva, az anya szeretettel simított végig mindkét kezével lánya arcán. Édes Istenem... Segíts neki, segíts nekem! - gondolta fájó szívvel a lány.
- Szép idő van! Drága gyerekem, elmehetnénk sétálni! - szólalt meg az anya.
- Máris?
- Akár.
- Hiszen még meg sem érkeztél! Nem vagy fáradt?
- Nem, dehogy! Amikor ilyen kellemesen süt a nap, vétek a lakásban maradni - felelte mosolyogva az anya, és csak téblábolt az előszobában. - De... Valahogy mehetnékem is van - tette hozzá.
- Akkor menjünk! - mondta határozottan a lány.
Az anya a lányába karolva, szinte kapaszkodott belé, néha összenéztek, de csak szótlanul sétáltak. Amikor tőlük távolabb az esti misére hívó harang megkondult, önkéntelenül mindketten felfigyeltek. A kis templom a főút mellett csendben húzta meg magát, s a forgalom zaját csak az időszakos harangzúgás múlta felül. A főúttól még egy mellékút választotta el azt a telepen átfutó sétálóutat, melyen haladtak. A gyalogosok és az időnként átkerekező kerékpárosok számára kiépített, fasorokkal szegélyezett kis út hosszan kacskaringózott a telep végén lévő busz végállomásig. Kényelmesen bandukolva jó háromnegyedóra járásnak számított, s akik végigsétálták, az útmenti padokon közbe-közbe kisebb pihenőket tartva békésen elüldögéltek. Ők is megpihentek oda- és visszafelé is, de sem jártukban, sem ültükben sok szó nem esett közöttük, mert szavak nélkül a békés együttlét nyugalommal töltötte el mindkettőjük lelkét.
A visszaúton éppen a templom magasságában jártak, amikor az anya a karolásban enyhén megszorította a lánya karját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a lány.
Az anya szótlanul a templom felé intett. A lány bólintott.
- Rendben, átmegyünk! - mondta, és erősen megragadva édesanyja kezét átvezette a széles úttesten, kihasználva a piros lámpák miatt éppen csituló, majd kis időre megszűnő forgalmat.
Az anya nem nézve se jobbra, se balra, csak a lánya biztonságot adó kezére hagyatkozva szedte szaporán a lábait, és csak arra ügyelt, hogy lépést tudjon tartani vele, mert alighogy átértek, hangos robajjal ismét száguldozott mögöttük a forgalom.
A templomban már korábban véget ért a mise, s a résztvevők mind távoztak, csak az orgona hatalmas lendülettel felbúgó záróakkordjai töltötték be a teret, amint beléptek. Egyedül csak ők voltak a templomban, anya és lánya, karöltve, s a zengő orgonasípok mintha őket köszöntötték volna. Az anya enyhén megszorította a lánya karját, aki hozzáhajolt, hogy a zúgó akkordok mellett meghallja, amit mondani szeretne neki.
- Menjünk a kereszthez!
A lány bólintott, mire az anya úgy megszaporázta a lépteit, szinte vonta magával a lányát is.
Az oltár melletti, oldalsó falon lévő hatalmas kereszthez érve keresztet vetve magukon megálltak. Az anya hirtelen az egyik kezével a lánya kezét fogva lábujjhegyre emelkedett, és a másik kezét az ajkához érintve, majd kinyújtva éppen elérte az óriási fakereszten függő bronzból faragott Krisztus lábát. Abban a pillanatban, mintha varázsütésre történt volna, elhallgatott az orgona, s a lány úgy érezte, a csend áhítatával különös fényesség is borult rájuk. Eleredtek a könnyei, és megrendülten nézte a beteg édesanyját, amint ágaskodva tartotta az egyensúlyát, miközben a saját szenvedéseit letéve a megbékélés hitében csókolta meg a sokat szenvedett Krisztusi lélek földi jelképét.
- Mit csinálnak itt? - hasított a meghitt csendben egy férfi hangja a hátuk mögül.
A lány megrezzent és hátranézett.
- Ön mit gondol? - felelt kérdéssel a kérdésre.
- A templom berendezési tárgyait nem lehet fogdosni! - reccsent rájuk szigorúan a férfi, miközben az oltár körüli és az oltáron lévő égő gyertyákra sorjában egy hosszúkarú gyertyakoppantót borogatott.
A férfi amerre elhaladt, az elhaló gyertyalángok után szürkésfehér csíkok szálltak felfelé, s a templomot betöltötte a kioltott gyertyák jellegzetes szaga. A meghitt pillanat békés csendje, úgy szállt tova, akár az égő gyertyaláng füstje.
- Uram, Önnek Jézus a kereszten egy berendezési tárgy? - kérdezte megdöbbenve a lány.
A férfi válasz helyett zavarodottan tekintett rá.
- Senki nem fogdos semmit, édesanyám csak megérintette... Mert a lelkének volt szüksége rá... És Önnek illene tudnia, hogy ez mit jelent! - tette még hozzá a lány.
Az anya, mint akit rajtakaptak, lehajtott fejjel a lányába karolt, és odasúgta.
- Elvégeztem, amiért jöttem, nincs már itt dolgunk, menjünk innen, gyorsan!
Ahogy kiléptek a templomból, az arcukat meleg fénnyel cirógatta a napsugár, és mintha mindketten megkönnyebbültek volna.
- Köszönöm, hogy kérdezés nélkül jöttél velem, és azt is, hogy megvédtél. Végre megbékélt a lelkem - mondta hálásan az anya, és szorosan hozzábújt a lányához.
A lány tudatába váratlanul hasított bele a fájó felismerés, hogy édesanyjával ez volt az utolsó, együtt töltött sétájuk.

Az, aki elviszi a fiút, mindent kap


Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig.

Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón.

Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”

Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.

„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”

Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később az ember meghalt.

Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.

„Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”

„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.

„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”

Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”

De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából.

Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.”
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.

„Ki ajánl érte 20$-t?”

„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”
„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”

A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.

Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.”

Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!”

Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.”

„Mi lesz a festményekkel?”

„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz.

A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

Az ajtó

Mindenki helyet foglalt és türelemmel várták a felszállást. Elhangzott a figyelmeztetés is, hogy állítsák egyenesbe a szék támláját, és a mentőövet is kössék be. Minden ment a maga rendjén és várták az indulás idejét.
Váratlanul feltűnt egy férfi, aki lóhalálában futott a gép felé. A zuhogó esőben egy felöltőt tartott a feje fölé. Az elkésett vendég energikusan dübörgött a repülőgép ajtaján és bebocsátást kért.

Az utaskísérő gesztikulálva magyarázta, hogy nem lehet, már késő. Erre a férfi még erősebben dörömbölt. Az utaskísérő újból intett neki, hogy nem lehet már kinyitni az ajtót.

A kétségbeesett férfi nem engedte lerázni magát. Addig dörömbölt, amíg ajtót nyitottak neki. Nagyot néztek, amikor meglátták, hogy a kitartó férfi nem más, mint a repülő pilótája.

Vigyázz! Életed Pilótáját ne hagyd a földön!

A húsvétnak pont ez lényege, szerintem, hogy Ő nem hagy magunkra, semmilyen körülmények között. Persze, előfordul, hogy néha nagyon elhagyatottnak érezzük magunkat, de van Vigasztaló, akitől erőt meríthetünk.

Verebné Sárközi Réka

Az összefogás ereje


Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek. A koldusok természetesen vetélytársak voltak, szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak, nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.
Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra, te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet.

Ez az egyetlen útja a menekülésnek.

MEGMENEKÜLTEK

Egy asszonynak volt két fia...


Sok mese kezdődik így. "Egy asszonynak volt két fia".
Amikor az asszony életet adott a két gyermeknek, még nem sejthette, hogy mennyire különböző sors jut majd nekik osztályrészül...

Még nem sejthette, hogy amikor ő öregen és elesetten egy kórházban tölt majd egy karácsonyt, és a két fia eljön őt meglátogatni, az egyik majd öltönyben és nyakkendőben, a jólfésültség nyilvánvaló jeleivel, pöffeszkedve és hangosan jótékonykodva tüsténkedik majd az ágya körül elnagyolt mozdulatai közben legalább ötször megtaszítva a szomszédos beteg ágyát, míg másik fia a tanyán megszokott öltözékben, poros nadrágban és csizmában, kalapját gyűrögetve áll majd, csillogó szemekkel nézve édesanyját é távolabbról, hogy engedje testvérét szerepelni.

Az asszony akkor még nem sejthette, hogy miközben ő majd minden sejtjével élvezi a műanyag tálkában behozott ünnepi vacsorát, az a fia, aki az ételt hozta neki, rá sem néz majd, csak türelmetlenül dünnyög valamit válaszul arra, ahogyan ő az ízeket dicséri, miközben másik fia már a látványtól is jóllakik, ahogyan mosolyogva nézi idős édesanyja örömét.

Egy öregasszonynak volt két fia...
Az egyiküknek "jól felvitte az Isten a dolgát" ahogyan mondani szokás, a másik ismerte Istent, Aki megtanította őt a valódi szeretetre és a valódi puszikra.

Egy asszonynak volt két felnőtt fia...
Ő mindkettőnek azt mondta a búcsúzásnál, "kisfiam". De az a fia, aki ennivalót hozott neki, elfordította a fejét, ahogyan a búcsúzásnál megpuszilták egymást.

A másik fia, akinek magának is alig volt valamije, a látogatás alatt csak ritkán jutott szóhoz. De hát sokszor megesik ez, a valódi Szeretet csendes.
A valódi, cuppanós puszi hangját viszont mindenki hallotta a kórteremben.

A hal nélküli halászok példázata

Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat, és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak. Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.

Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét hivatásként emlegették a halászatot és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás. Állandóan új és jobb módszerek és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak. Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak. Nagy műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek, amelyek eredeti és elsődleges célja az volt, hogy a halászokat megtanítsák a halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni. Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek és kaptak diplomát halászatból. Egy a halászat szükségességéről tartott tanácsozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja, hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is. El kell ismernünk, hogy a „halászok” között sokan valóban odaadó bugalommal végezték a dolgukat áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Hiszen nem mesterüket követték-e aki azt mondta: „kövessetek engem és én emberhalászokká teszlek titeket”? Képzeljük el, hogy megsértődtek néhányan, amikor egyszer valaki felállt és kijelentette, hogy akik nem fognak halat nem is igazi halászok akárhogy erősködnek.

Megállapítása mégis helyesnek tűnt.

Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat?
Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?

A Megtartott Gyermek

A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában. Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették. Hívjátok az uramat suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.

Doktort! parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: Nincs semmi baj, kedves.

Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.

Átkozott lihegte a kereskedő, és éppen az én kapum előtt.
Kit okoljak érte?! Kit?!

Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.

Minden lehetséges jelentette ki a doktor a vizsgálat után. Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppen úgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.

Nem akarok nyomorékot! kiáltotta a kereskedő. Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!

Istentől kérdezze tárta szét a kezét az orvos.
Tőle, aki látja a nem láthatót is.

Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:

Meglátogattam a menhelyt és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rám meredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.

Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott.
Az ember gondolta, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is.
A sírás a gyengék menedéke.

Lakik a városban egy nő mondta, Reginának hívják… Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz.
Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.

Négy gyermeket temettünk már el nézett rá kétségbeesetten az asszony, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!

Akkor hát megszülöd nyomoréknak?

És ha nem lesz az?
Honnan tudod te?
Ki mondta ezt neked?
A doktor?
Ő sem tudja!
Egyedül Isten a tudója!
Mi vagy te?

Isten?

A fájdalom szól most belőled csóválta fejét a kereskedő de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.

Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.

Már vártalak, lelkem fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.

Megértelek mondta Regina, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.

Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.

Vetkőzz le mondta Regina, és ülj bele a dézsába.
Mindig mondani fogom, mit kell tenned.
Ne félj, nem lesz semmi baj.

A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.

Múló gyengeség nyugtatta Regina, mindenkivel megeshet ilyesmi.
Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.

Nem!

A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné.

Ez az enyém!

Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való!

Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!

Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig.

Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet.

1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban.

A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta.

Családi neve: Shakespeare

A Kötél

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el.
De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.

Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, hogy besötétedett.

Sűrű éjszaka terült a hegytetőre. Az ember körül minden fekete volt.
A napot és a holdat nehéz felhők takarták be és semmi sem látszott.

És ahogy így mászott felfelé, éppen egy pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és nagy gyorsasággal esni kezdett. Csak fekete pontokat látott és érezte a nagy erőt ami borzasztóan húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden szép és csúnya pillanatai lejátszódtak a szeme előtt.

A teste a levegőben lógott... Csak a kötél tartotta.
Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani: Istenem segíts!

Elgondolkodva azon hogy milyen közel van a halálhoz, hirtelen megérezte, hogy milyen erősen húzza az a kötél amivel meg volt kötve.

Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:

«Mit akarsz hogy tegyek?»

Ments meg, Istenem!

“Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?”

Persze, hogy hiszem!

AKKOR VÁGD EL A KÖTELET AMIVEL MEG VAGY KÖTVE...

Egy pillanatra csend lett.
Az ember úgy dönt, hogy teljes erejével kapaszkodik a kötelébe.

A mentőcsapat meséli, hogyan találták meg másnap az elhunyt és megfagyott hegymászót. A teste lógott a kötélen, amihez oly görcsösen ragaszkodott.

CSAK HÁROM MÉTERRE A FÖLDTŐL...

És te? Mennyire ragaszkodsz a kötelékedhez?

Elengednéd?

Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön.
Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott.
Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad.
Jegyezd meg hogy mindig jobbján tart Téged.

Ha ez az üzenet a Te számodra áldás oszd meg azokkal akit szeretsz

Isten áldjon...

A Kisfiú meg az üres virágcserép

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán, hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt.
Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét, és örökbe fogadom. Nyomban megparancsolta szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagokat és kihirdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá, lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hisz mindannyian szerettek volna a király örökbefogadott gyermekeként élni. Az egyik kisfiú is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott, a magvak csak nem akartak kicsírázni...
Hamarosan felvirradt a nagy nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantott egy pityergő kisfiút, aki üres virágcseréppel a kezében álldogált az utcán. Halvány mosoly derült fel a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút.

- Hát te meg mit állsz itt evvel az üres virágcseréppel? - kérdezte.

A kisfiú hüppögve mesélte, hogy ültette el a magvakat, öntözte, gondját viselte és mégsem indult fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta a fiúcskát és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül néztek, mi történik, és egyikük megkérdezte:
- Miért őt fogadod örökbe, ezt a fiút az üres virágcseréppel?

Akkor a király így szólt:
- Minden virágmag főtt volt, amit kiosztottam. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyerekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, elszégyelték magukat, hiszen valamennyien más virágmagot ültettek el.

A Jel

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon.
Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt.

Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton
vagyok hazafelé...

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes
családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent
és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt
nem kapott.

Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.
Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze!

Az egész fát szalagok borítják!

Nálunk is!!!...

Kívánj eleget annak, akit szeretsz!

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében. Bejelentették a járatot.

A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta
lányának:
"Szeretlek, és eleget kívánok neked."
A lány így válaszolt:
"Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem
is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu."


Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az
ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van,
és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni
privát szféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést
szegezte hozzám:
"Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?"

"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a
végső búcsújuk?"

"Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe,
és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz"
mondta ő.

"Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"

Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett
továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra elhallgatott és
úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még
jobban mosolyogni kezdett. "Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt
kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó
dolgokból." Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg
velem, mintha emlékezetből idézte volna:

Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen
szürkének is tűnnek napjaid.

Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.

Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.

Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is
nagyobbnak tűnjenek.
Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse.

Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mindazt,
amid van.

Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.


Ekkor sírva fakadt és elsétált.

Azt mondják, egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni, viszont egy egész életbe elfelejteni.

Szigorral is szeretve

Egy kisfiúnak az édesanyja meghalt, egyedül maradt az apjával. Az apa szigorú ember volt, nem engedte gyermekét szabad útra, gondolata, akarata szerint. Ez a gyermek 15 éves korában megszökött. Azt mondta, nem tudok így élni, önálló akarok lenni. Nekem ne parancsolgassanak. Ez a fiú 25 éves korában belekerült egy, az uralkodó elleni lázadásba a középkori Franciaországban. Az összeesküvésben tíz fiatalember volt. A lázadást leleplezték és mind a tíz fiatalembert guillotin általi halálra ítélték. A guillotin egy hatalmas bárd, akit elítéltek, annak oda kellett tennie a fejét, a guillotin leszaladt, a fejet levágta.

Az utolsó estén a fiatalemberünk ott ül kilenc társával. Azon gondolkozik - mégis csak szeretett engem az apám, mert nem akarta, hogy idejussak. Ha még egyszer hazamehetnék, bocsánatot kérnék tőle. De késő, reggel kivégeznek.

Jön a hajnal, kivezetik a tíz embert, akinek a nevét mondja a hóhér az odalép, a guillotin leszalad, a fej a porba esik. Ez a fiatalember is hallja a nevét, már mozdul is, de valaki más lép ki a sorból. Úgy látszik rosszul hallottam. Aztán vége a kivégzésnek, tíz név a papíron, tíz fej a porban. A hóhérok körülnéznek, úgy látszik többet tartóztattunk le. A maga neve nincs itt. Elmehet!

A fiatalember azonnal futni kezd. Nagyon jól tudta, hogy benne volt. Az első dolga, most, most megyek haza az apámhoz, és bocsánatot kérek. Tíz év után nehéz végigmenni a régi utcán. Nehéz rátenni kezét a kilincsre, végig járni a szobákat. Minden üres. Leül az apja íróasztala elé. Itt ült mindig, innen nézett rám olyan szigorúan. Most már tudom, hogy azért, mert szeretett. A tekintete leesik az íróasztalra - egy levél - fiamnak. Reszkető kézzel bontja, mit ír nekem az apám tíz év után. Fiam, ma reggel azt olvastam az újságban, hogy holnap hajnalban kivégeznek. Én annyira szeretlek téged, hogy megpróbálok odaállni helyetted, hátha sikerül. Gyermekem gondolj arra, hogy így szeret minket Isten, hogy amikor a kárhozatunkról volt szó, Ő maga lépett oda. Lejött emberi testben, és odalépett a helyedbe, helyünkbe - elvégeztetett.

A fiú leborult az asztalra és sokáig sírt.
Amikor fölkelt onnan, egészen más ember lett.
Az ő szívében is elvégeztetett, új emberré lett.
A fiú szíve válaszolt az édesapa áldozatára.

Melyik vagyok ÉN? Melyik vagy Te? Melyik szeretnénk lenni?


Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézenfogta őt és elvitte a munkahelyére.Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.Ezután megkérdezte lányától:

- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

-Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.


Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van!

Szeretem olvasni ezeket a kis rövid történeteket.
Mindig úgy érzem mintha nekem írták volna arra a napra.
Mintha velem történt volna meg.
Gondolom nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül.
Szeretném megosztani veletek és ha nektek is van hasonló írd meg itt nekünk.

Szeretettel Linda