Advent van, s átjárja lelkem
a szeretet és az emlékezés.
Rájövök ismét tán ezredszer,
Hogy szépen élni gyakran túl kevés.
Szeretni szóban és tettekben,
hinni, remélni szüntelen.
Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
hogy emléked hibátlan legyen.

Most visszaröpülök gondolatban
gyermeki önmagamba újra.
Látom amint kályha mellett
Nagymamám fagyos lábujjamat gyúrja.
Hársfa teát tölt poharamba
Idd meg! Nem fogsz fázni majd!
Átmelegedett testem valóban
S én azt hittem a tea tette azt.

Ma már tudom, tőle volt a meleg.
Ölelés, szeretet, gondoskodás
ezek voltak mitől az a jó
a testem és lelkem járta át.
Ez adta azt a boldog érzést,
mi ma is rám tör, ha a múltba révedek.
Hiánya így advent idején
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

Emlékszem a finom illatokra
ami a konyhát járta át,
mikor sült a mézes
és a lágyan foszló mákos kalács.
Arca piros volt az izgalomtól,
mikor a szobába engedett
csilingelt egy üvegpohár szélén.
Itt az angyalka! Megjelent!

Futottunk mind a fenyő köré
ámultunk örültünk nagyon.
Ezt a boldog érzést gyerekeimnek
minden karácsonykor átadom.
Már sokszor töltöttük el nélküle
a karácsony szent ünnepét,
de lelkemben ott mosolyog képe
ahogy átöleli a gyermekét.

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz
ha gyertya fényben rá emlékezünk.
S tudom onnan fentről ő is nézi.
Ugye mindenkit szeretünk?
Jusson szép szóból bárkinek!
Simogató, ölelő kezekből,
mosolytól csillogó szemekből,
áradó tűz gyújtson fényeket!