Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás.
Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám,
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután.
A kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te!
mondta, s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ,
tornyok jártak, keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
Föl! Föl! Mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök,
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között,
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!
És ekkor zsupsz, egy pillanat,
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam. Te kölyök! Aztán,
No, ne félj, mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.