Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedűs. Szertebolyongott a világban, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra, vagy a felhők játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén, sosem unatkozott, mindig volt látnivalója. Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdőbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sűrű volt, hogy csak ritkán tűzött át rajta a napsugár. A hegedűsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak, mondta. Fogta a hegedűjét, húzott egyet-kettőt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengő dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörűségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben, édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman. Egyszer csak megrebbent a bozót, egy farkas ügetett elő a sűrűből.
Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam! Gondolta magában a hegedűs.
A farkas odament hozzá, és megszólította. De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled!
Ha csak ez a kívánságod! Felelte a hegedűs. Ha szót fogadsz, egykettőre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá, amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! Fogadkozott a farkas és a hegedűs nyomába szegődött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdődjék a zenetanítás. A hegedűs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek, akkor hirtelen visszafordult hozzá.
Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
Látom. No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülső lábadat a résbe! A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedűtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta két mancsát a repedésbe. A hegedűs fölkapott a földről egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott
többé. Most aztán, várj itt szépen, amíg visszajövök érted, mondta neki a hegedűs, és faképnél hagyta. Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát, azt gondolta.
Nem jól van ez így, pajtást kell kerítenem magamnak.
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörű muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elő is jött rá a fák közül egy róka.
Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam! Mondta magában a hegedűs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, leült, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tőled!
Ha csak ez a kívánságod! De előre figyelmeztetlek rá, szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam, ígérte.
Elindultak, elöl a hegedűs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedűs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
No, róka koma, kezdődik a lecke, mondta a hegedűs. Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen, hogyne nyújtotta volna: előre örült neki, hamarosan milyen nagy művész lesz belőle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedűs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
Most add ide a jobbikat! Mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen; a hegedűs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerősebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát, ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted, mondta a hegedűs, és otthagyta. Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna szívére a magányosság.
Hiába gondolta, pajtást kell kerítenem magamnak.
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdő némaságába belecsendült a zene, előugrott a csalitból egy nyúl.
Nézd csak, egy nyuszi! Mondta a hegedűs. Ilyen pajtást sem kívántam!
A tapsifüles odaügetett elé.
De szépen húzod, kedves mester! Szólt. Szívesen eltanulnám tőled!
Nem olyan ördöngös mesterség felelte a hegedűs, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod bólogatott a nyúl, és a nyomába szegődött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedűs jó hosszú pányvát vett elő a zsebéből, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
Kezdődik a lecke, nyulacska mondta, lássuk, mit tudsz! Először is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül, örült neki, hogy ilyen könnyű dolog a hegedűtanulás.
Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt, hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted mondta a hegedűs, és ment tovább az erdőben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résből. Dühtől tajtékozva vetette magát a hegedűs után, megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani.
Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedűs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedűs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
Hát teveled mi történt? Kérdezte a farkas.
Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedűs! siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedűs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdőben, megint nagyon magányosnak érezte magát, megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elő a húrokból a vonója, benne volt ebben a
hegedűszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdőben. Meghallotta a muzsikát, s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elől a vesszőket,
alig várta, hogy odaérjen a hegedűshöz, és közvetlen közelből hallgathassa a muzsikálását.
A hegedűs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta.
Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörűségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön! Gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedűs elé, mintha azt mondaná.
Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sűrűbe.
A hegedűs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltűnt az erdőben.