Így hát magányosan éltem. Nem volt senkim, akivel igazán elbeszélgethettem volna. Most hat éve azután a Szahara-sivatagban baleset ért, s ekkor minden megváltozott. Valami eltörött a motoromban. Nem volt velem sem szerelő, sem utas, nekiláttam, és megpróbáltam egymagam
rendbe hozni a súlyos hibát.
Tudtam, hogy életről-halálról van szó. Ivóvizem alig egy hétre elegendő.

Az első este a sivatagi homokban ért utol az álom, ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől. Sokkal magányosabb voltam, mint a hajótörött, aki az óceán közepén hánykolódik tutaján. Elképzelhetitek tehát meglepetésemet, mikor pirkadatkor egy furcsa kis hang ébresztett fel. Azt mondta:
- Nagyon szépen kérlek... rajzolj nekem egy báránykát...
Talpra ugrottam, mint akit villám sújtott. Erősen megdörzsöltem a szemem. Jól odanéztem.
Egy egészen, de egészen furcsa pöttömnyi emberfiát láttam meg. Komoly szemmel nézett rám. Ez itt a legjobb arcképe. Később készítettem róla, azt hiszem, sikerült. Persze, az én rajzom távolról sem olyan kedves, mint maga a kisfiú. Nem én tehetek róla.
A felnőttek hatéves koromban elvették kedvemet a festőpályától. Soha nem is tanultam meg rajzolni mást, csak nyitott óriáskígyókat és csukott óriáskígyókat.
Néztem, csak néztem ezt a tüneményt, és a meglepetéstől karikára nyílt a szemem. Ne feledjétek, hogy ezer mérföldre voltam minden emberlakta helytől. Az én pöttöm kisfiúm azonban nem úgy állt ott, mintha eltévedt volna. Nem látszott rajta sem halálos fáradtság, sem halálos éhség, sem halálos szomjúság, sem halálos ijedelem. Egyáltalán nem úgy festett, mint
egy kisfiú, aki eltévedt a sivatagban, ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől.
Amikor végre visszanyertem hangomat, azt kérdeztem tőle.
- De... hát mit keresel te itt?
És ő újra mondta, nagyon szelíden, mint valami roppant fontos dolgot.
- Nagyon szépen kérlek... rajzolj nekem egy báránykát...
Amikor a titokzatosság túlságosan hatalmába keríti az embert, senki sem mer nem engedelmeskedni.
Képtelenség az egész, mondtam magamban, itt vagyok ezer mérföldnyire minden emberlakta helytől, halálos veszélyben, de mit tegyek? Előhúztam zsebemből egy papírlapot és a töltőtollamat. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen én főképp földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és megmondtam a pöttöm kisfiúnak (egy kissé rosszkedvűen),
hogy nem tudok rajzolni.
Azt felelte.
- Nem baj. Rajzolj csak nekem egy báránykát.
Mivel sohasem rajzoltam még báránykát, lerajzoltam neki azt, amit tudtam, a két rajzom közül az egyiket. A csukott óriáskígyót. Leesett az állam, amikor a pöttöm kisfiú így felelt.
- Nem! Nem! Nekem nem kell elefánt óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszélyes, az elefánt roppant terjedelmes. Odahaza, énnálam, minden icipici. Báránykára van szükségem.
Rajzolj nekem egy báránykát.
Hát rajzoltam.
Figyelmesen megnézte, aztán így szólt.
- Nem. Ez már nagyon beteg. Rajzolj másikat!
Rajzoltam.
Barátom kedvesen, megbocsátóan mosolygott.
- Nézd, hisz magad is látod... ez nem bárányka, ez kos. Szarva van...
Újra nekiálltam rajzolni. De ez sem tetszett jobban.
- Nagyon öreg. Nekem olyan bárányka kell, amelyik még soká él.

Akkor aztán elvesztettem türelmemet, hiszen sürgősen hozzá kellett látnom a motorszereléshez.
Gyorsan összecsaptam még egy rajzot.
Ennyit mondtam hozzá.
- Ez itt egy láda. A bárányka benne van.
Ugyancsak meglepődtem, mennyire felderült ifjú műbírálómnak az arca.
- Hiszen pontosan ilyet akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránykának?
- Miért?
- Mert énnálam odahaza minden icipici...
- Biztosan lesz fű elég. Icipici báránykát adtam neked.
A rajz fölé hajolt.
- Nem is olyan kicsi... Nézd! Elaludt...
Így ismerkedtem meg a kis herceggel.