Így tudtam meg egy másik, igen fontos dolgot. Az a bolygó, amelyről jött, alig nagyobb egy háznál!
Ezen nem nagyon csodálkozhattam. Jól tudtam, hogy azokon a nagy bolygókon kívül, amelyeknek nevet adtak mint például a Föld, Jupiter, Mars, Venus, százával van még más bolygó. Ezek néha oly aprók, hogy még a csillagvizsgáló távcsővel is csak üggyel-bajjal lehet meglátni őket. Ha egy csillagász felfedez egyet, név helyett számot ad neki.
Például: „a 3251. számú bolygó”. Komoly okaim vannak azt hinni, hogy az a bolygó, ahonnan a kis herceg jött,
a B 612. számú bolygócska. Ezt a kicsinyke bolygót csak egyszer, 1909-ben figyelte meg egy török csillagász. Felfedezéséről nagy előadást tartott a Csillagászok Nemzetközi Kongresszusán.
De senki sem hitt neki a ruhája miatt. A felnőttek ilyenek.
A B. 612. számú bolygócska hírnevének szerencséjére, egy török diktátor halálbüntetés terhe, mellett megparancsolta népének, hogy európai divat szerint öltözködjék. A csillagász 1920-ban megismételte előadását jó szabású frakkban. Ez alkalommal mindenki hitelt adott
felfedezésének.
Ezeket a részleteket a B. 612. számú bolygócskáról: a felnőttek kedvéért mondtam el nektek, ezért hoztam tudomásotokra a számát. A felnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátotokról beszéltek nekik, sohasem kérdezősködnek a lényegről. Sohasem kérdik.
„Milyen csengése van a hangjának? Mi a kedvenc játéka? Gyűjt-e lepkéket?” Azt kérdik. „Milyen idős? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyit keres az édesapja?” És ha mindezt tudják, azt hiszik, hogy ismerik. Ha azt mondjátok a felnőtteknek. „Egy szép, rózsaszín téglaházat láttam, ablakaiban
muskátli volt, a tetején galambok”...
Képtelenek elképzelni azt a házat. Úgy kell nekik mondani. „Láttam egy százezer frankos házat.” Akkor felkiáltanak. „Ez aztán szép!”
Ugyanígy jártok, ha azt mondjátok nekik. „A kis herceg valóban létezett, s ennek bizonyítéka, hogy végtelen bájos volt, hogy nevetett, és hogy egy báránykát akart. Ha valaki báránykát akar, bizonyos, hogy létezik” akkor vállat vonnak, és úgy bánnak veletek, mint egy kisgyerekkel. De ha azt mondjátok nekik: „A B. 612. számú bolygóról jött” akkor egyszeriben
meggyőzitek őket, és nem zaklatnak többé kérdezősködéseikkel. Ilyenek a felnőttek. Nem szabad rájuk haragudni. A gyermekeknek nagyon türelmeseknek kell lenniük a felnőttekkel.
De, természetesen, mi, akik megértjük az életet, fütyülünk a számokra!
Ezt a történetet is szerettem volna a tündérmesék módjára kezdeni. Legszívesebben így mondtam volna.
„Volt egyszer egy kis herceg, aki egy nálánál alig nagyobb bolygócskán lakott. A kis hercegnek szüksége volt egy barátra...” Azoknak, akik megértik az életet, ez sokkal igazabbul hangzott volna.
Mert nem szeretem, ha könyvemet csak úgy kutyafuttában olvassák.
Annyi szomorúságomba kerül, hogy elmeséljem ezeket az emlékeimet.
Hat éve már, hogy barátom elment a báránykájával. Ha most megpróbálom leírni, milyen volt, azért teszem, hogy el ne feledjem.
Szomorú, ha az ember elfelejti barátját. Nem mindenkinek van barátja.
És egyszer én is olyanná válhatok, mint a felnőttek, akiket csak a számok érdekelnek. Éppen ezért vásároltam egy doboz festéket és színes ceruzákat. Keserves dolog az embernek az én koromban ismét rajzolásra adni a fejét, holott eddig semmi mással nem próbálkozott, csak egy nyitott
óriáskígyóval és egy csukottal, hatéves korában! Persze, megpróbálom úgy lerajzolni, hogy a kép minél jobban hasonlítson hozzá. De nem vagyok egészen bizonyos, sikerülni fog-e.
Az egyik rajz még megjárja, a másik meg már nem is hasonlít. Még a termetét sem találom el mindig. Hol túlságosan nagy a kis herceg, hol meg túlságosan kicsi. Tétovázom, amikor ruhájának színére kerül a sor. Próbálkozom így, úgy, egyszer jobban sikerül, másszor kevésbé.
És tévedni fogok még fontosabb részletekben is. De ezt meg kell nekem bocsátanotok.
Barátom soha nem magyarázott meg semmit. Valószínűleg magához hasonlónak tartott engem. De én, sajnos, képtelen vagyok arra, hogy a ládán keresztül meglássam a báránykákat.
Egy kicsit talán én is olyan vagyok, mint a felnőttek.
Úgy látszik, megöregedtem.