Ó, kis herceg, lassan-lassan megértettem a te kis mélabús életedet!
Hosszú időn át egyedüli szórakozásod a naplementék csendes bája volt. Életednek ezt az új részletét a negyedik nap reggelén tudtam meg, amikor így szóltál hozzám.
„Szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk végig egy naplementét...”

„De hát meg kell várni...”
„Mit kell megvárni?”
„Hogy a nap lemenjen.”
Először roppant meglepődött arcot vágtál, azután nevettél saját magadon. És azt mondtad.
„Azt hittem, még mindig otthon vagyok!”
Most már értettem. Amikor az Egyesült Államokban dél van mindenki tudja, a nap Franciaországban lenyugszik.
Ha az ember egy perc alatt Franciaországban tudna teremni,
végignézhetné a déli harangszó után a naplementét.
Franciaország azonban, sajnos, messze van. De a te icipici bolygódon elég volt, ha néhány lépéssel odább húztad a székedet.
És nézted az alkonyatot, valahányszor kedved támadt...
„Egy napon negyvenháromszor láttam lenyugodni a napot!”
És kevéssel később hozzátetted.
„Tudod... amikor az ember olyan szomorú, szereti a naplementéket...”
„Olyan szomorú voltál a negyvenhárom naplemente napján?”
De a kis herceg nem felelt.