Az ötödik napon ezt is a báránykának köszönhetem megvilágosodott előttem a kis hercegéletének újabb titka. Hirtelen, minden bevezetés nélkül megkérdezte tőlem, mint egy csendben, hosszan átgondolt feladvány gyümölcsét.
- A bárányka megeszi a bokrokat. Jó. De vajon megeszi-e a virágokat is?
- A bárányka mindent megeszik, ami útjába kerül.
- Még a tövises virágokat is?
- Igen. Még a tövises virágokat is.
- Akkor hát mi hasznuk van a töviseknek?
Ezt nem tudtam. Ekkor éppen azzal voltam nagyon elfoglalva, hogy kicsavarjam motorom
egyik beszorult csapszögét. Gondok gyötörtek, mert egyre inkább úgy láttam, hogy motorom hibája igen súlyos, s a fogyó ivóvíz miatt a legrosszabbtól kellett tartanom.
- Mi hasznuk van a töviseknek?
A kis herceg nem tágított soha egy kérdéstől sem, ha egyszer feltette. Engem idegesített a csapszög, hát odavetettem, ami éppen eszembe jutott.
- A töviseknek semmi hasznuk, a tövis puszta komiszság a virág részéről!
- Jaj!
De egy kis szünet után némi nehezteléssel vágott vissza.
- Nem hiszem el neked! A virágok gyengék. Ártatlanok és együgyűek.
Úgy védekeznek, ahogyan tudnak.
Félelmeteseknek képzelik magukat töviseikkel...
Nem feleltem semmit. Ebben a pillanatban azt mondtam magamban.
„Ha ez a szög nem mozdul meg, kalapáccsal verem ki a helyéről.”
A kis herceg újra megzavart tépelődésemben.

- És azt hiszed, te, hogy a virágok...
- Dehogy! Dehogy! Nem hiszek én semmit! Csak azt mondtam, ami éppen az eszembe jutott.
Én komoly dolgokkal foglalkozom!
Elképedve nézett rám.
- Komoly dolgokkal!
Ott álltam, kezemben a kalapács, ujjaim feketék a gépolajtól, és egy tárgy fölé hajoltam, amely a kis herceg szemében nagyon csúf volt.
- Úgy beszélsz, mint a felnőttek!
Ettől egy kicsit elszégyelltem magam. De ő könyörtelenül még hozzátette.
- Mindent összetévesztesz... Mindent összekeversz!
Igazán nagyon ingerült volt. Aranyszőke haját megrázta a szélben.
- Tudok egy bolygót, amelyiken egy vörös képű úriember lakik.
Soha meg nem szagolt egy virágot. Soha egy csillagot meg nem nézett.
Soha senkit nem szeretett. Soha semmi egyebet nem tett, csak számolt, összeadott. És egész nap azt hajtogatta, amit te.
„Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!”
És ettől felfúvódik gőgjében.
De ez nem ember, ez gomba!
- Micsoda?
- Gomba!
A kis herceg egészen belesápadt haragjába.
- Millió éve gyártják a virágok a töviseket. Millió éve, hogy a báránykák mégis megeszik a virágokat. Hát az nem komoly dolog, ha az ember igyekszik megérteni, miért gyártanak maguknak a virágok annyi fáradsággal töviseket, amiknek semmi hasznuk?
A báránykák és a virágok harca nem fontos?
Nem komolyabb és fontosabb ez, mint egy vörös úriember számadásai?
És ha én ismerek egy virágot, amelynek nincs párja az egész világon, nem is nő másutt, csak az én bolygómon, és ezt egy kis bárányka egy csapásra lelegelheti egy reggel, anélkül, hogy tudná, mit tesz, hát ez nem fontos?
Elpirult, aztán folytatta.
- Az ember szeret egy virágot, amely millió és millió csillag közül csak egyetlenegyen nyílik, és csak egyetlenegy példányban. És ez elég ahhoz, hogy boldog legyen, amikor a csillagokra tekint.
Azt mondja magában. „Az én virágom ott van valahol...”
De ha a bárányka lelegeli a virágot, az olyan, mintha hirtelenében az összes csillagok kialudnának! És ez, ez nem fontos?
Elakadt a szava. Zokogásban tört ki. Az éjszaka ránk borult.
Ledobtam szerszámaimat.
Mit bántam én a kalapácsomat, csapszögemet, a szomjúságot, a halált!
Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön itt volt egy vigasztalásra szoruló kis herceg! Karomba vettem.
Ringattam. Azt mondtam neki.
„A te kedves virágod nincs veszélyben... Rajzolok szájkosarat a báránykádnak... Rajzolok
védőfegyvert a virágodnak... Rajzolok...”
Nem tudtam, mit is mondjak. Nagyon ügyefogyottnak éreztem magam.
Nem tudtam, hogyan férkőzzem közel a kis herceg szívéhez.
A könnyek birodalma olyan titokzatos.