Hamarosan jobban megismertem azt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig is fakadtak igen egyszerű virágok. Ezeket egyetlenegy sziromsor díszítette, alig foglaltak el helyet, és senkit sem zavartak.
Reggel megjelentek a fű között, és estére kihunytak.
Egy napon azután kihajtott ez a virág magja, ki tudja, honnan vetődött oda és a kis herceg aggódón vigyázott a kis hajtásra.
Ez nem is hasonlított a többihez. Éppenséggel egy újfajta majomkenyérfa is lehet majd belőle. Ám a palánta hamarosan abbahagyta a növést, és előkészületeket tett arra, hogy virágot fakasszon.
A kis herceg végignézte az óriási bimbó kifejlődését, és megsejtette, hogy
csodálatos tünemény fog kifesleni belőle. A virág azonban véget nem érően készülődött zárt szobácskájában. Még a szépnél is szebb akart lenni. Gondosan válogatta meg színeit. Lassan öltözködött, egyenként illesztgette össze szirmait. Nem akart gyűrötten kibújni, mint a pipacsok.
Csak szépségének teljes ragyogásában óhajtott megjelenni. Bizony! Roppant hiú volt! Így azután titokzatos öltözködése sok-sok napig tartott. Végre egy szép reggelen, éppen napfelkeltekor felpattant a bimbó, és a virág megmutatta magát.
És ekkor a virág pedig igazán gondosan, aprólékosan készülődött nagyot ásított, és így szólt.
- Jaj, félig még alszom... Kérem, bocsásson meg.
Meg kell fésülködnöm, kócos vagyok...
A kis herceg ekkor nem tudta visszafojtani bámulatát.
- Milyen szép ön!
- Ugye felelte kedvesen a virág.
És pontosan akkor születtem, amikor a nap...
A kis herceg jól látta, hogy a virág nem éppen szerény, de olyan megindító!
- Úgy hiszem, itt a reggelizés ideje szólalt meg szomorúan a virág, lenne olyan kedves, és gondolna rám?...
És a kis herceg kapkodott ide, kapkodott oda, megtöltötte friss vízzel öntözőkannáját, és kiszolgálta a virágot.
Hamarosan kissé ijedős hiúságával is nyugtalanította a kis herceget.
Egy nap például négy töviséről beszélve azt mondta.
- Jöhetnek már azok a tigrisek a karmaikkal!
- Az én bolygómon nincsenek tigrisek jegyezte meg a kis herceg, és különben is tigrisek nem esznek füvet.
- Én nem vagyok fű felelte a virág kedvesen.
- Bocsásson meg...
- Cseppet sem félek a tigrisektől, de irtózom a léghuzattól.
Nem volna egy szélvédője?
„Irtózik a léghuzattól...
Virágnál nem éppen szerencsés tulajdonság jegyezte meg magában a
kis herceg. Ezen a virágon ugyancsak nem könnyű eligazodni...”
- Este borítson le üvegburával. Igen hideg van önnél. A berendezése sem megfelelő. Ott, ahonnan én jövök...
Hirtelen elhallgatott. Mag formájában jött. Semmit sem tudhatott más világokról. Elszólta magát. Attól való szégyenében, hogy rajtakapják ezen az együgyű hazugságon, kettőt-hármat köhintett, hadd érezze a kis herceg a maga mulasztását...
- A szélvédő...
- Már indultam érte, de ön folyton beszélget velem!...
Ekkor a virág újra erőltetetten köhögött, hogy mégis lelkiismeret furdalást ébresszen a kis hercegben.
Így aztán a kis herceg, minden jóakaratú szeretete ellenére is, hamarosan kételkedni kezdett a virágban. Komolyan vette a virág odavetett megjegyzéseit, és ez nagyon boldogtalanná tette.
„Nem kellett volna rá hallgatnom vallotta meg nekem egy napon, a virágokra sohasem kell hallgatni. Nézni kell őket, és belehelni illatukat. Az enyém illatárba borította bolygómat, de nem tudtam ennek örülni. A tigriskarmok históriája például nagyon bosszantott, pedig éppen ettől kellett volna megesnie a szívemnek a virágon.”
Aztán azt is bevallotta.
„Akkoriban nem értettem meg! Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem.
Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm! Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban! De túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy szeretni tudjam.”