A kis herceg sokáig bolyongott a homokban, sziklákon és havon, végül egy útra bukkant. És minden út az emberekhez vezet.
Jó napot, mondotta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
Jó napot, mondották a rózsák.
A kis herceg nézte őket. Mind az ő virágjához hasonlított.
Kik vagytok? Kérdezte tőlük elámulva.

Rózsák vagyunk, mondták a rózsák.
Ó! Mondta a kis herceg.
És nagyon szerencsétlennek érezte magát. Virága azt mesélte, hogy ő az egyetlen a maga nemében az egész világmindenségben. És íme, egyetlen kertben van belőle vagy ötezer teljesen hasonló!
Milyen nyugtalan lenne az én virágom, ha ezt látná, mondotta magában a kis herceg rettenetesen köhögne, és úgy tenne, mintha haldokolna, csak hogy ki ne nevessem. Én meg kénytelen lennék úgy tenni, mintha ápolnám, mert különben, hogy engem is megalázzon, képes lenne valóban meghalni.
Aztán még azt is mondotta magában.
Azt hittem, gazdag vagyok, azt gondoltam, hogy senki másnak nincsen olyan virága, mint az enyém. És csak egy közönséges rózsám van. Meg három tűzhányóm, amelyek a térdemig érnek, és ezek közül is az egyik talán mindörökre kialudt. Mindez nem tesz engem valami nagyon nagy herceggé.
S leborult a fűbe és sírt.