A faág mérhetetlenül felháborodott, amikor letörték a törzsről. Tél volt, éppen mélyen aludt, álmában virágait lengette a szél, és a darazsak zsongó zümmögésével volt tele a világ
Azt sem tudta, hol van. Hideg és sötétség és tél mindenütt. Az Ember csattogva tördelt újabb ágakat, miközben bocsánatkérően suttogta.
Ne haragudjatok, tüzet kell raknom, kell a fényetek és a meleg!
Nagy halom ágat tört így le, és elment parázsért. Az ágak csak hevertek tehetetlenül. A Faág zsörtölődni kezdett, mert az ember előtt csak nem szólhat, hát fújta most dühösen.
Miféle eljárás ez velünk, fákkal? Most fűtsünk, de kérdem én, ki hoz tavasszal virágot, ki érlel gyümölcsöt egy nyáron át, hogy ősszel csodájára járjanak?!
Az Öreg ág válaszolt.
Az a dolgunk, hogy szolgáljuk az Embert. Ha kell, akkor gyümölcsöt hozunk, ha kell, akkor elégünk.
A Faág elhallgatott. Az Öreg ággal nem lehet vitázni, a múlt nyáron hagyta, hogy a kismadarak mély odút fúrjanak rajta, és ott lakjanak. Sose törődött magával. Most sem. De nem kell őt követni! És a Faág elhatározta, csak azért sem fog elégni! Égjen az Öreg ág, meg a többiek!
Az Ember sietve megérkezett. Ügyes kis cserépedényben parazsat hozott. Pillanatok alatt összerendezte az ágakat, a vékonyakat, a vastagokat és hamarosan pattogott a tűz. Kesernyés, könnyű füst után fellobogtak a lángok.
A Faág körülnézett. Valami barlang bejáratánál lehettek. De nem nagyon nézelődött, védekezett. Az összes nedvességével hadakozott a tűz ellen. Nem, és nem akart égni!
Az Öreg lángja magasba csapott és boldogan lobogni kezdett, miközben sisteregve suttogta.
Ó, de gyönyörű! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak!
A Faág elképedt. Mit lát ez a bőszen lobogó Öreg ág? És sorba a többi ág is magasra szökő lángolással ujjong! Mi van itt? A Faág próbált a többiek tüzénél valamit leselkedni de csak a vastag sziklafalakig látott, nem volt lángja, amivel magasba nőnek az ágak.
Minden ág lángja magasan lobogott és valami csoda folytán ez a lobogás nem szűnt. És a lánggá lett ágak nagyon halkan, nagyon meghatottan énekeltek!
A Faág most már akart égni! De nem bírt. A többiek messze, a magasba égtek, mitől gyulladjon ő itt meg? Próbált beljebb gurulni de semmi sem sikerült. Ekkor, maga is meglepődött sírni kezdett. Bánta konok önzését, amivel csak annyit ért el, hogy nem lehet részese ennek az éneklő lángolásnak! És a végén kidobják majd a hideg télbe, mert semmire sem jó, lobogni sem tud. Nyöszörögve sírt.
Az Ember meghallotta és odaguggolt eléje. Mintha értette volna síró jajongását. Megfogta a könnyes Faágat, és a végét beletartotta a tűzbe. Aztán amikor látta, hogy égni kezd, magával vitte. Be, a barlangba. A tartóra tette, a magasba. A Faág pedig nagyra nyitotta lángszemét.
Először az Asszonyt látta meg. Valami szalmaágyfélén ült, és halkan énekelt. Az ember mosolyogva nézte. Csak eztán látta meg az Asszony ölében a Gyermeket. Kicsike volt, ó, milyen kicsi! Persze, hogy kell neki a meleg! Ó, hát mi lenne vele ebben a zord télben? A Faág a legszelídebb lángjával égett, hogy föl ne ébredjen álmából Az, Aki a legkisebb most, de mégis neki zeng altatót az égiek és földiek kórusa.

Részlet Hajdú Judit: Mesék Isten országáról