Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok
XIV. fejezet,
amelyben Jenő nyakkendőt köt

Másnap reggel csodálatosan jó kedvem volt. Legszívesebben dúdoltam volna, de a szobában többen is dolgoztunk, így hát csak magamban mosolyogtam, és olyan vidáman rajzoltam a terveket, ahogy még soha.

Nem tartott sokáig az örömöm. Kilenc óra felé Peti apja fölhívott telefonon. A tervek után érdeklődött. Hümmögtem, hímeztem-hámoztam.

Szeretném, ha ma este elhozná, mondta.

Kis idő múlva valaki beszólt, hogy egy kisfiú keres. Peti volt. A szemét vörösre sírta, kócosan, egy szál ingben állt az előcsarnokban. Éppen hideg szél fújt, kiadós nyári vihar ígérkezett.

Peti, azonnal menj haza, megfázol! Kiabáltam rá, de ő csak pityergett.

Hallottam, amikor apával beszéltél. Apa azt mondja, holnap lebontják a pajtát. Ma reggel már volt ott egy ember, megnézte, és azt mondta, holnap hozzá lehet kezdeni.

Ne félj, Petikém! Mondtam, pedig még magam sem tudtam, mit teszek.

Este, persze tervrajzok nélkül, nehéz szívvel indultam el a Levendula utcai ház felé. A kapuban egyenest belerohantam Peti apjába. Dúlt volt az arca, első pillanatban meg sem ismert.

Jó, hogy jön, mondta aztán idegesen. Peti.

Csak nem történt valami baja?

Kórházban van, mondta az apja, és lehajtotta a fejét.

Peti, miután tőlem elment, nem ment haza. Azt az embert akarta megkeresni, akivel az apja a bontást megbeszélte. Az utcán érte a hideg nyári vihar.

Azonnal belázasodott. Lehet, hogy tüdőgyulladása van.

Peti csendesen, lehunyt szemmel feküdt a fehér kórházi ágyon. Mosolyogni próbált, mikor megismert.

Szervusz, hogy van Szigfrid? Nem beteg?

Nem, mondtam. Szigfridnek semmi baja. Azt üzeni, hogy gyógyulj meg.

Már megint ez a Szigfrid! Ki az a Szigfrid? Mondta ingerülten az apja.

Szigfrid jó barátunk, apa, egy oroszlán. Ő lakik a pajtában.

Az apja elfordult, és tárgyalni kezdett egy kopasz, fehér köpenyes orvossal.

Szeretném, ha Szigfridék meglátogatnának, mondta Peti. Nagyon egyedül érzem magam. Mit gondolsz, oroszlánokat beengednek a kórházba?

Nem tudom. Majd megkérem a főorvost.

Következő látogatásom alkalmával Gabriellával együtt fölkerestük a főorvost. A folyosón találtuk meg, egy ápolónővel és egy fehér hajú, idős orvossal beszélgetett. A főorvos az a kopasz volt, akivel a múltkor Peti apja tárgyalt.

Jó napot! Köszöntünk. Főorvos úr, egy különös engedélyt szeretnénk kérni mondtam.

Csak tessék, intett.

Szeretnénk Petihez behozni az oroszlánjait.

Micsoda? Kórházba oroszlánokat? Mit képzel?

Azt hiszem, hamarabb meggyógyulna a kisfiú.

A kisfiú oroszlánok nélkül is meggyógyul.

És az oroszlánok is nagyon szeretnék látni őt.

Szó sem lehet róla!

Elindultunk Gabriellával a kijárat felé. Azon gondolkoztam, hogy valamiképpen mégiscsak be kellene hozni Szigfridet, mikor valaki utánam kiáltott. Az ősz hajú orvos volt.

Odasietett hozzánk, és azt súgta:

Hozzák csak nyugodtan az oroszlánokat.

Másnap megint telefonált Peti apja, de most már szó sem volt a tervekről. Peti állapota rosszabbodott, arra kért, hogy látogassam meg Gabriellával együtt.

Nem volt látogatási idő, de azonnal elrohantunk a kórházba. Peti arcán piros lázrózsák égtek, és már beszélni sem tudott. Csak nézett ránk szomorúan. Lefogyott a betegség alatt, szeme akkorára nőtt, mint egy dió.

Azonnal hozom Szigfridéket! Kiáltottam.

Futottam a pajtába. Már messziről hallottam, hogy valaki kiabál. A pajta ajtajában ott állt dr. Kis János, ugyanolyan ünnepélyesen, feketébe öltözve, ahogy érkezett, kezében tartotta a szállodacímkés bőröndöt. Vele szemben Szigfrid állt és kiabált.

Nagyon unalmasak vagytok ezzel a cirkuszi hűhóval meg ezzel a kisfiúval mondta dr. Kis János, unlak benneteket.

Csak menj a palotáidba! A gyáraidba! A földjeidre! Üvöltött Szigfrid. Senki sem hívott, senki sem tartóztat!

Mit kiabálsz? Kérdezte szelíden Szilvia. Hadd menjen, ha menni akar.

Igen, de éppen most, mikor beteg a kisfiú, méltatlankodott Szigfrid, de dr. Kis János akkor már messze járt.

Látod ezt az aljast, fordult hozzám Szigfrid.

Nem érdekes! Mondtam sietve. Azonnal gyertek velem. Peti rosszul van.

Micsoda?! Rosszul van! Futás! Szilvia, hol a nadrágtartóm?

De ezt csak megszokásból kérdezte Szigfrid, mert akkor már futott is Szilviával és Arabellával együtt.

Jenő hol van? Kérdeztem.

Alszik, legyintett Szilvia.

De a nagy sürgés-forgásra Jenő is fölébredt.

Mi az, hova rohantok? Várjatok! Kiabált.

Beteg a kisfiú! Rosszul van, kiáltott neki vissza Szilvia.

Én is megyek! Várjatok! Kiabált.

Szélesre tártuk a kórterem ajtaját. Természetesen Szigfrid tolakodott be elsőnek.

Szervusz, Petikém. Izé. Miért nem nevetsz? Szigfrid vagyok.

Peti mosolygott.

Mit ordítasz? Suttogta Szigfridnek Szilvia.

Dr. Kis János hol van? Kérdezte Peti.

Elment meglátogatni a rokonait, még akkor, amikor megbetegedtél hazudta Szigfrid. De mutathatok neked egy-két produkciót; ha akarod, nagyon szívesen fejen állunk Szilviával együtt. És Arabella táncol neked, ne törődjél dr. Kis Jánossal. Akarod, hogy fejen álljunk?

Nagyon kedves vagy, mosolygott Peti. És Jenő is a rokonait látogatja?

Tényleg. Jenő. Hol van Jenő?

Hiszen elindult velünk, mondta Arabella.

A folyosóról bejött az ősz hajú orvos.

Petikém, egy oroszlán van kint, azt kérdezteti, bejöhet-e. Azt mondja, Láz Jenőnek hívják.

Jenő besompolygott az ajtón. Mindenki elhallgatott a meglepetéstől. Jenő nyakkendőt kötött, és a cipője fényesen csillogott.

Szeretném, ha meggyógyulnál, mondta, és zavartan babrálta a nyakkendőjét.

Leveheted a nyakkendődet, ha szorít, mondta neki Peti.

Á, kösz, nem szorít egyáltalán, dadogta zavartan Jenő.

Aztán közelebb ment az ágyhoz, és így szólt.

Tudod, van egy zseniális tervem. Ha meggyógyultál, szervezünk egy cirkuszt. Te leszel az igazgató. Az egész világot beutazzuk. Viktor megtervezi a sátrat és a lakókocsikat, Arabella és Gabriella táncolni fognak, Szilvia labdamutatványokat csinál, én pedig saját költeményeimet szavalom. Jó, mi?

És én? Engem kihagysz? Kérdezte megbántva Szigfrid.

Ja, igaz, te leszel a jegyszedő.

Széttépem! Azonnal széttépem, sziszegte Szigfrid, de aztán jóízű mosolyra fakadt, mert látta, hogy Peti csillogó szemmel nevet.

Most már biztos, hogy meggyógyulok. De ugye továbbra is a pajtában laktok? Megkeressük Robertót, és ő is velünk lakhat, mondta a kisfiú. Csak apának meg kell mondani, hogy ne bontassa le a pajtát.

Ne félj! Mondtuk egyszerre. Nem bontatja le.