Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok
XV. fejezet,
amelyben befejeződik a történet

Ma találkoztam a kórházban Peti apjával.

Kedves doktor úr, a fia érdekében ígérje meg, hogy nem bontatja le a pajtát mondtam neki. És mondja meg neki, meglátja, azonnal meggyógyul.

Ha csak azon múlik, kérem, én igazán. De azok a rettenetes oroszlánok…

Az oroszlánok nagyon kedvesek, higgye el.

Hát én nem bánom, az a fő, hogy a fiam meggyógyuljon.

Peti boldogan nézett az apjára.

Hát mégsem bontatod le?

Ha neked olyan fontosak azok az oroszlánok, mosolygott az apja.

Sietve szaladtam a pajtába, hogy megvigyem az örömhírt, a pajta marad. De mikor közel értem, hallottam, hogy valami szokatlan lárma hallatszik bentről.

Ott ült a pajtában az egész társaság, mindenki lármázott, és a csoport közepén meglepetve ismertem meg a kis kövér cirkuszigazgatót, akinek a cirkuszában Szigfrid föllépett.

Hogyne, ismerem Robertót, nálam is dolgozott egy darabig, mondta éppen az igazgató, amikor beléptem. De mikor Európába jöttem, megvált a társulattól. Téged keresett, Arabella. Azt mondta, biztosan Amerikában vagy, ő ott marad.

Tudtam, hogy keres! Ugye megmondtam? Kiáltott föl boldogan Arabella.

Eljöhetsz velem. Most Amerikába készülök. Szívesen szerződtetlek.

Ekkor váratlan dolog történt. Gabriella sírva fakadt.

És én? Hüppögte. Úgy szeretnék veletek menni.

Gabriella! Kiáltottam föl. Hogy képzeled?

Mit kiabálsz? Nézett rám Arabella. Gabriella csodálatosan táncol. Bármelyik cirkusz szívesen alkalmazná.

Igazán? Kérdezte az igazgató. Nem táncolnál kicsit?

De nagyon szívesen! Mondta Gabriella, és táncolni kezdett. Könnyedén és kecsesen, mintha örök életében táncosnő lett volna. Az igazgató elragadtatással tapsolt.

Na ugye? Mondta diadalmasan Arabella.

Gabriellát is szerződtetném, mondta az igazgató. De hát tudjátok, hogy nem lehet. Neki rajzolnia kell. Házakat tervezni.

Gabriella elszomorodott.

Nem baj ,vigasztaltam, azért táncolhatsz. Délutánonként, ha befejeztük a munkát, majd táncolsz, és én tapsolok neked.

Gabriella rám mosolygott.

Holnap indulunk, mondta az igazgató.

Másnap megjött a kisfiú. Meggyógyult, az arca ragyogott az örömtől. Elújságoltuk neki, hogy Arabella elmegy tőlünk.

Érthető, mondta a kisfiú. Arabellának meg kell keresnie Robertót. Ez érthető.

De azért elszomorodott egy kicsit.

Akkor holnap búcsúestet tartunk. Jó? Minden barátunkat meghívjuk, és ha megengeditek, apát is.

Édesapádat? Kérdezte csodálkozva Szigfrid.

Persze. Őt mondta a kisfiú, és mosolygott. Másnap valamennyien összegyűltünk a pajtában. Ott volt Szigfrid, Szilvia, Arabella, Gabriella, a kisfiú, Jenő, a cirkuszigazgató, a rendőr és én. Már javában folyt a vidám tréfálkozás, mikor kopogtak. A kisfiú édesapja lépett be.

Apa, bemutatom neked a barátaimat.

Örvendek! Állt fel Szigfrid. Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura.

Én is örvendek, mondta a férfi, és kezet fogott Szigfriddel. Korábban kellett volna találkoznunk.

Még nem késő, mondtuk egyszerre mindannyian.