Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok
III. fejezet,
amelyben Szilvia nyomára bukkanunk

Nem láttatok egy öreg nőstény oroszlánt piros pulóverben? Kérdeztem másnap a munkatársaimat.

Éppen nagy csend volt, mindenki a terveivel volt elfoglalva, csak a ceruzák sercegése hallatszott.

Megőrültél? Néztek rám. Piros pulóverben? Hülye vicceid vannak!

Ez nem vicc mondtam. Szilviát meg kell találnunk.

Több szó egész nap nem esett Szilviáról. De én tudtam, hogy valakinek kell lennie köztünk, aki tud Szilviáról. Nem is csalódtam. Fél ötkor, mikor befejeztük a munkát, az egyik lány odasündörgött hozzám. Félve, nehogy a többiek észrevegyék, a fülembe súgta:

Viktor, szeretnék mondani valamit.

Ezt a lányt Gabriellának hívták, mindig szótlan volt, látszólag barátságtalan, de amúgy nagyon helyes, formás. A haja meg különösen szép, vörösbe játszó szőkés.

Egy darabig szótlanul ballagott mellettem. Végül aztán megszólalt, halk, félénk hangon:

Ugye komolyan mondta?

Mit? Kérdeztem, de már sejtettem, hogy Szilviáról lesz szó.

Az oroszlánt, piros pulóverben.

Persze feleltem. Persze hogy komolyan mondtam.

Én tudok róla mondta a lány, és nagy, kerekre nyitott kék szemével rám nézett. Így éppen olyan volt, mint egy nyolcéves kisfiú.

Egy levelet húzott elő a zsebéből.

A barátnőm Amerikában él. Ezt ő írta. Itt van.

Kezembe nyomta a levelet, és a közepe táján rámutatott egy bekezdésre.

Így szólt a bekezdés:

„Az emberek itt nagyon furcsák. Mindenki rohan, mintha valamit elszalasztott volna, és képzeld, ezt eddig nem vettem észre. De a napokban itt volt a városban egy cirkusz. A bejáratnál egy ketrecet állítottak fel, és ebben a ketrecben egy piros pulóveres, nagyon szomorú oroszlán ült. Senki sem állt meg előtte, és senki nem vette észre, hogy az oroszlán szomorú. Csak rohantak, rápillantottak, és elnevették magukat. Ni csak, egy oroszlán, piros pulóverben mondták. Milyen muris. És szaladtak tovább. Biztos eszükbe sem jutott többet az öreg, piros pulóveres oroszlán.”

Talán ő lesz mondta Gabriella, és kérdően rám nézett.

Senki más nem lehetett, csak Szilvia. Minden egybevág.

Siessünk! Mondtam Gabriellának. A Levendula utcai ház előtt már ott állt a kisfiú, és messziről integetett.

Van valami? Kérdezte izgatottan.

Bemutatom Gabriellát mondtam.

Szervusz. Peti vagyok. Tudsz valamit Szilviától?

Amerikában van mondta Gabriella. Itt egy levél.

Beosontunk a kapun.

Gyorsan, mert apa itthon van figyelmeztetett bennünket a kisfiú.

Bruckner Szigfrid a pajta előtt heverészett, és a felhőket nézte.

A felhőket nézem mondta komoran. A felhőkről mindig a szavannák jutnak eszembe.

Megvan Szilvia! Mondta neki Peti.

Szigfrid felugrott és körülnézett.

Hol van, mutassátok!

Itt ez a levél mondta Gabriella.

Szigfrid elolvasta a levelet. Elszomorodott, és a sörényét babrálta.

Az Altamero cirkusz. Ők ültetik az öreg oroszlánokat a kapu elé. Szegény Szilvia! Aztán felkiáltott: Altamero! Hurrá, fiúk!

Megbolondultál, Szigfrid? Kérdezte a kisfiú.

Dehogy!

Berohant a pajtába, és egy újságot hozott ki.

Ide nézzetek!

Vastag betűs címre mutatott:

AZ ALTAMERO CIRKUSZ
VILÁGHÍRŰ ÁLLATSEREGLETÉVEL
KÉT HÉTRE VÁROSUNKBA ÉRKEZIK

Egész este terveket szőttünk Szilvia kiszabadítására.

Megtámadom őket! Mondta Szigfrid, és kidüllesztette a mellét.

Ugyan, ésszel kell! Mondta a kisfiú.

Persze mondta Gabriella, nem szabad grimbuszt csinálni.

Szigfrid szigorúan Gabriellára nézett.

A hölgyet még nem ismerem.

Ugyan, Szigfrid! Hát nem látod, hogy a barátunk?

Az nem számít mondta Szigfrid, illemszabályok is vannak a világon.

Gabriella vagyok mutatkozott be a lány.

Tudom mondta csendesen Szigfrid, ne haragudj rám. De szeretném megtámadni őket.