Egyik nap olyan jeges szél fújt, hogy Fülöpke, akit sóért küldtek a Futrinka utcába, hazafelé majd megfagyott útközben, s betért kicsit melegedni a tökházba. Manócska mindjárt odaültette a tűzhely mellé, s forró csipkebogyóteával kínálta meg.
Hát ez bizony jólesik! Mondta Fülöpke hálásan. Csudára meggémberedett a fülem ebben a vad szélben.
Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! Bólogatott Manócska. Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
Én szeretem! Kiáltott Mazsola. Olyan, mintha farkas szorult volna a kéménybe, s az vonítana. A farkas említésére Fülöpke megborzongott. Hát még mikor Mazsola unszolni kezdte Manócskát, hogy farkasokról meséljen!
Manócska nemhiába volt világéletében a madárijesztők barátja sok ilyen mesét tudott. Mesélt a szürke farkasról, amelyik mindig csattogtatja a fogát, mesélt a farkaskölykökről, amelyek éjszakánként körben ülve vonítanak a holdra, azután mesélt a nagy, fekete farkasról, amelyiknek úgy világít a szeme, mint a zöld fényű villanylámpa. Mazsola mély érdeklődéssel hallgatta mindezt egészen sötétedésig. Fülöpkét szegényt úgy elfogta közben a félsz, hogy mikor vége szakadt a mesének, röstelkedve bevallotta, ő bizony nem mer egyedül hazaindulni.
Gyáva nyúl! Röfögött Mazsola. Fél a sötétben!
Mi tagadás, félek ismerte be Fülöpke. Egész úton azt képzelném, hogy nyomomban jár a zöld szemű farkas.
No, majd én hazakísérlek! Mondta Mazsola nagylelkűen. Gyere, menjünk!
El is mentek szépen, kézen fogva. Fél óra múlva Mazsola jókedvűen tért vissza. Versenyt futottunk Fülöpkével, újságolta. Hazafelé is futottam, mert azt játszottam, hogy farkast kergetek.
No, akkor most fújd ki magadat! Mondta neki Manócska. Elfáradhattál ennyi futkosástól. Nem, Mazsola nem érzett fáradtságot, csak éhséget. Megevett egy tál lekváros gombócot, azután nekiállt játszani. Előkotorta a sutból Manócska kimustrált esernyőjét, azzal ugrált körbe, körbe a szobában, s fújta a régi malacnótát.

Hogyha én ezt tudtam volna,
Köpönyeget hoztam volna,
Ui, ui, röf-röf-röf!

A nagy játékban véletlenül levert egy bögrét az esernyővel. A bögre eltörött. Mazsola nagyon megijedt.
Nem tehetek róla, Manócska! Nem akartam! Igazán nem akartam!
Tudom, mondta Manócska. Azért nem is szidlak meg érte, csak arra kérlek, seperd össze a cserepeket. Míg Mazsola ezzel foglalkozott, megbeszélték, hogy a bögre amúgy is már csorba és repedt volt, nem nagy kár érte. Mazsola tökéletesen megvigasztalódott, fogta az ócska esernyőt, és folytatta az ugrabugrálást.
Talán játszhatnál már valami csöndesebbet is, Mazsola! Szólt rá Manócska. Ami bögrénk maradt, az már se nem repedt, se nem csorba.
De hát Manócska védekezett Mazsola, nem te mondogatod mindig, hogy a kismalacoknak szükségük van a mozgásra? Attól nőnek, attól izmosodnak.
Nekem úgy rémlik, hogy ma már éppen eleget mozogtál mondta Manócska. Ha csak azt számítom, hogy elnyargaltál Fülöpkéékig meg vissza.
Mazsola kijelentette, hogy az neki meg se kottyant, és tovább masírozott papírcsákóval a fején, hányta a bukfenceket fáradhatatlanul. Hanem mikor este a manó szólt neki, hogy burkolózzék be a nagykendőbe, s hozzon egy nyaláb rőzsét a ház mögül, egyszerre roppant fáradtnak érezte magát. Elnyúlt a szalmaágyon, és pihegett.
Siess a rőzsével, Mazsola! Nógatta a manó. Mindjárt kialszik a tűz!
Mazsola mélyet sóhajtott.
Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
Ez fölöttébb érdekes! Csóválta Manócska a fejét. Ha nem szóltam volna a rőzse végett, akkor még most is vígan bukfenceznél, meg tótágast állnál.
Mazsola belátta, hogy fáradtságra aligha hivatkozhat. Törte a fejét, hogyan húzhatná ki magát a rőzsehordás alól. Egyszer csak kitalált valami egészen nagyszerűt.
Manócska, félek kimenni a sötétbe! Hátha megesznek a farkasok!
Manócska felkacagott.
No, ez aztán különös! Hát az előbb, mikor Fülöpkét kísérted haza, nem féltél?
Akkor nem! Mondta Mazsola zavartan. De most sötétebb van. És most biztosan vannak már farkasok a ház körül. Te is tudod, Manócska, hogy nagy hidegben ki szoktak jönni az erdőből a síkságra. És most nagy hideg van.
Az ablak is csupa jégvirág!
Bizony, hideg van bólintott Manócska. Éppen azért volna jó a tűzre tenni. De hát ha annyira félsz a farkasoktól, ne menj rőzséért, legfeljebb ma már nem fő meg a cékla. A tűzhelyen ugyanis jókora fazékban ott párolódott Mazsola kedvenc csemegéje, a céklarépa. És hogy az ma már nem főne meg? Ohó, erre a döbbenetes gondolatra Mazsola majd kidöntötte az ajtót, úgy szaladt rőzséért. Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.