Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben hol egy szép, csíkos gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt. Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket. De ez a fagyos idő nem turkálásra való. Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi bogáncsot talált.
Ide nézz, mi van nekem! Mutatta Egérkének büszkén.
Az meg csak fintorgott.
Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készíteni, ez csak szemét!
Dehogy szemét! Védte Mazsola a kincsét. Jó ez is valamire!
De mire?
Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs?
Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült.
Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a tollába! Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla között, hogy az mit sem vett
észre.
Milyen ügyes vagy! Mondta Egérke elismeréssel. Röptiben eltaláltad!
Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés fogadta. Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a bogáncsgombolyaggal.
Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! riadozott Mazsola. Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?
Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett. Manócskának kellett rá figyelmeztetnie.
Biztosan a hideg vette el a szavát mondta a varjú. Nekem is majd összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem! Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg.
Nini! Mondta Manócska. Mi az a gubanc a szárnyadon?
A vaksi varjú addig, addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla közé ragadt bogáncsot.
No még ilyet! Károgta bosszúsan. Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?
Valószínűleg a réten! Mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott.
Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám!
Kik? Kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel.
Kik? Hát várj csak. Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a garázda mókusok ott az erdőszélen!
Lám, az meglehet vélte Manócska. Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigálódzni.
A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút!
Manócska összecsapta a kezét.
Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség!
No de nem hagyom annyiban! Hangoskodott a varjú. Hideg ide, hideg oda, most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én!
Hát bizony helyeselt Manócska, az ilyen haszontalan népség megérdemli, hogy kiszerkesszék! A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott.
Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? Nézett rá meglepődve.
Jaj, Varjú bácsi! Szepegett Mazsola. Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!
Még pártolod őket? Háborodott fel a varjú. Azt a szeméthajigáló, garázda társaságot?
Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! Figyelmeztette Manócska is Mazsolát.
De ehhez értek, Manócska! Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú bácsit! Sírta el magát Mazsola.
A varjúnak tátva maradt a csőre.
Nem a mókusok? Hát akkor ki?
Valaki más felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. A vén varjú nem is értette.
Tessék? Hajolt le Mazsolához kíváncsian. Manócska azonban, aki jobban hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett.
Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé!
No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón.
Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert. Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot nyomott a feje búbjára.
Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni, mondta szigorúan, sem Egérkével, sem mással!
Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem tudta, mit is gondoljon.
Manócska sietett megmagyarázni neki.
A barackot a bogáncshajigálásért kaptad, mondta Mazsolának. A simogatást pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak.