Mazsola ítéletnapig is eltanyázott volna a kályhalyukban, mert ott mindig volt egy kis meleg hamu, Manócska azonban nem tartotta ezt megfelelő hálóhelynek. Ő maga jól megtömött, dundi szalmazsákon aludt, amit nappalra saját gyártmányú kecskeszőr takaróval borított le.
Neked is lesz jó kis ágyad, ne félj! Mondta Mazsolának. Ha eláll az eső, hozunk szalmát a kazlakból.
Úgy is történt. A nagy petrence szalmából puha ágyacska lett Mazsolának. Mazsola mindjárt bele akart hemperedni úgy, ahogy volt, sáros csülköcskével, hamus orrocskával.
Ohó, nem addig ám! Szólt rá Manócska. Előbb megfürdetlek!
Mazsola megijedt.
Nem szoktam én fürdeni!
Manócska vállat vonva mondta.
Márpedig nekem nem kell piszkos malac!
Mazsola eltűnt a kályhalyukban. Egyetlen porcikája sem kívánta a vizet.
Rég elmúlt a nyár, amikor jólesett útszéli tócsákban hempergőzni!
Pedig Manócska már jelentette.
Lehet fürdeni!
Nem fürdöm! Röfögött Mazsola. Inkább elmegyek, és keresek magamnak egy disznóólat, ahol nem kell fürdeni, hanem csak belefúrom magamat a szalmába, és kész!
Jó, jó, menj! Hagyta rá Manócska.
Mazsola nem akart hinni a fülének. Egy darabig várt, hátha tartóztatják. Azután mikor belátta, hogy erre hiába vár, kisomfordált az ajtón.
Odakint hideg volt és szuroksötét. Amerre csak a szem ellátott, sehol egy icurka, picurka fény.
Bezzeg a tökházban szép világos volt! Az ablakon át látni lehetett, ahogy Manócska árnyéka ide, oda libben a falon.
Mazsola felágaskodott, és orrát az ablaküveghez nyomta. Szerette volna, ha így látják őt, amint a kinti hidegből vágyakozva les be a meleg szobába. Manócska azonban a tüzet piszkálta, és még véletlenül sem fordult volna az ablak felé. Akkor Mazsola köhögött. Nem volt ez igazi köhögés, csak műköhögés, hogy Manócska megijedjen, és azt gondolja magában.
Még utóbb megfázik ez a szerencsétlen kismalac, és tüdőgyulladást kap itt nekem!
Sajnos, nem lehetett tudni, hogy Manócska mit gondol magában, mit nem az azonban kihallatszott, hogy vígan fütyörész.
Mazsola hangulata percről percre romlott. Már egészen közel állt a síráshoz. Lekuporodott a fal tövében, és nagyon szerette volna, ha nem mondja azt a dolgot a disznóóllal kapcsolatban.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, és Manócska sétált ki saját készítésű cirokseprűjével.
Jé! Kiáltott csodálkozva, amikor észrevette Mazsolát. Hát te még itt vagy?
Itt! Rebegte Mazsola, azután várta a következő kérdést, hogy nem fázik-e, nem akar-e bemenni vagy ehhez hasonlót. Manócska azonban nem kérdezett semmit, hanem nekiállt, hogy elsöpörje az ajtó előtt összegyűlt esővizet.
Szinte jólesik a hideg levegő! Mondta seprés közben. Odabent már olyan meleg van, alig lehet kibírni!
Én kibírnám! Gondolta Mazsola, és közelebb húzódott a nyitott ajtóhoz, amelyen keresztül fény és meleg áradt ki a szobából. Később megkérdezte.
Manócska! Nem hűl ki?
A szoba? Dehogy hűl! A tűzhely ontja a meleget.
De a víz... a víz sem hűl ki?
A fürdővíz? Nem, az sem hűl ki tájékoztatta Manócska Mazsolát. Ha valaki meg akarna fürdeni benne, hát épp most volna a legjobb.
Mazsola hallgatott, hallgatott, azután mikor már a foga is vacogott a hidegtől, megszólalt.
Tudok valakit, aki meg akarna fürdeni.
Ne mondd! Csodálkozott Manócska. És hol az a valaki? Itt a közelben?
Mazsola behúzta a nyakát.
Itt... egészen közel.
Érdekes! Mondta Manócska, miután jobbra, balra tekintgetett. Nem látok itt egy lelket sem rajtad kívül.
Hát nincs is röfögte Mazsola.
De hiszen most mondtad, hogy van itt valaki, aki szívesen megfürdene.
Hát van, hát van mondta röstelkedve Mazsola, és odasettenkedett Manócskához, hogy megint annak nadrágszárába törölje az orrát. Szerencsére Manócska már ismerte ezt a mozdulatot, és egy zsebkendővel ügyesen ki is tudta védeni.
Csak nem rólad van szó? Kérdezte Mazsolától orrtörlés közben.
De igen vallotta be Mazsola.
Manócska nagyon megörült.
Lám, ez nagyszerű! Gyerünk hamar, mielőtt még kihűlne a víz!
Mazsola úgy szaladt be a szobába, mintha farkasok álltak volna a ház körül. Nagy csodálkozására a fürdővíz már a dézsában gőzölgött.
Manócska, te tudtad, hogy itt ma valaki fürdeni fog? Kérdezte később, mikor már nyakig ült a jó meleg vízben.
Sejtettem válaszolta a manó, és jól beszappanozta Mazsola feje búbját.
Mazsola visított, hogy csípi a szemét a szappan. Később meg azért visított, mert nem akart kiszállni a jó meleg vízből.
Még fürödjünk! Még fürödjünk! Sivalkodott torkaszakadtából.
Mára elég volt! Csitította Manócska. Különben is már annyi vizet kipancsoltál, hogy úszik a szoba.
Szárazra dörgölte Mazsolát, lefektette a zizegő szalmaágyikóba, azután nekilátott, hogy feltörölje a kipancsolt vizet.
Máskor nem csinálok olyan nagy pancsot, Manócska, meglátod! Fogadkozott Mazsola. De bizony másnap, mikor a dézsában ült, megint csak elkezdett lubickolni, fickándozni, víz alá merülni, bugyborékolni, fröcskölni, és Manócskának megint jó csomó kilötykölt vizet kellett feltörölnie. És éppen akkor állított be a varjú, aki Manócskát még a Futrinka utcából ismerte.
Mi volt itt? Tengeri csata? Károgta elképedve.
Ó, semmi, csak Mazsola tisztálkodott magyarázta Manócska. Tudod, Varjú barátom, hogy a kismalacok szeretnek pancsolni.
A tisztára mosdatott Mazsola már régen aludt, mikor a varjú és Manócska még mindig róla beszélgettek.
Nagy gond a házban egy ilyen kismalac vélte a varjú. Nem is mindenki vállalná.
Manócska erre mindössze annyit mondott.
Persze az egyedüllét legalább olyan gond. És így mégiscsak vígabban telik az idő.