Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük. Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte, kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia. Mondta is neki a felesége, Enéh királynő.
Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
Ahogy az Östen akarja felelt mosolyogva az öreg fejedelem. Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni. Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített. A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.

Ezt már csak nem hagyjuk itt! kiáltott Hunor, lovára pattanva.
Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak!
Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon, bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.

Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől. A daliák egymásra néztek.

Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk szólalt meg Magyar.

Körülnéztek, s csuda szép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.

Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! Sóhajtott Hunor.

De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket felelte Magyar.

De látnak ám! Fordította hazafelé Hunor a lova fejét. Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!
Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott.

Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen?
Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?

Majd csak ád az isten arra is valakit biztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.
Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.

No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!

Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki.

Én az urad leszek, te a feleségem.
Ásó, kapa válasszon el bennünket egymástól.

Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok.
A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak.
Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.