Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a szegény asszony a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt kiáltotta.
Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka zúzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá.
A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tőle a király.
Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám?
A szegény asszony azt felelte.
Ez eladó, felséges uram.
Mit kérsz érte?
Csak száz forintot.
Ó, az igen drága azt mondja a király.
Vagy nem, felséges király feleli a szegény asszony, mert ha felséged ennek a zúzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács kezére adta, s azt mondta.
Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj, hogy ha a zúzája elvész, fejedet vétetem.
A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta.
Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben, mikor az iskolából hazajöttek, igen erősen meg voltak éhezve, mert az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba. A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya alól a zúzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a forgácsot, csak elrémült, hogy a zúzát nem látja. Mitevő legyen már most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán megfogott, megmejjesztette, a zúzáját kivette, a madár szárnya alá húzta, s így beadta a királynak.
Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt, s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A királykisasszonynak volt egy belső szolgálója, a királyfiúnak pedig egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz, s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta a tanácsosokat, s előadta az egész dolgot. A tanácsosok előhívatták a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zúza volt, amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte.
Az bizony, jó uraim, a madár zúzája volt.
De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, ő is csak megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony megették a madár zúzáját, s ő ijedtében helyébe tett egy csirkezúzát. Erre a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok között egy ősz fejű, s az így szólott.
Hohó, uraim, a szakács nem bűnös! Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért kellett menni. A gyermekek a bűnösek, akik a zúzát ellopták, azok haljanak meg!
A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel őket.
Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg, hogy felakasszák őket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott az akasztófa két szegletére, s így szólottak.
Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd el az erdőbe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zúzánkat, vidd el a királynak, hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte a zúzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett a feje alatt. A gyermekek pedig az erdőben bujdostak, s találtak a sűrűségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy a marhának csak a szarva látszott volna ki belőle. Itt a fiúcska egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének.
Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg valahogy kivergődünk az erdőből.
Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdőből ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala kidőlt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek a házba, s a királyfiúcska így imádkozott.
Én uram, teremtőm, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eső nem verne, s a nap nem sütne alatta! S ahogy így fohászkodott, mindjárt fedele lett a háznak.
Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az idő, igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott.
Én uram, teremtőm, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka lenne, be megennénk! Ahogy ezt kérte, az asztal megterítődött, s jól megvacsoráztak.
A királyfiúcska akkor azt gondolta.
Én uram, teremtőm, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk alig gondolta végig, már készen is volt az ágy.
Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált az erdőben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva. A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst. Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást.
Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a királyfiúcska a nénjének.
No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj s akkor megint elment vadászni.
A nénje pedig gondolta magában. Ejnye, mi lehet abban a hetedik szobában, csak benézek oda is! Ő is meglátta az óriást az aranyláncon megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta.
Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg?
Ó, szívem szerelme azt mondta az óriás, végy a szádba három csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk, a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed.
Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erősen betegen kapja, kérdi.
Mi bajod, édes néném?
Azt mondja a leány.
Ó, én erősen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban lennék.
A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta.
Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok.
Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap őfelsége lakott. Áldott Péntek megszólította a királyúrfit.
Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy zsebkendőt a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két kölykével, kérjed a medvét. Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom őket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény, zsidó s francia nyelvre. A medve a világ drága kincséért sem adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints hátra a zsebkendővel, s mindjárt jön a segítség.
Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendővel hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták, s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat. Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a medve fiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is gyógyította, aztán elment megint vadászni.
Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve így szól.
Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék.
Akkor a kicsi legény azt felelte.
Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet.
S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt mert már legénnyé kezdett volt cseperedni, s megint azt mondta.
Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se lesz.
Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók utána röfögtek, s már, már szinte utolérték, hátrarittyentett a selyemostorral, s hát uramfia, akkora kőfal húzódott utána, hogy álló délben az álló napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben széjjelfutottak.
Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett.
Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére megint beteg lett a nénje asszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta, hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élő-haló vizet.
Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legelőször is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem mert tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s azt mondta.
No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez. Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen meríts az élő-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek, már messze járj tőlük, különben lovastul együtt odaveszel.
A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott.
Mikor a királyfiú az élő-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek, áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a nénje ivott belőle, felkiáltott, s azt mondta.
No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok!
Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdőbe, így szólott hozzá.
Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni, hogy olyan fenevadakat meg tudtál győzni, lássam ezt a selyemzsinórt, ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani?
Akkor a két öklét a selyemzsinórral erősen összekötötte. A szegény királyfiú eleget erőlködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre az tanította azt a jóféle kisasszonyt.
A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába, azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult, kifutott, s azt kiáltotta.
Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi?
A királyúrfi azt mondta.
Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknőben összerakta a tagjait, az élő-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy aranyvesszővel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú, s felsóhajt.
Én uram, teremtőm, be elaludtam volt!
El bizony azt mondja áldott Vasárnap, s ha én rád nem ügyeltem volna, mindörökké aludnál.
Kérdi a királyúrfi.
Hát most mit csináljak?
Azt mondja áldott Vasárnap.
Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz belőled egy szép galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetős-tetejébe. Mikor felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint ember lesz belőled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked tetszik.
Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében felcsalogatta az óriást a fának éppengős-éppen a legfelső ágára.
Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott. A kardját elővette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az óriásnak.
Micsoda halállal kívánsz meghalni?
Vágj miszlikbe felelte az óriás, s takarj a köpönyegembe, aztán tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe takarta, s a lovára felpakolta. De a köpönyeg kihasadt, a ló mind elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték.
A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta.
Te pedig ülj itt örökre s avval elindult hetedhét ország ellen.
De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdőn, bércen keresztül, míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva. A város végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tőle, hogy miért van olyan nagy gyászban a város.
Feleli az asszony.
Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja van, azt is egy hétfejű sárkány őrzi. Azért, hogy megengedi, hogy a város az ő kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendőben egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is magát a királynál.
Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelőtt kilenc órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához, ő is a két medvéjével megjelent a sokaság között.
A kísérők a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni kezdett, az is elbút, félre a bokorba. Kevés idő vártatva jön ki a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott.
Megállj, sárkány, megvívunk!
Nem bánom, királyúrfi! Azt mondja a sárkány.
Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi már csaknem minden erejéből kifogyott. Akkor kiált a medvéjének.
Rajta!
A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét a vadásztarisznyájába tette.
A kisasszony látta, hogy az ő vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy hajtsa fejét az ő ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elé sündörgött a bokorból, ő is kivágott a sárkány csonka nyelveiből és körmeiből, s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy őt is megöli, ha erről valakinek egy mákszemnyit is szól.
Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett, s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a királykisasszonyt szokás szerint az asztalfőre ültették. Volt klánétás, cimbalmos, gordonos, hegedűs. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony volt szomorú.
De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta, hogy az ő uruk vérben fekszik, azt mondja a nőstény medve a másiknak.
Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe!
Az odanyújtotta a fülét, de a nőstény medve súgás helyett mérgesen belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s a királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba?
Hogyne adnának azt mondja a gazdaasszony, még a legrongyosabb koldusnak is adnak.
Előhívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába, s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun közbe legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült három párna kiszökött alóla, s azt kiáltotta.
Hajtsák ki azt az utálatos állatot!
De a menyasszony azt mondta.
Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenből rakjanak a szatyrába, tarisznyájába.
Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtőskalácsot, perecet, mézes pálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott.
A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna kiszökött a fekete vitéz alól.
Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni kezdett nagy örömmel.
Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem!
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a királyúrfi a leges-leg-hegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s a király fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak.