A király pedig ült a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában,
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fennszóval könyörge, .Én uram Istenem!
Könyörülj, könyörülj veszendő népemen,
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat,
Csak népemről vedd le súlytoló karodat.

Így könyörge László, magyarok királya,
Hát íme! tömérdek nép tolong hozzája,
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sírból kijáró halvány kísértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,
S mond a pásztor, no lesz az éjjel valami!

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva,
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat,
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla,
Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, úgy sosem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.

Egy a kívánságunk, egy az akaratunk,
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom.

Helybe hagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett,
Uram király, László, azt kérdem, tudod-e,
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van,
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.

Mi az oka ennek? ismerjük el végre,
A mi bolondságunk és apáink vétke,
Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

De többet akaránk tudni az őseknél,
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda, erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

Amit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mind kiürítette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

Hiába könyörgünk most az új Istennek,
Hogy szakassza végét a veszedelemnek
Erősebb a régi, az ősek Istene,
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

Azért, uram király, kérjük felségedet,
Töröld el közülünk az új tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kútnál, hadd legyen az tiszta.

Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni.
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.
És ez egész néped kívánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.

Így beszélt az ember, akkor félre álla,
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenik láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt,
Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen újra.

Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát,
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak,
Teremts csodát nekik, hisznek, mikor látnak.

Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domború boltjára,
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De amit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszült fedetlen hajára,
Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,
Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szívükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.