A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bíbor köntöst vett fel.
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak,
Örvendj, népem, örvendj ! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek,
Mert megadta végét a veszedelemnek.

Gyönge szolgájának mert látást mutatott,
Népem orvosává engem felavatott,
Jertek el! lássátok s higgyetek nevében,
A keresztyén népek igaz Istenében.

Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak, térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá,
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva,
Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt,
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László, Íme gazdag kegyelmében
Füvet adott Isten csodálatos képen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya
S megszűn öldökölni a halál angyala.

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról-szájra terjed híre a csodának,
A sír szélin állók vissza fordulának.

Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz istenében,
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A keresztfű helyett ada másik nevet,
Felragadt az új név s a füvet ma is még
Szent László füvének híja a magyar nép.