A jövő évi költségvetés tegnap még érvényes (?) tervezete a korábbi változathoz képest jórészt a családi támogatások és a nyugdíjkiadások megkurtításával nyolcvanmilliárd forinttal kisebb hiánnyal számol. A javaslat a 2009-ben az államadósság után fizetendő kamatteher összegét – azt tízmilliárddal emelve – 1173 milliárd forintban határozta meg. Tehát a társadalom széles csoportjait érzékenyen érintő nadrágszíjmeghúzás nyolcvanmilliárdját kevesebb mint egy hónap alatt elviszi az adósságszolgálat.

Nem tudni, ezek a számok meddig lesznek érvényben, ám elmozdulás csak kedvezőtlen irányba várható: például ha tartósan az egekben tartja az alapkamatot a forint védelmében a Magyar Nemzeti Bank, az tovább drágíthatja a 2002-től újra elszaladt államadósság finanszírozását. Talán ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy tévúton jár, aki azt gondolja, a régi módon, pusztán megszorításokkal kezelhető a mostani válsághelyzet. A tűzoltás csak elodázni képes a pénzügyi összeomlás legutóbb 2006 nyarán nemzetközi krízis nélkül, „önerőből” megidézett fenyegetésének valóra válását. (Mellesleg nálunk ma sem a bankok, hanem az állam van csőd közeli helyzetben.) A magyar államháztartás feneketlen gyomra pillanatokon belül eltüntet százmilliárdokat, legyen szó a Budapest Airport eladásából származó csillagászati bevételről vagy az uniós pénzekről. Ezért mélyreható változások, divatos szóval szerkezeti reformok nélkül mindenfajta, az egészségügyet, a szociális alrendszereket, a nyugdíjakat vagy a közszférát sújtó további lefaragás éppen annyira fájdalmas, mint amennyire haszontalan.

Az úgynevezett nemzeti csúcson megtapasztalt, azóta egyre világosabban körvonalazódó, piszkos alkukkal tető alá hozott MSZP–MDF-összefogással nem az a legnagyobb baj, hogy a válságra hivatkozva megnyújthatja Gyurcsány Ferenc és formálisan kisebbségi kormánya agóniáját, hanem hogy az együttműködés elvi alapja a mai nyomasztó gondjainkat előidéző, a józanabb szocialisták által legalább már szavakban kárhoztatott neokonzervatív-neoliberális (a neo előtag mindkét esetben fosztóképzőként működik) ihletésű politika. E fura koalícióban a kőkemény megszorításokat sürgető, megbokrosodott Dávid Ibolya játssza el a botos, Gyurcsány Ferenc pedig a cigis ávós szerepét. A társadalom tűrőképességét végtelennek gondolva, 1995 és 2006 után megint csúcsra járatják a jövedelemszivattyút, miközben az állam működési kiadásait, a burjánzó korrupciót, a gazdaságfejlesztési támogatások átláthatatlan és pazarló rendszerét, a méregdrága látványberuházásokat, a multiknak nyújtott extra kedvezményeket, a célt tévesztő segélyezést lényegében érintetlenül hagyják.

Így árulja el végleg az MDF a szociális piacgazdaság antalli eszméjét és az államtalanító piaci fundamentalizmust elvető, közösségelvű európai konzervativizmust. Különös, hogy az MDF-fel ellentétben mintha a mindig megszorításpárti közgazdászelit, a nagytőke képviselői és az úgynevezett SZDSZ egyes vezetői is érzékelnék a miniszterelnök cselekvését korlátozó totális hiteltelenséget. Meglehet, a baloldal vezére ma inkább számíthat a fórumra, mint pártja csendes morgolódóira vagy előző neoliberális partnerére. Hol válság van, ott válság van: hazánkról ma már nyíltan mint a globális pénzügyi szervezetek segítségére szoruló országról beszélnek. Ha mentőövet dobnak nekünk, nem fulladunk meg, de partot csak önerőből érhetünk. Ehhez nemcsak Gyurcsánytól, hanem az általa is képviselt, a rendszerváltozás kezdetei óta uralkodó gazdaságpolitikai kurzustól is el kell búcsúznunk.