Az Iránnal való közvetlen, akár előfeltételek nélküli tárgyalások emlegetése komoly felhördülést okozott az amerikai biztonságpolitikai szakértők körében.

Egy nagyon kedves hölgyismerősöm szerint vigyázni kell azzal, mit szeretnénk, mert a végén megkapjuk. Így járhat a világ Barack Obamával is. Kérdés, tetszik-e neki a választások után már a realitások talaján mozgó, Európában és a világ oly sok részén a maximális bizalommal megelőlegezett, leendő amerikai elnök tevékenysége.

Nem irigylem a frissen megválasztott Obamát: nagyjából és egészéből a világbékét várja tőle mindenki. Ez az az elvárás, aminek megfelelni nem lehet, sem neki, sem másnak. Arról nem is beszélve, hogy a világbéke káprázatos illúziója mellett nagyon is földhözragadt kül- és biztonságpolitikai problémákkal kell szembenéznie január 20-tól.

Csak egy gyors leltár: Afganisztán (és Pakisztán), Irak, Irán, Oroszország, Kína, a Közel-Kelet, az európai kapcsolatok, a gazdasági válság. Bemelegítésnek itt az orosz ajándék, néhány ütegnyi 9M723K1 Iszkander föld-föld ballisztikus rakéta képében.

----

Csupán néhány órával Obama győzelmének bejelentése után kedveskedett ezzel Dmitrij Medvegyev orosz elnök. A Lengyelországgal szomszédos kalinyingrádi enklávéba akkor kerülnek az orosz rakéták, ha Obama nem hagy fel az amerikai rakétavédelmi rendszer európai elemeinek támogatásával. Emellett kisebb visszhangot kapott a beígért elektronikus zavarás is, amely ártatlanabb hangzása ellenére sokkal nagyobb kalamajkát tudna okozni.

Bár az orosz rakéták hatótávolságába beleférnek a Lengyelországba telepített amerikai rakétasilók, a fenyegetést két dolog is alaposan árnyalja. Az első a már meglévő amerikai hadszíntéri rakétavédelmi rendszerek megléte és várható lengyelországi telepítése. A lengyel kormány éppen a rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták vadászatára is alkalmas Patriot PAC-3-as légvédelmi rakétaütegeket csikart ki, a silók befogadása ellentételezéseképp.

Másrészt a Japán-tengeren a hétvégén bekövetkezett tengeralattjáró-katasztrófa régen látott mélységű sebet ejtett a Grúzia óta megnövekedett orosz biztonságpolitikai egón. Az Akula II-es osztályú, első próbaútjára kifutó Nerpa nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró fedélzetén elhunyt húsz matróz és civil szakember nem éppen hízelgő fényt vet az orosz haditechnikára és kiképzésre. S mivel az eset a lehető legszélesebb nyilvánosságot kapta, így egészen biztosan nem marad hatás nélkül, már ami a további orosz kardcsörtetéseket illeti.

Afganisztán még keményebb diót jelenthet az ifjú, külpolitikában nem túlságosan tapasztalt elnök és csapata számára. Obama már korábban kijelentette, hogy a terrorizmus elleni háború fő frontjának tekinti az egyre komolyabb harcokba süllyedő országot. Mi több, támogatná a Pakisztán területén végrehajtott, akár a helyi kormány engedélye nélküli amerikai akciókat, illetve az iszlamabadi kormány támogatását is az Afganisztánnal határos területek ellenőrzés alá vonásától tenné függővé. Kérdés, hogy az Irakban sikert arató David Petraeus Afganisztánnal mit tud kezdeni.

Afganisztán egyben rámutat az amerikai-európai kapcsolatok kényes területeire. Vajon az Európa által a kampányidőszakban szinte rajongott Barack Obama elnökként képes lesz újabb csapaterősítéseket, helikoptereket, vadászbombázókat kiimádkozni az európai NATO-szövetségesektől? Vagy ebben az esetben elporlad a népszerűség, és marad az eddigi elzárkózás - melyet oly könnyen magyarázhatóvá és nem mellesleg belpolitikailag kifizetődővé tett a George W. Bush "gonoszságára" hivatkozás?

Nem mindegy, hogy a multilaterális húrokat pengető Obama milyen árat tud kipréselni európai partnereiből, cserébe a fokozottabb párbeszédért és az Oroszországgal esetlegesen együttműködőbb kapcsolat kialakításáért (mely az EU egyik legérzékenyebb pontja is egyben). Igaz, Obama a kampányban kemény fellépést ígért Oroszországgal szemben, s a már említett rakétacsörte sem a harmonikus kapcsolat alapismérve.

----

Irak Obama szemében a legelhibázottabb hadszíntér. Bár hibáért nem kell messzire mennie, elég csupán visszaemlékeznie a saját álláspontjára, melyet a 2007. elején indított Petraeus-féle csapaterősítési művelettel kapcsolatban fejtett ki: a később igen sikeresnek bizonyult csapaterősítést (a sokat emlegetett "surge") a demokrata politikus egyértelműen ellenezte. Ma már persze elismeri érdemeit, de ezzel együtt a markáns csapatkivonás híve.

Emlékszünk még a 16 hónapos kivonulási ütemtervre? Nos, ez mára már a helyzet engedte és a hadszíntéri parancsnokok javasolta ütemre szelídült. Kérdés, hogy valóban amerikai támaszpont nélküli Irakot képzel-e majd a hivatalban lévő Barack Obama - vagy szembenéz a realitásokkal, a hosszú távú amerikai segítségnyújtás (kiképzés, légitámogatás, gyorsreagálású erők) szükségességével.

A szomszédos Irán is komoly feladatot jelent majd az új elnök és a demokrata adminisztrációja számára. A közvetlen, akár előfeltételek nélküli tárgyalások emlegetése komoly felhördülést okozott az amerikai biztonságpolitikai szakértők körében. Emellett azonban egyetlen pillanatig sem tűnt el a "minden eszköz" emlegetése (melybe természetesen az esetleges katonai akciók is beletartoznak), illetve az Izraellel történő folyamatos egyeztetés az iráni atomprogram ügyében. Nem valószínű ugyanakkor, hogy az új elnök támogatna egy akár saját, akár izraeli légitámadást vagy különleges műveleti egységek nagyobb mértékű alkalmazását.

S ha már Izrael szóba került: a téma meglepő módon szinte teljesen hiányzott az amerikai elnökválasztás vezető témái közül. Persze a szokásos tiszteletkörök (a térség egyetlen, igazi demokráciája, első számú közel-keleti szövetségese, stb.) megtétettek, s Obamát nyáron, közel-keleti körútjára Denis Ross, a Clinton-kormány közel-keleti megbízottja is elkísérte. Ami valószínűnek látszik: Obama nagyobb hangsúlyt fektetne a párbeszéd újraindulására.

Kína alapvetően versenytársnak látszik a januári Washingtonból: egy olyan, egyre erősebb hatalomnak, mellyel szemben óvatos lesz a demokrata külügyi vezetés. A globális válság nem csupán az Egyesült Államok, hanem egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, Kína idegrendszerét és gazdaságát is megtépázza. Kína természetesen a tajvani fegyverexport azonnali leállítását várja el Obamától, minimális első gesztusként. S persze elvárás a jelenlegi amerikai Tajvan-politika gyökeres átalakulása is.

----

Az első színes bőrű amerikai elnöktől nem keveset vár az öreg és véráztatta kontinens, Afrika sem. Fájdalom, szavakon kívül sokra nem számíthat. A fekete gazdaság integrációja a világgazdaságba? A jelenlegi vérzivataros pénzügyi időkben erre forrást igen nehéz lenne találni, akár az Államokban, akár az EU-ban. Hasonlóképp az erőforráshiány (illetve a máig fájó sebeket jelentő szomáliai tapasztalatok, lásd a Black Hawk Down című oktatófilmet) akadályozza meg bármilyen, a válságterületek méretéhez alkalmazkodó, nagyobb szabású katonai akciót.

Őszintén: az Egyesült Államok kormányának, s az EU tagállamainak esze ágában sincs amerikai és európai katonákat feláldozni a messzi és patakvéres afrikai országok pacifikálására - méregdrágán, teljesen reménytelenül, de legalább sok saját katonahalállal. Kongó, Kenya, Darfur, Szomália és még számos ország lakosai így továbbra is az ENSZ kenetteljes szólamaira, illetve a kéksisakos békefenntartók - néha a gerillákéhoz hasonlóan kegyetlen - védelmére számíthatnak.

Barack Obama hosszú idő óta nem tapasztalt külföldi hátszéllel veheti át az Amerikai Egyesült Államok kormányosának tisztjét, s egyben a világ egyik legnagyobb hatalmának irányítását. Ez a világbékéhez kevés, a történelmi léptékű változásokhoz talán-talán, esetlegesen, hosszabb távon éppenhogy elégséges lehet. Legkésőbb négy év múlva ilyenkor meglátjuk.