Ilyenkor valahogyan felgyorsul az élet. Csalogatóbbak a kirakatok, csillog-villog a város, ünnepi stresszben feszeng kicsi és nagy: itt a karácsony.

A minap nyolc-kilencedikes diákokat kérdeztem meg: milyen lenne, ha nem jönne az „angyal”, az ajándékozás nélkül mi maradna az ünnepből? Bár egyik-másikuk próbált valamit mondani, láttam a szemükben, a választ: nem sok... A templom, szentmise/istentisztelet? – unalmas, régebb még „kibírtuk”...

Babaarcú kilencedikes lány, orrában csillogó piercinggel magyarázta széles mosoly kíséretében, hogy ő szeretné, ha pénzt kapna, mert venne egy jó likőrt és ünnepelne a társaságában, a kántálók pedig hagyják őt békén, nem enged be egyet sem!

Hozzászólását értékelte a kis társaság, a nyolc-kilencedikesek unott és csak a csengetést váró csoportja, s én közben azon tűnődtem, hogy mi lesz majd később, ha ez már most így van...

Aztán felemás érzésekkel bandukoltam hazafelé a szép hóesésben, s közben kérdezgettem magamtól, az épületektől, a fáktól és a békés hópelyhektől: mi lett ennyire elrontva? És ki tette? Éppen az igaz emberség ünnepén, amikor megtisztelve érezhetnénk magunkat attól, hogy emberek lehetünk, mert az Isten értékesnek tartott bennünket teremtésünk pillanatától fogva, s visszavonhatatlanul megszentelte ember voltunkat, amikor azt magára vette, úgy ahogy mi is, kisgyermekként belesírva a csendes éjszakába, éppen ezen az ünnepen menekülünk a szervezésbe, az evés-ivásba, ajándékdobozok közé, hogy tovább altassuk magunkat.

Abban a korban, amikor a reklám, a tévé és az internet diktálja az életünk ritmusát, nehéz odatalálni a jászolhoz. Emberré lett az Isten, gyermekké, s felőlünk sokszor didereghet nyugodtan a betlehemi éjszakában, mert mi saját magunkkal vagyunk elfoglalva, s annyira a kellékek összekuporgatására figyelünk, hogy mire minden kész lenne, elfáradtunk, ízetlen lesz az ünnep. Pedig éppen Betlehem egyszerűsége mutatja, hogy nem a kellékek a fontosak...

Mi hát a fontos? Az, hogy merjünk túllépni véglegesnek gondolt sebeinken, határainkon. Merjünk szeretni és merjük mások szeretetét elfogadni, a családban is, ott leginkább. Merjük beleengedni magunkat Isten tenyerébe, aki azon a karácsonyon, s azóta is mindig fel akar emelni bennünket. Életünk kuszaságai fölé, a mindennapok nyomasztó gondjai fölé, sebzettségünk fölé. Hogy reményünk legyen. Hogy életünk legyen és bőségben legyen. Hogy végre igazi karácsonyunk legyen.

Szőcs Csaba római katolikus lelkipásztor