Lemenőben van már a nap, amire Tarjánt elhagyva a színromán Körösszeg határába érek. Már régóta az alföldön vagyok, és a nagy síkságban a tekintet messzire szalad el a láthatárig. Jól látszanak Várad gyárkéményei és Szalonta helye is pontosan sejthető. Útközben már áthaladtam egy újonnan szervezett református missziói kör, a Toldinagyfalu gyülekezetéhez tartozó falvakon.
Itt gondozza nagy lelkesedéssel – a román falvakba többnyire Nagyváradról kiköltözött – híveit, a város gyűrűjében élő reformátusainkat Farkas Zsolt fiatal lelkész. Itt, a nem messze levő Oláhszentmiklóson épít nekik vadonatúj templomot.
Körösszeg ma már színromán falu. A központban a kapu előtt üldögélő férficsoporttól érdeklődöm, hogy melyik út vezet a toronyhoz. Véletlenül arra botlik a nyelvem, hogy a templomtorony romjait kérdezem, és többen is felszisszennek. Itt nincs semmiféle romos templom.
Miski szerint: a falu nyugati szélén, közvetlenül a Sebes-Körös partján emelkedő, Csonkatoronynak nevezett ősrégi lakótornyot és a körülötte egykor állt várat valószínűleg valamikor az 1241. évi tatárdúlást követően építették. A téglából rakott vastag falú torony hatszög alaprajzon emelkedik kb. 25 méter magasra, fentről keskeny lőrések és ablakszemek néznek le az alant elhaladókra. A várat a XIII. század második felében Geregye Pál országbíró fiai kapták királyi adományként szolgálataikért. A vár közelében ölték meg IV. László királyt kun katonái, majd a Károly Róbert parancsára 1316-ban ostrommal bevett vár királyi birtok lett. A XV. század elején a Csákyak szerezték meg Adorjánt és Körösszeget. 1514-ben Dózsa felkelt serege, élén Lőrinc pappal, hiába próbálta elfoglalni a körössszegi várat, bosszúból viszont felgyújtották a falut. Az 1600-as évek elején a Körösszegről elűzött, itt letelepedni nem engedett hajdúk dühükben megrohamozták és bevették az erősséget, amit aztán feldúlva és kifosztva hagytak maguk mögött. Egy 1635-ből való leltár leírása szerint a külső és belső várból álló erődítménybe a kaputorony alatt lehetett bejutni (itt voltak az őrség szobái, mellettük az istállók, kocsma, malom, hadiszertár fegyverekkel és tömlöc volt kialakítva), a belső várban a máig fennmaradt lakótorony, közelében a palota és egy kápolna épülete állt. A Csákyak a tönkrement vár újbóli rendbehozatalával már nem foglalkoztak, a leromlott erősség köveit a környékbeliek idővel széthordták építkezéseikhez, s mementóként csak a hatalmas torony maradt fent.
Körösszeg faluból ki kell mennem, hogy a messzire látszó magányos toronyig eljussak. Nézem a térképen: vészesen közel van a magyar-román határ. Vagy talán túl is kell mennem rajta? Vajon nem lesz gond? Mezőről hazatérő román házaspártól érdeklődöm és ők is azt mondják: épp az országhatáron áll. De egyébbel nem vigasztalnak, mintha ugratni akarnának. Próbálom megnyugtatni magam: talán nem leszek határsértő, ha az öregtoronyig elmegyek. A felhagyott úton jól látszik, hogy alig használják. Megrettenek, ahogy észreveszem: határőr laktanya mellett kell elhaladnom Szinte már messziről hallom az embervadászatra idomított vérebek ugatását, és a szokásos kiáltást: stai! De néma csend fogadja közeledésem. Még meglepőbb, amikor látom, hogy a több épületből álló beton laktanya teljesen üres. Szögesdrót kerítés maradványai védelmezik és hatalmas láncos lakat áll a bejáraton, de sehol egy teremtett lélek. Felkapaszkodom az öreg torony mellé, körüljárom, fényképezek, nézem, hogy hol húzódik a határ. Hát ezt is megértük, hogy eltűntek a határok és az azokat védelmező martalócok.
Egymás közelében két rom: az egyik a végvári múlt, a másik a szögesdrótokkal körülhatárolt trianoni emlék. Az egyik még lelkiismeret, hogy álljanak falai, a másikat nem sajnálja senki. Igen, de most már még nehezebb: a határokat nem szögesdrótok jelzik, a határok, korlátok belénk, közénk költöztek.
De itt van még mai utamban Arad fele a lelkesítő jelen. Át kell haladnom Oláhszentmiklóson. Itt pedig igazi ünnep látni, hogy már tető alá került az épülő református gyülekezeti központ. Szép példája annak, hogy a romok közelében is lehet építeni.
