Az SZDSZ jelenlegi állapotában az a szomorú, hogy kvázi tükörképe a magyar rendszerváltásnak. Amit a liberális szellemiségű politikai erő a rendszerváltozáskor képviselt, azoknak a dolgoknak kellett volna létrejönnie az elmúlt húsz évben. Ma viszont a szadi és a rendszerváltás állapota egyaránt azt a siralmas állapotot mutatja, ami a szép reményekhez képest megvalósult.

A Szabad Demokraták Szövetségének huszadik szülinapja alkalmából bizonyára nem kevesen készítettek számvetést a párt eddigi tevékenységéről. Barátként, ellenségként, vagy objektivitásra törekedve sincs sok szépítenivaló a dolgokon.

A megtépázott liberálisok orra alá ezer és egy dolgot szoktak odadörgölni az ősi ellenfelek, a kiábrándult egykori szövetségesek és a kritikus támogatók. Az elvek feladását, a kétes gazdasági-korrupciós ügyekbe való belekeveredést, az ideológiai lövészárok-háborút, a pozíciókért való kisstílű marakodást, az érdekpolitizálást, a pártbeli harcokat azonban kár lenne újra elsorolni: bármelyik másik parlamenti pártra igazak.

Az SZDSZ jelenlegi állapotában az a szomorú, hogy kvázi tükörképe a magyar rendszerváltásnak. Amit a liberális szellemiségű politikai erő a rendszerváltozáskor képviselt, azoknak a dolgoknak kellett volna létrejönnie az elmúlt húsz évben. Ma viszont a szadi és a rendszerváltás állapota egyaránt azt a siralmas állapotot mutatja, ami a szép reményekhez képest megvalósult.

Hogy a rendszerváltás célkitűzéseinek megvalósításában keveset haladtunk, annak több magyarázata is lehetséges. Az "Ady-verzió" szerint ebben a béna Kompországban, ahol a mutyivilág, és a többi úri huncutság sosem változik, minden úgy sikerül, ahogy a rendszerváltás is. Van, aki mindent a kommunistákra ken, de lehetséges megfontoltabb okfejtés is. Eszerint egy teljes társadalmi-gazdasági-politikai váltás nem sikerülhet röpke húsz év alatt.

Akárhogy is van, a liberalizmus honi képviselőinek kulcsszerepet kellett volna játszaniuk az elmúlt húsz év átalakulási folyamataiban: a liberális minimum megteremtőjének a szerepét. Példaképeink, a nyugati kapitalista demokráciák ugyanis rendelkeznek ilyesmivel, függetlenül attól, milyen politikai erő áll az élükön épp.

A liberális minimum ugyanis azt jelentené, hogy a politika és a közgondolkodás egyértelműként kezeli, hogy faji, származási, nemi, vallási és szexuális orientációs szempontból az emberek egyenlők: megítélésüket a cselekedeteik döntik el. Ebből következik a tolerancia, ami együtt jár a jogok és kötelességek, a különféle szabadságok határainak tisztázásával. Idetartozik a kapitalista piaci formák elfogadása, az állam és a magánszféra szétválasztása, és még több alapvető kérdés, melyek liberális gyökerűek, de a túlnyomó többség által elfogadottak.

Az alig-reformált szociális rendszerből, az óriási adókkal gátolt vállalkozói szférából, a túlbürokratizált, átláthatatlan és korrupt államgépezetből, a kisebbségi, főleg a cigánykérdésből, a gyenge civil szektorból, vagy a kádárista trükkökből élő politikai és társadalmi életből talán különösebb magyarázat nélkül is látszik, hogy ebből egyelőre nem sok valósult meg itthon.

Ez persze nem csak az SZDSZ sara, és önmagában nem lenne akkora tragédia, ha elfogadjuk, hogy a rendszerváltás hosszú évtizedek alatt zajló átalakulási folyamat. A tragédia sokkal inkább az, hogy ma Magyarországon a liberális szó szitokszóvá vált.

Ha járt valaki mostanában a Nagykörúton kívüli Magyarországon, vagy csak olvasta az egyre népszerűbb politikai-közéleti blogokon, az internetes újságok fórumain megjelenő kommentárokat, a heti- és napilapok olvasói leveleit, az tapasztalhatta, hogy a "ballibákon" való kínos vicceskedéstől az igazi habzó szájú gyűlöletig hogy vélekednek ma Magyarországon a liberalizmusról, és mindenről, ami hozzá köthető, vagy amit hozzá kötnek.

Ez viszont jobbára maguknak a szabad demokratáknak köszönhető. Már a kilencvenes évek elején újrakezdődő népi-urbánus vitánál rossz irányba mentek a dolgok, de azzal, hogy '94-ben a poszt-kádárizmushoz csatolták a liberalizmust, hogy a hangosan kikiabált ígéreteket rendre feláldozták a koalíció oltárán, és azzal, hogy a fogyó támogatottság és a növekvő ellenszenv láttán csak mindig rátettek még egy lapáttal, maguk szúrták el a dolgot, de alaposan.

Azzal cseszték el, aminek a következtében az ellenzéki gondolkodásban, de még akár a baloldali fejekben is megszületett a "balliberális értelmiségi" alakja. Aki mindent jobban tud, aki szerint a magyar jobboldal a nácizmus felé menetel, aki úgy gondolja, hogy magyarok csak az ország határain belül élnek, de aki a baloldali kisnyugdíjas érzelemvilágába is páros lábbal trappol bele.

Létrejött az az arrogáns Haladár Aladár-figura, aki mindent zabál, ami modern, a magyar történelmet viszont avult eszmék és lejárt szimbólumok szemétdombjának tartja. Aki a globalizációt, a kapitalizmust nem megértetni akarja, és a helyi viszonyokra alkalmazni, hanem lenyomni a nép torkán, és mikor a nép öklendezve visszaköpi, akkor a mucsaiságon kezd borongani. Aki a szexuális, vallási és bármilyen más kisebbségek elfogadtatása érdekében csak a többségi társadalom maradisággal való basztatására képes.

Megszületett a jakobinus modernizátor alakja, aki a fővárosból jobban tudja, mi kell a vidékieknek a boldoguláshoz, hogyan kell megoldani a cigánykérdést, mit kell tanítani a falusi általános iskolákban, és aki pusztán matematikai kérdésként kezeli a vasutak hosszát, vagy a falusi posta létét.

A szabad demokratáknak - szoci szövetségeseik segítségével - sajnos sikerült elérniük, hogy a magyar társadalmat a "liberális minimum" megértése és elfogadása helyett a hideg rázza mindentől, ami liberális, modern, haladó, vagy annak gondolt. Sikerült olyan kapkodva, átgondolatlanul, erőszakosan és esztelenül promótálni az egész rendszerváltás utáni globális modern világot, hogy azt félve és utálkozva utasítják el, nem kevesen.

A pártpolitikai hisztériakeltésnek, a bayerzsoltoknak és sesztákágneseknek nyilván nagy szerepe van abban, hogy az átlagemberek fejében mindenféle liberális szörnyalakok tobzódnak, akik kisgyerekeket szodomizálnak, miközben a magyar kultúra tűzre vetett kincsein sütögetik a pecsenyéjüket, és mellé magyar emberek vérét isszák, akiknek a pénzét már rég elvették, és külföldi bankokba jutatták. Ehhez az alapot és a muníciót azonban nevezett párt elmúlt években zajlott ténykedése szolgáltatta, akár belátják, akár nem.

Mindez pedig nagy baj. Mégpedig azért, mert a liberális minimumnak, azoknak az alapértékeknek, amiket az SZDSZ képviselni akart, és annak a társadalmi modernizációnak, aminek a meghonosodását vezetni kívánta, előbb-vagy utóbb muszáj megszületnie. Kádár János hónaljszagú köpönyegének akolmelegéből addig nem fog kimászni ez az ország, amíg egyebek közt ezeket a dolgokat nem sikerül elfogadni, és közös alappá tenni.

Ez a kontraproduktív bénázás viszont egyrészt minden percével konkrét gazdasági hátrányokat okoz. Másrészt nagyon nem mindegy, hogyan sikerül a változás. Vesztesként fogadjuk-e el a globalizációt, vagy megtanuljuk kihasználni a pozitívumait? Az elfogadáson, vagy a kölcsönös gyanakváson és távolságtartáson fog alapulni a kulturálisan különböző társadalmi rétegek egymás mellett élése? Hol vannak a szabadság határai? Hogyan békíthető össze a modernség és a hagyomány, a kapitalizmus és az esélyegyenlőség?

Ezek a kérdések húsz év után továbbra is válaszokra várnak. Aki viszont ezekre megoldást akar keresni, annak már nem csak ezekkel a problémákkal kell megküzdenie, hanem azzal az undorral, kiábrándultsággal és ellenállással is, ami a társadalom jó részét ezekben az "ügyekben" uralja. Úgy kell továbblépni, hogy egyben vissza kell állítani a liberalizmus elvesztett tisztességét, amíg nem késő. Ez nem kis feladat lesz.

Mert az igazi liberális alapelvek képviseletére szükség van a hazai közéletben, és ez nem passzió, hanem gyakorlati kérdés. Az SZDSZ-ben mintha most észbe kaptak volna, de könnyen lehet, hogy már késő, és ha sikerül is talpon maradni, nem biztos, hogy egy hitelét vesztett párt képes lesz az általa lejáratott elveket újra értékessé tenni. Akkor viszont jönnie kell valakiknek, talán a most formálódó kettőpontnullás politikai erőknek, akik vállalják ezt a feladatot.

Bárki viszi is tovább a hazai liberalizmus zászlaját, a SZDSZ húszéves szereplése történelmi jelentőségű és példaértékű az ezután jövőknek. Csak kicsit más szempontból, mint azt egyesek gondolnák: az ötlet kiváló, de így nem szabad csinálni.